Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fiala: Berkes és a szerzetes 2
  2011-07-20 20:19:57, szerda
 
 
Fiala Ferenc: Berkes és a szerzetes II. rész

ÍTÉLET A PADLÁSON

Már késő délutánra járt az idő, amikor ismét találkoztak a szálloda olvasójában. Az ősz hajú mérnök a helybeli lapocska híreit böngészgette, de tulajdonképpen azon gondolkozott, hogy talán untatta társait a tegnap esti elbeszélésével. Tudta, hogy mindenki, aki átélte Közép-Európa háborgó éveit, az legszívesebben elfelejtené a komor napokat és kitörölné emlékezetéből az átélt komiszságokat. De vajon --- tette fel a kérdést önmagának --- szabad-e felejtenünk? Szabad-e csak úgy napirendre térnünk a kapott pofonok fölött és úgy várni a holnapot, mintha nem is lett volna tegnap. A ma a tegnap folytatása és éppen úgy hozzá tartozik a jövőhöz mint a tegnapelőtt. Egyetlen összefüggő láncsorozat az életünk és az egymásba kapcsolódó láncszemeket nem lehet csak úgy kikovácsolnunk ahogyan azt jó vagy nem jó tetszésünk kívánja. Itt eszébe jutott egyik mérnöktársa, akivel mikor megismerkedett az nem akart magyarul beszélni. Németül sem tudott, de a feltett kérdéseire mégis németül válaszolt. Végül is megkérdezte, hogy miért kerüli nyelvünket. A válasz a következő volt, s ezúttal magyarul hangzott:

--- Tudod, én mérnökkari százados voltam. Szovjet fogságba estem és a Szovjet becsületére legyen mondva, mindig úgy bántak éreztem: tudják, hogy tiszt voltam. Tulajdonképpen csak elméleti különbség volt köztem és a közlegények közötti bánásmódban --- de mégis. Mikor azután háromévi keserves katorga után hazavittek, visszaadták tiszti zubbonyomat, meghagyták rangjelzésemet és Záhonynál adtak át a magyar közegeknek. Mikor ez megtörtént és gondoltam, végre hazamehetek családomhoz, akkor először is letépték parolimról a csillagokat, le kellett vetkőznöm és koszos ruhába bújtattak. Mindjárt az első napon három órát kellett állnom a fal felé fordulva és hallgatnom a gúnyos megjegyzéseket.

--- No százados úr, más világ van már mint amikor a napot lopta a korzón. Most dolgozni kell, mert aki nem dolgozik annak bizony kitekerjük a nyakát stb. stb.

Elmondotta, hogy pár nap múlva elvitték őt és társait a felső tiszai erőmű építkezéséhez, ami még nem lett volna baj. De a megalázó bánásmód, a pofonok amiket kapott, az éheztetés, amit a rabtartók átnevelésnek neveztek --- az már baj volt. Ha valaki csak egy percre is megállt a munkában --- háromnapos betonzárka fél koszttal és még több rúgással mint addig. Mikor Nagy Imre került kormányra hazaengedték, de mint volt tiszt sehol sem kapott állást. Mint alkalmi segédmunkás tengette életét. Felesége közben férjhez ment, ő maga pedig a kőbányai nyomortanyákon élt. 1956-ban sikerült nyugatra szöknie és ekkor határozta el, hogy elfelejt mindent, ami a múltjához köti. El akart vágni minden szálat ami a múlthoz kötötte. Hazát, országot --- még a nyelvet is. De a krétakört, amit a sors von körénk, senki sem lépheti át. Az egykori századosnak sem sikerült. Komor, magába zárkózott ember lett. Megölte a múltja --- amit el akart felejteni.

Odakint lassan sötétedett. Felgyújtották a lámpákat és vacsora előtt mindenki elmondotta, hol járt és mit látott. Szokványos apróságokat meséltek egymásnak az öreg rajnai várakról, a folyón lesikló hajókról és futó hasonlatokat tettek a Rajna két partján élő népről, németekről és franciákról. Mintha szándékosan kerülték volna a tegnap esti témát --- bár mindegyikük arra gondolt. A múltra és mindazon dolgokra, melyeken mindannyian keresztülmentek. Mindannyiuknak volt valami a lelki tarsolyában, amit ki kellett üríteniök. Úgy ahogy az őszhajú építész tette.

Vacsora után ismét elhelyezkedtek a kényelmes bőrfotelokba és szinte várták, hogy folytassa valamelyikük a tegnapi emlékezést. Úgy érezték magukat mintha gyóntató székben ülnének és nem saját, de koruk bűneit kellene fülbe gyónniuk a láthatatlan papnak. Ha írók lettek volna, akkor nekiülnek az asztalnak és a türelmes papírnak mondják el ami lelküket nyomja. De nem voltak írók, csak a megnyilatkozás szükségét érezték.

A nyomasztó csendet az egykori szegedi orvos törte meg. Behunyta szemét és a vízbe ugró elhatározásával vágta el a csend fonalát.

--- Ne haragudjatok --- mondta --- de úgy érzem, nekem is volna némi hozzátennivalóm az első komoly pofonnal kapcsolatban. Jól esne elmondanom --- tette hozzá csendesen. Persze ha nem untatlak titeket. Régóta nyomja lelkemet az a sok minden, amin én éppen úgy keresztülmentem, mint ti --- ha másként is, de ugyanazon körülmények között.

A felszólításra csak a bőrfotelok súrlódása hallatszott. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett, jeléül annak, hogy várják a folytatást.

--- Mint tudjátok Szegeden végeztem az egyetemet és meg sem melegedett a diplomám máris behívót kaptam az egyik tábori kórházba. Hosszú éveken át kezeltem lefagyott lábakat, átlőtt tüdőket, elégett arcokat és a jó ég tudja milyen sérüléseket, amit ez a szó jelent: Háború. A doni katasztrófa után kölcsönadtak egy német hadosztályhoz, ami annyit jelentett, hogy német beosztásba kerültem német parancsnokság alá. Német papírokat kaptam, melyeket semleges szemmel nézegettem és tettem irataim közé. Később ezek a papírok a nagybetűvel írott Sors lett számomra --- Hogy miért, arra majd később rátérek.

--- Az utolsó háborús napokat egy visszavonuló német egység kötöző osztályán értem meg. Mikor elhagytuk a magyar határt, jelentkeztem a parancsnoknál és elbocsájtásomat kértem, amit meg is kaptam. Pár ezer márkával és már értéktelen pengővel a zsebemben --- számomra véget ért a háború. Kilőtt osztrák falvakon és városokon át eljutottam családomhoz, Atterseebe. Kocsin, gyalog és teherautók sárhányóján állva tettem meg az utat. Május első napjaiban voltunk. Tulajdonképpen még nem ért véget a háború és a nyugati szövetségesek gépei még vidáman szórták bombáikat a tiroli és bajorországi falvacskákra, mintha mindegyik faluban vagy paraszttanyán legalább is fegyvergyár fenyegetné a békét.

--- Tavasz volt. Imitt-amott még fehér hófoltok lapultak a horpaszokban, de a réteken már kidugta fejét a kökörcsin és a többi kora tavaszi virág. A Duna melletti Sankt Pölten-ből gyalog iparkodtam Linz felé, semmi értéket nem jelentő kis motyómmal a hátamon. Ha elfáradtam betértem valamelyik parasztházba és pohár tejet kértem. Néha adtak, néha nem. Volt ahol barátságosan fogadtak, volt ahol becsukták az orrom előtt az ajtót. De nem haragudtam ezekre sem, mert egy háborút vesztett, visszavonuló katonaság nem éppen bizalomgerjesztő valami. Az egyik helyen mikor megtudták, hogy orvos vagyok három napig is ott kellett maradnom, mert a faluban nem volt orvos. A falu minden betege oda jött és én gyógyítgattam őket --- ahogyan az akkori lehetőségek megengedték. Recepteket írtam és kelevényeket nyomkodtam ki tüzes konyhakéssel. Honoráriumként szállást, tojásokat és arasznyi szalonnákat kaptam. Egy asszony élő libával akart kedveskedni, de azt már nem fogadtam el, azaz hogy igen, de odaadtam a háziaknak.

Három nap után --- emlékszem pontosan --- május harmadika volt. Német katonai teherautó állt meg a főtéren, sebesülteket és lerongyolódott katonákat vitt Németország felé. Felkérezkedtem és velük mentem tovább Linz felé. Alig hogy elhagytuk a falut, le kellett térnünk az útról, mert kilométer hosszú kocsikaraván haladt előttünk. Mint megtudtam, Erdélyből menekülő szász parasztok voltak. Némely szekér elé négy lovat is befogtak, de általában csak két lesoványodott --- valamikor jobb napokat megért ló húzta a sátoros kocsikat.

A kocsik oldalán rézüstök, főzőedények lógtak pedáns német rendben felaggatva. A bakon fekete, szász ruhába öltözött megkomorodott arcú férfiak ültek. Némelyik mellett ott ült az ugyancsak feketébe öltözött asszony is, ölében gyermekkel. Komoran, sok mindent sejtetően haladt a karaván a bizonytalan jövő felé.

Délután négy óra felé járhatott az idő. Sütött a nap, harsogott a tavasz és semmi sem emlékeztetett arra, hogy még mindig háború van és az emberek ölik egymást. Tudtuk, hogy már csak pár nap van hátra az áhított békéig. A szovjet már benn ült Berlinben, Hitler öngyilkos lett és odahaza már majd egy hónap óta megkezdték az ország átépítését. Újságok nem voltak, s csak kósza hírekből értesültünk az eseményekről. Csodálatosképpen azonban a hírek többé-kevésbé mindig az igazságot hordozták láthatatlan szárnyaikon. A teherautó fiatal német katonái apatikusan dőltek egymásnak. Szemükből hiányzott a lelkesedés és azon révedeztek, hogy mit hoz a jövő. Egyszerű emberek voltak, akiktől nem kérdezték meg, hogy akarnak-e háborút és még kevésbé kérdezték tőlük, hogy mit csinálnak majd ha eljön a béke. Egy alig húsz évesnek látszó szőke fiú a kocsi sarkában piszkos fehér vászonba bepólyázott lábát tapogatta, Mikor kissé jobban odanéztem láttam, hogy hiányzik a jobb lábfeje. Egy másiknak a karja, harmadiknak a fél szeme hiányzott. Háború...

--- A sáros teherautó félig az úton félig az árokban, nagyokat huppanva haladt a kocsikaraván mellett. Nagy, tavaszdélutáni csend volt. Nem hallatszott más csak az autó monoton búgása és a kocsik elé fogott lovak trappolása --- ami még jobban kiemelte a csendet. Álmosan bóbiskoltunk a zsúfolt kocsiban, amikor egyszerre valaki hangosan elkiáltotta magát:

--- Jagdflieger!

Mindannyian felnéztünk és láttuk, hogy derékszögben a karavánra három vadászrepülő hasítja az eget. Elrepültek felettünk, majd óriási ívet leírva felsorakoztak a karaván mögött. Az első gép alig tíz-húsz méternyi magasságba érte el a kocsisor végét és tüzet nyitott. Végiggéppuskázta a szekereket és felemelkedett. Mint valami katonai gyakorlaton pontosan így tett a másik két gép is, s azután mint akik jól végezték dolgukat eltűntek a távoli horizonton.

A gépeken angol felségjelvény volt...

Felborult szekerek, nekivadult lovak nyerítése, sebesültek jajgatása tépte szét a pár pillanat előtt még békés délután csendjét. Még láttuk, hogy az egyik kocsiból holtan húzta ki gyermekét egy fekete ruhás asszony, majd két kezét égnek vetve szórt átkot a már régen eltűnt repülők felé. Mi nem kaptunk lövést, s az autó az immár szabaddá lett útra felkanyarodva folytatta útját. Úgy sem tudtunk volna segíteni, mert a mögöttünk levő háború már sok mindenhez hozzászoktatott minket.

A három angol pilóta, mint holmi repülőgyakorlat után már bizonyára leszállt valahol. Talán éppen a délutáni teájukat itták jelentést sem téve arról, hogy az angol légierő szégyenére gyermekekkel teli menekülő karavánt lőttek szitává valahol a St. Pölten és Linz közötti országúton...

--- Pár napi vándorlás után végre megérkeztem Atterseebe, de családom már tovább ment Brixenbe. Üzenetet hagytak, hogy megtaláljam őket. Tovább vándoroltam, s pár nap múlva utolértem őket. A falu határában már lengett a csillagos amerikai lobogó, bizonyítván, hogy a környék amerikai megszállás alá került. A házak padlásablakaiból hosszú piros-fehér zászlók csüngtek alá, imitt amott amerikai zászlókkal díszítve. A horogkeresztes zászlókat éppúgy eldugták a padláson elheverő kacatok közé a derék osztrákok, mint annakelőtte az amerikai vagy osztrák lobogókat.

--- Azt hiszem, ha valaki megvizsgált volna egy ilyen osztrák padlást, akkor minden politikai változásnak megtalálhatta volna a maga megfelelőjét --- mondotta kissé gúnyos hangon a szegedi doktor.

Az egyik fotelból csendes megjegyzés fogadta a megállapítást. Olyasvalaki mondta, aki maga is Ausztriában élte át a háború utáni első napokat.

--- Hát igen, az osztrákokat --- folytatta elbeszélését a szegedi orvos --- olyan fából faragták, amely minden vízben úszik. Én Bécsben voltam amikor Hitler bevonult és láttam azt a frenetikus lelkesedést ahogyan fogadták. És ma? Nem hinném, hogy akadna Ausztriában egyetlen ember, aki bevallaná, hogy annakidején berekedt a hangja a hangos Heil-Hitlerezéstől.

--- Szóval megérkeztem Brixenbe. Találkoztam családommal. Az egyik faluvégi módos gazdánál szálltunk meg. Tiszta, levegős szobát kaptunk, melyben kényelmesen elfértünk. Nem mondom jó árat kért a szobáért, de megérte. Tej-vaj volt bőven, úgy hogy pillanatnyilag éltünk, mint Marci Hevesen.

Két nap múlva mindenkit felszólított az amerikai parancsnokság, hogy jelentkezzenek a falusi marhalegelőn számbavétel végett. Én is elmentem, s ott találkoztam Kunder Antal volt kereskedelmi miniszterrel, Jaross Andorral a felvidéki magyarság vezetőjével, Imrédy Bélával, Kolozsvári Borcsa Mihállyal és még sokakkal az egykori magyar élet vezetői közül. Mindannyian jelentkeztünk. Nevünket beírták egy nagy könyvbe majd utána helyzetmegbeszélésre ültünk össze az egyik közeli szénagyűjtő házban.

--- Mindannyian megnyugodtunk, mert Imrédy közölte: az amerikaiak nem adnak ki senkit és nyugodtan alhatunk.

Pár napig nyugodt mederben folyt az élet. Segítettünk a gazdának, olykor besétáltunk a közeli faluba, ahol a feketepiacon már lehetett egyet s mást kapni. Gyűjtögettük és megforgattuk a híreket, illetve addig-addig forgattuk, amíg a rossz hírből is jó lett. Újabb magyarokkal találkoztunk, akik egyik-másika gyanús érdeklődéssel kérdezgetett a nevesebb politikusok felöl. Volt olyan is, aki beírta noteszába az illetők nevét és címét. Az egyiknél észrevettem, hogy amerikai cigarettát szív, s amikor megkérdeztem hol szerezte, elpirult és valami kitérő választ adott. Később megtudtuk zavara okát...

--- Május közepén amerikai jeep állt meg szállásunk előtt. A kocsit amerikai egyenruhás katona vezette, aki mellett fekete szemüveges, ugyancsak egyenruhás férfi ült. A hátsó ülésről középmagas, fekete hajú civil ruhás férfi ugrott le. Odajött hozzánk és bemutatkozott:

--- Bochkor vagyok... Kolozsvárról.

--- Elmondotta, hogy az amerikai katonaság megbízásából körzettanulmányt végez, mert tejport, kakaót, gyümölcsöt óhajt a gyermekeknek kioszani. Őt, mint magyarul beszélő egyént kérték fel az összeírás elvégzésére. Mindhármukat megvendégeltük, ők pedig beírták nevünket a magukkal hozott jegyzetfüzetbe, melyben már más nevek is szerepeltek. A fekete szemüveges amerikai a körülöttünk lábatlankodó gyermekeknek csokoládét adott, de közben --- talán véletlenül --- elszólta magát. Kiderült, hogy az is tudott magyarul. Mikor eltávoztak, valami gyanú támadt bennünk, de hát Amerika a demokrácia, a szabadság hazája és az USA még senkit nem adott ki, aki a csillagos lobogó védelme alá helyezte magát.

--- Másnap délben --- esős májusi nap volt --- újabb amerikai jeep jelent meg a házunk előtt. Valami őrmesterféle piszkos papírfélét lebbentett meg az orrunk előtt, az után érdeklődve, hol a szobánk. Mikor bementek --- kiderült, hogy házkutatást végeznek. Tört németséggel beszéltek és fegyvereket kerestek. Behívták nagyobbik lányomat, csokoládét adtak neki, majd egyikük --- kezével revolvert utánozva --- megkérdezte:

--- Ist bumm, bumm?

--- Kislányom ijedten nézte a marcona vendéget és sírva fakadt. Az amerikai gyöngéden átkarolta, megsimogatta arcát és közben lecsatolta a gyermek nyakáról a keresztet tartó aranyláncot. A másik kettő --- mint hadianyagot --- elvitte a fényképezőgépet, a töltőtollakat, a feleségem aranygyűrűjét és az én ezüst cigarettatárcámat. Mikor tiltakoztam, ajkára tette mutatóujját:

--- Pszt, pszt...

--- Érthetetlen angolsággal még mondott valamit, amit azonban nem értettem. Azután elmentek. Így találkoztam először az Egyesült Államokkal...

--- Később, mikor már Nyugatra menekültem levelet írtam Eisenhower elnöknek és kártérítést kértem az ellopott tárgyakért. Pár hét múlva meg is érkezett az elnöki iroda válasza azzal, hogy akkor háború volt és háborúban előfordulnak ilyen jelentéktelen apróságok.

--- Pedig akkor már nem volt háború --- tette hozzá kissé méltatlankodva a szegedi orvos.

--- Másnap megint találkoztunk a szénapajtában és megtudtuk, hogy Imrédy Bélát elvitték. Két nap múlva hasonló sors érte Jaross Andort, Kunder Antalt és sokan másokat. Az addigi nyugalmat kellemetlen nyugtalanság váltotta fel. A tanya alatt futó országúton civilekkel megrakott amerikai katonai autók haladtak Kitzbühel felé. Erre fel, pár előrelátóbb ember és bujdosó német katona megrakta hátizsákját elemózsiával és felment a hegyek közé. Bár csak mi is így tettük volna. De nem éreztük magunkat bűnösnek, no meg bíztunk az amerikai demokráciában, melyről annyi minden szép mesét hallottunk nem csak a háború előtt, de még utána is.

--- A legközelebbi napok egyikén kölcsönkért parasztruhában bementem a közeli Kitzbühelbe újabb híreket szerezni. Mikor elsétáltam a messze földön híres téli sportszálló a Palace Hotel előtt, láttam, hogy az épület előtt hatalmas teherautók bútorokat és egyéb irodai tárgyakat raknak le. Felballagtam a szálló elé és zsebre tett kézzel néztem a rakodók munkáját. Pár perc múlva amerikai uniformis állt meg előttem és tökéletes németséggel kérdezte:

--- Akarsz egy pakli cigarettát? --- ha igen akkor segítsél a bútorokat behordani...

--- Elfogadtam az ajánlatot. Nem is annyira a cigaretta miatt, hanem hogy kissé körülnézzek a hírhedt CIC ottani irodájában.

--- Egymásután hordtam fel az írógépeket a szobákba és közben komótosan, lassan rágyújtottam egy cigarettára és füleltem. Csak hébe-hóba hallottam angol beszédet. Legtöbben németül és nagy meglepetésemre --- magyarul is beszéltek. Különösen feltünt egy magas, hadnagyi rangjelzést viselő fiatalember, aki ellenző nélküli sapkáját hátracsapva beszélgetett két három ugyan csak magyarul beszélő társával. Mint később megtudtam az illető a budapesti Rákóczi úti Ostende kávéház tulajdonosának, az öreg Grosz bácsinak volt a fia. A hírhedt Himmler Márton embervadász magyar osztályát vezette. Akkor már nem Grosznák, hanem Granvillnek hívták és később ő kísérte Budapestre az úgynevezett háborús bűnösöket.

--- A kitzbüheli CIC különítmény vezetője Himmler Márton fia volt főhadnagyi rangban. Az apát még Himmlernek, az amerikai uniformisban díszelgő fiát már Hamiltonnak hívták. Általában minden magyar beosztottnak már angol neve volt. Valamennyien fekete szemüveget hordtak. Hogy miért? Azt csak gyanítani lehet. Talán mert mesterségük nem volt éppen dicséretreméltó, s emiatt viseltek álarcot? Ki tudja? Tény, hogy feladatuk az Ausztriában tartózkodó magyar politikai menekültek összefogása volt, amit elismerésre méltó ügybuzgalommal végeztek. Először a kis névteleneket keresték fel. Kiválogattak közölük pár mindenre kapható egyént. Pakli cigarettával, tejporral, borravalónak számító dollárral megbízták őket, hogy írják össze a környéken lakó magyarok névsorát. Ezeknek a magukról megfeledkezett magyaroknak volt vezetője a kolozsvári születésű félzsidó Bochkor Károly. A kapott névsor alapján mindenhová ellátogatott és ócska ígéretekkel sokakat meg is szédített. Mikor biztos volt a keresett egyének ügyében, akkor leadta a címet a CIC vezetőinek és másnap már meg jelent a ház előtt az amerikai jeep és elvitte az illetőt. Mint már mondottam először Imrédy Bélát vitték el, azután a többieket. Kis és nagyhalat egyaránt. A Péter Gábortól kapott lista mintegy háromezer magyar háborús főbűnösről tudott, s a CIC minden különösebb ellenőrzés nélkül vagonszámra szállította az embereket Rákosi Mátyás börtöneibe. Később mikor már véget értek a hivatalos szállítások és összefogások, akkor egyéni akció keretében lopták haza azokat, akik kimaradtak Péter Gáborék listájából.

A CIC jelentette azt a másik Amerikát, amit sajnos nem ismertünk. Mi csak Washington és a többi nagy amerikai politikus és tábornok nemes arcélű képeit rögzítettük agyunkba, s abban a romantikus hitben éltünk, hogy az Egyesült Államok tiszteli az emberi jogokat és hű védelmezője az emberi szabadságnak. Mikor azonban szembekerültünk azzal a bizonyos másik Amerikával, amit a CIC jelentett, máról holnapra megváltozott bennünk a régi kép. Volt budapesti és bécsi zsidó kereskedősegédek teljhatalmat kaptak az emberi sorsok intézésére --- és akként is cselekedtek.

A fegyverszünetet követő első hónapok a megtorlás és bosszú jegyében folytak le. Súlyos hibát követett el a győztesek politikája midőn olyanokra bízta a levert ellenség üldözését, akik személyükben vagy hozzátartozóik révén áldozatai voltak a zsidóellenes időknek. A bűntettek elkövetői felett sohasem az áldozatnak, hanem a dolgokat tárgyilagosan mérlegelő bíróságnak kell ítélkeznie. Mi sem várhattunk más bánásmódot azoktól, akik átmentek a német koncentrációs táborok kegyetlenségein, vagy akinek apja, anyja vagy egyéb hozzátartozója eltűnt a második Világháború nagy kataklizmájában. A hiba --- sőt bűn --- akkor következett be, amikor a meghurcolt európai zsidóság megmenekült tagjai teljhatalmat kaptak kormányaiktól a bosszúra és megtorlásra. A sebek még véreztek és azok viselői új sebeket fakasztottak, melyek mind a mai napig nem hegedtek be s ki tudja mikor fognak begyógyulni. A megtorlás kollektív volt. Nem csak az egykori kegyetlenkedések okozóit és azok tényleges résztvevőit, hanem mindenkit sújtott, aki a legyőzöttek táborához tartozott. A német vasúti állomásokon hatalmas plakátok kiabálták: kutyáknak és németeknek tilos a vasút használata. Ha egy uniformist viselő magyar tisztet fedeztek fel valahol a CIC kopói minden további nélküli bevitték a gomba módra szaporodó amerikai lágerek egyikébe. Akár bűnös volt, akár nem. Abban az időben mindenki bűnös volt, aki a menekültek légióiban magyarul beszélt, vagy pláne ha valami tisztséget töltött be azelőtt.

Hosszú amerikai fogságom alatt engem csak a Nyugatra menekült magyarok sorsa érdekelt. A németek birkózzanak úgy, ahogy tudnak, gondoltam. Ők sem igen törődtek velünk. Mindenki a maga vagy a saját nemzete sorsáért aggódott. Láttam a gollingi éhséglágerban kis falusi jegyzőket, sohasem politizáló postásokat, egyszerű tisztviselőket, parasztokat és munkásokat, akik csak azért menekültek el a nagy exodus idején, mert féltek az oroszoktól és ösztönösen is megérezték az azóta bekövetkezett időket.

Egy szép napon engem is elvittek. Roppant büszke voltam, mert a tanya előtt megtorpant kocsiból maga Hamilton főhadnagy szállt ki a jeepből, két ugyancsak fekete szemüveges legényével. Igyekezett minél katonásabb arcot vágni és közölte, hogy pár órára bevisznek a központba rövid kihallgatásra.

--- Semmit se hozzon magával --- mondotta. Merő formalitás az egész.

Elbúcsúztam családomtól és megnyugtattam őket, hogy estére itthon leszek. Akkor még nem tudtam mekkorát tévedtem.

Már estefelé járt az idő, amikor megérkeztünk a központba. A hosszú folyosókon egyenruhás alakok fontoskodtak. Aktákat cipeltek és legtöbbjük oldalán hatalmas revolver csüngött. Betereltek egy barátságtalan kinézésű szobába, ahol már vagy öt-hat ugyancsak magyarul suttogó személy támaszkodott a falnak. Azonnal feltűnt, hogy a szoba falát deszkalapok borították, s hogy a szobában emberszag volt érezhető. Mintha nemrégiben valakit megvertek volna. Izzadság és enyhe ürülékszag terjengett a deszkával beszögezett ablakú helyiségben. Az egyik sarokban szállodai íróasztal állott, mögötte kényelmes, de már rongyos rojtú karosszékkel. A jelenlevők gyanús szemekkel nézegettek mikor beléptem és még arra sem akartak válaszolni mikor kérdeztem, hogy mióta vannak itt. Nemsokára azonban megtudtam, hogy még reggel hozták be őket, de azóta semmi nem történt.

Lassan besötétedett.

Páran leültek a mocskos padlóra, sőt olyan is volt, aki végigdőlt és elaludt. Így töltöttük az első éjszakát.

Én is elaludtam, ha ugyan alvásnak lehet nevezni, amikor valakit koszos padlón, ismeretlen emberek közé beágyazva elnyom az álom.

Még csak derengett a kitzbüheli hegyek fölött, amikor már mindannyian talpon voltunk. Kíváncsian mustráltuk egymást, mert csak annyit tudtunk egymásról, hogy mindenkit azzal az ürüggyel hoztak be: "csak hivatalos formaság az egész".

Víz nem volt a szobában. Még csak vödör sem. Így csak amúgy cigányosan iparkodtunk emberi külsőt ölteni. Leporoltuk ruhánkat, akinél volt fésű az megfésülködött. Sőt egy tiroli paraszt társunk beleköpött markába és úgy hozta rendbe bozontos üstökét.

Mikor mindezzel elkészültünk, fel-alá sétálva vártuk a következő felvonást az embermagasságig bedeszkázott ablakú szobában. Lassan feloldódott a bizalmatlanság és óvatosan bár, de mindenki megmutatta a maga erősen retusált fényképét. A tiroli parasztról kiderült, hogy falusi pártmegbízott és a nemzeti szocialista párt tagja volt. Amolyan jegyzőféle valaki lehetett falujában, aki --- mint mondotta --- már csak azért sem árthatott a zsidóknak, mivel hogy egyetlen zsidó sem volt a községben. Valaki azonban feljelentette, s mivel tisztségviselő volt így őt is behozták a CIC központba. Később pár hétig együtt fuvaroztak minket a hatalmas teherautókon, aztán kiengedték.

Egy másik társunk parasztruhában bujkáló német százados volt. Kissé idegesen viselkedett és inkább önmagával, mint velünk beszélgetett. Levette parasztzubbonyát, felemelte karját és mutatta, hogy nem volt SS, mivel hónaljában nem volt betetoválva a vércsoport szám. Elhittük neki.

Egy alig 18-20 évesnek látszó magyar gyerek is volt a szobában. Szőke haja rendetlenül lógott szemébe és kezével idegesen rángatta kabátja amúgy is lazán lógó gombjait. Félrehívott az egyik sarokba és elmondta, hogy levente volt és otthon zöld inget hordott.

--- Ugye nem fognak kivégezni? --- kérdezte ijedten, ami kissé gyanús volt.

Faggatásomra aztán elmondta, hogy Pesten gettóőr volt, de --- Isten engem úgy segéljen, senkinek sem ártottam --- tette hozzá csendesen.

Társaival menekült nyugatra, s valamelyikük feljelentette, illetve elmesélte Bochkornak, hogy zsidókat őrzött Budapesten.

Mi lett a sorsa? Nem tudom --- tette hozzá a szegedi orvos. Lehet, hogy hazavitték, de az is lehetséges valahol Amerikában van, és ha tiszta a lelkiismerete, akkor nyugodtan alszik és emlékezik a régi napokra.

--- Szóval --- folytatta emlékezését az orvos --- hogy Kitzbühelnél maradjunk, úgy nyolc óra felé kinyílt az ajtó és két néger közlegény egy vödör kávét hozott a szobába. Mindenki alumínium kanalat kapott és azzal kanalaztuk a valódi babkávéból készült, de elég híg folyadékot. Már a vödör aljában összegyűlt cukrot szedegettük, amikor belépett egy tagbaszakadt őrmester és a kezében lévő lapról felolvasta a neveket. Mikor hozzám ért intett, hogy álljak félre. Félreálltam. Végigtapogatta ruhámat, majd határozottan közölte, vegyem le a karórámat. Ezt meg is tettem, de búcsúzóul még felhúztam, s úgy adtam át új tulajdonosának. Az őrmester minden szégyenkezés nélkül zsebre vágta és kivezetett a folyosóra, ahol egy falmelletti széken kellett helyet foglalnom.

Már a kitzbüheli hegyek felett járt a nap, mikor végre behívtak az irodának átalakított hotelszobába. Az egyik íróasztal mögött őrnagyi rangjelzést viselő tiszt ült. Hol egy vastag könyvben, hol különböző dossziékban kotorászott. Jobbra-balra tőle két kisebb asztalka. Mögöttük két feketeszemüveget viselő CIC őrmester. A biztonság kedvéért az ajtóban gumibottal kezében ugyancsak katona állott. De sorkatona lehetett, mert uniformisa különbözött a CIC-ben dolgozó beosztottaktól.

Mint később megtudtam, a CIC tagjai tulajdonképpen nem is katonák voltak, hanem az európai országokból összeverbuvált illetve kiválogatott civilek. Ezek aztán rövid nyomozó kurzuson átesve kaptak beosztást. Ausztriában bécsi és budapesti nagy többségben zsidó származású fiatalemberek végezték a nyomozást illetve a menekültek megszűrését. Az illetők kellő helyzetismerettel rendelkeztek, azaz tisztában voltak a magyar politikai élet eseményeivel és főleg annak szereplőivel.

A vád alá helyezendők listáját már jóval a háború előtt állíthatták össze, mert az őrnagy asztalán heverő könyvben névsor szerint sorakoztak a magyar közelmúlt szereplőinek nevei.

Ott álltam az őrnagy íróasztala előtt és kicsit megijedtem, mikor láttam, hogy ujjai az én nevem kezdőbetűje előtti listánál állt meg. Szóval én is benne voltam a könyvben. Én, az egyszerű orvos főhadnagy.

Az őrnagy felnézett a könyvből, rágyújtott egy cigarettára és a világ legbékésebb hangján kérdezte:

--- Mennyi ideig dolgozott együtt Mengelével?

A baloldali asztalnál ülő fekete szemüveges tolmács lefordította magyarra, mert angolul még csak tudok valamit, de az amerikai dialektust a mai napig nem értem.

--- Mengelével? --- kérdeztem csodálkozva. Sohasem hallottam ezt a nevet.

--- Nézze kérem --- folytatta az őrnagy --- ne kerülgesse a választ. Maga doktorként volt beosztva a németeknél, s minden ilyen beosztottnak Mengele mellett kellett dolgoznia. Akár akarta, akár nem.

Megismételtem előbbi válaszomat, majd részletesen elmondtam milyen kórházaknál dolgoztam, akár német vagy magyar parancsnokság alatt.

Az őrnagy ismét lapozott a könyvben, aztán pár jelentéktelen dolgot kérdezett, amiből kiéreztem, hogy az előtte fekvő könyvben csak annyi állhat, hogy német kórházakban is dolgoztam. Intett az egyik fekete szemüvegesnek, mondott valamit, mire az kiment és pár perc múlva magyarul beszélő gépírókisasszonnyal tért vissza. Felvettek valami jegyzőkönyvfélét, amit alá kellet írnom, majd az ajtóban álló gumibotos katona visszakísért éjszakai szállásunkra.

Még két napig élveztem az amerikai vendégszeretetet. A harmadik nap reggelén bejött a magyarul beszélő CIC őrmester, kitől megkérdeztem mikor mehetek haza?

--- Hát az még eltart egy ideig. Ha okosan vallott volna, már otthon lehetne --- közölte --- aztán utasított, szedjem össze a holmimat mert holnap elszállítanak.

--- Milyen holmimat szedjem össze? --- kérdeztem. Mikor elhoztak, azt ígérték estére otthon lehetek a családomnál. Nem hoztam magammal még egy fogkefét sem.

--- Majd kap egyet --- bíztatott udvariasan, mintha legalábbis valami jótékonysági egyesület meghatalmazottja lenne.

Hát valahogyan így találkoztam először az amerikai CIC-el, ami holmi apróságoktól eltekintve elég barátságos légkörben folyt le. Nem volt se ütleg, se semmiféle úgynevezett harmadfokú vallatási módszer.

Ijesztő az őrnagy előtt fekvő ezer és ezer nevet tartalmazó fekete könyv volt. Ha én a jelentéktelen szerepet játszó kis katonaorvos is benne vagyok, akkor ki mindenki lehet a névsorban. A későbbi idők szereplőiről nem is szólva. Micsoda roppant munka és kémszervezet állott a könyv mögött, melynek adatszerzői ott éltek közöttünk. Kávéházakban, társaságban beszélgettünk velük és fogalmunk sem volt, hogy utána pontos jegyzeteket csináltak a hallottakról. Feljegyezték a neveket, az adatokat és azután különböző kanálisokon eljutatták a nagy kémszervezet központjába, hogy majd kellő időben egy szőke hajú amerikai őrnagy felüssön egy fekete könyvet, amelyben mindenki benne van. Az őrnagy azonban csak végrehajtó. Mögötte ott áll egy roppant erős világszervezet, melynek tagjai mindent felírnak és mindenkit felelőségre vonnak, aki akár közvetve akár közvetlenül vétett ellenük.

--- Bocsáss meg egy pillanatra --- szólt közbe az egyik jelenlevő --- engem is kihallgatott a CIC, de egészen más körülmények között. Először egyes zárkában puhítottak kerek tíz napig. Napi ellátmány egy darab kenyér és egy bögre cukortalan kávé volt. Aztán jöttek a különböző verések. Hol pofon, hol rúgás. Szóval --- fejezte be közbeszólását az illető --- a CIC nem mindig és nem mindenkivel bánt úgy, ahogyan előadtad...

A szegedi doktor felállt, hátrakulcsolt kezekkel odament a még mindig nyitva álló nagy üvegajtóhoz és felnézett a fényesen ragyogó csillagokra, majd folytatta:

Igen, nekem szerencsém volt az első kihallgatáson. Talán a szőke amerikai őrnagynak köszönhetem. Nem tudom. Lehet, hogy az én kihallgatásom közvetlen a német kapituláció után történt és még nem élesítették ki a körmöket. Mert később... na, de majd erre még rátérünk --- mondta, miközben behúzta a széles üvegajtót. Odakünn már hűvös szelek borzolták a Rajna-menti erdőket és valahonnan szarvasbőgés búgott fel az éjszakában. Visszament helyére és udvariasan kérdezte:

--- Nem unjátok? Én úgy érzem, el kell mondanom a velem történteket. Egyszer talán meg is írom, de sajnos nem vagyok író. A világ általában csak a dolgok egyik oldalát ismeri. A győztesek oldalát. A másik oldalt, a vesztesekét véka alá rejtik és még az emlékét is kimossák az agyakból. Mert ne higgyétek, hogy csak diktatúrákban van agymosás és a tények meghamisítása. Óh nem! A demokráciákban is átírják a történelmet, nem is sok idő elteltével, hanem azonnal. Sokkal ügyesebben dolgoznak, mint Orwell diktátorai. Az ő könyveiket nem kell átírni, mert már jövőt igazolóan örökítik meg korunk hazugságait. De ezek nem új dolgok, így volt ez már mióta ember az ember és amióta háborúkat vezetnek egymás ellen.

Tudjuk, tanultuk és megdöbbentünk, hogy Cézárt megölték. Halála napja a klasszikus történelemírás sarkalatos dátuma. De ki beszél azokról az ezrekről, akiket Cézár végeztetett ki és öletett meg? Ki beszél a gall szabadsághős Vencingetorix, Cézár parancsára végrehajtott erőszakos haláláról a római börtönben? Ki siratta meg a galliai felkelés áldozatait, melyek száma ezrekre, tízezrekre rúg?

Minden tiszteletünk Nagy Károlyé, aki egyetlen néppé, nemzetté akarta kovácsolni Európát. Aachenben Dómot neveztek el róla, mert korának a hőse, illetve győztese volt. Csak a könyvtárak mélyén meghúzódó elsárgult lapú öreg kódexek emlékeznek meg a nagy király nem éppen dicső cselekedeteiről. Csak a bennfentes tudósok tudják, hogy a szászok lázadása után a király egyenes parancsára 4600 szász katonát, asszonyt, gyermeket egyaránt fejeztek le a frank király által elgondolt európai egység véres oltárán. Hasonló módon bánt el a frank birodalom keleti határát fenyegető avarokkal is. De mivel ő volt a győztes ezt elfelejtették megírni kora krónikásai. Ha meg is írták, legfeljebb a sorok között, mert az igazságot és a való tényeket már akkor is veszedelmes volt papírra vetni az írástudóknak.

--- És azóta mit sem változott a világ --- mondta csendesen a szegedi doktor.

Könyveket írtak, filmet, színdarabot készítettek például Oradour-ról a kis francia városkáról, amelyet egy meglódult német parancsnok felgyújtatott és agyonlövette a lakosság nagy részét, bizonyos partizán vagy ahogy a francia ellenállók magukat nevezték; maquis-ok tevékenysége miatt. Hasonló sorsra jutott a cseh Lidice nevű falu is. Gyalázatos, elítélendő tettek ezek, amikre nincs mentség. Igaz, hogy háború volt, hadijog uralkodott, aminek az a feladata, hogy megvédje a harcoló katonaság biztonságát az arcvonal mögötti részeken.

Mint mondottam, ez a két falu azóta fogalom lett és a győztesek --- hangsúlyozom a győztesek --- nem engedik azok emlékét elfakulni. Nagy a gyanúm azonban, hogy ezt a nagy igyekezetet inkább a bosszú, mint a háború rémségeire való emlékezés irányítja. Mert ha az utóbbi lenne a cél, akkor nem csak a vesztesek, de a győztesek hasonló tetteit is az el nem felejtendő dolgok táblájára kellene felvésni.

De ki beszél ma már például arról a kis felső-magyarországi faluról, amely egyetlen rövid délután másfélezer lakójával együtt nyomtalanul eltűnt, nemcsak a térképről, de a föld színéről is. Akik ott jártak mesélik, hogy a falu romba dőlt házai között lósóska, lapulevél és pár ványadt nyírfácska őrzi az egykori falucska emlékét. Az emberek messze elkerülik és legfeljebb keresztet vetnek ha mégis arrafelé visz az útjuk.

--- Nagydobrony? --- szólt közbe valaki.

--- Igen, Nagydobrony --- mondta halkan az orvos. Ha érdekel, elmondom a falucska sorsát, mivel véletlenül találkoztam idekint valakivel, aki egyike volt a három embernek, akik túlélték az egészet, illetve megmenekültek.

Aratás utáni idő volt. A hatalmas asztagok cséplésre vártak, hogy megtöltsék a zsákokat, mert abban az időben --- 1945 nyarán --- nagy szükség volt a kenyérre. A háború már véget ért és fél év óta Rákosi Mátyás volt Magyarország ura. Aratás előtt szovjet katonai bizottság jelent meg a faluban, és sorba vette az istállókban megmaradt állatokat. Azt is kiszámolták, hogy körülbelül mennyi gabonát köp ki magából a cséplőgép. Mikor ezt elvégezték, akkor közölték a faluval, hogy cséplés után ennyi és ennyi mázsa gabonát kell beszolgáltatni a Vörös Hadsereg legközelebbi gyűjtőhelyén. A parasztok csak néztek, mert tudták, ha ezt megteszik, akkor a falu számára egy véka búza sem marad. Az is kétséges volt, hogy ki tudnak-e annyit csépelni az asztagokból, mint amennyit a vöröscsillagos katonák követeltek. De nem szolgáltattak be semmit... Mert...

Még azon az éjszakán kigyulladt a legnagyobb asztag és a lobogó lángok vörös fénnyel világították meg az éjszakát. Azután leégett a többi asztag is. Hogy valamelyik elkeseredett paraszt okozta-e a tüzet, vagy véletlenül történt? --- ez sohasem derült ki és nem is derül ki soha. Mert...

Hajnalban három katonai autó jelent meg a községben és sorra vették a népet. De senki sem tudott mondani semmit. Az egyik tiszt mielőtt kocsiba ült volna, kidoboltatta, hogy egy lélek sem hagyhatja el a falut, és kijárási tilalmat rendelt el. Senki sem távozhatott el a házából és az ablakot is be kellett csukniok. Már melegen sütött a júliusi nap, amikor Ungvár irányából három szovjet bombázó tűnt fel. Páran kilestek az ablakok mögül, voltak, akik kimentek az udvarra és a gépeket nézték. S ekkor elszabadult a pokol. A három gép gyújtóbombákat szórt a falura, s pillanatok alatt egyetlen lángtenger nyelte el a házakat. Sokan benn égtek, sokan menekülni akartak, de ezek még rosszabbul jártak. A falut autólánccal vették körül és aki a tűztengerből menekülve próbálta életét menteni, azt legéppisztolyozták. Asszonyok gyermekükkel az ölükben, fiatal fiúk, lányok, férfiak, öregek hullái hevertek a falu határában. Már késő délutánra járt az idő, amikor a vöröscsillaggal ékített autók elhagyták Nagydobronyt, miután teljesítették az Ungvárról kapott parancsot.

Az agyonbombázott faluból mindössze hét ember maradt életben. Amikor elmentek az autók, előbújtak és az éjszaka sötétjében nekiindultak a világnak Nyíregyháza felé. Gondolták ott majd elmesélik a túlélt szörnyűséget és talán igazságot kapnak a falu halottai. De tévedtek. A hivatalokba betelepedett muszkavezetők már értesítést kaptak az orosz parancsnokságtól, hogy minden nagydobronyi lakost azonnal ki kell adniok a megszálló katonaságnak. Négyet ki is adtak. Sosem derült ki mi történt velük. Eltűntek a nagy felszabadítási mámorban, hasonlóan azokhoz, akiket szintén elvittek és akikről ugyancsak nem beszélnek a győztesek krónikásai.

--- A többi háromnak sikerült elbujdokolnia. De akivel én találkoztam, az is csak négy fal között, suttogva merte elmesélni Nagydobrony tragédiáját. Egyszerű paraszti ember, aki évszázadok alatt megtanulta hogy jobb hallgatni mint az igazságot keresni.

--- Mint már mondtam Oradournak, Lidicének nemcsak márványtáblája, de intő irodalma is van, mert a két faluval történt szörnyűségeket a vesztesek követték el. Tehát napfényre velük! De Nagydobronyt a győztesek végezték ki. Másfélezer embert egyszerre. Egyetlen nyári délután. Emléküket csak a romok között elburjánzott lósóska hirdeti. Se márványlap, se sírkő. Semmi...

--- És ha már a csúnyaságoknál tartunk, akkor még meg kell kérdeznünk, ki jegyezte fel és ki meri felvetni a felelősség kérdését azért a sok tízezer magyarért, akiket nem a háború alatt, hanem a háború után, mint a barmokat terelték a Szovjetunióba és javarészük mindmáig nem tért vissza. Pedig abban az időben már az Atlanti Charta szép mondatai lebegtek a világ fölött és a magyar fővárosban nem csak Szovjet, de angol, francia és amerikai bizottságok ügyeltek a nagy nehezen bekövetkezett békére.

--- És ki beszél a Titóéknak kiszolgáltatott, főleg fiatal gyerekekből álló három német divíziónak a sorsáról? Ezeket a divíziókat tisztestől, közlegényestől beterelték a karsztok barlangjaiba és rájuk robbantották a sziklákat.

--- Ki beszél a Sztálin zsarnoksága elől elmenekült ezer és ezer orosz családról és katonáról, akiket Anglia kiadott a Szovjetnek? Sorsuk közismert, felesleges még egyszer elmondanunk.

--- És vajon nem futja át szégyenpír az arcát annak a svédnek, aki tudja, hogy miként rakták hajóra azt az ugyancsak sokezer orosz családot, akik rövid három esztendeig élvezték a svéd demokrácia vendégszeretetét? Az egyik közép-svédországi partszakaszon még falvakat is építettek nekik a Szovjetunióból való elmenekülésük után. Majd egy szép napon szovjet hajók jelentek meg a kikötőben és a svéd rendőrség gumibottal meg egyéb divatos olajággal felszerelve terelte be őket a hajókra, amelyek meg se álltak Murmanszkig. Nem szovjet davajkatonák de a szocialista Svédország hivatalos közegei végezték az egész gyalázatos kiadatási műveletet. De a béke kedvéért erről sem illik beszélnünk. Fátylat reá, mintha sosem történt volna meg...

--- Mindig csak Oradour, Lidice és magyar vonatkozásban; Újvidék! Mintha örökké bele akarnák égetni a vesztesekbe, hogy csakis és csakis ti vagytok a bűnösök! A győztes az mindig emberséges és mindig igazságos. A győztes az még véletlenül sem követ el embertelenséget --- legalábbis az utókor számára.

A kezükben levő sajtóval, televízióval visszafelé pergettetik a múltat és szigorúan kicenzúráznak mindent, ami bizonyítaná, hogy pontosan ugyanazon bűnöket és hibákat követtek el mint a legyőzöttek. Jó! Tudjuk, hogy volt Újvidék és volt Zsablya. És ezt tudja a világ is. De azt már nem tudja, hogy milyen események előzték meg az akkori napokat és mi vitte a gyilkosság paraxizmusába azt a pár embert, akik az újvidéki vérengzést elkövették.

--- Ne értsetek félre, nem védeni akarom őket, folytatta előadását a szegedi orvos. A gyilkosságokra nincs mentség. Se ezen se a túlsó oldalon. Aki háborúban volt az tudja, hogy néha --- bizonyos körülmények között ---, az emberben felülkerekedik az állat, kivetkőzik emberi mivoltából és olyan dolgokat követ el, amit addig álmában sem mert megtenni. Teljes ítélethasadás, skizofrénia áll be a józan emberi érzések és cselekedetek közé. Az újvidéki dolgokat, ha megbocsájtani nem is, de indokolni tudjuk az előzmények ismeretében. Felvágott gyomrú csendőrök, békésen huszonegyező katonák közé bevágott kézigránát és hasonló partizáncselekedetek előzték meg Újvidéket. Ilyen esetek után jött az oktalanul elkiáltott: no de most már elég!

--- Olyan volt, mint a váratlanul elcsattant pofon. Az idegek szétpattanása, a kimerült ember végtelen dühe, amely nincs tekintettel sem a tettre sem annak következményeire. Tömegpszichológiai tünet amelyet --- ismétlem --- megbocsájtani nem, de megérteni lehet.

--- Egészen más elbírálás alá esik viszont az, ami azután következett az úgynevezett Titó partizánok részéről. Előre elkészített terv szerint végeztek a délvidék német és magyar falvak lakosságával. Nem a pillanatnyi elvakultság, düh vagy egyéb ok miatt, hanem utasításra, hidegen előkészített terv szerint kellett működniök. És működtek is. Akárhogyan is elhallgatják a győztesek mégis örök szégyene marad korunknak. Pedig sok embertelen dolog történt humanizmust és kultúrát hirdető XX. századunkban.

--- A humanizmus zászlaját lobogtattuk és vagonszámra vittük az embereket a vágóhídra. Zsidót, mert zsidó volt, magyart, mert magyar volt és németet, mert német volt. Mindegy. A fájdalom és az emberi szenvedés nemzetközi, és nem lehet kategorizálni, hogy ez szenvedhet mert zsidó, az megdögölhet mert magyar vagy mit tudom én milyen nációnak a fia.

--- Az újvidéki véres eseményeket és annak körülményeit azok dolgozták fel, akiknek érdekében áll az akkori dolgok napirenden tartása. De hol örökítették meg az utána jövő embertelenségek végtelen sorozatát, amelyek nem csak számbelileg, de módszereikben is messze túlhaladják az Újvidéken történteket?!

--- Senki sem tárta még a világ elé, hogy az előnyomuló szovjethadsereg előtt menetelő szerb csetnikek hogyan végezték a felsőbb utasításra elkövetett ,,tisztogató akcióikat." Ha magyar vagy német lakosságú faluba érkeztek, összeterelték a lakosságot. Külön állították a férfiakat --- 16 évtől felfelé --- majd kikísérték őket a sintértelepre és legéppuskázták mindannyiukat. Az asszonyokat és gyermekeket a puszta mezőn felállított tábornak nevezett kopár földre terelték, ahol heteken, hónapokon át vájúba öntötték a naponta egyszeri moslékot. Mert mást nem kaptak. Száz és száz ilyen falut intéztek el rövid pár hónap alatt. De mivel Jugoszlávia is a háború győztesei közé tartozik, így ezek a dolgok sohasem kerültek a világ lelkiismerete elé. A Dráva és Száva-menti tömegsírok pedig hallgatnak és semmiféle emléktábla sem jelzi, hogy kik porladnak a fekete rögök alatt. A sírok felett ismét kizöldült a fű, békés parasztok szántanak, vetnek és aratnak és talán csodálkoznak, ha ilyen részeken több kenyeret ad a föld.

--- Igazuk van azoknak --- folytatta a szegedi orvos --- akik szerint a béke érdekében nem lehet és nem szabad mindig a múlton illetve a múlt csúnya ügyei felett lovagolnunk. De ha az így igaz, akkor miért csak a győztesekhez tartozandóknak szabad a régi sebeket mutogatniok?

--- A történelem --- különösen mai történelmünk ---, néha igen furcsa képeket fest a jövő horizontjára. Titó például, az előbb említett csetnikek vezére, aki tudta nélkül levél sem rezdülhet a fán, ma grata-persona az egész világon. Ünnepélyes keretek között fogadja az angol királynő és mint a béke bajnoka lép az Egyesült Államok földjére.

--- Jó, én elismerem --- folytatja a doktor --- hogy a mai Titó már nem az a csetnik vezér, aki a délvidéki mészárlásokat elrendelte. Az ő tetteit elfelejtették és leírták az embertelenségeket számon tartó könyv tartozik rovatáról, de ha már ilyen nagyvonalúak vagyunk, akkor végezzünk teljes munkát és borítsunk fátylat a másik, a vesztes oldal hajdani bűneire is.

--- A háborúra való hivatkozás nem mindig elegendő ahhoz, hogy felmentést adjunk a bűnösöknek. A régi háborúk során --- mikor még nem lobogtatták olyan öntudatosan a humánum és az emberi jogok zászlaját ---, ha a győztes hadsereg bevonult a városba, apró-cseprő dolgoktól eltekintve legfeljebb megsarcolták a várost, de a lakosság a házában maradhatott.

--- A győztes katonaság mindenütt rabol, mégpedig felsőbb beleegyezéssel. Ez így volt mindig és mindenütt. Három napi szabad rablás! --- szólt a hadiparancs az ütközet előtt, hogy buzdítsák a sovány pénzen tartott katonákat. De három nap múltán már rend volt. Kinyíltak az üzletek és mindenki újra munkához látott. A mai háború már nem tartja be ezeket a szabályokat. Ha a németek bevonultak egy városba, először is összeszedték a zsidókat és a legjobb esetben elszállították őket. Azután szakmunkásokat kerestek és vitték befele a nagy hadiüzemek hodályaiba. Később sorra kerültek az ún. áttelepítések. Tíz és tízezreket vagoníroztak be, hogy megjavítsák a természetes etnikum határait. Lengyeleket ide, litvánokat oda és így tovább a végtelenségig. Nem kérdezték senkitől, hogy akar-e menni vagy nem? Parancs az parancs. És menni kellet öt kilós motyójával a hóna alatt. De ezeket tudjuk. Száz és száz könyv írta meg a német hadigépezet civilek ellen elkövetett bűntényeit. Ismerjük a zsidóság szenvedéseit, kezdve az első sárga csillag felvarrásától egészen a dachaui meg egyéb lágerek embertelenségéig. Az ottan elpusztultak bronz és egyéb emlékműveket kaptak, amelyek fájdalmas mementóként hirdetik: soha többé!

--- De hol marad a másik, a vesztes oldal népeivel elkövetett bűnök felsorolása és lajstromba vétele? Hol maradnak a Szibériába elhurcolt magyar tízezrek sírja feletti gyászünnepségek? Ki vonja felelősségre a kis Balti államok népei ellen elkövetett gazságok megszervezőit? Észtország, Litvánia és Lettország sok millió lakosával azt tehetett a győztes amit akart! A kis Balti államok már legfeljebb csak a térképen szerepelnek, de mint nép lassan megszűnnek! Millió észtet, litvánt és lettet deportáltak a Szovjetunió keleti végeire, hogy a hátrahagyott űrt megbízható és a dolgokba belekupálódott oroszokkal, szlávokkal töltsék ki. De amikor ez történt, a világ vezető helyettesei behunyták szemüket, mert a gazságok elkövetője szövetséges, azaz győztes volt, akiknek mindent szabad!

--- Humánum, emberség, emberi jogok? --- kérdezte keserű szájízzel a szegedi orvos --- frázisok, szavak, minden belső tartalom nélkül. Kórházaink, kötelező betegbiztosításunk van és közben Nobel-díjjal tűntetjük ki azt az amerikai külügyminisztert, aki megkötötte a vietnámi békét, minekután is az ugyancsak győztes északiak több tízezer embert gyilkoltak le és milliókat vertek ki házaikból.

--- Ne haragudjatok --- mondta rövid szünet után --- hogy kissé elkalandoztam a tárgytól, de mai életünk olyan sokrétű és annyira bonyolult, hogy a legegyszerűbb eset elmesélése is ezer és ezer kérdést hordoz magában.

--- Már előre félek, ha rég nem látott ismerőssel találkozom. Azelőtt, a régen elsüllyedt békevilágban ilyenkor megbeszéltük a családi viszonyokat, kinek lánya, fia ment férjhez vagy nősült meg. Az illető azután közölte kezdődő máj vagy egyéb nyavalyájának a tüneteit, majd beszámolt balatoni nyaralásáról és más, a polgári világ izgalmasnak tűnő eseményeiről.

--- Ma, ezek a kései találkozások világtörténelmi kulisszák között folynak le. A szokásos "hogy vagy", "de rég nem láttalak pajtás" után a beszélgetés egykettőre történelemmé változik. Egy eset a sok közül:

Kántor Pistát nem sokkal Budapest eleste után elvitték az oroszok. Felesége három évig várt, de még csak árva levelezőlapot sem kapott, nemhogy levelet vagy egyéb értesítést. Fűhöz-fához szaladgált, hogy megtudjon valamit az uráról, de a Rákosi idők hatósági közegei hallani sem akartak olyasvalakiről, akit a szabadságot hozó szovjethadsereg vitt magával ismeretlen távolságok felé. Minden ajtó becsukódott az asszony előtt, ha közölte, hogy urát a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán látta utoljára, amikor két pufajkás szovjetkatona húsz egynéhány társával együtt belökte a Keleti pályaudvar felé haladó menetoszlopba. Az asszony három évig várt. Közben belet pucolt a vágóhídon, krumplit válogatott a nagycsarnokban, hogy kenyeret adjon az apa nélkül maradt két gyermeknek.

Három év után újból férjhez ment. Nem bírta tovább. Rákospalotán éltek egy szoba-konyhás lakásban. Szerény, egészségtelen lakás volt, de mégis fedél volt a fejük felett. Második férje, egykori katonatiszt a kőbányai téglagyárban dolgozott, mint csilletologató. Nehezen, de mégis éltek valahogyan.

A gyerekek iskolába jártak és mikor kissé rendeződtek a viszonyok már pár napi nyaralásra vagy hétvégi kirándulásra is tellett. Az elhurcolt első férj emléke lassan elhomályosodott, mint ahogyan egyszer minden régi emléket belep az idők pora.

Azután egy szép napon --- majd hét évvel a Nagykörút és Rákóczi úti utolsó találkozás után --- borotválatlan, rongyos ruhájú férfi kopogtatott be a rákospalotai lakás ajtaján. A kölcsönös felismerést pillanatnyi dermedt csend követte. Az asszony elmondta az azóta történteket, s a hét évi rabság után hazatért Kántor Pista megértette. Ő már mindent megértett és tudta, hogy nincs menekvés. Búcsúzáskor még megölelte az asszonyt és utána órákig állt az utca végén, hogy még egyszer láthassa iskolából hazatérő gyermekeit. Vidáman, jókedvűen jött a két gyerek, s Kántor Pista szeméből két sovány könnycsepp hullott a kabát rongyos hajtókájára. Azután elindult és sohasem hallott róla a világ.

Aznap este a Szolnok-Budapest vasútvonal töltésén felismerhetetlenségig összeroncsolt férfiholttestet raktak bádogládába a vasúti pályaőrök...

De ez csak egy a sok ezer közül. A mi háborús generációnk mindegyike ott hordoz lelki hátizsákjában egy darabot Kántor István sorsából. Nem mindannyian vetettük vonat alá magunkat. Talán erősebbek, talán gyávábbak voltunk. Nem tudom --- vetette fel a kérdést a szegedi orvos. --- De azt tudom, hogy kerék alá kerültünk és sebzettek vagyunk, mint az a mérnökszázados, aki, hogy elfeledje a keserves éveket még magyarságát is megtagadta mintha valamit változtatni tudtunk volna annakidején a reánk zúduló katasztrófán.

A mi esetünkben bizonyosodott be az ősi törvény, hogy a faj fenntartása végett az erősebbek megmaradnak, de a gyengék elpusztulnak. Mi megmaradtunk és gyökeret eresztettünk az új talajban. Magyar emigrációnk életképessége legalábbis ezt bizonyítja. A nagy vérlecsapolást átvészeltük és átvészelte az ország is. Háborús évek, doni katasztrófa, szovjet megszállás --- és mégis volt és maradt annyi erő, hogy 1956 őszén felkeljünk a szovjet moloch ellen. Mennyi áldozat, emberélet, vér és fájdalom veszi körül ezt a három állomást! Hány Kántor Istvánt dobtak ezek az évek az élet kíméletlenül vágtató mozdonya elé. Mennyien pusztultak el a zsarnokság évei alatt a magyarországi börtönök kegyetlen szorítójában, akikről nem szólnak a krónikák és akiket lassan mi is elfelejtünk. Sokan azt mondják ez történelmi szükségszerűség volt. De vajon --- kérdezem --- lehet-e történelmi szükségszerűséggel indokolni, megmagyarázni, sőt megbocsájtani azokat a bűnöket, amelyeket egy zsarnoki rendszer szolgai kiszolgálói követtek el az ország, a Nemzet ellen?

--- Szóval ilyen dolgok felidézése miatt félek találkozni rég nem látott ismerősökkel. Legalábbis azokkal, akik a mi megsebzett generációnk tagjai. A fiatalok, azok már mások. Az idekünn születettek már mit sem tudnak apáik gyötrelmes kálváriájáról és ha mesélünk szinte unják hallgatni. Lassan velük is végez a nyugati demokráciák agymosó gépezete és a győztesek szívós ideológiája őket is odaérleli, hogy bennünket, az apákat ültessenek a vádlottak padjára.

--- Ti csináltátok a háborút --- mondta nemrégiben egy húsz éves fiatal mikor beszélgetés közben ezekre az időkre került a sor.

--- Te nyilas, te náci, te fasiszta voltál --- hallottam máskor ---, és ez a megállapítás szinte igazolja hóhérainkat.

--- Egy, Amerikában felnőtt fiatal, játszi egyszerűséggel, de mély meggyőződéssel magyarázta, ha kívül maradunk a háborún, akkor ma is otthon lehetnénk és az ország határai nem Záhonynál, hanem a Kárpátoknál érnének véget. Nem is vitáztam, mert úgysem győztem volna meg. Mit ér az én pár mondatom a demokráciák eget hasogató zenekarával szemben?

--- Hogy otthon jobb-e a helyzet történelemideológiai szempontból? Nem tudom.

--- Három évtized nagy idő. Elegendő ahhoz, hogy gyökeresen megfordítsa egy nép felfogását és életszemléletét. Ezt minden diktatúra tudja. Ezt csinálták Oroszországban, Németországban, Kínában és minálunk is odahaza. Először félreállították a nemzet agyát jelentő középosztályt, s utána kezelésbe vették az ifjúságot. Magyarországon Rákosiék buta és egyoldalú politikája miatt ez nem sikerült. A Rákosi korszaknak az 1956-os Forradalom vetett véget. Azóta azonban több mint két évtized múlt el, s az 56 utáni ún. Kádár rendszer sokat tanult az előző évek hibáiból. Az erőszakos átnevelés helyett a simább és hatékonyabb utat választotta. Látszólag liberalizálta a kommunizmust, megszűntek a kirakatperek, megszűnt a csengőfrász és egy ostoba viccért nem tartóztatják le annak elmondóját. Ezzel szemben gyökeresen átformálták az ifjúság nevelését. Mindenre kapható alja-pedagógusokkal ördögien ravasz tankönyveket írattak, bölcsen kihagyva azokat a történelmi eseményeket, amelyek nem fedik rendszerük arculatát. Az ország ezeréves történelme ezekben a tankönyvekben csak előkészítője volt a mai uralomnak. Rákóczi, Kossuth, Petőfi Sándor a rendszer tudatos előfutárai voltak. Ezer évre visszamenően megcenzúrázták a magyar irodalmat és minden olyan könyvet hét pecsétes indexre tettek, amely ellentmond a mai ideológiának. A magyar múlt egyetlen mozgatója az osztályharc volt. A dugonicstituszokat Zalka Mátéval pótolták és a magyar történelem nagy összefüggéseinek határát az Uraiig tolták ki. Trianont árva szóval sem említik és az iskolának búcsút mondó fiatalok mit sem tudnak a hajdani Magyarországról. Erdély mindig Románia szerves része volt és csak átmenetileg tartozott hozzánk. Ugyanígy a Felvidék és Magyarország déli részei is. Ha megkérdezzük az ilyen történelmi agymosáson átesett hazai fiatalt, hogy mit tud például a székelyekről, pontosan úgy néz ránk mintha azt kérdeznénk: mit tud a bogumilokról ?

--- Akármilyen jó esernyőt használjon is valaki, ha állandóan zuhog az eső előbb-utóbb mégis megázik --- mondta az orvos. Odahaza pedig nem csak zuhog, de állandóan ömlik a magas pártfellegekből a moszkvai agymosó zápor, amelynek lényege és sarkalatos pontja: a nem is kommunista, de határozottan szláv felsőbbrendűség elismerése, melynek végzetes veszélyére az emigrációban elhunyt nagy magyar történész --- Padányi Viktor mutatott rá először.

--- Padányi Viktor --- ismételte a nevet a szegedi doktor... Furcsa magyar sors osztályrészese. Több mint tucatnyi könyvben analizálta a háború utáni időket és sok minden azóta bekövetkezett eseményt előre megjósolt. Könyveit otthon nem ismerik, az emigrációs sajtó nagy része pedig nem is foglalkozott munkásságával.

Kellemetlen lenne ennek a kérdésnek a kianalizálása. Padányi írásait elnyelte az emigráció mindennapi civódása. Nem tudunk a dolgok lényegébe hatolni. Se időnk, se lehetőségünk nincs rá. Kenyérszükségleteink miatt csak félerővel dolgozunk. Nappal becsületesen lerobotoljuk a nyolc órai munkaidőt s csupán megmaradt energiánkkal fordulunk a nagyobb kérdések felé. Ugyanez áll íróinkra és az emigráns sajtó munkásaira is. Hasonlóak vagyunk őseinkhez, akik egyik kezükkel az eke szarvát, másikkal a kardot tartották, íróink, költőink nagy része nem írásaiból él. Arra esetleg csak ráfizet... Mert akármilyen jó könyveket is írnak, az emigrációs piac legfeljebb két-háromezres példányszámot képes felvenni. A nyugati kiadó szóba sem áll olyan íróval, akinek a könyve legfeljebb ötezer példányszámban talál olvasóra. Hiányzik --- hogy német kifejezéssel éljek ---, a Hinterland. Egy test vagyunk az otthonnal és mégis két tüdővel lélegzünk. Vitába szállunk a hazai írókkal, szemükre vetjük, hogy az elmúlt három évtized alatt egyetlen könyvet sem írtak, amely behatóan, őszintén és bátran foglalkozott volna a mai magyar társadalom égető kérdéseivel és megírta volna a társadalom és a rendszer közötti viszony mikéntiségét. Íróink odahaza hallgatnak és legfeljebb az államilag jóváhagyott humor, vagy ha úgy tetszik vicc-rovatban foglalkoznak olyan dolgokkal amelyek egy szabódezsői vagy móriczzsigmondi társadalomkritikai regény keretét is betölthetnének. Az emigráció kritikája azonban nem lépheti át a szögesdróttal védett magyar határokat. Az ő írásaik minden akadály nélkül jutnak el hozzánk, de a mi íróink könyvei és emigrációs lapjaink csak kerülő úton érhetik el az olvasót, aki lefüggönyözött szobában, enyhe szívdobogással olvassa azokat. És az a pár könyv, ami hazakerül, nem sokat számít. A Nyugatról érkező utasokat ellenőrző közegek átengedhetik a divatos kék vászonnadrágot, át a nylonharisnyák tucatjait, de a könyv, az ÍRÁS: tabu. A mai magyar élet vezetői egyik oldalon az emigráció és az ország megbékéléséről szónokolnak, de ugyanakkor mind a mai napig egyetlen olyan rendeletet sem hoztak, amely elősegítené a határon túli és a határon inneni magyarság szellemi kapcsolatának kimélyítését. Emigrációs szellemiségünk tehát kénytelen degenerációt maga után vonó gazdálkodást végezni. Ezt maga is érzi és ezt elkerülendő már nem ítéli el azokat, akik közvetve vagy közvetlenül keresik a hazai körökkel való kapcsolat felvételét.

Az ortodox emigráció támadásai ellen azzal védekeznek, hogy csak kulturális, avagy irodalmi síkon keresik a közeledést. Igen ám, de az otthoni korifeusok szívósak és akár akarják akár nem: be kell tartaniok a moszkvai ellenőrzés alatt álló legfelsőbb pártközpont által megszabott irányvonalat. Az ő számukra minden politika. Legyen az irodalom, művészet vagy bármilyen kulturális vonatkozású dolog. Az emigráció felé irányuló minden tevékenység egy célt szolgál, és ez: a magyar emigráció rendszerellenes tevékenységének felszámolása. Minden emigráció --- amely nem fedi az uralkodó rendszer ideológiáját: ellenség. A Horthy rendszer sokkal okosabban oldotta meg az 1919-es évek emigrációs problémáját. Az nem küldött hazacsalogató apostolokat, hogy megtérítse a baloldali emigránsokat, hanem útlevelet adott nekik és semmi akadályt nem gördített hazatérésük elé. Pár embert bíróság elé állítottak, s holmi csekély látszatbüntetéssel intézték el a dolgot. Így tért haza 1918 egyik vezetőalakja Hock János, az író Hatvany Lajos és sokan mások.

Hazatérésük után egyre-másra szűntek meg az akkori rendszerellenes külföldi emigráns újságok és pár év múltán már csak a Moszkvában élő emigránsok kiabáltak a hazai rendszer ellen. Az 1918-19 évi emigráns írástudók újból leülhettek íróasztaluk mellé és ezt: rendszerellenes magatartásuk enyhítésével hálálták meg.

Az agyonátkozott és agyonfasisztázott Horthy rendszer egyetlen írót vagy újságírót sem kísért bitófák alá, mint ahogyan a magát demokratikusnak nevező rendszer tette.

Hubay Kálmán, a legragyogóbb magyar újságírók egyike, mint közönséges rablógyilkos bitófán végezte életét. Dövényi Nagy Lajost halálra majd életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Milotay István, minden idők legnagyobb közírója is csak úgy kerülte el sorsát, hogy sikerült kijátszania a CIC hálóját. Egyébként Milotay István az egyik svájci szegényházban fejezte be életét, magyar emigrációnk nem éppen nagy dicsőségére. Nyírő József Spanyolországban halt meg, Márai Sándor ismeretlen és gyakran változó magányban írja könyveit, amelyeket nem csak ír, hanem maga csomagol, postáz. Ez jellemzi az emigrációba kényszerült magyar író sorsát.

--- Hogy azonban visszatérjek Padányira --- folytatta a szegedi orvos --- sorsa nem egyedülálló a magyar vátesek között. Ki emlékezik ma már az egyik legtisztább magyar koponyára, aki a század elején megjósolta a magyar tragédiát --- Grünwald Bélára? Mindössze két könyvet írt. A Régi Magyarország és az Új Magyarország címűeket. Az utóbbi már Párizsban jelent meg, mert első könyve olyan felháborodást váltott ki az akkori uralkodó osztályoknál, hogy el kellett hagynia az országot. Jómódú zipser-magyar családból származott és elég fiatalon Zemplén megye alispánja lett. Nem amolyan zsinóros hajdúkat tartó, díszmagyarban páváskodó alispán, hanem olyasvalaki, aki belenéz a megyeházi disznóságok ügyeibe és ugyancsak belenéz a földtelen nincstelen vert padlójú, egészségtelen lakásnak csúfolt odúiba is. Ezek sorsát és az ezek sorsában osztozkodó országégető kérdéseket írta meg, először késmárki, majd párizsi otthonában. Amíg Grünwald Béla csak a magyar horizont visszáságait vetette papírra, addig Padányi már a magyarság sorsával azonosuló Európát vette bonckés alá. Ír a győztesek és a legyőzöttek ellentéteiről, közös érdekeiről és Napoleonhoz hasonlóan megállapítja, hogy Európát és a szabad Nyugatot nem a kommunizmus, hanem kizárólag a pánszláv veszély beteljesedése viszi a sírba.

Az orvos megszakította előadását, felállt és kinyitotta a szálloda teraszára vezető hatalmas üvegajtót. Odakinn már megeredt az enyhe szeptembervégi eső, és a távoli erdőkből friss ózonszagú levegő áradt a terembe. Nem ment vissza a helyére, hanem a többiek felé fordulva folytatta:

--- Azt hiszem Szálasi Ferenc mondta, az utolsó szó jogán tartott népbírósági beszédében, hogy egy háború megnyerése még nem jelenti a béke megnyerését is. Ezt a megállapítást korunk történelme is igazolja. A nyugati hatalmak Amerika segítségével megnyerték az első Világháborút. 1918 őszén Párizs és London örömmámorban úszott. Az ugyancsak győztes amerikai elnök --- a cvikkeres Wilson --- magával hozta híres 14 békepontját és mint a világbéke örök biztonságát jelentő okmányokat íratták alá a legyőzöttekkel, mint a versaillesi, a trianoni és a többi Párizs-környéki békét. Kelet-Poroszországot a színtiszta német területtel együtt odaszeletelték Lengyelországnak, szétverték a germán és szláv terjeszkedés ellen évszázadokon át fennállott Osztrák-Magyar Monarchiát és a történelmi Magyarországból gazdaságilag életképtelen, csonka államot csináltak. Bennünket akarva, nem akarva oda kényszerítettek a mindenkori Németország mellé, és osztoznunk kellett annak jó vagy rossz sorsában. A trianoni béke következtében német Lebensraum lettünk, mint ahogyan most gazdaságilag és politikailag a Szovjetunió zenéjére kell táncolnunk. Hogy azonban a nemzet szempontjából melyik előnyösebb, azt ezeréves történelmünk már régen eldöntötte.

--- Mikor azonban a győztesek már túlságosan megcsavarták a német óriás kezére rakott spanyolcsizma csavarjait, és a németek kissé túlzottnak találták, hogy minden második vagon a győztesek pályaudvarain várjon kirakodásra, akkor történt valami. Egy pamacsbajuszos volt német őrvezető pártot alapított Münchenben és beszédeiben a független Németországról kezdett beszélni. Hadat üzent a párizsi békeszerződéseknek és amikor hatalomra jutott rövid pár év alatt Németország mint egyenrangú fél foglalt helyet a tárgyalóasztalnál.

--- A magyar életet Trianon nyomta, tehát nem volt más út mint csatlakozni ahhoz, aki áttörte a párizsi békék palánkjait. Hitler Adolf egy ausztriai kisvároskában pillantotta meg a napvilágot, de bölcsőjét a győztesek oktalan politikája következtében Versaillesben ringatták, hogy aztán rövid pár évtized után még egyszer lángba boruljon a világ. Közben a győztes Anglia elveszítette az angol jólétet biztosító gyarmatait és a szövetséges Szovjetunió napról napra teret nyert a világpolitika irányításában. A jaltai konferencián beengedték a kommunizmust Európába és ma már úgy tűnik, hogy az európai biztonság végett annyira fontos Afrikában is szovjet befolyás érvényesül. Európa biztonsága ma az Egyesült Államok igen vagy nem álláspontján múlik. Pontosan úgy, mint annakidején Dél-Vietnám sorsa --- amit igen jól ismerünk --- tette hozzá csendesen a szegedi orvos.

--- A háború után Amerika mint a szabadság bajnoka jött át Európába anélkül, hogy ismerte volna az európai lelkiséget és az azzal kapcsolatos ezeréves problémákat. Eisenhower amerikai elnök pontosan megismételte elődje, Wilson elnök hibáit, csak éppen nagyobb vonatkozásban. Európát összetévesztette Amerikával illetve a legyőzött európai államokat egy kategóriába sorolta a Közép- és Dél-Amerika hol katonai junta, hol áldemokrata uralom alatt álló kis országaival. Az amerikai politika azóta is a Békére való hivatkozással enged a szovjet követeléseinek és talán észre sem veszi, hogy már régen nem az ő kezében futnak össze a világ sorsát irányító szálak.

Pillanatnyi csend után folytatta:

--- Mindezeket a dolgokat csak mellékesen mondtam el, mert tulajdonképpen a velem megesetteket szerettem volna elmesélni, amelyek szorosan hozzátartoznak --- mint vízcsepp a tengerhez --- mai életünk kialakulásához. Amint említettem amerikai fogságba kerültem. Május vége felé járt az idő, amikor egy verőfényes reggelen néger sofőr vezette teherautóba raktak és bevittek bennünket a salzburgi Landsgericht komor fogházába. Amikor átléptem a fogház iroda ajtaját, egy pillanatig azt hittem otthon vagyok. A Monarchia bürokratikus arca ugyanis mindenütt egyforma volt. Az állami adóbeszedő hivatal, vagy akár az előbb említett salzburgi fogháziroda éppen úgy lehetett volna Kecskeméten vagy Budapesten.

--- Az 1867-es kiegyezés után a két ország --- Ausztria és Magyarország minden olykori torzsalkodás ellenére is egymáshoz hasonult. Nem csak a közös pénz és hadügyben, de az élet minden vonatkozásában is. Igen találó volt az a népi kifejezés, amely a Lajtán túliakat már nem büdös sváboknak, hanem osztrák sógornak nevezte. A sógorság pedig rokonságot jelent, akivel perlekedhetünk, veszekedhetünk, de azért mégis rokonnak számít. Ha neki jól megy a sora nem panaszkodhatom én sem. Ha ő háborúba keveredik én sem húzhatom fejemre a béke hálósipkáját, --- mint ahogyan úgy is volt.

--- Ezek a gondolatok futottak át agyamon, amikor beléptem a salzburgi fogház irodájába. Áporodott, kissé savanyú, olcsó cigaretta füstje terjengett a K. u. K. stílusban készült bútorok felett és nem lepődtem volna meg, ha a magas galléros osztrák tisztviselő magyarul parancsolta volna: "Most pedig rakjon ki mindent a zsebéből..."

--- A felszólításra nem tehettem mást, minthogy mindent odahelyeztem az asztalra, amit magammal hoztam. Ezüst cigarettatárcámat, zsebnaptáramat és farzsebemből a pénztárcát. A tisztviselő vastag kartonborítékot vett elő a fiókból. Ráírta nevemet és egyéb adataimat, szép kalligrafikus betűkkel leltárba vette az átadott tárgyakat. A tárcámban 2000 márka is volt. Azt is számba vette. Akkor még nem tudtam, hogy felesleges munkát végez, mert amikor pár hét múlva továbbszállítottak bennünket a kartonboríték üres volt. Csak egy véletlenül nálam maradt 10 pengős bankjegy őrizte a múltat. Elfelejtettem mondani, hogy az átadási ceremóniánál jelen volt egy Mister Brown-nak titulált amerikai CIC őrnagy, aki árgus szemekkel ellenőrizte az osztrák tisztviselő munkáját, azaz inkább az átadott értéktárgyakat. Mikor később megkaptam az üres borítékot, csendesen rámutattam a feljegyzett adatokra. A hivatalnok ugyancsak csendesen válaszolta:

--- Panaszával forduljon Herr Braunhoz...

--- Jó németesen mondta a Herr Braunt, mert Herr Braun bécsi kiejtéssel beszélt és angolosított neve ellenére sem igen tudott angolul. Herr Brauntól, vagy Mister Browntól természetesen nem kértem magyarázatot elsinkófált tárgyaim ügyében, elvégre ő is a győztesek közül való volt. Márpedig a győzteseknek mindent szabad! Még a börtönbe kísért emberek utolsó dolgait is ellophatja. A hadijog alapján.

--- Ilyen apróságok után egy géppisztolyos amerikai és egy osztrák fogházőr kíséretében felvittek az emeletre, ahol belöktek egy emberekkel túlzsúfolt szobába. Igen szabályszerűen meneteltem a két őr előtt, mert az amerikai katona kibiztosított géppisztollyal lépegetett mögöttem és a folyosókanyaroknál éreztem, hogy pisztolyának csöve oldalamhoz ér. Általában minden katona géppisztollyal közlekedett. Az ételt kihordó osztrák őr mögött géppisztolyos katona. Ha valakit kihallgatásra vittek, géppisztolyos katona. Ha valaki rosszul lett és orvost kért, az orvos mögött ott állott a géppisztolyos katona. El tudom képzelni, milyen előadást tartottak ezeknek az egyébként derék katonáknak, mielőtt rájuk bízták az európai foglyok őrzését! Fenevadak, gyilkosok lettek, akik még a bőrük alatt is bombát hordanak. Később természetesen felengedett ez a megveszekedett pszichózis. A katonák rájöttek, hogy ezek a fenevadak talán mégsem olyanok amilyennek lefestették őket. Volt aki, ha nem nézett oda a hadsereg felett álló CIC beosztott, cigarettát és csokoládét adott egyik másikunknak, sőt olyan is akadt, aki a CIC-esek felé mutatva csak legyintett a kezével, mint aki tudja, hogy honnan fúj a szél.

--- A teremben --- ahová belöktek ---, húsz, huszonöt ember ült vagy álldogált. Magyar egy sem volt közöttük. Németek, osztrákok, lengyelek, sőt egy Wlaszovista orosz ezredes is várta sorsa hováfordulását. Jó növésű, tiszta arcú kozák volt. Honnan, honnan nem, de tudta, hogy nem sok jót várhatunk a jövőtől. Biztos volt, hogy az amerikaiak kiadják őket a szovjetnek, akkor pedig --- és itt kezével hurkot vont a nyaka köré --- vége a háborúnak, de az életnek is! Általában az orosz foglyok értesülései voltak a legmegbízhatóbbak. Nem szépítették a dolgokat és nyugodt lélekkel vették tudomásul, ami rájuk vár ha az Amik kiadják őket. Mi magyarok optimistábbak voltunk. Nem akartuk elhinni, hogy Amerika, amely mindig a szabadság bajnokának hirdette magát: kiadjon bennünket a nemcsak az európai, de az egész keresztény kultúrvilág elsőszámú ellenségének, a Szovjetnek. De vajon mit tudtak az amerikaiak a keresztény kultúráról, az európai múlt nagy összefüggéseiről vagy pánszláv veszedelemről? Semmit. Ők csak azt tudták, hogy győztek, hogy minden legyőzött: bűnös, akit meg kell büntetni.

--- Mióta Anglia kezéből kihullott az európai egyensúlyt irányító hatalom és helyette a politikában új fiú, az USA vette át a vezető szerepet, azóta van baj a világban. Minden békekötésükkel új háború magvát hintették el, legyen szó akár Európáról, Ázsiáról vagy Afrikáról.

--- Doktriner módon, térképen húzott egyenes vonalakkal határolták el egymástól a népeket, s azután a jól végzett munka tudatával tértek aludni. Kettévágták Berlint. Ez a Keleté, ez meg a Nyugaté alapon, s beékelték a nagy nyugati metropolist, Berlint az orosz hadsereg megszállta Kelet-Németország gyomrába. Be nem hegedő seb Európa kellős közepén. Koreában feláldoztak jó tízezernyi katonát, s azután kettéosztották az országot. Ez Észak-Korea, emez meg a Dél-Korea. Éljetek egymással! Be nem hegedő seb Ázsia peremén.

--- Ugyanez történt Vietnámba is. Az Észak- és Dél-Vietnám közötti békét az USA garantálta. Hosszú éveken át. Ha nem ment békével, fegyverrel biztosította Dél-Vietnám függetlenségét. Négy éven át küldték a hadianyagot Dél-Vietnámnak. Azután katonákat is küldtek. Szőke hajú farmergyerekeket és fekete négereket. Fiatal katonákat, akik sohasem tértek haza és csontjuk ott rothad a vietnámi dzsungelek mélyén. Ha igazak az adatok, mintegy 30 ezer fiatal pusztult el a négy évig tartó ,,piszkos háború"-ban --- ahogyan ezt az embertelen háborút elnevezték. Ezer és ezer drága repülőgép tank és egyéb fegyver roncsai őrzik ennek az oktalan háborúnak az emlékét. Minden kilőtt tank acélcsontján megszáradt embervér piroslik. Fiatalok kihullott vére, amiért senki sem felelős.

--- Mikor Amerika népe már megsokallta a vietnámi háborút, s a nagy fegyvergyárak már megtalálták embervérhez tapadt hasznukat, akkor jött Nixon elnök külügyi fullajtárja, a folyton röpködő Kissinger és Párizsban megkötötte a békét Észak- és Dél-Vietnam között. Ujjongott Amerika népe és vele ujjongott a világ. Népek szokása, hogy ujjongjon, ha elindul egy háború és ujjongjon akkor is ha véget ér. Ami azonban a két ujjongás között van az már nem érdekes. A halottak hallgatnak a leperzselt bőrű rokkantak arcára új bőrt varrnak az orvosok, a csonka lábúak állami protézist kapnak, a halottak pedig nem beszélnek. A csontkeretes Kissinger, a párizsi béke jutalmaként megkapta a fél Nobel-díjat és a világ, mint a béke megteremtőjét üdvözölte. De még meg sem száradt a tinta a békeszerződés piros szattyánbőrbe kötött okmányain, a kommunista Észak-Vietnám bevonult Dél-Vietnámba és amúgy Cseka-módra felszámolta az USA által megtámogatott egész rendszert. A béke aláírásakor ugyanis az USA azonnal beszüntette a további katonai támogatást, de a szovjet nem. Rövid pár hónap múltán már nem volt Dél-Vietnám, ellenben volt sok százezer halott, akinek tarkóján fillérnyi nagyságú piros lyukacska igazolta a kissingeri béke végeredményét.

--- Mi ottan a salzburgi fogházban ennek az Amerikának voltunk a foglyai. Magyarok, németek, szlovákok --- szóval minden európai nációból olyanok, akiket a történelem parancsa sodort Németország mellé. Nem a náci birodalom iránti lelkesedés, hanem a pánszláv veszedelmet jelentő bolsevizmustól való félelem követelte meg ezt a harcot azoktól, akik ócska alumínium kanállal merítettek a közös bádogtartályban kavargó napi hatszáz kalóriát jelentő híg léből.

--- Mert pontosan ennyi volt napi ellátmányunk.

--- Négy napig őriztek bennünket az emberekkel túlzsúfolt zárkában. Lélek az ajtón se be se ki --- mondhattuk Arany Jánossal együtt. Napjában egyszer kaptunk enni, az előbb említett sovány levest és darab kenyeret. A régi börtönőrök riadt szemmel, de bizonyos együttérzéssel néztek ránk, mint akik tudják, hogy nagyot fordult a történelem kereke. Volt olyan is, aki darab szalonnát vagy kolbászvéget dugott be a zárka ajtóra vágott ételbeadó nyíláson. Végre az ötödik napon kinyílt az ajtó és három ugyancsak géppisztolyos őr bekiáltott a zárkába:

--- Spazieren gehen, aber schnell, schnell... quick, quick...

--- Egyesével kellett elhagynunk a zárkát, s mindenkinek a nevét felírták. Végre lenn voltunk az udvaron, ahol nem is 2-4, de legalább tucatnyi géppisztolyos katona állott, nehogy fellázadjunk és megszökjünk. A katonák mögött fekete szemüveges CIC agentek között két-három civil ruhás ember nagy érdeklődéssel figyelt minket. Különösen nagy érdeklődést mutatott egy alacsony, elegánsan öltözött, Clark Gable bajuszú ember. Kezében ceruzával állandóan jegyzett valamit fekete noteszébe. Később megtudtam, hogy Péter Gábor volt, aki az akkoriban alakult magyar kormány megbízásából ment Salzburgba, hogy megbeszélje az amerikai katonai hatósággal a magyar háborús főbűnösök kiadatását és hazaszállítását.

--- Magyar háborús főbűnösök! Micsoda tág fogalom és micsoda kitalált hazugsága az akkori időknek! Mindenki háborús bűnös volt, aki a visszavonuló magyar és német katonasággal hagyta el az országot. Amíg Németországban mindössze 24 háborús főbűnös ügyét tárgyalta a győztesek nürnbergi vészbírósága, addig a kommunistákkal szövetkezett kisgazdapárti koalíciós kormány ezernél több magyar főbűnös kiadatását kérte. Háborús főbűnös volt Horthy Miklóstól kezdve az abonyi leventeoktató, de még annak helyettese is. Az összefogott, vagy önként jelentkezett magyar menekültek külön csoportban rótták a fogházudvar bazaltkockáit. Valahogyan úgy alakult, hogy minden kiabálás és rendezés ellenére is megtalálták egymást az egy nációhoz tartozók. Szlovákok szlovákokkal baktattak egymás mellett a majd órákig tartó sétán. Magyarok magyarokkal, és így tovább. Kicserélték a híreket, a rosszból is jót csináltak, s amikor ismét visszatereltek bennünket a zárkába, mindenki nyugodtabban hajtotta fejét a nem éppen tiszta szalmazsákra. Abban a tudatban aludtak el, hogy már csak pár nap az egész és mindannyiunkat szabadon eresztenek. Ezt a hitet megerősítette azon egyszerű tény is, hogy másnap ismét sétára vittek minket és a napi ebédek mellett még vacsorát is kaptunk.

--- A magyarok népes csoportjában ott rótta a köröket a régi Magyarország nem is egy, de több kormányának teljes minisztertanácsa. Bárdossy László mellett ott ballagott kissé görbedt testtartással a csupa ész Imrédy Béla, aki mint az angolszászok régi barátja és tisztelője okos mondatokkal bizonygatta, hogy az amerikaiak eddig még nem adtak ki senkit, aki a csillagos lobogó védelme alá helyezte magát. Kunder Antal volt kereskedelmi miniszter a maga örök optimizmusával pár hetet jósolt az egész fogságnak, mert Roracher salzburgi érsek azt üzente, hogy legyenek nyugodtak a magyarok, ügyüket majd a nürnbergi nemzetközi bíróság fogja tárgyalni, s olyan nagy vádlottak mellett, mint Göringék --- csupán formalitás lesz az egész tárgyalás.

--- A hátsó sorokban ott menetelt szép katonás rendben az egész Szálasi-kormány, melynek tagjai Szakváry Emil és Hellebronth Vilmos kivételével valamennyien bitófán fejezték be életüket. Szöllősy Jenő, az egykori makói gyógyszerész társa Kassay Ferenc volt, kinek nyilas múltját még az sem enyhítette, hogy valamikor pár napig közös lakásban lakott Leninnel, bécsi emigrációja alatt. Mert Kassay kommunistának indult és a szociáldemokrata párton keresztül jutott el Szálasi Ferenc Hungarizmusáig. Kék sportruhában rótta a köröket a mindig vidám Budinszky László a Szálasi-kormány igazságügyminisztere, akit kollektív alapon ítéltek el mert annyi vádat sem tudtak ellene felhozni amiért egy normális bíróság két heti fogházat adott volna. Ott volt még gróf Pálffy Fidél volt földművelésügyi miniszter, az alig harminc esztendős báró Kemény Gábor, volt külügyminiszter, aki a salzburgi fogházban tudta meg, hogy felesége fiúgyermeket szült, akit azonban sohasem láthatott. Semmi különösebb emóció nem látszott Szálasi Ferenc arcán még akkor sem, amikor az udvar sarkában álló Péter Gábor az egyik amerikai CIC beosztott által magához hívatta és az akkori időknek megfelelően mindössze annyit mondott:

--- Csak látni akartam a pofáját, mehet vissza a sorba...

--- Hogy honnan tudom mindezt? --- ismételte az egyik közbevetett kérdést az orvos. --- Véletlenül épp akkor értem oda a körömmel, amikor a magyar Cseka megalapítója ezt a durva megjegyzést tette. Egyébként később maga Szálasi is elmesélte, hozzátéve, hogy sem megsértve, sem megbántva nem érezte magát. Mindenki csak azt adhatja, ami a lényege... A királyutcai mellényszabóból rendőrtábornokká előlépett ÁVÓ főnök is önmagát adta.

--- Külön sétáló csoportot alkottak a szlovákok. Nem voltak sokan, talán hatan, nyolcan összesen. Az ő társaságuk Tiso, volt szlovák államfő körül csoportosult. Kissé piszkos civil papi ruhában rótta a köröket. Nem lehetett jó bőrben, mert olykor kilépett a sorból pihenni. Nem igen bírta a meleg, fülledt levegőjű börtönudvar nyomasztó légkörét, amihez még hozzájárult a majd két hónapig tartó menekülés a velejáró idegromboló bizonytalansággal.

--- Szóval no --- folytatta a szegedi orvos --- így róttuk a köröket a salzburgi Landesgericht komor fogházudvarán. Gyorsított ütemben folytak a kihallgatások, amelyeket mindig személyi motozás előzött meg. Ez viszont annyit jelentett, hogy a derék amerikaiak lassan már csak a bőrt hagyták meg rajtunk. Olyanok voltak, mint a szarkák. Minden apróságnak örültek, amit zsebünkben találtak. Töltőtolltól kezdve az értéktelen bugylibicskáig. Pedig a bennünket őrző divízió a mindenkori amerikai elnök tulajdona volt, a híres Rainbow azaz Szivárvány divízió. Hogy miért Szivárvány? Egyszerűen azért, mert a divízióban az Egyesült Államok minden állama képviselve van. Külön szerencsénk volt, hogy nekünk éppen a csikágói egység jutott osztályrészül.

--- Csikágó --- nevette el magát az orvos. Al Capone országa, ahol a gangszterek külön államot jelentettek az államban. A mi őreink --- és ezt minden túlzás nélkül mondom --- tette hozzá nevetve --- ők is Al Capone iskolájában nevelkedhettek. Remekül kezelték a pisztolyokat és ha unatkoztak az udvaron, akkor a magas kőfal tetején üldögélő verebekre lövöldöztek. Egyébként nem voltak rossz fiúk --- csak ijesztőek. Állandóan rágógumit rágtak s ha jókedvük volt, akkor odadobtak egy darabot. Ha valaki nem vette fel, akkor kiléptették a sorból és hatalmasan pofon vágták, amiért visszautasította az ajándékot. Ez később annyira megtetszett a csikágói katonáknak, hogy lassan tucatnyi rágógumit gyűjtöttünk össze, amit azután az osztrák rendőröknek adtunk holmi apró-cseprő engedmények ellenében. Azok azután hazavitték gyermekeiknek, mert Ausztriában már régen nem volt semmi kapható, ami valamilyen kapcsolatban állott a gumival, lett légyen az autókerék vagy éppen rágógumi.

--- De ezek a pofonok nem voltak sértőek. Úgy látszik hozzátartoznak a csikágói mentalitáshoz vagy szokáshoz. Amolyan kamaszos pofonok voltak, amit épp olyan gyorsan elfelejt az ember, mint ahogy kapja. Az egyik reggel pár fiatal foglyot valami romeltakarító munkára vittek. A négy gyereket négy géppisztolyos katona kísérte, nyilván az egyensúly kedvéért. A mi zárkánkból is elvittek egyet. Este mikor visszahozták pakli amerikai cigarettát vett elő és mindannyiunkat megkínált. Az amerikai cigaretta akkor ritkaságszámba ment, hiszen hetek óta már csak a koporsószegnek nevezett Honvédet szívtuk. A fiú elmesélte, hogy miközben a téglákat rakosgatta az egyik lebombázott ház előtt, egy hosszú amerikai katona a lába elé dobta a félig elszívott és agyonrágott szivarvéget azzal, hogy szívja tovább. A fiú nem értette mit mond az Ami és lábával eltaposta a füstölgő szivarvéget, mire az Ami ---- úgy mint azt az előbb mondottam ---, odahívta a gyereket és két hatalmas pofont adott neki. A fiú nem szólt semmit, visszament a helyére, és tovább rakosgatta a téglákat. A sorakozó után a pofonokat osztogató Ami odaintette magához, barátságosan megveregette arcát és három pakli cigarettát nyomott a markába.

--- Hát valahogy így voltunk a csikágói megszállókkal. Ha nem volt a közelben fekete szemüveges CIC beosztott --- emberek voltak. Nyersek, durvák, de éreztük, hogy az érdes felület alatt mégiscsak lappang valami emberi érzés a legyőzöttek iránt. A csokoládét régen nem látott osztrák vagy német gyerekeknek a hivatalos tilalom ellenére is marékszámra osztogatták, persze csak akkor, ha nem volt közelben a hadsereg felett álló CIC-nek valamelyik tagja. De adódtak más dolgok is. Csúnyák és szépek egyaránt.

--- Egy esős júniusi napon munkára vittek bennünket. Engemet is. Úgy látszik, nem voltam különösen veszedelmes jelzőkkel megjelölve Brown-Braun hadnagy kartotékjában, hogy munkára engedtek. A salzburgi pályaudvarhoz vittek romeltakarítási munkára. Közben német foglyokkal teli katonavonat érkezett, s azokkal együtt meneteltünk vissza a fogházba. A katonák elől, mi pedig közvetlenül utánuk. Jobbról-balról géppisztolyos amerikaiak. Sáros, latyakos úton trappoltunk s egy fekete szemüveges CIC dirigálta a tempót.

--- Gyorsabban, gyorsabban... Sznell, sznell.

--- A menet azonban lassan haladt, mert az utolsó sorokban sebesültek voltak, akik elég nehezen vonszolták magukat. A mellettünk haladó CIC éles szemmel mustrálta a menetet, és egyszerre csak ,,állj"-t kiáltott. Mikor mindannyian megálltunk, odament egy magas, szőke, fiatal katonához, aki elég ügyetlenül mozgott mankóival és sehogyan sem tudott lépést tartani a többiekkel. A katona nem lehetett több húsz évesnél s miközben az amerikai szidta, kék szemével riadtan nézett vissza. Vigyázzállásba merevedett, egyik mankója kihullott kezéből és úgy hallgatta a szidást. És akkor az Ami észrevett valamit a fiatal német katona felgombolt inge alatt: nyakába akasztva első osztályú vaskeresztet. Csípőre tett kézzel odaállt a fiú elé, mondott valamit, és közben lecsavarta nyakáról a kitüntetést. Pillanatig nézte, azután ledobta a sárba, ráköpött és eltaposta. A fiú pedig csak állt, és szeméből, alig pár méterre a meggyalázott vaskereszttől két fényes könnycsepp hullott a sárba. De ezzel még nem volt vége a hősi dolognak. A mankón bicegő katona mellett álló társa kilépett a sorból, lehajolt, kikaparta a sárból a vaskeresztet és vissza akarta adni tulajdonosának. De mielőtt az átvehette volna, az amerikai teljes erejéből kétszer arcon vágta és a kitüntetést nagy ívben elhajította. Utána belefújt a sípjába és a szomorú menet tovább folytatta útját.

--- Hát igen --- folytatta a szegedi orvos --- ilyen pofonok is voltak annak idején, amikor a győztesek épp oly bűnösnek tartották a kötelességét teljesítő katonát, mint azokat, akik a politikát csinálták. Soha nem tudom elfelejteni annak az anyja szoknyája mellől elvitt fiatal német gyereknek az arcát, amikor a gyűlölettől megvadult győztes, letépte nyakáról a vaskeresztet. Bizonyára nem ingyen kapta, hiszen csak közlegény volt, alig húszesztendős gyerekember. Talán tankokat lőtt ki, talán élete kockáztatásával valami rendkívülit cselekedett abban a hiszemben, hogy hazáját szolgálja és példát kell mutatni a többieknek. Amikor a keresztet megkapta, talán megírta anyjának vagy szerelmének:

--- ,,Kedveseim, ma a parancsnokoló tábornok nyakamba akasztotta a vaskereszt első osztályú kitüntetését. Legyetek büszkék rám, mert teljesítettem a kötelességemet..."

--- Az eldobott kitüntetés talán ott rozsdásodik valahol a salzburgi sárban vagy a fogház felé vezető kerülőút békanyálas árkában. Talán megtalálta valaki, megtisztította a rátapadt sártól és pár garasért eladta a mindenféle háborús dolgokat gyűjtő ócskásnak. De az is lehet, hogy csak megnézte, azután mivelhogy a háborúra emlékeztette, ő is elhajította a városba vesző gabonaföldek közé. A mankón bicegő fiatal katona azóta emberré cseperedett, s talán ma már el is meri mesélni vaskeresztjének történetét.

Pillanatnyi csend ült a teremre, még a szokásos fotelmocorgások sem hallatszottak, mert mindannyiuknak volt a történethez hasonló esete az elmúlt évtizedek során. Villanásszerűen követték egymást az emlékek. Mint poros raktárból elővett régi filmkockák peregtek a múlt képei a Rajna-menti kis szállóban összegyűltek agyában, hogy azután tovább hallgassák a szegedi orvost.

--- Ilyen apró eseményekkel tarkítva múlt el a salzburgi Landesgericht első két hete.

--- Egy reggelen nagy lótásra-futásra ébredtünk. Zárkaajtók csapódtak és nyitódtak, angol és német vezényszavak keveredtek egymással, s az utcáról nehéz teherautók motorbúgása morajlott be az épületbe, ösztönösen éreztük, hogy ma történnie kell valaminek. Talán szabadulunk, talán hazavisznek bennünket. Gyorsan magunkra hánytuk a ruhát és teljesen felöltözve vártuk a percek múlását. Végre kinyílt a zárkaajtó és az osztrák fegyőr beszólt:

--- Meine Herren --- mondta jó salzburgi tájszólással --- ma nincs reggeli, öltözzenek fel és menjenek le a földszintre.

--- Odalenn már folyt a nagy emberrendezés. Egy fekete szemüveges CIC legény nagy csomó papírlappal a kezében rohangált ide-oda. Neveket olvasott fel és aki a nevét hallotta, annak csak intett, hogy ebbe vagy abba a sarokba álljon. Nem volt nagy dolog, mert hamarosan rájöttünk, hogy nemzetiségek szerint csoportosítanak minket. Az egyik sarokban ott álltak a szlávok a köpcös Tisoval, akit később Benes határozott kívánságára kiadtak az amerikaiak és --- ugyancsak a nagy demokrata és humanista Benes elnök parancsára felakasztották. A folyosó túlsó végén a Wlaszovista oroszok csoportosultak, ők voltak a legtöbben. Némelyikük még német egyenruhában volt, mint az a tábornok is, akivel pár napig egy zárkában voltunk és aki a legtermészetesebb hangon közölte velünk, hogy ne legyenek illúzióink, mert az Amik mindannyiunkat kiszolgáltatnak Sztalinnak --- a jaltai megegyezés alapján. Akkor nem hittünk neki, de jóslata később beigazolódott: az egész közép- és délkelet-európai antibolsevista politikai réteget kiszolgáltatták a szovjet fennhatósága alatt álló államoknak. Magyarokat, ukránokat, szlovákokat, románokat egyaránt. Egyébként az utóbbiak voltak a legkevesebben. A románok.

--- Amíg mi magyarok azonnal jelentkeztünk a megszálló hatóságok felhívására, addig a románok elbújtak a bajor és osztrák Alpok rengetegeibe és eszük ágában sem volt, hogy jelentkezzenek. Nekik volt igazuk. Talán jobbak voltak az értesüléseik, talán volt mitől tartamok, de az is lehet, hogy az ösztön dolgozott bennük, amely azt sugallta, hogy jobb elkerülni a győztesek első haragját, mert a későbbiekben már nem lesz olyan éles a körmük, mint először. Így merült alá az ismeretlenség mélyébe a román Vasgárda vezetője Horia Sima, hogy azután évek múltán valamelyik dél-amerikai államban bukkanjon fel, mint nevet változtatott kereskedő. Úgy tudom az átállás utáni román kormány sem igen kereste --- tette hozzá a szegedi orvos.

--- Általában bizonyos dolgokat illetően sokat tanulhatnánk tőlük. Legyen valaki román kommunista vagy vasgárdista, király vagy köztársaságpárti, hídként köti őket össze a nagyromán gondolat. Ebben egyek és ez igazolja a nagy nemzetközi politikában elért sikereiket. Odahaza véres és gyilkos harcot folytatnak egymás ellen, de túl a román határon közösek a céljaik. És a cél: Nagy-Románia határának a Tiszáig való kiterjesztése. Ebben a gondolatban nincs különbség a kommunista és vasgárdista román között. Odahaza balkáni módszerekkel kivégezték Codreanut és pár száz hívét, de a kommunista rendszer elől Nyugatra menekült román emigrációt békében hagyják --- sőt ha a román érdekek úgy kívánják, még támogatják is őket. Pedig a nyugati román emigráció épp olyan elutasító álláspontot képvisel Bucaresttel mint a magyar Budapesttel szemben. De ez a politikai ellentét Románia belügye, ami nem tartozik idegen népekre. Ha a román emigráció valahol Nyugaton olyan kiállítást rendez, melynek célja Erdély Romániához való tartozandóságának bizonyítása, akkor Bucarest kinyitja erszényét és antikommunista emigráció ide, volt vasgárdista tagság oda, anyagilag is támogatja annak megrendezését. Csak össze kell hasonlítanunk a magyarországi és a romániai lapok álláspontját az emigráció kezelését illetően. Amíg a mai Magyarországon a könyvek százai jelennek meg a magyar közelmúlt sárbarántásáról és a közvéleményt irányító szervek még mindig az 1945-46-os dalokat éneklik, addig Románia kellő szordinóval kezeli a román múlt eseményeit. Nem gyalázzák sem Károly királyt, sem Maniuékat vagy a letűnt rendszer többi vezető nagyságát, mert ezzel önmaguknak ártanának. Pedig ottan is kommunizmus van, de a román kommunista először és másodszor is román és csak azután énekli az Internacionálét. Nem tudom hány román ,,háborús főbűnöst" végeztek ki, de azt hiszem messze elmaradtak a Rákosi-Tildy Zoltán féle koalíciós időkben bitóra juttatott áldozatok számától.

--- Bocsássatok meg, hogy megint elkanyarodtam az eredeti tárgytól --- nézett ránk bocsánatkérően a szegedi orvos --- de életünkben benne van korunk minden, eléggé szétágazó problémája, amely bennünk, mint fókuszban a fénysugarak úgy futnak össze. Vannak korok, amikor az egyén, az Én eltűnik és amikor csakis többes számban lehet beszélnünk. Az én sorsom a mindannyiunk sorsa és nagyon nehéz dolog lenne az egyén életét a közössé életétől, illetve sorsától elkülöníteni.

--- Tehát amint az előbb mondottam ismét összeírtak bennünket a salzburgi fogház földszintjén, azután ki kellett menni az udvarra, ahol hatalmas tehergépkocsikra tereltek fel bennünket. Külön az oroszokat, szlovákokat és így tovább. A legtöbb gépkocsit néger sofőr vezette a beosztott CIC irányítása mellett, míg minket négy géppisztolyos amerikai katona őrzött. Körülbelül harmincan szorongtunk a fedetlen kocsin, s ha lázadásra lett volna kedvünk --- azt is megtehettük volna. A négy amerikai pár kilométer után leguggolt a kocsi sarkába. Fegyverüket ölükbe véve szépen elaludtak. ,,Útjelző táblák nem voltak az utak szélén, de láttuk, hogy München felé vágtatunk. Mert vágtattunk. A néger sofőr százötven kilométeres tempóban vette a kanyarokat, úgy hogy az emberekkel megrakott kocsi néha csak két keréken fordult. München előtt mellékútra kanyarodtunk és rövid rohanás után hatalmas, drótkerítéssel körülvett táborba érkeztünk. A CIC-beosztott leszállt a kocsiról, valamit odakiáltott az őröknek, mire kinyílt a kapu és a kocsi odafarolt az egyik, amerikai zászlóval díszített fabarakk elé.

--- Fürstenfeldbruckban voltunk.

--- Állig felfegyverzett katonák sorfala között kellett leszállnunk a kocsiról. Újból névsorolvasást tartottak. Nem is egyszer, hanem négyszer. Sütött a bajorországi nap, sokan támolyogtak, mert egész nap nem ettünk, még csak egy korty vizet sem ittunk. Két órai álldogálás után valami őrmesterféle szállásunkra vezetett. Két kezével széles kört írt le a konzervdobozokkal és egyéb hulladéktárgyakkal teleszórt mezőn és rágógumiját rágva közölte, hogy ez a szállásunk. Három napig a puszta földön aludtunk, míg azután kaptunk egy óriási katonai sátrat, amit magunknak kellett felállítanunk. A sátor néha összedőlt, de mégiscsak sátor volt, amivel takarózni is lehetett, mert az éjszakák elég hidegek voltak. Mikor úgy-ahogy elhelyezkedtünk, akkor egy katona újabb csoportot hozott azzal, hogy azoknak is a sátorban kell lakniok. A berlini, sziámi (ma Thailand) követség tagjai voltak. Udvariasan bemutatkoztunk egymásnak és valahogyan helyet szorítottunk számukra. A siámiak három tagja különös tisztelettel bánt egy hórihorgas magas valakivel, akiről később megtudtuk, hogy az akkori uralkodó fivére és a siámi tengeri haderő parancsnoka. Ebédkiosztás közben némi derűvel néztük amikor a tengernagy rozsdás konzervdobozzal a kezében sorba állt ebédért és ujjaival szedegette ki a krumplidarabkákat a tányért helyettesítő pléh dobozból.

--- A mellettünk álló sátorban németek laktak. Kisebb-nagyobb hivatalt viselő náci tisztviselők, egyszerű párttagok, akik talán maguk sem tudták miért kerültek oda, elvégre a náci Németország is ország volt, ahol szükség volt adminisztrációra, hivatalnokokra, enélkül nincs állami élet. De a megszállók szűrője mindenkit átszűrt, aki állásban volt Hitler uralma alatt.

--- Egy távolabbi sátorban felfedeztük a német irodalom büszkeségét Bruno Brehmet. Az Osztrák-Magyar Monarchiáról írt könyvei világsikert arattak. Én is olvastam a Monarchiáról írott trilógiáját: (Ápis és Este), (A kétfejű sas lehull), (Ez volt a vége). Egy este felkerestem primitív, hulladék deszkából összetákolt odúja előtt. Botjára támaszkodva sétált és látszólag nem nagy örömmel fogadta látogatásomat. Mikor azonban közöltem, hogy olvastam könyveit, felengedett komorsága és egy fatönkre ülve hosszan elbeszélgettünk. Elmondotta, hogy tagja volt a német írói kamarának és pár történelmi cikket írt különböző nemzeti szocialista beállítottságú folyóiratnak.

--- Németország hosszú időkre kizárta magát az európai népek közösségéből --- sóhajtotta Brehm --- aki ismerte a morgenthaui tervet, amely Németországból agrárállamot akart csinálni. Megfosztják iparától, kereskedelmét a győztesek irányítják, mert a kíméletlen háború kíméletlen győzteseket von maga után. Szebb volt az indulás, mint a vég --- mondta, miközben vastag szemüvegével a felettünk vonuló esti felhőket nézte.

--- Hitler alábecsülte ellenfeleit --- folytatta --- és egyszerre indított háborút a világ két nagyhatalma, az Egyház és a zsidóság ellen. Nem ő volt a hibás, hanem tanácsadói. Az emberek, akik körülötte voltak és a párt ideológiától elvakulva nem számoltak a valósággal. Nem tudom mik igazak a gázkamrákból, de ha valóban úgy volt, ahogyan azt a Star and Strips amerikai újság írja, akkor megérdemeltük sorsunkat.

--- Milyen könyvet ír a jövőben? --- kérdeztem, hogy eltereljem figyelmét az akkor kellemetlenül aktuális kérdésekről.

--- Azt hiszem, nem írok többé. Talán megkapom angol és amerikai kiadóimtól a honoráriumokat, és hazamegyek. Van egy kis házam, kertem és azt csinálom, amit Voltaire tanácsolt Candid című regényének a végén: ,,Most pedig műveljük meg kertünket!"

--- Azt hiszem --- tette hozzá a szegedi orvos --- így is cselekedett. Legalábbis nem hallottam, hogy ez a remek író új könyvet írt volna a háború után. Mint annyi más, ő is süllyesztőbe került. Neve sehol sem szerepelhetett és könyveit legfeljebb antikváriusok árulták titokban a pult alól előszedve, ha valaki kereste. Még harminc esztendő után is tart a könyvégetés. Nem máglyákra rakják, hanem a demokráciák nyújtotta eszközökkel törlik ki az emberek tudatából azokat az írókat, akiket indexre tettek. Németországban épp úgy, mint odahaza Magyarországon, és általában az egész világon. A cél ugyanaz, csak az eszközök mások. A Vasfüggöny mögött nyersen, a diktatúra eszközeivel némítanak el rég meghalt írókat. A demokráciák finomabbak, de talán éppen ezért veszedelmesebbek.

--- Rákosi Mátyásék nyíltan kijelentették, hogy nincsen szükség se Herceg Ferencre, se Surányi Miklósra, se Bibó Lajosra. Kiebrudalták őket nem csak az irodalomból, de a magyar életből is. Könyveiket elkobozták és csak a lezárt ajtajú állami könyvtárakban találhatók, de ott is csupán a megbízható irodalmárok juthatnak hozzá. Nevük még az újonnan kiadott lexikonokban sem szerepel, s ha igen, akkor olyan méltatást kapnak, amit nem tesz kirakatba az író --- különösen, ha már nem is él. A nemrégiben elhunyt Szitnyai Zoltánnál nem az a fontos, hogy ragyogó regényeiben majd félévszázadon át Flauberthez méltó tollal írta meg a magyar középosztály haldoklását és bukását, hanem az, hogy pár cikket mert írni annakidején Milotay István lapjában. Nyisztor Zoltánt, a magyar élet irgalmatlan tollú kritikusát meg sem említik. Mintha nem is élt volna.

--- De amint mondtam, a Vasfüggöny mögötti országokban, és főként minálunk Magyarországon nyersen és ellentmondást nem tűrően temették el másodszor is az írókat, beletévén őket az elnémítás nagy koporsójába. A nyugati, vonalas demokráciák ugyanezt teszik, csak finomabb módszerekkel. Aki nem üvölt együtt az uralkodó áramlattal az vagy náci, vagy tehetségtelen. Annak számára nincs hely se az újságokban, se a rádióban se a kiadónál.

--- De visszatérve Bruno Brehmre --- folytatta az orvos --- mégsem lett igaza. Németország feltámadt. Legalább is gazdasági vonalon. Hogy azonban miként áll a mai Németország ideológiai síkon, ez más kérdés. Azt hiszem elszomorító a mai német társadalmi élet keresztmetszete. Addig működtek a náci múltat elfelejtető különböző szellemi vészbíróságok, amíg a náci múlttal együtt az egész német múltat sírba tették. A német amúgy is a végletek népe, és könnyen átesik a ló egyik oldaláról a másik oldalára. A hitlerizmus rövid másfél évtizede alatt Herrenvolkká álmodta magát és minden más népet lenézett. Kiemelte a múltból a német történelem nem csak a nagy, de jelentéktelen alakjait is és héroszoknak kijáró glóriát vont a fejük köré. És ma? Ha egy német fiatallal beszélgetek és megkérdem mit tud Bismarckról, jó ha azt nem mondja, hogy élelmiszergyáros volt, aki a Bismarck heringet felfedezte. Nagy Frigyes buta katona volt, és így tovább a végtelenségig. Ma már ott tartanak Németországban, hogy nincs egyetlen történelmi nagyságuk, aki példamutató lehetne az ifjúság előtt. Valamikor Poroszország jelentette a német erőt, főleg katonai vonatkozásban. Ma ez a szó, hogy porosz egyenlő a butasággal és az ostoba katonai drillel. A német nacionalizmus meghalt.

--- De meghalt a vallás is és kihalóban van minden humanista eszme. És hogy ez így van, ez nem magától jött, hanem ravaszul eszes agytrösztök vetették ki hálójukat az Európa gerincét jelentő Németországra --- mely jelző egyébként Németország legnagyobb ellenfelétől, Churcilltől származik.

--- Odahaza minálunk más a helyzet. Rákosiék és kissé még a mai rendszer is, annyira durván és nyersen próbálta és próbálja kitörölni az agyakból az ezer évben gyökerező magyar múltat --- ami erős reakciót váltott és vált ki az országban. Minden ideológiai agymosás ellenére is megmaradtak az Árpádok, megmaradt Szent István --- ha mint csak I. István is --- és mindazon többiek, akik nélkül még agymosott magyar történelem sem létezhet. Még az sem sokat segített, hogy a magyar múlt nagy alakjait beleágyazták ideológiájukba, és például Kossúthot mint a népi magyar demokrácia előfutárát próbálták beleretusálni átértékelt történelmi pedagógiájukba.

--- Én ebben a tekintettben --- mondotta a szegedi orvos --- sok minden más európai népnél előbbre helyezem magyarságunkat. Ellenállóbbak, szívósabbak vagyunk és, amint az elmúlt három évtized bizonyítja, megtanultunk egy fenékkel két padon ülni. Szép arcot mutattunk Kelet felé, de szívünkkel Nyugatra nézünk. Arra a Nyugatra, amely hosszú ezer esztendők során annyi mindent adott nekünk, de soha sem segített bennünket. Onnan szívtuk magunkba a szellemi fejlődéshez szükséges nedveket, onnan kaptuk a kereszténységet, a feudalizmust, a liberalizmust és mindazon többi áramlatot melyek összessége, mint hajó vitt bennünket a nagy európai kultúra kikötőjébe.

--- De azután semmi több... Jött a tatár és magunkra maradtunk. Elözönlött a török és amíg Itáliában és Franciaországban a renaissance aranyfája virágzott és pápák, uralkodók tízezer aranyakat fizettek egy szoborért vagy képért, addig darab fegyver nem akadt, amit a török ellen küzdő Magyarországra küldtek volna. Odahaza --- mint a költő mondja --- ,,bújt az üldözött és felé kard nyúlt barlangjába" --- Nyugaton pedig palotákat építettek, amelyeket ma is mutogatnak, mint az európai kultúra halhatatlan virágait. Az Európához való odatartozás kellékeit mi vettük át Európától --- anélkül, hogy adták volna. Ez nekik sem pénzt sem egyéb áldozatott nem jelentett. Egyoldalú szerelem volt, de szükséges ahhoz, hogy fennmaradjunk és hogy a sztyeppék népéből alkotó nép váljék.

--- Milyen igaza volt Bismarcknak, mikor egyik, Bülovhoz intézett levelében így írt rólunk:

,,A magyaroknak erő van karjaikban és amellett ész a koponyáikban. Az már magában sem kicsinység, hogy évszázadokon át oly szörnyű körülmények között is helytállottak..."

--- Bocsássatok meg, hogy megint elkalandoztam attól, amivel kezdtem --- mentegette magát a szegedi orvos --- miközben odament az ajtó melletti kapcsolóhoz és lecsavarta a nagy villanycsillár kapcsolóját. Csak a némi fényt árasztó falilámpák maradtak égve. Visszatérve asztalához, teletöltötte poharát, kortyintott egyet és már inkább magának, mint a jelenlévőknek beszélve folytatta.

--- A háború alatt Fürstenfeldbruck katonai repülőtér volt. Mikor minket odavittek már az összefogdosott népek gyűjtőtábora volt. Két méter magas drótkerítés vette körül a táborrá átalakított mezőt, ötszáz méterenként hatalmas őrtornyokkal, melyek mindegyikében Puerto Rico két-három katonája unatkozott. Az őrzésünkkel megbízott katonák ugyanis portorikóiak voltak. Alacsony fekete emberkék, akik azonban kellő öntudattal viselték az amerikai uniformist. Négy milliméteres Long-riffle puskákkal voltak felszerelve, s ha valaki három méternyire megközelítette a drótkerítést akkor először az illető lába elé lőttek, s ha erre sem fordult vissza, akkor a lábába eresztették a golyót. Néha tévedtek és súlyos sebeket okoztak a kerítéshez közeledő egyén testén. Ilyenkor a tábor német őrsége vitte el a sebesültet az egyik barakkban levő kötözőhelyre. A táboron belül ugyanis német parancsnokság is volt. A beosztott fogoly katonák vörös karszalaggal jártak, szabadon közlekedhettek, sőt a közeli városkába is bemehettek élelmiszerért. Főleg egyszerű katonák voltak, akik csak uniformisuk miatt kerültek a táborba. Természetesen kellőképpen kioktatták őket, s mivel német katonák voltak, pontosan teljesítették a parancsot.

--- Estefelé jelentést kellett tenniök a CIC irodában, s ezért a többi letartóztatott érthető bizalmatlansággal kezelte őket. Persze közönséges besúgók is voltak közöttük, akik holmi ellenszolgáltatásért mindent elmondtak, amit napközben tapasztaltak. Általában nyugodtan folyt az élet, már amennyire nyugodt életnek lehet nevezni olyan helyet, ahol a napi élelmiszeradag alig érte el a 600 kalóriát, ami még gyermeknek is kevés. A tábor belsejében imitt-amott pár magányos fa álldogált. Rövid időn belül nem volt kéreg a törzsükön, mert lehántották az élelmesebbek, apróra morzsolták, összekeverték vízzel és ágakból készített tűzhelyen kenyeret sütöttek a faháncslisztből. De a háncs is elfogyott. A foglyok lesoványodtak, beesett szemmel lődörögtek a konyhabarakk előtt, s ha egy óvatlan pillanatban a szakács kidobott valamit az ablakon, mint éhes kutyák vetették rá magukat.

--- Egy szép júliusi napon őrség járta körül a tábort és az erősebb embereket külön szakaszba osztották. Többek között engemet is --- mondta a szegedi orvos. Felraktak bennünket három teherautóra. Heves vágtatás után egy másik repülőtéren álltunk meg. Parancsot kaptunk, hogy az összebombázott épület pincéjében lévő tányéraknákat hordjuk fel. Kellemetlen feladat volt, de nem tehettünk mást, minthogy ölbe véve, óvatosan felcipeltük az aknákat és a szalmával bélelt teherkocsira raktuk. Talán szerencsénk volt, talán az aknák voltak okosabbak, de semmi baj nem történt és délutánig sikerült kiüríteni a pincét. Mondanom se kell, hogy a bennünket őrző katonák kellő távolból figyelték munkánkat.

--- Mikor elkészültünk, ismét teherautón vágtattunk haza, illetve a lágerba. Előbb azonban kis vargabetűvel az amerikai tiszti szállás étterme elé vittek bennünket. Le kellett szállnunk és hosszú sorba felsorakoztattak minket az épület előtt. A kaszinó konyhájából régen nem érzett ételszagok szivárogtak felénk. Szinte éreztük gyomorbolyhaink lázadását, hiszen már hónapok óta nem láttunk tisztességes ételnek nevezett valamit. Az emberek topogtak, nyögtek a délutáni napsütésben, de vigasztalta őket a remény, hogy kapnak valamit, amit megrághatnak és lenyelhetnek. Mellettem egy fiatal müncheni főhadnagy állott, aki egyszerre csak meglökött könyökével és az épület felső ablakai felé intett szemével. Odanéztem és láttam, hogy az ablakok sorjába kinyílnak és azok mögött főként fekete szemüveges CIC katonák állnak. Kezükben filmfelvevő és egyéb fényképező gépek.

--- Mi a ménkűt akarnak ezek itten fényképezni --- kérdezte a bajor. Ezt a lágerban is megtehetik, ha éppen meg akarnak örökíteni bennünket. A felelet nem sokáig késett. Pár perc múltán kinyílt az ablakok alatti konyhák ajtaja és pár néger szakács hatalmas tepsikben mindenféle ételmaradékot öntött a földre. Lerágott disznó és csirkecsontok, hervadt salátalevelek, krumpli meg egyéb ételhulladékok halmaza tornyosodott a piszkos földön. Mikor az utolsó tepsi tartalmát is odalökték a szakácsok, akkor lejött az emeletről az egyik fekete szemüveges és intett, hogy: szabad a vásár, ehettek emberek. A kiéhezett, lesoványodott katonák, mint éhes állatok vetették magukat az ételmaradékra. Egymást lökték, taszigálták, két kezükkel tömték szájukba a disznónak sem való ételhulladékot. Volt, aki két térdre ereszkedett és úgy kaparta ki a halomból a vélt legjobb falatokat. Mások durván félrelökték társukat nehogy elegye előlük az éhséget csillapító királyi falatokat. A kiéhezett ember harca volt a fennmaradást biztosító élelemért.

Közben odafent az ablakok mögött surrogni kezdtek a felvevőgépek, kattantak a fényképező masinák, hogy megörökítsék ezt a szégyenletes jelenetet. A képek később megjelentek az amerikai lapokban, hogy íme a Herrenvolk, Hitler népe, amely egymást tépi és taszigálja ha gyomráról van szó.

--- Bajor szomszédommal együtt állva maradtunk és nem vettünk részt a CIC lakomáján. Ijedten figyeltük az ember megalázásának ezt a formáját, amelyre csak azért volt szükség, hogy igazolja a győzteseknek a legyőzöttekkel szembeni politikáját.

--- Végeredményben mindezen dolgok nem voltak veszedelmesek s inkább csak átmeneti jellegűek voltak. Az amerikai közkatona vásott gyerekhez hasonlít, aki szereti a vastag tréfákat, de vigyáz, nehogy komoly sebeket ejtsen.

--- Az előbb említett portorikóiak már tovább mentek egy lépéssel és komolyabb tréfákat követtek el. A CIC persze más volt. Annak tagjai a németek által megszállt országokból verbuválódtak és a rajtuk elkövetett sérelmeket akarták visszafizetni. A magyarokat összefogó CIC brigád vezetője Himmler Márton ezredesi rangfokozatot viselt és többször meglátogatta a magyar Cseka megalapítóját --- Péter Gábort --- annak Budapest, Andrássy úti hivatalában. Ott készítették el a magyar ,,háborús főbűnösök" listáját, amely messze felülmúlta a németekét. Felesleges mondanom, hogy a magyarokat összefogó CIC tagjainak nagy része zsidó volt. Himmler táborkarának vezetője a majd két méter magas Grosz Granville hadnagy a Budapest, Rákóczi úti Ostende kávéház tulajdonosának volt a fia. Mellette működött az ifjú Himmler, aki akkor már Hamiltonra angolosította nevét. Nem mondom alaposan előkészített munkát végeztek, sőt túl is teljesítették a normát, amennyiben még azokat is kiadák, akik nem szerepeltek a Péter Gábor-Himmler listán. Hazacsempészték a hivatalos amerikai hatóságok megkerülésével a később kivégzett Vayand Tibort és sokan másokat.

--- Így ölelkezett az amerikai demokrácia Rákosi Mátyásék terroruralmával közvetlenül a háború után. Hogy helyes volt-e ez a nagy ölelkezés, arra az azóta eltelt évtizedek adták meg a választ. A kelet-európai nemzetek így kerültek szovjet fennhatóság alá, ami viszont egyet jelent Európa nagyrészének bolsevizálásával. A Himmler-Péter Gábor féle megegyezés csak kis mozaik Európa óriási tablóján, a pánszláv kommunista erők beszivárgásának. A világméretekben gondolkodó Amerika számára nem jelent sokat, de Európa azóta is rettegésben él a Kárpátokon is átengedett szovjet moloch jelenléte miatt.

--- Egy napon Himmler Márton is meglátogatott bennünket. Bejött sátrunkba ahonnan mindenkit kiküldött és egyenként fogadta azokat, akiket a kíséretében levő katona felszólított. Erőltetetten, katonás merevséggel pattogtak kérdései és közben idegesen dobolt ujjaival a nyers fából faragott asztallapon. Minden mozdulatán látszott, hogy sosem volt katona, akárhogyan is feszült testén az ezredesi rangjelzést viselő egyenruha. Gyanúsan udvarias volt --- mint általában a hóhérok. Mert az volt, ha közvetve is. Előre tudta a hazaszállítandók sorsát, hiszen Péter Gáborék nem csináltak titkot jövőbeli munkájukat illetően. Nem csak a kiadandók listája volt már kész, hanem az ítélet is, ami annyit jelent, hogy a népbírósági ítéleteket az amerikai demokrácia jóváhagyásával hajtották végre, sokkal szigorúbban, mint a nácizmus főfészkében, Németországban.

--- Amíg például a nürnbergi német háborús főbűnösök között egyetlen író vagy újságíró sem szerepelt, sőt Hitler sajtófőnökét Dietrichtet is felmentették, addig Magyarországon nem csak politikusokat és katonákat, hanem írókat és újságírókat is bitó alá kísérték. Mindezt előre tudta nemcsak Himmler Márton, de a washingtoni agyközpont vezetősége is.

--- Ahogyan az 1936 évi berlini olympiászon elsők lettünk a nemzetek népessége és a nyert díjak közötti arány összehasonlításával, úgy lettünk elsők a háborús bűnösség miatt elítéltek és kivégezettek listáján is.

--- A fürstenfeldbrucki láger sátrában tartott himmleri kihallgatás legérdekesebb alakja Kolosváry Borcsa Mihály volt. Majd másfél óráig faggatta a magyar újságírás nagy alakját a magyarokat összefogó Himmler Márton katonaságot sohasem látott ezredes. A végén a következőket mondta Kolosvárynak:

--- Maga nagy bűnt követett el a demokrácia ellen, amikor lapokat tiltott be és mint államtitkár tagja volt a lázadó Szálasi-kormánynak. Ezek olyan bűnök, amelyekért az otthon működő demokratikus kormány független bírósága előtt kell felelnie. Magukat rövidesen átadjuk a magyar kormánynak, amely jelenleg a győztes hatalmak ellenőrzése alatt áll és az ítéletek is csak azok jóváhagyásával történhetnek.

--- Himmler Márton azonban tévedett. A magyar népidemokrácia Népbíróságnak nevezett vészbíróságai az ellenőrző hatalmaktól függetlenül hozták ítéleteiket és úgy az amerikai, mint az angol megbízottaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy megkérdezzék, kit és miért kísértek bitó alá a Rákositól Tildy Zoltánig ívelő rendszer pribékjei. Akik azonban rajta tartották kezüket az eseményeken, azok az oroszok voltak. Az összes magyar letartóztató intézetben ott ült egy szovjetbizottság és minden letartóztatottat kihallgatott. Több oldalas jegyzőkönyveket vettek fel, és a magyar Kommunista párttal történt megegyezés alapján mentek ki az utasítások Himmler Márton ,,független magyar bíróságához."

--- Himmler Márton kijelentése futótűzként terjedt el a lágerban. Sokan egyszerű fenyegetésnek tartották, de a pesszimista hajlamúak készpénznek vették. Az ilyenek azzal vigasztalták magukat, hogy legfeljebb kapnak otthon pár hónapot és azután minden rendben van. Erősen megoszlottak a vélemények, úgy a kiadatási, mint az otthon várható elbánást illetően. Ami azonban bekövetkezett arra senki sem számított. Hírek csak elvétve kúsztak át a tábor drótsövényén, de mire odaértek már más formát, más lényeget kaptak. Legmegbízhatóbb hírforrásunk a táborba bejáró katolikus papok voltak, akik nem csak bíztattak és reményt adtak, de üzeneteket, leveleket is vittek ki a táborból, míg egy szép napon őket sem engedték be az őrök. Valaki besúgta működésüket mire egyszer s mindenkorra kitiltották őket. Valójában azonban ők sem tudtak sokat, és már hivatásuk miatt is megszépítették a csúnya híreket illetve nem is közölték azokat.

--- Augusztus elején ismét bizottság látogatott meg bennünket. Többeket elengedtek, kezükbe nyomták az elbocsájtási levelet és kitessékelték őket a kapun. Elsőnek Rajk Endrét bocsájtották el, annak ellenére, hogy komoly gazdasági szerepet töltött be nem csak a Szálasi-kormányban, de azt megelőzően is egyike volt azoknak, akik összeköttetéseik révén komoly összegeket szereztek a Hungarista mozgalom számára. Rajk Endre elbocsájtása remény hullámként hömpölygött végig a táboron, s csak később tudtuk meg, hogy öccse, Rajk László, Rákosi belügyminisztere járt el érdekében az amerikai hatóságoknál. Azután kiengedtek pár névtelen, semmiféle náci bűnnel nem terhelhető egyént, akik a nagy emberhalászat idején csak véletlenül kerültek Himmler Mártonék hálójába.

--- Múltak a napok a fürstenfeldbrucki táborban és szép lassan berendezkedtünk. Megszoktuk a napi 600 kalóriát, az éhezést, és úgy osztottuk be a napirendet, hogy lehetőleg keveset mozogjunk, azaz minél kevesebb energiát fogyasszunk. Ha szép idő volt a sátor előtt napoztunk, estefelé pedig hírszerzésre indultunk a német és szlovák kvártélyok felé. A németek általában tartózkodóak voltak és Hitlert szidták, úgy viselkedtek mintha annakidején valamennyien ellenállók lettek volna. Ha az ember hallgatta őket el sem tudta képzelni, hogy alig pár évvel azelőtt szinte letaposták egymást, hogy láthassák vagy hallhassák Hitlert, Göbbelst és a többi nemzetiszocialista nagyságot. Valami csalódásfélét éreztünk, amikor az esti tábortűznél hallgattuk mosakodásukat, hogy így nem voltam náci meg amúgy nem hittem a Führernek. Persze akadt olyan is, mint például Bruno Brehm aki természetesnek vette, hogy akadnak történelmi események, amelyek pont az ellenkezőjével végződnek mint ahogyan kezdődtek. A kérdés csak az, hogy miként fogadjuk a színjáték utolsó felvonását. Sírjunk vagy nevessünk? Szidjuk, rágalmazzuk és megtagadjuk a szerzőt, mint Péter, Krisztust --- avagy meghajtva fejünket a ránk szakadt vihar előtt bátran valljuk: én is részese voltam az eseményeknek és vállalom a reám eső részt a nagy katasztrófából?! De mint mondtam ilyenek igen kevesen voltak a németek között.

--- Az egyik délután találkoztam egy német ismerősömmel, aki annakidején a Budapesten működő német kereskedelmi bizottság vezetője volt. Lesoványodva lődörgött a piszkos fabarakkok között és majd nyakamba borult mikor megpillantott. Leültünk a földre és beszélgetni kezdtünk.

--- Tudja --- mondotta német barátom --- én nyugodtan várom az elkövetkező időket. Igaz, hogy fontos hivatalt viseltem hitlerék alatt, de sohasem voltam náci. Maga a tanú --- fordította felém az arcát --- hogy nem voltam az még Budapesten sem...

--- Hirtelen elpirultam --- mondta a szegedi orvos --- mert az illető annakidején aranykoszorús pártjelvényt viselt kabátja hajtókáján és Mercédeszén nem is egy, de két horogkeresztes zászló lobogott, ő közvetítette Mecsér András és Hitler közötti találkozókat, miért is később több magyar és német kitüntetést kapott. Szoros kapcsolatban állt a magyarországi Volksbunddal és a német kormány rajta keresztül utalta ki Basch Ferencék számára a szokványos összegeket.

--- Ránéztem erre az emberre és amint mondottam elpirultam és zavarba jöttem, mint ahogyan zavarba jön az ember, ha tudja, hogy a másik hazudik --- illetve mint ez --- leköpi önmagát. Mennyivel becsületesebb lett volna ha egyszerűen azt mondja:

--- Én az indulásnál szépnek találtam a nemzetiszocialista ideológiát és beléptem a pártba, mint annyi más tíz és tízmillió német. Küzdöttünk, harcoltunk és --- elbuktunk. Nekem is vállalnom kell a sorsot, ami nem csak az enyém, de az egész német nép sorsa is. Vagy:

--- Elölről kell kezdenünk az életet, s ha erősek vagyunk, akkor nem maradhat el az eredmény.

--- Ha ezeket mondotta volna egykori aranykoszorús jelvényű barátom, akkor megölelem, búcsúzóul mondok pár bíztató szót, és másnap megint meglátogatom. Így azonban csak megvetettem. Hümmögtem valamit és lassan megindultam szállásunk felé. Soha többé nem láttam --- mondta az orvos --- majd még hozzátette: de nem is akarom...

--- Sokat beszélgettünk szlovákokkal, már csak azért is, mert valahogyan egy akolba valónak éreztük magunkat. Tiso öccse vagy unokaöccse --- nem tudom már mije volt az illető a Hitler csinálta szlovák államelnöknek --- kifejtette, hogy ha rendeződnek a közép-európai viszonyok, akkor Magyarországnak és Szlovákiának Svájchoz hasonló konföderációs államot kell csinálni --- mert a csehekből elegük volt. El kell felednünk a múlt kellemetlen emlékeit --- modotta --- és főként ki kell törölnünk a magyar szótárból a ,,tót" kifejezést. Úgy éreztem ez fájt nekik a legjobban, mert valami kisebbségi érzést váltott ki belőlük, ha nem szlovákoknak hanem tótnak neveztük őket. Valószínűleg régebben felmerült bennük ez a konföderációs gondolat, mert későbbi beszélgetésünk során elég pontosan körvonalazták ennek lehetőségeit.

--- Érdekes --- folytatta a szegedi orvos --- hasonló, konföderációs tervekkel jöttek elő a táborban lévő horvátok is. Amíg a szlovákok Pozsonyt és Budapestet jelölték meg az új állam központjává, addig a horvátok Budapest és Zágráb mellett kötöttek ki. Az elveszített háború romjain szép lassan kialakult a történelmi Magyarország modernizálási lehetősége, azaz úgy a horvátok, mint a szlovákok Magyarországgal közösen látták jövőjük biztosítását a Kossuth-féle konföderációs elgondolás alapján. A baj csak az volt, hogy ezek az egészséges elgondolások nem az illető népek képviselőinek zöldasztal-melletti tárgyalásán, hanem az amerikai fogolytábor drótkerítésén belül hangzottak el. A nagy világszínpad rendezői ezúttal is az illető népek megkérdezése nélkül írták meg a közép-európai jelenetet, ami azután az egész történelmi dráma teljes bukását idézte elő. Pontosan úgy, mint annakidején az első világháború utáni Párizs-környéki békediktátumok alkalmával. Hasonlóak voltak a Bourbonokhoz. Semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Azaz, csakis a hibáikat felejtették el. Szétdarabolták az Osztrák-Magyar Monarchiát és ezzel szabad kezet adtak úgy a nagy-germán mint a pánszláv terjeszkedésnek. Minden történelmi múlt ismerete nélkül új országokat alakítottak és nem vették figyelembe az elmúlt ezer esztendő alatt létrejött államalakulatokat. Clemanceau íróasztalán hozták létre Csehszlovákiát, amelyet a történelmi vihar hol Németország, hol a Szovjetunió vazallusává törpített. Ugyancsak a zöld asztalon kiterített térképen húzták meg 1918-ban a mai Jugoszlávia határait, egy állammá akarván összekovácsolni Horvátországot és az olasz kultúrában gyökerező Dalmáciát az Európához még mindig nem hozzásimult szerbekkel.

--- A dolgok mai ismeretében igazat kell adnunk Napoleonnak, aki Szent Ilona-i magányában megjósolta, hogy pár száz éven belül Oroszország Európa vezető hatalma lesz --- ha ugyan nem annak ura és parancsolója.

--- Mert vessük fel a kérdést, --- folytatta az orvos --- mi történik, ha egy szép napon az Egyesült Államok leveszi kezét Európáról és szabad folyást enged az ottani erők birkózásának? Abban a pillanatban Európa megszűnt Európa lenni és a kozák lovasok nem is a Rajnánál --- ahogyan De Gaulle mondta --- hanem az Atlanti óceán partján itatják lovaikat. És hogy ez mit jelentene, azt mindannyian tudjuk...

Az orvos rövid szünetet tartott, ránézett órájára és szinte bocsánatkérően mondotta:

--- Megint eltértem az eredeti, személyes vonatkozású tárgytól, de azt hiszem nem is a személyes élmény elmondása a célunk, hanem inkább az azokat előidéző körülmények. Még csak kis türelmet kérek és azután befejezem.

Páran feketét rendeltek a terem sarkában bóbiskoló pincértől, s miután megitták, az orvos folytatta.

--- Már szeptember elején jártunk mikor egy reggel közölték velünk, hogy mindenki szedje össze motyóját, mert továbbszállítanak bennünket. Ha nem ma akkor holnap --- vagy holnapután --- mondotta az egyik németül is beszélő amerikai őrmester, akivel egyébként igen barátságos viszony alakult ki az elmúlt hetek során. Minden délben odaadta az amerikai hadsereg lapját a Star and Strips-et, amiből legalább értesültünk a szögesdrót túlsó oldalán történt eseményekről. Abból tudtuk meg a japán kapitulációt és a Hiroshimára ledobott atombomba szörnyűségeit. Az egyik számban felfedeztük magunkat is, azaz nagy érdeklődéssel néztük a fényképeket, melyeket a tábort járó CIC tagjai készítettek mirólunk. A képek fölött ott volt a felírás: így néznek ki a magyar háborús főbűnösök. Hát valóban úgy is néztünk ki, mint a betörők, vagy mint Lombroso bűnözői. Rongyos ruha, borotválatlan arc, torzonborz hajzat, és hozzá a napi 600 kalória okozta soványság. A jámbor amerikai polgár pedig mindezt nem tudta, csak a képeket látta, melyekről ágrólszakadt csavargók néztek reá vissza.

--- Érdekes, hogy senki sem akart megszökni a táborból, pedig a német táborparancsnok --- volt német őrnagy --- párszor leült közénk és elmesélte, hogy az elmúlt éjszaka is három német katona szökött meg a lágerből. Nyomatékul még intett is a kezével.

--- Ottan, abban a sarokban bújtak át a drót alatt. Az ugyanis holttér és egyik őrtoronyból sem látható.

--- Mint parancsnok többet nem mondhatott, de felhívta figyelmünket a szökés lehetőségére. Mint mondottam, közülünk senki sem szökött meg --- azaz hogy mégis. Sajnos én is megpróbáltam, de nem sikerült --- tette hozzá három évtized távolságából nézve az akkori próbálkozást.

--- Úgy történt a dolog, hogy este Vajta Ferenc, a magyar politikai élet egyik nem éppen dicsőséges személyisége kihívott a sátor elé és közölte, hogy megegyezett az egyik német őrrel, aki pár ezer márkáért hajlandó bennünket munkára kivinni. Ott azután szabad az út és mehetünk, amerre akarunk. Tekintve, hogy családomat már hónapok óta nem láttam és azt sem tudtam mi van velük ráálltam az alkura. Vajta eltűnt és félóra múlva azzal tért vissza, hogy minden rendben van. Magával vitt az egyik üres barakkba, megmutatott egy helyiséget és azt mondta reggel 6 órára legyek ott, mert a német őr onnan visz ki bennünket. Visszatérve sátramba közöltem Kolosváry Borcsa Mihállyal, hogy reggel megszököm. Próbált lebeszélni tervemről, de hajthatatlan maradtam. Lefekvés előtt átnéztem megmaradt motyómat, de semmi olyan dolgom nem volt, amit érdemes lett volna magammal vinnem. Ami érték lefogatásom előtt nálam volt, az már régen Brown-Braun CIC százados zsebében lapult. Nem hiszem, hogy sokat aludtam, s még alig virradt, mikor kilopóztam a sátorból és a Vajta által megjelölt barakk felé mentem. Imitt-amott már feltűnt pár korán kelő, de egyébként a normális reggeli képet mutatta a tábor. Láttam, hogy a konyha előtt már sorakoznak a reggeli kávét kihordó foglyok, tehát --- gondoltam --- rövidesen hatot ver a távoli templom órája, s mire hetet üt, már túl leszek árkon-bokron. �"vatosan kinyitottam a barakkajtót és vártam Vajtát és a németet. Idegesen, lassan múltak a percek és sehol semmi. Még hallottam, hogy a templom óra egyet, majd kettőt üt, azaz már fél hét körül járhat az idő. Végre lépteket hallottam, mire zsebembe dugtam kis bugyromat és felálltam a koszos padlón. Ebben a pillanatban felvágódott a szoba ajtaja és három, géppisztolyos katona rám ordított:

--- Hände hoch!

--- Mit tehettem mást, felemeltem mindkét karomat és újabb parancsra a falnak fordultam. Az egyik géppisztoly oldalamba fúródott, míg két durva kéz tetőtől talpig végigmotozott. Felbontották kis rongybugyromat és a benne lévő fogkefét, darab szappant eltaposták és a sarokba rúgták. Mikor ezzel készen voltak, tarkómra tartott kézzel végigkísértek a táboron kívüli parancsnoksági irodák felé. Még láttam, hogy a magyar sátor előtt ott állt Szakváry Emil, Kolosváry Borcsa Mihály és riadt szemekkel bámulják a szokatlan menetet.

--- A parancsnokság egy ottani hatalmas villában működött. A valamikor jobb napokat látott előcsarnokban, íróasztalok mögött egyenruhás katonai tisztviselők ültek és nem éppen nagy ügybuzglalommal tanulmányozták az előttük felhalmozott iratcsomagokat. A látszólagos rendetlenség mögött azonban pontos, mindenkit számontartó rend lapult. A hálót, amit a vesztesekre kivetettek már régen elkészítették, s amikor működésbe lépett csak nagyon keveseknek sikerült azt elkerülniük. Az emberhalászok jól működtek, hiszen a mindenütt ott levő 5. hadoszloptól az egész háború alatt minden adatot megkaptak. Hubay Kálmán vaskos irathalmazában ott voltak ennek a becstelenül kivégzett becsületes magyar koponyának minden írása és cikke, ami Magyarországon megjelent. A CIC magyar ágensei ott éltek közöttünk és mint pók a hálójában figyeltek minket és mindent feljegyeztek. Tökéletes mozaikmunkájuk csak akkor derült ki, amikor a háborút követő gyászos időkben az ügyész nem csak Németországon, de mindenütt egész Európában a vádlott elé tárta annak egész életét és működését. Még a lefogottak családi körülményeit is pontosan tudták. Ijesztő valami volt az a munka, amit a Grosz Grandvillek és társai végeztek azóta, mióta egy európai országban megszületett az első zsidótörvény és német nyomásra zsidóellenes rendeleteket hoztak. A központ Londonban és Amerikában volt és a fürstenfeldbrucki villában tornyosuló irathalmaz csak kis vetülete volt annak a hadjáratnak, amit a győztesek indítottak a legyőzöttek ellen.

--- Három fegyveres kísérőm az egyik íróasztal felé terelt, ami mögött fiatal katona tisztviselő ült.

--- Neve és egyéb adatai --- kérdezte, anélkül hogy reám tekintett volna. Megmondtam. Szüleim ekkor és ekkor, itt és itt. Rövid keresgélés után barna kartonborítékból pár lapot halászott ki és rám nézett.

--- Maga meg akart szökni --- mondotta.

--- Igen --- feleltem.

--- Ezután ráírt valamit az adataimat felsoroló lapra és intett a három kísérőmnek, hogy részéről rendben van a dolog. Bevittek egy szűk helyiségbe, ami valamikor raktárféle lehetett és rám zárták az ajtót, illetve az ajtóra felszerelt lakatot. Leültem a hűvös padlóra és kissé megnyugodtam. Mi történhet --- kérdeztem magamtól? A rab joga, hogy megszökjék, az őrzőké, hogy ezt meggátolják. Akinek sikerül az nyert. Nekem nem sikerült. Hogy miért nem, azt a mai napig sem tudom. Vajtával többé nem találkoztam. Neki sikerült a szökés, mert eltűnt a táborból és csak pár hónap múltán tudtam meg, hogy visszament Ausztriába és ott francia szolgálatba állt, ha ugyan lehet annak nevezni, amit ott művelt.

--- Vajta --- szakította meg pillanatra előadását az orvos, mintha újra előhívná az elmosódott fényképlemezeket, nehogy helytelen ítéletet mondjon valakiről, aki valamikor akarva, nem akarva, de mégis beleszólt életébe.

--- Úgy tudom nemrégiben Paraguayban halt meg. Isten nyugosztalja haló porában --- tette hozzá csendesen. A háború alatti és utáni évek törtető figurája volt. Jogásznak indult, de újságíró lett Milotay István lapjánál. Méghozzá vezércikkíró. A mérsékelt jobboldal tollforgatója lett. Pontosan azt írta amit feljebbvalói kívántak. Szidta a baloldaliakat és szidta a szélsőjobbot is. Középen evezett, mint általában azok az emberek, akik a kellő áramlatra várnak, hogy aztán balra vagy jobbra fordítsák hajójuk vitorláit. Vajta vitorlaváltása 1944 októberében következett be, szóval amikor Szálasi átvette a hatalmat. Villámgyorsan belépett a nyilas pártba és harsány Éljen Szálasival köszönt. Addig-addig lelkesedett, míg kinevezték bécsi magyar főkonzullá. Elfoglalta lakását a bécsi magyar követségen, ahonnan kitúrta a régen ott működő tisztviselőket, ezeknek munkáját fiatal zöldingesekkel pótolta. A májusi fegyverszünet után nyugatra próbált menni, de amerikai fogságba került és velünk együtt ette az internálás keserű kenyerét. A táborban már elhúzódott tőlünk és --- mint később megtudtuk --- felajánlotta szolgálatait az amerikaiaknak illetve a CIC-nek. Hogy igénybe vették-e valamikor azt nem tudom. Tény, hogy eltűnt a táborból és tény az is, hogy engemet lefogtak a Vajtával történt megbeszélés után.

--- Szóval, azon a bizonyos szeptemberi napon ott ültem a fürstenfeldbrucki villa ablak nélküli szobácskájában és vártam a fejleményeket. Mindössze egy-két órát tölthettem a szobában, mikor kinyílt az ajtó és ezúttal három másik, géppisztollyal felszerelt katona intett, hogy kövessem őket. Ketten előttem haladtak, egy alacsony termetű boxbajnok kinézésű valaki pedig mögöttem jött kibiztosított géppisztollyal. Folyosókon, szobákon keresztül a lépcsőházhoz értünk, onnan pedig fel az emeletre. Első emelet, második emelet és azután fel a padlás felé, melynek ajtaja tűzbiztonsági vasajtóval volt elzárva. A padláson nyomasztó meleg. Szinte állt a levegő a poros deszkafalak között. A folyosóvégén megálltunk.

--- Kinyitottak egy ajtót és belöktek. Kellemetlen emberszag ütötte meg orromat és azonnal tudtam, hogy hol vagyok. Kihallgató szobában, szóval olyan helyen, ahol nem éppen kellemetes beszélgetések szoktak lefolyni vallató és vallatott között. A boxbajnok kinézésű köpcös amerikai nekitámasztotta vállát az ajtónak és a levegőbe bámult --- mint olyan, aki parancsot vár és aki csak végrehajtó. Talán hóhér --- suhant át az agyamon. A másik kettő fél fenékkel ráült a sarokban levő ládára és géppisztolyaikat sokatmondóan lóbálgatni kezdték. Nem voltam túlságosan meglepve, mikor az egyik feketehajú tiszta németséggel közölte, hogy most pedig haditörvényszék előtt állok, mert szökni akartam, már pedig a háborúban szökésért halál jár. Oda állított a helyiség közepére és mondotta, vetkőzzem le. Levetkőztem, csak az elég piszkos alsónadrágot hagytam magamon. De azt is le kellett vetnem és pucér meztelenül vártam a továbbiakat. Lassan vontatottan jöttek a kérdések:

--- Mennyi ideig dolgoztam Mengelénél és hány ember halálát okoztam. Ezúttal is csak azt válaszolhattam, amit legutóbbi kihallgatásom alkalmával:

--- Sohasem hallottam egy Mengele nevű orvosról és sohasem is dolgoztam vele.

--- Hazudsz --- hangzott a felelet, s máris jött a második kérdés:

--- Hová rejtetted el a pénzt, amit a zsidóktól elraboltál?

Tagadó válaszom után mondott valamit a boxbajnoknak, aki felemelte előbb levetett ruhadarabjaimat, feltépte a bélést, a varratokat, kifordította a kabátujjakat, s mikor poron és piszkon kívül mást nem talált a sarokba dobta.

--- A feketehajú ismét mondott valamit a köpcös boxolónak, aki odalépett és úgy pofon vágott, hogy nekidőltem a deszkafalnak. Ez volt az első komoly pofon az életemben és szinte éreztem, hogy belülről összecsuklom. Arra is gondoltam, hogy megadom magam --- de hogyan? --- merült fel bennem a kérdés. Mit adhatok én ezeknek itten, ezen a koszos padláson? --- én a kis szegedi orvos, aki úgy kerültem bele az egész háború utáni kavalkádba, mint hajtóvadászaton a nyúl, aki senkinek sem vétett. Azután gyors egymásutánban jöttek a további pofonok, ütések, szakszerű rúgások. A kis boxoló, hogy új lendületet kapjon pillanatig abbahagyta a verést és tenyerével letörölte arcáról a verejtéket. A verőszünetben a feketehajú, aki látható unalommal figyelte a tortúrát ismét odaszólt hozzám:

--- Mondja meg, hova ásta el az aranyakat. Ha megmondja visszamehet a táborba.

--- Tagadó válaszomra pár pillanatig maga elé nézett, majd pár szót váltott az addig csendben cigarettázó társával, aki felállt és közölte velem, hogy a hadbíróság meghozta ítéletét és kötél általi halálra ítélnek.

--- Akármilyen kellemetlen is volt helyzetem, mégis furcsának találtam ezt a hadbírósági eljárást. Mivel éreztem, hogy itt ferde dolgok történnek --- méghozzá a felettesek tudta nélkül --- elég hangosan tiltakoztam az ítélet ellen, mire újból működésbe lépett a kis amerikai és újabb pofonokat adott. Pofozás közben észrevettem, hogy a sarokban hanyagul odavetett kötélnyaláb hever, s a kötél hurokban végződik. Akármennyire is összevertek, az életösztön mégis dolgozott bennem. Tudtam, hogy minden háború és egyéb körülmények ellenére is tiltott dolog folyik a padláson. Tudtam azt is, hogy én vagyok az egér és ők a macska, s ha gyáván megadom magam, akkor talán éjszaka vízszintesen visznek ki az épület hátsó ajtaján és a kutya sem ugat utánam. Arra is rájöttem, hogy annak a két feketehajúnak meg a kis boxolónak pénz kell. Én csak annyira vagyok érdekes számukra, amennyit ki tudnak belőlem csikarni. Pénzem viszont nem volt, s így a helyzet elég reménytelennek látszott. Ha viszont rájönnek, hogy valóban nincs pénzem, akkor futni engednek --- így tehát az egész padlás előre megbeszélt dolog lehetett --- azaz magyarán mondva zsarolási kísérlet.

--- Orromból, számból folyt a vér és ott álltam talpig meztelenül az elrekesztett padlástér közepén. Komikus látvány lehettem, de nem csak magamnak. Észrevettem, hogy a két fekete szemüveges pillantást váltott egymással és nézésükben inkább valami kamaszos mosoly, mint halált osztogató komorság villant meg. De úgy látszik végig akarták játszani a komédiát, mert egyikük felállt, felvette a sarokban heverő kötelet és annak hurkolt végét átdobta a szoba felett húzódó szarugerendán. Oda intette a kis boxolót, aki a nyakamra tette a hurkot és kissé felhúzott. Szerencsémre nem hóhér, hanem egyszerű hurok volt, azaz a húzáskor nem szorult összébb. Két tenyerem a hurok alá tettem, nehogy eltörjön gége-csövem, mire egyikük rám kiáltott, hogy vegyem le a kezemet. Eszem ágában sem volt. Fél perc után a boxoló leengedett, a szokás kedvéért jól állon vágott és mégegyszer felhúzott. Azután mégegyszer, összesen négyszer.

--- A negyedik húzás után a bécsi dialektust beszélő két fekete szemüveges felállt, valamit mondtak a kis boxolónak és nyilván csalódottan kimentek a vallató szobából. Az egyik még visszafordult az ajtóból és odaszólt:

--- Az igazi kötelet majd otthon kapja meg...

--- Mikor kimentek ránéztem a kis amerikaira, aki csodálatomra egyszerre megváltozott. Mikor felém lépett ösztönszerűen elkaptam fejem az esetleges újabb pofonok elől, mint a kutya, aki hozzá szokott a veréshez. De az csak megveregette vállamat, az ajtó felé köpött és intett, hogy várjak. Kiment és pár perc múlva lavór vízzel és koszos törölközővel tért vissza. Azt belemártotta a vízbe és nagy gonddal lemosta arcomat. Utána megmasszírozta nyakamat, ahol véres csík őrizte a tréfás akasztás emlékét, öltözés közben, az ajtó felé pillantott és suttogva mondta:

--- Add oda a pénzt nekik és akkor holnap kimehetsz. Te nem voltál nagy náci...

--- Ahá --- gondoltam. Hát itt van a kutya elásva --- folytatta szinte derűsen a szegedi orvos. A nagy nácikat felakasztjuk, a kicsiket pedig először megzsaroljuk, próbaakasztást végzünk és azután futni engedjük őket.

--- Hát így dolgozott a CIC, illetve azok beosztottjai. Nem csak aranyat, de elértéktelenedett Reichsmarkot is kerestek, mert mint később megtudtam, minden Európában működő amerikai katona beválthatta az Európából hozott márkákat. �--t márkáért egy dollárt kapott. Hogy miként és hogyan szerezte a márkákat az nem érdekelte a magas hadvezetőséget. Ezen a téren hallgatólagos szabadrablást engedélyeztek a megszállók, úgy mint annakidején a Harminc éves háborúban, mikor Wallenstein tábori kasszája a háborúból visszatért katonáktól minden arany vagy ezüst értéktárgyat beváltott illetve áron alul megvett. Senki sem kérdezte a beváltó katonákat, hogy hol szerezték.

--- Miután felöltöztem össze-vissza szaggatott ruhámba, a kis boxoló pakli Camel cigarettát dugott zsebembe és olyan kézmozdulatot tett, mintha bocsánatot kért volna az adott pofonokért. A parancs parancs, amit a hóhérnak is teljesítenie kell.

--- Ő csak ítéletvégrehajtó volt. Az ítéleteket máshol csinálták...

--- A földszinten ismét jelentkeznem kellett az irattár előtt ülő őrmesternél, aki mikor rámnézett, kissé meghökkent összevert, véres arcom láttán. Valamit még bejegyzett személyi lapomra, s a kis boxoló visszakísért a sátorhoz. Miután körülnézett, kezet nyújtott és megveregette vállamat. Mintha mentegetőzött volna a parancsra kimért hatalmas pofonokért. Társaim kérdéseire, hogy mi történt velem csak ennyit mondtam:

--- Kissé felakasztottak...

--- Sok beszélgetésre amúgy sem maradt idő, mert este összetereltek és vittek tovább. Útközben háromszor is megálltunk s már éjfélre járt az idő mikor megérkeztünk a salzburgi Camp Marcusba. A szokásos igazoltatások után géppisztolyos őrök között felállítottak bennünket és névsorolvasást tartottak. Mikor nevemet említette a szolgálatvezető, rám nézett és intett álljak félre. Már megint? --- kérdeztem magamtól, de azután eszembe jutott a fürstenfeldbrucki villában való bejegyzés. A többieket elvitték, engem pedig bekísértek egyik barakkból átépített karcerbe. Három napig tartottak ott. Fél ellátmánnyal, azaz napi csajka kávéval és szelet kenyérrel. Mikor kiengedtek olyan gyönge voltam, hogy alig álltam a lábamon. Az utolsó reggel a soros őrmester (katona és nem CIC) mielőtt elvitt volna, két kartondoboz katonai napi étadagot dugott a hónom alá. A gumiszigetelésű dobozban kakaó, tejpor, csokoládé és egyéb rég nem látott finomságok lapultak. Már annyira megszoktam az éhezést, hogy ki sem bontottam. Gondoltam szabadulásom után majd hazaviszem a gyerekeknek --- ami úgy is lett.

--- A salzburgi láger gyűjtőtábor volt, amit állandóan őriztek. Még a láger belsejében is csak külön igazolványokkal lehetett közlekedni, mert mindenütt ott levő CIC alkalmazottak mindenkit megállítottak, aki a számukra kijelölt területet elhagyta. Ebben a táborban gyűjtötték össze az úgynevezett háborús főbűnösöket. Magyarokat, szlovákokat, horvátokat egyaránt. Csak románokat nem láttunk sehol. Ők ügyesebbek voltak...

--- Nem messze a nekünk kiutalt faépület melletti másik barakkban már hetek óta ott élt a közelmúlt magyar politikai élet minden jobboldali személyisége, akik elfeledvén a múltbeli ellentéteket békésen vitáztak, beszélgettek egymással. Őket is kihallgatta már Himmler Márton, aki később ezeket a kihallgatásokat kellő módosítással közölte ,,Így néztek ki Magyarország sírásói" című pamfeletjében. Himmler Márton magyar tanácsadója Sombor Schweinitzer József budapesti rendőrkapitány volt, aki --- mint mondták --- sokszor még Himmler Mártonon is túltett a győztesek politikájához simuló kérdéseivel. Schweinitzer hosszú éveken át a budapesti politikai rendőrség vezetője volt és mint ilyen tisztában volt a közelmúlt magyar viszonyaival. Ismereteit és tapasztalatait a CIC rendelkezésére bocsájtotta, s működése nemhogy javította, de súlyosbította az elfogott politikusok helyzetét. Csúnya, nagyon csúnya szerepet játszott. Úgy tudom amerikai útlevelet kapott, de hogy mi történt vele később az sohasem derült ki.

--- A salzburgi Camp Marcus magyar letartóztatottjai között ott volt Imrédy Béla és Bárdossy László. Két magyar miniszterelnök. Mint tudjuk mind a kettőt kivégezték a budapesti törvényszéki fogház udvarán. Imrédy soha nem tartozott a szélsőjobboldalhoz, sőt legélesebb ellenfele volt Szálasi Ferencnek --- mégis meg kellett halnia a német nyomásra megvalósított első zsidótörvény miatt, ami az ő miniszterelnöksége alatt született meg --- a magyar parlament döntése alapján. Bárdossy Lászlót a Szovjetnek való hadüzenet vádjával kísérték a hevenyében összeállított kivégzőosztag fegyverei elé. Az úgynevezett polgári miniszterek között ott volt Szász Lajos, Reményi Schneller Lajos. Bűnük, hogy részt vettek a háború folytatásában, ővelük is a népi demokrácia hóhéra végzett. A harmadik barakkban kapott szállást a nagy vad: Szálasi Ferenc. Az ő hazaszállításásra külön mozgósították az ország nyakára ült zsizsera hadat. Párszor beszélgettem vele és mélyen megindított az a közöny, amivel sorsa beteljesülését várta. Nem voltak illúziói, mert ismerte ellenfeleit és tudta, számára nincs kegyelem. Körülötte csoportosult az egész nyilas kormánynak nevezett 1945-ös koalíciós kormány. Csoportokba verődve beszélgettek anélkül, hogy a lehetőségeket latolgatták volna. Mert a lehetőségek egyenlőek voltak a nullával. A salzburgi tábor lakói érezték, hogy már csak egy lehetőség van. És ez: a hazaszállítás, s mindama többi ami ezután következik.

--- Ha kisütött a salzburgi hegyek felett a nap, akkor egymás mellett hevertek a puszta földön, hogy annyit szívjanak magukból Isten áldott napjából amennyit még lehet. Mert utána jön a börtön, a bosszú beteljesedése és a --- halál. Ott volt kék sportruhájában Budinszky László igazságügyminiszter, Vajna Gábor belügyminiszter, Beregffy Károly honvédelmi és Pálffy Fidél gróf földművelésügyi miniszter. Valamennyien bitón fejezték be életüket.

--- Az egyik miniszter elmesélte, hogy Augsburgban közös cellában ült Horthy Miklóssal, Magyarország volt kormányzójával. Jelleméhez hűen nem törte meg a fogság. Kellő derűvel figyelte az események zajlását és mikor egy ízben valaki a múlt politikai élet zajlásáról kezdett beszélni, mindössze annyit mondott:

--- Rossz lóra tettünk, azaz nem volt más lovunk, amelyet megfogadhattunk volna.

--- Az sem izgatta, hogy esetleg őt is kiadják Rákosiéknak. De nem adták ki, Sztalinban volt annyi becsület, hogy nem követelte Horthy kiadatását, Rákosiék és Titó pedig még kisfiúk voltak akkoriban. A volt kormányzó hazaszállítását az angol admiralitás akadályozta meg, mert mégsem lehet, hogy egy volt admirálist szedett-vedett alakokból összeállított népbíróság elé állítsanak. Még csak háborús pert sem indítottak ellene és pár hónapi fogság után szabadon engedték. A tengerész bajtársiasság mentette meg a kiadatástól. Isten nyugosztalja Portugáliában fekvő sírjában --- mondta az orvos, miközben órájára nézett és látta, hogy már régen elmúlt éjfél és talán túlságosan igénybe vette a Rajna menti kis szállóban összegyűltek türelmét.

--- Még csak annyit, hogy egy aranysárga kora októberi reggel géppisztolyos armada vette körül a magyar szállást. Három tagból álló tiszti bizottság jött be a táborba Grosz Granville vezetésével. Ő volt ugyanis a magyar-szakértő. Egymásután olvasták a neveket:

--- Szálasi, Imrédy, Bárdossy és így tovább. Még a protokollt is betartották, amennyiben először a minisztereket, majd az államtitkárokat szólították. Sorra következett Kunder Antal, Antal István --- összesen 17-en. Ebből a 17-ből 15-öt kivégeztek és sírjukon azóta bizonyára elhervadt a fű és lassan belepi az egyszerű fejfáikat a kőbányai rabtemetőben a feledés pora.

--- Három nap múltán ugyanez a kép. A sort ezúttal Szombathelyi Ferenc altábornagy nyitotta meg, akit később továbbadtak Titónak és az újvidéki fogház udvarán agyonlőtték. Az összegyűltek szívdobogva várták, mikor olvassák nevüket. Grosz Granville hangosan, kissé mosolyogva szólította elő azokat, akik rajta voltak a listán. Baky László... Endre László... Szögi Géza... Fiala Ferenc... Azután jöttek a kevésbé súlyosak. Kiszólították Kiss Ferencet a színészt. Nehéz mozgással --- mintha Falstaffot játszaná --- ballagott a sor végére. Mikor elhaladt Grosz Granville mellett pillanatra megállt és kérdezte:

--- Most hová visznek bennünket hadnagy úr?

Grosz Granville ránézett, arcán gúnyos mosoly futott át és elég hangosan mondotta:

--- Hazamegyünk művész úr a szép Magyarországra. Remélem örül...

Kiss Ferenc elsápadt, lehajolt földre ejtett motyójáért és szinte tántorogva ment helyére. Ezúttal nem volt Othelló, de még csak Ocskay brigadéros sem.

--- A második transzporttal 23 embert szállítottak haza az egyik amerikai bombázón. Húszan közülük bitófán fejezték be életüket.

--- Múltak a napok és hűvösödtek az éjszakák. �--sszesen négy alkalommal vitték a gépek az embereket Rákosiék vésztörvényszéke elé, s azután abbamaradtak a szállítások. Legalább is a salzburgi lágerből, mert ahogyan összeszedték a magyarokat úgy szállították őket Ausztria többi táborából is. Már nem repülőgépen, hanem teherautókon és leplombált vagonokban. Ezret és ezret. Akit még az amerikai szűrő sem talált vétkesnek azt Péter Gáborék CIC-ben elhelyezkedett ágenseikkel ellopták. Begyömöszölték őket az autóba és másnap kirakták őket Hegyeshalomnál vagy valahol másutt.

--- Hát valahogyan ilyen élményeim voltak az amerikai csillagos lobogó alatt. Kis pont voltam a nagy árulásban és az előbb elmondott padlásjeleneten kívül nem történt egyéb bajom. Ma már nem haragszom senkire és szívesen elpoharazgatnék a hatalmas pofonokat adó kis boxolóval, aki lemosta rólam a vért. Ő csak eszköz volt, sróf a nagy apparátusban, ami a nagy agytröszt parancsára összefogott bennünket, hogy kövérre hizlalja velünk a nagy molochot --- a Szovjetuniót.

--- A Camp Marcusban eltöltött napok óta több mint három évtized pergett le az idő homokóráján. Nem hiszem, hogy az azóta eltelt idő igazolta volna a győztesek akkori politikáját, melynek burkolt célja az aktív közép-európai antibolsevista erők megsemmisítése volt.

--- Churchill mondotta, hogy halottak csak akkor halnak meg, ha sírjukon elhervadnak az emlékezés virágai. Én, a magam részéről nem tudom elfelejteni azokat, akikkel együtt szenvedtem, s akikről tudom, hogy --- minden tévedésük ellenére is --- a legjobbat akarták. A magyar profit politikusoknak sok bajuk nem történt. Azokat kellett kiirtani a Nemzet közösségéből, akik férfiak voltak és akik --- hogy Marschalkó Lajos szavaival éljek --- mindhalálig hűek maradtak úgy népükhöz mint meghirdetett elveikhez.

--- Hogy ma ismét nyugtalan a világ? Ez a nyugtalanság akkor kezdődött, amikor egy amerikai elnök keblére ölelte Sztálint és koncként dobta neki oda a mi öreg Európánkat. Hogy mit hoz a jövő? Olyan kérdés, amire csak azok tudnának felelni, akik már elmentek közülünk és akik már életükben tisztábban látták a fejleményeket mint mi, akik életben maradtunk.

Az utolsó mondat után az alacsony termetű szegedi orvos felállt, levette aranykeretes szemüvegét és odasétált a Rajnára nyíló nagy ablak elé. A folyón túli hegyvonulatok mögött már rózsaszínben úszott a távoli horizont, jeléül, hogy lassan virradni kezd.

--- Még csak pár szót szeretnék mondani --- ezúttal mirólunk --- folytatta, anélkül hogy megfordult volna. Úgy beszélt, mintha gyóntatószék előtt térdelne és nem is magának, hanem a láthatatlan Istennek vallana.

--- Mirólunk --- ismételte --- akik átéltük a nagy európai katasztrófát és egyetlen emberöltőn belül háromszor kezdtünk új életet. Az első világháború idején még gyerekek voltunk, de szüleinkkel együtt szenvedtünk akkor is, ha gyerekfejjel erről nem is vettünk tudomást, de a tudat alatti benyomások megmaradtak és befolyásolták későbbi utunkat. Gazdagnak éreztük magunkat, s csak akkor vettük észre szegénységünket, ha nagynéha külföldre mentünk és összehasonlításokat tettünk a hazai és a külföldi viszonyok között. Lelkesedtünk Nagy-Magyarországért és nem vettük tudomásul, hogy sok minden felett eljárt az idő és nem mindig igazságosan mérik a történelmet. Sokszor hittük, hogy mi alakítjuk történelmünket, azután rájöttünk, hogy csak drótokon rángatott bábjai vagyunk a nagy világpolitikának, irányítsák azt akár Berlinben vagy mint később Washingtonban. Azután jött a második világháború, ami sok minden olyant romba döntött, amit a két nagy világégés között alkottunk. Mert alkottunk és közelebb kerültünk az európai kultúra szívéhez. Ma divat az örökre elbukott Horthy rendszer huszonöt esztendejét a magyar reakció uralmának nevezni és úgy állítani be az akkori időket, mintha azt középkorból itt maradt rablólovagok irányították volna. Voltak hibák, sőt bűnök is, de ha nem suhint meg bennünket a második nagy világégés szele, akkor talán szociális és társadalmi síkon is utolérhettük volna a jól-rosszul felépített demokratikus Európa nyugati nemzeteit. A lassan kialakult és a Duna-parti Parlament gótikus ívei alatt lezajlott viták már a fél-feudális Magyarország rekviemjéhez hasonlítottak. Fiatalságunk keményen döngette az öreg kapukat és úgy lett szocialista, hogy jottányit is feladott volna abból, amit magyar öntudatnak és a magyar múlthoz való hűségnek nevezünk. A múlt rossz hagyományait a magyar Felsőház elaggott grófjai, bárói őrizték, akik kéz a kézben alapon osztozkodtak nemzeti jövedelmünkön a magyar nagy klérussal, és a nemzetközi vizeken evező bankokráciával. A közép azonban a mi sokat szenvedett első Világháború utáni generációnk volt. Elhagyva a szülői házat olcsó kis hónapos szobák mélyén kovácsoltuk a jövőt és kerestünk utat a jobbik Magyarország felé. És hogy ezt nem találtuk meg, az nem mirajtunk múlott.

--- A nagy katasztrófa után harmadszor is hozzáfogtunk életünk felépítéséhez. Mi itt az idegenben, az otthoniak Budapesten, és mindenütt az országban, ahol élnek.

--- Az ország helyzete ma reménytelennek tűnik. De vajon reményteljesebb volt-e országunk sorsa a magyar kálváriajárás egyes stációinál? Sok mindent átvészeltünk, ezen is túl leszünk egyszer, s biztos vagyok, hogy eljő az idő, amikor a határon túli és határon inneni magyarság között leomlanak a mai válaszfalak és kéz a kézben építik tovább a Nemzetet. Minden rendszer csak múló valami. Rövidebb-hosszabb ideig összetévesztik magukat annak vezetői a Nemzettel, de a legkisebb történelmi fuvallat lesöpri őket a színpadról. A Nemzet, a nép csak akkor tűnik el az idők süllyesztőjében, ha feladja önmagát, mert céltalannak látja a jövőt. De 1956 októbere bizonyítja, hogy még nagyon-nagyon messze vagyunk ettől a megállapítástól, és jövőbeli sorsunk ezúttal is a mi kezünk munkáján múlik. Mint előbb mondottam --- a határon túl és innen élő magyarság egymásra találásán és közös munkáján.

A kis szálloda alatti folyó, mint hatalmas ezüstáradat hömpölygött távoli célok felé, s a felkelő nap első sugarai reményt keltő ezüst áradattal öntötték el a világot, hirdetvén, hogy minden éjszakát virradat követ és jaj annak, aki a sötétség időtlen uralmában hisz.

A kis doktor felállt, odament a terem túlsó végébe, lekapcsolta a villanyt, és mindössze ennyit mondott:

--- Bocsássatok meg, ha kissé hosszabb voltam, de néha szükséges, hogy kiöntsük magunkból a bennünk összegyűlt múltat jövőbeli cselekedeteink tisztázása végett.
 
 
0 komment , kategória:  Fiala: Berkes és a szerzetes 2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 128
  • e Hét: 589
  • e Hónap: 3960
  • e Év: 386996
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.