Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Berde Mária versei
  2018-12-18 22:30:25, kedd
 
 







BERDE MÁRIA VERSEI


Berde Mária Julianna (Kackó, 1889. február 5. - Kolozsvár, 1949. február 20.) erdélyi magyar író, költő, műfordító, tanár, régi erdélyi értelmiségi család sarja

Fiatal korától versel, később prózaíró lesz, jeles műfordító. Régi erdélyi értelmiségi család sarja, lelkész édesapja huzamosabb ideig nagyenyedi tanár. Részt vett az 1920 utáni erdélyi irodalmi élet szervezésében, az Erdélyi Szemle, majd a Zord idő szerkesztője, a Napkelet munkatársa, az Erdélyi Helikon oszlopos tagja, az Erdélyi Magyar Irói Rend alapítója. A háború utáni erdélyi magyar sajtó egyik alapembere, élete végéig a Dolgozó nő főszerkesztője. Költeményei nem jellegzetes női versek, kritikusai főleg férfias keménységét emelik ki. Később regényeiben is megmarad vérbeli lírikusnak. Verskötetei: Versek, Budapest, 1912; Seherezádé himnusza, Kolozsvár, 1928. Válogatásunk alapja: Erdélyi költők (szerk. Farkas Gyula, Berlin, 1924)

Legjobb verseit Seherezádé himnusza című kötetében publikálta. Látásmódja, tiszta hangú, finom zeneisége, érzelmes lírája, valamint az emberi viszonyok sajátos, etikai megközelítése, nőies érzékenységre valló, néhol impresszionista hatást mutató prózájának stílusa miatt a szó igazi értelmében asszonyírónak nevezhető.


Ajánlás
,,Vagyok a mesék bánatos lánya.
A lelkem csoda!
Dús erű, titkos, aranyos bánya.
Kincse de várt rád, ó, hogyha látnád,
Gyújts föl szíved, a lobogó fáklyát:
Szállj le oda."
Berde Mária



Berde Mária író, költő

Link



Kevésbé ismert adatok Berde Mária, Berde Amál és Berde Károly szellemi arcképéhez

Link








ADD MEG URAM


A minden napi kenyeret
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget.
Vizek jótevő hűvösét,
Tisztaság tisztes köntösét.
A harcban már kíméletet,
s hogy elbírjam az életet,
Kis gondot értem, mennyi bár
koccant tojásnak is kijár.
És néha jó sugalmakat,
Még el ne üljek hallgatag.
Mesét, mely feltör könny helyett,
És másoknak is enyhület.
Fölöslegképp meg ne tagadd,
Néha mosolyom is megadd,
Csak a kevés kedvesekért,
Kinek ez még örömet ér.
És mindennapi hitemet,
Hogy elvezesse szívemet,
A Tőled gyúló pici lángot,
A mindennapi Miatyánkot.










ANANKÉ

Bátyám emlékének


Hatévesen már prédikált,
- Anyánk köténye a palást -
Tízévesen sárból kigyúrta
Az ezredéves kiállítást.
Tizenkét éviben regényt írt,
(Cikornyás, hős robinzonád)
Majd szökőkutat épített,
Beszélőgépet komponált.
Volt szobrász, muzsikus, vegyész.
Tudós, ki új nyelvet csinált,
Tizenötéves kapitányt,
De Cascabelt játszott kivált. -
Tanított, iskolát nyitott,
Drámát írt s játszta jómaga
S maga nótáit fuvolázta.
Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártír Kossuth,
Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út.
És énekelt és szónokolt,
És izzadott és fabrikált -
Hittük: a bíbor lobogóval,
Várja az életbarrikád.

- Én, csak bubáztam, néha sírtam -

S a sors, a vak kockavető
Félszeg vakot-hatot vetett:
Ölemből a bubát kiverte
S szememből a lánykönnyeket,
Riadót rikkantott reám,
A barrikádra taszigált,
Befogta harci szekerembe.
A piros szárnyú paripát,
S a lobogót, a lobogót
Babusgató kezembe nyomta. -
- "Előre, legelőre, hé!"
Kajánul és kacagva mondta,
"Neked vihart, csengő csatát,
Mely glóriáz és összevérez...
Neki csak egy fehér cseresznyefát
Fejfául elcsuklott fejéhez."







ASSZONYSÍRÁS


Mint mohó gyermekínyem egykor
Éretlen zöld vadalma, som,
Szép kedvem összehúzta máma
Fanyar, csikarós fájdalom.
Összecsuklottam, mint didergős
Hidegesőn a lóhere,
Így zárkózik be alkonyatra
Kék anemóna levele.
...Valaha nagyon messzejártál,
Ki tudja, mennyi salakon,
Ki tudja, miben itatódtál,
Mily hullámban, milyen vakon.
Eredj. Megéreztem ma rajtad
Volt asszonyoknak illatát,
Mielőtt tudtam volna rólad:
Vesztettem hónehány csatát.
Vesztettem vámon és a réven,
Hol ad-vesz kurta hevület,
Borod kiforrt, tajtékja megszállt,
Seprője rendre leüledt.
Valaha én is messze jártam,
Már szinte túl az életen,
Álmok gyopárjait vadásztam,
Szédítő szikla-éleken.
Kancsó borod, csokor virágom
egy-asztalunkra szép terű,
De por hullott ma a virágra
és a pohárba keserű.
Egy szó volt tán, mit szádra vettél,
S mit lelked tőlem nem tanult,
Egy lendület, beléjetúrás,
Mellyel újjad hajamba nyúlt.
Egy merészség, mit sohse mertél,
Sohsem kért balga kérelem,
Sóhaj csak, reppenő mosoly tán,
Mit át nem éltél énvelem.
Nincs pöre ennek, nincs haragja,
Nem igazít meg semmi jog,
Ha felpanaszolom, kinevetnél,
De azért csak tovább sajog.
Eredj magadba. Megyek én is,
Más tájakon, tanácstalan,
Beteg óráim átbolyongom
Lelkem pusztáin társtalan.
Csak most ne érj hozzám szavaddal,
Csak rám ne tévedjen kezed,
Mert nem segít, akár halotton,
Ha a virágot ráteszed.
Hadd, hogy keressek, mint az állat
Sebemre magam jófüvet,
Csorgassak rája tiszta nyálat,
Szívjak zsongító naphevet.
Holt visszajáró asszonyokkal
Hadd vívok egymagam csatát,
Áporodott borpince-szagba
Szűrjem hegyek fuvallatát.
Hogy kifüstöljem kis világunk,
Melybe kísértet tévedett,
S ifjúkorom hóillatával
Váltsalak vissza tégedet.







AZT HITTÉK: ALSZOM


A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
S beszéltek fényes, idegen világról,
A melynek boldog fiává szegődtél,
Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy
S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél.
S beszéltek rólam. Immár gyógyulok,
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem.
Immár mosolyogni megtanultam újra
És aztán rendre szépen elfelejtem.
>Csak oly halvány ne lenne!< szólt anyám,
Gyöngéden elsimítva homlokom.
Pillám alól kipergett néma könnyem.
Letörülé. -

Azt hitte: álmodom.







BEHUNYT SZEMMEL


Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
Hisz a világ akármi tág,
Nem végtelen,
S az élet kurta bár: morzsa belőle
Napok, hetek, esztendők asztaláról
A múltba vissza mégis elgurulhat -
Ha csókra nem, tán szóra sem,
Egy meglátásra bár -
Eljött-e még, ó, mondd,
Véletlenül vagy csodamód:
Ahogy vannak álmok,

Melyeket kétszer is megálmodunk!







BÚCSÚZTATÓ


A nagytemplomba nem jártál soha.
Ha felöltöztél néha feketébe,
Kertek alatt Felenyedig lopóztál

S falusi nép közt, hátul, meglapulva
Alázkodtál "a. kálvinista Isten
Nagy szigora előtt a bűnödért,
Hogy földi uraddal hitetlen élve
öt-versen hoztál gyermeket világra,
Mostál, vasaltál, főztél rá s az ötre,
S esketlen is tűrted, ha részegen
Ütött, bár sérved volt a sok szüléstől.

Én ezt nem láttam. Én az eget láttam,
Hogy milyen kék vasárnap délután,
És milyen zöld az erdő fent a ponkon...
Hogy kötöd már a surcot, keszkenyőt
Kis alsóházunk pitvarküszöbén.
Te tudtad, hol visz árokút a ponkra,
Barátnéd volt minden vidám bokor:
Ez itt kökény, az ott galagonya,
Baraboly nő a vérvesszők alatt . . .
Az árkon túl jön a Kisasszonypuszta,
Ott eper búj a fűben s elfelejtett
Kázsiabokrok és jézsaminák
Pattantak júniustájon virágba -
(Nem jött eszembe, hogy az iskolában
Loncnak tanultam és jázminnak őket.)
Én azt láttam, hogy vesszőt törsz az erdőn,
A végét bogba kötve megtanítsz rá,
Hogy fűzzem rá a hiribit, csiperkét,
És hol keressem a harangvirágot,
Mely magasabb, mint én s kékebb a mennynél.

. . . Csiperke és harangvirág alatt
Tavaszidőn te egrest és cseresznyét,
Nyáron almát, körtét, ősszel diót
És koránérő muskotálygerezdet
Cipeltél haza a gyékényszotyorban.
(Hogy a mezőpásztorral szót cseréltél
Fersingzsebedből krajcáros dohányt
Lopván markába - nem hallottam én.)

Én nem hallottam csak meséidet,
Melyekről esküdtél, hogy nem mesék.
"Igaziból volt egy királyleány,
Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltanak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
így gyászolák meg őt, mikor vivék..."

Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltanak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
így gyászolák meg őt, mikor vivék..."

. . . Szalmalócádon télidőn s esőkor
Néha a számon kikívánkozott
Kis tudományom, hogy helyt áll a nap
Forog a föld s nincs széle a világnak -
Te csóváltad fejed, s a faggyúgyertyát
Meg-megkoppantva Juditról beszéltél
S Hollófernesről, (két 1-lel kiejtve
Feketébbnek tűnt a gonosz vezér,)
S a béketűrő Jobb-ról. "így nevezték,
Mert jobb volt ő szegény mindenki másnál."

És egyszer úgy hajoltam a mesédbe,
Hogy láng kapott a gyertyából hajamba,
S aláhulló sötét fürtöm helyett
Felcsapó sárga láng övezte arcom -
Ó, ki gyújtott meg engem azután
Valaha úgy, mint a te faggyúgyertyád,
Meséid, melyeket oly furcsa szókkal
Szőttél, azt mondván: ,,Ürikak, zsidókak",
,,Alacsany", az neked hitványt jelentett,
A lábikrát vértőgynek mondtad és
Facsart román szót kevertél avas,
Bibliában felejtkezett igékkel.
S a hullott szókban úgy járkált a lelked,
Mint félretaposott, divatjamúlt
Elhányt cipőkben a szegények lába.

Szavad járása engem sohse bántott,
Tudattalan topogtam el nyomodban
Akkor is, ha szenesvizet vetettél
Vagy felszedted legények lábnyomát,
Megsóztad a sarát és tűzbe szórtad,
Hogy lányküszöbre fusson az igézett -
Ha rozsdás sarlóval, ráolvasással
Árpát arattál a dagadt szemekről -
Vagy elmondtad, gúnyád hogy tépte meg
A prikulics, s mikor ünnepnapon
Kalácsot s bort vittél a temetőbe
halottaidnak, úgy szólván felőlük,
Akárha élnének, csak egy kicsit
Tovább költöztek volna, mint a szomszéd.
S azért jönnek álomlátásban is
Ritkán, de akkor nem csak szóbeszédre,

Hanem sorsot, jövendőt mondani.
Mert üzenet az álom mindig is,
A tűz: harag, vér: hirtelen dolog,
Eskünni: halál, füsülődni: gond,
Templom: búbánat, gyöngy: könnyhullatás-

Anyám azt mondta néha: "Régidőben
Az ilyen asszonyt kalodába zárták
És borsószalmán pergelték halálra."

S én mégis, búcsúztatlak tiszta szívből,
Erdőért, gombáért, harangvirágért,
Prikulicsért, szegről hulló ruhákért,
Számkivetett szókért, álmok, halottak
És babonák világáért köszönvén.
Ha tudnám, merre húzták rád a hantot:
Sírodra bort vinnék ki és kalácsot,
Fejfádra kázsiából koszorút.
S tán késő könnyem is reád peregne
Faggyúgyertyáid lángjáért cserébe.

Erdélyi Helikon 1928.







CSÖND


Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...

Alkony szitál, és át az ablakon
A kora május zsongva leskel,
Kezedben izzó muzsikájú könyv,
Úgy állunk összehajló testtel.

És én a hangodon keresztül
Behunyt szemmel iszom a lelked.
És elhallgatsz. És ez a csönd.
A fejed a vállamra ejted...







EGY TÉKOZLÓ


Uram! Én is az voltam,
Pogányul tékozoltam.
Tőled kikérve részem,
Vágtam neki merészen:

Házadból útra szöktem,
Köd utánam, előttem.
Világ zsoldjába álltam,
Kincseim szétkínáltam,

Jó napokért, néhányért;
Örömért, egy parányért...
Felejtettem bolondul:
Egyszer egy óra kondul,

S ki, azt hittem, barátom:
Foga fehérit látom;
S kiknek aranyam adtam,
Felöklelnek kamatban.

Felejtettem egészen:
A kincs nem is volt részem,
A magadéból adtad,
S fiadat szökni hagytad:

Hadd próbáljon világot,
És lássa, amit látott.
Hadd lepje meg alázat,
Hogy sírja vissza házad,

Koldulja vissza orcád,
Térden megtérve hozzád.
Uram! Megtértem térden.
Tulkot ne vágass értem.

Legszebb ruhád ne add rám,
Gyűrűd el sem fogadnám.
Víg muzsika nem illet,
Csak egyet kérek tőled:

Hogy lemosdani engedj
Magamról minden szennyet.
S tűrj el megülve csendben
Egy kis zugolyban engem;

Míg bús sorom leélem,
Bánj mint beteggel vélem,
S ha soká haldokolnám,
Halálomban hajolj rám


Kép: Vincent van Gogh- Mandulafa / festmény





ENYEDI EMLÉK

- Áprily Lajos szomszédunknak -


Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,
Kép előtt rebegtem: soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,
Sok könnyem fakadt már a szép gyönyörűségből.
De a mandulafát, amikor magában
Áll az Őrhegy-aljban, halavány ruhában -
De a szellőt, mely a temetőhegyekben
Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben -
De a nótát, amit madármódra, nyersen
Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen -
De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik;
Mindenüvé vittem - elviszem a sírig







AZ ÉN APÁM


Az én apám tudott jól franciául,
S Bázelben németeknek prédikált.
De mikor elment Szolnokdobokába,
Román szótárt vett és grammatikát.

Öt éve nem volt ott a nyájban pásztor,
És sok magyar feledte már szavát
Kallódó lelkükért apám a kátét
Románra fordította át.

Zsidók is éltek ott. Buzgók s szegények.
S az én apám zsidóul is tudott.
S jöttek hozzája nagy szakállú vének:
Hallgatni az ótestamentumot.

Mint gyermekek ülték körül apámat,
Bár harmincéves hogyha volt csupán,
És olvasott és magyarázott nékik
A szentírásból az apám.

A földesúrnak volt egy kis leánya,
S apámhoz igy szólott a földesúr:
"Hittanból is készitsd vizsgára őt, -
Nem hagyhatorn, hogy elmenjen hazul.

Hogy nem hived? Add rája paroládat,
Hogy azt tanítod, amit megkíván
Kátéja."És a zárdában jelesre
Vizsgázott le a kis leány.

Az én apám úrvacsorát ha osztott,
S, hazakerült a rész, mely a papé,
Ujból terített a szent maradéknak:
"Nem a miénk -- igy szólt -- az agapé,

Hanem azé, ki valamennyiünkért
Egyforma kínnal szürt és aratott."
S mindnek, ki aznap a küszöbre lépett,
Italt kinált és falatot.

Az én apám, mielőtt sírba szállott,
Egy sor ártatlan hajnalkát vetett.
Az örök hajnalt hozták a virágok,
És elvitték a fötdi életet.

S halottnézőbe a ravatalához
Eljött egy sosem látott idegen,
Megállt a lábánál, s azt mondta nékünk:
"Krisztus járt benne idelenn. "

És bár az én apámat sírba tettük,
Azért ő meg nem halt, én jól tudom.
Csak az üvegcse tört el, ám az illat,
A lélek jár kötetlen-szabadon.

Isten kiskertjét őrzi, s az virágzik
Abban, ki gyűlölettelen szeret --
És száll apám közöttünk, mint a jó szél
A jó vetés felett.

1928







FLIRT


Járjatok halkan át szobámon...
Most, most szövődik legszebb álmom.
Födjétek el az ablakot,
Hazudjátok el a napot.
Csillagtól részeg a szemem,
Holdfény ömlik át szívemen.
Nem tudom, mért jött. Lepkeszárnyon
most ejtett meg a legszebb álmom.

Tudom: csakis tündérkezek szövik.
Tudom: csak a jelennek szól, s rövid.
Tudom: a méz, amit ajkamra csókol,
Megkeseredik az ébresztő szótól.
Tudom: jövője, célja nincsen,
Tudom: egy perc, s el kell veszítsem,
Nincs hol keresnem, föltalálnom:
Hagyjátok átálmodni ezt az álmom....







GYERMEKKOR


Oh emlékszel az ódon barna házra?
Falak közé fagyott be méla csöndje.
Szögletben ültünk, dermedten vigyázva:
Oszlopos óránk hogy a négyet zöngje.
És akkor huss! a gyomfölverte parkba.
- A patak medrét dús homokba ásta -
Vadultan kúszott el a lonc, a tarka
És csüggött ó fenyők zúzmós palástja.
A tón magános hattyúnk küntmerengett.
Mint elfutott időkből fényes álom.
Csak meg se mozdult. Oh, a tó se rengett,
Az eget hívta, hogy beléje szálljon.
S az ég belémélyült, oly messzi kéken.
Kis arcunk glóriával verte vissza:
,,Hallga! Tündérek hívnak a fenének
A hangjuk, halk, mint hárfa, enyhe-tiszta."
És mentünk vón... Akkor a víztükörre
Üdvözült könnyem pergett félve...
S a csudás ég tört, jaj, ezernyi körre
És minden tündér elcsitult a mélybe".







HÁROM A HALÁL


Először meghal a jelen.
Fölriadsz minden éjjelen.
Úgy, mint a szélütött: sután
Tapogatsz önmagad után.
Ki eddig voltál, nem leled.
Tűnődsz: mi is történt veled?
Egy rugó benned elakadt.
Serkented, biztatod magad.
Így ráz ép kar zsibbadt tagot.
Így rázod és így hallgatod,
Ha makacs órád nem ketyeg.
Anya ráz így holt gyermeket...

Azután kivérzik a múlt:
Város, mely égett s füstbe fúlt.
... Régi utcán vidéki ház.
Előtte néhány gömbakác.
Tetőn a telehold gurul.
Egy férfi jön s elédbe hull -
A világ ezüstben ragyog...
Tán hitte ő is, mit gagyog.
E képről most leperg a fény.
Vedletten néz rád: ócska rém.
Így csúfol meg rothadt falat
Pattogzó festék, vakolat...
Szón, eskün, csókon torz Halál
Szederje ül: a borzadály.

Aztán elsenyved a jövő.
Nap születik, éjszaka jő.
Lótsz-futsz. Örök tevés-vevés.
Fáradni sok. Haszon kevés.
Holnap se jobb, s hogy utoléred,
mindig sietsz. Sosincs miért.
Vagy mégis. Egyszer egy szelíd,
Jó szándék hozzád közelít.
De félsz, hogy álarc. Nincs hited.
Mögötte a csontvázt sejdíted.
Mert három a Halál, húgom.
Te is tudod. Én is tudom.







HOGYAN - ?


"Mint rózsa, ki még bimbó, halvány.
Mint alvó gyermek éjfél karján
Oly némán, némán.

Mint pásztortűz bent, messzi éjben
Mint gyöngy a tenger arany alján
Oly mélyen, mélyen.

Mint élő tűz, hamuba, titkon
Mint fojtott könny kiperg a pillán
Mint felhőből kicsapó villám:
Oly izzón, izzón."







HOL VAGY?


A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
Céltalan úttal a várost járom.
Kerget valami zsibbasztó álom:
Hogy újra járjam az utcákat mostan
Hol egyszer véled találkoztam.
Hogy megremegtessen a park nagy csendje
Hol a május jött egyszer vélem szembe.
Rohadó május. Kikaparnám
Két kézzel most a hó alól
Egy sugaráért, egy mosolyodért!
S nem vagy sehol.







HIÁBA


Mit ér nekem: hogy elsorvadsz, elégsz,
Mit ér nekem: hogy megroskadsz a vágytól.
Mit ér nekem: hogy izzó nap szerelmed:
Még egy szilánk se hull rám sugarából.

Mit ér az ajkad, a karod, ha távol...
Mit ér hogy nincsen napod-éjjeled.
Hogy fájdalmaddal fölvered az erdőt:
Hazatérsz egymagadban, nélkülem
É könnyet ejtesz, tűzpatakban pergőt.

Mit ér nekem: eltörlöd ifjúságod,
Én azzal nem leszek egy percre boldog:
- Nem leszek a tied! - Oh mit segít nekem
Akárha életed kioltod...

1910







IMA
Sí fractus illabatur orbis


Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földredördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj.
Szemem a szörnyűt szemtől-szembe lássa.

Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajjokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.

Tágítsd szemein, míg ízről-ízre lát.
Megszázszorozva minden szörnyű látást.
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.

S a minden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké.
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké ...

Jól tudom én, hogy ők a boldogok,
Akiknek ajka most végsőt kiáltott,
Fülük s szemükre örök hályogot
A nagyszerű halál kegyelme váltott.

Ki fekszik: holt világban holt tetem,
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad,
De nékem mégis, hagyd meg életem,
Minden sötét poklok felett, ó hadd!

Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?

Nem úgy. erős Uram. fogj hámba engem,
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod:
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben,
Ha térdem rogy. ha lábam tántorog.

Legyek rabszolga, legyen vérem olcsó,
Kőhordó, szótalan barom legyek,
Kinek munkáján, bár utált s utolsó,
Templommá nőnek sivatag hegyek.

Bérűl se hagyj egy percnyi enyhre lelnem.
Csak egyet adj, egy zord ígéretet:
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem,
Hogy megszüljük a szent, új életet.







IRGALOM


Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közel hajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.







JÖTTÉL A PARKON


Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.

Láttam egy ágat
Rogyásig virágtűzbe borulva.
Láttam, hogy nyúlt ki, hajlott ki érted
Lágy sziromujja.

Láttam, hogy hullt rád.
Sírva simult rád, csókolta vállad.
Illata szárnyalt, mint a sóvárgó,
Néma imádat.

Láttam, lágy szirmok
Lábad elébe sírva peregtek.
Jaj, hogy te azt a kihajló rózsát
Észre se vetted.

Be szomorú volt.
Be temetés volt, bár tavaszalkony.
Láttalak egyszer - jaj, meg se láttál! -
Jöttél a parkon...







KATONASÍR

Csoma Feri unokaöcsém emlékének
írtam a Békás szorosban, 1925. V. 26.


A Dancurás felett gyopárt kerestem -
Szemem elbotlott törpe léckereszten,
A léc körül sok sárgalángu kosbor,
S nefelejtsbársony, ezercsillagostól.
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen,
S egy név, nekem oly idegen egészen.
- Franz Zrim. - Nehézkes akcentusban csengett,
Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis: döbbent szívvel megálltam,
Találkozónál, mit nem hive vártam.
... Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tizenkilenc lehettem s ő tizennégy.
Nagy meghittség a függönyzött szobákon.
Az öregeken délutáni álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
- Mért születtél nagyobbnak és rokonnak? -
... Sok év ... a fehérvári állomáson...
Zászlók ... zöld ágak ... ember, egy a máson.
Magát a földhözverő asszonynépség.
Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség...
Mozdonysikoly ... szeme szemünkbe szánt még:
"Sohase láttok" ... visszanézi ránk még.
Hat hét múlva, céltalan, buta harcon ... -
Pár sziklatömb a sírja fönt a Karszton.
S akik sírjánál valaha elmennek,
Ily árvának nézik, ily idegennek.
De az ő lábát jól be sem fedhették,
Két hű kezét tán keselyük sebhették,
Zápor szapul a feje szőke selymén.
Összeesném, sírját ha így meglelném.
- S itt ezt a sírt az Isten bevetette,
Arany sleppet húz át a nap felette,
A patak idesír az örök estig
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik.
Tán vigaszul hozza elém ma Isten,
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen,
Egy árva sírért árva sírt mutatva,
Takaratlan az idegent se hagyta.
Hogy az a másik épígy alhatik.
Isten gondján, az ítéletnapig.







KÉSŐI SZONETT


A szív, a kérgesülve, elárvultan felejtő,
Ha visszarévedez még a múltba: ó, be ritkán
Mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán.
Pedig fényben lihegve, átizzó rózsaerdő

Se nyithat több bimbót, mint velünk nyittatta hajdan
E nyári erjedés dús kedvvel
A csókot, mely kihajtott bolond fővel ezerszer.
S mégis, ha erre tér most szívem: csak mély avarban

Gázol. Más táj, hová ma mindig s mindegyre jobban,
Hontalanul s örök hű honvágyban visszadobban:
Órákba, hol pár csendes, hótiszta szót cserélve

Talált kezünk - két hűvös kapocs - egymás kezére.
S csak most tudom, hogy akkor egymásban megfogóztunk,
Csak most hiszem: mi egymás kezével imádkoztunk.







KI TUDJA...


Ki tudja, egyszer megriad a tél,
És akkor utat száraszt még a szél.

Ki tudja, egyszer feltisztul az ég,
S meglátod majd, hogy még a régi kék.

Ki tudja, egyszer a rügy is dagad,
És újultán nem sírod el magad.

Ki tudja, egy rögért ujjad lenyúl,
És érzed: forró. Érzed: porhanyul.

S aztán szívedre hullatod kezed,
S hogy indul, mint a rög, megérezed.







KÖSZÖNTŐ 1947-RE


Kedved bármily fanyar, erőd akármi gyatra,
Magyar testvér, megállj, szóljunk egy pillanatra.
Köszöntlek: új esztendő. Köszöntesz: lyukas kendő,
Lyukas kendő bizony, de benne a jövendő.
Lyukas, sőt rongyos már, jól össze sem kötötted,
Kiszóródott a jó porba-sárba mögötted.
Hited, reményed, önbecsed elhullattad,
Ingott a föld veled, és megindult alattad.
Ám szól a sorsparancs egyszerűn és keményen,
hogy így is élni kell, hát törd magad serényen,
Kéz-kézbe, magyarom, lelked s inad szakadva,
Egy tű, egy cérnaszál így hátha még akadna!
Vess foltot, jó erőst a rongyos sorskendőre.
jobb foltos, mint rongyos - készülj jobb esztendőre.
Batyudba nem tehet a költő friss kalácsot,
De lásd, beléadok pár ócska jó tanácsot:
Tátott szájjal, testvér, ne less a sült galambra,
Szántatlan földeden nem támad dús kalangya.
Veretlen vasrudad kész patkót sose hullat,
Begyepesült agyból friss eszme ki nem gyullad.
Fogd jól azt az ekét, a kalapácsot, tollat,
Ily fegyverzetben várj, mikor rád nyit a holnap.
Ily készenlétben állj elé a pillanatnak,
Ily jó jellel köszönj az újdon virradatnak.
Egy-csüggedés helyett emberré légy egészen,
Emésztett annyi gond, most munkaláz emésszen,
Véred, könnyed omolt - ontsd most már verítéked,
Hogy mind kiverekedd, ami kijár tenéked!
Meglásd, így telni fog foltatlan új kendőre,
Bor-búza, békességes, becsület-kességes,
Áldott új esztendőre.







KŐTALÁNY


Ahol mi laktunk, nem volt promenád,
Kertünk fölé a temető sötétlett...
Borostyánsürűn, kőrisfátylon át
Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett.
Kék íriszek közt, zengő méhezajban
Örökzölddel setét sírok során,
Ott játszadoztam későn vagy korán
A kert felett, a fűbefult hegyaljban.

Ismertem minden dombot és keresztet
Faragott fejfát, ormos oszlopot.
Tudtam, a kőhalálfej hol ijeszthet,
Ha alkony jött s rá tűzlepelt lopott.
Egy márványlaptól - mélyen volt bedőlve
Két vasperec rajt', rozsdamart sötét -
Ó, féltem, mintha ajtó vón a földbe,
S találgattam titkon történetét.

Mikor a nap, mint óriási kanna,
A földre gyémántzáport öntözött,
Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna
Virágos, arcigérő fű között.
A márványajtót úgy el-elcsudáltam,
Míg ujjam írásán betűzve járt...
A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
"Amit kerestem, azt sohsem találtam."

Nem tudta senki már, kié a kő,
Virág se, könny se áldozott felette.
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő,
Ki földi ajtajára ezt verette,
Nem tudta senki, mit jelent a szó,
Nem is próbálta, hogy nyitját találja, -
És útrakeltem, lettem bujdosó
És nem gondoltam többet én se rája.

...Húsz év után: Halk őszi alkonyat.
Fejem fölött tovanyilalló fecskék.
Fák halántékán őszült lombfonat,
Elnyúló árnyak szövik már az estét.
A kőhalálfej izzó glóriában.
Én Istenem, ha félnék tőle még!
... Van nála rosszabb, szívem tudja rég,
Köszöntöm némán, meg se ing a lábam,

Tovább. Fejem csendben szegül a földre,
Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre - elmohulva rozsdazöldbe,
Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Ó nem talány... bús értelemre váltan
Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sirirat:
- Amit kerestem, azt sohsem találtam







A LARESEKHEZ


Akikről nagyanyám emlékezett,
Mind boldog, tiszta asszonyok valának,
Tömjénkép elkísérte éltüket
Illatköre a kék levendulának.

Mind hajnallal kelt, estével feküdt,
Fénylett a háza, káprázott a kertje,
A munkát mindennapi köntösül,
A gyermeket mint ékszert, úgy viselte.

Vasárnapkint templomra áhított,
Zsoltározott s a textust megjegyezte,
Beteg zsellérhez nézett délután
És Kisfaludyt könnyezgette este.

Vagy kézbe vette a csokros gitárt,
S az Árva Rózsát ábrándozva játszta,
Kendőt vett olykor, lámpást gyujttatott
S épülni indult a teátrumházba.

A férfinép megfordult mind után,
És báját gond híján egyik se hagyta,
De egyért himződött a cifra váll
S csak egyért vert az égő szív alatta.

Őrizték büszkén özvegyfátyoluk,
S ha ők mentek korábban mindörökre,
Dicsőséges igéket vésetett
A férji hála hószín sírkövökre.

... Így néznek rám a távol ősanyák
Képről, albumból anyai regéből,
És jól tudom, vigyázták eskümet
A holtig-hívek égi seregéből.

Kísértek, mint nyoszolyó-asszonyok
Szárnyán a fényes napsugárfogatnak,
Megnézni háztájam s erkölcsömet:
Amíg csak élek, meg-meglátogatnak.

Ó, hullatnák bár életembe majd
- Meghintve asztalt, ágyat és ruhákat -
A boldog, tiszta asszonyok füvét,
Szent házi tömjént, kék levendulákat.

1924.







LÁTOM A SZEMED...


Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat,
Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy,
Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat,
És üdvösségem forrása a lelked.
Tudom: a nevem imádságnak ejted.
Tudom: több vagyok néked minden szentnél,
- Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél -
De néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Meghalnál értem, de meg nem értesz.







MEGHALLGATATLAN




Ma reggel rám jött egy bohó ima:
"Uram, szeretnék boldog lenni ma."
S álmos szobám egyszerre felderült
Jó tündérek játsztak terülj-terüljt.
A napsugár a szőnyegekre szállt,
Minden színfolt rózsalevélre vált;
Mint visszafojtott lélegzésű ajk,
Az óra csendes lett, álomnyi, halk.
A ciklámen illattal áldozott,
Az ágy fehér oltárrá változott,
Az utcalárma szent zsinatra vált,
És minden egy nagy pillanatra várt...

Bágyadt szemem mohó lett, messzi, tág,
Mint hajnalváró fényes két virág.
Bő köntösöm elomlott bódítón,
Mint ihletett papnőn a hó-khitón;
És leborultam, mint egy szent cseléd,
És vártam, hogy az istenség belép.
Elébe reszkettem - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - Most este jő,
Lehull az égből mélygyász-keszkenő.
Most levetkeztetem szegény szobám:
A szőnyeg elfakul lábam nyomán,
Az óra rémült szív gyanánt ketyeg,
A ciklámen sápadt, mint nagybeteg;
Fekete pókháló nő mindenen,
Ruhám elhervadt, s el a két szemem.
... S feltündököl az ágy töretlenül,
Mint ravatal fehér-kegyetlenül.







MEZŐSÉG


Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsány kemény, vidor kakastorok.

Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad -
Szél jő, s a földet meg didergeti.

Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.

Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.







MORTUUS ES


Még sokszor gondolok reád,
S mindig másnak gondollak.
Néha elúszó, könnyű felhőfoltnak,
Néha csillagnak, szikrás égi fénynek,
És néha hajnali rózsalevélnek.
De mindig fényesnek, nagyon fehérnek.

És sokszor, sokszor látlak.
Mint földre rebbenését első hónak,
Mint dermedését kis kora bimbónak.
És látlak fűre vert madárfióknak,
De mindig szent gyámoltalannak, jónak.

Érezlek sokszor. Meg nem ízlelt csóknak,
Ki nem mert kútját édes, drága jóknak,
Tört liliomnak, sohase csókoltnak.
Dús mézével halálig szenvedőnek,
És néha halvány égen ingó holdnak,
És néha gyönge gyermekszemfedőnek.

Ó, sokszor látlak, érezlek, gondollak!
De mindig búcsúvettnek, egyszer voltnak,
Mindig hidegnek, hervadottnak, holtnak.







MÚLT


Mint búvó patakot mély torkú szikla
Úgy nyelte be szerencsém rég az élet.
Tengernyi napsugár fekete éj lett.
Tenger csillagból nincs egy árva szikra.
És mégis: Néha mintha fény vakítana
Szemem behunyva sápadtan mosolygok
És könnyem indul szinte, enyhe-boldog.
Mintha egy tündérkéz szívembe nyitna:
Oh mélyen - elfalazott vaksötétben
Nem látni bár még most is minden úgy van
Mint hajdan, sértetlen, szent, drága épen.
És elvakít opálos tündöklésben
A múlt, ha néha egy parányi résen
Az emlék tünde holdfényként besurran.







NEM ÉRTESZ


Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát,
Mintha a menny kapuját reám nyitnád.
A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat,
Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy,
Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat,
És üdvösségem forrása a lelked.
Tudom: a nevem imádságnak ejted.
Tudom: több vagyok néked minden szentnél,
- Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél -
De néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Meghalnál értem, de meg nem értesz.

Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam,
Melynek szellője se érte a lelked.
Lásd, sose voltam hívő, balga gyermek,
Nekem nem kellett játszópajtás, játék.
Hívott a csend, és csábított az árnyék;
Még dajkamesék álmait aludtad,
Mikor lelkem már vágyva vágott utat
Szomorúságok rengetegjén által,
Beszélgettem bánatos árnyú fákkal,
S mélyére láttam egy nagy óceánnak,
Mit úgy hívnak, hogy: bánat.

És hogyha néha álomtalan esten
Lelkem kibomlott, s elhagyá a testem,
Megostromoltam más világok nyitját,
Fellegnek álmát, csillagoknak titkát.
A föld eltűnt, megnyílt a végtelenség,
Ó, álmodásos, álomtalan esték!
Utak, amiknek ölét sose jártad:
Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad.
És néha sírok. Akkor ne kérdezz.
Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.







NYOM NÉLKÜL


Hol vagy?
A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompal, elhaló.
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul...
Céltalan úttal a várost járom.
Kerget valami zsibbasztó álom:
Hogy újra járjam az utcákat mostan,
Hol egyszer véled találkoztam.
Hogy megremegtessen a park nagy csendje,
Hol a május jött egyszer vélem szembe.
Rohanó május. Kikaparnám
Két kézzel most a hó alól
Egy sugaráért, egy mosolyodért!
S nem vagy sehol.







ÖRÖKSÉGEM


Ti mind rajongók, egyig kodusok,
A mát a holnapért feláldozók,
Járt utakról járatlanokra térők,
Való helyett álomvilágban élők:
Ti őseim, oly egyformák valátok,
S fejemre szakadt tőletek az átok.

Mert föl-föl jó pár éven, s egy pár ágon
Ti szőttétek meg a nyomorúságom.
Véreteken át szűrődött a vérem,
És én csak a ti élteteket élem.
A tiedet, ki bújva bujdokoltál,
Mert a szabadság szeretője voltál;
A tiedet, kinek lelkében zsongtak
Melódiák, s azért bolondnak mondtak;
A tiedet, te vad, színektől részeg,
Akinek szűk volt a hazai fészek,
Untad az élet szürke napi gondját,
- Elzüllött - súgva, sóhajtozva mondják.
Egy Tháliának lett a koldusa,
Másik az asszonyért lett, haj, oda!
S néz, néz rám egy lázas tekintetű,
Húszéves volt, s megölte a betű,
És aki hozzám legközelebb állott:
Te mint közt hússzor szent és hússzor áldott,
Mindig másoknak égtél és ragyogtál,
Magadnak, mint a gyertya, fogyva fogytál.
Utánad jöttem én. Jöttem legvégül,
És egy szent átkot kapva örökségül;
A régi átkot vérem, haj, kitölti:
Rajongó lettem s koldus, mint a többi.
Lettem hiú légvárak építője,
Bús, délibábos álmok kedvelője.







ÖRÖK TAGADÁS


Tagadlak. Hányszor megtagadlak!
Nem háromszor, de hússzor egy nap.
Másra simul szemem sugára,
Mosolygok a más mosolyára,
Ha hallgatom, hogy más mit suttog,
Ha léhán, dőrén visszasúgok.
És ha rólad beszédbe kezdnek,
Ajkam nem ég, pillám se reszket.
Odavetem félvállról, sebten:
Hát - elfeledtem.

Ó, mind hazugság!
Csak hogy ne sejtsék, hogy ne tudják:
Hogy véled kelek, véled fekszem,
Emléked tüzénél melegszem.
Görcsösen, némán átkarollak:
Tört roncsa zátonyult hajómnak.
Első reményem, első álmom,
Utolsó üdvöm, végsugárom.
Betöltetlen, égi ígéret,
Titkon, éjjel szenvedek érted,
Hogy meg ne sejtsék, meg ne tudják,
A nappalom: merő hazugság







A PARKON ÁT


Láttalak egyszer.
Tavaszi tűzben mentél a parkon.
Sok sápadt kelyhű, remegő rózsát
Bontott az alkony.

Láttam egy ágat
Rogyásig virágtűzbe borulva.
Láttam, hogy nyúlt ki, hajlott ki érted
Lágy sziromujja.

Láttam, hogy hullt rád.
Sírva simult rád, csókolta vállad.
Illata szárnyalt, mint a sóvárgó,
Néma imádat.

Láttam, lágy szirmok
Lábad elébe sírva peregtek.
Jaj, hogy te azt a kihajló rózsát
Észre se vetted.

Be szomorú volt.
Be temetés volt, bár tavaszalkony.
Láttalak egyszer - jaj, meg se láttál! -
Jöttél a parkon...







PARTON


Messze, kék ködök fátylába takarva,
Fellegpárnában szunnyad a vihar ma.
A tenger lágyan fodrosodva kékül,
Két ős ellen ma, Tüz és Viz kibékül;
A nap öléből hull a sugárrózsa,
Lepereg a vizre, lágyan csókolózva ...
Kékölü tenger nagy gyönyörbe reszket
S a hullámok melódiákba kezdnek,
Pogány, ujjongó dallamokba törnek,
Az örök egyedül üdvözítőnek,
Az örök újnak, örök szépnek zengnek,
Kiért jobb halni, mint nélküle élni:
A Szerelemnek...

Száz évbe egyszer fölszinre vetődni,
Akkor kaczagni, napfényben fürödni,
Aztán lesiklani ismét a mélybe,
Az örök csendbe, az örök sötétbe!
- A szent könnyelműséget szítva szítják,
Kifecsegik a holdas éjek titkát:
Pirosszáju lányokkal ring a csolnak,
Akik ölelnek, akiket csókolnak.

Királynők mind a hulló holdpalástban !
- Koldulni, görnyedezni térnek holnap . . .
Hej, igy szép és csak igy élet az élet!
Jaj, kik örök egyforma módra élnek!
- Jaj, kik örök egyforma módra élnek . . .
Észak halovány, szomorú leánya
Utánuk mondja, megvonaglik szája
S a forrongó, dalos, pogány özönbe
Lassan pereg le lázadozó könnye . . .

1910. aug. 28.







PANASZ


Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?
Ki fog, ki fog még ablakomra jönni
És halványan, szomorún beköszönni?
Ki fogja elringatni ezt a vágyat?
Lelkemnek ki vet hűs, mély álmú ágyat?
Ki tesz szelíddé, tiszta vágytalanná,
És lelki némává, világtalanná?
Halott álmomhoz ki szakít egy rózsát
A kertekből, hol sarjad dús valóság;
S a mámorban élők ege tűz le kéken -
Volt szeretőmről ki hoz hírt ma nékem?







PATAK MELLETT


Elmerengve járok itten, szívem úgy elandalog
Szép időkre... szívem első szerelmére gondolok.
A lehajló árnyas fűzfa úgy emlékeztet reád,
,,Szerettelek"... csak azt mondja
Hajladozó, zúgó lombja,
Ezt sóhajtja a virág.
A pataknál áll egy kis pad hányszor álltam akkor itt.
Álmodozva nézegettem a futó víz habjait.
,,Szerettelek"... és a szívem gyönyörrel gondol reád.
A patak is erről beszél,
Erről suttog az esti szél
Ezt sóhajtja a virág.
Itt téptem én a virágot: "Szeret-e vagy nem szeret?"
Itt susogtam, itt sóhajtám a te édes nevedet.
Ez a patak, ez a mező nekem egy egész világ.
Itt voltam én egykor boldog,
Fájó szívem erről dobog
Ezt sóhajtja a virág!










PROLÓG
Gyermekelőadás elé


Fuvallatos, rügybontó reggelen,
Mikor az első hírnök megjelen:
A vidorajkú, villámszárnyú fecske,
Hogy a világ nagy ünnepét jelentse;
S a téli bútól bús falak mögött
Meglátjátok a röpke hírnököt:
A lelketekben új öröm fogan,
Az égre fölmutattok boldogan.
Az öreg int, a gyermek tapsikol,
A lányka ajkán halk örömsikoly,
Az ifjú kalapot ujjongva lenget:
,,Fecskét látok"- csendül a drága zengzet.
És bár egy fecske nem csinál tavaszt,
Hogy miért jött, hadd mondjam meg azt.
Túl a hegyeken, ily időkbe, messze
Pihenni ült millió égi fecske.
Kik szárnyukon nekünk a tavaszt hozzák,
S előre küldik egyiket mihozzánk
A leggyorsabbat hírnökül menesztve,
És ezért öröm a legelső fecske!
S tudjátok-e, hogy a legelső fecske
Miért száll kémlődve hosszan az ereszre?
A gerendák alá miért tekint?
A tornyok ablakán be miért kukint?
És hintázik, danázik csicseregve,
Vagy megül, gubbadt tollal keseregve?
Kiküldve őt a honi drága tájra
A többi fecske szívrepesve várja,
Hogy visszatérve hírt vigyen nekik:
Várnak-e még tavalyról fészkeik?
Jöhetnek-e nagy ujjongón, kacagva,
Keringőző, csicsergő szent csapatba,
Lesz-e, ahová berebbenjenek,
Drága pihék közt megpihenjenek.
- S most már megmondhatom, kedves közönség,
Engem is küldtek kis szepegő fecskék.
Mert itt a kifestett falak megett
Rebegve vár egy csicsergő sereg.
Múzsák mérföldes szárnyán robogunk
S a szárnyunkon mi is tavaszt hozunk;


Az ifjúságnak szent tavasza lesz,
Mely jöttünkön elébetek repes.
S kiküldtek engem, hadd nézek körül,
Mint első fecskén szívetek örül?
Ujjongtok-e nekem, a hírvivőnek,
Hírül vigyem az utánam jövőnek,
Hogy akarjátok énekük szeretni
És akartok a mókánkon nevetni?
S hogy szövődnek közöttünk drága kapcsok,
Hogy mosolyt adtok, újrát, csengő tapsot.
Oh, kérlek benneteket igen szépen,
Fogadjátok örömmel fecske-népem.
Nézzétek el ha félénk még dalunk,
Hiszen mi csupa kis fecskék vagyunk.
Most keringünk a legelső tavaszban,
Most éneklünk először a mgasban.
Legyetek minket befogadni készek,
Nyíljon meg szívetek, a drága fészek!

(Cimbora, 1923. jún. 27.)







SAPPHÓ A SZIKLÁN

Reményik Sándornak.


,,Fehér gyapjú-ruhámon ma nincs öv, nincs aranycsat,
De remekbe redőzte legkönnyebb ujju lányom,
Hajamban nincs egy hajtű, koszorúd éke van csak,
Gyürütelen kezembe csak szerszámod ha szánom.
lm, az elárult asszony, megcsúfolt koldus úrnő,
Kinek tördelt kezekkel önszemét kéne verni,
Mint győztes hadvezér, színed elejbe úgy jő
- Lásd, palotám mögöttem idáig néz vakítva,
Illattal int a kertem, cselédim idesírnak,
A tengeren előttem a lopakvók ladikja,
Elérné őket éle hitványabb szolganyílnak.
De megcsókoltam immár a küszöböt és hátra
Nem nézek és előre nem küldök semmi átkot,
Két felszikkadt pillám kitágul igazlátva,
S csak téged lát kegyesnek szemem, a látva-látnok.
Nem mondom, rám is ömlött az Istenek szarúja,
Aphrodité is ejtett nehány késői rózsát,
De kincseken, ruhákon nem enyhült szívem búja
S a szerelem öléből mételyre vált a jóság.
De akit fényes Isten bölcsöm mellé te küldtél,
Az nem hamisan csókolt s hü csókja megfogamzott,
Neked legyen dicsőség, ki akkép könyörültél,
Hogy lelkemből az ének, mint tüzbokor kilangzott.
. . . S hogy lábamhoz lapultak dalomért földi szolgák,
Hogy érte szelíd lánynép rajként körül imádott,
Hogy habzó nektár mellé víg Istenek dalolták:
Ó, áldlak érte s mégis, másért légy százszor áldott.
Mert jaj, hamar fordulhat az Égiek szeszélye
S min embernép hevül, elszállhat, mint a pára,
És minden foly a földön, tüzek, vizek veszélye
Vetheti büszke igém örökös éjszakára.
Mely gyilokjárt szivén egy sóhajnyit se könnyit,
Nem kétes örökhírért buggyan ajkamra hála,
De jobb kegyelmedért dicséretem elömlik,
Hogy bő igéket adtál a magam vigaszára.
Légy áldva, Kegyelem. Fegyvertelen nememnek
Hogy mikor nem maradt más, csupán könnyhullatások
S egyenlőtlen csatáin az ádáz szerelemnek
Csak sóhajok vagy átkok és fogcsikorgatások...
Hogy mikor fájt a lét s a nemlét búja rágott,
S töprengtek néma kínban eszükféltőn a bölcsek,
Piros szivárványban ha ölelte a világot
Az égigérő mámor s kurjongók hoppra költek:
. . . Te küllőt adtál s lendült a négykézlábú bánat,
Te méltóságot adtál vinnyogó panaszomnak,
Kristályformát a könnynek, a kedvnek lepkeszárnyat,
Pacsirtasikkanást az üdvitatta szomjnak. -
Nyugalmas koronám, nem félős, hogy elorzzák,
Szelíd külön napom, melynek borulta nem jött,
Te jobb voltál kenyérnél, mert laktatott egy morzsád,
És hűbb voltál anyámnál, mert sírig ért az emlőd.
Az embersivatagban mikép vándor oázis
Kisértél engemet, elpörölhetlen Éden,
És tiszta lombjaid enyhítik szörnyű mám is,
Foltatlanná avatva ez utolsó beszédem.
Hogy mikor ajkamig ver a sóstkeserü tajték,
És Atropos kezében cserszenve nyíl az olló,
Imára fordítottam a végső árva jajt még,
S úgy indulok eléd most, jó Istenem, Apolló."

Napkelet - 1925. március







SIRÁLY


Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonya vetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés -

Nem, sohse hívtak nyugalmas partok;
És hogyha néha pihenni tértem:
Mint sirály, vizek szép szelíd álma
Künn maradt lelkem a ködben, a szélben.

Nem, sohse fogom összébbre vonni
Viharban felnőtt libegő szárnyam.
Lágy ölű fészkek ringató pelyhe
Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam!

Jön, jön az élet, rám fogja markát,
Vállamra veri keserű jármát.
De künn marad lelkem a vizek felett
Tovább álmodni magános álmát.







SZERELEM


Cirógatsz: szép földi játék.
Ölelsz: a szívemig átég.
Mutatni Lázország csodáit.
Csókodon viszel odáig.

De néha mit se játszol.
Boldogan álmodni látszol.
Csak a nézésed hull rám:
Alázatbalzsamos hullám -

Akkor az nagyobb ajándék.
Lelkemben fölreszket a szándék:
Aki elé térdelsz most bennem,
Angyalok húgúvá lennem -







SZÍVDOBOGÁS


Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Csak nézni némán: a tavaszra nyár csap,
És izzó nyárra ősz borul,
S te sose nyitod többé meg kilincsem,
Hogy még egyszer elémbe hullj.

De néha látlak. Holdtalan, vak éjen
Dermedve fekszem párnáim ölén:
Akkor lehull a tér s idő közöttünk,
Testetlenül, némán hajolsz felém.
Az élet nem, csak álom köt már össze.
Kihunytak egymásért a nagy tusák,
S csak nézzük egymást. Két árny.

Két magunk keresztje.
Két meddő ifjúság.







TÜKÖR ELŐTT


Mily mély a seb, nem mondtam én soha.
Panasztalan hullt ifjú, drága vérem,
Fonnyadt le testem forró bársonya.
Hervadva jártam kísértet-fehéren.
És néha a tükörhöz léptem én:
Hogy egy megszánó arcba, szembe lássak.
Szemek riadtak rám, nagy-karikásak.
És szóltam akkor: ó, szegény, szegény...

Mi fáj neked? - Fáj, fáj az ifjúság.
- Hát ifjú vagy te? Én szegény szegényem.
Számláld a kínod, könnyed, a tusád,
Több seb esett rajtad, mint bármi vénen.
Hogy lelkedben zokog még annyi vágy?
Haló rózsában legbujább az illat,
Legizzóbb fényű a lefutó csillag.
Hullócsillag vagy, hamvadó virág...







ÚTRAVALÓ ÉNEK
- Csüggedt fecskéknek. -


Mert könnyű annak, kit egy könnyű ige
A pályák hajszájától elmaraszt;
Kinek, ha néha marsot ver a szíve,
Így szól: egy fecske nem csinál tavaszt.
Szerez, ha férfi, és pólyál ha asszony,
Higgadt örömből mélyen kortyolgat;
Föl nem riogja lelkét éjfelente
A végtelenbe induló fogat.

Akik már zsendülőben felfigyeltünk,
- Dajkánk mesélt s szenesvizet vetett,
Hogy a lidérckocsist elhessegesse,
Mint légycsapóval mázsás végzetet -
Kik homlokunkon szénnel vont kereszttel
A mesék bársonypaplana alatt
Tovább hallottunk kürtöt és patákat,
Sírtunk, hogy itt maradtunk s elhaladt...

Ó jaj nekünk, be sem nőtt fejelágyunk,
Már csábított az útlan rengeteg:
"Fejszét, szekercét, míg a szívem éred,
S tündérváramból eléd csengetek."
Kihívott tükre feneketlen tónak:
"Egy világ rémül, rajta, bukj belém,
Egy belém hullott csillagot keress meg,
Taréjos kagylók, ócsigák ölén."

Keztyűt dobott felénk az ég, hogy szálljunk,
Lasszót vetett a távol és a mély.
Hiába volt a pálya hághatatlan,
És hasztalan voltunk csak egy-személy:
Fejszét csiszoltunk patakmart kövéből,
Viaszból, tollból róttunk szárnyakat,
És fát dörgöltünk, hogy szikrája pattant,
Fáklyává fújtuk, míg tüdőnk szakadt. -

Az egy-fecskék egy-fészkük tatarozták,
Minket tavaszcsinálás láza mart,
Indultunk szúrós kacaj-glóriával,
Vagy titkon, mint ki gyújtogatni tart.
A kedves könnye elszáradt kezünkön,
Az anyakar lepattant, mint a férc.
Mögöttünk vágyak ostorpattogása,
Előttünk délibáb, aranylidérc.

Új égboltot boltozni milliókra,
Tisztább esőt, szikrább napsugarat -
S léptünk bár néma sírok közt botorkáz
És minden síron, mindig egy irat:
"Egy fecske volt s nyom nélkül hullt ki vére" -
Sors, mely felénk ezerszer sziszegett,
Meg nem sebhetnek ily kígyómarások
Mert vértünk ércverésű hiszekegy:

"Hiszünk egy útban, mely fejszénkbe' lappang.
Egy hajnalban, mely fáklyánkban csíráz,
Egy lábbadásban, melyhez krízis immár
A csontunkat kirázó szomju láz."

Hiszünk, hiszünk fennhangosan kiáltjuk,
Egy végső diadalban legkivált, -
Mert halld meg Úr, egyre pillantanod kell,
Egy közülünk nem hasztalan kiált,
Ha lesepersz ezernyi elhivottat,
Egy elnyeri a kiválasztatást,
Millió Isten-kikosarazott közt
Együnknek kész a menyegzős palást.

Annak kezébe kell egy percre adnod,
Világintéző örök jogarod,
Egy pillanatra ő a zsenge tölcsér,
Melyen kiáltod, hogyan akarod.
Egy villanatra ő a büszke gyermek,
Ki gyeplőhöz jut vágtató bakon,
S míg mosolyogva megpihensz egy percet -
Új nyomba lép az embernép vakon:

S repül a föld, megifjult szárnyakon.







VÁRAKOZÁS


Ma megkapom a levelét.
Ma meg. Óh istenem, beh szép:
A nap a ritka rácson át
Aranyba verte a szobát.
Oly szép ma a piros ruhám
És piros csokros kalapom.
A rózsák nyílnak lenn buján
És ott, a titkos kőpadon,
Ott olvasom a levelet
Ha délelőtt megjönne tán.
És délután:
Sebaj; talán ha este lett
Vagy mikor még csak alkonyul
S a tóra lent álom simul
Elsápad fenn a tiszta ég -
Van egy ruhácskám, lilakék
S hozzá egy halvány szalagom,
Azt a hajamba elfonom:
Oly szép lesz, ilyen alkonyon
Csak sejteni minden sorát.
Vagy este lesz, egész sötét.
Akkor kapom meg levelét.
Igaz: nem olvashatom át,
Mert meglátnák a többiek.
- Nem, nem mutatnám senkinek! -
Csak fölveszem fehér ruhám
Hajam már elbomlott puhán
A tóra lenn egész sereg
Aranyszemű csillag pereg
És lassan fölsiklik a hold.
Hol a fűz mélyen meghajolt
A lomb alatt, a víz felett
Ott csókolom a levelet.
Igen, de most már este lett.
Késő - - Egy, kettő tizenegy -
Most már aludni küldenek.
Mért nem jövél te kis madár, arany levél, arany sugár
Álmos vagyok. "Én istenem,
Jöjj ágyamhoz, zárd be szemem
Oh hátha majd azt álmodom:
Hogy a levelet megkapom ..."

uj_egyetem_1911.







VISSZATÉRÉS


A mesék országából jöttem,
Cipőmön a por még arany.
Megcsap valami illatából,
Ha este kibontom hajam.

Ott kék-fehér ruhában jártam,
- Még azt a ruhát viselem -
Oly halkan suhog, mint az álom,
Oly lágyan simul, mint selyem.

És még azóta nem beszéltem.
Még nem szólt hozzám senki más:
Fülemben még ajkad zenéje,
Ajkamon még a vallomás.

Kezem mosatlan, rajta csók még,
Mit egy királyfiú adott:
Holnap fehér ruhám kimossák -
Téged siratlak, meseország,
S azt a kifosztott holnapot.










 
 
0 komment , kategória:  Berde Mária  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 865
  • e Hét: 9102
  • e Hónap: 35725
  • e Év: 173097
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.