Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Lovass János:N.S. Germánia 2.
  2011-05-29 15:48:34, vasárnap
 
 
Lovass János: N.S. Germánia II. rész

A FÜHRER

Emberi dologban kevés lévén a rendkívüli, nem mondom, hogy rendkívüli, ámde bizonyosan szerfelett figyelemreméltó jelenség, hogy az emberek ama többsége, amely elszánt törekvéssel igyekszik valakit a nyakára ültetni, legyen az a valaki akárha kiskorú vagy eszelős is, csakhogy nyájösztönét és szolgai természetét kiélhesse; milyen elszánt gyűlölettel és sötét irigységgel fordul a kiválasztott ellen, ha annak kiválósága nem az ő mesterségesen megnagyított középszerűségének tükörképe, hanem valódi nagyság. Érdekes megfigyelni, hogy az a magát egyébként intelligensnek mutató személy, aki elragadtatásában bármit megtenne, egy középszerű, köpenyegforgató politikus kedvéért és nemzedékeken keresztül családi ereklyeként őrzi holmi véletlenül fejedelmi ágyban született fajankó pelenkáját, milyen elszánt dühhel, milyen alpári hangon támad azok ellen, akit a természetes kiválasztódás folytán valóban vezérnek születtek, sőt --- fájdalom, a kívántnál sokkal ritkábban --- valóban azok is lesznek.

A ,,fejlett jogérzékűek", ,,az igazak", ,,a törvény alapján állók" és egyéb ilyen szólamokat hangoztatok csalódott dühe ilyenkor nem ismer határt. Dühükben elfelejtik, ha ugyan valaha is tudták, hogy mióta ember él a földön, mindent, --- beleértve az ő általuk jogforrásnak elismert tényezőket is --- kiváló emberek csináltak, vagy kezdtek meg és hogy a kiváló férfiak által kigondolt eszmék és végrehajtott cselekedetek értek, vagyis inkább pállottak lassan vezéreszmékké és intézményekké, melyeket azután a középszerűek, több-kevesebb sikerrel továbbvittek, állandósítottak, vagy megfejeltek.

A továbbvitel, az állandósítás és a megfejelés vezetett végül oda, hogy Attila kardja, --- ha meglenne, --- bizonyára jogforrás lenne bármilyen tökfilkó kezében volna is. Mint ahogy csodálat tárgya néhány deka ilyen, vagy olyan formában öntött aranyholmi, annak ellenére, hogy az erős kéz, amely fogta, a rendkívüli fej, amely hordta és erőt, értelmet kölcsönzött neki, már a múlté és porát is széthordta immár valamely sokszáz év előtti szél. Nem lehet kétséges, hogy ez az eredete napjaink sokat és teleszájjal hangoztatott tradícióinak is, kezdve az idők folyamán joggá kámpicsorodott igazságon, folytatva a nagyrészt üzletté zsugorodott politikán és valláson, egészen a különböző molyette jelmezekig, melyekben ma, különböző népek, szerte a világon, köznevetségre feszítenek.

Ennek ellenére ostoba ember lenne az, aki, amint már megtörtént, az állítaná, hogy a tradícióra szükség egyáltalán nincsen. Ellenkezően, nagyon nagy szüksége van arra, minden középszerű embernek, éljen és működjön az illető, bárhol és bármint a világon. Szüksége van a jellemgyönge iszákosnak az ametiszre, hogy megvédje a részegségtől szüksége van az igaz hit lényegét soha fel nem fogó hívőnek néhány rég elhunyt derék férfi csonthulladékára, hogy hitének formát adjon és így tovább, egészen a politikusig, akinek, ha középszerű, szüksége van egész tárházára az ódon szertartásoknak. Az ódon szertartások között pedig a legfontosabb a néhány száz olyan személy, akikre, noha ő a középszerű politikus cselekszik, tisztes fizetség ellenében rá lehet tolni az amúgyis legtöbbször kockázat mentes cselekedet ódiumát. Ismétlem: a tradíciókra szükség van. Semmi kétség. Amíg az ember középszerű. Ám nincs szüksége rájuk, illetően nem köthetik a kiváló embert, mert a rendkívüli ember a jövő tradícióinak maga a teremtője, a múlt tradícióinak pedig nem szolgája, mint a középszerű vagy a semmi ember, hanem ura, mint ahogy ura mindenkinek, aki középszerű, akár tetszik az illetőnek, akár nem.

Mint már mondottuk, a legtöbb esetben nem tetszik. Éspedig minél kiválóbb az illető, annál kevésbé tetszik. A miérten sokat lehetne vitázni, ámde ez a vita --- lehető vitázó híján --- mindig meddő maradna. Mert a középszerű ember nyíltan gyűlölni sem nem mer, sem nem tud, megkérdeztetvén tehát nem vallaná be egyenesen: gyűlölöm a kiváló embert, mert én középszerű ember maradtam, hanem köntörfalázna vagy hazudna. Lehető vita híján legegyszerűbb a tényt leszögezni.

Holott nyilvánvaló, hogy a népek áhítják a valódi nagy embereket, akik alkalmasak arra, hogy a világot a zűrzavarból kivezessék. Erre mutat a néhai nagy emberek élete és kora utáni nagy érdeklődés, a szellemi és politikai nagyságok életrajzainak soha nem látott konjunktúrája. Mert tagadhatatlan, hogy a népek titkos vágya szükségképpen megnyilatkozik olvasmányaikban.

Így annál sajátságosabb, ha eszünkbe ötlik, mint nevezték Kemált, az új Törökország zseniális megteremtőjét, eleinte véreskezű komitácsi tisztnek, mint fogták rá utóbb, hogy iszákos és nincs messze az idő, amikor meggyullad benne a pálinka; mint tombolt kezdetben a rágalomhadjárat mely a sokáig ájultan fekvő Itália gigászi fiának, Mussolininek felléptét kísérte és mint tombolt és tombol a harc, a gyűlölet harca a németek vezére, Hitler kancellár körül.

Épeszű ember, bármely néphez tartozzon, vagy bármiféle világnézetet valljon is, ezen csak álmélkodni tud. Hiszen önmagunkat kicsinyítjük azzal le, ha gigászi kortársainkat piszkoljuk, ahelyett, hogy erőt, bátorságot és méltóságot merítenénk abból az emberiség életképességét igazoló tényből, hogy ilyen hatalmas kortársak egyáltalában lehetnek. Mindezeken felül pedig a piszkolódásnak már csak azért sincs értelme, mert művelt emberhez méltóan, tehát sikerre számítva, csupán a császárzsemlyét, vagy legjobb esetben a Rózsadombot lehet lepiszkítani. A Mont Blancot vagy pláne a Mount Ewerest-et, nem. Nem, még akkor sem, ha gyűlöletté válik az egész világ, ganéjjá a gyűlölet és --- mert ez sincs kizárva, --- vérré a ganéj.

*

Tökéletlen kísérletezgetés lenne a kiváló emberek összehasonlítása, avagy nagyságuk összeméricskélése. Tökéletlen és nagyon megbízhatatlan. Mert a közös vonás, amely mindnyájukban megtalálható és amely szerint az összehasonlítást a ráérő emberek időnként megejtik, nem lehet mérték annál az egyszerű oknál fogva, mivel a közös vonás, éppen mert közös, nem jellemző. Megfordítva: ami jellemző, az viszont nem közös. Ezért nem is nyújthat összehasonlítási alapot, hanem csupán megállapítható. Mindenképpen helyesebbnek látszik tehát, ha a megállapításnál maradunk és az összehasonlítást mellőzzük.

Fájdalom, az efféle megállapítás éppen Hitler Adolfnál kevés adatra támaszkodhatik. Ha személyével foglalkozni kezdünk, mint ahogy foglalkoznunk kell, elképedve vesszük észre, hogy tulajdonképpen milyen keveset tudunk róla. Nem mondom, tudjuk az általános adatokat. Tudjuk, hogy 1889. április 20-án született Braunau-ban, tehát ma 49 éves. Tudjuk, hogy élete igen szűkös körülmények között folyt. Közismert, hogy mozgalmát 1920-ban Münchenben kezdte és tudunk még egynéhány ilyen és hasonló adatot, már amennyit bárkiről meg lehet tudni, aki jogállamban él és hogy triviálisan fejezzük ki magunkat: bejelentési kötelezettségének mindenkor eleget tett, legyen az illető akár zseni, akár jámbor szatócs. Ezenkívül azonban jóformán semmit. Igaz, könyvében a Mein Kampf-ban foglalkozik önmagával is, ám az önmagára vonatkozó adatokat annyira lazán szőve bele a nagyrészt politikai munkába, hogy ember legyen a talpán, aki abból egy másik embert ki tud hámozni. Mintha csak szándékosan tenné, munkáját és eredményeit állítja elénk, eszméit taglalja, míg ő valósággal személytelen marad. Vívódásai, önmagával való feltehető harcai, részben hiányzanak, részben nem valószínűsítettek. Mintha csak érdektelen harmadik személyről lenne szó és nem róla, aki a nagy politikai és világnézeti harcot jóformán egymaga harcolta meg és egymaga vívta ki. Egyszóval és röviden: a hogyanra és miképp-re ad feleletet, a kicsodára nem. Ezzel adós marad. Szinte felesleges említeni, hogy a könyvek, amelyek róla harmadik személyek által írvák, még annyit sem mondanak, mint ő. Harmadik személyek könyveiben az ismert tények és adatokon kívül, a rosszindulatú gyalázkodás váltakozik a tömjénezéssel, vagy éppen vállveregető jóindulattal, fűszerezve gonoszkodó, avagy jóakaratúan bárgyú történetkékkel, melyeket vagy hisz az ember, vagy --- és ez a gyakoribb --- nem hisz. Így az érdeklődő, akár barát, akár ellenség, néhány reménytelen kísérlet után meghökkenve állapítja meg, hogy Hitler Adolfhoz csupán mint kiváló emberhez lehet hozzáférni, mint emberhez nem.

Ha mármost az érdeklődő egy lépéssel tovább megy és felteszi magának a kérdést, hogy miért van ez így, akkor már több valószínűsíthető feltevéssel számolhat.

Minden kiváló ember pongyola oldalát a családja mutatja. A feleség, aki akármilyen kitűnő is, szükségképpen sütkérezni óhajt a nagy ember fényében; a fiú, akit akár tökéletes, akár nem, állásba kell dugni, vagy másképpen helytállni érte; a leány, akit ki kell házasítani, még hozzá rangbélien; a vő, aki a legtöbb esetben az apósra spekulál, mikor az egyezséget megköti és így tovább. Egészen a pletykás anyósig és az anyós huszonharmadik unokatestvéréig, akik mind részt követelnek a hatalomból, az összes hozzátartozóikkal és barátaikkal együtt. Ha követelik, mint azt a szinte kivétel nélkül példák mutatják, rendszerint meg is kapják. Azonban akár megkapják, akár nem, szájuk a dicsekvéstől vagy az ócsárlástól be nem áll. A nagyemberek papucsáról és slafrokjáról való történetek közül csak válogatni kell. Elsőrangú forrás, semmi kétség. Ám Hitler Adolf esetében nem használható. Nem használható, mert Hitler Adolfnak igen szerény körülmények között és teljesen külön élő egy-két rokonán kívül, nincs családja.

De nem használható, --- úgy tűnik --- a másik kitűnő forrás: a barátok sem. Ennyi idő alatt képtelenség, hogy akár jóindulatból, akár --- ami gyakoribb --- rosszindulatból ki ne szivárgott volna valami intimitás, vagy emberi gyöngeség a barátok részéről, ha erre mód lett volna. Minthogy «ez nem történt meg, valószínű a feltevés, hogy Hitler Adolfnak a szó bizalmas puszipajtási értelmében nincsenek barátai.

Maradna a harmadik, a hivatásos híranyag, a sajtó, a fénykép, a film és a többiek. Azonban bárhogy forgatjuk is a nyilvános hírvevőket, nem találunk bennük erre vonatkozóan semmit. Nem találunk soha még egy ételsort sem, amelyet ő fogyasztott volna el, nem találunk egy színes kis tudósítást életmódjáról, beosztásáról, sőt nem találunk egyetlen egy intimus képet sem. Nem látjuk, amint vadászik, vagy lovagol, vagy úszik, vagy amint karosszékében ülve újságot olvas. Csak azt látjuk, amint autóba száll, repülőgépre ül, szemlére megy, ülésre siet, zászlót avat, gyerekekkel beszélget, parasztokkal kezet fog, tanácskozik, vagy ami leggyakoribb: beszél. Dinamók tetejéről, hadihajók hídjáról, erkélyről, száz és száz ujjongó ember előtt, szinte önfeledten a belső meggyőződéstől. Ilyenkor, ha egy pillanatra szünetet tart és a felzúgó ujjongást hallgatja, arcán jókedvű mosoly játszik. Aki ezt a mosolyt megfigyelte már, úgy gondolom, igazat ad nekem abban, ha azt állítom, hogy ilyenkor van az érdeklődő legközelebb Hitler Adolfhoz, mint emberhez. Ilyenkor van a legközelebb hozzá, mert ez a mosoly nem a kiváló ember, hanem a célját elért, megelégedett ember mosolya, mellyel, ha jól megfigyeljük, mindjárt magyarázatot is ad az érdeklődőnek ilyenformán:

Rólam, tisztelt érdeklődő, nem tudsz meg soha semmit és megtudsz bármikor mindent. Mert az én fiam minden német fiú, az én lányom minden német lány. Az én feleségem minden német asszony, akiről kötelességemnek tartom hatalmammal gondoskodni. Az én ipám és napám minden öregember, akiknek nem szabad szükséget látni addig, amíg én élek és az én barátom minden német férfi, aki megteszi a kötelességét. Én nem azért eszem, mert az nekem élvezet, hanem, mert természeti szükség. És én nem lovagolok, nem vadászom, nem úszom, mert nekem nem a ló, az erdő, a tenger az öröm, hanem a német ló, a német erdő, a német tenger. Mert az én családom az egész nép, és az én magánéletemet úgy hívják, hogy: Németország.

Meggyőződésem, hogy így beszélne Hitler, ha ilyen pillanatokban alkalom és mód lenne megkérdezni. Persze nincs, de nem is szükséges. Tettei minden kérdés nélkül ezt bizonyítják. És ezen mit sem változtat, hogy mindenki, aki valaha is beszélt vele, igen nyájas, közvetlen, barátságos embernek ismeri. Ugyanezek a népek állítják, hogy tökéletes emberismerő és pompás társalgó, aki akárkivel rögtön a legmegfelelőbb hangot tudja megütni. Mindez igen valószínű, sőt bátran állíthatjuk, hogy bizonyos. Hitler Adolf nem rideg ember. Ámde, mert az is bizonyos, hogy más hatalmat mint a német nép és jelentősebb valamit, mint Németország, nem ismer és nem is akar ismerni, roppant nagyot téved az, aki Hitler iránta való barátságos nyájasságával ügyét végképp elintézettnek tekinti és azt képzeli, hogy ez a barátság őt egymagában, hathatósan megvédi. Nyomós példák vannak arra, hogy a barát, akit ilyen magas állás körül általában már kegyetlenek szokás nevezni, Hitler Adolf körül talajt nem találhat. Hetven és egynéhány egykor derék, ma már régóta halott férfi erre a bizonyíték, élén Röhm kapitánnyal, akivel barátságosabban, --- mint mondják --- még soha emberrel nem érintkezett a Vezér. Még tegezte is, ami a legnagyobb szó, mert Hitler, ha barátságos is, nem komázik senkivel. És íme, a kapitány és társai elvakítva a barátságtól, Németország ellen szádékoztak kezet emelni. Miben bíztak? Abban-e, hogy szerencséjük lesz, vagy abban-e, hogy balsiker esetén Hitler könyörületes lesz ,,pertu"-hívével? Vagy mind a kettőben? Ember ezt soha meg nem fogja tudni, mert mind a két eshetőséget illetően tévedtek. Sírjukon a földet napok, mit napok: órák alatt döngölték keményre, egykor tisztelt nevük gyalázat és megvetés ma a birodalomban, amelyet kiejteni is szégyen.

Hitler figyelmét, amikor Németországról van szó, kijátszani nem lehet, Hitler barátságára számítani pedig éppen nem. Olyan pajtás, olyan barát, olyan ember, még nem született. Az ilyenhez, ha őszentfelségének úgy tetszik, Isten irgalmas lehet, de Hitler Adolf --- soha.

*

Az olyan emberről, akinek mindene a hazája és a népe, szinte nevetséges megírni, hogy hazáját és népét ismeri. Ez természetes. Bármilyen természetes is azonban, mégis meg kell említeni, mert nem valószínű, hogy Hitleren kívül még egy államférfi él, aki népét és hazáját jobban ismerné, mint ő. A jámbor utas, aki a ritkán és nagy feltűnéssel utazó államférfiakhoz szokott, szájtátva hallgatja, midőn hatalmas épületek tetején és ódon várak legalsó pincéjében, falusi kocsmákban és nagy szállodákban, hegytetőn és völgyben, erdőn és mezőn, eldugott falvakban és forgalmas városokban, egyszóval: mindenütt a Vezér látogatásáról értesül. Három eset közül kettőben ez a látogatás a ,,legutóbbi" jelzőt viseli, amiből nyilvánvaló, hogy megelőzően legalább is egy látogatás már történt.

--- Igen, --- adják meg erre nyugodtan a választ, de finoman kijavítva, --- a Vezér mindenütt ott van.

Csakugyan. Út és híd, ház és gyár, jelzik mérföldes csizmáinak nyomát. Messzire nyújtóznak az utak, acélosan feszülnek a hidak. Tavak keletkeznek, folyók eltűnnek. Aztán házak épülnek, gyárak füstölnek. Ami azonban magában véve még semmi. Mert bizony világszerte, hej, de sok út nyújtózik a semmibe, de sok híd feszül ott, ahol egy ladik is sok lenne és de sok kéményen bodorodik mindehhez a jól átgondolt munka füstje helyett, a személyes hatalom tömjénfüstje. Nos, ilyen utat, ilyen hidat, ilyen gyárat, ne keressen Hitler országában senki. Nem fog találni. Út, híd, gyár, ott nyújtózik, feszül és füstöl, ahol nyújtóznia, feszülnie és füstölnie kell. Egy milliméterrel se errébb, arrább, vagy amarrább.

Beszélik, hogy Hitler minden egyes tervet saját maga vizsgál felül és minden egyes nagyobb építkezés elbírálását saját magának tartja fenn. Mindez azonban nem jelenti, hogy a tervek és a megoldások mind az ő rendelkezése szerint jönnek létre. Erről szó sincs. Már persze, ami a kivitelezést illeti. Nem, Hitler mindenütt és mindenkor csak az eszmét, a lehetőséget, az ötletet, vagy a kidolgozás vázlatát adja meg. Hogy egy, bár rossz szóval fejezzük ki, a direktívákat. Éspedig nemcsak a technikai, vagy más efféle kérdésekben, hanem --- mindenben. Pénz, gazdasági és hadügyekben, személyi és közügyekben egyaránt. A többi, a részletes kidolgozás már más feladata. Ő legfeljebb átnézi és vagy helyesnek tartja, vagy elveti. Mégpedig a legcsekélyebb tekintet nélkül az abba fektetett munkára vagy áldozatra. Híre jár, hogy olyan terveken, amelyeken félévig dolgozik a legkiválóbb szakemberek serege, rövid áttekintés után felfedezi a hiányokat, ugyanakkor, amikor a tervezők élénk bámulatára, két szóval rámutat az előttük addig rejtve maradt, de szavai után immár nyilvánvaló hibákra. És itt rá kell térni, milyen hatalma is van tulajdonképpen az új Németországban a birodalmi Vezérnek és kancellárnak.

Hitler Adolf teljhatalmát az 1934. augusztus 2-iki, a ,,Német birodalom Államfejéről szóló törvény" biztosítja, amennyiben egy személyben egyesíti a birodalmi elnök, a birodalmi kormányelnök és a nemzetiszocialista párt vezérét. Ezzel a törvénnyel szállt minden tekintély és minden felelősség Hitler Adolfra éspedig nem egyszerű átadással, hanem birodalmi nagy népszavazással, amely 1934. augusztás 19-én csaknem 100 százalékos arányban erősítette meg az említett törvény rendelkezéseit. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy Hitler Adolf ma élet és halál ura Németországban. Kijelentése parancs, szava törvény. Látszólag tehát a diktátortól semmi sem választja el, sőt, ha szorosan vesszük tulajdonképpen diktátor, illetően --- az is.

Azonban, nem a szó lejáratott és kellemetlenül hangzó, hanem valódi értelmében, amely válságos időkben egy nép legkiválóbb fiát emeli a nép fölé, hogy minden tehetsége, minden adottsága, teljes munkabírása latbavetésével, minden akadály nélkül, sőt kicsinyes csoportérdekek ellenére, megkeresse az utat, amelyen népe a zűrzavarban elindulhat. Mivel Hitler Adolf 1934. augusztus 2-ig nem egyszer megmutatta, hogy ő a legkiválóbb, bebizonyította, hogy népéhez senki sem ragaszkodik jobban nálánál és ezenkívül az addig eltelt 14 esztendő alatt azt is megmutatta, hogy milyen utat óhajt járni, szinte magától értetődik, hogy népe rábízta magát, mint ahogy a gyerek bízza rá magát apjára, beteg az orvosra.

Nem hinném, hogy komolyan fel lehetne tenni a kérdést vajon a megválasztással a választott Hitler Adolf járt-e jól, vagypedig a választó német nép. Mert utóbbi már ismerte választottja terveit, igen jól tudta, hogy e terv sarkpontja a személyes felelősség, tehát akkor, amikor választott, a teljhatalom köpenyegét olyan borzalmas felelősséggel bélelte, amely igen valószínűvé teszi, hogy a sok-sok millió választó közül, az eszelősöket kivéve, egy sem kívánta magának a kívül bíbor, belül ólommal bélelt köpenyeget. De Hitler Adolf vállalta és viseli ma is, mégpedig anélkül, hogy az azóta lefolyt öt esztendő alatt valaha is eszébe jutott volna, mint az általában szokás, a külső bíbor segélyével a belső ólmon könnyíteni, vagy előbbit utóbbi leplezésére kihangsúlyozni.

Személyes szükséglete úgyszólván semmi. Életmódja, alkohol és húsmentes, vegetáriánus étkezése a régi. Egyszerű barna kabátján, egyetlen kitüntetése a fronton kapott vaskereszt, felsőkabátja az örökösen útonlévők dísztelen bőrkabátja vagy trencskótja, kedvenc lábbelije, az időtálló fontostalpú csizma. Államfői tiszteletdíját, minthogy szüksége nincs rá, ahogy kapja, átutalja a segélyszervezetnek. Egyéb szenvedélyen kívül tehát a pénz iránti szenvedély is teljességgel idegen neki. Bár államfőről ilyesmit állítani nem szokás, mégis valószínűsített a feltevés, hogy Hitler Adolf a jelek szerint azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik bármekkora hatalomra kerülnek is, zavartan tapogatják meg zsebeiket, ha hirtelen száz márkát kell elővenni.

A lichterfeldei gárdakaszárnyában áll egy ló és a kutyaólban is van egy kutya, egy Ajax nevű hatalmas farkaskutya. A ló Hitler lova, a kutya Hitler kutyája. Ám látta-e valaki Hitlert a lovon, avagy a kutyával évődni? Barátom, a gárda tisztje mosolyogva legyint: ,,A Führer szereti az állatokat, de sokkkal jobban szereti a népét".

Büszke-e a Vezér? Bizonyára az, ha nem is mutatja. Van neki mire. Mégis, ha eszembe jut a landsbergi fogház emlékkönyve, amelybe Hitler egyik látogatása alkalmával beírta a nevét, nem tudom, hitelt adjak-e ennek a feltevésnek. Mert a könyvben nem egymagában áll a név: Adolf Hitler, vagy pláne egyszerűen: Hitler, hanem a foglalkozási rovat is gondosan ki van töltve: ,,Reichskanzler". Mi ez, ha nem szerénység? És általában hogyan van, hogy neve sohasem áll egyedül, aláírásainál sohasem hiányzik a keresztnév? Utóvégre, ha valakinek joga lenne csupán vezetéknevet írni, akkor az bizonnyal Hitler lenne. Mégsem teszi. Kiírja pontosan, mint akármelyik polgár, sőt a foglalkozást is odabiggyeszti: birodalmi kancellár. Tanulni lehetne belőle, a sok üresfejű ál-nagyembernek, aki jelenlegi semmi és jövőbeli --- előreláthatólag --- mégsemmibb nevével jóelőre maga lepi meg magát, a megkülönböztető egynevűséggel.

Mondják, hogy roppant szereti a zenét és a szép berendezést, a nemes interiőrt berlini lakosztályának és berchtesgadeni vidéki házának berendezését saját maga tervezte. Aztán köztudomású, hogy szereti a gyermekeket. Ha Berlinben van, naponta eljátszik Göbbels propagandaügyi miniszter gyermekeivel. Ha Berlinben van. De mikor van Berlinben?

Íme egy állandó kísérője, aki minden útjára elkíséri, míg én bort iszom, feketekávéval és szódavízzel duhajkodik. Kérdésemre tagadóan rázza a fejét.

--- Nem, --- mondja, --- én sohasem iszom. Nem is tehetem, mert a Führer ma itt van, holnap ott és tervezett útját sohasem mondja meg előre. És ha holnap hajnalban hat órakor, mondjuk, Münchenbe akar repülni, hogyan álljak elébe borosan?

--- Miért, haragszik?

A magas, vékony, elegáns szőke fiú, régi porosz nemes, nevet:

--- Már miért haragudna? Azért, mert ő nem iszik, attól még más nyugodtan ihat. Miért ne? Sőt egyízben előfordult, hogy ő maga rendelt bor. Tengerésztiszti lakomán történt ez, ahol ő is megjelent. A tengerészek, mint köztudomású, nem vetik meg az italt. De mert a Führerről tudták, hogy nem iszik, attól tartottak, tőlük sem veszi jó néven, ha isznak. Tehát merő tiszteletből és tapintatból, de persze mély undorral, almalevet rendeltek. A Führer úgy tett, amint aki a dolgot nem veszi észre, de mi láttuk, hogy befelé jól mulat és jókedvűen várja a fejleményeket. Nem kellett sokáig várnia. Mikor úgylátszott, hogy nem figyel az asztalra, az egyik ifjú tengerész suttyomban bort rendelt. Alig tette le a pincér, az aranyosnyakú üveget, a Führer hirtelen odafordult és vele együtt természetesen az egész társaság. Mindenki attól tartott, hogy a Führer meginti az iszákost. Persze nem ez történt

--- Helyes! --- mondta melegen. --- Íme uraim, az egyetlen bátor ember!

És aztán maga rendelt bort a tapintatos tengeri medvéknek, akik azt hitték, hogy a Führer, mikor asztaluknál ül, csupán a legfőbb parancsnokuk és nem egyszersmind a legjobb bajtársuk is.

--- Pedig az, --- kotyog most közbe egy kis szőke lány, aki szintén az egyik hivatalban dolgozik. --- A mi karácsonyfa ünnepségünkre is mindig eljön. Alig várjuk már, hogy az idén is eljöjjön.

Igen, ezt szereti még Hitler Adolf. Elmenni a munkatársak közé, velük együtt vacsorázni, velük együtt örülni. Talán a legszívesebben az egész néppel, egész családjával együtt vacsorázna esténként, hogy mint egy régi családfő, mindegyiktől külön-külön kérdezhesse meg: no mi az sógor, hol szorít a cipő? Hogyan lehetne segíteni? Dehát persze erre, már ami a kivitelt illeti, nem juthat idő. Csak elméletileg. Mert elméletileg minden német asztalánál Hitler Adolf ül, mint láthatatlan vendég és ezidőszerint minden német asztalról ő gondoskodik, hogy legyen rajta mit enni. Több-kevesebb, de legyen. Kell és van.

Csoda ezek után, ha szeretik, mit: szeretik, imádják? Csoda, ha lakása előtt tömegek várják és Tilsittől Aachenig, akinek csak említem, mindenki felcsillanó szemmel beszél róla és nincs olyan német ember által lakott szoba, ahol képe ne nézne le a falról?

--- Itt vagyok fiam, --- mondja a kép, parasztnak, úrnak, férfinak, asszonynak egyaránt, a kelet-porosz parasztszobától a rajnavidéki acélgyárakig --- itt vagyok, vigyázok rád és segítek rajtad. Bizzál bennem!

És bíznak benne. Határtalanul, kimondhatatlanul.

--- Nevetséges, --- mondják, mikor egy s más problémát felhozok. --- Majd a Führer megoldja! Ő még eddig mindent megoldott. Vagy:

--- A Führer sohasem téved. A Führer tudja, mit csinál.

Vagy: --- és ez a leggyakoribb: ---

---... ,,der Führer wird schon schaffen" ...

És ebből azonnal látható, hogy Hitler Adolf nem csak diktátor. Több, sokkal több annál: minden német bizalmának letéteményese, szeretetének a tárgya, szemefénye, apja, sőt egy kicsit, --- mégpedig a szó komoly értelmében --- istene is.

Ha van, ha egyáltalán lehetséges ember és nép között szerelem, akkor Hitler Adolf és a német nép viszonya bizonnyal az.

*

És itt kell megemlítenem. A volt császárt tisztelik és becsülik. Ámde ha valaki megkérdezné tőlem, vajon véleményem szerint a sík Hollandiában van-e elég fa, amelynek felvágásával ő vagy utódai eltölthetik az időt míg a német trónra visszakerülnek, tárgyilagosan azt kellene felelnem: aligha!
 
 
0 komment , kategória:  Lovass János:N.S. Germánia 2.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 347
  • e Hét: 1900
  • e Hónap: 13443
  • e Év: 378933
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.