Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fiala: Berkes és a szerzetes 1
  2011-07-02 19:14:32, szombat
 
 
Fiala Ferenc: Berkes és a szerzetes I. rész

BEVEZETŐÜL

,,...aki ott született
s ott élt életéből éveket
nem tudja felejteni idekint sem
hogy mivel tartozik mindenkinek"

Mózsi Ferenc

A könyvekhez írt bevezetőt általában nem olvassák el --- még a könyvkedvelők sem. Különösen nem, ha a szerző hosszú oldalakon próbálja megindokolni, hogy miért is írta könyvét. Pedig az előszó olyan a könyvben, mint az operákban a nyitány: a születést és a lényeget tartalmazza. Az író az Előszóval óhajt közelebb kerülni az olvasóhoz és a bevezetőben indokolja meg tettének --- írásának okát. Ennek a könyvnek a szerzője is csak ezt teszi --- felvetvén a kérdést úgy önmagának mint az olvasónak --- hogy miért kellett megírnia könyvét.

A legtöbb könyv emlékezés, sőt azon túl --- vallomás. Vallomás életünkről, a velünk történt eseményekről és azok körülményeiről. Hű felvételek a korról, amelyben éltünk és szenvedtünk. Amíg a magunk megpróbáltatásait lassan belepi az idők pora és behegednek a sebek, addig sohasem tudjuk elfelejteni a mások kínját és szenvedéseit, amelyeket annakidején agysejtjeink titokzatos fényképezőgépével --- mint kortárs és szemtanú az emlékezés lemezére felvettünk.

A képek talán emlékeztetik a még élő kortársakat az egy olyan kornak, amely akkor született, amikor egy egész Nemzet temette azt a valamit, amit --- régi Magyarországnak hívtunk és szerettünk --- annak minden hibájával és előnyével egyetemben.

A képek talán még emlékeztetik a még élő kortársakat az akkori időkre, a fiatalabbak pedig talán szembekerülnek azokkal az eseményekkel, amelyeket ma illő elhallgatni --- de amelyeket elfelejtenünk nem lehet és nem szabad.

BERKES ÉS A SZERZETES

A társaság már szétoszlott és mindössze öten ültek a kis német szálloda Rajnára néző éttermében. Valamennyien túl voltak már a hatvanon, ami annyit jelent, hogy hat évtized emlékeit viselték vállukon és már inkább visszafelé, mint előre néztek. Valamennyien magyarok voltak --- egykori menekültek, akiknek sikerült gyökeret verniük új hazájukban. Mérnökök, doktorok, egy volt kereskedő és egy faszobrász. Valami összejövetel címén találkoztak és mivel hasonló múlt volt mögöttük, szép lassan összemelegedtek. Vacsora után elkülönültek a társaságtól és egymás után szedték ki tarsolyukból a múlt emlékeit. Az őszhajú építész annakidején Budapesten élt és jólmenő irodája volt az egyik, Pasaréti út környéki utcában. Az orvos szegedi volt. Szép tiszaháti tájszólással beszélt annak ellenére, hogy már jó harminc esztendő óta nem volt otthon. A faszobrász az egri papoknak faragta a szenteket és javította a Heves megyei templomok mosolygó angyalkáit, a kulcstartó szentpétereket és a hidak kőkorlátján álló szentflóriánokat meg egyéb szenteket.

Már tíz óra felé járt az idő, amikor a fehérhajú mérnök --- gyerekekről lévén szó --- megemlítette, hogy 16 éves fiát a futballmeccsen valami vita során az egyik néző pofon ütötte.

--- Sokáig kerestem az illetőt --- mondotta ---, elvégre mégsem lehet egy fejlődő gyermeket csak úgy pofon verni, mert a másik csapatnak drukkol. Bár --- tette hozzá csendesen --- vannak pillanatok, amikor örülünk, ha egy pofonnal megússzuk a dolgot. Én is kaptam --- nem is egyszer --- akkora pofonokat, hogy csillagokat vetett a szemem, mégsem tettem ellene semmit. Még csak nem is tiltakoztam.

Minden szem fennakadt ezen a furcsa vallomáson, bár mind az öten Magyarországról származtak, ahol egy időben olyan körülmények voltak, hogy az illető szenvedő alany örült, hacsak pár pofont kapott --- mondjuk egy géppisztoly-sorozat helyett.

--- Ha megengeditek elmondom az első komolyabb pofonkapási esetem --- mondotta.

Teletöltötte poharát a vörösboros fiaskóból, kortyintott egyet és azután beszélni kezdett:

--- Ahogy látom, valamennyien megjártátok a mai Magyarország nevelőintézeteit, a börtönöket. Én is --- tette hozzá. --- Szóval a Kőbányai-úti intézetből egy szép, vagy inkább csúnya napon Vácra szállítottak bennünket. Nem tudom, volt-e szobátok ebben a Dunára néző egykori Pálos kolostorban, amit a Rákosi-féle ,,Fordulat évében" az ÁVÓ vett át. Kékparolis őrök vigyáztak egészségünkre, de ha valaki hirtelen meghalt a nagy vigyázás közben, a kutya sem ugatott utána. Benedek főorvos úr, illetve elvtárs kiállította a halotti bizonyítványt és szép latin szavakkal beírta a passzusba, hogy az illetőt megölte a tüdőbaj, vagy a szíve. A mellettem lévő harmadik zárkában halt meg a kilencvenegynéhány esztendős Méhely Lajos, az Európa-hírű egyetemi tanár, akit Rákosiék azért nem engedtek szabadon, mert ,,tartani lehetett a szökésétől". Tehát vigyáztak reá. Így vigyázták Friedrich István volt miniszterelnököt is. Annyira vigyázták, hogy még a súlyos cukorbaját gyógyító inzulint sem adták ki neki, amit a felesége hozott be. Az orvosság amerikai eredetű volt --- így feltételezhető, hogy méreg volt a fiolákban. A napi ellátás nem érte el a 600 kalóriát és az emberek a harmadik hónap végén már úgy támolyogtak, mint a súlyos betegek. Egy szép napon ÁVÓ egyenruhás orvosi bizottság vizsgált bennünket. Megtapogatták fenekünket, ezt-azt kérdeztek, majd valamennyiünket megmértek. Kiderült, hogy átlag súlyunk nem érte el az 50 kilót. Hómann Bálint, az új magyar történetírás atyjának normális súlya 110 kiló volt. A váci börtönmérleg mindössze 65 kilót mutatott. Szegény úgy nézett ki, mint valami öreg napokat megélt elefánt, hasbőre a térdét verdeste. Ott halt meg a börtönben Rácz Jenő volt honvédelmi miniszterrel együtt, akit súlyos gyomorbaja ellenére sem írt ki a jóságos Benedek főorvos úr, mondván: itt nem lehet ám szimulálni.

Rövid pár pillanatra csend ült a társaságra. Az építész rágyújtott megszokott cigarettájára, mintha annak füstjében keresné a múlt emlékeit. Aztán folytatta:

--- Mint mondottam, egy hideg márciusi napon a Kőbányai-úti gyűjtőfogházból a váci fegyházba szállítottak bennünket. Éjjel történt a szállítás, mint ahogyan éjjel történik minden olyan gaztett, amit titkolniok kell a különböző izmusok megszállottjainak, nehogy valaki meglássa a meghirdetett elvek és a gyakorlat közötti különbséget. Miniszteri és pártvezetői nyilatkozatok szép új világról, egyenlőségről, kiegyensúlyozott osztálynélküli társadalomról prédikálnak, de az éjszaka sötétjében működésbe lép a terror, az emberek megfélemlítése és elhurcolása --- mintegy igazolván Lenin mondását: ,,Nem azt akarjuk, hogy szeressenek bennünket --- de hogy féljenek tőlünk."

--- Hideg márciusi nap volt. Nem sokkal a takarodó után névsorolvasást tartottak a Gyűjtőfogház csillagosztályain. Akinek nevét felolvasták, annak minden holmiját hátrahagyva le kellett mennie a földszinti folyosóra. Arccal a falnak. Órákig tartó ácsorgás után hatosával az udvarra vezettek bennünket, ahol ismét névsorolvasást tartottak. Azután még egyszer és megint még egyszer. Mikor besötétedett, kigyúltak a reflektorok és géppisztolyos őrök leponyvázott teherautókhoz tereltek bennünket. A sötét kocsikban ugyancsak két géppisztolyos őr állott, akik hatosával láncra fűzték a rabokat. Kísérteties pillanatok voltak. Az őrök suttogva beszéltek és az egész ceremónia fölött a félelem csendje terpeszkedett. Mikor törökülésben elhelyezkedtünk, kérdően néztünk egymásra: hová visznek bennünket? Valaki azt suttogta:

--- A Szovjetunióba...

Minden kocsi hatvan, rabláncra fűzött, kiéhezett, meggyötört embert vitt magával ismeretlen félelmek felé. Volt minisztereket, papokat, nyilasokat, szociáldemokratákat, elhajló kommunistákat.

A fényszórók kévéjében nem sok jót jósolva csillogtak a géppisztolyok...

Végre elindultunk.

Hogy mennyi ideig haladtunk, nem tudtuk. Ilyen körülmények között elvész az emberben az idő és a távolság fogalma. A perceket óráknak, az órákat perceknek érezzük. Azután egyszerre csak megállt a karaván. Csizmák csattanása, csengő zümmögése, pár suttogó szó, majd mintha egy rozsdás vaskapu csikorgott volna. Valami ajtót nyithattak ki, s a teherautók egymás után gördültek be egy, előttünk ismeretlen udvarba. Körülnéztünk, s tudtuk, hogy börtönből börtönbe kerültünk.

Valahol messze, kelet felé már derengett az ég alja és friss, párás levegőt hozott a hajnali szél.

A váci fegyház udvarán voltunk.

Minden hangos szó nélkül leoldották láncainkat és a váci fegyház elkülönítő épületének komor folyosójára tereltek bennünket. Mindezen cirkusz egyetlen szó nélkül zajlott le, előre elkészített tervek szerint, pontosan elrendezve a láthatatlan rendező elgondolása szerint. A szürke, rideg folyosón arccal a fal felé kellett állnunk. Mikor már nem volt hely a fal előtt, csendesen, simán megszólalt egy hang:

--- Levetkőzünk, minden holmit magunk elé rakunk és homlokunkat nekitámasztjuk a falnak...

Levetkőztünk, homlokunkat nekitámasztottuk a falnak. Akkor vettem észre, hogy jobboldali szomszédom az alacsony, törékeny alkatú Baranyay Jusztin, a pesti egyetem tudós professzora, a pannonhalmi bencések szerzetese. Abban az időben már elmúlt hetven éves. Rövidlátó volt és nadrágját, kabátját, cipőjét ügyetlen mozdulatokkal vetette le magáról. Egész testét rázta a hideg. Alsónadrágját magán hagyta. Gondolta, ennyit talán még a börtönillendőség is megkövetel. Megmerevedve állunk a fal előtt, homlokunkkal a falnak dűlve. Azután léptek hangzottak. Nem csizma kopogott, hanem filctalpú cipő nesztelen suhanása. Mikor Baranyay mögé ért, megállt a cipő és suttogva mondotta:

--- Le a gatyával is!

--- Hogyan kérem? --- mondotta Baranyay és megfordult. Vastag szemüvege megvillant a derengő homályban és két kezével ijedten tartotta a rongyos börtönnadrág korcát. Markáns nagy orrával csapdába került madárhoz hasonlított, aki nem érti a világot, amely számára megfordult és a feje tetejére állott. A madártól az erdőt, a szabadságot veszik el, tőle, az öreg tudóstól könyveit, szerzetesi nyugalmát, rendjének évszázadok kultúrákat építő munkásságát, szóval mindazt, ami számára a szellemépítő lényeget jelentette. Két okos szemében nem is a félelem, hanem a megváltozott világ meg nem értése tükröződött. Olyan volt, mint a megzavarodott gyermek, aki jót akart, aki játékot hozott valakinek, és akit durván pofon vágtak, s röpke pillanatig nem érti, hogy mi történt vele.

A folyosó túlsó falára erősített lámpa, a mögöttünk álló őr sötét sziluettjét vetítette a falra, amely gonosz árnyékként ölelte körül az öreg szerzetes törékeny testét. Bár homlokom a falra tapadt, mégis vissza tudtam nézni, de nem láttam mást, mint a mögöttünk álló őr filcpapucsba bújtatott csizmáját. A csizmát, ami megcsúfolt és eltaposott mindent, aminek köze volt emberhez és kultúrához. A csizmát, ami mint a modern barbárság jelképe belerúgott a templomok szentélyébe és megpróbálta kitaposni az emberek lelkéből a hitet, a vallást, megrontani a gyermekeknek a szülőkhöz való viszonyát, hogy helyt adjon a mindenható állam-molochnak, amely felmorzsolja az egyént és tömegállattá süllyeszti Isten legcsodálatosabb teremtményét --- az embert.

--- Nem pofázunk --- szólalt meg suttogva a mögöttünk álló árnyék. Le a gatyával is. És nem fordulunk meg! Értjük?...

Ha hangosan ordít, talán másként hangzott volna az utasítás. De csak suhogott, mint a denevér röpülése, még jobban aláhúzva a félelem csendjét.

Baranyay visszafordult és remegő kezekkel letolta a testét fedő utolsó ruhadarabot is és homlokát nekitámasztotta a szürke, hideg falnak. Az árnyék erre tovább ment és hosszú órákon át csak suttogó utasítások röpködtek a levegőben. Aztán csend lett. Valamennyien meztelenül állottunk a salétromos, szürke siratófal előtt. Ha valaki összeesett, azt suttogó szavak kíséretében felállították --- aztán megint semmi. Csak a csönd. Már dél felé járhatott az idő, amikor --- nyilván programszerűen --- éles, durva hang vágta át a csendet:

--- Ruhákat felszedni, gatyát felhúzni és hátra arc. Aki nevét hallja, az futólépésben fel az emeletre és be a zárkába.

Csizmák dobogása, durva káromkodások pokoli zaja váltotta fel a csendet. Egy tagbaszakadt fiatal őr valami vasdarabbal a korlátot verte és torkaszakadtából ordítozott:

--- Gyorsabban, gyorsabban. Úgy másznak, mint a tetűk... Egy-kettő, egy-kettő. Gyorsabban, gyorsabban...

Aztán csak az ajtók csapkodása és zárak csattanása hallatszott. És ismét a velőkig ható szürke csend. Az ÁVÓ vasmarka megmutatta, hogy mit tud és hogy jól megtanulta Dzserdzsinszky bevált módszereit. Az orosz CSEKA megalapítójának embernagyságú fényképe ott lógott minden őrszoba falán és alatta a felírás: Ne kíméld ellenségedet!

Azután elmúlt a nyár és átvészeltük a telet. Minden hónapban össze-vissza dobáltak bennünket, nehogy megszokjuk egymást és összeesküvést szőjünk.

Az új szoba, illetve a cellabeosztást Mocsári őrparancsnok végezte, aki egyedül maradt szolgálatban a régi őrök közül. Hogy kiérdemelje az új urak bizalmát, még a kékparolis fiúknál is nagyobb gonddal vigyázott reánk.

--- Hogy állnak itt előttem? Mint a rongyok! --- kiabálta a séta előtti sorakozónál. --- Elmúltak már azok az idők, amikor csak kutya volt a paraszt. Mi volt maga odakünn --- bökött Kunder Antal felé.

--- Gépészmérnök és kereskedelmi miniszter --- hangzott a válasz.

--- Úgy? No, miniszter úr, itt nem lehet ám kurváskodni. Itten fegyelem van, mégpedig a javából.

Odaállt Kunder elé és meghúzta annak bajuszát.

--- Mi a fene, még bajuszunk is van --- ordította.

--- Hé, elvtárs --- szólt be az őrszobára --- hozza csak ki az ollót, ott van a fiókban.

A fiatal ávós őrvezető fürge készséggel hozta a megrozsdásodott nagy papírollót és megállt Mocsári előtt.

--- Akinek bajsza van, levágni! --- adta ki az őrmester az utasítást.

És megkezdődött a bajuszvágás. Az olló életlen, tompa volt, úgy hogy szinte nyiszálni kellett a bajuszokat. Nem volt könnyű feladat még a fiatal őrvezetőnek sem. Nyúzta, vágta a szőrcsomókat. Sokaknak vérzett az orruk alatt és könnyezett a szemük. Már dél felé járt az idő, amikor véget ért a lelketlen procedúra.

--- Most pedig mars fel a zárkákba. Kezeket hátra, senki se simogassa az orra alját --- parancsolta Mocsári őrmester.

De ez csak a kezdet volt. Később komolyabb játékok következtek. Az egészségügyi sétákból vesszőfutás lett. A sétakör közepén álló őrök szinte versenyeztek az ötletekben. Ha valamelyik kitalált valami embertelen tréfát, a másik megpróbálta túllicitálni. Egy forró nyári napon beszedték a vászonruhákat és durva téli daróczubbonyt és nadrágot osztottak ki. No meg vastag daróc-sipkát. Aki séta közben elájult, azt megrúgdosták.

--- Hej, az anyád istenit, szimulálunk? Eddig az volt a panasz, hogy hideg van, most meg meleg van? Az isten sem ismeri ki magát a sok gazember között. Egy-kettő, egy-kettő! Gyorsabban. Sarkosan fordulni! Kivágni a díszmenetet!... Egy-kettő, egy-kettő...

Egy kancsalszemű őr ott szaladt a tántorgó menet mellett és lefelé nyomkodta a fejeket.

--- Ne az eget nézd, mert kitaposom a szemedet, te gané... Derékba meghajolni, ha élni akarsz. A földet nézd, ne az eget. Tasnádi Nagy Andrást, a magyar képviselőház elnökét, külön tanították a sarkos fordulásra. Pedig akkor már elmúlt hetven esztendős és súlyos betegen vonszolta magát. Másik kedvencük Hóman Bálint volt. Őt is külön oktatták a díszlépésre.

--- Elég nagy a hasa, legalább lead egy kicsit --- tréfálkoztak a faluról felhozott és embertelenségre átképzett őrök. Az volt a legszomorúbb, hogy ezeket a fiatal parasztgyerekeket pár év alatt úgy átnevelték, hogy tulajdon anyjukat is megölték volna. Furcsa! Az ember az állatokat megszelídíti, az emberből pedig állatot csinál --- mondotta az építész rövid szünet után. Majd folytatta:

--- Ja igaz, mintha pofonokról lett volna szó az elején. Hát igen, valahogyan így történt az eset. Azaz nem is valahogyan, hanem úgy, amit sohasem felejthetünk el. Mint például az első pofont, amit életünkben kaptunk. Valamikor úgy tanultuk, hogy az ember arca Isten képmása és a lélek tükre. Az arc sok mindent elárul. Ha új emberrel találkozunk, először a szemébe nézünk, mint valami kútba. Mi is van benne? Mit árul el a szeme nézése? Milyen ember lelkét, tulajdonságát tükrözi? Van olyan, akire csak ránézünk és óvatosak leszünk. Tekintetéből érezzük, hogy hamis dolgok lapulnak szürke agysejtjei barázdáiban, tehát jó lesz vigyázni. Azután megismerkedünk soha nem látott emberekkel és már az első beszélgetés után leomlik közöttünk az embert-embertől elválasztó fal, hogy helyt adjon a kölcsönös bizalom olajfájának. Mivel emberek vagyunk, így természetes, hogy mindennapi életünkben álarcot rakunk arcunk elé. Más álarcot teszünk fel, ha olyas valakivel beszélünk, akitől várunk valamit, és mást, ha például valaki kölcsönt kér tőlünk. Igazi arcunkat ritkán mutatjuk a világ előtt. A legtöbb álarc nélküli embert a templomban láttam. Ott ugyanis az Istennel beszélgetünk és akarva, nem akarva a magunk meztelenségében mutatjuk magunkat. Tudat alatt is tudjuk, hogy ottan nincsen se társadalmi színészkedés, se hazugság, se semmi olyan egyéb dolog, ami velejárója emberi lényünknek.

--- Nos --- folytatta az építész ---, ezzel csak azt akarom mondani, hogy arcunk belső megnyilvánulásunk filmvászna, amely pontosan mutatja belső érzéseinket. Néha hazudunk, néha szavakkal leplezzük gondolatainkat, de ez csak átmeneti jelenség. És ezt évezredek óta tudják a mindenkori hatalom urai is. Úgy a régiek, mint a maiak. Az utóbbiak talán még inkább, hiszen a modern diktatúrák rendőrpszichológusai a tudomány minden eszközével kutatják a kezük közé került ember megkínzásának fortélyát és gyalázatos módszereit. Az első lépés az áldozatok lelkierejének megtörése és emberi méltóságának megalázása. A legtöbb vallatás pofonnal kezdődik. Utána jön a verés, a rúgás, az akaratmegtörő injekciózás, elektró-behatások és a középkori inkvizíció minden kínzási módszerét megszégyenítő alkalmazása. De a kezdet mindig a --- pofon.

Az építész rövid szüntet tartott, majd felállt és odament a még mindig nyitva álló nagy üvegajtóhoz. Lenézett a hegyek között sikló Rajna ezüst csíkjára és megrázta magát, mintha le akarná dobni magáról a múlt emlékeit. Mielőtt visszatért volna helyére, behúzta az üvegajtót mert már későre járt az idő és a Rajna felől hűvös szélfoszlányok érkeztek a kis hotel teraszára. A társaság tagjai néma csendben ültek a kényelmes fotelekben. Valamennyien emlékeztek...

--- Folytassam? --- kérdezte az építész.

Csak fejbólintással válaszoltak, ami igenlő felelet volt a kérdésre.

--- Tavaszra már megismertük az őröket és tudtuk, kivel hogyan kell beszélnünk, illetve a kérdésekre válaszolnunk, mert hát a beszélgetések meglehetősen egyoldalúak voltak. Minden kiejtett szóra vigyáznunk kellett, mert mindenbe belekötöttek és akire ráfogták, hogy szemtelenül válaszolt, az lekerült a Doberdónak nevezett pince sötétszobájába. Fél koszttal és vasraveréssel fűszerezve. Ide került egyszer Eszterházy Pál herceg is, mert elkapta fejét az arca felé irányuló tányér elől. Egy hónapi sötétzárka, minden második nap két óra kurtavas és egyéb kellemetességek. Berkes ávós őrmester jelentette fel --- fegyelmezetlenség címén. Ja a Berkes --- nézett maga elé az építész. --- Hatalmas tagbaszakadt ember volt. Állandóan oktatott bennünket és jaj volt annak, aki nem parírozott azonnal.

--- Ide figyeljen ember --- volt a szavajárása. Ha egy ávós őrmester úr beszél magával, akkor vigyázzban áll és csupán annyit mond: Igenis, őrmester úr! Hogy magában mit gondol, az nem érdekel. De előttem úgy álljon, mint a feszület. Értjük?

Ha valaki nem válaszolta, hogy: igenis értem, azt úgy vágta képen, hogy az illető végigzuhant a padlón. Ha feltápászkodott és nem mondotta a megkívánt szöveget, újabb pofon következett. Ha ő tartotta a szoba vizitet elhűlt bennünk a vér. Különösen fontos lett önmaga előtt, amikor a börtönigazgatóság töltőtollal és jegyzetfüzettel szerelte fel a legénységet. Mert ha valaki tollat és papírt kap --- azt használni is kell. És Berkes használta is. Mindennap felírt valakit. Ezt viszont a legnagyobb csendben tette, mint aki tudatában van annak, hogy most fontos dolgot cselekszik. Méltóságteljes mozdulatokkal kivette zsebéből a noteszt és a töltőtollat. Lecsavarta a kupakot és síri csendben kérdezte:

--- A neve? Mennyi a büntetése és mióta van letartóztatásban?

Ha valakinek komplikáltabb neve volt, akkor azt háromszor is elkezdte írni. Később ezen úgy segített, hogy beszerezte a rabok névsorát és abból olvasta ki a nevet.

Maga volt a megtestesült barbárság és emberi durvaság. Oroszosan ráncos csizmát viselt és néha zárkavizit közben előadást tartott a szocializmusról. Olyan is volt az előadás --- tette hozzá csendesen. --- Még az őrök is féltek, mert ő referált a börtönt ellenőrző politrukoknak és bizalmasa volt Lehota börtönigazgatónak, az egykori villamoskalauznak, aki egy ízben nyájas egyszerűséggel kijelentette:

Maguk nem azért vannak itt, hogy agyonfalják magukat, hanem, hogy megdögöljenek.

--- Döglöttünk is --- jegyezte meg az építész.

--- Először az öregeket vitték el a szalmakosárban majd azokat, akik nem bírták a napi hatszáz kalóriás kosztot és az állandó idegfeszültséget. Benedek főorvos utasítására a kórházban megszüntették a ragályos tbc-sek elkülönítését és mindenkit ugyanabban a kórteremben helyeztek el. Akinek hajlama volt a tuberkulózisra, az ottan biztosan megkapta. A kezelés pedig egyenlő volt a nullával.

--- No de nagyon eltértem a tárgytól --- mondotta pillanatnyi csend után a magyarországi börtönök egyik tanúja. --- Tulajdonképpen az első komolyabb pofonról akartam beszélni. Hát ez valahogyan így történt:

Már második tavasz felé jártunk, amikor újabb zárkarendezés során közös cellába kerültem Baranyay Jusztinnal, akit egymás között csak Jusztin bácsinak hívtunk. Négyen voltunk a zárkában. Jusztin bácsi, jómagam és két vidéki plébános.

A takarodó, illetve zárás után suttogva beszélgettünk és mindig úgy csavartuk a beszélgetést, hogy annak fonala Baranyay Jusztinnál maradjon. Nemcsak a közelmúltról, de az európai kultúra nagy útjáról is úgy beszélt, hogy leomlottak körülöttünk az embertelen börtön falai és ismét embernek éreztük magunkat. Hogy úgy mondjam, korunk klasszikusa volt. Előadásait nemcsak latin, héber és görög idézetekkel tarkította, de pontosan rámutatott a Biblia eredeti görög és annak latin fordítása --- a Vulgata --- közötti különbségre is. Nem a mában, de a klasszikus múltban élt. Szerinte igazán nagy író Szent Ágoston volt. Az utána következőket már gyanús szemekkel nézte, mint amolyan moderneskedő fiatalokat. De szellemi horizontja ennek ellenére is óriási volt. Jól látta kora hibáit, de minden sértő él nélkül mondott véleményt szerepet játszott kortársairól. Egy csendes este --- mikor már aludtak az őrök --- Bangha Béláról beszélt, a katolikus sajtó megteremtőjéről, akivel évtizedeken át együtt dolgozott a Központi Sajtóvállalat létrehozatalán. Nemzeti Újság, Új Nemzedék, a vállalat két nagy napilapja új színt, új hangot jelentett a pesti sajtóvilág baloldali dzsungeljében. Igaz --- folytatta visszaemlékezéseit az építész ---, azelőtt is volt lapja a klérusnak, az Alkotmány, de kiöregedett és nem tudott lépést tartani az idők változásával.

Csodáltam ezt a csupa szellem és ész kis emberkét --- kinek súlya nem lehetett több negyven egynéhány kilónál ---, de hát az észt nem kilóra mérik --- tette hozzá fanyar mosollyal ---, legfeljebb a Berkesek ostoba materializmusa osztályozza így az embereket.

Egy esős áprilisi délelőttön csattant a zár és ajtónkban ott állt a Berkes. Hatalmas termete teljesen betöltötte az ajtónyílást. Szokása szerint pár pillanatig mustrált bennünket. Várta a jelentést, ami ha elmaradt azonnal előkerült zsebéből a notesz és a hatalmi méltóságot jelentő töltőtoll.

Durva ingünk alatt sebesebben kezdett verni a szív, mert ha a Berkes valahol váratlanul megjelent, abból nem sok jó kerekedett. Mindannyian felugráltunk és megtettük a jelentést:

--- Tisztelettel jelentjük, szoba létszám négy fő!

Berkes megszámolt minket, azután reám mutatott:

--- Maga kijön ablakot pucolni és hozzon egy embert is magával. A folyosón várnak és arccal a falnak... --- ezzel kiment és nyitva hagyta az ajtót.

Én Jusztin bácsira gondoltam. Mondtam is:

--- Jusztin bácsi, vegye sapkáját és jöjjön velem. Jót tesz egy kis mozgás.

--- Fiam, nem tudok én ablakot pucolni, vigyél valaki mást a paptestvérek közül.

Nem feleltem semmit, csak vettem az öregúr sapkáját, fejébe nyomtam és karonfogva kivittem a folyosóra. Arccal a falnak. Jó félórát támogathattuk a falat, mikor ismét jött a Berkes.

--- Hátra arc, indulj a jobb folyosó felé.

Elindultunk. Előttem botorkált a pesti egyetem teológia tanára vastag szemüvegével az orrán és ment ablakot pucolni. A folyosó végén a házimunkások kezünkbe nyomtak egy koszos rongydarabot meg vödör vizet és rámutattak az egyik ablakra:

--- Azt pucoljátok. De, ragyogjon, mint a csillag, mert baj lesz!

Jusztin bácsi ügyetlenül forgatta kezében a rongyot és odaállt a kijelölt ablak mellé. Remegő kezekkel elkezdte mázolni az ablakot, s a poros, piszkos üvegtáblákról lefolyó szennyes lé belefolyt kabátja ujjába, de nagy ügybuzgalommal próbált megbirkózni a kiosztott feladattal. Ablaka azonban sehogyan sem akart tiszta lenni. Sőt mind maszatosabb lett. Körülnéztem és odasúgtam:

--- Jusztin bácsi kérem, csak tessék tartani a rongyot, én majd ha kész vagyok az enyémmel, azt is kitisztítom. --- Úgy is lett. Szegény kis öregúr ott állt a darab ronggyal a kezében és ijedten pislogott, mint a csapdába esett madár. Bár csak én pislogtam volna, mert akkor észrevettem volna, hogy Berkes ott áll az egyik ajtónyílásban és néz bennünket. De nem figyeltem, mert az ablakpucolást is normalizálták, azaz egy duplaszárnyú ablakot tíz perc alatt kellett megtisztítanunk a rárakodott vastag kosztól.

Egyszerre csak ott állt a hátunk mögött a Berkes. Nem hallottam, hogy jön, mert ráncos csizmáján ezúttal filctalpat viselt. Azt sem tudtam, hogy mióta állhatott a hátunk mögött.

Szinte csattant a hangja:

--- Hátra arc!

Mind a ketten megfordultunk és előírás szerint lekaptuk a sapkát a fejünkről.

--- Tisztelettel jelentem... --- kezdtem mondani, de Berkes közbevágott.

--- Maga hozta ki ezt a vén sz..t ablakot pucolni?

--- Igenis kérem, és szépen meg is tisztította az övét.

--- Ne hazudjon --- ordította. --- Láttam mindent.

Aztán Baranyayhoz fordult:

--- Mi volt maga civilben? Feleljen, mert szétverem a fejét!

Baranyay csak habogott, nem jött ki értelmes válasz a száján.

--- Mi az, még beszélni sem tud! --- kiáltott rá a Berkes és azután... --- Itt rövid pillanatra elhallgatott az építész, mintha birkózna azzal, amit mondania kell, amit látott és tapasztalt és aminek részese, tanúja és közvetett előidézője is volt. Ideges kezekkel rágyújtott cigarettájára és folytatta:

--- Azután életem legcsúnyább pillanata következett. Ma is látom, mert azt a jelenetet, ami ott játszódott le a váci börtön folyosóján. Nem lehet elfelejteni.

A Berekes előlépett, felemelte hatalmas mancsait és teljes erejéből a már inkább lélek, mint test Baranyay arcába vágott. Az ütés következtében Baranyay megtántorodott és elnyúlt a piszkos víztől nedves kőpadlón. Valami idétlen hang szaladt ki a számon miközben lehajoltam és feltámogattam Baranyayt. Hogy mit mondhattam, már nem tudom. Talán akkor sem tudtam. Ilyen pillanatokban az ember már nem ura önmagának. Itt már nincs félelem, nincs óvatos gyávaság. Ilyen helyzetekben már csak a tehetetlen düh ágaskodik bennünk, az keres kitörést mit sem törődve azzal, hogy milyen következményekkel járhat. Lehet, hogy valami csúnyát mondhattam, mert a Berkes elrántott Baranyay mellől és teljes erejéből, kétszer --- jobbról és balról --- pofon vágott.

Pillanatnyilag úgy éreztem, nekimegyek és a vödörrel szétverem a fejét. De azután győzött a félelem, mert élni akartam, hiszen tudtam, ha valaki csak hozzáér egy ilyen pribékhez, azt agyonverik és Benedek főorvos nyugodt lelkiismerettel beírja a halotti passzusba, hogy az illetőt megölte a szíve --- akármilyen gondosan is kezelték.

A szokatlan zajra odajött két másik őr is és zsebre tett kezekkel néztek bennünket.

Azután megint Berkes:

--- Ezt az embert azonnal le a büntető-osztályra --- mutatott reám. --- Ezt a vén sz..t pedig vissza a zárkába, elvtársak.

Miközben elvezettek, még láttam, hogyan taszigálják, lökdösik Baranyayt és közben jókat röhögnek amíg az öregúr támolyogva, botladozva el nem tűnt a folyosó fordulóján.

--- Hát így történt az első komolyabb pofonom --- mondotta az építész. --- Engem levittek a Doberdóra. A másnapi kihallgatáson egyhónapi sötétzárkát kaptam minden második nap kétórai kurtavassal, mert megsértettem Berkes ávós őrmester urat. Baranyayt többé nem láttam. Később hallottam, hogy sokkot kapott és nem tudta kiheverni az ablakpucolási esetet.

Az építész elhallgatott és kérdően nézett körüli, hogy folytassa-e elbeszélését. De senki sem mozdult. Nyomasztó csend ült a társaságra, hiszen mindannyiuknak volt valakivel vagy önmagával való hasonló esete.

Már éjfél után mutatott az óra. Az ügyeletes pincér leoltotta a nagy csillárokat, s csak két fali égő árasztott némi fényt. A Rajnáról néha felbúgott a teherhajók köd-dudája, ami még jobban aláhúzta a csendet és a komor napokra való emlékezés árnyait.

Az építész már inkább magának, mint a társaságnak gombolyította elbeszélése fonalát. Mintha valami láthatatlan gépírónőnek mondaná tollba emlékezéseit, okulásul és intő jelként azoknak, akik nem járták meg az akkori idők katorgáit.

Cigarettája füstjébe nézve folytatta:

--- A Baranyay-eset csak egy volt a sok közül. Száz és száz hasonló ügyet lepett be azóta az idők pora. És --- kérdezem --- ki ad egyszer elégtételt ezeknek a meggyötört embereknek és ki bünteti meg a bűnösöket? Hol az ügyész, aki vádat emelne, és hol a bíró, aki kettétörné a pálcát a bűnösök feje felett?

--- A magaspolitika nem törődik az egyénnel és csődöt mondott eddig minden próbálkozás, ami a börtönök mélyén sínylődő emberek sorsán akart javítani. Ne értsetek félre --- emelte fel hangját --- nem a gyilkosok és rablók védelmébe szólok, hiszen mióta ember az ember, azóta vannak börtönök, hogy megvédjék a társadalmat az emberfarkasok garázdálkodásai elől. Én olyan börtönök ellen szólok, amelyekben azért gyötrik, kínozzák az odahurcoltakat, mert nem hajlandók térdet hajtani valamelyik izmus őrültjei előtt. Olyan börtönök ellen szólok, melyekben azokat zárják el a világtól, akik hisznek abban --- amiben ők nem hisznek: Istenben, a család szentségében, a minden embert megillető véleménynyilvánításban. Ilyen izmus tébolyba esett időt ölelt magához az ún. Rákosi-korszak. Az akkori idők gazságait az anyagi érdekből Nyugat felé kacsintgató ,,konszolidálódott" mai vezetők is elhallgatják. Legutóbb kiadott könyveikben sehol sem szerepel Rákosi, Péter Gábor vagy Gerő Ernő neve. Pedig ők és társaik voltak felelősek minden gaztettért és embertelenségért, amivel kis országunkat bevezették az ún. népi demokráciák aklába.

--- Csúnya, komor idők voltak. Az országot a félelem kábulata borította el, de a gátlástalan terror csúf virágai a börtönök mélyén virultak. Akit oda vetett sorsa, annak élete a szabadjára engedett terrortól és embertelenségtől függött.

--- Pártszemináriumokban faragott malomkövek közé került az illető. Gyűlöld ellenségedet --- volt a jelszó, ami annyit jelentett, alázd meg, kínozd és ha nem elég, akkor öld meg. Vágd el a nyakát, verd szét a fejét, mert így kívánja a Párt, amely nemcsak ítélkező bíró, de ítéletvégrehajtó is egyben. Senki nem vonhat felelősségre. Minél embertelenebb vagy, annál nagyobb kitüntetést kapsz. Börtönőri síkon megkapod a Vöröscsillag érdemrendet --- magasabb szellemi munkádért Lenin-díjjal tüntetnek ki. A fizikai gyalázatosságokat a pártteoretikusok elméletével igazolják és adnak felmentést --- sőt dicséretet azok elkövetőinek.

--- Érdekes --- folytatta rövid szünet után az építész. --- A külföldi képes folyóiratok --- sőt könyvek is --- az 1956-os forradalom alkalmával készült képek közül előszeretettel hozzák a forradalmárok által elkövetett --- sokszor valóban embertelen tetteket. Ez körülbelül olyan, mintha a rablógyilkos kivégzéséről hozott fényképek láttán a gyilkos szomorú sorsa felett siránkoznánk, mert az áldozatok szétvert fejéről nem készítettek fényképet.

--- Sunyi humánum, semmi más --- tette hozzá csendesen.

--- Kis magyar népünk sohasem csinált pogromot. Ha voltak is elítélendő cselekedetek, azt mindig a mindenkori felelősök rendelték el, de sohasem jött a népből --- mint nemzeti karakter megnyilatkozása. A mi népünk sohasem irtott ki családokat, mint 1848-ban Erdélyben felbőszült románok tették, vagy azt követően a szerbek a Délvidéken, ahol a Vörös hadsereg benyomulása után, szerb partizánok egész falvakat irtottak ki, csupán azért, mert annak lakói magyarok vagy németek voltak. Nálunk sohasem volt népi hadiárat akár zsidók, akár a svábok ellen. Nagy okának kellett lennie tehát, hogy 1956-ban évtizedig tartó és addig soha nem látott véres elnyomatás után a felszabadult tömegösztön átlépte a törvényes határokat. Majd minden magyar családnak megvolt a maga áldozata, lett légyen az illető jámbor polgár, gyáros, földbirtokos vagy éppen kétkezi dolgozó.

--- Szegény kis Baranyay Jusztin --- tért vissza az építész elbeszélésének tulajdonképpeni tárgyára. --- Sohasem láttam többé. Mikor kijöttem a sötétzárkából, már más cellába vitték és elkülönítették tőlünk. Mint hallottam, elméje elborult és amikor már csak csont és bőr volt akkor 1956 nyarán --- büntetésének letöltése előtt --- rabszállító autón elvitték Pannonhalmára --- ahová már csak holtan érkezett meg. 1956. június 21-ét írtak a naptárban, alig pár hónappal az októberi események előtt...

--- És még egyet --- modotta az építész miközben felállt és odament a Rajnára néző nagy üvegablak elé. Odalenn a folyó vágta völgyben sűrű, áthatolhatatlan ködfelhő gomolygott, betakarván a Rajna-menti kis falvakat és a sok időt megért várromokat. A köd és az idő --- gondolta magában --- sok mindent eltakar. Bűnt, erényt egyaránt. De a köd felszáll és idők múltával minden bűn kiderül, akárhogyan is leplezik azt a tettesek. És még egyet --- ismételte az építész.

--- 1967 nyarán jelent meg Budapesten az Akadémiai kiadónál a Magyar életrajzi lexikon. Véletlenül fent van a szobámban, ha akarjátok, megnézhetitek. A könyv 112. oldalán közli Baranyay Jusztin munkásságát és életrajzát, elvégre mégis csak olyas valaki volt, akit nem lehet kihagyni a magyar szellemtörténet nagyjai közül --- még a mai hatalmasoknak sem. Az ismertetés felsorolja működésének fontosabb állomásait, könyvei címét, és mintha mi sem történt volna, írja, hogy 1882. december 3-án született Várpalotán és 1956. június 21-én halt meg Pannonhalmán. Jogtalan letartóztatásáról, a vasraverésről, a váci pokol embert megalázó gyötrelmeiről szó sincs a könyvben. Ugyancsak nincsen megemlítve a tudós öreg szerzetest meggyalázó Berkes őrmester sem, aki két hatalmas ökölcsapással pontot tett egy törékeny testű, de kínzóinál százszorta magasabbrendű szellem végére.

--- Hát körülbelül ezt akartam elmondani az én első pofonommal kapcsolatban --- fejezte be előadását az építész.

Már derengett a Rajna túlsó partját övező hegyek felett mikor elbúcsúztak egymástól és nyugovóra tértek. Csendben, szó nélkül hagyták el a kis szálloda társalkodóját, ahol rövid pár órára feltámadt a múlt, amelyet mindannyian szerettek volna elfelejteni. De vajon --- és ezt valmennyiök megkérdezte önmagától --- szabad-e elfelejtenünk a Berkesek és mindazon többiek embertelen cselekedeteit, melyeket nemcsak a baranyayjusztinok, hanem az egész nemzet ellen elkövettek, amikor felfordult a világ és idegen csizma, népünktől teljesen idegen ideológia gyalázta meg azt, amit úgy hívunk: Magyarország.

Kérdés --- melyre egyikőjük sem tudott válaszolni...
 
 
0 komment , kategória:  Fiala: Berkes és a szerzetes 1  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 104
  • e Hét: 654
  • e Hónap: 12197
  • e Év: 377687
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.