Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Káli László
  2018-11-25 21:00:31, vasárnap
 
 










KÁLI LÁSZLÓ


Káli László (Jászkisér, 1961. január 22. -) magyar költő.

Eredeti szakmáját tekintve esztergályos, de szülőfalujában volt présmester, majd taxisofőr Budapesten, bányász, magtáros, raktáros, anyagmozgató és műszakvezető, logisztikai diszpécser.

Első verseit 14 évesen írta, egy fogalmazási házi feladat helyett, és azóta kisebb nagyobb megszakításokkal, folyamatosan alkot. 1977-ben részt vett a meghívásos Diákköltők, Diákírók Országos Találkozóján. Verseit 2004 óta publikálja az interneten, nyomtatásban főként antológiákban publikál. Első önálló kötete nyomtatásban 2008 decemberében jelent meg Résnyi boldogság címen.


Versei


Link








AKKOR MÉG...


Miként a fák ősszel leveleiket, úgy vetetted
le a ruhád Te. Sustorgott a selyem selymes
bőrödön, halkan siklott a padlóra, lábaid köré.
S én gyönyörködve néztem csodaszép tested,
a vágy szikrázón tört fel bennem, s az égig ért.
Akkor még nem dőlt Benned az ágyra a vágyad,
akkor még nem kereste lázas csókod a számat,
akkor még nem fontad keresztbe rajtam a lábad...
Akkor még csak öleltél, s én öleltelek, meztelen
testünk még csak meg-megremegett, de már
követelőn szorítottuk egymást, várva a percet,
hogy miként gyümölcs a magját, magadba zárj.
A szobában csak halvány lámpa fénye derengett.
A Hold szégyenlősen felhő mögé rejtette sápadt,
keskeny arcát. Messziről hullámok moraját hozta
a szél. Talán épp egy sirály rikoltott az éjszakába,
vagy ki tudja, mire ébredt fel a vén lámpagyújtó,
s milliónyi lámpást gyújtott az égen, s fényében
látszott, ahogyan egymásra borulva alszik két
csillag, mint a fény a harmatos őszi falevélen.







AMIKOR JÖTTÉL...


Amikor jöttél (a semmiből persze), a Mindent ígérted egy este.
- Mint maszatos gyermek, az ördögöt falra festve, várja a kísértés
örömét szív repesve-, úgy vártam, hogy igévé legyen, mit ígértél-.
Aztán szikrázva szálltak a szilánkok, önfeledten jártak násztáncot,
s hitték, hogy égig érnek, mielőtt utolsót izzva, végleg kiégnek.
Aztán... Aztán már nem volt Te, és nem volt én, és mi, csak a tény:
az út véget ér egyszer. És a léptek nyomát betakarja az idő homok...
Amikor jöttél, lobogó nyaram rőt hajába már hűvös szél szórt
harmatcsillagot. S mióta nem vagy, sűrű köd takarja a Holnapot...







AMIT SENKI...


A fülembe súgtál tegnap este egy titkot.
Amit senki más nem tud, csak Te meg én.
Azt mondtad halkan, tudsz egy helyet!
Amit senki sem látott még. Ahol nincs tél,
csak tavasz, meg nyár, és napsugaras ég!
Ahol menyasszonyruhába öltözött akácok
között szerelmes párok ropják a táncot!
Ahol cseresznyevirág sziromból a lányok
nászágyat vetnek, és csak mosoly simul
az arcokra, ha boldog csóktól izzik a száj!
És ott szikrázó napfény táncol a patak
hullámain, madárdaltól hangos a táj!
És megsúgtad, elmegyünk oda, együtt!
Hogy ne legyen Te, meg én, mert hiszen
nem létezhetünk külön, összetartozunk!


Eljutunk oda Szívem! Hiszed, és így hiszem.
És együtt várunk majd minden Napkeltét,
Egymás karjaiban nézzük, ahogy a bércen
túl elbújik a Nap, fejed a vállamra hajtod,
hozzám simulsz, szívdobbanásod érzem.
Ha nincs is örökké! Ha nincs is tán végtelen!
Akarom, hogy így legyen, míg tart az életem.
Csak mosolyod, csak hangod, csak lángoló
szerelmed, szerető ölelésed az enyém legyen!

Nélküled talán nem is éltem.
Nélküled már nem lenne miért élnem.
Nélküled annyi vagyok csak, mint Néma sikoly...







AZÉRT


Azért... Van abban valami kétségbeejtően
szomorú, hogy ma már a legtöbb mondatunk
azzal kezdődik: Emlékszel még? S a felelet:
Hogyan is feledhetném? Valahogy így alakult.
Emlék lettél, s én a múlt. Ma már azon jár
az eszem, hogy is volt, amikor így, vagy úgy
találkoztunk valahol, és hogy hol. És nem
pedig, hogy így, vagy úgy, de találkoznunk
kellene. Valahogy ez mégis természetes.
Mint az is, ahogy az ember (természetesen,
és természeténél fogva) tiltakozik ez ellen.
Legalábbis egy darabig. Úgy az eleje fele.
Meg közép-tájon. És engedi, hogy fájjon,
ahogy a napok kiszakadnak, egy-egy darabját
lelkének magukkal cipelve. És ahogy fogy
az idő, mert egyre kevesebb, ami előttünk áll,
úgy lesz az ember egyre több. Egyre több
emlék. Mégis, a lelkében csupán mint árnyék,
ha játszik a fénnyel, úgy dereng a kérdés:
Emlékszel? Arra, ott? S mintha arra járnék
megint, szinte magam előtt látom, ahogyan
a fény hintázik faágon ledéren az erdőszélén,
s csillan milliónyi levélen apró harmatcsepp.
Azért... Van ebben valami szomorú szépség.







AZNAP...


Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
valami sosem hallott dallamra, és akár csak
papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.

Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert
boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém
a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel


s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
föld s az ég...! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!

Mint a legszebb virág a réten... Nem enyém,
nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.

Aznap lehalkították suttogásukat a lombok...
És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,
vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.







ÁTOK ÉS ÁLDÁS


Vajon ki tudja azt, hány éjjel sírtál, arcod
párnádba fúrva? Hogy senki meg ne hallja,
még csak ne is láthassa, mennyire nagyon
fáj ott legbelül! Vajon létezik-e szám arra,
hány befele sírt könnycsepp áztatta lelked?
Vajon hányszor átkoztad már el magadban
sorsod, és hányszor áldottad is ugyanazért
a pillanatért, melyről azt hitted halhatatlan?
Emlékszel még rá, honnan indultál a hosszú
útra? Nem akartál mást, de legalább morzsa
jutna abból a Nagy Egészből, mit annyian
csak kidobnak, mintha kacat, semmi volna.
De neked a Mindent jelentette. Az életet!
A kezdetet s a végzetet: hogy szeressenek.
Vajon amikor imád az égre szállt, s rajzolt
rá szivárványt - mert hiszen ott kerested
a boldogságot!- mit gondoltál? Miért nem
találod? Tudom, feladtál minden reményt,
s úgy ballagtál, hited vesztve grimaszolva,
az útszéli keresztre. Jézus széttárva kezét,
- szinte hallottad -, ahogy fentről azt mondja:
igazán nem tehetek róla! S visszafeleseltél:
szemét egy világ ez, hallod-e?! Ezért haltál?
Inkább ács maradtál volna! Jobb mesterség,
mint világot megváltani. És hálásabb talán.
Igen! Ilyen voltál egykor, még utad elején.
Mindig szembe az árral! (és bárki mással.)
Bár ajtót nyitottak, te mégis fejjel mentél
minden falnak. Aztán történt valami. Talán
csak suttogás az éjben, talán hangfoszlány
a szélben. És mégis megváltozott benned
minden. Elhagyott az Isten. Nincs most már
miért és kiért menned s menekülnöd se kell.
Még az embereket is elkerülnéd, ha lehetne,
mintha csak bélpoklos lennél. Csengettyűd,
akár vészharang, rád kondít minden percben,
minden lépésnél. Elszállt időről zúg füledbe,
akárha véred lenne, visszhangzik lüktetése.
Mindhiába minden, beleestél saját csapdádba:
belefáradtál parttalan medrek betemetésébe.
Meghúzod magad egykor volt büszke várfal
mállón omladozó tövében. Szádból nem egyéb,
rothadó ígéretek szállnak igék helyett, álságos
imák. (Megvet aki hall, aki lát) Talán mennél,
de csak vakon tapogatózva topogsz a sziklák
peremén, valami kiutat keresel, ám mindhiába.
Minden múló nappal reményvesztettebb leszel.
És tudod, meglehet, várod is, amikor felébred
a Nap, amit már úgysem fogsz látni. Amikor
az a kevés fény, ami megmaradhatott benned,
vissza száll az égbe, ahonnan indultál. Fáradt
tested megpihen, s végleg az enyészeté leszel.
Vajon ki tudja, hány éjjel sírod tenger kínod?
Hány könnycsepp mar beléd, megölve mind
a reményt? Meddig hallod, ahogy a haranghangok
zúgnak át fejed felett? S ha már felelet sincs,
meg olyan se, akitől kérdezhetnél? Honnan
fogod tudni, az Istenhez miként fogsz jutni,
ha a szakadékba taszítod beléd halt álmaid?
Vajon ki tudja? S lehet-e egyáltalán tudni?







BELEFÁRADTAM


Tudod, én már belefáradtam. De úgy
istenigazában. Hogy mibe is? Csupán
a meg nem valósult álmokba, a meg
nem álmodott álmokba. Meg azután
még a meg nem álmodott valóságba.
A meg nem élt hazugság valóságába
épp úgy, mint való lét hazugságaiba.
És a hazug álmok hazug világába.
Egyszer elhittem. Egyszer elhitted.
És egyszer csak elhittünk mindent.
Még a hihetetlent is talán. Hittük azt,
hogy megválthatjuk azt az Istent,
aki bennünk él. Istentelenül jó volt,
és Isten bizony! Talán néhány percig.
Míg az elme kontroll nélkül szárnyal
védőháló nélkül, akár kétszázzal.
Próbáltam elmondani. Kiabálva, súgva,
tíz körömmel kapaszkodva eleven húsba,
hogy nem tarthatja lelkem örökké gúzsba
kötve ami volt! Szeretnék valami útra...
Végre valahára Haza találni! Álmodni!
Elaludni s felébredni úgy, mint távoli
látóhatár peremén a Nap. Képes legyek
éltetni, élni, ragyogni akár. Amíg lehet.
Hiába. S tudod, én már belefáradtam
istenigazában, hogy görnyedt hátamra,
naponta pakoljanak eleve holt álmokat,
cipeljem magammal rég volt világomat.







CSAK JÓL AKARLAK SZERETNI...


Akarlak. Nem, mint játékot akar a gyermek, vagy éppen
élet a napfényt, mint vándor a messzeséget, vagy miként
űzött vad a menedéket, ahogyan lélek mindent, mi szép!
Én csak befogadni, és csak jól akarlak szeretni! Szépen!

Csak nyugalmad szeretnék lenni az őrült világ állandó
vad forgatagában! Csak az a hely, hol Lelked megpihen.
A pillanat, amikor álomba szenderülsz, és már nincs sem
való, sem álom még, csak a csend dalol Benned altatót.

Könnyű érintés, vagy mint lepkeszárny kavarta örvény!
Ennyi szeretnék lenni! Hogy ne nyomja lelkem súlya
sem a vállad. Hogy múltad keserű íze, szívednek búja,
bánata múljon el. A hangod ne váljon Benned csönddé.

Mert a hangodon dalolnak tavasszal a szerelmes madarak,
a hangod simogat minden égető nyárban, mint hűs szellő,
A hangodat susogja suttogva a Világon minden fa, és erdő.
A hangod öleli álmom, miként Te ölelsz engem hangtalan.

Már annyi mindent elrontottam az Életemben. Legalább
most az egyszer szeretnék - Veled -, mindent jól tenni!
És szeretnélek boldoggá tenni. Szeretnélek jól szeretni.
Ugye érzed Kedves? Mint ahogyan szívem dobbanását.







EGY MONDATBAN


Azóta, hogy a szűk kis utcák kopott macskakövein
nem koppan lépted, s a hajnali madárdal rég nem
mellettem ébreszt, és emlékké szelídültek bennünk
a boldogság percek, amikor testünk lángolva égett,
azóta úgy hiányzol, mint holtnak az élet, sötétnek
a fény, azóta épp csak élek, s lábam lógatva ülök
távoli múltat idéző emlékek kicsipkézett peremén,
miközben attól félek, hogy a mélységbe szédülök.







EGYSZERŰEN...


Szeretlek.
Csak így, egyszerűen.
Mindenféle
hasonlatok, képek,
és rímek nélkül.

Tudom, megérted
így is. Mert végül
nem a szó a fontos.
Hanem ami legbelül,
mindvégig ott lapul,
kimondatlanul.

Ahogyan a víznek
senki sem mondja,
anélkül is tudja:
lefele kell folynia.
Ahogyan a parazsat
izzítja a fuvallat.

Oly természetes éppen,
miként szeretlek Téged.
S ahogyan a tengerek
hullámai mindig
a parthoz sietnek,
éppen úgy igyekszem
én Hozzád, Kedvesem!

Szeretlek.
Csak így. Egyszerűen.
De túl mindenen.
Tűzön és vízen.
Így érdemes.
Így hiszem.







ELLOPNÁM ...


Én ellopnám, ha tudnám, a felkelő Nap fényét,
A Hold ezüst sugarát, csillagok ragyogását,
hogy Neked adjam mindet majd egy hajnalon.

És ellopnám, ha tudnám, a hegyek tiszta kékjét,
A mező selymes zöldjét, a nyugvó Nap bíborát,
Hogy Tiéd legyen minden, minden, mit adhatok.

Még ellopnám, ha tudnám, a Világ minden virágát,
s e tarka színű tengert, mind lábad elé szórnám,
minden virág minden szirmát ajkadra csókolnám!

Én ellopnám , ha tudnám, a bánat sötét felhőjét,
mely könnyet csal szemedbe, s helyébe gyémánt
csillogását varázsolnám! Bárcsak megtehetném!







EZER ÉV


Még mindig a fülembe cseng az a régi
csend, akkor este, ott a járdaszélen,
honnét csak karnyújtásra volt a végtelen.
És mi - akkor este éppen - átöleltük
a csendet, mintha soha nem is akarnánk
elválni tőle. Elbúcsúzott a karnyújtás,
mielőtt még elérhetett volna bennünket.
S mi csak álltunk összefonódott
gondolatainkkal a csöndes járdaszélen...
Emlékszem... (pedig tegnap volt éppen
ezer éve.) S most, újra itt járva, itt a járda,
itt a csönd, a régi érzés is visszaköszön,
csak az idő szaladt végtelen karnyújtásra...







ÉN AKARTAM


Én akartam! Istenem, mennyire el akartam mondani,
mindazt, amire nincs szó! Ami csak a tiszta érzés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam olybá lenni,
mint ahogyan a fény érinti bőröd! Csak az érintés!
Én akartam! Istenem, mennyire akartam szárnyakat,
hogy mindig magammal vihesselek a fellegek fölé!
De kevés a szó, a fények mind kihunynak egyszer,
s a Naptól kigyúlnak a szárnyak. Fogadj el kérlek
így, szótlanul sötétben kucorgó, egyszerű embernek.
S mint völgy a hegy lábát örökkön: csókollak Téged.




-


ÉRINTÉS NÉLKÜL...


Távolról úgy látszott, mintha az égbolt simulna
a hegyek hátára, lábait a völgy ölelné magához.

A Nap bár elbújt a hegygerincen alvó fák közé,
búcsú sugaraiból ezerszínű, csodaszép palástot
terített a Földre. Ott álltunk, Te meg én, néztük
a távolt, miközben vállunkra terítette szárnyait
az este. Álltunk csendben egymás mellett, nem
érintettél, én se Téged. Most pihentek vágyaink.

Csak lelkünk simult egybe, álmaink ölelkeztek
a végtelenben, túl minden határon. Lábunk alól
az út messzire futott kanyarogva. Át a völgyön,
túl a hegyek csipkézte látóhatáron, s bizonnyal
egy másik völgyön s hegyeken át a végtelenbe
talán. Hiszen a hegyek után mindig síkság jön,
s aztán megint hegyek, végül végtelen tengerek.
Akárcsak létünk. Bánatra öröm, s aztán könny.

Távoli kis templom harangjának hangjait hozta
az esti szellő felénk. Különös dallamot zenélt!
E dallam épphogy hozzánk ért, futott is tovább,
a dombon át, s nekünk megint a csend beszélt.

Egy pillanat volt csupán ez az egész. És mégis,
mintha mindöröktől s mindörökkön tartott volna.
Talán csak a vágyak s az álmok jártak bennünk
násztáncot, s vált időtlenné tegnap, ma, holnap.

Mintha mind örökké élne s mindörökké tartana
így bennünket a létbe, s mindig így állnánk ott,
egybesimulva egymás mellett, mint miképpen
ott távol, égbolt simul a kéklő hegyek hátához.







FÉNYTELEN


Ma szakadt, rongyruhájába öltözött a fény.
Ezer csók ízének mélyére bújt a csöpp remény.
Meglehet, nem is érzed, hogy az Élet torkára
teszed a késed, s a Lét ezerszer döf vissza beléd.
A Boldog Napok is fáradtan hanyatlanak le
a semmiből ácsolt, útszéli fakeresztre. Lassan
jársz, és sehová sem érsz. Mit éreztél egykor,
már csak megkopott máz egy ócska, alaktalan
cserépen, mi össze is tört már rég, s halvány
emlék az is, hogy volt. Múltbéli homályos folt,
mit talán feledni kellene. De mégis, valahol
mélyen beléd lett égetve a szép, mi most zord
idők nyomán, mint porszem ünneplő ruhán,
megbúvik észrevétlen. Igen. Mint az a remény,
mit Lelked féltve őrzött rejtekén őrizgettél.
Csend van. És rongyosan sápadt, hideg a fény.
Várod közömbösen, hogy a nap valamiképp
majdcsak véget ér, s elmenekülhetsz a sötétség
leple alatt, álmaid megmaradt foszlányaival
oda, hol semmi és senki nem ér el már többé.







HALÁL A VÁLLAMON


A Halál a vállamon zokog, hullajtja a Bánat
vizét. Csak annyit mond színtelen hangon: mindig a mának
élj! Mert ki tudja, mit hoz a Holnap? És lesz-e még
boldog jövő? Megjön-e egyszer is a tépett Remény?
S mondja, hogy tudja a helyet, amit még senki sem látott.
S hogy elvisz ma oda, hová meghalni járnak az Álmok!
Még kérdeném mennyi az Élet! S hogy mi vár még rám.
De már tovább is vonszolja magát, csak visszanéz némán.




-


HA LENNE MÉG IDŐM...


Ha lenne még időm elég, Vagy lenne még szavam,
hogy elmondhassam, hogy meg tudjam köszönni.

Mindenkinek, mit kaptam, és mindenkinek, hogy
adhattam. Habár... Sosem volt egyebem, ökölnyi
szívemen kívül. Talán még a szavaim. Talán azok.

Amiket soha nem tagadok meg! Köszönök mindent,
mindenkinek. Van, kinek egy gyöngéd ölelést, egy
biztató szót, baráti kéznyújtást, aggódó tekintetet,
forró csókot, és értem lánggal égő, szerelmes szívet.

Egy elsuttogott imát, ódon, fehér falak között egy
padban, mely az égbe szállt halkan. Egy elpattant
rugót, a kerevetben, egy nyíló rózsát a régi kertben.

Az utcát, hol megannyiszor végigmentem, amikor
valahová indultam csendben, vagy onnan jöttem épp,
lelkem terhétől nehéz léptekkel. És ha még lehetne,
megköszönném minden értem hullt könny cseppjét,
sok sírásra görbült száj remegését. És kérnék térden
állva bocsánatot, mindenkitől, kit valaha bántottam,
kinek valaha is ártott a szavam, vagy olyat tettem,
amivel másokat sértettem, vagy fájdalmat okoztam.

Hiszen én is járni tanultam, így hát meg is botlottam
bizonnyal nem egyszer! Ezerszer, vagy többször is!
De jó lenne, ha lenne még időm elég, vagy szavam,
hogy elmondhassam: mindent meg tudtam köszönni.








HA VÉGET ÉR...


Ha véget ér... egy közös út, és más nem jut,
csak tövis, és hervadt rózsák fonnak koszorút
mindennapunk hűlt helyén, mit tehetnénk?
Pár könnycsepp... Ennyi kell, mindenképp
megérdemel sok elmúlt év... a közös út, melyen
eddig jártunk, s most végleg véget ér, csendesen!
Társ voltál, barát, jóban, rosszban. Szerető, hű feleség,
gyermekeim édesanyja. Támaszom, és pajzsom is,
néhanap, ha kellett. És mennyi nap búcsúztattál,
és este csókkal, meleg szobában étellel vártál...
A cigaretta lassan a körmömre ég, csípi a füstje
a szemem is, ahogy a füstködből, távoli múltban lépek...
Volt sok ünnepünk, és éheztünk, ha néha kenyérre
sem tellett... De együtt ez is könnyebben ment...
Volt szerelem, nevetés a ház körül, nem is kevés...
És könnyezett az ég - két szemed-, néha napján.
Ám bárhogy volt, szép maradt, azzá lett évek során.
Ahogyan egyszer talán, már nem fáj e búcsú perce...
Na, persze, persze! Tán bocsánatod elnyerem egyszer..
Még egy mosoly, s hogy minden rendben.. Aztán
egy ölelés, egy utolsó, búcsú-csók az ajtónál...
Kabátom összehúzom, s megyek a magam útján...







HIÁNYZOL...


Alszik a város. Imbolygó árnyak járnak a sápadt fény nyomában.
A távoli égen csak halvány fényjel engedi sejteni az Napkeltét.
Halkan koppanó lépteim felverik a pirkadat hunyorgó csendjét,
ahogy indulok távoli vágyak és álmok apró tócsái között feléd.
A busz ablakából, elsuhanó fák között látom, ahogy a vérvörös
Napkorong felemelkedik lassan a Vén Földről a végtelen égbe,
aztán arany palástot terít fázósan összegömbölyödött kedvesére.
És ahogy nézem, mosolyod érzem, ragyogását e hajnali fényben,
és kezed érintését, és szemed sugarát... Mindhiába a távolság,
mely elválaszt tőled. Mindig is bennem van egy darabka belőled.
És mégis hiányzol. Tagadnám bár százszor, mégis... Nagyon hiányzol.







HIÁNYZOL


Azóta, hogy a szűk kis utcák kopott macskakövein
nem koppan lépted, s a hajnali madárdal rég nem
mellettem ébreszt, és emlékké szelídültek bennünk
a boldogság percek, amikor testünk lángolva égett,
azóta úgy hiányzol, mint holtnak az élet, sötétnek
a fény, azóta épp csak élek, s lábam lógatva ülök
távoli múltat idéző emlékek kicsipkézett peremén,
miközben attól félek, hogy a mélységbe szédülök.







HIÁNYZOL...


Mintha füst fojtogat fülledt nyár éjszakán,
vagy rátelepszik melledre a mélabús magány,
úgy nyomja lelkem az elviselhetetlen hiány.

Nem! Nem hiányzol jobban, mint akár tegnap,
vagy holnap, vagy örökké, és mindöröktől fogva.
Vagy mint ahogyan a lélegzetvétel hiányozna.







HOMOKÓRA


Nézd, milyen mélykék ma az ég ott fönn a magasban!
. S alattunk csak a csillagok ragyognak a tó tükrén.
. . S illatosan nyílnak ablakunkban a jégvirágok.
. . . . Bármerre járok, mindig Hozzád vágyom.
. . . . . . . .Úttalan utakon poroszkál lelkem,
. . . . . . . . . . S én csak várok csendben,
. . . . . . . . . . . . .hogy hátha egyetlen
. . . . . . . . . . . . . egyszer nem kell
. . . . . . . . . . . . . . . .felébrednem
. . . . . . . . . . . . . . . . . álmomból
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ha
. . . . . . . . . . . . . . . . . . az éjjel
. . . . . . . . . . . . . . . . betakar majd
. . . . . . . . . . . . . . tán egyszer virágos
. . . . . . . . . . . . mintás földkezével óvón
. . . . . . . . . rejtve minden bánatot,fájdalmat
. . . . . . .lelket s testet,hogy még csak emléket
. . . . sem hagyjak magam után,hogy ne gondoljon
. . . soha senki rám sem haraggal,és sem szeretettel,
. felejtsék el,hogy éltem,féltem,szerettem,és reméltem.
Ha már elbújni nem is tudok, legalább elveszni hagyjatok!







JÓ LENNE...


Majd ugye... jössz megint!? Ahogyan jön a gondolat,
betoppansz megint, elhoz hozzám egy boldog pillanat.
És ugye... egyszer úgy érkezel, hogy nem mész többé el?
És ugye... én leszek, én lehetek, ki boldoggá tesz Téged?

Jó lenne megint Veled! Mint abban a percben, amikor
még fogtam a szemed, és néztem a kezed, ahogyan lassan
elengeded szemem tükréből a szivárványszín könnycseppet.
És én a lelkem csókoltam szép szádra abban a pillanatban.

Jó lenne összebújni! Mint két vadgalamb a hólepte faágon
egy téli hajnalon. Mint két testvér... Mint anyához gyermeke,
mint tenyér simul a tenyérbe, ahogyan csak Te tudsz bújni,
pihegve, szerelmesen a vállamra, gondokat messzi kergetve.

Szeretni egymást. Kéz a kézben sétálni a végtelenbe s vissza.
Levenni válladról a terhet, könnyíteni mindazon, amin lehet,
ami bánt. Hogy ne csillogjon gyémánt könnyed soha többé!
Hogy ne fájjon, ami most még fáj, s minden rosszat elfeledj.

Majd ugye... jössz megint?! Miképpen az álom érkezik.
És nem kell, hogy keresselek úttalan utakon még mindig,
hanem itt leszel, és maradsz. Nem többre, csak álomnyi életre.
Akár ölelkező szobrok, mozdulatlan eggyé leszünk ezer évre.




-


JÖNNÉL-E VELEM?


Jönnél-e velem minden pillanatban?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?

Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?

Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!

S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?



Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szem lesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?

Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.

Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!

Jönnél-e velem ? !







A LEGSZEBB ÁLMOK NEM MÚLHATNAK EL...


A legszebb álmom mindig Te leszel.
Bár eltelt azóta sok-sok nyár
Szívemben élsz, vigyázok Rád...

A legszebb álom pillanat csupán.
És nincs több az Egyetlen után.







LEGYÉL NEKEM...


Legyél nekem. Látod, két egyszerű szó fekszik
egymás mellett békésen. Sorok között akár
észrevétlen el is bújnak, elszaladsz felettük,
s e két szó így nem jelent többet, csak magányt...

Legyél nekem fény, mely vezet, legyél utamon
gránit kövezet! Félelmemben bíztató szó,
perzselő hőségben hűsítő tó! Félelmemben
nyugtató ölelés, ajkamra szelídült forró csók!
Legyél nekem rügyfakasztó, virágos tavaszom!
Légy perzselő nyaram, aranyba öltözött őszöm,
s ha jéghideg kezét vállamra teszi majd a tél,
akkor az legyél, kinek utolsó csókját megőrzöm.
Legyél nekem a minden a semmi határán túl!
Az legyél, aki sosem voltál még senkinek sem,
és nekem sem volt más! De oly mindegy már,
mi leszel, és miként, csak legyél nekem, velem.
Legyél nekem, mert nincs a Földön senki, aki
elviselne engem jóban, rosszban, mindhalálig
szerelemben. De Te! És csak Te, senki más:
legyél születésem, és gyönyörű szemfedelem.
Legyél nekem! Miként a földön, a mennyben is
a mindennapi kenyerem, és mint miképpen
én leszek Neked a könnycsepp, mely örömben,
bánatban csillog szemed sarkában, s hiánya éget.
Legyél nekem a dal a csendben! Legyél szó,
a kimondhatatlanságig megvakult egyetlen
valóságban! Nem. Esküszöm, Már nem kérlek!
Már könyörgöm: Bárhogy, csak legyél nekem!


Káli László: Legyél nekem - hangosvers

Link








MEGFESZÍTVE


Szófoszlányok keringnek bennem ma éjjel.
Szétpattant szóbuborékok - elmúlt ígéreteid -
fröcskölik tovatűnő (vagy sohasem érkező)
álmaim. Sötét kinn az éj. Az idő lassú léptei
koppannak homlokomon, csak peregnek akár
a homokszemek szélfútta sivár sivatagban.
Kérdések szegezik lábam, csuklóm, fejemen
régen megkopott glóriám fon töviskoszorút
Már csupán a végső, kegyelemdöfésre várok.
Az utolsó gyilkos szóra, mely mint a dárda,
fáradt szívem átjárja. Rongyos emlékképek
jönnek elém sorra, s repítenek a régi nyárba.
Mocskos lett egykor vakítón fehér gyolcsom.
Rozsdaszínre vált, mint menyasszonyruhája
meggyfáknak, ha betegség támad rá tavaszon,
s leforrázva csügg ágain barnára vált virágja.
Egykor szerelmedből szőtt takarómból tépve
próbálom eltakarni sebeimet. De erőm véges,
kevés az esély. Mindenhol mindenem, ezer
sebből vérzik. Mind fáj, mind lüktetve éget...
Ma is egyedül fekszem az ágyon, mint már
eddig annyiszor. A távolság lidérce táncol
felettem őrült táncot, s tornádóként ordítja
fülembe dalát: megint magányosnak látszol!
(Kis Jézus született - de üres a jászol!)
Hol vagy ma éjjel Kedvesem? Vagy tegnap!
És holnap, meg az után? Miért csak párnám
ölelem gyönyörű tested helyett? Válaszként
csak üzenet jön reggel: Te vagy, ki hibáztál!
A végső számvetés még hátra van. Tudom,
gonosz vagyok, s szívtelen. Mi mellemben
dobog, csak húscafat, kutyának való konc!
Vesszen hát, ha már embernek embertelen.
Sorsomra várok. Imádkozni... Talán az lenne
jó. Lelkem a Mindenható Atya kezébe ajánlva.
De gyáva vagyok már mindenhez. Túl gyáva
ehhez a szomorú élethez, gyáva a víg halálra.
Szófoszlányok keringnek bennem ma éjjel.
Szétpattant szóbuborékok - elmúlt ígéreteid -
fröcskölik tovatűnő (vagy sohasem érkező)
álmaim. Sötét kinn az éj. Éj van bennem is.







MINDEN RENDBEN


Szinte látom, ahogy szobádba érve, fáradtan zuhansz
egy fotel mélyébe. Amikor leveszed könnyű szandálod,
és a ,,mindig mosoly" arcot, aztán hagyod, hogy az élet
minden súlya vállaidra telepedjen, arcodon nem látod,
csak érzed, ahogy kiül a fáradtság, s minden gondod
ott hintázik szád szegletén. Lezárt szemmel engeded,
hogy kezed, lábad, ólomnehezékei kissé könnyüljenek.
Csend van. Talán csak villanásnyi. A múló perceket
most nem számolod. Képek villannak zárt szemed elé.
Munkád (mit végeztél ma, és mi maradt meg holnapra).
Gyerekeid.(ma sem láttad őket. Akár csak tegnap. Már
nem is számolod rég a napokat. Csak hogy hiányzanak).
Unokáid (mosoly fakad arcodon. Az a ,,kis büdös kölök"!
egyre ügyesebb, és hogy örül Neked! Vagy a másik!
Lassan felnőtté válik.) Fogadod, majd holnap más lesz!
Bepótolod mind, mit szeretnél. A fáradtságtól pilláid
leragadnak egy pillanatra.(Egy kedves arc suhan álmodba.)
Ám alig telik egy pillanat, felébred a valóság, csendben
indulsz a konyha felé, megfőzni a vacsorát. És a mosás...
Már mosolyogsz , s halkan mondod: minden rendben.
Holnapba billennek a múló percek, az idő vas fogában
szú perceg. Lendül a lábad, az álmaid visznek előbbre,
hiszed, hogy a Holnap könnyebb, jobb, s tán szebb lesz.
Sulykolod magadba: "csak mosolyogni, azt egyelőre
el ne felejtsek!" Így mintha könnyebb lenne. És az elrejt
minden fájó, minden keserves percet. Mások elől, persze.
De hiszen mi is lenne, ha meglátnák, vagy megsejtenék
gondjaid, hogy éjente párnád nyeli a befele sírt könnyeket.







NAPFÉNY TŰNIK ...


A napfény tűnik fel így keleten...
Mint ahogyan Te ragyogtál fel nekem,
azon a reggelen. A Te lelkednek
ragyogása bújtatta arany palástba
a Napot s szemed kékje az eget
festette oly csodálatosan szépre.
S a lágy szellő, mintha csak kezed
érintését varázsolta volna közelebb.
Megérintetted jéghideg szívemet.
Fölidézted, miről azt hittem, elveszett
rég. Boldogságom hozta el ez a nap,
s én hittem, bíztam újra a holnapban.
Hogy van holnapom. Aznap még
álmom is volt. Csodát álmodtam.
Éjjel, ébren. S vártam a Napkeltét.
Vágytam melegét, tüzét, fényét.
Helyette üzenet jött, pár szó csupán:
nem adhatom meg, mit szíved kíván...

A Napfény tűnik el így nyugaton...
Ahogyan Te tűntél el a horizonton.
S fényed helyét lassan a setét
váltja lépésenként, tűnted helyén.
Sötét árnyjáték csak a Világ, az élet...
Törten hever a szívemből kisarjadt
tűzvirág. Csend van megint. Mintha
minden némán megállt volna, mintha
kínomban így osztozna. Ám mintha
e dermedt csendben még hallanám
az elhalt madárdalt, fák suttogását,
szíved dobbanását. Mintha érezném
kezed, mintha mondanám a neved.
De mintha minden csak mintha lenne..
Nem mintha semmi nem ért volna véget,
vagy tán elhinném, hogy bármi szépet
képes még hozni számomra az élet...
Talán ha a Napfény...ott, nyugaton...










NEM EMLÉKSZEM


Én már nem emlékszem arra, Te vettél észre?
Vagy én Téged? Vagy csak úgy, büntetésnek
sodort melléd az élet? Amiért tettél már annyi
jót, hogy időszerű volt velem büntetni Téged?

Már nem emlékszem arra, milyen volt az élet,
amikor még nem ismertelek, nem vártam Rád
hajnaltól hajnalig, minden órában és percben.
Mindegy: ébren, vagy az álom éppen rámtalált.

Nem emlékszem arra sem, hogyan, miképpen
lett abból az apró pöttyből egész életnyi álom!
Olyan, amelynek nincs kezdete, és nincs vége,
amelyben nincs távolság, túlér minden határon.

Először egy kép! Aztán a hangod volt talán az,
ami elvarázsolt. Később a gondolataid magja!
Ahogy bennem csírázott Mennyi közös emlék!
Amíg nem voltál? Már nem is emlékszem arra!








ÖNMAGADÉRT RENDÜLETLENÜL


Ha másként nem is, de legalább ott, legbelül!
Ha másért nem is, önmagadért rendületlenül
menj az úton! Dacban viharral, szembe széllel,
ha arcodba késéllel vág a tudat: sosem ér el
a végső célig utad. Csak azért is, és mindvégig
hinned kell mégis! Tartson ugyan ezer évig,
amíg hinni tudsz magadban, ember, és Isten
nem tántorít, hidd el! Csak a szíved vigyen!
Ne másokért! Magadért! Mert mindent veszít,
ki mindent feltett! Ha vesztesz majd, senki
nem lesz, ki állná a számlád az elszámolásnál.
Csak önmagadra számíthatsz. Hiszen a vásár
jó előre alkuszik kiterített bőrödre a kofákkal.
Legalább most, mielőtt jól gyomron vágnak,
oltsd ki saját szemed világát, mielőtt a szálkát,
mit életed akasztott beléd, gerendának látják!
Most az egyszer tedd meg végre! Csupán csak
magadért kiáltsd abba a végtelen pusztába!
Bármit is tettél, mindig egy cél vezette lépted:
a legkevésbé fájjon mindenki másnak a léted.
Ne várd, hogy most megértsenek. Kiben fájtál,
nem hoz megenyhülést a szó, sohasem látják,
nem értik, egykor akár magad is ellen tettél,
mikor gyűlöltté lettél bennük. Észre se vették,
hogyan próbáltál megfelelni, embernek lenni,
hogy kívüled másnak ne fájjon nagyon. Pedig
igazán, hányszor halt beléd megfogant álmod!
Hányszor kellett szerelmed elvérezve látnod!
Ki hinné el, hogy mindig csak segíteni akartál!
Mindig magadtól, és mindig magadból adtál
Sosem kértél. Ha adtak, jó szívvel elfogadtad.
Szeretetre vágytál, s ha másként nem kaptad,
hát koldultál. Koldusbotra végül így jutottál.
A világból mégis üres tarisznyával futottál!
Mondd el végre, hogy embernek még ennyire
(mint neked ott benn), nem fájt semmi sem.
Ha másként nem is, de legalább ott, legbelül!
Mondd el, csak önmagadért! Rendületlenül.










ÖRÖKÜL FIAMNAK


Időm egyre fogy. S félek, hogy kevés lesz majd,
hogy átadjam neked mind, mit szeretnék, Fiam!
Még oly fiatal vagy, és kevés, mit megérthetnél
abból, mit apádnak örökül mind rád kell hagynia.
Így hát most csak nyomokat hagyok neked az élet
ösvényein, s a nyomok olvasására megtanítalak.
Arra, hogy nyitott szemmel menj mindig a Világban!
Úgy járj a nyomomban, hogy előttem haladsz!
Az én hibáimba te ne lépj. Kövesd azt az utat,
mit szíved mutat. De lámpásod az eszed legyen!
Célodtól semmi ne tántorítson el. Tudd, amiért
érdemes élni, hinni, akár feláldozni, ha kell. De
úgy tedd, hogy ne érezd áldozatodnak súlyát,
lelked könnyű legyen. Úgy adj, mintha kapnál.
Oly örömmel. Szíved s lelked kapuját sarkig tárd
mindig, miképpen a szemedet is. Mit felajánl
jó szívvel a Sors, bátran vedd el, ne késlekedj.
Mert minden könnyű perc nehéz órákat szül.
Szeresd barátod s becsüld. Magadnál jobban
csak ellenséged tiszteld. Ne menj türelmetlenül
a dolgok elé, mert mi akar, az úgy is megtalál.
Bátorságod az oroszláné, kitartásod a bivalyé
legyen. Feszülj a hámnak, ha húzni kell nehéz
igát is, de láncot magadon sose tűrj! Szabad nép
szabad fia legyél. Becsületed csak egy van!
Ne feledd! Ne add, s ne játszd el semmiért,
semmiképp. Zászlódon ne legyenek díszek,
csak egy szó: emberség! És tudd, hogy miért!
Isten, Haza, szeretet! E szavak vezessék életed!
Ősi hited el ne hagyd! Templomod önmagad
légy. Feloldozást, megbocsátást senkitől soha
ne várj. De te tudd tenni mindegyiket, szabad
akaratodból. Ne szégyelld a megbánás könnyét
arcodon. Ültess magot, és majd amikor kihajt,
neveld terebélyessé, s hogy egyenes, büszke
legyen. És még annyit.... Boldog legyél...Fiam.







ŐSZI ELÉGIA


Talán az a kései nyár (vagy korai ősz:), meg nem mondanám!
Leginkább talán a levelek közt átszüremlett napsugár volt az,
ami mosolyra húzta arcom redőit aznap délelőtt, mikor először
jöttél szembe velem az autók között s mosolyod rám csókoltad.
Mert azt már csak azért se vallanám be, hogy Te magad voltál,
aki elvarázsolt, kinek ragyogása térdre kényszeríthette a Napot!
És ahogy jöttél... mint egy angyal, mint egy tündér, amilyet
az ember csupán ártatlan gyermekkorában, álmában láthatott...
Ó, hányszor vártam e pillanatot! Mennyi reménytelen nappal,
és éj telt el, amikor még magam sem tudtam, Te vagy talán,
aki hiányzol, vártam, kerestem mindenhol. S e pillanat volt,
mi kitörölhetetlen mély nyomot hagyott szívem belső falán.
Hogy pillanat volt? Fel ne ródd! Hiszen Te is nagyon jól tudod,
a lét, a mi létünk is ennyi csupán a végtelen térben és időben.
A boldog percek, mint égen egy-egy csillag. És ettől oly szép
a felhőtlen éj. Akár kora tavasszal, vagy a hirtelen jött őszben.
Ó, sok ezer dalt hallottam már, és rengeteg éneket. És mégis!
Hangod lágy zenéje a legszebb, mit ember valaha hallhatott.
És amikor szerelmes szíved szelíden rám hajolt, magába zárt,
mint magját gyümölcs, e dobbanás volt, mi álomba ringatott.
Talán ez a kései nyár (vagy korai ősz), rágja mégis a lelkem.
Mert tél jön megint, és a hideg távolság, mi köztünk zokog,
eltakar napot és csillagot. De tudom én, új tavasz jön megint!
Hajadba megannyi apró virágból angyalfényű koszorút fonok.







A PILLANAT...


Mondd, emlékszel még? Hogy volt egy Pillanat!
(Amiről azt mondtad, hogy ez már nem illanhat
el soha!) És amiért élni akartál! Vagy meghalni
akár. A múltat, esetleg még a jövőt is feladni.

Mert e pillanatban olyan mindegy volt minden.
(Meg amikor elmúlt. Már mindegy volt minden.)

És milyen kár, hogy csak akkor vettük észre:
ez volt a boldogság, amikor már régen véget
ért. A boldogság. Mert a Pillanat, örök marad.

Mindörökké az idő s tér közé, mint ék, ott ragadt,
miként léckerítés között, szakadt rongy darab.
Emlékszel hol maradt, hová lett az a pillanat?







RAJTAD KÍVÜL...


Rajtad kívül nincs más menedékem,
meddig szem ellát e sivár vidéken.
Hozzád űz a vágyam minden éjjelen,
s nappalom Tőled ragyog fényesen.

Hiányzol. Ma jobban, mint máskor.
Szeretném, ha itt lennél. Ha ölelnél.
Hozzám bújnál, mintha soha többé
nem akarnál elengedni. Mintha már
nélkülem akár nem is bírnád tovább.

Hiányzol. Tegnap óriás volt a Hold.
Faggattam, hogy vajon hol vagy most?
Hogy gondolsz-e Te is rám néha?
S hogy éjjel, színezüst fényével
betakart-e Téged? S hogy ha látott,
vajon mosolyt varázsolt-e arcodra?

S mit álmodtál éppen? Remélem szépet.
Rajtad kívül nincs más menedékem.
Hozzád s Te utánad vágyom.
Rólad szól a legszebb álmom.







RÉSNYI BOLDOGSÁG


A Boldogság Kapuja résnyit engedett egykor Neked.
Csak épphogy beláss. És Te szerettél, amikor még
áldott szerelemben éltél, és szerettél, amikor már semmi
nem maradt, amit még egyáltalán érdemes lenne szeretni.

Volt, hogy elképzeltelek. Elképzeltem csupasz testedet.
Képzetemhez társul csókod szegődött egyszer. Emlékszel?
Te is kaput nyitottál aznap. És aztán hirtelen becsaptad
magad előtt a rám emelt sós levű Boldogság Poharat.

Előző nap még szerettél. Valamint másnap. S nem másnak


hitted, mint ami volt. Szerelmet temetni. Hiszen az is volt.
Holt. Mely élőbb az élőnél, holtában is. S nem tudtál átlépni
árnyakon, szellemeken. Már nem tudtál akkor átélni.

Egyszer elképzeltem a Boldogság Kapuját, amint résnyire
nyílik meztelen testeden, mint emelt serlegre a száj. Épp ilyen
csókra, ahogy ajak csókolja a poharat, ilyenre vágytál.
De nem én voltam, kit résnyire szerettél. Nem én. Egyáltalán.







RÓLAD-NEKED


Ma egy verset készültem írni Neked Kedvesem!
Arra gondoltam, hogy beleírom a világ minden
csodáját, minden rezdülését, és hogy ami szép
csak van, és lehet. Rájöttem, egyszerű, hiszen
csak Téged kell, hogy megírjalak! Nem versben,


de dalban, örömódában, templomi énekben.
De nincs hangom, nincs az a hangjegy, mellyel
elmondhatnám, hogy milyen vagy Te, és még
azt, amit bennem zenélsz: Mennyire szeretlek.










A SOKADIK CSEND


És aztán csend lett megint. A Sokadik Csend
néhány kimondott szó után, ami nem is volt
más talán, csak hangos gondolkodás, annyi
idő, amíg teli álmodtam pár üres papírlapot.
És mikor felébredtem, már csak az állomás
volt ott.. Vagy buszmegálló? Nem is tudom.
Csak arra emlékszem már, hogy ott álltam,
a fázós aszfaltra terítettem halvány árnyam,
vállamra terített kabátom üres ujjai a szélben,
mintha csak szárnyam nőtt volna, csapkodtak
csattogva. Pedig hát kiderült az egész régen,
nem tudok repülni, hiszen sohasem tanultam.
És akkor eleredt az eső. Előbb csak pár csepp
fröccsent a járdán, aztán hirtelen, mintha csak
a nagy ég szakadna a nyakamba, ömlött széles
patakokban, csíkokat rajzolva fáradt arcomra.
Még integettem magam után, szinte láttam,
ahogy lehunyt szemmel belesüppedve bújva
valamelyik ülésben, úgy középtájon, ahol
mindig is ültem, ha utaztam. Hiszen az tudva
levő, hogy mindenben s mindenütt középen!
Középszerű, középkorú, épp csak közepes,
majdnem csak hogy elégséges. És aztán...
hátat fordítva távolodó önmagamnak, üres
állomásnak, busznak (vagy vonatnak), aztán
elindultam valamerre. Mindegy, merre megyek,
mindenképp elérek majd a semmi közepébe,
ahonnan elindultam egyszer, úgy fél száz éve.







SZABADULJ


Állj meg egy percre. Csupán egyetlen egyre! És nézd,
fölötted az ég, bár távolinak hiszed, mégis ismered!
Valaha ott repültél. Valaha... rég. Amikor még nem
verted fejed a fellegekbe, s nem raktál mázsás köveket
arra a hatalmas lánggal égő vágyra, melynek mára
csak parazsát ismered. Mikor még lenn járt az Istened
a Földön, s Te sólyomlelkű, könnyűléptű álom voltál.
Nézz az égre, melynek minden szeg-zugát ismered!
És ne engedd, hogy élve temetett legyen a Lelked!
Tépd le a megszokás láncát, s vágd arcába ripők
előítéleteknek, kik szerint ez lehet csak természetes,
hogy belenyugodj öröklött sorsodba Te is, mint ők!
Lelked sólyomszárnyon szálljon, túl minden határon,
a végtelenben, és éleszd, tápláld csak újból a lángot!
Vess lobot hideg házak mohlepte pincéjébe, de úgy ám,
hogy ropogva reccsenjen az üszkös gerenda a padláson!
Szabadnak születtél! Ne tűrj kordát s zabolát senkitől,
mert belepusztul halhatatlan lelked! Elemészt belül
a tűz, vagy elnyel a hatalmas űr, mit magad helyén
találsz, ha nem szöksz meg, ha most nem menekülsz!
Állj meg egy percre. Csak egyetlenre! Aztán szállj!
Tiéd a Végtelen! Száguldj a fennsíkok s bércek fölött,
aztán fel az égbe, s nézd meg, hogy a csillagok másik
oldalán van-e fény! S légy a legfényesebb mind között!







SZÁZEZER...


Százezer éve szeretlek, és szeretlek
még százezer évig!

kifordult szemed sarkából a Világ
könnyeid gyöngyfüzére

Tenyerembe temetem el gyönyörű
arcod és minden egyes értem
nőtt barázdát. Belőled emelek oltárt,
templomot, sáncot. Talán így
megóvsz majd gonosz önmagamtól,
leszel sorsvonalam, míg élek.

Égig érő kazlakba raktuk álmainkat,
tetejébe boldogságunk.
Súlya alatt rogyott térdre álom-létünk,
térden csúszva, százezer
sebből vérezve azt játsszuk, élünk.

Harangzúgás hangod hallom hajnalban,
ha madárdal zeng a fák közt
integető Napsugárban fényed látom...







SZERETEM


Szeretem
a hangod, kedves mosolyod
ahogy a szélben száll nevetésed.
ölelő karjaid meghitt nyugalmát,
amikor két karom derekad fonja át,
szemöldököd szép ívét, vonalát,
szád ízét, szemed csillogó sugarát.
az utat, amely Hozzád vezetett,
Veled a nappalokat és az éjjeleket!
amikor megcsiklandja orrom a hajad,
ahogy hozzám bújsz, csókot adsz!
a fűszálat, mely talpad alá simul,
a hajnalt, hogy a napom Veled indul,
a zenét, ha hangjára velem táncolsz,
a szád szeglete mellett ívelő apró árkot,
a szemed mellett megbúvó kis ráncot.
a szerelmed, mert jó szeretnem!







SZERETLEK...


Szeretlek. Nem ígérhetem, hogy mindhalálig,
csupán azt, hogy utolsó szívdobbanásig.
Nem ígérhetem, hogy örökké, s hogy csak Te,
csak azt, hogy senki nem lép helyedbe.

Szeretlek öröktől fogva és szeretlek örökké,
bennem lüktetsz, mint ereimben a vér.
S ha látom szemeid szerelmesen fényleni,
újra és újra még jobban tudlak szeretni.

Megkérgesedett lelkem újra fényleni látszik,
fáradt elmém, ím ismét rímekkel játszik,
mert le kell írnom, el kell, mondjam ezerszer
újra, hogy szeretlek, ahogy csak egyszer

szerethet az ember. Több ez, mint szerelem,
több, mint érzés, és több, mint érzelem.
A Minden! Vagy tán - ennél is több, ha lehet.
Igen, a mindennél is több vagy nekem.







SZÜRKÜLET


A szoba félhomályában ülve nézem az utcát.
Ha valaki most belátna a függöny mögé, talán
azt hinné, imádkozom, ahogyan összekulcsolt
kézzel könyöklök az asztalon. De egyáltalán!
Miért tennék ilyet épp ma? És mit érne az ima?
(Akár tegnap, a múlt héten, avagy holnapután,
mit értem el vele:) Aki éhes, korgó gyomorral
néz szembe a nyomorral: a fohász előtt és után.
És aki fázik, azt bizony előbb éri a fagyhalál,
semmint az Úr fülét megillesse holmi didergő,
hontalan csavargó elhaló kérése: holmi otthont
szeretne a bitang, meleg szobát! (Meg szerető
gondoskodás, nem-e kéne még talán:) Lassan
sötétedik kinn. Nézem, ahogy az út, és a járda
a semmibe fut. Harang kondul valahol messze.
Tudom, valami úttalan út, induló léptem várja.
A fürdőszoba fele indulok. Elvégre este van.
Legjobb átaludni ezt a pár napot, hónapot.
Mielőtt levetkőznék, végignézve magamon
az fáj, Nélküled mennyire meztelen vagyok.







TÁNCOLNI VELED...


Hallgasd e halk zenét, mely a szívemből száll most feléd,
hallgasd a szerelem legszebb dalát! Neked szól a szerenád.
Mondd! Emlékszel még, amikor szívrepesve mentem eléd?
Csak öleltünk, szerettünk, táncoltunk, nevettünk egy éjen át.
Most újra szól a dal, mint régen, a Hold is ragyog az égen,
ugyan úgy, mint akkor éjjel. S én várom, hogy visszatérj
hozzám megint. Nem kell semmi más, nem kell, csak ennyi:
táncolni, míg véget ér az élet,
s vele véget ér a szerelem!


De addig táncolni utcákon és tereken, homályos szobában
együtt menni tegnapból a holnapokba, s szeretni szerelmesen.
Gyönyörű dallamra, elmerülni egy vén cselló halk hangjában.
Első és egyetlen éjszakánk örök varázsát átélni, és megélni
megannyi nappal, és számtalan éjszakán. Napkeltét várni
Holdtalan éjeken, s repülni alkonyszárnyú csókos hajnalon.
Érezni pihegésed a vállamon. A csodákban térdig járni Veled,
hogy tánclépésben haladjon felettünk a csodálkozó végtelen.
Hallgasd e halk zenét! Szívem ütemét, mely szíveden dobol,
a sóhajt, mely hárfaként rezdül, s a boldogságunkról dalol...







TÉLI VERS


Kéz a kézben, melengetve
egymás lelkét, mentünk az
úton, a fehér fénybe, közben
szólt halkan a harmonikaszó
a ködben, és jöttek a folyók,
és tengerek, mint az emberek
A fák pedig csaknem kacagva
szaladtak a hátunk mögé,
nyelvet nyújtva a tavaszra,
mert ez a kis mihaszna
az idén előbb jött elénk.
(Vagy ki tudja? Az is lehet,
hogy mi szaladtunk kitárt
kabátú szívvel a tavasz felé.)
És közben, mint sok millió
apró csillag, hullott a hó.







TUDOD, KEDVES


Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.







ÚGY ÖLELJ


Úgy ölelj! Mint halott gyermekét az anyja,
ki még nem hiszi, hogy a két karja
csak drága halottját tartja.
Úgy ölelj! Mintha bármelyik pillanatban
az Élet ujjaink közül messzire szaladna,
s a Vég magával ragadna.
Úgy ölelj! Ahogy még senkit nem öleltél,
ahogy még senkit nem szerettél,
és senkit nem szeretnél,
úgy ölelj!







AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN


Azt tanultam, valamikor régen, a szegénység nem
szégyen! Meg hogy adni jó, és minél többet adsz,
annál több maradsz. Így hát én koldus-szegényen,
magamat osztottam szét serényen. Miközben azt
gondoltam, így van jól. Gyöngykoszorúkat fonva
szép szavakból. /A csillagok közé rúgva./ Szépek
voltak, és igazak. Ólomnál nehezebb mondatokat
véstem verseim verőér falára. Érzések, remények,
mozdulatlanságba merevített képek. No, hát ennyi
lenne csupán az ember. Nem marad több nyoma,
mit latba rakhat a végén az élet? Hová lesz mind:
a pillanatok, és az órák? Köddé válnak majd, noha
ezek az életépítő kockák. Feledésbe merül mindenki.


Testünket csak a föld öleli hű szorítással legtovább.
Szavaink szétszóródnak, mint gyöngyharmat reggeli
szélben, majd homály takarja el minden bizonyítékát
annak is, hogy éltünk. Nehéz sors a szegény sors.
Megtanultam régen.Mint azt is, hogy a kérés nagy
szégyen. (De ki adna úgy is, ha nem kérem?) Torz
koszorúm e vers, még tán szalagfeliratnak is béna.
(Mintha futni akarna a léha, ki menni is rest, és ha
néha szél rázza meg kabátját, azt képzeli: repülhet!)
Utolsó szó jogán annyit: hiába élsz együtt még ma
bár ezrekkel, meghalnod végül mégis egyedül kell.







VERS UTÓSZÓVAL


Ha lennék az, aki nem lehetek...
És ha lennél az, aki nem lehetsz...
Ha tenném azt, amit nem tehetek,
és ha tennéd azt, amit nem tehetsz...
Ha lennék az, akivé Veled lehetnék,
és tenném azt, amit érted tehetnék...
Akkor is az lennél, aki nélkülem lettél,
és én az lennék, akivé magadért tettél?

Hiányod magába zár. Mint éj a nappal
minden zaját. Mint a zaj saját magát.
Mint könnycsepp zárja a fájdalmat,
mint rózsa zárja vérszirma illatát.
Mint esőcsepp a zuhanást, mint ahogy
csend fojtja magába a néma sikolyt,
ahogyan anya zárja magába magzatát,
és magzat fogadja magába az anyát...
Úgy ölel magába e gyilkos hiány.

De ha én az lennék?
Te is ugyan az lennél?
Ha én Te lennék, Te meg én...
Ki hiányozna? (Hiszen) Te vagy én?

És tudod, már rég
nem azok az esték
hiányoznak, amikor Veled,
hanem ezek fájnak, most

Nélküled...












 
 
0 komment , kategória:  Káli László  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1653
  • e Hét: 4168
  • e Hónap: 29123
  • e Év: 146477
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.