Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Ágai Ágnes
  2018-10-13 20:01:14, szombat
 
 







ÁGAI ÁGNES


Ágai Ágnes (Szeged, 1932. április 9. -) magyar író, költő, műfordító. Ágai Ágnes [Kis Tamásné] 1932. április 9-én született Szegeden. Tanulmányait a Pedagógiai Főiskolán végezte 1951-1953 között. 1953-1956 között az ELTE-BTK, orosz-magyar szakán tanult. 1956-1970 között Budapesten tanárként dolgozott. 1970-1989 között a Móra Könyvkiadó szerkesztője volt. 1957-től publikál.

Verseskötetei:

A titkokat az ujjaimnak mondom el (1983)
Minden lehetséges (1984)
Kamaszságok (1985)
Élősirató (1987)
Nemzedék (1988)
Drága Zsül! (1992)
Az elterelt idő (1994)
Fuit (1998)
Hogy jön ide Picasso? (2003)
Önarckép fintorokkal (2005)
Ab Szurd Kák (2006)
Zénónak mondom (2010)
Hol voltam, hol nem voltam (2010).








AMIKOR A SZAVAK HALLGATNAK


figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatatlan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám - baj van.







AMIKOR AZ AJKAK szétnyílnak


Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.







AMIKOR NEM VAGY ITT


Amikor nem vagy itt: fázom,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,
kezembe veszem a tollat,
és a jegyzetfüzetet,
aztán lefekszem az ágyba,
és testednek helyet szorítok,
leoltom a villanyt,
végiggondolom milyen is volt


a veled előtti korszak:
várakozás valami
biztos bizonytalanra,
arra, hogy jössz,
és hogyha elmégy,
én fázni fogok,
és belebújok a köpenyedbe,
magambaszívom a dohány
és borotvahab szagát,
kinyitom az aktatáskádat,...
Tehát a tárgyak?
Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?
Kesztyűdben ujjad hív,
sáladon a kockák felnevetnek.
Amikor nem vagy itt,
olyan töményen vagy velem,
hogy átforrósodom.







BÁRHOVÁ LÉPEK


Bárhová lépek, beléd ütközöm.
Át- és keresztül vagyok
szőve már veled.
Mozdulataiddal mozdulok,
hangodra hangolódom.
Így élünk kettős kötésben
téphetetlenül.







BIZTATÓ


Szorítsd magadhoz a semmit,
törd össze, szikráztasd föl,
kiálts, ahogy a torkodon kifér,
dörömbölj, és rúgd be a vaskaput,
ne félj, váltsd meg a világot,
mert rászorul.
Akárcsak te, de ki vált meg téged?
Egy hideg égitest bámul rád éjszakánként,
sír és nevet,
fogy és hízik, akár egy földi test.
Ne hagyd magad!
Feszeng a hajnal, rúgkapál.
Életre tör, belelilul,
ordít, zihál, de létezik.
Ne félj!
Naponta megszületsz.







CSENDÉLET


Puha szájjal csókol a csend.
Nem történik semmi.
Lágy krémfelhők mozdulnak.
Lassan.
Hozzám törleszkedik a csend.
Szép, hosszú,
végnélküli hallgatás.
Letörli az emlékeket.
Üres vagyok. Tiszta.
A világ kihátrált belőlem.
Meg kellene születni.
De hova?







AZ ELTERELT IDŐ


Süket fülekben zúg a dal,
szemek homályát fény veri,
árnyékból holtak intenek,
jelt vár az élő, s nem leli.

A múlt holtága dúlt vidék,
kövek közt piszkok víz csobog,
jelenünk partján dudva, gaz,
iszapba süllyedt lábnyomok.

Jövőt kiált, ki hallgatag
zsebébe gyűri ökleit,
a szél borzolja tétován
próféták lucskos ingeit.







EMLÉKEZTEK


Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.










ERÓSZ PARTJA FELŐL


Miféle szélvihar sodorta össze őket?
Álltak az eresz alatt,
figyelték az ágak reccsenését,
a felhők koccanását,
a dörgedelmes égbolt
felvillanó cikkanásait.
Nem tudtak semmit egymásról,
csak azt, hogy egymáséi lesznek.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
Valami delejes vonzás,
talán a vihar, e mágneses kerítő
összetapasztott
két ismeretlen testet.
Utána szétváltak.
Néhány percre
vagy talán örökre.
Egyre megy.
*
Két kar karanténjába zárva,
a testmeleg védelem övezetébe,
ahová tompítva ér el
a kiáradt világ hullámverése,
a félelem reszketeg vacogása,
mert a kar eleven hőt sugároz
az óvás és birtoklás kettősében,
a távol tartás és kisajátítás
fenntartott zónájában,
ahol az elomlás luxusát kínálja
a megtartás parancsuralmáért cserébe.
*
Beléd botlottam, elestem.
Ne segíts föl!
Jó ez az akarattalan elesettség.
Lehet, hogy ezt akartam?
*
Valami furcsa végzetszerűség.
A bekövetkezés.
Hazárdjáték.
N'est va plus!
Forog a kerék.
Ki pörget?
Néma csend.
Két egymásba csúszó test.
Elkárhozás.
*
Szavakba göngyöllek,
puha, meleg szavak szövetébe,
és a szavak nyílása mögött
az érzések rejtelmes birodalma tárul,
foghatatlan, párálló világ,
dús burjánzású növények,
kacsok, liánok egymásra indázó
halmaza fon be, ölel és fojt
a szenvedély drótkötelével,
az elrántó mozdulat erőszakával
a megsemmisülés aknájába taszítva.
*
Fekvőhelyzetben, vízszintesen.
Más vagy, más vagyok.
A bőr a bőrhöz ér.
Több, mint érzékiség, éteriség.
Bizonyosság. Leállított idő.
A percek nem telnek.
A mulandóság érvényét veszti.
Levetve minden sallang,
Minden öncsalás, minden külmáz.
Ártatlanok vagyunk,
akár az újszülöttek.
*
Nincs rövid és nincs hosszú szerelem.
Nincs mértékegysége,
súlya, hossza, szélte,
nincs időtartama,
nincs jelzője.
Önmaga van önmaga által,
nem lehet definiálni.
Nem érzet, nem állapot,
nem tudatforma. Mindez együtt.
Összesség, teljesség,
halmazat, koncentrált erő.
Sűrített létezés.
A kezdet és a vég
egymásba futó totalitása.
Olyan tömény, hogy elviselhetetlen.
*
Vad volt, és úgy akarta a másikat,
mintha az nem akarta volna őt,
mint ragadozó a zsákmányt,
úgy cipelte odvába, rejtekhelyre,
szem elől, és szedte ízekre, darabokra,
majd áldozatként bemutatta az Úrnak,
hogy bűnbocsánatot nyerjen,
és bűnbe eshessen újra meg újra!
*
Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyémelegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.
*
Felvette a ruháját.
Öltözött.
Olyan lett, mint volt
annak előtte: felöltözött.
Takarta minden,
elfödte a konvenció.
Rétegesen húzta magára
a viselt életforma szemmel látható kellékeit.
Szalonképes lett,
utcaképes, társadalomképes.
Csak a szeme villant
valami furcsa fénnyel,
szalonképtelenül, árulkodón.
De lesütötte, és elsietett.
*
Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.
*
Hányféle csók ízét őrzi az ajkad?
Hányféle múltat viselsz?
Vagy minden ölelés szűzien első,
friss, ropogós, makulátlan?
Vad és szelíd örömök hajnala pirkad,
a kezdetek láza hevít,
újjászületsz a másik ölén,
és felnövekszel az új szerelemben?
Elfeledett magadra találsz,
kiről az idő salakja lehámlik,
és ha az ifjonti vágy
tagjába belerándul,
soha nem látott magasokba röpíti?
-
A szólítás művészi tökélye,
a vonzás hívó napiparancsa,
két test felindult ütközése
az érzések és ingerek körzetében,
az eggyéforrás elsöprő rohamában
és megsemmisítő diadalában.
Micsoda kijátszhatatlan erő
zónájába estünk!
*
Néhány másodperc az élet.
Mögöttünk évek garmadája.
De ne siessünk! A halált nem lehet lekésni.
A szerelem ezt is megkísérli.
*
Ne hagyd, hogy kezed közül kicsússzak!
Fogj erősen, utolsóként csak te tarthatsz!
Minden lejátszott tétel
benned visszhangzik.
Finálé. Fergeteges, szép zenedráma,
a levegő megáll,
a hangszerek beleremegnek
a dübörgő, végső crescendóba.
Utána csend. Piano.










AZ ÉLET...


Az élet, akár a vers,
szakaszokra bomlik,
rövid, töredezett,
zsúfolt, sűrített,
képekre osztott,
hangokra hangolt,
egyszeri,
és van benne
valami megfejthetetlenül
isteni.







ÉLNI VAGY NEM ÉLNI?


Világrajövetelem előtt informálódtam.
Mi várható itt, érdemes-e megszületni?
Azt mondták, nagyon jó sztori lesz,
de ha csalódnék, néhány évtizedet
akkor is kibírok. Többről meg nincs szó.
Vigyázni kell az ígérgetős emberekkel,
fontoskodók és hazudósak.
Vigyázni kell a szűkszavúakkal,
nem lehet tudni, mit és miért hallgatnak el.
Tanácsos az óvatosság a nagyétkűekkel,
mohók, törtetők, mindenre kaphatóak.
De vigyázni kell a kákabélűekkel is,
soványak, irigyek, mosolyogni se tudnak,
nemhogy még nevetni!
Vagyis az ember, mint olyan, veszélyes,
kiismerhetetlen ragadozó,
pusztításra szakosodott fajta.
No nem mindegyik, tette hozzá informátorom,
csodálatos példányok is akadnak,
és élni élvezetes tevékenység,
sok kalandban lesz részem,
kár volna kihagyni! Élni úgy istenigazából
csak egyszer lehet, de annyi elég is belőle.
Jól kell gazdálkodni az idővel.
A gyerekkort nem kell elnyújtani,
viszont az öregkort jó megkurtítani.
Közbe pedig élni kell száz decibellel,
felszippantani a tudást, kiélvezni a szerelmet.
Szépnek látni a világot,
ha ragyás arcát mutatja, akkor is.
Szeretni a másik boldogtalan halandót,
akit utamba hoz a sors vagy én magam.
Az élet nagy kaland,
nincsen sem titka, sem tanulsága,
jó buli, ennyi az egész, mondta informátorom.
Gondoltam: egye fene, mi lehet?
Belevágtam!







ÉNEKEK ÉNEKE


Ő az én társam az idők végtelen óceánjában,
Ő az én társam a múlt süppedékes iszapjában
és a jelen töredezett gránitkockáin.
Ő az én társam a harmatcseppek szivárványgömbjében,
és a rezge fényű bolygók kerengésében,
a párálló csendesség bozótjában,
és a véredényeket összeszorító rémület páncéljában.

Ő az én társam a csordultig merített vederben,
az egymás fölé hajló testek mágneses erőterében,
az összesimuló tenyerek fészkében.
Ő az én társam az ébredések opálos öntudatlanságában,
a nappalok kilyuggatott bérletkártyáiban,
a dróton áthatoló sóhajokban,
és a lég hullámhosszain felsüvítő jajkiáltásokban.

Ő az én társam a rejtett mélyeket döngető magzatmozdulásokban,
a leszakadt inggombok cérnaszálaiban,
és a víz világ-tükröző negatívjában.
Ő az én társam a betűvé szilárdult gondolatban,
széttátott napsütésekben és záporesők redőnyében.
Ő az én társam a felfutó higanyszálak ezüstjében,
és a kiolvasott újságok zörgő bordáiban.

Ő az én társam a magány süket verméből kidörömbölő
egymás keresésben, a paplanmelegségű beburkolások
rejtettségében, az elfésült kételyek csitulásában,
a minden lehetségest feltérképező
te ki vagy - kérdések kanyarulataiban.
Ő az én társam a szemhéjat lezáró ujj kegyeletében,
a sziromhullató elmúlások felpúpozó örökkévalóságában.







HAJNALOK


Hajnal. A város
Alig heverte ki
az éjszakát.
Párás nyirok ereszkedik,
szitál, szemerkél, taknyolódik.
Szürke műanyag égbolt.
A Napot éjszaka leszedték,
és eladták ócskavasnak.
Elkenődött felhők.
A csillagok már letűntek.
Nincs, aki sztárolja őket.
A hold is hazavackolt,
bagóért nem melózik.
Átható hétfőszag.
Nyikorgó, rozsdás beindulás.
Verebek géphangon csiripelnek.
Mobilodik.

Az ember lép, rázódik,
surrog és nyomakszik.
Előtte a nap. Mögötte a teg.
Felnéz az égre.
Keresi a derengést
Hajnalban valahol valaminek
derengeni kell. Legalábbis.
Hajnal. Pitymallás.
Piros égalj. Szeles idő lesz.
Kikászálódás a dunnagomolyból.
Szemdörzsölés, pislantás,
fogmosás, glu-glu, köpés.
Torokégető slukkok.
A kakas felveti taréját.
Kakaskodik.

Ébresztőszolgálatig.
A macska lábhoz púpozódik.
A kuvasz láncot csörget.
De mi mégis.
Bődülés, nyihogás, röfögés.
Orwell.
Félrerúgott vödör.
Kinthagyott ruhák a kötélen.
Lyukas csatornából
poshadt víz szivárog.

Az ágon rigó és szarka párbeszéd.
Jó reggelt, szomszéd!
Magának is!
Hajnal. Párállik a tenger.
Locska fodrok,
kis teniszlabdák ugrálnak.
Tengerkék ég.
Égszínkék tenger.
Kinyújtózik a Nap.
Lustán, álmosan.
Liftbe száll. Emelkedik.
Feljebb, egyre feljebb.
Sugárzik. Diadalmas.
A felhők kezet csókolnak neki.
Süppedt homokban
szétszórt kagylóhéjak zörögnek.
A fény szikláról
sziklára szökken.
�--sszecsukott napernyők,
egymásbatolt nyugágyak.
Partra óvakodó medúzák.
Pihegő hullámok,
sósmandulaillat.
Felbúgó hajókürt.
Közeledő messzeség.
A nagy víztükör fölött
kettéhasad a hajnal







HA MEGIDÉZLEK


Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamis képeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.

Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.

Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm.







IGEIDŐK...


Szerettél. Szerettelek.
A múlt idő zónájába kerültünk.
Furcsa, idegen vidék.
Nem tudok tájékozódni benne.

Elsüllyedek.
Ránk nehezedik a volt,
nem fénylik föl a lesz.
Minden megtörtént már.
Ezentúl együtt soha semmi.

Ez a megfellebezhetetlen,
végérvényes bizonyosság!
Már minden csak visszafelé.
Már nem érezlek, csak emlékezlek.







KÉP KERETBEN


Egy arc. A sötét tónusból kiviláglik.
Két szem. Nézi a festőt,
aki festi a festőt. Önmagát.
Szomorú arc. Gyűrött vonások.
Kék, fehér, néhol piros vonalkák.
Az ecset festékbe mártott szálai,
vászonra kenődött csíksorok.
A háttér dúlt szobabelső.
Félig nyílt ablak. Ferde fénysugár.
Távoli alakzat, nyújtózó macska
vagy ledobott kabát
A festő szeme szigorú, talányos.
Tekintete átszúrja a képet,
szemedbe fúródik, ott megül,
és visszanéz a festőre, aki fest.
Festi a festőt. Önmagát.







KÉT LÉLEK


Két lélek simul össze.
Szorosan, eggyé melegedve.
A test kérdez, a lélek válaszol.
Beszélgetnek egymással.
Az anyag a szellem nyelvén.
Értik egymást.
Percekbe zsúfolt végtelenség.







A KOR GYERMEKE


Merő tévedésből jöttem erre a világra.
Már itt se vagyok. Rossz ajtót nyitottam,
eltévedtem, bocsánat. Nekem azt mondták:
erre tessék, de hát eltájoltak, sajnálom.
Ez nem az én világom. Ez valaki másé.
Ha egyáltalán valakié.
Hogy pár évtizedet itt is kibírok?
Nem, sajnos, nem lehet. Van még más világ is.
Valahol lennie kell. Majd csak megtalálom.
Nem is zavarok tovább. Minden jót!







LELKIISMERET


Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!







LEVÉL Y-NAK


Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!







A LÉT RAGOZÁSA


Nem vagy. Noha voltál.
A nincsség felfoghatatlan.
Értelmezhetetlen.
Csak a van-nak van jelentése.
Voltál. Képzeletjáték,
akár az, hogy leszel.
Hiányzik a valóság fedezete.
Nem vagy. Noha voltál.


Fantom fájdalmam van.
Ez bizonyítja, hogy voltál.
Ha fájni tud, az ami nincs,
akkor, az van.
Tehát vagy. Noha voltál.
Csak a létezés állandó.
A nemlét nem létezik.







A MEGLESETT ÉLET


Bimbó pattan az ágon.
Kis, kerek, feszes,
tömör húsú golyócska.
Benne sűrűsödik az élet,
a mulandóság és a szépség.
Még együtt a van és a lehetséges.
Idősíkok egymásba zárva.
Mindjárt kibomlik,
szétfeszíti héját,
feltöri a burkot,
kisodródik, kiáramlik,
szétterül, sziromszárnyakat
bont a virágzás.
A rügy, úgy tetszik, mozdulatlan,
de egy másodperc, és a lét
dinamikája életre löki,
előpergeti, színekbe mártja,
illattal szórja
a formatervezett szépség
diadalmas világrajöttét.
Majdnem mindegy,
hogy mennyi időre.







MIÉRT KELL A VERS?


hogy meghódítsd az ismeretlent...
hogy elérd a lehetetlent,
hogy élni tudj, ha nem is lehet,
hogy átöleljen a Szeretet,
hogy érezd: neked szól, senki másnak,
hogy ne szégyelld, ha sírni látnak,
hogy kinyíljanak rég bezárult falak,
hogy újra te légy önmagad, és


ne félj, ha rád teríti komor
palástját az Éj, mert egyszer
véget ér a sötétség birodalma, s ott
megszűnik a Gonosz hatalma,
rózsás ujjakkal, szelíd mosollyal
ébreszt föl a Hajnal, s megtölti
...szívedet - fénnyel, verssel, dallal...







MINTHA


Ülök csendben a szobában,
Mintha csak itt volnál,
Mintha csak szólnál,
Mintha csak kimennél,
Mintha csak bejönnél,
Mintha csak lennél,
Ahogy lenni szoktál,
Amikor voltál,
Amikor szóltál,
Amikor kimentél,
Amikor bejöttél,
Amikor léteztél.
Most csak ülök csendben
Ebben a szobában,
Ebben a minthában,
Színlelt valóságban,
Más frekvenciában
Mintha megszólalnál,
Minthogyha kimennél,
Minthogyha bejönnél,
Minthogyha kérdeznél,
Minthogyha felelnél.
Én mintha nem lennék,
Csak idegen vendég,
Éppen betévednék,
Mintha én te volnék,
Lassan elvonulnék,
Minthogyha meghalnék.







MONDD...


Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek?
Akkor se, ha nagyon akarjuk?
Akkor se, ha én mindennap
növök egy picit,
és te már nem nősz tovább?


Akkor se, ha holnap én ülök melléd,
én mesélek,
én fogom a kezed?

Nem hiszem!
Egyszer, egyetlenegy percig
biztosan egyidősek lehetünk.







MONDD, TE BELENYUGODTÁL?


Mondd, te belenyugodtál abba,
hogy nem leszel?
Hogy megszűnsz, szétmállasz,
kikopsz a fényképek keretei mögül,
és a diafilmek, videók,
ha őriznek, mint furcsa,
idejétmúlt árnyat mutatnak,
aki mozgott és beszélt
valaha valamit valamiért,
de már csak egy kor
látványos figurája
vagy sajátságos dokumentuma.
Te belenyugodtál,
hogy olykor majd felemlít
a családi memoária?
Ki ezt, ki azt emlékszi belőled,
aztán kifakulsz,
elhalványulsz,
mumifikálódsz az időben.
Belenyugodtál?
Jársz, kelsz, teszel-veszel,
küzdesz a
napi betevő gondolatért,
szólsz, kiáltasz, dörömbölsz,
meg akarsz maradni így,
ilyennek, élőnek, elevennek,
de nem tudsz.
Belenyugodtál?










NEMZEDÉK


SZERETED A REGGELT?
AMIKOR FELTÉPŐDIK AZ ÉJSZAKA,
ELMASZATOLÓDNAK AZ ÁLMOK,
S A LÉCEKEN ÁT
BEMÁSZIK A FÉNY,
BESZIVÁROGNAK A HANGOK?
FELHÚZZÁK A SOROMPÓT,
ÉS KIGÖRDÜL A NAPPAL.
JÓ REGGELT!

AZ ISKOLA BEFOGAD,
Benyel, behabzsol.
Folyosószag,
Merev tablóképek
Dátumozott időtlenségben.
AZ OSZTÁLY mesterséges
Tenyészete.
8-szor 10 méter.
3 sorban keskeny asztalok.
Mögöttük székek.
39 szék.
Mindahánynak
Más lába, háta, köpenye.
Mindegyik asztal
Más egyéniség.
Csak a tanári asztal ugyanaz
Óránként megújuló fejekkel.

MI MOST HARMINCKILENCEN
Így együtt
Ugyanannak a számlálónak
A nevezői,
Ugyanazokon a folyosókon.
Ugyanazokban a vécékben.
Ugyanannak az épületnek
ÉN-TE-Ő
ÖSSZEFONOTTSÁGBAN.
EGYütt.

ÉS AZTÁN?
Amikor kiütjük a falakat,
És kiszabadulunk?
ÉS HARMINCKILENCFÉLÉK LESZÜNK?
És egymás fölé és alá kerülünk?
Mert elkezdünk
Rétegeződni,
Beilleszkedni,
Szóródni,
És már nem haverok,
Hanem generáció leszünk.
Kicsi vagy nagy,
Ahová besorolnak!

A SZÜLŐK
Szabványmintára készülnek.
Konfekció-szülők.
Másodállásban szülők.
A te apád is hajszolt?
A te anyád is hisztis?
A te szüleid is
Simára gyalulnának?
A te szüleid is
beilleszkedők?
A te szüleid is

Fáradhatatlanul
Fáradnak érted,
És fáradtak hozzád?
Ha megmakacsolod magad,
Pszichológushoz visznek,
Aki lerajzoltatja veled
Az egymásba fáradt családot?
Te előnyös helyzetű
Tanuló vagy?
Eléd havat szórnak,
Ha szánkózni akarsz?
A te apád
Érti a halmazelméletet?
A te anyád
Tud verset elemezni?

Mi a fenét akarsz
Tulajdonképpen?
Tudsz jobbat,
Mint amit ők akarnak?

Nagyanyánk
Nem töpörödött anyóka,
aki kötöget az ablaknál.
Kondicionáló tornára jár,
Harcot indít
A kilók és ráncok ellen,.
Nagyapánk
Élő lábjegyzet
Ő az anekdotává szelídült
Történelem,
Ők mindent tudnak,
És mindent összekevernek.

Mi a LÉNYEGET szeretnénk,
De a lényeg kibújik
Az emlékezet
Kicsorbult lécei között.

Jónás Vivien: Ágai Ágnes - Nemzedék

Link








NEVETVE JÖTTEM A VILÁGRA


Nevetve jöttem a világra,
tréfának véltem az egészet.
Aztán gondosan, szépen, türelemmel
megtanítottak sírni.
Most már megy folyékonyan.







AZ ŐRZŐ


Tartalak teljes valómmal.
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.







ŐSZI ESŐ


Őszi eső hullik.
Mennyire más, mint a nyári zápor!
Az őszi eső
savanykás, unott, véget nem érő,
maga a szétázottság,
a nyálkás utálkozás.

Olyan, mint egy lepergett előadás,
egy lerúgott cipő,
egy elhasznált fogkefe.
Az őszi eső
eseménytelen, fáradt és közömbös.
Esik, mert

jobb nem jut eszébe,
esik, mert
a felhők gyomra összeszűkült,
esik, mert
ősszel esni kell.
Az őszi eső

szívesen abbahagyná,
kiöregedett már az esésből,
ha egy friss szellő ráfujdogálna,
és nyugdíjba küldené,
de még tart a munkaideje,
ledolgozza: esik és esik.

Ennek a Földnek már úgyis
mindegy: Nap süt, víz árad,
tornádó kavarja.
Itt már amúgy is minden
hullik és esik,
hullik és esik.







SEBESÜLTEN


Mikor a fájdalom
Megérik, mint a seb,
Éjente felszakad,
És nem lesz csendesebb.

Mikor a fájdalom
Megérik, és a seb
Tátongva nyitva áll,
A szív lesz üresebb.







SOROK EGYMÁS ALATT


Belépett,
aztán észrevétlen kilépett,
majd vissza.
Az életem légterét használta.

Csak félig,
vagy még úgysem,
de majdnem egészen.
Ingajárat. Máternoster.
Az érzelmek le s föl lifteznek.
Jelezze kérem, ha ki akar szállni.
Megnyomom a gombot.
Nem működik.

Csupán az ujjak értek össze.
Mint a freskón.
Az ujjhegyen az idegvégződések.
Ott kezdődik minden:
A Teremtés és az elhantolás.

Egy csepp hiányzott,
hogy minden tetőzzön és beteljen.
Egy csepp a színültighez.
A pohár ott maradt az asztalon.
Üres volt vagy tele?
Ki mondja meg?
Senki se látta.

Bújj, bújj, zöld ág,
nincs levelecske,
csengő szól a kapu alatt,
hiába is szólna,
ne bújjatok benne!







A SZERELEMRŐL


Nem gerjesztett vágyak, csiholt tüzek,
suta ügyeskedések, mímelt hevülés,
nem kamasz-bizsergés, nem erotechnika,
teljesítmény kényszer, önvizsgáztatás,
nem kései mentsvár, nem elsősegély.
A szerelem más. Sors. Vállalás.
Kitárulkozó végnélküliség,
fejezetekre bontott történés regény.
Spirituális testiség,
hús-vér köznapiságába rejtett
szentélytisztaság.

Egymáshoz sodort bárka ringás
a felcsapódó hullámok között.
A megízlelt másik, aki én vagyok,
ő, aki bennem tükröződik,
kettőzött énem, hiányzó felem,
többletével pótol,
egésszé kerekít.
Tartozékom, felettesem, tulajdonom.
Narcisztikus gyönyörűségem
tavi rezgése, fény- és árnyjátéka,
gyarlóságom felmagasztalója,
tartóoszlopom.

Testem és lelkem tudója, ismerője,
bűneim bírája, védője, cinkosom,
dölyföm és alázatom szenvedélyes,
kínzó, szép együtthatója,
életemen végighúzódó
titkolt és vallott: szerelem.










SZERESSETEK NAGYON!


Szeressetek, mert fázom,
szeressetek nagyon!
Melegítsetek, bugyoláljatok,
etessetek, itassatok,
szeressetek nagyon!
Mondjátok: ügyes vagy,
erős vagy, ne félj,
megfogunk, hogyha leesnél.
De nem esel le,
mert mi vigyázunk.
Mondjátok jó hangosan.
Sokszor és sokáig.
Szeressetek nagyon!





SZERETLEK...


Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!










SZÓ, AMI SZÓ


Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.







SZÜLETÉSNAPOMRA


Nincs kávéházi szeglet, és nincsen számvetés.
Az évek szállnak... ugye tudjuk?
De irgalmaz-e nékünk Jézus herceg?
Az évek szállnak? Vánszorognak?
Tempójukat nem mi szabjuk,
évgyűrűink ránk karcolódnak,
az időt felmutatjuk és viseljük.

Csak a napok hosszúak, a lét rövid,
tartalékolni nincs miből.
Így élünk egyszeri tudattal,
szólni és tenni nincs több alkalom.
Az életnek hozadéka és hordaléka van,
születni könnyű,


meghalni nehéz,
vagy fordítva éppen, ki tudja ezt?
Sorsunk magunk vagy Isten kezében?
Kié a döntés, ki számoltat el?
Röptünk az égen hagy-e majd
utánunk kondenzcsík-jelet?

Vigadni volna jó ma,
pirosra fényesedni és örülni,
a világ rútságát eltakarni,
hisz gazdag a szépség arborétuma,
ha óvó kezek szüntelen vigyázzák,
és zajló vihar nem tépázza meg!
Nem tépázza meg?







TÉLVÍZ


Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.







A TITKOKAT AZ UJJAIMNAK MONDOM EL


Én mindig először megszagolom a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese
és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.

Mi van a világ után?
- kérdeztem.
Butaság - mondták-,
a világ után nincs semmi,
a világ után is világ van.
akkor ez csak olyan, mint a
ma, tegnap, holnap.

Szereted nézni, ha villámlik?
Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól!
Ilyenkor tüzes késsel
szétnyiszabolják az eget.
Ha villámlik,
éppúgy dobog a szívem,
mint amikor meglékelik a görögdinnyét.
Tudom, hogy nem fáj neki,
de mégis recseg és piros.

Sose veszekedjetek előttem,
az rosszabb, mintha megvernétek.
Akkor már jobb,
ha rám haragusztok együtt,
mert megjavulok és kibékülünk,
de ha ti veszekedtek,
sose tudom, melyikőtök a rossz.

Azt mondják, árulkodni csúnya ,
meg azt, hogy legyünk őszinték.
Ha kérdezik, hogy ki rosszalkodott,
akkor csak magamra árulkodhatok?

Hogyha zene szól,
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,
úgy borzongok, mintha fáznék.
Legjobb lenne a fürdőkádat
színültig megtölteni zenével,
és búvárruhában elmerülni benne.

Ha nagy leszek, állatiskolát nyitok.
Megtanítom őket mindenre:
írni, olvasni, számolni.
És arra, hogy ne egyék meg egymást.
Még ha megnőnek, akkor se.







TÖPRENGÉS


Egész életünk imitált valóság.
Fény-, hang-, hő-, íz effektusok játéka
Az idegvégződések billenttyűzetén.
Az álom is megélhető valóság,
A különbség csak viszonylagos.
Életem filmje több síkon pereg.
Addig vagyok én, ameddig
El tudok számolni önmagammal.
Bomlásom terméke nem egyenlő velem.
Csak mások halálához van közöm.
Azokba belepusztulok.







TUDOM


Tudom, mire mit mondanál,
Tudom, adott esetben mit cselekednél.
Meghosszabbítalak magamnak,
szükségem van rád ahhoz,
hogy elviseljem hiányodat.







TÚRA ET NATÚRA


Járta a természetet.
Megéledt benne.
Felszippantotta a folyókat,
elkanyargott a patakokkal,
lezuhogott a vízeséssel,
szétáradt a tengerekben,
nekiütközött a hegyeknek,
végigterült a mezőkön,
lebukdácsolt a hasadékba,
befészkelődött az üregekbe.
A fák előreköszöntek,
a virágok kitárultak,
a fűszálak felegyenesedtek,
a rovarok percegtek,
zümmögtek, cirpeltek, dongtak,
a madarak csicsongtak,
minden élt, hullámzott, hangzott.
Aztán elhalkult.
Ember nélküli csönd
ült a tájra.
Egyedül volt a világgal
és önmagával.







UGYE...


Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha indulok?










ÚTRAKELVE


Az igazi út végét sose látni,
az igazi útnak vége nincsen,
csak kanyarjai, elágazásai,
hepéi és hupái, gödrei vannak,
jelzése ritkán,
ki-ki maga jelzi, merre menne,
felfelé, oldal irányba
vagy lejtmenetbe.
Az igazi út göröngyös,
cipő szaggató, süppedékes.
Nem tudni, hova vezet,
tábla nem irányít,
csak a merészek
bandukolnak rajta,
a távgyaloglók,
a fáradhatatlan mindenrekészek.
Mennek, mendegélnek,
mint a mesében,
és egyszer biztosan
oda (hova?) érnek.
Az út végére, ami nincsen.







A VÉGTELEN


A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.







VÍZESÉS


A sziklákon habosra tört a víz,
surrogott, zúdult, nem kapaszkodott,
esett vastagon, tömbösen
acélos vízlemez.
Lelökték, hullt alá,
szétfröccsent, nyekkenve földet ért.
Bámulták odalent szépséges végzetét.







IDÉZETEK


"Van, aki fél a sötéttől. Én nem. Odateszem az ágy mellé az ecsetet és a festékdobozt. Hajnalig kifestem vele az egész éjszakát."

"A felhő olyan,
mint egy felfújt hópehely.
Mint a borotvahab Apa arcán.
Mint egy hálóing a fregolin.
Mint egy ősz asszony hajmosás után."
/Ágai Ágnes Kamaszságok/










 
 
0 komment , kategória:  Ágai Ágnes   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 473
  • e Hét: 1276
  • e Hónap: 26231
  • e Év: 143585
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.