Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Valóban meghalt-e hatmillió?5
  2011-06-16 21:05:30, csütörtök
 
 
Valóban meghalt-e hatmillió? V. rész

7. KONCENTRÁCIÓS-TÁBORI EMLÉKIRATOK

A kiirtási-legenda elterjedése a legnagyobbrészt a magazinoknak és az olcsó könyveknek köszönhető. Ezeket a szenzációkat hirdető közleményeket üzleti profitra alapították s ennek révén az átlagolvasó politikai célú meseköltészetbe lett bevonva. Ennek az irodalomnak virágideje az 50-es és 60-as években volt, amikoris a tomboló németgyűlölet kész piacot talált magának. Az üzlet utóvirágzása még napjainkban is tart. Ez az iparszerű irodalom a memoárgyártás fogalma alá foglalható össze. Szerzői két csoportba oszthatók: 1. állítólagos SS tagok, táborparancsnokok és hasonlók 2. állítólagos volt táborlakók vérborzadó visszaemlékezései.

Egy ilyen könyv R. Hoess: Commandant of Auschwitz /1960/. Eredetileg lengyel nyelven jelent meg a lengyel kommunista állam kiadásában. Hoess 1940-ben lett az auschwitzi tábor parancsnoka. A háború végén angol fogságba került, majd átadták a lengyeleknek, akik őt 1947-ben halálra ítélték és azonnal kivégezték.

Az ú. n. Hoess emlékiratok kétségtelenül hamisítványok. A kommunisták úgy mondják, hogy fogsága idején arra utasították Hoesst, hogy ,,írja meg élete történetét". Állítólag valahol létezik a kézirat, de azt soha senki sem látta. A kommunisták Hoesst különböző tortúráknak vetettek alá, a nürnbergi per idején ,,vallomását" az agymosott ember semmibe tekintő, üres arckifejezéssel és gépies értelmetlenséggel mondta el. Annyira, hogy maga Reitlinger mint megbízhatatlan tanúságtételt elvetette.

Érdekes és érdemes megemlíteni, hogy a 6 millió áldozatról szóló ,,bizonyítékok" legnagyobb része kommunista forrásokból kerül elő. Így a sokat emlegetett Wisliceny és Hoess emlékiratok. Ezek a források: a Lengyelországi Zsidó Történelmi Bizottság; a Háborús Bűnöseket Kivizsgáló Központi Bizottság, Varsó; valamint a Háborús Bűnösök Orosz Állami Bizottsága, Moszkva.

Reitlinger elismeri, hogy Hoessnek a nürnbergi bíróság előtt tett vallomása vad túlzások sorozata. Így pl. az, hogy Auschwitzban naponta 16 ezer embert semmisítettek meg. De ahelyett, hogy Reitlinger és társai rámutattak volna arra, hogy ezek a túlzó valótlanságok a szovjet börtönök kínzókamráiban kicsikart ,,vallomások" azzal magyarázzák, hogy ezekkel a túlzásokkal a táborparancsnok nagyon is ,,dicsekedni akart", bizonyítva, hogy ő milyen jó munkát végzett.

Ennek az állításnak ironikus cáfolata Hoess emlékiratainak hangulata és arra való törekvése, hogy meggyőzze az olvasót arról, hogy mennyire ellenszenves volt neki magának is ez a ,,szakmunka".

A nürnbergi perben Hoess arról beszélt, hogy 3 millió zsidót semmisítettek meg Auschwitzban, viszont Varsóban, saját pere tárgyalásakor, csak 1 millió 135 ezer ember haláláért vádolták. Megemlítjük, hogy a szovjetkormány ,,vizsgálatainak" eredményeképpen 4 millió embert öltek meg Auschwitzban. Érdekes, hogy a milliókkal való ilyen játék egyáltalán nem zavarta a kiirtási irodalom írnokait.

Hoess emlékiratainak borzalmas részleteit itt nem tárgyaljuk. Amire rá kell mutatnunk az az, hogy az egész iromány úgy van összeállítva, és ismertetve, hogy a bizonyítékok szükségszerűsége fel se merüljön. Ilyen pl. a megsemmisítések módjának leírása. A Megsemmisítő Különítmény speciális zsidó foglyokból alakult. Ők vették át az újonnan érkezett zsidókat s vezették föl a hatalmas ,,gázkamrákba", és ők temették el az elgázosítottak tetemeit. Minthogy ezek a különítmények zsidókból alakultak, maga az SS ilyen kiirtási tevékenységet alig folytatott. Sőt a táborok SS vezetősége nem is tudott arról, hogy a táborban ,,kivégzési program" van folyamatban. Természetesen soha egyetlen zsidó sem került elő, aki azt állította volna, hogy a ,,Speciális Különítmény" tagja volt. Mivel pedig soha egyetlen tanú sem került elő, aki tudott volna a Hoess könyvében foglaltakról, az egész könyvet hamisításnak kell minősítsük.

A kommunisták az emlékirat egy kitételével ostobán melléfogtak, ami bizonyítékul szolgál amellett, hogy az egész könyv csalárd hamisítvány. Hoess ugyanis kijelenti a könyvében, hogy a Jehova Tanúi szekta nem ellenezte a zsidók kiirtását azért, mert a zsidók Krisztus ellenségei. Ismeretes, hogy a Szovjetben és a vasfüggöny mögött a kommunisták tűzzel-vassal üldözik a Jehova Tanúit. /A szektának különben is erős zsidó szálai vannak --- szerző megj./

Valamennyi emlékirat közül a legcsalárdabb az Eichmann-féle. Eichmann viszonylag kevésbé jelentős személy volt mint a Gestapo A4B osztályának vezetője. A fogolytáborokba való szállítások fölötti felügyeletet bízták rá.

A világ először 1960-ban hallott róla, amikor a személye körüli gyalázatos mocsokkal és hazugsággal borzasztották el az olvasót. Így Comer Clarke: Eichmann, The Savage Truth, ilyen fejezettel: ,,Halál futószalagon és szerelmi orgiák".

Meglehetősen különös dolog az, hogy Eichmann állítólagos emlékiratainak megjelenése egybeesik Izraelbe történt elrablásával. Az amerikai Life magazin habozás nélkül nyilvánosságra hozta az ,,emlékiratokat". Úgy mondják, hogy írását Eichmann röviddel Argentínában való elfogatása előtt adta át egy újságírónak. Bámulatos egybeesése a dolgoknak. Egy másik variáció szerint Eichmann egy ,,társával" még 1955-ben feljegyeztette az emlékiratokat. Erről a társáról azonban senki sem tud. Ugyancsak egy másik, furcsa megegyezés folytán háborús bűnösök nyomozói találtak rá az emlékiratokra az amerikai kongresszus levéltárában 15 évvel a háború befejezése után.

Az emlékiratok hangnemén érezni azt, hogy az olvasót a borzalom legmagasabb fokára akarják hangolni anélkül azonban, hogy azt a benyomást tegyék, hogy túlságosan messze kalandoztak a gonosz fantázia terén. Főképp Eichmann olyan visszatérő kijelentését hangsúlyozzák ki, hogy ,,a zsidók fizikai megsemmisítése". Ugyanakkor van az ,,emlékiratokban" olyan téves állítás, amit a dolgokkal oly ismerős Eichmann el nem követhetett semmiképp. T. i. az, hogy 1944 áprilisában Himmler volt a parancsnoka a Tartalék Hadcsoportnak, holott ezt a beosztását csak a júliusi merénylet után kapta.

Az Eichmann emlékiratok időzítése nyilván az Eichmann per előtti propaganda előkészítését szolgálta.

Az Eichmann per körülményeivel ehelyütt nem foglalkozhatunk. Az orosz eredetű ,,bizonyítékokat", amiket a per idejére újra előkapartak, már ismertettük. Ezeknél érdekesebb az a levél, amit állítólag Eichmann adott át zsidó elrablóinak Buenos Airesben. E levél zsidó szerzősége kiviláglik az emberi hiszékenységet nagyon próbára tevő ilyen mondatból: ,,Ezt a nyilatkozatot szabad akaratomból bocsátom nyilvánosságra". Majd kifejezi önkéntes hozzájárulását ahhoz, hogy megjelenjék az izraeli bíróság előtt azért, hogy a ,,dolgok igazi képe fönnmaradjon a jövő generációk számára".

A legújabb ,,emlékezéseket" F. Strangl, a treblinkai tábor parancsnoka írta, akit 1970-ben életfogytiglani börtönre ítéltek. A londoni Daily Telegraph hozta nyilvánosságra az emlékiratokat 1971-ben. Ezeket az írásokat Strangllal a börtönben történt interview alapján állították össze. Az interview után néhány nappal Strangl a börtönben meghalt.

Strangl memoárja a legszínesebb és legborzalmasabb valamennyi eddig megjelent memoár közül. Tipikus példája a kitalált hazugságoknak az ahogy Strangl leírja először tett látogatását Treblinkában. Amikor az állomásra ért, ,,száz és száz --- nem ezer és ezer --- rothadó, bűzös hulla hevert mindenütt a vágányok mentén. Az állomáson éppen állt egy vonat tele zsidókkal, kik élők, kik holtak... úgy nézett ki, hogy napok óta állnak ott már." A beszámoló tetőpontját éri el, amikor Strangl kiszáll a kocsiból, ,,térdig süllyedt alá a lábam a szanaszét heverő pénzben. ,,Nem tudtam merre lépjek, merre menjek, átgázoltam a bankjegyek, váltópénzek, értékes drágakövek és ékszerek, ruhák töménytelen halmazán. S ameddig a szem ellátott, hevertek az értékek". És a tábor magas drótkerítése szabad oldalán varsói utcanők énekeltek, táncoltak, zenéltek. Feltételezni azt, hogy egy ember is akad, aki elhiszi ezeket az esztelen hazugságokat, valóban már ostobaságra vall.

Strangl állítólagos vallomását azzal fejezi be, hogy a nácik nem is fajgyűlöletből ölték le a zsidókat, hanem a pénzükért. Ennek ellentmond az őt fogadó látvány az állomáson, amikor a pénzek és értékek hevertek, ameddig a szem ellátott mindenütt. Nem kétséges, hogy ezek az értelmét vesztett, őrült hazudozások a Strangl-féle emlékiratokat minden hitelességüktől megfosztják.

A memoárok egy másik fajtája sorából egy példa a bestseller Anna Frank naplója. Kétségtelen, hogy a legnépszerűbb és a legjobban előtérbe tolt hamisítvány. Ez a szélhámosság járult hozzá a 6 millió legendájának terjesztéséhez a legjobban. Oly sikere lett, hogy filmet is csináltak belőle. Otto Frank, Anna apja ennek az ,,igaz történetnek" a kiadásával hatalmas vagyonra tett szert.

Soha még könyv vagy film --- az emberek érzelmi világát megindítva --- nem tett nagyobb befolyást a világra. És megjelenése után alig 7 évvel a new yorki Legfelsőbb bíróság megállapította, hogy a könyv szélhámosság.

Az Anna Frank naplóját úgy adták a világ olvasóközönségének, hogy az egy amsterdami 12 éves zsidólánynak a naplója, amit azalatt írt, amíg családja és másik négy zsidó a német megszállás alatt a háznak egy hátsó szobájában rejtőzködött. Később a nemetek őket letartóztatták és táborba helyezték, ahol Anna 14 éves korában meghalt. Amikor a Szövetségesek fölszabadítottál: az apát a háború végén és az visszatért amsterdami házába a padlásgerendák közé dugva talált rá halott leánya kéziratára.

Az igazság Anna Frank naplója körül először 1959-ben jött napvilágra a svéd Fria Ord c. újságban. Egy zsidó, Meyer Levin írta Anna Frank naplójában a párbeszédeket s ezért a munkásságáért perelte be Otto Frankot. A botránnyal részletesen az amerikai Economic Council Letter foglalkozott 1959. április 15-i számában.

,,Történelmi igazság --- írja a lap többek között --- hogy mítoszok hosszabb ideig élnek és jobban elterjednek, mint az igazság." A New York-i Legfelsőbb Bíróság arra kötelezte Otto Frankot, hogy Meyernek 50 ezer dollárt fizessen. A bírósági döntést a sajtó --- természetesen --- elhallgatta. Az aktaszám egyébként a New York County Clerk hivatalában 2241/1956. Az ügyet végül a két zsidó egymás közt megegyezve intézte el.

Még egy másik ,,napló" jelent meg nemsokára Anna Frank naplója után Notes from the Warsaw Ghetto: The Journal, of Emmanuel Ringelbaum /1958/ címmel. Ringelbaum volt Lengyelországban a németek elleni szabotálók élvezetője. Ugyancsak vezető volt a gettónak 1943-ban történt lázadásában. A németek letartóztatták 1944-ben és kivégezték. Ringelbaum újságja ugyanaz a kommunista felügyelet alatt jelent meg, mint Hoess emlékiratai. Az amerikai kiadvány kiadója megjegyzi, hogy az eredeti kéziratba való betekintést nem engedték meg, ezért pontosan követték a lengyel kormány által ,,átfésült" 1952-es kiadást. A kommunisták ugyan hoznak föl bizonyítékokat, de ezek a tárgyilagos kutató számára értéktelenek.

Se szeri se száma a koncentrációs-tábori rémirodalomnak. A szerzők javarészt zsidók. Egy parányi igaz tény köré borzalmat borzalomra halmoznak a leggroteszkebb fantáziával és gyalázkodással. A legfondorlatosabb eszközökkel építették föl egy olyan csalárd mitológia épületét, amelyben a történelmi valóságnak nyoma sincs. Ilyen könyvek pl. Lengyel Olga: Five Chimneys /naponta 24 ezer hulla ,,elintézése"/; Nyiszli Miklós/?/: Doctor at Auschwitz; Ph. Friedman: This was Auschwitz; The story of the murder camps. És így tovább a hányingerig.

E téren legújabb Martin Gray: For those I loved /1973/, amelyben a szerző úgy állítja be magát, mint aki a treblinkai tábori élményeiről számol be. Gray már régen ismert volt arról, hogy hamisított régiségeket árult Amerikában. Mindamellett megjelenése az irodalomban bizonyos értelemben fordulópontot jelentett a Haláltáborok borzalom-ponyváján. Mert ez az első olyan könyv, amelyben foglalt történeteket általában kétségbe vonják. Még a zsidók is riadtan tárgyalják a könyv által okozott károkat a 6 millió legendája terén s fölvetik a kérdést, hogy vajon Gray volt-e egyáltalán valaha is Treblinka közelében? Az angol rádió is faggatta Grayt, hogy miért kellett a könyvvel 28 évet várnia?

Mindamellett a londoni Jewish Column 1973. március 30-i számában szükségesnek látta óvatos formában foglalkozni a könyvben foglaltakkal. ,,Közel egymillió embert gyilkoltak le Treblinkában egy év alatt, naponta 18 ezer embert gázosítottak el".

Valóban szomorú dolog, hogy oly sok ember elfogadja ezt a képtelenséget anélkül, hogy az eszét is használná. Mert ha igaz az, hogy ott naponta 18 ezer embert elgázosítottak, akkor csak Treblinkában 6 millió 480 ezer pusztult volna el. Egymagában több, mint a zsidók összes állítólagos vesztesége. A világ, amely gondolkodás nélkül elfogadta a 6 milliót, ugyanígy gondolkodás nélkül elfogadja a számokkal való tüneményes játékot.

Mindamellett olykor olyan könyvek is jelennek meg a koncentrációs táborokról a volt foglyok tollából, amelyek lényegesen más fényt vetnek a kérdésre. Ilyen M. Buber: Under two Dictators /1950/ c. könyve. Buber, egy németországi zsidónő már néhány évet eltöltött a szovjet koncentrációs táborokban, amikor német kézre kerülve a nők részére fenntartott Ravensbruck táborba került 1940-ben. Módjában volt összehasonlítani a két koncentrációs táborban tapasztaltakat. Kijelentette, hogy a szovjet táborok brutálisan primitív és nyomorúságosan elhanyagolt állapotaival szemben a német táborok a rend és tisztaság és civilizáltság képét mutatták. Rendszeres fürdők, tiszta ágyneműk hihetetlen luxusnak tűntek a szovjetbeli tapasztalatok után, nem szólva a bőséges és ízletes ételekről.

Egy másik, idevágó könyvet a kommunista Charlotte Bormann írta: Die Gestapo lasst bitten. Ugyancsak Ravensbruckban volt fogva. Megjegyzi, hogy az elgázosításról szóló rémhíreket a kommunista foglyok találták ki és terjesztették.

Bubert a táborban lakó kommunisták nem vették be maguk közé, mert Buber előzőleg a kommunisták foglya is volt.

Jellemző a háborús bűnösök pereinek vezetésére, hogy Ch. Bormannak meg sem engedték a tanúskodást, nyilván azért, mert a védelem javára is lett volna megállapítása. Ahogy általában nem is engedték meg a védelem tanúinak kihallgatását a perek során.

8. A HÁBORÚS KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK KÖRÜLMÉNYEI

Colin Cross: Adolf Hitler /1973/ c. könyvében szokatlanul több intelligenciával, mint amit tapasztalunk hasonló tárgyú könyvekben, azt állapítja meg, hogy a zsidó millióknak szállítása és meggyilkolása a súlyos háborús szükségállapot idején józan ésszel tekintve haszontalanul fölösleges dolognak minősül. Ez határozottan így is van. Előtérbe kerül annak a kérdésnek a föltevése, hogy ez az értelmetlenség mennyire látszik valószínűnek a németek részéről akkor, amikor több fronton élet-halál harcban állnak? Valószínű-e az, hogy sok száz kilométerre szállítsák zsidók millióit az ugyancsak költséges és hatalmas vágóhidakra? Ahhoz, hogy 3 vagy 4 millió zsidót szállítsanak Auschwitzba /feltéve, de meg nem engedve, hogy ennyi valaha is volt ott/, hallatlan nagy tehertételt jelentett volna azokra a német szállítóberendezésekre, amelyek már úgysem tudták kielégíteni a keleti front igényeit. Hogy a legendás 6 millión felül még a többi politikai foglyot elszállítsák, élelmezzék, ruházzák és fedél alá helyezzék, egyszerűen megbénította volna a katonai műveleteket. Ilyen kockázatvállalását nem lehet a németekről feltételezni.

Ezzel szemben ésszerűnek látszik a zsákmányolt feljegyzésekben kimutatott 363 ezer auschwitzi fogolynak odaszállítása munkába fogás céljából. A németek kezén lévő kb. 3 millió zsidóból egyszerre, egy időben minden valószínűség szerint soha nem volt több koncentrációs táborban 1.5-2 milliónál. A Nemzetközi Vöröskereszt idevonatkozó megállapításait később ismertetjük. Maga Reitlinger is írja, hogy a 320 ezer franciaországi zsidóból csak 50 ezret deportáltak.

Az a kérdés is fölmerül itt, hogy lehetséges volt-e egyáltalán annyi zsidót fizikailag elpusztítani, amennyiről beszélnek s volt-e egyáltalán erre ideje a németeknek? Amikor hiányában voltak az embererőnek mind a fronton, mind a gyárakban, lehetséges-e, hogy milliók elégetéséhez szükséges adminisztrációs személyzetet, munkásokat, az égetéshez szükséges üzemanyagot vezényeljenek ki? Végül pedig lehetséges lett volna-e ily óriási méretű mészárlást titokban elvégezni?

Ezeket a kérdéseket kell föltegye a gondolkodó ember. És akkor fölismeri azt, hogy nemcsak a statisztikai adatok és bizonyítékok mondanak ellent, hanem maga a józan logika is.

A koncentrációs táborokról Shirer tipikusan lelkiismeretlen túlzással azt állítja, hogy ,,mind a 30 náci koncentrációs tábor haláltábor volt". /1150. old./. Ez annyira valótlanság, hogy még a kiirtási legenda propagandistái is elvetik.

1945-ben a Szövetséges propaganda azt a hírt terjesztette, hogy a koncentrációs táborok --- különösképp a Németországbeliek --- haláltáborok voltak. H. E. Parnes, a kiváló amerikai történész írja ezzel kapcsolatban, hogy amikor a németországi táborokról a vizsgálatok során kiderült, hogy ott rendszeres kiirtások nem történtek, a figyelem a keleti zóna táborai felé fordult. Az angol-amerikai nyomozások megállapították, hogy német területen semmiféle gázkamra soha nem volt s hogy az elhalálozások legnagyobb része a háború utolsó hónapjaiban történt, amikor már a rend és a szervezés az összezsugorodó Birodalomban összeomlóban volt. Így történt, hogy az állítólagos borzalmak színhelyét áttolták a kommunisták által megszállt keleti zónába, mint Auschwitz, Treblinka, noha ott a kommunisták soha semmiféle pártatlan vizsgálatot nem engedélyeztek és ezeket a haláltáborokat csak tíz évvel a háború befejezése után nyitották meg megtekintésre. A kommunisták ,,megállapították", hogy Auschwitzban 2 ezer embert befogadó gázkamrákat találtak.

Mivel hivatalosan megerősítést nyert, hogy a nyugati táborokban semmilyen gázkamra sem volt, a propagandisták elcsavarták a ,,gázkamra" kifejezést ,,gázkemencére", ami alatt azonban a sokfelé létező polgári krematóriumokat kell érteni a valóságban. Hogy ezek a krematóriumok a természetes halállal /főképp ragályos betegségben/ elhaltak elhamvasztására szolgáltak, rámutatott München érseke, Faulhaber kardinális. Az amerikaiak tudomására hozta, hogy amikor 1944 szeptemberében az egyik légitámadás alkalmával 30 ezer ember halt meg egyszerre, arra kérte a hatóságokat, hogy az áldozatokat hamvasszák el a dachaui krematóriumban. A tömeghamvasztás azonban nem volt keresztülvihető, mert Dachauban csak egy hamvasztókemence volt. Nem kétséges, hogy ez az egy kemence nem hamvaszthatta el azt a 238 ezer zsidót sem Dachauban, ahogy azt a propagandisták állítják. A 238 ezer ember elhamvasztása után több mint 500 tonna hamu maradt volna vissza, aminek még egy töredékét sem találták meg Dachauban. A csaló zsidó bajor belügyminiszter Dachauban egy emléktáblát állíttatott fel 1946-ban, amelyen a 238 ezer elhamvasztott áldozatról emlékezik meg. Azóta ugyancsak hivatalosan egyre csökkentik ezt a számot s ma már csak 20 ezer 600 elhamvasztottról beszélnek, akik itt pusztultak el a háború utolsó hónapjaiban a felbomló közállapotok következtében.

Mindenesetre ez a 10% alá való szállítás a 6 millióra is alkalmazható.

Az ellátás és az életkörülmények a koncentrációs táborokban 1945-ig emberségesek voltak. A Nemzetközi Vöröskereszt megállapította, hogy a fejadag 1943-44-ben 2750 kalória volt. Ez több mint duplája annak, amit a győztes Szövetségesek engedélyeztek a háború befejezése után a németeknek. A táborok orvosi felügyelet alatt álltak, a súlyos betegeket kórházba szállították. A foglyok --- ellentétben a Szovjet táborokkal --- szabadon kaphattak csomagot a Vöröskereszttől. A tábor vezetősége részéről elkövetett visszaéléseket szigorúan megbüntették. Több mint 800 ilyen kivizsgálásról tudunk és a büntetés nem egy esetben halál volt. Egy ízben éppen Oswald Pohl javasolt halálbüntetést egy buchenwaldi táborparancsnok fejére.

A táborokban a munka ugyan kötelező volt, de a foglyok teljesítménye jóval a fele alatt maradt annak, amit a német munkások teljesítettek. A lengyel földalatti kommunista vezér, aki 1940-től 1945-ig volt Dachau foglya, kijelentette, hogy az SS parancsnokok ,,fegyelmezetten" viselkedtek a foglyokkal. Berta Schirotschin a bíróság előtti tanúskodása során közölte, hogy 1945 elejéig a dachaui foglyok a reggeli és ebéd között rendszeresen tízóraiban is részesültek. Száz és száz affidavit tanúsága szerint emberséges állapotok uralkodtak a táborokban, de ezek nagy részét nem engedték ismertetni a per alatt.

Fokozatos hanyatlásnak indult a táborok ellátása 1945-ben. A nemzetközi Vöröskereszt 1948-ban kiadott jelentése szerint a Szövetségesek totális bombázásai megbénították a közlekedést és a jelentésszolgálatot, az élelmiszerszállítások az állandó, éjjel-nappali légitámadások következtében nem voltak keresztülvihetők. Az éhség és ellátás hiánya nemcsak a táborokat, hanem a civil lakosságot is egyaránt sújtotta. Súlyosbította a helyzetet a mind növekvő menekültek száma, valamint a koncentrációs táborok lakóinak a német területen lévő táborokba való bezsúfolása az előnyomuló oroszok elől. Éhes, kimerült, beteg emberek tízezrei szorultak össze szükségtáborokba, ahol már sem élelemben, sem orvosi ellátásban nem részesülhettek. 1945 tavaszán borzalmas állapotok sújtották mind az országot, mind a táborlakókat. Tízezrével hullottak el az emberek.

Különösen súlyos és kaotikus állapotok voltak a belseni táborban ekkor a márciusi tífuszjárvány következtében, amelyről Himmler orvosa állapította meg, hogy ,,ez haláltábor". Kétségtelen, hogy a halál sok áldozatot szedett össze a háború utolsó heteiben előállott zűrzavar következtében. Az így elpusztult emberek temetetlen tetemei hevertek mindenütt szanaszét s az ezekről készült felvételeket mutogatják a propagandisták úgy, mintha ezek a német kiirtási program áldozatai lettek volna.

A belseni borzalomról meglepően tárgyilagos képet ad Dr. Burton: History of the Second World War c. könyvében. Dr. Burton a háború befejezése után egy hónapot töltött Belsenben. Rámutatott arra, hogy az elhalálozások oka nem a kegyetlenkedés volt, hanem a háború utolsó heteinek kaotikus körülményeiben keresendő. Úgy találta, hogy a táborban 1944 végéig az állapotok ,,nem voltak rosszak". A tábor egy fenyvesben volt felállítva, a barakkokban tusolók, tűzhelyek, mosdók és WC-kel el voltak látva szabályszerűen. A táborok élelmezése a tavaszi hónapokban szinte lehetetlenné vált, mert a Szövetségesek mindenre, ami mozgott az utakon bombázással feleltek. ,,Meglepődtem --- írja --- az ott zsákmányolt feljegyzésekben foglaltak fölött. Három évre visszamenően megállapítható volt az, hogy ott nagymennyiségű, megfelelő ételt osztottak ki naponta. Ekkor győződtem meg arról, hogy soha nem volt olyan német politika, amit a foglyok kiirtásának lehetne nevezni. Az utolsó hetekben bekövetkezett törvény és rend felborulása következtében beállott élelem és gyógyszerhiány okozta a borzalmas állapotokat."

A törvényt és rendet végül az angol gépfegyverek és tankok állították helyre, amikor Belsenbe bevonultak és ott az élelemelosztás körül támadt zavargásban és marakodásban vagy ezer embert megöltek.

Befejezésül még meg kell emlékezni a koncentrációs táborokról készült fénykép hamisítványokról. A belseni táborban leírt borzalmak sehol a többi táborban nem fordultak elő s azokból általában a foglyok egészségesen kerültek ki.

Ezért volt szükség arra, hogy nagy számban hamisítsanak fényképeket, összekopírozzanak felvételeket és a szőnyegbombázások után temetetlenül maradt polgári német lakosság hullahegyeiről készült felvételeket úgy állítsák be, mintha azok a táborok zsidó áldozatai lettek volna. Feltűnést keltett a British Catholic Herald 1948 okt. 19-i számában közölt riport ezzel kapcsolatban. E szerint Casselben elrendelték, hogy minden egyes lakos köteles megnézni a Buchenwald Borzalom c. filmet. A nézők közt egy orvos felismerte saját magát, amint az egyik, áldozat fölé hajol. De ez az orvos sohasem volt --- Buchenwaldban. A drezdai Szövetséges tömegbombázás idején, amikor 4-500-as csoportokba halmozták föl a német áldozatokat, járt Drezdában az orvos és ez alkalommal készült róla a felvétel. Ezt a jelenetet tették át hamisan a Buchenwaldi Borzalomba.

A képhamisításokról szóló kiváló könyv: Salendy: Bilddokumente für die Geschichtsschreibung. Számos példán mutatja be az összekopírozás egymásra-exponálás trükkjeit.

Másfajta hamisítás --- amiben főként a kommunisták járnak elől --- a zsidókból főzött szappan meséje, valamint a zsidó bőrökből készült lámpaernyők hazugsága. Ezeket az ostobaságokat még a zsidó szerzők közül is sokan elvetik.
 
 
0 komment , kategória:  Valóban meghalt-e hatmillió?5  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 430
  • e Hét: 3987
  • e Hónap: 17264
  • e Év: 337296
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.