Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fáy Ferenc
  2018-04-17 15:45:19, kedd
 
 










FÁY FERENC


Fáy Ferenc (Pécel, 1921. június 20. - Toronto, 1981. június 10.) költő, az emigráns magyar líra kiemelkedő alakja. Elkerülhetetlen, hogy egy napon majd szülőhazája is megismerje és irodalmunkban elnyerhesse méltó helyét. Ő nemcsak egyike a magyar íróknak és publicistáknak, de par excellence Költő, akinek emigráns volta csak egy színfoltot jelent majd a hazai közönségnek, mégis olyan attitűdöt mutat be ezáltal, amely egyedülálló a magyar költészet nagyjai között.


Fáy Ferenc verseit olvasva

Link









ANYÁM


Látod már egyre nehezebb,
látod már egyre terhesebb lesz,
ha hozzáérek itt veled
be-nem-gyógyuló életemhez.

De mormollak és mondalak,
toporgok benned, mint az árok
búvó sarában megragadt
halott kórók, kopott virágok.

Bő minden rajtam . . . és kopott
egem alá befúj az őszi
dermesztő szél. - Én nem fogok
halálodba sem belenőni.

Csak állok - rossz, komisz kölyök -
foszló szavak közt, térdig sárban.
Felhajtalak, mert száll a köd,
s begombollak, hogy meg ne fázzam.







BARKASZENTELŐ


Feküdj hanyatt a lobbanó füvek
s a terhes bokrok zengő örömében.
Fejed felett elindult már a szél,
s rügyet vetett az ujjad téli ága,
szarka csörren s a cella-szük remény
barna pikkelyes, mézgás peremére
kiül a lombok első mozdulása.

Ki ássa ki a lányok csontjait
a jéggédermedt órák hidegéből,
hogy eljőjenek hozzád, a szavak
zsombékjain, e térdig-süppedő,
vadméh-gyüjtötte ikrás délutánba?

Ki ássa ki a falud csontjait,
a kertek és a házak görbe vázát?
Ki ássa ki e rádzuhant tavaszból
a régi rétek sápadt villanását?

Szived felett már megroppant a jég,
s tíz barkás ujjad ága leng a szélben.
Nád csörren, és egy apró gólyahír
sikoltozik a játék örömében.








BETLEHEM


A csillag régen nem ragyog,
- megkopnak mind a csillagok.

Csak vér van, könny és vad hadak
s riadt, lapító házfalak.

A három király, számsorok
- osztás, szorzás - közt hánytorog;

s lázas álmokkal méri le:
megérte-e? Megéri-e?

A pásztorok meg, nagy subák
alatt álmodnak új csodát:

több esőt, gazdagabb napot
s a báránykákért kamatot.

És sár van, csönd s a csönd alatt:
véres virágok alszanak.







FÉNYBEN


Elégetnek a nappalok,
kiáztatnak az éjszakák.
S a mélyben két szelid halott
szépíti hófehér haját.

Nekem kaparnak körmeik
odút az ikrás semmiben.
Hisz' rég kiszáradt könnyeik
fészkében két szemem pihen

És megvetik kenény ölük
az értem nyíló föld előtt.
S úgy fognak át, hogy nincs kezük,
...kezük helyén két nyírfa nőtt.

Bordáik lankáján kemény
gyökerek éle vág utat.
Hívnak. - De jaj nem értem én
engem-kiáltó hangjukat.

Mert szétrágnak a nappalok
kilúgoztak az éjszakák
s ölemben két szelid halott
szépíti hófehér haját.







GALLYAZÓ


Minden kegyelmet latba vetve,
e tűz-ette, szél szaggatott,
kegyetlen nyárban (rád szabott
rongyaidat se rejtegetve)
állj meg egy percnyi lélegzetre
már börtönöddé szoktatott,
egy helyben álló toporgásod
soha sehova nem vivő
kis őrhelyén, te nem virágzó,
árnyékod árnyékában fázó
koldus-se-becsülte szegény.

Állj meg gyökeredig repedt,
villám-hasított életed
üszök-sebében, mely fölött
Isten már markába köpött
s kegyelme fejsze-fénye ül
napjaid gallyai körül.







HAJNAL, KANÁSZTÜLÖKKEL


Hajnalban kelt. Falás szalonnát,
hagymát evett s egy korty törkölyt ivott.
Rágyújtott. Aztán köhécselt a csendben
s az egyunalmú égre ásított.

Kopott volt már, akár az őszi,
fülledt avarban rothadó levél.
Hetvenhat év... Hány néma, szürke reggel
annak, ki már csak magával beszél.

Neve se volt. Vagy hogyha volt is,
kit érdekelt, ki törődött vele?
Tudták a fák és őrizték a rétek:
az Isten szép, zöld keresztlevele.

Tülkébe fújt: kapú csapódott,
kazlak repültek...hajnal-friss szavak...
s ő, mint a boldog költők: hófehéren
fújta a dalt az alvó ég alatt.







HAZAI TAVASZ


A földet nem kérdezte senki.
A föld se szólt, forgott tovább.
Nem lett se jobb, se mostohább.

A nap se szólt. Az embert nézte,
s fáradtan ballagott tovább,
mert nem láthatta homlokát.

A ló se szólt. Nem is volt kedve.
Húzott és nőttek a sorok.
- Fecsegjenek az ostorok.

Az eke se sandított hátra.
Tudta -hisz szántott már sokat-
a szarvát tartó gondokat.

A mag se szólt. Lehullt ijedten,
s bölcsen megbújt egy hant alatt.
Sokallta fönn a varjakat.

Csak Isten szólt. Egy friss göröngyöt
morzsolt paraszti nagy keze.
S dünnyögte: Eső kellene!







HONTALAN FAVÁGÓ DALA


Kinn járt a szél és furcsa hosszú árnyak
bolyongtak, kúsztak, mint az esti köd.
Egymáshoz bújtak reszkető faágak
álmosan ringó, vén erdők fölött.
Csend volt a szó és elfutott az ének
s fáradtan, félve hallgatott az élet.

Oly végtelen volt minden s én, a véges
kis porszem-ember, mint egy szórt hahó,
társat keresve ballagtam s szegényes
ruhámra bundát pergetett a hó.
Repült pihésen, símogatva, könnyen,
arcomra szállt és víz lett, mint a könnyem.

Aztán lepergett... elgurult a hóban,
- kis jéggolyó, kis Glóbus, Jégvilág -
És bennem, ott az eltévedt Hahó-ban
felzúgtak régi, nagy harmóniák,
hogy ember voltam, Krisztus arca - hittem -
s ma hullott könny, kit elvesztett az Isten.

A fák között egy jégkönny nagy lapáttal,
vállán a balta, itt belül a múlt,
vitázva éggel, harcra kelve fákkal...
egy Istenkönny, mely messze elgurult.
És könnypergetve, árván, elveszetten
megyek s tán egyszer megtalál az Isten.







IMÁDSÁG ELHAGYATTATÁSBAN


A Hűséges-szemű, a Mindig-éber,
Tulajdonomhoz-láncolt-őr - kire
pár négyszögölnyi sorsom elkerített
magányát bíztam, hogy e kis világ
egy-lélegzetnyi szabadsága mellől,
felhúzott-ínyű törvénye szerint
csaholja el a tolvaj álmokat,
a lombos évek sűrűje között
settenkedő halált s a surranó,
fent-élű bánatot - most elhagyott.

A Fény-fogú, a Szavamhoz-szokott
eltépve láncát, ősi ösztönének
tudatalatti titkos útjain
lihegve fut a lámpás Hold felé
a sápadt rémhez - ki az éjszakák
húsába vágva sarlós karmait,
úgy ússza át a tájat, hogy kemény
ínyén széttépett felhők gyapja fényli
a bégető, testvértelen halált.

Jaj, fordulj vissza! S meleg tenyerem
biztos óljában rejtsd el szemeid,
melyekben ős, időkelőtti köd
plazmája szürkül s két kagylós-füled
gyöngyházhideg mélyét, hol már a csend
éles szemcséje köré felfalazta
gyöngy-bástyáit a mészkemény magány.

Kiáltozom, hogy visszacsaljalak.
Kiáltozom, hogy jó szavam beérjen,
mielőtt még a csapda-csillagok
a buktató magasság ingoványán -
foguk közé zárnának s hírt-vivő
kuvik-szelek sikoltanák a vérhez
hajnal felé - a vadorzó Napot.

Sikoltalak e rámzuhant világ
mély üregéből, hol a bányalég
a Szabadság maradék oxigénjét
most szívja el tüdőmtől, szavaim
méz-lombú ágán már a zöld penész
rózsája lángol. Szám is szürke seb!
S páfrányos ölem buja erdejéből
aknák kúszó indái hajlanak
a gondoskodó felhők melegéhez,
hol ringyó fények combja közt az ég:
véres halottak futóárka lett.

Kiáltalak, hogy bűneim koloncát,
melyet nyakadra raktam -- s most viszel
kiszikkadt szádban - vérrel visszaváltsam...
és tartsalak és dajkálhassalak,
te: mindig Hű, te: mindig értem-Éber,
tőlem-futó, szép, láncos Istenem.







IMÁDSÁG, HAJNALI FÉNYBEN


Milyen kihalt most nélküled a táj.
Lépnék feléd a rám leső sötétben,
de fojt a köd s véres madár kiált
a lépes-tőrű álmok sűrűjében.

Mért hagytál itt a szavak csontrepesztő
csapái közt, e vadorzó világban?
Acélkemény félelmem árnya nő
s hűvös hiányod csobban lent a sárban.

Lerágom érted lábam, mint a vad,
hogy halálomból csonkán, de kilépjek,
és engem-őrző kezeid szabad,
indás csendjébe rejtsenek a rétek.

Mert körülzártak már hajnalok
s nincs más kiút a szavak szégyenéből,
csupán a fog... hogy torzzsá szaggatott
lábam csonkján kiáltsak rád az éjből.

Biceg a föld. - Fejem felett az ágon
csattog a fény. Hát ülj le itt velem.
S öled csalitja rejtse csonkaságom
ez alvadt fényű, téli reggelen.







KELLESZ NEKEM


Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikkadt virágnak, mint a víz szeme.
Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak,
Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.

Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre,
Sötét fű után, ha eső, szél veri.
S ezer ház súgja délibábnak: térj be,
S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.

Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre
Irigylő vággyal vén felhőkre lát,
És hogyha feljut, titkon, lopva, félve
Anyjában nézi vágyva önmagát.

Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este,
Mint vad csikónak fékező hurok,
Ezernyi vágyam téged vár keresve,
S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok







KIÁLTÁS ARAD FELÉ


Bitók árnyékát hinti rám az este,
búcsúzó sóhajt hord felém a szél.
S a fák, mint holtak megnyúlt furcsa teste
merednek rám. Az alkony, mint a vér
ömlik az álmos dérfutotta földre,
s én sírva, zúgva, mint egy jaj-darab
sikoltom át a csendes, őszi tájon,
hogy, mint a kín most minden szívbe fájjon
ez a kiáltás, ez a szó: Arad.

Arad. Legendák négy betűjű vége,
megcsúfolt út, megcsúfolt szenvedés.
földedre hulló tizenhármak vére
örök magyar sors, örök megvetés.
Elér-e hozzánk tengerek ködén át
hősök vérétől fényt kapott napod?
Elér-e hitnek ős csírájú magnak,
amelyből gazdag új kalászt aratnak
égett vetésű sápadt magyarok?

Küldd el a sírok néma kopjafáját.
E néma jelkép, hogyha mint való,
hamvasztó láng még sisteregve fáj át
a vérünkön, tán, mint olvadó,
folyékony érc még eggyé lesz a lelkünk,
- hisz egy-pólusú száz darab vagyunk -
Taszítjuk egymást tébolyulva, veszve,
csahos száj, frázis, száz párt lett az eszme.
Arad, nem érted? Hanttá porladunk,

romlunk, akár a szél kergette pára.
És én zihálva, mint az üldözött
sikoltom át a néma éjszakába
árnyak, halottak, holt földek fölött,
hogy mint varázsszó, szent hitű ígéret,
mint ostyatestből egy hulló darab
legyen a hit, a bűn parányi jója,
hazátlanságunk nagy kohéziója,
az összetartó ős erő: Arad.







KÖTÉLTÁNC - részlet


,,Negyvenhét hosszú év szorgalma kellett,
míg megtanultam féltett titkait
annak a tájnak, amelyből megszülettem,
s eldadoghattam drága szavait.

A tájnak, melyhez egyre visszatérek,
mint hű halott vagy hűtlen ismerős,
kinek kezében köddé lett az élet
s hitének ágán rozsdás lomb az ősz.

Ki ingó tájak lápján vándorolva
lidérces lángok fényéből iszik,
...sziklát dönt, fát vág, szánt, mert ez a dolga,
de esténként már fáradt egy kicsit."







LEBEGÉS A NYÁRBAN


Még látta, mikor elgurult a föld.

Nem félt, bár tudta: nem fog hazaérni.
az omló csendben lábujjhegyre állt
s egy felhő vállát próbálta elérni...

De megcsúszott s a reménytelen égen
eltűnt az Isten indás sűrűjében.

Hozzád zuhannék most, akit nem értek,
kinek ízére éhezem.
Felforrt a köd...a két szemem kiégett,
nyúlnék feléd, de nincs kezem.
És lábam sincs és mellem sincs...csak szám van,
hol árnyad fekszik vágyam alkonyában.

Nem kértem tőled mást, csak csöndedet,
a súlytalaság békés lebegését.
Beszéltem hozzád, mint a kisgyerek,
ki várja, hogy a bábúi megértsék.

Kiálts rám! Mozdulj! - Ajtóm nyitva hagytam.
Vonul a táj. S te állsz kint mozdulatlan.
Mint akkor, mikor nem volt már mit ennünk,
csupán a kín s a felpuffadt lovak...
s te szétkented morzsányi életünkön
akácízű, ikrás halálodat.

Én faltalak, hogy ismét megszülessem.
S most várok rád e lázas rémületben.

Fehér habot vet rám a mély
s a ködben oszló árnyaink kisértnek.
Nincs út, amelyen visszatérj,
nincs út, amelyen hozzád visszatérjek.

Csak csendünk van. - S a sűrű, nyári fényben
egy nyírfa ballag, talpig hófehérben.







MAGAMSIRATÓ


Születtél törvények szerint,
miként az emberek születnek.
Azt hitted éled, ami szép,
azt hitted szólod, ami jó...
Pedig csak önmagad szeretted.

Törvénnyé emelt fegyverek
között éltél, míg élni hagytak.
Tanítód dicsért: így a szép,
papod megáldott: így a jó,
s anyád se mondta, hogy te rab vagy.

Cipődre ráfröccsent a sár, --
hazamentél, sarokba lökted.
Tetted, mert törvény volt a szép
s törvény, hogy a parasztcsalád
kefékkel őrködjön fölötted.

Valld be most, annyi év után,
hogy addig, míg megtűrt a földed,
falud csak por volt a ruhán,
cipődön sár, amely csupán
addig volt gond, míg letörölted.

Közöttük ettél s arcukat
tátongó űr, ezernyi fényév
takarta mégis tőled el.
Mert gondjaik reménytelen
törvényét más egekre mérték.

Soha nem láttad, amikor
a hajnal jég-vizébe léptek;
magasak voltak, mint a kék
egekben élő jegenyék
s a csillagoknak fütyürésztek.

Kemény a föld? - hát menj, aludj!
Aludj s ne lásd meg most sem őket,
ahogy indulnak Dány felől,
Locsod felől, Maglód felől
s keltik a fel-nem-ébredőket.

S jönnek csontnéma emberek,
kik mind törvény szerint haltak.
Szántottak, -- mondtad: ez a szép,
arattak, -- mondtad ez a jó,
s ásítva fordultál a falnak.

Nehéz a csákány? - fogj papírt!
Tör az ásónyél? - fogd a tollat!
S írd meg a port, tárd föl magad,
mert az, ki mindent megtagad,
húsz év után is meglakolhat.







MELENGETŐ


Az arcod itt már nem beszélik,
csak én szoktam dadogni még,
mikor a lábamhoz terítik
s mondják, mondják az estikék.

Átlépsz a fák csodálkozásán
mellemre szikkadt földemen.
Kék pára vagy meséim száján
s az őszt veled melengetem.

Téged beszélnek fent a fényben
a lomhán szálló reggelek,
s estéim csillag-hűvösében
szemed rőzséi fénylenek.

S átúsznak rajtad régi fáim,
az érted félő félelem,
engedd didergő éjszakáim
öled lombjába rejtenem.

Lapul az ősz. Viszlek a számban,
s még magamtól is féltelek,
s a szeptemberi búcsúzásban
föléd terítem csendemet.







MONDJÁTOK EL...


Mondjátok el, hogy' éltetek,
mikor lelket cseréltetek.
Mondjátok el, az új hazát:
a víz ízét, a föld szagát,
a szántót, tarló, réteket,
a port, amelyre léptetek.
A házat, melyben laktatok:
az ajtaját, az ablakot,
a zárat és a nagy falat...
A mélyben surranó halat.
Az utat, fákat, lombokat:
a könnyet és a gondokat,
a célt, - mit tán' elértetek -
s az embert, kit nem értetek.
Aztán, egy-két szót szóljatok,
arról, ki szintén itt lakott,
kinek velünk csak gondja volt
s a házán karcsú tornya volt.
Mondjátok el, mint éltetek?
Azt is, ha félve féltetek,
azt is, ha néha könnyetek
közé szorult reményetek.
És azt is, hogyha sírtatok,
mikor örömről írtatok.







ÖKÖRNYÁL


Kocsmák előtt verődnek össze. Arcuk
a kétség szürke mélyét tükrözi.
Szemükbe lázas, tolvajképű vágyak
pihennek lomhán, a szájuk szögletén
sárgás, kis varrá száradt már az éhség,
de ők csak állnak némán, szótlanul -
egymástól várva néha még csodát.
Egymás szemével néznek önmagukba.
s egymás bajával mérik önmaguk.

Reménykedő és oly reménye vesztett,
ember formájú, élő ösztönök,
akikben már csak packa lett az Isten,
karéj kenyérré testesült a hit
és népkonyhává testesült a jóság,
amelynek hagymás, kozmásult szagát
úgy hordják barna szőrös orrlyukukban
undorkodással - mint a gazdagok
a libasültnek fog-közébe tévedt
inyes, kis rostját. S bambán azt hiszik,
hogy ők a Nép, kiért a Parlamentben
birokra kelnek ősz miniszterek,
kik zsíros szájjal éhségről beszélnek,
munkásnyomorról s villáik előtt
egyenruhás paraszti izmok állnak,
hogy álmaiktól kard élére hányva
tartsák távol a munkás álmokat:
a jobb lakást, a több bért, szebb ruhákat,
az abortuszt, a csecsemő halált...

De így a rend. A lelkük így a népé.
S szenvedő képpel, büszkén így viszik
rendőr szurony közt Eszméik közéje
s büszkén magukra úgy, mint az ökör,
mely azt hiszi, hogy azt a kis csodát,
mely fátyolosan száll az esti rétről
és ,,ökörnyál"-nak kereszteltek el,
tulajdonának képzeli. - Nahát
pont így viszonylik sok sok jelszavuk:

,,Munkásvezér" s más puccos fityfene
azokhoz, kiknek nyomorát a zászlók
piros selymére varrták, -- de kezük,
ha munkás kézzel kézfogásba téved,
órákig mossák, mert a nép büdös,
de tűrni kell, mert pénzt jelent a nép,
sok pénzt s a pénz a láthatár szegélye,
melyen belül kis kenyérgond, panasz
nem juthat el, hisz mért készült a Törvény,
bársonyszék és a szent mentelmi jog?

Vagy azt gondolja tán a gyári csürhe,
hogy embert játszva komázhat velük?
Nem, nem. Az elvet ők viszik, eléje
igavonó baromnak kell a nép,
baromnak, melyben nem látják a lelket
s pár frázison akár a kisgyerek
vizeletével gyúrt, maroknyi várán,
álmélkodnak. S vajúdó jaj között
kiáltozzák: ,,Mibennünk él a nép!"

Bár bennük élne minden szenvedéssel
és minden kínja bennük rengene.
S ha bennük marna száz fekélyt az éhség,
akkor talán a munkás kéz mögött,
mely egy karéj kenyérért nyúl feléjük,
mint szörnyű intést meglátnák, amint
ökölbe zárul, hogy... Erős a nép.







ŐSZI ÁHITAT


Ülj le a márvány hűvös ég alá,
honnan a nyár még visszanyúl utánad.
Madarak jaját kergeti a szél
s térdedre hajtja hű fejét a bánat.

Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
ezt az utolsó tél-előtti órát.
Dió koppan már, hamvas szilva hull
s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.

Levél repül: nyárcifra üzenet
a száraz zöld, de hátán, mint a láva,
kénsárga lánggal ég az ősz... lebeg,
aztán leszáll a kert aranyporába.

Hány hosszú éve játszod ezt az őszt?
Úgy játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy,
hol vérző fák tartják a karjukon
a mustos őszbe szédült sok halottad.

Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
mielött minden elmerül a sárba.
Alma pirul... s a dombon a halál
mézes szőlőt szed nagy füleskosárba.







ŐSZI SZÁMADÁS


E rozsdás őszt önnön testedbe verve,
-- szolgálva mást és elhagyva magad -
feszíted fel a göcsörtös egekre
iszonytató, kemény halálodat.

Ez nem megváltás! - Nincs, ki felfigyelne...
kakas se hirdet... nyelv sincs, mely tagad,
s csupán a latrok rádköpött kegyelme
enyhíti majd a szomjúságodat.

Ki fog levenni? - Van, ki átemelne
az esték roncsán? - hol a rád-szakadt
idők fölött csak áruló szavak

s e rád öltött kor légy-beköpte nyelve
kurjongatta a részeg végtelenbe
magad-se-hitte megváltásodat.







ŐSZI TABLÓ


A bokrok már tudták, hogy ősz van.
Szédelgő, musttól mámoros
darazsak dongtak s éjszakára
ködöt húzott az őszi rozs.

A Ráday, a Kelecsényi
s a Fáy kastélyok alatt
mezítlábas, toporgó házak
vacognak lázas szavakat.

A pincék mélyén forrt az újbor.
És reggel - trágyával rakott
kocsik mögött - szegények hozták
ingükbe rejtve a Napot.

De éjjel megreccsent az ágas.
A Holdnak lengő nyelve nőtt,
s az álmok kotlós melegéhez
futottak dermedt temetők.

Tudták a fák is már, hogy ősz van.
Magasból nézték a határt,
kastélyt, ködöt s a néma házak
mélyén az egy-arcú magányt.

*

Először ősszel láttam a halált:
fejénél két szál füstös gyertya égett,
lába felől felsírt a hat gyerek...
S anyám zokogva suttogta: szegények.

És úgy szorított, úgy karolta át
a vállam és úgy ölelte testem,
hogy fájni kezdett bennem is a szó -
kimondtam... aztán én is sírni kezdtem.

S kint nőtt az éj és tántorgott a köd
s a csend beszélt a gyertyák sárga nyelvén...
Először ősszel láttam a Halált:
imára zárva két kezét a mellén.

*
Habos ködökből harapnak a rétek.
A szó, az árok csenddel van tele.
S az Isten arcán fényesen pereg le
a gesztenyéim sárga levele.

Cipőmön sár: a dombokon ragadt rá.
Kezemben ágak tar titkát hozom,
szememben dér-vert, ért kökénynek kékje
s a barna makkok fénye arcomon.

Élek, ahogy dolgos parasztok élnek:
kések között és törvények alatt.
Szegény vagyok, de álmaimhoz ülnek
az őszi széltől hajtott madarak.

Szólok, ahogy még soha nem beszéltek.
Úgy élek, hogy még senki nincs velem.
De szavam rojtján átdereng a kék ég
s az ég, akár a jóság, végtelen.







PÁSZTOR-ÉNEK


Bokánkig ér a hó,
térdünk fölé a nyomorúság.
Hogy induljunk el hozzád, Betlehembe?
Bárányainkat farkasok,
lányainkat az ordas-ôsz hurcolta el.
A források befagytak.
S asszonyaink tömlô-emlôjébôl,
esténként, izzó levegôt iszunk.

Hamvad a föld.
Mi csiholtuk a szikrát,
hogy égô testek melegéhez ülve,
olvassuk fel megdermedt álmaink.
Istenek füstjét fújja a halál
s ujjaink nyársán -- korpás napjaink
moslékján hízott -- csillagok forognak.
Virág lobog és csecsemôk szeme
pattog a tűzben... bölcsôk fája lángol.
És gondjaink fekete kenyerére
méz-ikrás zsírját csurgatja az éj.

Megzabáltuk a Holdat
s még éhesek vagyunk!
Gyengék vagyunk és rongyosak vagyunk...
de nem félünk Heródes bosszújától.

Mi már elástuk fiainkat,
elrejtettük ôket az ôszbe
-- október oszló árnyai közé --.
Elzártuk ôket a feledés barlangjába
és a közöny kardbiztos sziklatömbjét
görgette rájuk szorgalmas kezünk.

Nincsenek fiaink!

Csak fordulj vissza nyugodtan, Heródes;
nem kell itt már a kard.
Ez a Pill és az abortusz kora,
a humanista gyilkosok kora,
hol véres jelek milliója szárad
az ember bezárt homloka felett.

Véresek vagyunk és éhesek vagyunk!

Talpunk alól elrágtuk már a földet.
Bokánkig ér az ég,
és csizmánk szárán becsurog az Isten.

A zsoltárokat fújjuk még, Uram,
de nincs már idônk Betlehembe menni.







PRÓBATÉTEL


Úgy élj, mint ez az almaág:
villámsújtottan, féreg-etten,
de bátran! - Látod, meg se rezzen
kezén az öt fehér virág.
Igazítsd dalra hát a szád,
s takargasd védő énekeddel.

Vedd oltalmadba ezt a fát,
kibuggyanó, pár levelével
az új tavasz jogával érvel,
mint egykor tevéled apád:
Fogd kézen fiam unokád,
mert ez a végső próbatétel.

Pár nap és fellobban a nyár.
Pattog majd lent a szél a nádban,
s az esti csönd nagy vályújában
enyhül az eltikkadt halál,
...aztán az ősz... S ki tudja már,
Mi lett a korhadt almafákkal?







SÁFÁRKODÁS


Amit adtál, gondosan elrejtettem
s éltem belőle gondtalan.
Szavaidból ittam és kezedből ettem
én, jóllakottan is, boldogtalan.

Nagy tartozás ez. - De így, elmenőben
hogy' törlesszen, kinek nincs semmije?
Csak áll e feltűrt molyrágta időben
s csupán imája van... de nincs hite.







SZÁRSZÓI PORTRÉ


Tedd fejed alá ezt a csillagot,
s takarózz be a lomb-könnyű sötéttel.
Tudom, nagyon fáj. De ki elhagyott,
zúzott sebedből itt már nem segít fel.

Te gyáva, kit anyád is meglopott
és minden kínnak ágya most a tested,
arra is gyáva, hogy a homlokod
a dübörgő ég vánkosára fektesd.

Levágtad inged ujjait. Minek?
Csonkjukban vézna karjaid lobognak.
Már kezed sincs! - Hát, hogy adsz most vizet
a tapsikoló, szomjas jázminoknak?

Felesleges vagy. Mert felesleges
mind, ki a porból épp hogy csak kilátszik
s maga-vakarta, borzalmas sebek
s nagy kínok éles késeivel játszik.

Vonat sikolt. A tolató nyarak
váltói közt a Mama árnya térdel.
Feküdj mellé és takard be magad
hűtlen halála gyönyörű egével.







SZERELMES VERS OLTÓKÉSSEL


Magánosságom kertjébe fogadlak
s a sármány-csőrű Napnak felmutatlak.

Gyöngyház-nyelű, varázshatalmú késsel
beoltalak: örömmel, nevetéssel.

S szomorúságod gallyait lemetszve
figyellek: élsz-e? féllek, hogy: szeretsz-e?

A harmatot, ha dermedt még a reggel
melengetem forró leheletemmel,

S ha láng a szél és delelőn a nappal:
befedlek hűvös, árnyékos szavakkal.







TAVASZI LEVÉL


Ne irj ma könnyről. Irj a régi kertről,
ahol virágban állnak már a fák.
A meggyről, mely mint lengő csipkefátyol
repül a szélben....Irj az almafákról
és lopd közéjük rétünk illatát.

A barkák selymét simogassa ujjad
s én megsimítom erre majd szavad.
Szedj gólyahírt és nevess, ha itt távol,
a porzók selymes, lágy aranyporából
orrom hegyére sárga por tapad.

A jácint és a nárcisz illatát is
rejtsd el nekem jól két szavad közé....
A kertről irj... Itt kövezik a járdát....

Te, a rózsáknál, hogyha megtalálnád
a bicskám mégis - tudod elveszett -
tedd el magadnak. Nincs szükségem itt nekem
oltókésekre.

Nézd milyen sötéten
száll a kátrányfüst szűk utcánk felett.







TIBORC ÚJ ÉNEKE


Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
Néped vagyok, a föld, a mag,
az ős-gyökér. Uram, ne engedj !
Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,
nem lesz család. -- A renyhe had
húsunkat marja. Nézd az arcot,
téphetnek erről még le sarcot !?
Cafatként lóg a két kezem.
Nagy Úr, ki tart ekét a földnek ?
Nézz rám, nem bírom, összetörtek !
Nincs házam, földem, éhezem.
Az asszonyom halálra marták,
a lányom, Bánk, ma megvetett,
fekély piszkítja tiszta arcát.
Vedd el, döfd át az életet !
Tiporj, rúgj szét s én nem kiáltok,
számról nem hallasz vádpanaszt !
Uram, Tiborc kér, régi híved,
döfd át kardoddal ezt a szívet,
hiszen mit ér egy rongy paraszt !?
Mit ér, ha teste roncs, s fekélyes
erők rohasztják ő nevét ?
Pusztulj paraszt ! Bánk is ma gyáva,
rettegve bújik önmagába,
s nézi, hogy tépik nemzetét.
Föl hát Nagy Úr, hagyj itt a porba !
Pár óra még ez átkozott
paraszti élet. Vár a pompa,
indulj, temesd hited a borba,
Ottó is várja asszonyod !
Add át neki, hisz csókra szomjas,
hadd tépje száz meráni ordas,
hisz magyar csók kell, és neked
meglesz, Nagy Úr, szintén a béred,
olasz ringyó kívánja véred !
S vidd hát, vidd hát az élted !
S hogy széthullunk mi rongy parasztok,
a nép -- hogy lassan elveszünk --
ne szóljon szád panaszt ott,
Uram, trágyának jók leszünk !
Bocsáss Uram, szolgád ma gyenge,
bocsáss a szóért s én megyek !
Vár még a nádas tiszta csendje,
erdők vadonja, zord hegyek...
Megbújok ott, de majd ha kürtöd
bosszúját zúgják új szelek,
előlépünk kaszás Tiborcok,
-- hazátlan, rongy paraszti sorsok --
és küzdünk, harcolunk veled.

Addig, Nagy Úr, az ég veled !










TIZENNÉGY SOR A TAVASZI SZÉLRŐL


Kis esti szél jár messze lent a kertbe,
a fákat nézi, majd a bokrokon,
- a lengő ágak végén - megpihenve
nyújtózkodik. Ül mint a homlokom

mögött a gond, mint fény mögött az árnyék.
S a dér közül szép, barna földszagok
lesnek felé. Ő halkan mondja: várj még,
De túl a fákon, arra.... arra ott,

hol hosszú őszi sebben él a holnap,
az emberek a föld fölé hajolnak,
s a föld, a föld - és ikrás barna méz -

mikor hajnalban álmosan, sötéten
trágyás-szekéren mennek át a réten,
hulló fejükre áldón visszanéz.







VÁNDOR


Vállára dobja életét
- maga ura maga cselédje -
s elindul lassan a sötét
embert veszejtő messzeségbe.

De rászólnak a csillagok,
felhő kiállt, kigyúl az éjjel,
s gonosz kis élete sajog
sosem-gyógyuló tenyerében.

És felkelnek a madarak,
árok hívja... de fut előle,
ő, ki a gyógyító szavak
vajákosa és ismerője;

kit csalán bújtat, hogyha fél
zápor szorít, hogy meg ne fázzon,
s tarlóba tereli a szél,
hogy annak fájdalmába járjon.

S most rázuhan az Isten is!
Nem ugrik el. Leül egy kőre.
Mert tudja, már az sem segít,
ha elrántja magát előle.







VILLÁZÓ


Nem a seb viszket. Csak a heg! -
a varasodó délutánok...
lassan gyógyuló életed,
melyen még arcuk átszivárog.

Bokádba kap, körül ugat
a félelem, hogy lépni sem tudsz.
Mosd le magadról arcukat
s hagyd abba már az ócska cirkuszt.

Öleld fel rétek illatát,
mosolyok ízét... s nőlj azzá,
ki nemcsak bűzlő önmagát
villázza párolgó kupaccá;

te ravasz varjú-menedék
- oly bölcs, hogy már-már közveszélyes, -
kit undorral ver majd az ég
halála trágyás küszöbéhez.

Tedd le a villát! Mosakodj!
Meríts e délutáni fényből;
s húzódj el iszonyú szagod,
s arcuk szivárgó közeléből.

Mert annak, ki sebükben él,
s onnan sunyít saját sebére,
nem lehet itt egy villanyél
sem oltalma, sem menedéke.






 
 
0 komment , kategória:  Fáy Ferenc  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.