Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Gál Éva Emese versei
  2019-04-12 19:30:15, péntek
 
 







GÁL ÉVA EMESE VERSEI


Gál Éva Emese (Szatmár, 1955. március 25.) romániai magyar költő, képzőművész.

Gál Éva Emese az ötvenes években születettek nemzedékéhez tartozik, igazából grafika szakot végzett a kolozsvári képzőművészeti akadémián, de grafikusi munkája mellett főként költészettel és újságírással foglalkozik, a RMSZ székelyföldi munkatársa. Legutóbbi kötetei révén sikerült elnyernie a Magyar Írószövetség tagságát is.



Beszélgetés Gál Éva Emesével

Link











ABLAK


A végtelen csak addig otthonom,
amíg nyithatom és bezárhatom,
hogy biztonságot nyújtson az az űr,
ami határtalan marad belül,

s csak szívünk galaxisával dobog.
Sejtekként ragyognak a csillagok,
hogy véges létünkben a végtelen
a hiány kiáltójele legyen.

Szaporodnak a gondok, mint a csend.
Egyre több csillag hamvad idebent,
s egyszer az égbolthoz nem lesz elég
a kívül-belül rekedt messzeség,

mintha a távlat bezárná magát.
Ablaktalan lesz az egész világ.










ERDÉLYI SZERELEM


Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.
Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való,
hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!







ESÉLY


Ó, gyártsunk még magunknak érveket
valami elhihető folytatáshoz!
A halálból is játsszunk életet,

váltsuk áldássá azt, ami megátkoz!
Ne kényszergessünk látatlan ködöt
a kételyekben térdeplő világhoz,

bármi is van a láthatár mögött,
és bárhogyan pusztul a magyarázat,
ha értelmünkből már kiköltözött.

Magunkból adjunk esélyt a világnak!
A ráción túl is van gondolat,
a hiten túl újabb fohászok várnak,

mert nincs olyan lánc, ami megszakad:
a folytonosság megbéníthatatlan,
míg van egy következő fokozat,

és bennünk még végtelen fokozat van
akkor is, hogyha múló perc a tét.
Teremtsünk Istent minden mozdulatban

a magát vesztegető emberért.







ESTI PILLANATKÉP


Visszalátom a kis asztalt egy égen,
ahogy a lámpa fénye szerteszáll,
a fény mögött én ülök a sötétben,
és rajtam túl már nincs látóhatár.

Mintha az egész világ ködbe veszne,
eltűnik a képernyő, a szoba.
Ami eddig önmagát teremtette,
visszalép oda, ahonnan soha

nem folytatódhat többé mint valóság,
csak mint torz álom vagy torz képzelet.
A tekintetről leszakított rózsát
magába öli az emlékezet,

s kis asztalom síkja a végtelennek,
a saját irányával összenő.
A galaxisok csillagot teremnek,
nagy múltból kiszakadjon a jövő,

de itt marad az asztalon az élet,
a mindennapi, hulló gondolat.
A papírlap a hónál is fehérebb,
míg nem tapossák versek a havat.







ÉNEK


A földre hullt, és összetört az ének,
ami lekottázta a messzeséget,
a világ némává zsugorodott,
és a hatalmát kikiáltó csendben
én mégis dallamokra emlékeztem,
melyek átölelik a távlatot,

s utat köveznek egymáshoz a lélek
fennsíkjain átsuhanó igéknek,
hogy találkozzon ezer gondolat,
s embert emberért éltető vágy, érzés,
hogy soha ne szűnjön meg a kísértés,
melyben szellem és szerelem szabad!

Most a dallamok szilánkjait mentem,
illesztgetem össze az életemben,
s nem tudom, lesz-e teljes énekem,
de te, ki fölhangoltad a világom,
s kitől fényévnyi messzeségre fázom,
megbocsátod e csendet nekem?







ÉRTELEM


Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,
a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.
A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,
míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!







FÉNYHAZA


Hazámmá váltom ezt az éjszakát
szőlőlugassal, tücsökcirpeléssel
itt, ahol egy égő rajzol határt,
hogy országként küzdjön a vaksötéttel,

mert csak e lompos, nyári éjszakán
találok erre az itthoni csendre,
amelyben elcsitul minden hiány,
ami rátaposott a végtelenre.

Míg a szél pengeti a lombokat,
és a holdfény szertecsurog a földön,
lugasom a világból kiszakad,
hogy saját fénykörébe börtönözzön,

és teremtett hazám rabja legyek.
Tán e kicsi világ nélkül hazátlan.
Gondolatok, fény, szőlőlevelek
kényszerítnek, hogy a határt lezárjam,

s a mindenség csak szomszédom legyen.
Mintha kiválni módomban is állna,
míg véges és parányi életem
rendjének álom minden szabadsága!







FOHÁSZ


Maradj örök értékünk drága Isten,
kétségeinkből támadj újra fel,
hevitsd lelkünk a megfeszitett hitben,
mert jaj! A testnek egyre hűlni kell ,
mert tenmagad sem válthatod fehérre,
ha hontalanná válik itt a szó,
fohászunk mindhiába tör az égre,
alatta fájdalmunk mindenható .
Jönnek, tünnek korok és forradalmak,
ember kiált, elvérzik, avagy halgat,
sorsa vétkes, míg bőlcsője hamis;
Te mindenütt vagy, most sem lehetsz máshol,
hát mensd e tájat, mensd a pusztulástól,
hát mensd meg vele, ments meg minket is!







GYERTYAFÉNYBEN


A szelet már elaltatták a lombok.
Égig ér a lusta feketeség.
Egy kicsi gyertya fényében szorongok,
ami föllázadni nem lesz elég

a magába vakult éjszaka ellen,
ha minden arcból minden fényt kiolt,
és elsatírozza a végtelenben
azt, ami végesen önmaga volt.

Ezt a kiszolgáltatottságot érzem,
valahányszor elhagy a fény, a nap.
A sötétség eltaposhat egészen.
Szívem, szavam, arcom a sugarak

függvénye, tehát része, folytatása,
míg a sötétség életemre tör.
Még menekít egy kicsi gyertya lángja,
de rajta kívül halálos a kör.







GYERGYÓI ŐSZ


Már éles pengéjű szelek
borotválják a tájat,
átmotozzák a testedet
és csontig belevágnak.

Eléd szalad a sáros út,
portenger nem oly rég volt,
tócsáiba belevakult
az ezerszemű égbolt.

Ebben a sárban süllyed el
fél életed, hazáig,.
Az idős, bölcs lépteivel
vezet, avagy csak játszik,

de ígéri, hogy hazaérsz
sáron illúziókon
átgázolva,mert az egész
világ minden csupa otthon,

s ahogy dermedten közeledsz
a házhoz, minden lépted
mindegyre távolabbra vet,
hogy soha meg ne érkezz,

és mind idegenebb a kép,
már a semmibe olvad,
mikor kis lapi hull eléd
és kényszerű, hogy olvasd

világtalan üzenetét
egy rozsdamart levélnek
ami lombja hitében élt,
akár az emberélet,

míg cserben nem hagyta a hit
s lomb ki nem vetette,
hogy gyilkos körforgásait
a világ megtehesse.







HARMÓNIA


Itt,
ahol a lel­ki­is­me­ret
önnönmagával mére­tik,
ma­radj ve­lem.
Nincs a ver­semnél szebb szobám,
nincs a sza­vaknál me­le­gebb ka­rom,
nincs tes­tem, ami her­vad­jon bol­do­gan.

Higgy ne­kem,
ke­ress meg ma­gad­ban,
és ne félj :
zu­han­ni késő már nekünk,
csekély
el­veszíthető életünk,
amed­dig bátrab­ban megcáfol­ható,
mint ahogy ben­ne létezünk.

Ne törjön hát ar­cod­ra kétség,
mi­kor a tor­nyok talp­ra áll­nak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a ma­gasságnak,
és mi ah­hoz se tar­to­zunk.
Vir­rad­jon fölénk bármi­lyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit ma­gunkból al­ko­tunk, ked­ve­sem.

Látod, mennyi­re sze­ret­lek?
S hogy ma­radj,
mégsem mond­ha­tom ne­ked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s ben­ne sza­bad az emléke­zet.







HATÁRSZONETT


Határol: az emberi értelem.
Nagyon kicsi, mégis hatalmas ország,
mert minden szomszédja oly idegen,
mintha nem is világok határolnák.

Hiába eseng az ész vízumért
egy jól elképzelt világútlevéllel,
önmagán túlra ember még nem ért,
ahogy maga fölé a csönd sem ér fel,

s minden utazás tétje az a táj,
ami a határokon túlra vár,
hogy ismerős legyen az ismeretlen.

Ahol végtelentől szakad a vég,
a képzeletünk átsuhanna még,
de értelemmel már követhetetlen.







HIÁNY


A hiány érték: egy világot őriz,
ami kihullt magából, elveszett,
míg a semmi nem ér föl az időig,
nincs benne élet és emlékezet.

A vesztés hát úgy osztogat kegyelmet,
hogy magával méri a többletet.
Itt minden annyit ér, amennyit vesztett,
amennyi fájdalommal vértezett

az eljövendő vereségek ellen.
A végső szembenézés béke már,
ha kóborolsz a kiürült egekben,
s a világűr az egyetlen határ.

Fenséges kép: amit látsz, elmúlt régen.
Minden messzeség, ami hív, halott.
A végtelen nagy kiteljesedésben
az idő már kijátszott, elhagyott,

s míg kísérted a jelened hiányát,
a távlatok bármerre vonzzanak,
a felismerés hideg szele jár át,
hogy életed csak hely és pillanat.










IDŐVÁROS


Álmomban nem tudtam, hogy álmodom.
Úgy éltem át, mintha valóság lenne,
ahogy kószáltam át a városon,
s fölismertem az idővárost benne.

Minden utcájából nyílt utcasor,
az irányok egymásba kapaszkodtak,
hogy együtt éljen valamennyi kor,
s a tegnaptól ne szakadjon a holnap.

A városban nem volt központi tér,
s kültelek sem: egyformán zárt magába,
mint az ég, ahová minden befér,
s csak megjátssza, hogy van látóhatára.

Elfáradtam. Az idő nem pihen.
Sehol nem találtam padot, se parkot.
Az utcákat sűrű történelem
lakta: fájdalmak, háborúk és harcok,

de néhány ház csak állt kietlenül.
Belestem, s megláttam a bent lakókat:
földrészt, nemzetet, ami elmerül,
ami soha sehol nem folytatódhat.

Éreztem: már álmodni sincs erőm,
ha álmomban is valóságon lépek
keresztül időn, időtemetőn.
Bármerre megyek, vissza már nem érek! -

hasított belém a felismerés.
Járhatok elmúlt, és jövő utcákon,
az én időm közöttük oly kevés,
hogy azt a percet meg már nem találom,

ami értem akkor is élni mer,
mikor cserben hagyom egy álomképért.
A perc mindég önmagát hagyja el,
miért várná hát saját ébredését?

Már jövőben kószáltam, s hirtelen
rájöttem, hogy a múlt a jövőt váltja,
mert a végtelen oly kezdettelen,
hogy egyetlen utca fordul magába

minden sarkon, minden utcasoron,
és végtelenszer ugyanaz a város.
Hogy hol ébredtem fel, már nem tudom,
mert a pillanat leláncolt magához.







IMA AZ EMBERÉRT


Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökéletesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.







IMA SZÉKELYFÖLDÉRT


Ne engedd, hogy letarolják a lelkünk,
ne engedd, Uram, hogy ők győzzenek !
Glóriádból a messzeség már eltűnt,
arcodon kopaszodnak a hegyek,
ahogy szemedből lopják a világot
a szülőföldünk úgy zsugorodik,


mintha egy terebélyesedő, álnok
sötétség árnyékolná napjait.

Uram, űzd ki magadból azt az árnyat,
ami gátat vet a székely hazának,
hogy otthonunk maradjon ez a föld,

s ne hatalmaskodjanak sarlatánok
itt, ahol menteni kell a világot,
hogy lelkünk örökzöldjét örököld







KÍVÜL?


Úgy érzed, veled már történhet bármi,
te régen távoli nézője vagy,
aki alig tud a színpadig látni,
ahol lejátszódik a színdarab,

s ahogy szereped hiányát megéled,
kötődésed lesz egyre drámaibb,
mert a távolsággal nő az ítélet,
ami rádruházza fájdalmait.

A történés, amelyből kiszakadtál,
a drámában csak cselekmény, eset,
míg tartalma akkor is te maradnál,
ha nélküled történne meg veled.

Oly kívülre kerülni nincs esélyed,
hogy élve levethesd az életet.
Egy világ van. Hát mellette nem élhetsz,
bármennyire nincs benne szereped.

Ha két fal magasodik egymás mellett,
közös lesz az a börtön ott belül,
ahol a falak egymásra merednek.
Látod? Nincs sehol semmi egyedül.










KÖZÖNY


Mennyi közöny épül körénk! A távlat
a falon túl él, láthatatlanul.
Ablaka sincs a kiábrándulásnak:
a tekintet magára visszahull.

És azért sem mi vagyunk a felelősek,
hogy nincs különb erkölcsi menedék,
mint zárt falat mutatni az időnek,
ha jövő helyett hazugság a tét!

Kívülről közöny ez a hitetlenség,
de belül hiány, vesztés, fájdalom,
ami úgy tapogatja körül csendjét,
mint oltárt a sugár, ünnepnapon,

mert kívülről űzik a veszteségek
a fal mögé, ahol mindent sirat,
s mert csak az élő tudja, mi az élet,
csak ő emelhet rá védőfalat.

Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi
nem tud magához visszamenteni!

Ahol a szó álarc, s az arc alatta
bárgyú korong, de mély árnyéka van,
sötétje az időt is fogva tartja:
a nyomor börtön, rabja hontalan.

Egy olyan világban, ahol a szellem,
hit, érzés, álom eladó lehet,
és számláit a lelkiismeretben
kiegyenlíthetik sötét egek,

hogy az égbolt súlyától megroppanjon,
vagy elsüllyedjen a látóhatár,
s ne legyen távlat, ami összetartson,
Isten, ami a körívébe zár.

Egy olyan világban már nincsen ember,
csak az embert hamisító vadak,
s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel,
rád épülnek maguktól a falak.










LABIRINTUS


A fehér egerek kitalálnak.
A ráció labirintusának
nem rabjai az ösztönök.
De az embernek nincs kijárat.
Becsapja fény, és hit, és látszat,
hogy célja is van az iránynak
élete falai között.
Ámítja, élteti a távlat,
amit sejt, vagy képzel magának,
hiszi, valahol reá várnak,
valahol szabad lesz, örök,
de a távlatok fallá válnak,
s gyűlnek, gyűlnek a börtönök.

A fehér egerek kitalálnak,
de az embernek nincs kijárat,
olykor hiszi, hogy utat választ,
de csapda az útelágazás,
mert soha nem volt két iránya,
látszat a tér: hiába járja
keresztül-kasul, bolyongása
helyben topogás, semmi más.

Balra, jobbra, előre, hátra
indul, kétséget, hitet járva,
s minden út egyetlen halálba
vezet, és kívüle nincs sehol
kiút a kétségből, se válasz
arra, hogy ennyi bolyongásnak
mi volt a célja, s ennyi távlat
miért börtönfalat vakol?







LEHETŐSÉG


Őrizni bátran,
hogy megszépüljön a feltámadásban,
a csendben ami közénk zuhan
falnak, hídnak, jajtalan jajnak,
e földért, ahol vesztésre ítélt
századok méltósága hallgat,
megőrizni a vissza-arcban,
e sebben, amelyre nincs kötés,
az öntudatban, ha visszatorpan
benne a megsemmisülés,
a gondolatban, ha szembe ébred
mindennel, ami megtagad,

megőrizni, csak megőrizni
arcodat és arcom.







NOSZTALGIA


Emlékeztek-e még a régi nyárra,
mikor a lelkünk végtelenre tört?
A pillanatnak nem volt még határa,
nagyon mélyen alattunk volt a föld,

és minden salak úgy égett a tűzben,
amelyben arcunk megmosakodott,
hogy sorsunknál igazabbá hevülten
őrizhesse nekünk a holnapot.

Nem tudom már, hogy mi volt az ígéret,
de kevés volt hozzá ez a világ.
Egyre hunytak benne a hívó fények,
mintha megsemmisítené magát,

és hitünk, lelkünk lassan belefáradt,
hogy napot teremtsen a semmiből.
Elhamvadt bennünk ez a furcsa század,
ami múltat, jövőt egyszerre öl,

és soha nem békül meg jelenével,
csak áttapos a hulló perceken.
az elmúlás csonka időkkel érvel,
s megsebesül minden történelem.

A csöndet most szakítja el az óra
lüktetése: késő van és korán.
Egy régi elmúlt nyár konok mutatója
körül pörög az örök délután.







NYÁRI PASZTELL


Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.
Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.







OTTHON


Úgy szédülök a nyári éjszakába,
mint lámpa fényébe a kis bogár,
ki céljait a vesztésben találja.
Forró csöndjével ízzik rám a nyár

a régi kertben, ahol szökő évek
éltetik és tarolják az időt.
A múltban úgy találok menedéket,
ahogy a lomb árnyéka összenőtt

az alázuhanó feketeséggel,
hogy rejtve megőrizze önmagát.
Rejtekéből a végtelenre néz fel,
s menedéke lesz az egész világ.

Ez az otthon nyugalma, biztonsága.
Az egyetlen, ami nem átmenet
akkor sem, ha elhagyom nemsokára.
Ide a világ velem érkezett.

Csillag-szívek lüktetnek fönt az égen,
kerengenek hatalmas vérkörök
az életünket rejtő mindenségben
a pillanat és öröklét között,

de állócsillag közöttük az otthon.
Tudom, hogy ő forgatja az eget,
s úgy világít át az örökös gondon,
mint arcunkon a lelkiismeret.







ÓDA A FÁKHOZ


A fák írják a legszebb verseket.
A szüntelenül múló kezdetetek
rímeit belesóhajtják a szélbe,
ha ujjaikról rázzák a havat,
ha virágzik szirma ráhavaz
a kert elmerengő tekintetére.

És írják a helytállás verseit!
A földet megszökni nem engedik,
gyökerük tartja össze a világot.
A látóhatárnyi, kicsi hazák
álmukban minden szent lomb-koronát
óvnak, mint egy valódi királyságot,
ami egymásba ment négy évszakot,
hogy folytathassa mindég ugyanott
a toborzást a nyári diadalra,
és túlharsoghassa az életet
egy tűnő, mégis örök pillanatra.

Most tavasz van: szerelmesek a fák.
Virágok vonnak rájuk glóriát,
s messze űzik a téli némaságot.
Lesz ősz is, mikor szerelmük elég,
és hamuszínűvé válik az ég,
hogy közönybe fulladjanak a lángok.

A helyben állásra ítéltetett
fák verssel róják tele a szelet,
betéve szavalja őket az élet.
Akkor is írnak, mikor fáj a fagy,
és ezer karjukba az ég szakad,
hogy ringassák a hűtlen messzeséget.







ÖRÖKÖLT CSEND


Tested: idő szántóföldje, tavasz illatú föld,
fények útvesztője mindegyik barázda,
s fönt, a homlok forró lombjain
átsüt a kék, a végtelen.
Engedd,
hogy a körülkerített nappalokból
bár annyi maradjon szabad,
amennyit rábíz a képzeletre
a körülhatárolt értelem.

Fáj a csendnek, ha éles penge
gyanánt metszi ketté a szó,
mert van csend, ami legyőzhetetlen,
van csend, ami kimondható,
van csend, ami olyan hatalmas,
mint az egész bolygó világ,
és van csend, amit viselned kell,
mint örökölt egyenruhát.

Állunk a csendben, várunk csendben,
Ahol ennyi vágy együtt hallgat,
ott a csend nem kimondhatatlan,
és rejteni
már nem lehet hatalmad.







SEVERS


És egyszer minden ajtó zárva lesz.
Sehonnan nem indulsz, és sehová nem
érkezel meg, csak egyre kint rekedsz,
még azt reméled, hogy valaki vár benn,

de a ház egyre ismeretlenebb,
hiába kopogtatsz, magad se hallod,
emlékeid se tartanak veled,
világod hiányát mintázza arcod.

Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy,
nem változik se kint, se bent a semmi.
Nemlétedben a lét se lesne meg,
miért kellene neked észrevenni?

Szabad vagy! Ez se élet, se halál.
Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj.







SORSKÉP


- Valamit elloptatok tőlem,
hogy szegényebbek legyetek.
Ebben a vers nélküli csöndben
ti maradtok a vesztesek! -

szólt az a senkiházi költő,
akire senki sem figyelt,
kopott volt már az emberöltő,
sóhajig taposott a kert,

és olyan arctalan a nemzet,
mint a pusztán a délibáb,
ami csalogat, biztat, kerget
mindent a semminél tovább,

és a semmin túl az irányok
medrében a gond megrekedt.
Hitek koldultak igazságot,
de a világ mind ékesebb,

és nyomorultabb volt. Az éden
minden regéből kikopott.
Bábelek imbolygó ködében
dőltek romba az otthonok.

A családtagokat szétseperték
cél nélkül hömpölygő szelek.
Dideregtek az üres esték,
velük fáztak az istenek.

Minden csak pénz volt már, és érdek:
rablás, politika, nyomor
között tengett az emberélet,
a lelke nem volt már sehol,

s míg a nagy Bábel, Európa
csöndben rabolta önmagát,
szótlankodott a nemzet sorsa,
a délibáb kanyargott tovább,

és az a senkiházi költő,
kinek még szíve volt a szó,
kikopott, mint a nyűtt felöltő:
viselni hiábavaló.







SZÉKELYFÖLD


Itt, ahol már minden út járhatatlan,
és céltalanná vált minden irány,
egy végtelen semmibe falazottan
közösségért esd millió magány.

Mondd Istenem, hogy mit jelent a holnap,
ha a jelenhez sincs elég időnk?
A pillanatok szálfákat tarolnak,
s kiáradnak a zsúfolt temetők,

hogy múltba hantolhassák az utókort.
A jelen csalfa igéknek behódolt,
s szétsodródott üres térképeken.

Uram ! Azt a szülőföldet add vissza,
ami az ég verejtékét beissza,
hogy folytatódjék a történelem!







SZÉL


Arcomat szembe fordítom a széllel,
mögöttem árnyékokból nő a csend.
Talán a saját árnyam sosem ér el,
halkan kijátszhatom a végtelent,

s fölszabadíthatok egy tiszta percet,
a parttalanságból velem kitör,
hogy ne legyen rabszolgája a rendnek,
ami múltat örökít s örököl.

Egyetlen perc, időből kiszakítva,
amelyben a szabadság úgy ragyog,
mint a létezés elfelejtett titka,

amit nem torzít halálfélelem,
mert a távlatok kapuit kinyitja,
mikor a szél szembefordul velem.







SZONETT


Talán soha nem írtam volna verset,
hogyha egyszer kimondhatom: hazám.
Ha úgy nő fájdalommá a hiány,
hogy mindenséget bűvöl maga helyett,

csak ahhoz tartozhatom, amit vesztek.
Belülről óv egy tágas tartomány,
ami a kisemmizettség jogán
fölajánlja magát a végtelennek.

Nem haza, csak szülőföld, vagy csak nemzet!
Torzóivá váltunk a részleteknek!
a teljességhez egyetlen irány

ami a nincsből világot teremtget.
Talán soha nem írtam volna verset,
Hogyha egyszer kimondhatom: hazám.







SZONETT A SZÜLŐFÖLDHÖZ


A szülőföld nem költöztethető.
Bárhová hurcoljuk magunkkal arcát,
emlékben másképp múlik az idő,
mint ott, ahol gyökerek fogva tartják.

Bár belénk épült, mint a sejtkövek,
hogy bástyaként óvjon a világ ellen,
hiánya fölsebzi az éveket
a hánykolódó lelkiismeretben,
mintha életünk újrakezdenénk
minden úttal, és minden költözéssel.

A pillanat csak létezni elég,
a folytonossághoz már sosem ér fel,
hogyha az a konok út megszakad,
amelyen hazajár a gondolat.







SZÜLETÉSNAPOMRA


Nem én akar­tam hat­van éves len­ni.
Az idő játszot­ta el éle­tem,
mert nem óvott az elmúlástól sem­mi:
halk volt a vers, néma a sze­re­lem.

Most sem érzem, hogy beleöre­ged­tem
a hiányba, ami szer­te­hasít,
de a végte­len meg­rop­pan fe­let­tem
és össze­kuszálja csil­la­ga­it.

Már nem csak az számít, hogy miért éltem,
de az is: élt-e ve­lem a világ,
vagy ide-oda tengődött az éden,
hogy las­san szer­te so­dor­ja magát?

Parányai va­gyunk a min­denségnek.
A csil­lag­ban fel­rob­ban a halál,
az em­berből csak kisétál az élet,
mint­ha ráder­med­ne az, ami fáj.







SZÜLŐVÁROS


Elhiszed-e, hogy él bennem egy város,
amelyben minden múlt idő jelen?
Itt alszik, virrad, ami meghatároz,
mert belőle bomlott ki életem.

Lelkem lüktet az utcák vérkörében,
amíg az emlékezet körbejár,
hogy bolyongásaiból hazaérjen.
Az otthon csöndje egy kicsit halál,

mintha az üzetést tagadná benne
a falakat számláló oltalom.
Kezdet és vég itt hág a végtelenre:
ez a város a szülővárosom.

Se több, se jobb, mint akármelyik város,
amit az idő rombol, épít, öl,
de az egyetlen, ami értem áldoz,
az egyetlen, mely engem örököl,
s az egyetlen, amit hordok magammal,
míg létezem: a megtartó teher.
Bárhol megszokjuk egymást a falakkal,
de otthont beléjük csak ő lehel.







SZÜRKÜLET


Szürkülsz te is, egy lassú szürkülettel,
ahogy csöndben mögéd süllyed a nap.
Törvények rabja az ég, föld, s az ember,

csak ami keringést veszít, szabad.
A kör bezár. Nincs karja messzeséghez.
Magát öleli. Minden mást tagad,

és amit tagad, lassan ki is végez:
a semmi bármi parancsot kitölt,
és parancsát életed viszi véghez,

ha nem bír minden terhet, mint a föld.
Ha nem vonz, mint a föld, mindent magához,
hogy zuhanásokból gyűjtse erőd

egy kerengésen túli magassághoz,
ami törvények fölött élni mer,
amit minden kör magából kiátkoz,

még nincs körön belül a semmivel.
Minden kísértés egyetlen kísérlet,
hogy a kört fényeivel metssze el,

hogy túlnőjön a parancson az élet,
és magánál egy éggel több legyen.
Ezt csak akkor éred fel, mikor érzed:

a rabságon túlnő a szerelem.
Mintha a mérhetetlen szerelemmel
győzhetne az élet törvényeken!

Önnön rabja az ég, a föld, s az ember.
Kerengése egy végtelent tagad.
Szürkülsz te is, oly lassú szürkülettel,

mint hogyha benned hunyna ki a nap.







TÁJKÉP


Nehéz függönyökben lóg le az ég,
és nincs sehol a függönyökhöz ablak!
A rongyokat kavaró szürkeség
táncába a fák bele-belehalnak.

Reccsen a törzs, a korona, az ág.
Valami nagy súly nyomja le a tájat,
hogy térdre kényszerüljön a világ,
s meggyónjon mindent, ami ellen lázad.

A levegőben a csönd megremeg,
mint a sikoly hangtalan utóképe,
mint lelkét vesztő lelkiismeret,
ha nem marad világa büntetésre,

s mégsincs eső! Már rég könyörtelenül
alánkhullott az ég illúziója!
A feszültség bölcs közönybe merül,
mint hulló tárgy a feneketlen tóba.










TÉLI FOHÁSZ


Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,

most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.

Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,

de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?

Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,

és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.







UTCASEPRŐ

A könyvkiadás figyelmébe


A költő olyan, mint az utcaseprő,
de a munkája még annyit sem ér:
seprűjéből száll a gondolatfelhő,
és porrá válik, mire földet ér.

A világot hiába tisztogatja,
mind végtelenebb a szeméttelep,
hordalékát hordalékára rakja
benne a vívódó emlékezet,

és mindhiába sepri, újra felgyűl
a rendet megbénító friss salak,
míg a seprű ereje egyre gyengül,
s lassan szemétbe hullnak a szavak.

Oly mindegy, hogy költő vagy utcaseprő.
ha soha nem lesz boldog tisztaság,
ha cél nélkül éhezik mind a kettő,
mert éhbérre méltatja a világ!







VIDÉK


Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek,
mert semmid sincs a fényeken kívül,
de azok lesznek veled kevesebbek,
akikben lassan életed kihűl.
Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal,
a gyermek követeli a mosolyt,
körbekerít egy törékeny vígasszal,
s már az bánt, ami lesz, nem ami volt.
Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre
göngyölgeted mosolyok melegébe,
kísérje hűen egy igaz mese,
amelyből teremthet olyan vidéket,
ahová sehonnan is visszatérhet,
ha majdan mindent elveszítene.










 
 
0 komment , kategória:  Gál Éva Emese  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.