Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csiki András
  2019-01-28 16:00:42, hétfő
 
 





CSIKI ANDRÁS


Csíki András (Nyárádszereda, 1980. november 27. -) erdélyi költő.

,,Fogadd szeretettel az írásokat. Írásokat, melyek hozzád, az Emberhez szólnak, hiszen a művészet nem lehet öncél, a művészeti alkotást ember hozza létre és embernek kínálja fel. A művészet ereje a kölcsönhatásban van, a versírás ennek a folyamatnak csak az egyik eleme, adj egy esélyt a verseknek, engedd, hogy megmutassák magukat, engedd, hogy dolgozzanak, mert a rövidre nyírt verssorok képesek hihetetlenül kitágulni az emberben; képesek megnyitni a teret és az időt; képesek ízt és illatot körénk varázsolni; képesek végteleníteni az egyszerit és eggyé változtatni a sokat; mindenre képesek DE! csak, ha részt vállalsz a játékban. Mert >én csak elmondom egy kicsit versben< minden bizonnyal nekem sincs többre felhatalmazásom."

Minden eddiginél nagyobb szükségünk van a Versre. Erről meg vagyok győződve! Az ultra-hiper( stb.)modern kor örvényében kapálózunk, sodródunk és ösztöneinkig vetkőztet minket a reklám, az információ és a digitális világ mocsarában fuldoklunk, egész életünket, boldogságunkat, szerelmünket tovább gördíti egy izgága ujj. Kifelé élünk, de úgy, hogy csontig vagyunk vetkezve, sómenek: púder, paróka és nyakkendő vagyunk.

Állj!

Az embert a tettei, hite, akarata, a szépség és tudás iránti vágya teszi Emberré. Ebben az Emberré válásban az Irodalomnak kiemelt szerepe van, sőt! Tovább is megyek: a Versnek kitüntetett helye kellene legyen / van ebben a folyamatban. A vers varázslata, a rövidre nyírt sorok gyönyörűsége - engedd Magad megkísérteni, mert a Nyelv ékszere a Vers!

Csiki András








,,Nézd csak, csendben lopódzik,
E kései órán a dal,
És mondani kezdi magát,
Magától, magában, suttogón..."



Link


Link

Link







ADD MEG


Mennyi a dolgom s mi jut eszembe,
Rímekbe vagyok magam is szedve,
A sorokhoz bújok e fázós testtel,
S Attilát mondom játszós kedvvel:
Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve...

Azután felmondom Adyt,
Mint gyenge fércet fölszakít,
Hogy különös nyár éjszaka volt,
S látom Csucsát, hol kóborolt,
Agyában a felrobbant zsenialitás,
A nyugati bálvány, s a keleti áldozás...

És Gyuri bácsit hallgatom, mondja, csak mondja,
Budapest, Firenze, Párizs: a szépség bolondja.
Ugyan hogy is maradna veszteg,
Az ember kinek az élet így volt a legszebb,
És lassan elindul és görcsöt old, hogy
...vérembe folyt a vörös telihold...

Aztán itt a város főterén a bronzszobor,
Ha arra járva köszönök, ő visszaszól,
Tudod, hogy a Nap barátja voltam?
De csak kijelent, mindig állítva a jelent,
Tintájába hiszen belefürdött a nagyvilág,
Hányszor álmodtam Dsuang Dszi-t tovább...

És jönnek, jönnek mindnyájan sorban,
Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, s onnan
Valami ősi tűztől szikrázó panteon,
Juhász és Illyés, magamból kikelve szavalom,
És így szabad ez élet, fölnyújtom két kezem,
Add meg hát nekem boldogabb énekem!

Csíki András - Add meg - Videó

Link








APELLÁCIÓ A LEGFELSŐ HIVATALHOZ


Pokolfenék e zord idő,
S időm titok maradt,
Kullogtam álmok útjain,
S nyirkos fal tövében ért a Nap,

S az alkony ismét elvitt,
S a hajnal újra csak meghozott,
Lopództam, féltem, hittem,
S kiben hittem hát meglopott.

Meglopott, meztelen csenddel állok,
Köröttem vad, féktelen vihar,
Hitem törvény, melyet megszegett,
A legfelső hivatal.

Ui:

Törött tükörképben él a remény,
De él, én azt hiszem,
S ami remény így megmaradt,
Valaki azzal tartozik nekem.







CSÖND VOLTÁL


Először a csend voltál.
Megfestett néma táj.
Út, mely megfutja a rónát.
Ösvény, mely hegyet vág át.
A csend voltál, minden forma.
Csönd, mely ráfekszik alkonyokra.
A visszatartott lélegzet voltál,
Leszálló ködben elgurult aranyfonál.

S lettél a suttogás,
Halk, csak sejthető kőalatti csobogás.
A gyermek fülbe mondott szava,
Mikor igaza van, csak még nem szabadna.
Olyan, kicsit gyönge, de megnövő,
Kicsit elkésett igaz, de megjövő,
Suttogás voltál, minden forma,
Suttogás alig tudtam róla...

Csönd voltál s lettél hatalom,
Reményem, kincsem, forgatagom.
Kiáltás vagy néha, mi messze zeng.
S összecseng a távollal, összecseng.
Olykor üvöltés vagy, iszonyat,
Mikor lelkemet dúlják zord hadak,
Máskor hangsúly vagy, őserő, nyomaték,
Szerelem, élet: reménység.







EGY FÉLIG ÍRT VERS


félbehagytam,
tán a felénél sem jártam,
nem folytatlak - mondtam,
s megálltam,
meg a tollal,
s meg a lélegzetemmel is,
elsőre gyönyörűnek tetszett,
gyönyörűnek, másodszorra is,
a csonka sorok,
s a megtépett mondatok,


a még ragtalan szavak,
a még halk szavú szózatok,
ahogy várnak, rímre várnak,
már örökké arra,
s mint befedetlen házban járó szél,
ahogy a csöndet fölkavarja,
majd beleolvasok ebbe az elkötött versbe,
nagy ritkán,
és csupán az élvezet okán,
egy csöppnyi fájdalmat keresve.







EGY SZÓRA CSAK


Egy szóra csak, ha még lehet,
jeltelenül múlunk, mint a képzelet,
hát hadd mondjam el neked,
milyen rövid ez a jelenet,
elég, ha lehunyod két szemedet,
évek rohannak el veled,
s meghozzák a kedvedet,
kisírni mind a könnyedet,
hát azt mondom jól teszed,
nincs ellene fegyvered,
ami elmúlik az eltemet,
s már nem látom a kezedet,
a végtelen ad fényjelet,
egy csillagba önti testedet,
s már hiába is szeretlek,
őrülten zúgnak a tengerek,
így tűnünk mi emberek,
így játszanak az istenek.







ELALVÁS ELŐTT


Most egy vers lesz,
S talán utána még egy,
Mert rímet kutatok,
Ameddig el nem vérzek,
Rímet Rád,
S erre a gyűrött Világra,
Rímet a csókodra,
Mit rácsókolsz a számra,

Mikor félve nézlek,
Ugye a jóságod marad,
Mindenféle módon,
Már megpróbáltalak,
Megpusztult a csend is,
A szavak éle csorbul,
Nincs kiengesztelt bánat,
Csak vers, mi rímet koldul,

Elalvás előtt,
Így fest az életem,
Egy-két versszak kész,
Gyere búj oda el velem,
Odakészítettem már,
Fényes, nagy egeket,
Pipacsszélű utakat,
Most kinyitok teneked,

Minden ajtót,
Hogy láss álmomba be,
Rímmel varázsold,
E rossz verset tele,
És mondd nekem,
Hogy a jóságod marad,
Félve nézek rád,
Vacognak rímtelen szavak.







EMBERIBB ALAKBAN


Kicsit odébb, kicsit el,
Kicsit homályosodni el,
Egy ágon csüngeni,
Messze-gondolatban,
Egy kicsit őszintébb,
Kicsit emberibb alakban,
Nem csak egy véghez vitt életben élni,
Félni kiáltástól és csendtől,
Remélni jót és jobbat,
Amit senki meg nem adhat,
Egy kicsit fel, egy kicsit el,
Ahol felocsúdhatsz,
És szemeidbe nézhetsz,
Tisztázhatod az egészet,
Ahol láthatod,
A világ így folyik,
Kezdi és végzi, vagy
Félbe hagyja dolgát,
Ölni jár vagy kurválkodni,
S közben köszörüli a torkát,
(hogy elmondja)
hiába hús és lélek,
hiába fáj, amit érzek,
hiába ez rendszer, ez törvény,
hiába bántad meg fajtád,
ez így lesz nélküled is,
veled is így marad,
hiába vagy (azt mondják) szabad,
nem választhatsz,
nem mondhatsz nemet,
nem léphetsz ki,
nem hagyhatsz fel vele,
pedig mennyi minden lehettél volna, TE.
Mondjuk a sarokban az a szekrény.
Ez a giccsnek beillő festmény.
Egy egyszerű vélemény,
mint ez a vers.







ÉN NEM HITTEM...


én nem hittem benne,
s most csodálkozok,
felhőkre ülök,
csak próbálkozok,
szelet lovaglok,
messze vigyen,
keresem-kutatom,
ki volt ilyen;
valami ősömnek,
- úgy sejtem -
nagy sara van,
abban, hogy a szívem
szíjazva van,
abban, hogy nem hiszek,
egyebet én,
csak a holdfényt,
ha elnyúlt
a szemed szélén,
csak a nyáresti csöndet
fontolgatom,
csak József Attilát
dúdolgatom,
én nem hittem benne,
de véremben van,
ájulni, suhanni
alaktalan,
szárnyaim feszítve
próbálgatom,
s József Attilát
dúdolgatom...







ÉRMINDSZENTI SOROK


,,Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít. ,,
Ady Endre: Szép, magyar sors

Kivel lehetne még
e pernye lepte földön rímeidet dicsérni,
megérezni szavaid lángnyelveit,
fogakat kitörő erejét;
élvezni mérgét, mézes selymét,
nyelvünket, kedvünket görcsbe rándító,
véget nem, nem érő, regélő-remélő,
szító-szakító folyamát?

Habzó számmal, csend poklával,
kivel fogok átkot mondani e fajra,
mely veszni tanul, mindég tudatlanul,
felső fokán a pusztulásnak;
szilánkokra törött éjszakákon
ki hint velem áldást e nép közé,
mely a bomlás gyönyörét zokogja,
árnyékát forogja időtlenül?

Ki fog velem egymást széttépő,
emésztő, émelyítő nászra kelni,
kaján vigyorú messiások térdéhez csúszni,
kúszni ki fog velem?
Ki siratja zokogásom, míg imát,
míg hazát felejtve búsulok,
sodró évek panaszát, halálnak halálát,
ki mondja fel velem?







FEKETE


,,...nem a fény festi a fekete színt,
karcsú sugárecsetével, nem:
fekete az anyag rejtett lelke..."
Babits M: Fekete ország


Hiányzik a csillag az égről,
mély fekete éjszaka bömböl,
felsír, mint utolsó vétek,
az Isten - kivel egyetértek.
Az Isten, kivel egyetértek,
Felsír, mint utolsó vétek!

Fekete földtől mocskos a köröm,
fekete országba beletöröm,
szenvedj, hisz szenved a világ,
fekete könnyeket hullatok rád.
Fekete könnyeket hullatok rád,
Szenvedj, hisz szenved a világ!

Bolondom, fekete kórság őrjít,
Fekete tűzben a remény ég itt,
Akarom, tudom, nincs más válasz,
Fekete vizeket, hogy árassz.

Fekete vizeket, hogy árassz,

Akarom, tudom és nincs más válasz!







FELRÖPÍTETT MADÁR


A Gyalui havasokban barangolva


az én versem szabad,
nem kötik szótagszámok
és nem kötik rímképletek sem;
az én versem szabad,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason;
minden elvétett szava
sebhely rajtam,
melyet csupán ezért,
én ki nem törölök,
melyet csupán ezért,
én ki nem felejtek,
így hát ég és tüzel,
alágyullad és fáj,
időm végezetéig,
és lehet azon is túl,
lehet még azon is túl
csontig hatoló fájdalommal,
emberi mértékkel nem fogható,
gyönyörű fájdalommal;
az én versem szabad,
de tisztelem a hexameterek őreit,
s a szonettek lovagjait,
a mértéktartókat,
kik kottafüzetből zongorázzák a szavakat,
akik a kozmoszt éneklik így
és minden évszázadot,
a verslábakkal dalolókat,
a szigorú sorokban sorakozókat,
de az én versem nem ilyen;
az én versem sziklaszélre álló ember,
ég felé emelt, kitárt karokkal,
az én versem távolba néző gyermek szeme,
az én versem az ösztön homályos morzejele,
az én versem szabad,
azt foglárok nem tartják nyugton,
azt falak nem őrzik nyirkos hűvösükkel,
az fölröpül és iránya nem tudható,
mint tavaszi szélbe repített madár,
a havason.







FINOMAN ÁTHAJOLSZ


teremtett lélek
nincs a fák alatt
a vers kigyúl
és felszakad
rég jeges csend
alól s a parkon
kék az alkony
finoman áthajol

hófátylas bolond
szél matat csillan
szikrázik alant
árnyékot rajzol
melleden vagy
mint a havazás
meztelen mennyei
áldás és kegyelem

s ahogy anya szült
sétálsz a fák alatt
a vers kigyúlt
és felszakadt
a jeges csend
alól s a parkon
kék az alkony
finoman áthajolsz










GÖRBÜLET


Vagyok izzó kikelet,
Szétmálló csend,
S neked a szerelem,
Aranytalizmánja.

- Szavad ne feledd
Vagyok, mi bent rekedt,
S kívülre kívánkozik!
Egy mostoha világba.

Test vagyok, árva,
Egy bűvész mutatványa,
Egy gödör mélysége,
Egy bagós rossz szokása.

- Szavad ne feledd,
Akárhogy tereled,
Kiadja végül,
És maradék nélkül, a hitemet,

Keveset hagyok?
Az őrület vagyok,
És magamnak keresek,
Nyughelyet, aztán

Kísértet vagyok,
Ritmusa tört dallam,
Görbület vagyok,
Kettészakadt falban...

Halkan járok,
Azután nem vagyok semmi,
Felejtés vagyok,
Nem emlékszik senki.










GYERE


Gyere még,
akár a tél nyomain,
várlak még,
szárnyaim leeresztve,
szemeim szegezve a horizontnak,
gyere még,
unott arcoddal,
mosolytalan hiúsággal,
gyere még,
sajgó igazság,
te örök lét,
nyomasztó nyomorúság,
gyere még,
hogy boldogtalan legyek,
lássam az utat,
amerre nem megyek,
gyere még,
már úgy se szép,
se ártó,
se fölkavaró,
csak a volt ideje van,
s lesz még,
gyere még,
ints, mintha kínt nem adtál volna,
gyere még,
talán várlak,
ahol látom még az árnyad,
ahol kísértem magam,
fojtón és hasztalan,
ahol a szívem zuhatag,
gyere még,
más kincsem nem akad,
csak a színfalak mögött a színfalak,
ahol tovább és tovább kell lépnem,
ahol mégis ugyanazt érzem,
hogy gyere még,
sírj könnyes két szememen,
épp úgy, ahogy én is teszem,
ha fenyegető létedre gondolok







GYERE MONDD VELEM


Gyere mondd velem,
Szeretem, szeretem,
Táncolni izzó késeken,
Inni a harmatot bor helyett,
Üvölteni, hogy EMBEREK,
Lélegzetem fojtani vissza,
Menni, menni mindig csak sehova,
Tűrni, tűrni az ég pereg,
Esőtől fekete fellegek,
Zúgnak fölöttünk a fák,
Csak mondd, mondd tovább,
Hogy szeretem, szeretem,
Őrülten, ész nélkül, részegen,
Ha kést szúrsz belém,
Töviskoszorúm diadém,
Ha szívem szaggatod,
Rongyaim fátyolok,
S ha könnyezem,
Csak a gyönyört élvezem,
S kietlen tájam a mennyország,
Hát mond, mond tovább,
Hogy hiába nincs időm,
Vég nélkül köpködöm,
Akit érek, mert csal az álmon,
Aki felel, hogy jobban fájjon,
De a láz smaragd-csillogás,
De a mérged csak áldomás,
S addig mondom, hogy szeretem,
Amíg elhiszed nekem,

Hogy üveggolyóm a világ,
Tintám a kéklő tenger,
Szárnyaim az angyaloké,
S én rejtve vagyok







HAJDANÁN


egy kert sarkán
átcsókolt délután
pokróc-szerelem
nem emlékszem
de hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
az ilyen fület zúgató
talpig-tisztaság
ami homlokegyenest
vezetett át a mennybe
fiatal-játék
a vágy igyekezete
mit hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
piszkos lábakkal ölelkezni
egy velejéig szerelmes orgián
ontani egymást
egy kertsarkán
átölelt délután
tán valótlanul
de beteljesülten
suhogó lombok alatt
csiklandó füveken
pokrócról lelógó élvezet
megvezetett üdvözülés
kergetett
mert hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
ott hagyni lomjaink
ahonnan menekül
ki ép ésszel bír
az a csöppnyi pír az arcodon
de gyönyörű hír
mikor kivágtuk
megfestett világunk
kézen-fogott-papírembereit
amit még hajdanán
nekünk sem volt
tilos tán
egy kertsarkán
átölelt délután

gyökeret ereszteni
csak az nem sikerült







HAJNALI FOHÁSZ


Istenem! Add meg az elmém tisztaságát,
s hogy szembe köpnöm ne kelljen magam,
kávégőzt, a reggel gyermekhangját,
Istenem, hogy ne legyek mindég nyugtalan!

Mert gyönge vagyok látod, kiterítenek,
büszke arcokkal hajolnak fölém,
kik bőszen s bőséggel eretnekek,
s kik ejtőznek a Nihil kénszagú ölén.

Valami daccal, nem bánom, vad haraggal
vértezz engem, segíts vagy elbukok!


Igéd a szívembe hasztalan csal
annyi vesszőzött, végenincs varázslatot.

Csupa összekuszált képet látok, időt,
mi vonszol csak, és tűrni kénytelen.
Lelkemben csillagutak vágya nőtt,
miért a földön járni vagyok képtelen?

Istenem! Add meg az elmém tisztaságát,
s hogy szembe köpnöm ne kelljen magam,
gyermekeim édes hajnalhangját,
s hogy életük ne legyen ilyen nyugtalan!







HAJNALOK ARANYPAPÍRBÓL


Jaj csupa dal van,
Akaratlan akarom

Legyints rám: bolond!
A szokatlant is megszokom

És jajgat csupa jajjal,
Aki hallja, aki hallgat,
Csupa-csupa hajnal,
Csupa aranypapírt bontogat,

És én

Ide-ide várom,
S aki elsőnek jönne,
Arcára ráfolyna
Egy második könnye

És csupa-csupa dallal,
Üdvözül a kettő,
De harmadszorra ő jön,
A szívemet szerető,

És csupa-csupa dallal,
Én istenem, kikiáltom,
A világ hadd forogjon,
Én ezzel s így szolgálom,

Akármennyi dal van,
Akaratlan akarom,

Legyints rám: Te bolond!
A szokatlant is megszokom.










H A R A G U D J


haragudj rám,
nem kicsit, nagyon,
na haragudj hát,
különben elhag yom
magam s ki tudja mikor,
térek észhez,
ha észhez térek még,
haragudj, haragod
sosem lesz elég,
és mindig újra kell,
bármilyen nap jön,
akármi múlik el,
levegőtlen úgy a lét,
ha nem érzem haragod,
s dühöd fedélzetén
a féltést s szerelmed
röntgenképeit nem láthatom,
haragudj rám,
nem kicsit, nagyon,
na haragudj hát,
hadd legyen,
dühödt pecséttel életem
élet, szerelmem szerelem, [
reményem reménység,
hit és sohasem kötelesség,
haragudj, haragod legyen
mind nagyobb,
jöjjenek villámmal zivatarok,
és ne állj meg,
békében sose hagyj,
szemeid sötét árkokban,
így maradj,
így lesz életem élet,
higgy nekem,
mert haragod éltet,
riadtan kémlelem arcodat,
és dühöd, ha feltör,
bennem frissült vér zubog,
érzem, hogy élek,
hogy van a föld, az ég
és vannak csillagok...







HOGY LEHETNE SZEBB?


Sötét szobában fekszünk meztelen,
se ágy, se szék, se függöny, semmilyen
kellék, kacat, díszlet, csak elnagyolt
falak közt szívunk nehéz téglaport.

S a huzat, mint álmot seperne ki,
míg az éjszaka szurkos lapjai
alánk terülnek, rajtuk csillagok:
öledben fényük örvényként forog.

Élet ez, élet? Csóré ideák
tartják a létezés fő - s közfalát.
Szerelmünk mégis, hogy lehetne szebb?

Élet ez! Szép szívedből lobban át:
kezdet, köz és a végezet gyanánt.
Szerelmünk mégis, hogy lehetne szebb?







IDE


ide azt írom: szeretlek,
ide nem fér már más,
ez a füzet széle,
ez a világnak a vége,
de még elkapom ezt a szót,
ezt az egyet,
ezt a legegyszerűbbet,
amit naponta
elmondok, kimondok, fölmondok,
ösztönösen -
tudod milyen kevés van ilyen -
lehet ez az egyetlen egy,
ez az egyszerű,
amibe mégis beleizzadok,
akár ha súgom, kiáltom vagy kijelentem,
vagy csorgó verejtékkel
a füledbe lihegem,
ha elmosolygom magam,
vagy véres komolyságot zúdítok,
hideg vízként az arcomba
mindig, még mindig
patakok indulnak el a hátamon,
összes fogam metsző fájdalommal lyukad,
füleimbe beleordít a gyárkürt,
kitépik végtagjaimat a betűk,
belenyomorodom,
öklömet rágom,
koponyám ketté válik minden szótag után,
és biztosan érzed
húsom perzselt szagát,
szeretlek, szeretlek, szeretlek,
és kigúnyollak mulandóság







AZ ISTEN KÍSÉRTÉSE


Lehet bár szürke ég,
S alant a fekete föld,
Lehet rút, kormos éj,
Szalajthatsz vak gyönyört.

Lehet e sorok végén,
Büdös csatornaszag,
Lehet pár balga perced
Besúghatod önmagad.

Tudásod sűrű moslék,
Végtére mit sem ér,
Istentől fél az élő,
S az istentől remél.

Kegyelmet, pénzt és nyaklót,
Nevére hírnevet,
S ő híven, hűen adja,
S utána jót nevet.







JÁTSZANI ENGEDJ

Weöres Sándornak


Játszani, játszani engedj,
ringat a dal teli álom,
árva az égben az Isten,
kívül a szív a kabáton.

Futnak a, futnak az évek,
ostroma készül a vágynak,
árva a földön az ember,
nincs tere lopva, ha játszhat.

Mégis a, mégis a játék,
dallal igéz ez az álom,
túlhevül arcon a bánat,
álmodom így sose bánom.

Játszik a, játszik a vérem,
loccsan az égi patakban,
földre varázsol az élet,
játszom én ember alakban.







JÓ ÉJSZAKÁT KEDVESEM


I.

Jó éjszakát kedvesem,
A végére már nem lesz szükséged rám,
Ott, a mennyország kenyérfái alatt,
Ott, a sötétkéken közelgő óceán vizén,
Már nem fogom a kezed,
Hogy elkísérjelek a Napot rejtő partokra feküdni,
Ezen túl a csend, a sejtelmes óriás,
Mint szigorú egyenruhás, suhan végig éjszakáinkon


II.

Bocsáss meg, ha bántottalak,
Mikor betörték ablakomat lázas látomásaim,
Mik engem is ugyanúgy félelmeimmel hagytak,
És ugyanolyan szeretettel tagadtak,
Csak azt rótták rám, hogy tanuljak test nélkül szeretni,
Az értelmek, és elmék viszonyait kilesni,
Szeretkezni a mélybe fúlt ideálokkal


III.

Érzed? A nézelődök ellopják az éjszakát,
De nekünk szerelmünk után újabb és újabb háborút kell vívni,
Még jó, hogy bátornak nem kell maradni,
Csak szomorúnak,
Hiszen a hajnal őszinte órái sosem jönnek el,
Hiába sietünk az időnknél is jobban,
A bohóccipők között is lassúak vagyunk


IV.

Nézd, meghalnak a szeretett helyek,
Indul a föld s az ár, vulkántűz lobban fel az ég alá,
Elrejtenek a láthatatlan kezek,
Hol vagy most, s veled szeretteid, mostoháid és árváid,
Ígérgető suttogásaik minden felé,
Könnyeink is sírnak és egyre gyávább, ki bátortalan,
Szitkozódva ébredünk fel, de mást sem merünk születésünk ellen


V.

Csalfa mosolyod mögül,
Csak a lábad hagyod a takaród alól szeretnem,
De örömmel teszem,
Hiszen a dolgom szeretni azt, ami őszinte és meztelen,
Ami nem isteni, csak véletlen ragyogás életünk átkozott árvizén,
Amit fájó kedvességgel szültek szeretőmmé az igazat toborzó hajnalok


VI.

A szél nevét hiába kiáltod,
A kihaló város alakját viseled, rémült vagy te is,
Ahogy a minden, ahogy a percek,
Nekünk nincs hibánk kedves,
Mi örökre vagyunk fájdalmunkkal,
A poklok bal oldalán ülve, a villanykörték halálát nézzük,
És csak kesergünk, hogy a tüzek földjén az ártatlanság nem lehet fehér


VII.

Vak álmaimban őszintének látok egy-egy hajnalt,
A tükrökön visszacsillan a nyíló napsugár ártatlansága és meggyőz,
Minden fegyvernél jobban,
Nincs áldozat, nincs vér, nincs fémzörej,
És a reggelit te hozod az ágyamig,
És mintha arcodra a mezők szépségét is rávetítettem,
Olyan kívánatos vagy


VIII.

Ma is lennének napok szeretni,
Bolyongani a vértizzadó szigetek fátyolán,
Hol a köd s a kitavaszodás elválaszthatatlanul szorítja egymást,
De milyen meddő gyarapodás,
Ahogy tőlünk sem volt soha külön a jégverte pirkadat,
A május vissza-vissza néző gyermetegsége is
Éppúgy szólítja esténként az Istent,
Ahogyan mi


IX.

Ölelésünkbe beleszorultak a csak félig kitöltött órák,
A szadista jelszavak,
Kedvesem, csak máig kívántunk szerencsét,
És a holnap már későre jár,
Nincs helyem, hogy megosszam veled,
Nincs mivel rád gondoljak, békém,
Vadak és harcosak napjaim,
Hát úgy akarj engem, hogy csak a világon átszűrve szeress







KEVÉSKE ÜNNEP

,,...a társadalom szabta keretek között élünk" Apám


Mit tudsz csinálni mást?

Felkelsz és újra jársz.
Van negyedórád Isten és Hivatal között,
s a pártokhoz - hál' isten - nincs közöd.
Kevéske ünnep, egy-egy lusta nap,
életed, sok mással, egyformán szalad.
Középosztály? Milyen kasztba, kalodába illesz?
Elégedett vagy? Viszonylag. Rá is legyintesz.
Jó könyved legyen, pohárka friss söröd,


szeressenek páran, szekered (így-úgy) már elzörög.
S hogy annyi fene eszi az embert (?), téged is;
kivizsgálás: a derekad, de rogysz majd térdre is.
S hogy annyi fene eszi az embert? Tenni mit lehet?
Míg mosolyod viszi a gyermeked,
felkelsz és újra jársz - mi mást tehetnél,
mást mit is tehetsz?







KEZEMBEN HOSSZÚ KÉS


Kezemben hosszú kés,
És így vagyok nyugodt,
Mindenhol repedés,
Az Isten elhagyott.

Vagy itt se volt nekem,
Sorsom bizonytalan,
Markomban végzetem,
Sehogy sem oktalan.

Bilincsel minden ujj,
Nem szökhet el sehogy,
Sok színes, nagy lebuj,

Élét koptatva fogy.
S rímet így vág, ha van
Díszít'ni halk szavam.







KÉJ


csak Trükk és Ösztön,
szeretni ennyi csupán,
a Kéj hatalom, színes
Varázslat, mi körbejár, körbevesz,
eltitkolja Lényedet,
Fény oszlopok dőlnek rád,
Sugárrá válsz, önmagad átható Pillantása vagy,
ahogy egybefonod Eszméletlenséged az Eszmélettel,
ahogy Tested egy másik Testtel - ami nem Anyag,
csak Üzenet, halk szavak- Emberfeletti Erővel ölelkezik,
egy Világnak képzelt Föld felett,
ahol elfolyunk, mint a Víz,
és elfogyunk, mint az Étel,
ahol a Levegő ritka,
enged a Gravitáció,
és Mi jól esünk Egymásnak,
mi, az angyalokból csak a szárnyak,
kik a Nap felé szállunk,
és Hamuvá válnak,
egy Örök Időben,
gondtalanul, boldogan

(meztelen válladon ébredek,
és csapzott vagyok,
és jól esett)







A KÖLTÉSZETRŐL

,,...a szép nem meddő eszmény, hanem az élet legnagyobb erőfeszítése."
Márai S.


*
mondd csak!
mondd csak azt, hogy céltalan,
divatjamúlt és hasztalan igyekvés,
lődörgő képzelet,
képzelgés, mely játszani engedett,
akár a táj, a tér a tónusok,
bármilyen egekbe fúrhatod arcodat,
az alfánál tovább kicsivel sem vagy,
csak az erőlködés s az akarás marad,
s a cél, a cél, a cél a horizont vonalán...

- védd magad!

minek hazudsz a csúfságra álcát,
hideg szemekbe csillagot,
minek kaparsz a rothadásnak sírhelyet,
s a fénynek ablakot?

minek vezetsz az elvekről listát,
elvész a szó sok jaj között,
minek költöztél emberi testbe,
ha csak az ideákhoz van közöd?

**
egyenes út a végzet, föl minek díszíted?

***
a bőr színe,
a húsé - ahogy haladok,
a csontoké, s a csontokon
lilába hajló cafatok,

hol mély,
hol egészen halovány,
torlódó gyönyör, vagy
lakattal zárt talány,

és ismétlem,
ismétlem magamat,
szavalom és
rímelem a szavakat,

mert szépet,
szépet, szépet akarok,
bármilyen valóság fölé is hajolok,

csak a szépség,
oldja meg ereim,
ezért a vers is,
látjátok feleim...,

hogy porladunk...

de a bőr színe,
a húsé - ahogy haladok,
az inaké, az izmoké
s a hajlatok

grafitszürke satírja,
milyen gyönyörű,
szívemet koptató
köszörű...,

mert elhasznál,
elhasznál a szépség
- módfelett,
de szépség nélkül,
vessző sincs, sem ékezet..







LESZEK A BARÁTOD

Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled

sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom

ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret

S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem

ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod

aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás

csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké

de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.





:

A LÉLEK KIÁLTOZIK


No hát hidd csak el,
Mikor az élet vesztegel,
Vagy zátonyra szaladt,
Jéghegy szelte ketté,
Sehogy sem áll össze eggyé,
Darabokban teng,
Cirkusz van: magasan leng,
Nincsen háló, mi megfogja,
Nincsen erő, hogy megtoldja,
A perc kocsonya-dermedt,
A lejtő meredek s a csendet is
Átpréselted már, és semmi
És semmivel, sehogysem talál,
No akkor a lélek kiáltozik,
Már nem hasonul, átváltozik,
Egyetlen, üvöltő szájjá.







LÉPTEIM EGYMÁSUTÁN


Úgy jöttem hajnal sem volt,
Ha úgy tetszik - csak éjszaka,
S aki rám nézett furcsán meredt,
S nem volt hozzám egy jó szava,

Lépteim egymásután csak,
Egyenként félméter álom,
S én folyton csak visszabámultam
Az Istenre a látóhatáron,

Mellettem az idő pergett - láttam,
Másodpercek temetőjén át,
Megállni nem volt miért,
Mögém senki sem állt,

Csillagfény nem volt csak sötétség,
Mély, eleven, nagy sötét,
Porfelleg nőtt mögöttem egyre,
S előttem nőtt a messzeség,

Csak mentem egyre hosszabb útnak
Mindegyre legelső méterén,
Az úton, minek fele álom maradt,
S másik feléből lett e költemény.







MÁSODSZOR A TORDAI-HASADÉK FELÉ


Ahová nem lát még a szem,
Csak a láb visz,
Mert tudod, hogy a szépség rejtőzködő,
Arra tartasz most,
Számolsz a hideg széllel,
Számolsz az esővel,
A járt utak végével
És mész, kutatni a vant,
Tagadni a nincset,
Kincsre lelsz - tudod,
Bizonygatnod nem érdemes,
Aki hisz az megtalálja,
Aki nem, az keresheti,
Orra elött sem fogja meglátni,
Szemeit kiszúrva sem fogja megtalálni;
De téged visznek a lábaid,
Biztos irányba,
Kétség és megállás nélkül,
A viszontlátás izgalmával,
Farkaséhes szemekkel,
Minden hangra kiélezett füllel,
És ablakot vágsz magadon, jókorát,
Beengedni a fényt,
Mely napszakoktól elválva szikrázik örökké,
És már ott vagy,
A Hesdát zenél,
S a sziklafalon örömöd magasra kúszik,
Egészen, egészen magasra,
Egyenest fel az égig.







MERT TUDOM, HOGY SZERETSZ


Mikor mellettem vagy,
Fénybe olvad a világ,
Boldogabb testben élek,
Ringatnak képtelen csodák,

Mintha álom szövődne,
Olyan minden perc,
Forró nyár a tél,
Mert tudom, hogy szeretsz.

Olyankor angyalok vagyunk,
Időtlen boldogan,
Halhatatlanul,
Mert itt csak élet van.

Gyöngyfényű élet,
Melyet boldogság őriz,
Múljon hát minden el,
Csak te, örökké őrizz!

(Mert tudom, hogy szeretsz,
Mindenem vagy, amim lehetsz,
Véremben folysz, ereimben lüktetsz,
Szívemben is feldobogsz: mert tudom, hogy szeretsz.)







MINDENT TUDOK


,,Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok."
Francois Villon: Apró képek balladája
(ford: Szabó Lőrinc)


Mindent tudok hát drága herceg,
Minden nap velőmig izzadok,
Elcsüngök sarlóján a Holdnak,
És ennyi csak, mit magamról mondhatok...

Minden reggel fölkelek hát,
És örömmel köszönök jó napot,
De a jóság kigyérült előttem,
És ennyi csak, mit magamról mondhatok...

A szemét? Szemlátomást nő,
De a szívem is hízik s lesz még nagyobb,
És belekövülök majd az útba,
És ennyi csak, mit magamról mondhatok...

Tudom én, hogy nem jó ez így,
A parázs felizzik a jég alatt,
Herceg! Minden tudások vége
A haldokló akarat...







MINDENT VERSBE


rejtem s fejtem
- mindent egyben,
élő vagyok,
élhetetlen:
jóra s rosszra
egybe tettem,
szívem, szavam
feletettem,
mind a versbe
bevetettem,
mindent versbe


felejtettem;
hívok mást is,
cselekedjen,
kétségemnek
ne engedjen,
ahogy lehet
úgy szeressen,
egyenetlen
egyenesen;
kérdéseim
felelgetem,
lomha álmod
terelgetem,
nagy vesztünkben
el ne vesszen,
engem áldón
betemessen,
áldomásom
hadd lehessen,

h a d d l e h e s s e n
k ö n n y ű m é g !







MINTHA ELLENSÉGEK


én drága barátom
hűtelen barátom
mért lettünk ily olcsók
olcsók miért lettünk

szívvel feketézünk
emlékeken győzünk
metszünk egymás nyakán
egymás nyakán metszünk

zablánkat harapjuk
zsebeljük a múltunk
isszuk a sok mérget
sok jó mérget iszunk

mintha ellenségek
tűz víz füstje lennénk
árnyékot terítsz rám
rádterül az árnyék

én drága barátom
hűtelen barátom
nagyon olcsók lettünk
olcsók lettünk nagyon

s jaj a megbocsátás
Isten szemén szikra
vissza mi nem lépünk
nem lépünk mi vissza







M O N D J A F E L


Tessék, csak tessék,
Jöhet bármily félt betegség,
Ez a vers tiszta gyógyszer,
Csak mondja fel négyszer,
vagy négyszer.

Tegye párnája alá e verset,
Hogyha szíve elejtett,
Ha nincs, ki csókot adjon,
Csak engedje, hogy hasson,
hogy hasson.

S ha megfázna télen,
Ne orvost, ne is papot kérjen,
Dúdolja e rímeket csupán,
Kísérje, ha lehet zongorán,
ha lehet zongorán.

Fekete, üszkös a lába(?),
Mondja csak e verset rája,
S ha van egy dalárda kéznél,
,,Daloljad komám, mintha élnél"
mintha élnél.

Nincsen, nem lesz olyan kórság,
Mire volna jobb orvosság,
Mert e vers tiszta gyógyszer,
Ha áld az isten, s hogyha megver,
hogyha megver.

Minden napja szép leend,
Ha eztán e verset mondja kend,
Csak rágja meg mindegyik szavát,
Meglássa felejti mindegyik baját,
mindegyik baját.







MOSOLLYAL ŐRKÖDSZ


Szavaim alá mondod szavaid,
szűk fényárban örvénylünk fonódva,
nincsen hiányzó, félig kész, csonka
rész; nem hozzád vezető utca, híd.

Fogalmaiddal úszom az eget,
járom a hétköznap pengeélét.
Kétségeim, félszem te szóród szét,
s mosollyal őrködsz mosolyom megett.

Szavaid alá mondom szavaim,
tud még ugye nőni a szerelem,
bőrünk alá égboltnyi sejtelem,

gyönyörűség a gyönyör titkain?
Mert nem volt, nincs, nem lesz, hogy nem te jössz:
mosolyom megett mosollyal őrködsz.







MUSZÁJ

,,...nyomot hagyni a papíron döntő cselekedet..."
George Orwell: 1984


...mert írni kell,
kanyarítani a betűket és sorakoztatni a szavakat,
aláhúzni és megdönteni, vastagítani kell őket,
görgetni, ahogy a gondolat szalad úgy,
...mert írni kell,
lovagolni az ösztön táltosait,
és messzire hívni magunkat,
távolba kóborolni és megtaláltatni kell
...mert írni kell,
rajzolni a B betűk méltóságát,
az Á-ra ráhúzni az ékezet koronáját,
az I illatát érezni, folytonos gyönyörbe fúlni kell
...mert írni kell,
másolni át, fehér lapok hóvakságán,
rímmel teli és rímtelen sorokat,
önző szerelembe kényszerülten







NE FÉLJ


Ne félj az ég kiderülni készül,
ne félj ez a szív dübörögni készül,
mostoha csókokat csókolgatott vissza,
s a mostoha csóktengert ez a szív beitta,

beitta, mint száraz föld augusztusi nyárban,
jó esőt, rossz esőt akármi formában,
tárt karokkal várta, hogy jönnek gyilkosai,
őrült mód akarta: elébük szaladni,

ne félj a borús ég kiderülni készül,
ne félj a lassú szív dübörögni készül,
mostoha csókokat nem csókol már vissza,
mostoha csókokat: mindet visszadobja,

új időt, jobb időt - hívja rendületlen,
feszül a magas ég, súlyos feszületben,
ne félj hát nem maradsz soha sem magadra,
akad itt ki veled tart, s el sose hagyna.







NE HAZUDJATOK NEKEM!


Alsónadrágtól szabadult vének,
közönyről lógó s lógatott papok,
szabadságtól szabadult vigécek,
fitos és féktelen fondorlatok!

Kegyet már ne hazudjatok nekem!
Ami van, én tudva kitaláltam,
hazám, szeretőm, ősöm, Istenem,
és tartanom kell értük a hátam.

S kik gyilkos szándékkal húztok ölbe,
tegyétek, mit tenni rendeltetett!
Én maradok, így versekbe öltve,
és nem bűnhődöm meg helyettetek!







NEKEM KELL


csak néhány szót mondj
- biztatót,
...dúdolj egy altatót,
hajolj fölém te lombos ág,
és így legyünk tovább,
a szín, a szó, a szerelem,
két langy kezed a kezemen,
a csókjaid, az illatod,
szemeidből ha olvasok,
ki írja ezt meg, s ki teheti,
nekem kell kimetszeni,
a káoszból az ideált,
sziluetted vonalát nekem kell sejteni,
tollam marokra fogva fejteni
testedet - e rejtvényét a jóságnak,
e reám osztott csodát, életed labirintusát,
végigjárni nekem kell...
s nekem kell e jóleső kényszerben
rímet faragni rád
és folytatni téged, minden vesszőkön át...







NEM HITTEM...


Én nem hittem benne,
s most csodálkozom,
felhőkre ülök,
csak próbálkozom,
szelet lovaglok,
messze vigyen,
keresem-kutatom,
ki volt ilyen;
valami ősömnek
- úgy sejtem -
nagy sara van,
abban, hogy a szívem
szíjazva van,
abban, hogy nem hiszek,
egyebet én,
csak a holdfényt,
ha elnyúlt
a szemed tükrén,
csak a nyáresti csöndet
fontolgatom,
nagy szakadásaim
foltozgatom,
én nem hittem benne,
de véremben van,
ájulni, suhanni
alaktalan,
szárnyaim feszítve
próbálgatom,
s múló időmet
számítgatom.







NEM SZERETEM


Nem szeretem, ki erősen szorít kezet,
a szemembe néz és összekarcolja törékeny tükreim,
az erősen néző szemeket,
amiktől lecsúszik meztelenségem
és gyáva húsomat remegteti

Nem szeretem, ki hajnalok hajnalán fölver ideges,
reménytelen álmaimból,
s nem hagy nekem időt, hogy felélesszem
soha sem volt végtelen szerelmeim
és bedönt jéghideg falak közé

Nem szeretem, ki tanulta, hogy szép a szép,
Lassú és hangtalan táncba hív,
Körülölel, keserű csókot ad,
És azt mondja: daloljuk hát el az életet,
És rekedt hangomat túlkiabálja

Nem szeretem, ki hosszan megállás nélkül csenget,
Belecsípeget illúzióim morzsáiba,
Felszisszen szavaimon,
Aztán elkrákogja lopott monológjait,
S rablóképével magasra nyújtózik

Nem szeretem ki bordáim közé tekintget,
Mindegyre hunyorít, mindenre ránehezül
Gúnyos tudatlansága,
Összehajtogatja a világot
És papírcsónakként süllyeszti fürdővizébe








NÉMÁN VIGYÁZZUK AZ ESTÉT

...az én halálomér' meg kell halnom...
utcai mondatfoszlány


öledbe hajtom a fejem
némán vigyázzuk az estét
vers szivárog át testeden
a lét alátéte nemlét

vakult szemek sűrű álma
lélegzet nélkül figyelünk
a fal sárga sóhajtása
négy emelet magasba' csüng

nincs közöttünk emlékezet
nincs mit tudni és tagadni
sok eldurvult ékezet a
kárhozat kezdőhangjai?

vers szivárog át testeden
árnyad himbálja a lámpa
öledbe hajtom a fejem
elég a magam halála

elég a magam halála?
némán vigyázzuk az estét
vakult szemek sűrű álma
kárhozat és gyönyörűség







PANASZ


zsebemből hullanak a játékok.
köröttem nőnek az árnyékok,
mellemben már remeg az érzés,
arcomon vöröslik a sértés,
térdemben sajog egy csontom,
Számolatlanul sok a gondom,
nyakam már csak balra, ha fordul,
fülemben vészharang kondul,
kezemben egy maréknyi gyógyszer,
szükség, ami az élethez kell,
homlokomon szép, hosszú ráncok,
lyukadó fogakkal rágok,
hátamon sziklákat törnek,
éjjel rémálmok gyötörnek,
nappal már alig vagyok,
törve, zúzva, halványodok,

nem ismerek meg már embert
az Isten engem bottal vert meg,
foszlik minden, nincs varázslat,
elvisz a víz s a bánat,
s a Világnak ebben kára nincsen,
a hajnal a legszebb én szerintem










A SZÉPSÉG OLDALÁN

In memoriam: Kós Károly


nekirugaszkodom százszor,
milliószor, akárhányszor,
minden egyes ébredéskor,
minden álom előtt - elalváskor,
valahányszor érkezem
és indulok újra meg,
s ha vétkezem, ha nyitogatom
az eszméletemet,

nekiveselkedem,
ha erőm engedi, bátran,
s ha gyönge vagyok,
ha ólmos lábakon állok,
szívemhez fércelt szárnyakkal,
megrögzült, rögeszmés álmokkal,
de ugyanúgy,
ugyanoly lelkesen,
sok boldog órámban,
bánatomban, keservesen;

nincs szünet,
nincsen kihagyva óra,
nincs veszendő gondolat,
felkoncolom s keresztre szögezem
önnön magamat,
és áldom aztán,mondom:
szent vagy te bűnösök között,
az igaz igaztalan,
deszkán hajózó hajótörött,
ki új világa,
új partja felé evez,
ki istent és bármi embert,
mindig nevén nevez,
amíg s ahogy lehet,

és bújok aztán kövek alá,
vizek alá,
nagy takarók alá,
halálra gyötröm magam
sok okos száj mondaná:
,,miért?"
,,miért, hogy törvényre,
rendre nem találsz?"
,,miért a gyász?"
,,miért szaladsz tovább?"
,,a sorokba miért nem állsz?"

és én csak ismétlem,
perpetum mobile,
a szavak sodrában,
örvénylő ingere
ez az életnek,
mert így parancsol a szív,
s így a gondolat,
így lüktet az ér,
ez tízparancsolat,
ez hiszekegy,
vagy nevezzétek: bármi,
kőszikla, nagy hegyen,
hogy tudj visszatalálni,

én ebben hiszek
csalódok elégszer - látod,
véres szemfogak,
nem mondtam istenhozzádot,
még nem,
de meglehet,
egyszer tán,
félve mondom ki a nevedet....;
addig is belekezdek százszor,
milliószor, akárhányszor,
bármily ádáz hitek győznek a világon,
bármilyen ostoba oltja napvilágom,
én ebben hiszek,
e mellé híven odaállok,
és onnan nézek messze,
onnan nézek rátok,
de nem gőggel,
de barátsággal bizony,
és hívlak szép szóval, verssel,
én így tudom,
és kölcsönveszem e két vasszöget,
ahogy lehet,
mert lehet,
a szépségnek győzni,
az ostoba vakhitek,
s a szigonyvégű együgyűség felett!







TANULD MEG EZT A VERSEMET


,,Ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet."
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet


,,Ne érdekeljen rím, se múlt.
A metafora rettenet.
Minek kellene vers? Kinek?
Felejtsd el ezt a versemet"
Bogdán László: Felejtsd el ezt a versemet


tanuld meg ezt a versemet
nem is kellene elfeledd
még szolgálhat e néhány sor
ha magadhoz térsz magadtól
és körben mint az éjszakát
látod az eszmélet falát
és gőzöd nincs hogy hová lett
mind aki ember számba vett
üvöltenek rád nemtelen
mind ismeretlen nyelveken
s kezedet szívedet töröd
vak múltad kékre megveret
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
tépj is a könyvbe életet
zsebedben mindig ott legyen
míg ríme magától terem
s ha nem kell már hogy bele less
lesz mit a gyenge tűzbe vess
nézd el ahogy a rossz betűk
kormoznak elbántál velük
így nézlek látod téged is
szememben tört fény és tövis
s benne vagy utolsó köröd
nem más nem valakik helyett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
mert hetven éved lepereg
a sírásó munkára vár
a pénz felél és megzabál
úgy lesz hogy nem voltál soha
pojáca szájhős ostoba
mid van csak bóvli rossz kacat
az nemlétedben megtagad
teremtés rajtad nem veszít
idea erkölcs nem feszít
s már érdes tenyerébe köp
ki földet húz fejed felett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
egy hollywoodi film helyett
haszonkulcs ranglétra helyett
a multitőke-bumm helyett
fogyasztó lettél féktelen
liberál-lóden szingli-nem
kin nem fog érv és közteher
egot s nem nemzetet nevel
tulajdon képe tőzsdekrach
a szabadságtól nem szabad
hitel-kötéllel megkötött
reklámmal rútul rászedett
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld meg ezt a versemet

tanuld meg ezt a versemet
nem írok többet s mást neked
azt mondod lyukas vészharang
unott a stílus és a hang
irigy és savanyú a szám
modernből nem hullt semmi rám
inflálták egész nyelvemet
ábrándom füstbe versbe ment
tücsökzenék táncos Bóbiták
fekete-piros száraz szóvirág
homlokod mögött sárga köd
elárverez a gyermeked
mi lesz mi emberséggel föd
tanuld csak ezt a versemet







TAVASZCSALOGATÓ (a Hesdát pataknál)


Gyorsul a szívem s szívembe fojtva van,
Vagy három világ, mind-mind színarany
Gyenge virágszál édesítsd magad,
Hívom a tavaszt, csengő hangokat

E zuhanó patak úgy folyik át rajtam,
Neked is nekem is, mindennek útja van,
Gyenge virágszál édesítsd magad,
A tavaszt hívom, a csengő hangokat

Gyorsul a szívem, árka mély árok,
Mélyében bújok, onnan kiáltok,
Gyenge virágszál édesítsd magad,
Tavaszra költöm e csengő hangokat







TE MARADSZ


Szeretek itt a földön járni,
Elnézni, ahogy a csillagok,
Fényükkel köszöntenek,
Ha éjszaka fönt vagyok,

Ilyenkor azt hiszem,
Csak nekem, legföljebb Te neked,
Vannak odafenn,
S hogy az, Ami Van, többé nem hiteget,
Csak az igazat oldja föl bennem,
Csak az igazságban old fel engem,
És rémeim tovább állnak,
És te maradsz igazolásnak
Csak Te, csak Te







TE VAGY


Mint, ki eszét vesztette,
Már nem tudja mit csinál,
Fut, nekiszalad, aztán
Fejet rázva meg-megáll.

Őrlő fogak közt szavak,
Nincsen kinek mondani,
Sír, jajszava fölzokog,
Lásd meghasadt valami.

Ijjedt isten-arc: sápadt,
Csöndjébe váj tíz köröm,
Csupa bolydult áhítat,

Emlékem én így szövöm,
S kevés öröm, ha ringat:
TE VAGY!- magamhoz szorítlak.







UGYE FÉNYT AKARSZ


Most egy csók kell,
Egy kedves arc,
Könnyű mámor,
Ugye fényt akarsz,
Te is?

Most úgy van,
Talán, mint semmikor,
Acélpántként,
Karom átkarol
Téged.

Most, ha lehet
Ne tétovázz,
Ugye fényt akarsz,
És fényt ragyogsz tovább,
Te is?

Most csak erre,
Másra semmire,
Felejtsd a bűnt,
Mit szétüvöltene,
Az ember.

Most a fény,
S a fény bűvköre,
Akármi más
Veszhet a semmibe,
Vesszen is!

(A költő úgy egész, ha ember.
Sajnálkozásomat fogadd:
egész emberré nem faragtad,
s költővé túloztad magad.
Áprily Lajos: Négysoros / Akarsz-e fényt?)


Csíki András - Ugye fényt akarsz

Link









VALAKIHEZ, VALAMIHEZ


Mindig jókor jössz,
estefelé, ha arcunkra kiültek már a gondok,
mikor az asztali lámpa fényét átszitálják a lepkék meg a szúnyogok,
és zsebemben nem keresem már a bevásárló cédulát,
sem a naponta hívott, de annyira bonyolult telefonszámot,
ha elolvastam az esti imákat
és gondolataim már a súlytalanságban járnak

Botodba faragott neved, számomra idegen betűk,
tükrödben a mezőket látom,
egy félóra marad mára is, hogy te legyél a legjobb barátom,
már húsz éve szemben ülsz velem, olyan bölcsen és méltósággal,
ahogy a Holdat fogja föl az ablaküveg,
na hát, beszélgessünk, ha nem szólok, te hajamba tépsz,
mindegyre kopaszabban fekszem le, akármi jót csak holnapra ígérsz

és tudom, hogy holnap elmondom, először az igazat:
hogy fáj a csók, a gondolat,
meleg homlokomon a tűzforró szavak,
a sebembe vastagon hintett só,
a távolban ringó hintaló,
a kéthetente látogató láz,
egy emlék, ami naponta meggyaláz,
a kartonpapírra szúrt győzelem,
ez a tábori csend és fegyelem,
ez a hideg, folyton didergető nyár,
ez a füstös, otromba képű gyár,
ez a rövid, félszavas üzenet,
hogy csodák, márpedig nincsenek,
csak a fanyar, fanyar íz a számban,
hogy nyirkos föld az ágyam,
s ez a túlságosan vastagra írt könyv,
ez a közöny, ami megköszönt,
ez az út, ami borzasztó meredek,
az a kevés, amit hihetek,

aztán előveszem a hazugság kétfejnyi álarcát:
szeretem, ha itt vagy!
Mindent szabad, mert minden szalad,
Szeretem, ha itt vagy







VILÁGTALANUL


hárman

Csupasz melleden gyönyörű fény,
Az Isten van, meg te, meg én.

Ajkadon csak csók, számtalan,
Hárman vagyunk világtalan.


hideg van

Kicsiket lépsz, pedig messze vagy,
Margók mögé írod magad,

Szívedről integetsz, hosszasan,
Bús rongy a lélek, hideg van.

életjel

Azt reméltem kékebb eget látok,
Reméltem én magasabb magasságot,

De tudtam, az okokat sohasem tudhatom,
Érzed? Tűzforró a homlokom.







ZÁPOR


Éjféli eső,
zokogsz, kopogsz a párkányon,
bekérezkedsz, hűvös csókot hozol,
a távolból üzenetet.
Végigmosod az utcákat,
némely árok kiárad
és tovaindul,
az ereszek csorognak,
mintha csak egy óriás vizelne szemérmetlenül.
Csendesedsz, monoton dallamot lüktetsz az éjszakába,
aztán megeredsz,
tompíthatatlanul, túlzón, ijesztőn,
mint egy összekuszált ének,
formátlanul, dühödt erővel
birkózol a földdel,
sárrá gyúrod, belevágsz, felhasítod, szétfeszíted,
nyomaid hagyod,
mint vad szeretők, hosszú körmeikkel,
éppen úgy







UTÓSZÓ


ezt a szót
azt a szót
minden szót
ide vájom el
ide ásom el
tíz körmöm fekete
tíz körmöm
mindegyre leszakad
azt a szót ezt a szót
minden szót
rám hagyjad
ne is csókot adj
ne is csókot adj
ne is csókot adj
rímet adj
rímet adj
rímet adj
az a szó az a jó
ez a szó ez lesz jó
mint hogyha
vagy a másik szó
vagy ez utolsó
mint hogyha
nem!
minden kell
mindennel
mindenkor
hogy mindent elmondhassak...










 
 
0 komment , kategória:  Csiki András  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.