Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A magyar népek őstörténete 1
  2011-08-09 23:22:10, kedd
 
  Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete 1. rész

A szerzőről
A szerző előszava
MIT TALÁLUNK A KÉZIKÖNYVEKBEN A HUNOKRÓL ÉS A MAGYAROKRÓL?
KIK A HUNOK?
A hunok faja és nyelve.
A hunok műveltsége.
A hun nép sorsa.
KIK A MAGYAROK?
BESZÉLHETÜNK-E HUN-MAGYAR TESTVÉRISÉGRŐL?
A HUNOK NYELVEMLÉKEI
MILYEN NYELVEN BESZÉLTEK A HUNOK?
Mit tudunk ehhez hozzátenni?
MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?
SZEMELVÉNYEK A SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSÍRÁS EMLÉKEIBŐL
A KÁRPÁTI HUNORSZÁG NÉPEINEK FAJI SAJÁTSÁGAI ÉS NÉPNEVEI
EMBERTANI MEGFIGYELÉSEK
A HUNGAR ÉS MAGYAR NÉV ÉRTELME
ELSŐ BENYOMÁSAINK AZ ŐSHAZÁRÓL
AZ ŐSHAZÁRA UTALÓ ISMERT ADATOK
AZ ŐSHAZA SZEMÉLY- ÉS HELYNEVEIBEN MEGŐRZÖTT MAGYAR SZÓKINCS
A Magyar név.
AZ ŐSHAZA TÖRTÉNETI ÉGHAJLATA ÉS ELSŐ GYARMATOSAI
MAGYAR VOLT-E A RÉGI KELET KULTÚRNYELVE?
A KUTATÁSOK JELEN ÁLLAPOTA
AZ ÚGYNEVEZETT SZUMÍR ÉS EGYIPTOMI NYELV EREDETILEG UGYANAZ A NYELV
A SZUMÉR ÉS EGYIPTOMI NYELV EGYFORMÁN MAGYAR NYELV
RENGETEG A KR. E. ÉVEZREDEKBŐL EREDŐ MAGYAR NYELVEN ÍRT OKMÁNY
AZ ÍRÁS EREDETE
AZ ŐSHAZAI IRÁSMÓDOK ALAPELVEI, AZ OLVASÁS ÉS AZ ÁBÉCÉS ÁTÍRÁS
ROVÁSJELEKKEL ÍRT KELETI MAGYAR NYELVEMLÉKEK
Lelőhelyek.
EGYIPTOMI HIEROGLIFÁKKAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK
Az egyiptomi kronológia.
Az egyiptomi írás is magyar írás.
ÉKJELEKKEL ÍRT MEZOPOTÁMIAI MAGYAR NYELVEMLÉKEK
TISZTA KÉPÍRÁSSAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK
A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI HITVILÁGA
AZ ÚGYNEVEZETT TERMÉKENYSÉGI VALLÁS
A NAPKÖZPONTÚ VILÁGKÉP
HOL LAKTAK AZ ISTENEK?
MI TÖRTÉNIK A HALÁL UTÁN?
A TEMETKEZÉSI HELYEKRŐL
NÉHÁNY SZÓ A HALOTTAK KÖNYVÉRŐL
A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI ÁLLAMSZERVEZETE
A KIRÁLYI INTÉZMÉNY ÉS A KÖZIGAZGATÁS
A KIRÁLYOK TRÓNNEVEI ÉS URALKODÓI CÍMEI
URALKODÓI JELVÉNYEK
PAPI INTÉZMÉNY
A VALLÁS POLITIZÁLÓDÁSA
AZ ŐSHAZAI NÉP TÖRTÉNETE
AZ ŐSHAZA ÉSZAKI FELÉNEK BENÉPESÍTÉSE
AZ ŐSHAZA DÉLI FELÉNEK BENÉPESÍTÉSE
A MAGYAROK ÉSZAKRA VONULÁSA
Felvonulás a Földközi-tengerhez.
A MAGYAR-HUN TESTVÉRISÉG KIALAKULÁSA MEZOPOTÁMIÁBAN
TESTVÉRÜLÉS A FÖLDKÖZI-TENGER KELETI PARTVIDÉKÉN
MAGYAR-HUN TESTVÉRÜLÉS A NILUS VÖLGYBEN
AZ ŐSHAZAI MAGYAR NEMZETEI EGYETEMES BÉKÉJE FELÉ
II. kötet III. könyv
AZ AFRIKAI KUSOK
Eredetük és szálláshelyeik
A kusok sokféle népneve
A magyarok meghódítják a kusokat és keverednek velük
A "fekete" magyarok politikai öntudata
Kik örökölték az afrikai magyar kultúrát?
Jegyzet az újabb Afrika-kutatások főbb irányairól
AZ INDUS-VÖLGYI KUSOK
A nép és országa
Milyen nyelven beszélt az ország lakossága?
A kusokat elűzik az egyiptomi érdekkörből
A KÖZÉP-ÁZSIAI VAGY TURÁNI KUSOK
Eligazodás sokféle népnevük között
A szkíták magyar nyelvemlékei
A "Parthi" nevű nép magyarsága
NEGYEDIK KÖNYV
KÜZDELEM A NOMÁD ÉLETFORMÁJÚ SZEMITÁKKAL
A SZEMITÁK BEJÖVETELE ÉS ELHELYEZKEDÉSE
A szemiták eredete és népi kiléte
A szemitáknak adott magyar népnevek
Kánaán és Szíria népei a szemiták előtt
A szemiták Asszíriában hont foglalnak és a "világuralom" megszerzését tűzik ki céljukul
A SZEMITÁK MEGSZERZIK A POLITIKAI FŐHATALMAT ÉS LEIGÁZZÁK A MAGYAR NÉPEKET
Forradalom Egyiptomban
Mózes a zsidókat asszír segítséggel kiszökteti Egyiptomból
Az izraeliták kánaáni katasztrófája
Az asszírok bukása
Jegyzet az ószövetség forrásairól
A SZEMITÁK MÁSODSZOR IS AZ EGÉSZ RÉGI KELET URAI
A zsidók visszatelepítése a Jordán völgyébe
A perzsa állam szemitizálása és a médák félreállítása
Jegyzet az ó-perzsa nyelvről
A szemitákkal való őshazai küzdelmeink mérlege
A RÉGI KELET NÉPESSÉGE ÁTTELEPÜL DÉLKELET-EURÓPÁBA
A kutatások jelen állása
Magyar isten- és királynevek Kréta szigetén
Magyar hely- és népnevek Krétában és az Égei szigetvilágban
Magyar nyelvű írások Kréta szigetén
A Balkán-félsziget magyar őslakossága
A görög nép és görög kultúra kialakulása
Jegyzet Homeros Odysseájáról
EURÓPA NYUGATI RÉSZÉBE IS MAGYAR AJKÚ NÉPESSÉG ÉRKEZETT ELŐSZÖR
A "fekete magyarok" bejövetele
A fehér magyarok első hulláma
Szántó-vető fehér magyarok érkezése
A Kelta-név az Európába költözött magyar népek összefoglaló neve
A nem-magyar nyelvek kialakulása Nyugat-Európában
AZ ELSŐ KELET-EURÓPA SZINTÉN MAGYAR ALKOTÁS
A Balti-tenger partjára vándorolt Esthoni és Fenni népek és a Jeges-tenger vidékére került Permiek
A Volga és Káma menti magyar néprészek
A BALKÁN- FÉLSZIGETEN ÁT ÉRKEZŐ ÚR TÖRZSEK
A Duna-medence népessége a bronzkor végén
A bronzkori Magyarország népsűrűségi térképe
A kő- és bronzkori lakosság magyar nyelven írt emlékei
A Maros-völgyi Tatárlakán felszínre került három agyagtábla egy ókori napvárta alkateleme volt. A korongon magyar nyelvű felirat szerepel.
Az ókori Magyarország szerepe Közép-Európa első feltárásában
A KELETI IRÁNYBÓL ÉRKEZŐ TURÁNI NÉPHULLÁMOK
Szkíta törzsek beköltözése a Duna-medencébe
Néprajzi és politikai viszonyok a Duna-medencében Árpád fejedelem jövetelekor
A római uralom néprajzi és politikai hatása
Árpád, az isteni küldetésű férfi


A szerzőről
BARÁTH Tibor - Alsólendva, Lendva, 1906. aug. 16. - Montreal, Kanada, 1992. febr. 22. - történész. Tanulmányait Budapesten a Közgazdaság-tudományi Egyetemen és a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, itt 1929-ben doktorált. Bécsben, Párizsban ösztöndíjasként tanult tovább. 1934-ben a Nemzeti Múzeum tisztviselője lett, majd a párizsi magyar tanulmányi központhoz kapott beosztást. 1940-től a kolozsvári egyetemen a magyar történelem tanára. 1944-45-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egyetemi ügyosztályának a vezetője. Később különböző párizsi tudományos intézetek munkatársa volt, 1946-1952 közt az északi-franciaországi ipartanács dokumentációs osztályát vezette. 1952 után Kanadában dolgozott. Az 1950-es évektől őstörténettel foglalkozott. 1949-1955 között a Nyugati Magyarság c. politikai és tudományos szemle szerkesztője és kiadója volt. 1961-ben könyvtárosi képesítést szerzett, majd a montreali nyomdaipari adminisztrációs központ igazgatóhelyettese volt. Több nyugati magyar folyóiratban publikált. 1945 után az ún. sumer-magyar rokonság alapján álló magyar őstörténeti kutatásokkal foglalkozott. Magyar, francia és angol nyelven 15 kötet történeti munkája jelent meg, ezek nagyobbrészt Magyarország történetével foglalkoznak.

A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE

,,Isten bírálatát a szó magyar mestere Tudó összegezte sebtében."


A szerző előszava
Napjainkban szívós erőfeszítéseket tesznek a tudósok, hogy az emberiség első magas kultúrájának eredetét kifürkésszék. Evégből különösen a Régi Keleten (Ancient Orient, Near East) buzgólkodnak, ahol sorozatosan ássák ki a földből az egykori városok romjait és hozzák napfényre a letűnt idők emlékeit. E fáradozások nyomán az ókori világ történetét ma másként látjuk, mint akár tíz évvel ezelőtt. Egy ponton azonban, éppen a leglényegesebb vonatkozásban, mégsem tudtak átütő eredményt elérni: nem sikerült az ókori népek nyelvi hovatartozását, népi és faji kilétét határozottan megállapítani és így az első magas kultúra szerzőjét igazi nevén megjelölni.

A magyar őstörténeti kutatások szempontjából ez a sikertelenség sok ígéretet tartalmaz. Abból az anyagból ugyanis amit a nemzetközi tudomány nagy áldozatokkal felszínre hozott, de neon értett meg, mi a magyar őstörténetre vonatkozólag már eddig is sokat tudtunk hasznosítani. Az onnan kiemelhető magyar adatok zömükben az időszámításunk előtti első négy évezredből származnak és jelentőségben sokszorosan felülmúlják azt, amit a finnugor ívású tudósok a maguk tételére az elmúlt száz esztendő alatt összehordtak.

Ezek előtt az adatok előtt, amelyek között összefüggő nagyobb magyar nyelvemlékek is szép számmal akadnak, meghökkenve állunk. Meglep bennünket az adatok nagy régisége és azok földrajzi előfordulási helye. A finnugor nyelvészeti eredményekre felépített magyar őstörténet sarkalatos tételei szerint ugyanis kizárt dolog, hogy az időszámítást megelőző időkből magyar nyelvemlék létezhessék, méghozzá a Régi Keleten. Hiszen ha ezen a földrajzi tájon a mondott időből akárcsak egyetlen egy hiteles magyar szöveg is található, az puszta létével máris szétfeszíti a finnugor kereteket és megcáfolja a magyar őshazának Ural- Szibériában való elképzelését. Márpedig ilyen Krisztus előtti időből származó hiteles magyar szöveg nemcsak egy került elő, hanem e könyv maga is száznál többet mutat be. Ezért ne csodálkozzunk, ha az új utakon járó történet kutatók a finnugor elméletet elavult elméletnek tekintik és helytállóbb magyar őstörténeti elképzelést szorgalmaznak.

Noha ebben a vállalkozásban résztvevő tudósok száma főleg a külföldi magyarok soraiban elég jelentős, az egész kutatási területet eddig még nem sikerült teljes egészében áttekintenünk, sem az eddig elért eredményeket összehangolnunk. Ennek tulajdonítható hogy népünk őshazájának földrajzi helyére jelenleg mintegy: nyolc javaslattal állunk szemben amelyek ural- szibériai vidék helyett a következő tájakra helyezik a magyar fajta bölcsőjét:
1. Magas- Ázsia hegyvidéke,
2. az Aral-tó környéke,
3. az Indus völgye,
4. a Kaukázus hegyvidéke,
5. Dél-Mezopotámia,
6. Délkelet-Afrika,
7. a mai Török- és Görögország és
8. az amerikai kontinens középső része.
Hogy ezeken az egymástól távoleső helyeken magyar nyelvemlékek találhatók, kétségbe vonni nem lehet. De azt, hogy a mondott helyekről magyar törzsek kerültek a Dunamedencébe, adatszerűen még senki sem bizonyította be, csak feltételezte, vagy logikai úton következtette. A nyolc őshaza a jelenlegi megfogalmazásban egymásnak ellentmond és egymást kizárja.

Egyes finnugor szakemberek szívesen mutatnak rá e belső ellentmondásokra és azokkal kapcsolatban a magyar őstörténeti kutatások zűrzavaráról, a műkedvelők elburjánzásáról beszélnek, fűszerezve kritikájukat jó adag humorral. Építő szándékkal közeledve a kérdéshez, a magyar nyelvemlékeknek ilyen távoli pontokon való kétségtelen feltűnéséből azonban még a jelen el nem rendezett állapotban is következik valami nagyon fontos dolog: a magyar nép és a magyar nyelv problémája nemcsak magyar probléma, hanem egyidejűleg sok más nemzeté is, amelyek történetük hajnalán eddig még ki nem derített módon hatalmas magyar tömegeket olvasztottak magukba. Így a magyar őstörténet nyilvánvalóan az ókori világtörténelem egyik legnagyobb és legtitokzatosabb problémája, talán éppen kulcsproblémája és valami köze kell legyen az emberi nem első magas kultúrájához és annak földgolyónkon való elterjedéséhez.

Ebben az izgalmas tudományos légkörben a jelen munka szerzője nem azzal a szándékkal állott a kutatók gárdájába, hogy bármelyik elméletét is megcáfolja és a javasolt nyolc őshaza mellé kilencediket találjon ki. Munkahipotézise az volt, hogy a térképen egymástól messze eső magyar foltok, mivel igazak, nem állhatnak egymással ellentétben. Következésképpen azokat nem kiindulópontoknak, vagyis nem őshazáknak kell tekinteni, hanem végállomásoknak: egy korai területről, a valódi őshazából a szélrózsa különböző irányaiban kirajzott magyar nép hiteles részeinek, amelyek valamelyikéből a máig fennmaradt dunai magyarság is származott. Ezzel az elgondolással, ha beigazolható, az eddig ellentmondónak látszó mozzanatok eltűnnek. A messze került magyar néprészek, amennyiben ma már nem magyarok, az elveszett magyar törzsek csoportját alkotják, amelyek kultúrhivatásukat új helyükön betöltve, beolvadtak a környező népekbe, avagy velük keveredve új népeket, új nemzeteket hívtak életre.

A vázolt munkahipotézis a kutatások során igaznak bizonyult. Kiderült, hogy a Régi Kelet kultúrnyelve a magyar volt és ezt a nyelvet ott a köznép, az állami és egyházi szervek a Krisztus előtti évezredekben rendszeresen használták, beszélték és írták. Kiderült, hogy ebben az őshazában a magyar népek államalkotó minőségben, uralkodó jellegben szerepeltek és alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját.

Miután a magyar fajta közel-keleti jelenlétét és kultúralkotásait letárgyaltuk, további előadásunkban a második kötet tartalma figyelmünket a nép sorsára összepontosítottuk. Az érdekelt bennünket, mi történt a hatalmas őshazai magyar embertömeggel: miért, mikor, milyen útvonalon és hová költöztek el annak egyes ágai. Az elköltöző népágak közül természetesen az Európa felé igyekvők érdekeltek bennünket a legjobban. A nem Európa felé irányuló és utóbb elveszett magyar törzsek teljes és kimerítő története külön probléma, magában is egész kötetre terjedő anyag. Az Európába költözködőket útjukban lépésről-lépésre követtük. Megvizsgáltuk, hogy vándorlásuk közben hol és mikor állapodtak meg, megállva milyen új államokat alkottak, minő kultúrmunkát végeztek s miért mentek tovább a Duna- medencébe meg máshová, valamint hogy mivé lettek a Duna- medencébe el nem jutott vagy onnan is továbbment részlegek.

A könyv beosztása a kutatások mai állapotának szükségszerű függvénye. Még nem lehetett a dolgokat szigorú idősorrendben előadni, kezdve időszámításunk előtti 10.000-nél vagy 5.000-nél. A hozzánk közelebb eső és jobban érthető hun korszakból indultunk ki, fokozatosan következtetve ismertről ismeretlenre, a történetet mintegy visszafelé göngyölítve. De miután így elérkeztünk az Őshazába és az ottani dolgokat is leírtuk, idői rendben haladunk előre a kapcsolódó hun időkig és Árpád magyarjainak beérkezéséig.

Kutatásaink során a komplex eljárást alkalmaztuk, vagyis az összetett módszert, a történettudomány minden segédtudományának vonatkozó eredményét figyelembe véve, gyakran azok módszerét is alkalmazva. Elsősorban az írástörténet, a régészet, nyelvészet és helynévkutatás mezője érdekelt bennünket, aztán az embertané, a klímatörténeté, néprajzé és a mitológiáé. A legnagyobb figyelmet mindenkor a helyszínen talált egykorú írásokra fordítottuk: a képírással, geometrikus írással, ékírással és egyiptomi hieroglifákkal készített magyar nyelvű szövegekre. Ez természetes, hiszem a történettudomány legsajátabb bizonyító anyaga az írott szöveg, amely a benne megnyilatkozó nyelv révén perdöntő bizonyíték a népi személyazonosság megállapítására. A munka gerincét ezek a magyar nyelven írt igen régi okmányok alkotják, amelyek létezéséről ez ideig nem sokat tudtunk, hiszen tudományos beigazolással eddig még senki sem olvasott el időszámításunkat megelőző korokból eredő összefüggő magyar mondatokat.

Több mint egy évtizedre nyúló hosszú és fáradságos volt ez a kutatás. Egyes hieroglifikus és geometrikus írású szövegek megoldására, noha legtöbb esetben csak egy vagy két mondatból álltak, gyakran hónapokat kellett fordítanom. Bizonyos könyveket újabb és újabb szempontok felmerülése miatt négyszer-ötször át kellett olvasnom. A már megírt fejezeteket ugyanannyiszor, de néha tízszer is át kellett dolgoznom. Nem szólok egyéb nehézségeimről, amelyek szokatlanul próbára tették türelmemet. Mindez együtt megmagyarázza, miért kellett az elindulás elejétől (1954) annyi esztendőnek eltelnie, amíg a kézirat elkészült. Nagyon jól tudom, a munka minden erőfeszítésem ellenére sem tökéletes és idővel több ponton kiegészítésre és módosításra szorul, mint általában minden úttörő tudományos munka. Egy azonban bizonyosnak látszik: munkám a magyar őstörténeti kutatások terén új fejezetet nyit, mert az elméletek helyett íme szilárd tudományos alapon állunk.
Őstörténetet írni elsősorban tudományos vállalkozás. Az elért eredményeknek azonban messzemenő politikai jelentőségük is van, mint ahogy őstörténetnek mindig is volt. A magyar népek csodálatos múltját, hallatlan kulturális teljesítményeit, amíg okmányai a föld alatt lappangtak el nem olvastuk a mi nyelvünkön, más népek a magukénak könyvelték ami hatalmasan segítségükre volt politikai céljaik elérésében. Ha most az igazság kiderül, ugyanez a politikai fegyver a mi kezünkbe kerül.

Rajtunk áll, hogy a magyar nemzetvédelem ez új eszközét sikeresen
használjuk

Montreál, 1968 április 14.
Baráth Tibor


MIT TALÁLUNK A KÉZIKÖNYVEKBEN A HUNOKRÓL ÉS A MAGYAROKRÓL?


KIK A HUNOK?

Politikai szerepük. - Általános tudományos nézet szerint a hunok fellépését közvetlenül megelőző időben, időszámításunk negyedik századának közepén, Európában a néprajzi és politikai helyzet nagyjából a következő volt. Körülbelül a későbbi Oroszország és Lengyelország területén szármáti törzsek laktak. Azoktól délre, a Fekete-tenger és Káspi-tó között a Volga-Don könyök magasságáig hunok éltek. Közép-Európában, a Duna-medencét kivéve, germán törzsek tanyáztak, amelyek Elba-vidéki támaszpontjaikról kiindulva és a Kárpátok felett keleti irányban elvonulva, a negyedik század közepén elérték legnagyobb kiterjedésüket. Gót néven ismert kevert két részlegük, a vízi gótok és az ostro- gótok elérkeztek a szármátiak és a hunok szállásterületeinek szomszédságába és az utóbbiak birtokállományát kezdték csorbítgatni.

A hunok -főrésze Kaukázus feletti lakóhelyéről 375 táján felkerekedett és nyugat felé költözött. Hogy mi lehetett e messzemenő következményekkel járó népmozgás közvetlen indító oka, nem tudjuk. Tény azonban, hogy a hun seregek főemberük, Balambér vezérlete alatt a mondott időben az ostri- gótokat legyőzték és szállásterületeiket elfoglalták. E katonai siker a hunokat félelmetes hírbe hozta az egész környéken- A vízi gótok 376-ban félelmükben odahagyták országukat, nagy sietve átkeltek a Dunán és a Római Birodalom területén kerestek menedéket. Így a hunok egyetlen lendülettel elérkeztek a Kárpátok keleti lábaihoz.

Sikereiken felbuzdulva hamarosan tovább terjeszkedtek és néhány év leforgása alatt (409-433) birtokba vették az egész Kárpátmedencét. Két hatalmas hun király, Oktár (megh. 430) és Rúga (megh. 434) az új birtokot észak és kelet felé egész az Uralig kikerekítette és központi kormányát a mai Magyarország területén, a Tisza-Maros összefolyása táján állította fel. Ezzel egy új és hatalmas hun birodalom alakult ki, amit Attila az Atlanti Óceán felé igyekezett tovább bővíteni és csak kevésen múlt, hogy a Római Birodalmat is meg nem hódította. Ha ugyanis 451-ben a franciaországi Troyes mellett a maoriatomi csatamezőn (Catalaunum) döntő győzelmet arat, egész Európát egyesíti.

Attila király nem sokkal élte túl a Római Birodalommal való mérkőzést, mert 453-ban váratlanul elhunyt. A histórikusok szerint: "Életét nem ellenséges kéz oltotta ki, se nem alattomos gyilok. Orrvérzés ölte meg annak a násznak éjszakáján, amelyet új feleségével, Ildikóval tartott" (146m. 135). A trón idősebbik fiát, Ellákot illette volna, de testvérei a birodalom megosztását kérték. Az osztozkodás belső háborúra vezetett és abba a hunok uralma alá került germán törzsek is beavatkoztak. A döntő csata valahol a Dunántúl, az ismeretlen fekvésű Nedao nevű folyónál zajlott le. A csatában Ellák halálát lelte s ezzel a mintegy nyolcvan esztendeig fennállt birodalom szétbomlott, a hunok nagyhatalmi szerepe Európában leáldozott.

Őshazájuk. - A történettudomány azt tanítja, hogy a hunok Ázsiából eredtek; Ázsia alatt értve Nagy-Ázsia szélsöpörte pusztáit egészen a kínai Nagy Fal szomszédságáig. E feltevést a franciák egykori kínai szakértője, Deguignes fogalmazta meg mintegy kétszáz évvel ezelőtt. Ó a kínai falak előtt tolongó népek között egy, az európai hunokkal azonos nevet viselő népet fedezett fel, amelynek nevét olyan kínai írásjelekkel írták, amiket Hiung-nu alakban írnak át európai betűkkel és a Hun-ni hangcsoporttal ejtenek ki. Ezt a népet - így folytatják - a kínaiak fokozatosan távolabbra űzték szomszédságukból, amíg azok el nem érték Európa keleti széleit, ahonnan aztán maguktól mentek tovább és lettek Nyugat rémei. Az európai és ázsiai hunok között az összefüggés kizárólag a Hunni név azonosságára épül fel, mert az európai hunok ázsiai eredetét okmányszerűen igazolni nem lehet. A kínai fal mellől elűzött hunok ugyanis időszámításunk előtt 35-ben a vizsgálók szemei elől eltűnnek és az Európa felé vezető útvonalon 300 éven keresztül nem történik róluk említés.

Amikor viszont a név a 4. században a Donnál újra felbukkan, annak viselői semmiféle belső-ázsiai hagyományt nem mutatnak fel. A történetírók maguk is bevallják: "Hogy ez az átvonulás Ázsiából Európába hogyan történt. . . arról a források nem beszélnek" (146m. 60). A középkori források szerint a hunok nem is Ázsiából, hanem Szcítiából, vagyis a Don és Káspi között elterülő vidékről indultak hódító útjukra és éppen ezért leggyakrabban szkíta néven emlegetik őket. Ők lennének a királyi szkíták leszármazói, akik viszont iráni eredetűek voltak. Emlegetik a hunokat cimmeri néven is, azok nevén, akik ugyanazt a Kaukázus feletti térséget birtokolták a szkíták előtt s akik mezopotámiai eredetűek. Alkalomadtán nevezik őket a Herodotos által feljegyzett titokzatos ~Sigunnai~ néven is, ami szintén olyan kifejezés, ami a Régi Keleten fordul elő. Az európai hunok nagy-ázsiai eredete tehát olyan, ami a rendelkezésünkre álló források szerint tarthatatlan.

Az ázsiai származás ötlete azonban, mint kényelmes megoldás a történettudományban mégis meggyökeresedett olyanféle dogma, mint az indogermán meg a finnugor elmélet: mindenki mondja, de senki sem hiszi. Erre az ingatag alapra építették fel az adatokkal szintén nem támogatott további következtetéseket.


A hunok faja és nyelve.

A hunok faji hovatartozását az emberi egymaga nem tudja meghatározni. A hunok halotthamvasztással temetkeztek és így kevés a csontmaradvány, ami nekik tulajdonítható. Tárgyi bizonyítékok hiányában a középkori írók feljegyzéseihez fordulnak azokból következtetik, hogy a hunok legalább részben a mongol fajhoz tartoztak. Ha Ázsiából jöttek, mi más fajhoz is tartozhatnának? A valós az, hogy az 5. századbeli hunok faji jellegéről közvetlen adatok alapján eddig semmi bizonyosat nem tudunk. A vizsgálat nehézségét azzal magyarázzák, hogy a tulajdonképpeni hun elem Attila birodalmában; elenyésző kisebbség lehetett, amely "valósággal eltűnt a rengeteg ind európai, főleg iráni (!) nép hatalmas tömege alatt" (146m. 29). Az gondolat, vajon nem éppen ez az iráni eredetű "hatalmas tömeg" volna tulajdonképpeni hun, nem vetődött fel, mert a nagy-ázsiai eredetelméletbe nem illeszthető be. Viszont a hun név korábbi, Kaukázus alatti előfordulásait nem ismerik, ami kalauzolásul szolgálhatna.

A hunok nyelvét sem tudták megállapítani, mert eddig arra se. találtak perdöntő bizonyítékot, hunoktól eredő írott emléket. A hun nép nyelvére nem is tettek határozott megállapításokat, hanem csak uralkodó nemzetségük nyelvére, amit határozottan töröknek mondanak (146m. 29 Törökből magyarázzák Attila apja Mundiuchus nevét, Attila főfeleségének Kreka, Rekan, Erka nevét és a tőle származó három fiúét: az Ernák, Ellák és Dengezik nevet. Török volna a Hun, Huni, Uni név is ,nép' jelentéssel Nem igen egyeztethető össze ezzel a török felfogással, hogy az uralkodó család három nagy királyának nevét, Rúga, Bléda és Attila nevét mégse a törökből, hanem a germánból (gótból) eredeztetik. Megvizsgálták ránk maradt három hun közszót is, amit idegenek jegyeztek fel. Ezek Kamon, Medos és Strava. Az első árpából erjesztett italt, sört jelent, de ezt a szót nem sikerült a törökből levezetni. A második jelentése ,mézes bor' s magyarázatul megadják szanszkrit (medlu) és kelta (médu) megfelelőjét (a magyar ,mézes' azonban nem szerepel!), de ezt a szót sem tartják török eredetűnek. Ami a harmadik szót illeti, akkor használtál amikor Attilát hívei eltemették és sírjánál nagy evés-ivással ünnepeltek De ezt a szót sem lehetett a törökből levezetni.

E sovány és végeredményben nemleges eredmény után meglepődünk a nyelvészek következtetésén, akik így szólnak: "Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy az európai hunok vezetőrétege, de bizonyára maga a hun nép is, török nyelvű volt, illetőleg egyszerűen török volt" (146m. 225).


A hunok műveltsége.

A hunok műveltségéről, illetve műveletlenségéről a nyugat-európai krónikások elijesztő képet rajzoltak.

1) A vízi gótokat és az ostri gótokat a történettudomány germán törzseknek tekinti és a német kézikönyvekben javasolt módon nevüket "nyugati" illetve "keleti" gótoknak Értelmezi. E megszokott értelmezés igazságát azonban semmi sem bizonyítja, sőt a körülmények a magyarázat ellen szólnak. Mivel a vízi gótok valóban nagy vizek mentén, az esti gótok pedig a hunoktól közvetlenül nyugatra, napeste felé laktak, a két nevet magyar értelműnek is tekinthetjük. Kétségesé teszi a gótok kizárólagos germán létét az is, hogy királyaik nevei nem germán, hanem magyar szóelemeket tartalmaznak, köztük híres Úr szavunkat- Legnagyobb királyuk például ER-MAN-AR-IK: Úr mén urak királya nevet viselte. A gótok írni is a Fekete-tenger körül élő magyar nyelvű népektől tanultak meg, akiknek rovásírását átvették és írásművészetük ."Runa" nevét is a magyar "róni" igéből alkották meg. A gótok szimbóluma, a kecske, tipikus dél-mezopotámiai és egyiptomi szimbólum. A gótok kilétét érdemes volna közelebbről is megvizsgálni, mert esetleg meglepő eredményekre jutnánk. Talán magyar vezetésű néppel állunk szemben?

A megelőzőleg soha nem tapasztalt tüneményes katonai műveletek, a sorozatos hun sikerek, a Duna-vidék gyors birtokbavétele, a germánok futása, Attila paripáinak az Óceánig való ügetése az egykorú szerzetes írók lelkében szörnyű félelmet gerjesztett. Attilában csak az antikrisztust látták, az Isten ostorát, aki nem is ember, hanem állat. A nyugat-európai népek történeti irodalmában ez az ezerötszáz éves klisé ma is forgalomban van, csupán az egészen hihetetlen vonásokat törölték ki belőle, mint aminő például Attila királynak kutyától való származása. A kép akkor is enyhül, valami kulturális dicsőséget tudnak maguknak kihasítani a nagy király örökségéből.

A hivatalos magyar történetírók egészen mégsem követik ezt a nyugat- európai szemléletet és Attilával kapcsolatban kiemelik a hunok hősiességét, egyszerűségét és igazmondását. Szóhasználatuk azonban mégis olyan előéletekkel terhelt, amiből Attila végeredményben náluk is a barbárság megtestesítőjeként jelenik meg. Amíg germán törzsek hódításairól szólnak, ilyen szelíd kifejezéseket alkalmaznak: "Előretolták szállásaikat a Fekete tengerig", "Kiterjesztették hatalmukat", "Megszállták...", addig a hunok hasonló műveleteit így írják le: "Rávetették magukat a keleti gótokra... száguldoznak... dúlnak .. fosztogatnak... végigrabolják .. betörnek .. hajléktalanná tesznek sok népet. . . mindenki fut, aki csak tud Isten ostora elől". Történetíróink úgy látszik, elfelejtették, hogy a nemzetközi szótárba ,vandál' szó nem a hunok, hanem a germánok viselt dolgai nyomán került be és nem gondolják meg, hogy a lovas harci technika nem állati dolog, ha ló is szerepel benne, hanem a tudományos hadviselés magasabb foka.


A hun nép sorsa.

Hová lett a sokmillió hun a Duna-medencéből a a nagyhatalmi állás bukása után? Erre a kérdésre a történetírók a hunok teljes megsemmisülésével válaszolnak. Szerintük ugyanis a zöm az életben maradt Attila-fiúkkal kivonult a Kárpátokon túlra és szétszóródott Volgáig elterülő hatalmas vidékén. Ahol nagyobb részek terelődtek össze, azok egy ideig még megőrizték politikai önállóságukat Kutrig- úr és Utrig-úr nevű fejedelmeik alatt, akik egyéb úr-népek felett is uralkodtak, aminők az onog-úr és sereg-úr. A két Attila-fiú, Dengezik és Ernák is uralkodott egy-egy hun töredék felett, de "nyugtalanságuk" veszélybe sodorta őket: 469-ben Bizánc Dengezik "fejét vette", helyesebben: megölette. Végül a két Attila-fiú népe is szétszóródott, a helyben maradottakat pedig felszívta az Avar és a Bolgár Birodalom. A Dunamedencéből sokan mentek nyugatra is, bebocsátást kérve a Római Birodalomba, ahol közülük feltűnő sokan magas katonai és politikai állásokba kerültek (tehát mégsem lehettek annyira tudatlanok, ha idegen létükre ilyen tüneményesen érvényesültek a bennszülöttek felett!). Lényeg a történetírók számára. hogy a hunokat kivonultatják a Kárpát-medencéből és eltüntetik a történelem forgatagában-amivel persze a történeti tények ellentétben állnak .

Nagy vonásokban ez az a sok ellentmondást, feltételezést tartalmazó elfogult és lényegében teljesen hamis kép, amit a hunok őshazájáról, fajáról, nyelvéről, műveltségéről és népük sorsáról a jelenlegi történeti kézikönyvekben találunk.


KIK A MAGYAROK?

A magyar őstörténet nyelvészeti alapja. - Magyar őstörténet alatt közmegegyezéssel az Árpádok 9. század végén lezajlott honfoglalása előtti kort értjük. Ez is telítve van bizonytalanságokkal, az ellentmondó elméletek halmazával és soha be nem bizonyított feltételezésekkel. A helyzet magyarázata jórészben itt is ugyanaz" mint a hunok esetében: magyar nyelven írt feljegyzések az Árpádokat megelőző időkből eddig még nem kerültek elő. Más népek tollából eredő ránk vonatkozó feljegyzések is csak a 9. század közepétől állnak rendelkezésünkre és - ugyancsak eddigi tudásunk szerint - a Magyar név is, mint népnév, ismeretlen a 9. század előtt. Elszórt adatokkal sem sikerült az 5. századnál korábbi időkben képet alkotni múltunkról. Ezért, mint hazai kollégáink írják: "A magyar őstörténetet visszafelé csak az 5. századig lehet nyomozni. Azontúl egy tapodtat sem mehetünk előre, elvész szemünk elől minden irányító nyom" (118 m. 38).

Ilyen körülmények között, amidőn "az írott történeti adatokból éppen úgy nem várhatjuk, akárcsak a honfoglaláskori régészeti leletekből, hogy őstörténetünk messze évezredeibe vezessenek bennünket" (117m. 25), a magyar őstörténet nyomozására - úgy vélik - csak egyetlen lehetőség marad: a magyar nyelv szerkezetét és szókincsét kell összehasonlítani a rokonnépek nyelvével és szókincsével és a Kr. e. időkbe visszanyújtható közös ősi szavak segítségével megrajzolni a régi idők világát. A jelenleg otthon forgalomban lévő hivatalos őstörténet tehát kizárólag a nyelvtudomány megállapításaira felépített következtetések láncolata. Ez egyúttal azt is jelenti, ha mégis találunk magyar nyelvű forrásokat a Kr. előtti időkben, összedől egész őstörténeti elképzelésük.

Amidőn hazai nyelvészeink kutatásaikhoz hozzálátnak, az indogermán nyelvészet hatása alatt állva abból az eleve felvett tételből indulnak ki, hogy a magyar nyelv nem lehet ősnyelv (idioma primogenitum). Más szóval a magyar nyelv sem olyan, amely születésétől kezdve kifejlődéséig a maga teremtette eredeti szókinccsel és szerkezettel élne, hanem olyan nyelv, amely egy más, már korábban meglévő, de ma már kihalt ősnyelvből átvett örökséggel indult útjára, amit maga továbbfejlesztett, újabb és újabb kölcsönökkel gyarapítva. Zsirai Miklós, a magyar nyelv nemrég elhányt főideológusa a tételt így fogalmazta meg: "Eleve valószínű, hogy.., a magyar sem holmi idioma primogenitum, a magyar is valamilyen ősi nyelvegység felbomlásából keletkezett" (118 m. 13).

Második tételükként megállapítják, hogy. a magyar nyelv szerkezete és szókincse úgynevezett finnugor nyelvek szerkezetével és szókincsével áll rokonságban. Ez tökéletesen igaz. Csakhogy a finnugor nyelvészek ezen a rokonságon kívül más közeli rokonságot nem ismernek el. A rokonságot következő nyelvekre korlátozzák: 1. magyar, manysi (más néven vogul) hanti (ostiak) - együttesen ,ugor' nyelvek, ezek lennének legközelebbi nyelvrokonaink; 2. udmurt (vótiak), komi (zürjén), erza és moksa (mordvin), mari (cseremisz), szame (lapp), szuomi (finn), esti (észt), karjalai együttesen a ,permi ág' nyelvei és 3. egészen távoli rokon a szamojéd nyelv. E megállapításhoz ezt a következtetést fűzik: "... eszerint a magyart... a finnugor nyelvrendszer, a finnugor nyelvcsalád tagjának, finn-ugor nyelvnek kell tekinteni" (188m. 3).

A nem hivatalos iskolához tartozó nyelvészek azonban észrevették, hogy a magyar nyelv a török nyelvekkel is igen közeli rokonságban áll, sőt ezenkívül egyes ókori nyelvek is, mint például a mezopotámiai szumér, vele nagyon közeli - a finnugornál erősebb - rokonságban állnak. Ezért ,finnugor' elnevezés nem kielégítő, nem találó és nem is tartható fenn jogosan. Továbbmenőleg, ha a magyar nyelv valóban ennyire régi, régibb mint a finnugor nyelv, akkor mégiscsak idioma primogenitum lehet, miből örököltek a finnugor népek, török népek és mások is! Vagyis helyesen nem ,finnugor' nyelvekről kellene beszélnünk, hanem ,magyar' nyelvekről, melyek eredeti formáját egyedül mi, mai magyarok tartottuk fenn, akik az ősi nevet is viseljük és a rokonnyelvek a mi nyelvünk leszármazói.

Ez már egészen más dolog s olyan mélyrehatóan különbözik a mai hivatalos felfogástól, hogy azt a finnugor nyelvészek egyelőre elutasítják. Mivel a finnugor nyelvészek a magyar nyelvet nem ősnyelvnek, hanem leszármazott nyelvnek tekintik és mivel szerintük a magyar nyelv beszélői "Európába csak a 9. század végén érkeztek, azért így okoskodnak a továbbiakban: ha a mi nyelvünkben valami közös az indogermán, török vagy más nyelvekkel, ez csak úgy magyarázható, hogy ezeket az elemeket e már régebben Európában lakó népek nyelvéből a magyar vette át. Ez a kölcsönzés a törökből, germánból, szlávból, latinból, irániból, a finnugor elmélet további fontos tartóoszlopa, szerves része és kiegészítő tétele, nélküle az egész teória nem tartható fenn. De mi fog történni ezzel a kölcsönzési elmélettel, ha kiderül, hogy magyarok Európában már Krisztus előtti évezredekben is laktak, tehát előbb, mint a megnevezett népek? Ez esetben a logika szabálya szerint az következik, hogy a kölcsönzés fordított irányban történt.

A magyar ősműveltség és őshaza finnugor elképzelésben.
A magyar ősműveltséget a finnugor nyelvészek a következő módon rajzolták meg. Ha a magyarok az őshazában még a közös ,finnugor' nyelvet beszélték, egyszerűen meg kell keresni azokat a közös finnugor szavakat, amelyek a rokonnyelvekben ma is megtalálhatók és az így talált ősi közös szókincs fogja tükrözni a kérdéses műveltséget. A módszer kétségtelenül jó eredményre vezetne, ha a kiindulópont igaz volna, vagyis ha a rokonság csak az ugor és permi ágra korlátozódna és nem tartozna abba bele például a mezopotámiai szumér ág sem. Az az ősműveltség, amit ezen a módon találtak, egy egészen civilizálatlan népséget, minden magasabb kötelék nélkül élő embercsoportokat, szanaszét kóborló bandákat tüntet fel, amelyek termelő tevékenységet nem folytattak, nem ismerték a földművelést és nem volt állattenyésztésük sem, hanem csupán parazita életet éltek: halásztak, vadásztak és a természet önmagától nyújtott javait gyűjtögették, ahogy ők mondják "a vadság felső fokán éltek" (7m. 27 sk).

Ez a megállapítás annyira nem illik a későbbi láncszemekbe, hogy eredményükön maguk a finnugor nyelvészek is meglepődtek. Más céhbeliek a közös, vagyis finnugor alapszavak közé sorolják az ilyeneket is, mint Ház, Fal, Ágy, Kenyér, amelyek vitathatatlanul kultúrszavak, helyben lakást, mezőgazdálkodást és nem kóborlást tételeznek fel (188m. 7 sk). Ezért a vadságra vonatkozó megállapításukhoz ezt a kiegészítést fűzik: ,,A kutatás ezen a téren még közel sem mondta ki az utolsó szót" (7m. 32). Vajon mi lesz a finnugor elmélet utolsó szava, ha kiderül, hogy elődeink már a feltételezett finnugor ősnyelv előtt is magyarul beszéltek és nemcsak a ház szót, hanem a palotát is ismerték, öntöző csatornákat építettek, függő kertekben pihentek és ma is jól érthető magyar nyelven készítették írásos feljegyzéseiket?

A finnugor alapnyelvet beszélők közös társadalmából - így folytatódik elméletük - az ugor csoport (magyar, manysi, hanti) időszámításunk előtt 2500 vagy 2000 táján kivált és ezer vagy ezerötszáz évvel utóbb, vagy talán kétezer évvel utóbb (itt teljes a bizonytalanság), úgy Krisztus születése táján, a magyar ág megkezdte külön életét. Szerintük tehát "A magyar nyelv önálló, külön életéről csak attól az időtől kezdve beszélhetünk, amikor legközelebbi rokonaitól... is elvált" (118m. 39). Eszerint magyar nyelven írt szöveg legkorábban csak Kr. születése után volna lehetséges, de az időszámítást megelőző időkből nem.

A magyar őshaza földrajzi helyére és onnan a Duna-medencébe való vándorlásra szintén nyelvi mozzanatokból következtettek. A magyarok legkorábbi lakóhelye az a terület volt, ahol a rokonnépekkel még együtt éltek és a finnugor közös nyelvet beszélték. Meg kell tehát csak keresni a rokonnépek nyelvében a közös növény- és állatneveket s ahol azok ma találhatók, ott volt az őshaza. Ezt a helyet ilyen módon az erdők zónájában találták meg, az Ural hegység és a Bjelaja folyó között fekvő aránylag kis területen, s a megállapítást a nyelvészek általánosan elfogadták. Újabban azonban ezt a területet már nem őshaza néven emlegetik, hanem csak olyannak, ahol az alapnyelvet beszélők utoljára még együtt éltek (7m. 23). Mert hogy megelőzőleg hol laktak, nem tudni! "Ez idő szerint nem tudunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy a szétvándorlásuk előtti hosszú évezredek alatt (Kr. e. 8000-Kr. e. 2000) a finnugor nyelvű népek mikor, hol fordultak meg és hogyan, milyen elemekből integrálódtak." A finnugorok korábbi közös lakóhelyeit a legkülönbözőbb tájakon keresték, de "a tanítások túlnyomó többsége igazolatlan, igazolhatatlan feltevés, jámbor ötlet" (188m. 4)"

A nyelvészek által kijelölt őshaza, vagy az "utolsó közös finnugor lakóhely" földrajzi fekvését több meggondolás kétségessé teszi. A mai magyar nyelvben ugyanis éppen az erdős övezetre utaló finnugor alapszavak hiányoznak: a farkas, szarvas, medve, rénszarvas, cirbolyafenyő finnugor megfelelői. Sőt még a legfontosabb idevágó fogalmat, az ,erdő' fogalmát fedő szó sem azonos a vonatkozó finnugor szóval (7m. 27). Ezenfelül az egész növényföldrajzi és állatföldrajzi elemzés csak akkor volna elfogadható, ha a szóban forgó növények és állatok két, három vagy négyezer évvel ezelőtt is ugyanazon a területen éltek volna, ahol ma találjuk őket. Ez azonban nem valószínű, mert időközben lényeges klímaváltozások történtek és azzal párhuzamosan a növények és állatok életsávja északra tolódott. Az őshaza földrajzi helye tehát a finnugor elmélet keretén belül is bizonytalan és a körülmények délebbre fekvő területre utalnak.

A feltételezett Ural- vidéki őshazából a Duna-medencébe való vándorlást a következő módon képzelik el. Az őshazából az ugor ág, tehát benne a jövendő magyarság is, Kr. e. 1000 táján, vagy talán Krisztus születése táján kivált és kelet felé indult. Átkelt az Ural- hegység másik oldalára, majd onnan is tovább ment Szibériába, a Tobol és Isim sík vidékére, vagy talán még ennél is messzebb, befelé Ázsiába. Ez újabb lakóhelyeiken ax iráni, tehát a Kaukázus és Kaspi alatti kultúrkör legészakibb kisugárzó övezetével lettek határosak és az iráni befolyás hatására addigi gyűjtögető életmódjukat elhagyták és áttértek a lovas és nomád életforma egy szerényebb formájára. Ezután következett a sorsdöntő esemény: "Kr. utáni 5. században kelet felől egy nyugati irányba előretörő török népvándorlás zúdul az akkor már lovas nomád magyarság nyugat-szibériai, Tobol- Isim vidéki szállásaira. A magyarság csatlakozik az új hazát kereső török népekhez s ettől kezdve csaknem ötszáz esztendeig, egészen a honfoglalásig, török szövetségben és szomszédságban él. Törökök között, szövetségükben vagy nyomásukra, - vonul az Uraltál a Kaukázushoz, onnan pedig Levédián és Etelközön keresztül a mai hazába" (118m. 6).

Ezt a Szibériából Kaukázushoz történt levonulást 250-300 török eredetűnek nyilvánított szó kölcsönvételéből következtetik úgy, hogy a kölcsönözést a feltételezett vándorútra helyezik. Az ekkor kölcsönvett szavak között említik mint a legfontosabbat népünk Hungár nevét is. Ez a név törökül "tíz nyíl", de alatta tíz törzs volna értendő. A szó török alakja Onog- úr, de ezt a török nevet mégsem törökök ruházták volna a magyarokra, hanem a törökül egyáltalán nem beszélő szlávok (!?)~ Bármilyen furcsa ezt a megállapítást hallanunk, de így olvassuk a szakmunkákban (141m. 73) . E törökből kölcsönözött szavak nagy részéről azonban Vámbéry Ármin kimutatta, hogy olyan hangalakban szerepelnek a magyar nyelvben, amely azok eredetét sokkal régibb időkbe helyezi, mint a török nyelv kialakulása; vagyis Vámbéry szerint nem török szavak és nem is használhatók az útvonal igazolására. Sőt, maga az Onog- úr név sem török eredetű. A nyelvészeti érvek tehát semmi támpontot sem nyújtanak a feltételezett Szibériából Kaukázushoz történt levonulásra.

A levonulásra vonatkozólag egykorú írott szöveg sincs és arra sehol semmiféle utalást nem találtak. Az elmélet felállítói maguk mondják, hogy a levonulás, ha ilyen egyáltalán volt, "meg nem határozható útvonalon történt" (8m. 65); az útvonalra vonatkozólag, amelyen ez a népvándorlás lezajlott, nincs adatunk," és "hogy a magyarság Nyugat-Szibériából történt elvándorlása után a Kaukázushoz vonult, s hogy a 800-as évek elejéig ott a marad, azt történeti feljegyzésekkel igazolni nem tudjuk" (118m. 71 sk). Ez az Ázsiából való levonulás tehát pontosan olyan légből kapott, mint a hunok hasonló ázsiai levonulása. Az elmélet mellett mégis kitartanak. Az átlagos olvasó, akinek nincs ideje a szakkönyveket végigböngészni, ezekről a nehézségekről nem sokat tud. A nagyközönségnek az őstörténeti kutatások végeredményét mint történetileg bebizonyított dolgot adják elő, határozott fogalmazásban, így összegezve:

,,A magyarság eredete szerint sem nem mongol, sem nem árja nép, hanem az Európa északkeletén kialakult finn- ugorságnak egyik életerős, friss hajtása. A magyarság önálló, külön életét Kr. előtt 1000 táján kezdi meg az Ural- hegység európai oldalán. Az első urálinak nevezett őshazában kb. ezerötszáz esztendőt tölt el. Itteni életének utolsó szakában átkerült az ezen a részen könnyen járható Urál- hegység keleti oldalára, ott elhagyva régebbi, erdőlakó, gyűjtögető életmódját, áttér a lovas- nomád életmódnak nyugat- szibériai szerényebb formájára" (118m. 5 sk).

Ezután következik az ismertetett levonulás. Miután őseinket a törökök megtanították a magasabb kultúrára és a lovas tudomány alkalmazására, egyetlen rohammal birtokba vették a Kárpátok medencéjét. Itt is török néptöredékeket találtak, de főleg nagy tömegű szlávságot, akikre rátelepedtek. Ezektől állítólag megint sokat kölcsönöztek, különösen a szlávoktól, akiktől a földművelés és a keresztény vallás szókincsét szinte teljesen átvették; a szlávoktól kölcsönvett szavak etimológiai szótára két vaskos kötetre terjed. De kölcsönöztünk nemcsak irániaktól, törököktől. szlávoktól, hanem minden más néptől is, akikkel csak érintkezésbe kerültünk, jelesül a németektől és a latinoktól. Hála ennek a nagy adósságnak, Szent István királyunk alatt végre felemelkedtünk az általános európai színvonalra. Idegenek, akik a finnugor nyelvészek megállapításait elolvasták, azok alapján a magyarokat Európába betolakodott barbár népnek tartják és így szólnak róluk: "Ami a magyar népet illeti, az sok szláv, német, latin kölcsönszavat csatolt azokhoz a kölcsönszavakhoz, amelyeket megelőzőleg a törökből merített, úgyhogy szótárának jelentős része idegen" (133m.).

Hogy miként egyeztethető össze ezzel az óriási mértékű kölcsönzéssel az a másik közismert nyelvészeti megállapítás, amely szerint szókincsünket feltűnő nagy terjedelemben használó három nagy költőnk, Tompa Mihály, Arany János és Petőfi Sándor több mint 90 százalékban ősi finnugor (!) szavakat használ, - nehéz felfogni.

A finnugor őstörténeti felfogás ma már otthon is elszigetelődött és a rokontudományok, elsősorban a régészet, kezdik ostromolni. Hazai régészeink korábban nagy készséget mutattak arra, hogy a finnugor nyelvészek által kidolgozott magyar őstörténetet alátámasszák.

László Gyula azonban, aki az idevágó munkásságot újabban bámulatos részletességgel és nagy irodalmi körültekintéssel újra összefoglalta, kénytelen volt vizsgálatát nemleges válasszal lezárni (117m. 5). Szerinte a régészet nem igazolja a finnugor alapozású őstörténeti elméletet. László Gyula tapintatosan így szól:

"Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy e leletekkel egyelőre nem tudjuk még nyomról-nyomra követni azt az utat, amelyet a magyar nép a nyelvtudomány és történelemkutatás eredményei szerint nyugat-szibériai őshazájából mai hazánkig megtett. Azok a leletek, amelyeket már kétségtelenül a honfoglaló magyarságtól származtathatunk, nem vezetnek minket messzebb a 9. századnál, területileg pedig Lebedián túl" (118m. 194).

Ami pedig a Kunda-Sigir műveltséget illeti, amelynek elterjedése nagyjából fedi a finnugor népek későbbi szálláshelyeit, László Gyula arra a meglepő eredményre jut, hogy ez a műveltség eredetileg délről, Dél- Uralból felfelé, Közép- Uralba, s onnan kettéágazva a Baltikum felé és Kelet-Szibériába terjedt, tehát éppen ellenkező irányban, mint amerre őseink a feltételezés szerint mentek volna (117m. 81, 98 sk). A régészeti anyag etnográfiai elemzéséből pedig az a benyomás szűrhető le, hogy a magyarság úgynevezett törökös vezetőrétege mégsem egészen törökös jellegű (117m. 19). Nemde furcsa ezek után a finnugor nyelvészektől azt olvasni, hogy "a régészeti kutatások eddigi eredményei nemcsak, hogy nem ellenkeznek a nyelvészeti paleontológia megállapításaival, hanem határozottan megerősítik azokat" (188m. 10).

De nemcsak a régészet nem támogatja a finnugor alapú őshaza és vándorlás elméletét, hanem a magyar mitológiai kutatás sem, amennyiben ilyen van. Ennek a tudománynak emlékei nem Szibériára utalnak, hanem kifejezetten a Régi Keletre: Irán, Mezopotámia, Egyiptom, Szíria és Kisázsia területére és a régi napvallás emlékeit tükrözik. Amit a sámánkodásra vonatkozólag Diószegi Vilmos Szibériában talált, csak halvány fénye annak a hatalmas vallási komplexumnak; ami az ókorban teljes pompájában virágzott a Régi Keleten s amiről Magyarországon is sokkal bővebb anyaggal rendelkezünk. A szibériai eredmény olyan sovány, hogy a sámánkodás kiinduló pontjának Szibéria nem tekinthető. Téves a sámánkodást északi hisztériának nevezni és a hideggel magyarázni annak eredetét, mintegy ezzel Szibériához kötve a jelenséget, ha ez a foglalkozás a meleg éghajlat alatt a Régi Keleten is megvolt.
Nem támogatja a finnugor elméletet a középkori magyar történeti irodalom sem, a geszták és krónikák, amelyek szerint az őshaza nem Ural- Szibériában, hanem a Régi Keleten volt.

Éppen ezért a finnugor tudósok a geszták és krónikák híradásait tévesnek jelentik ki és elutasítják: "A magyar irodalom egyhangúan elutasítja a krónikákban hagyományozott magyar őseredetet" (82m. 11). Különösen Kézai Simon mester 1282-1285 táján készült gesztáját és leszármazóit mellőzik, amelyek a magyarok őshazáját Babilon táján, a Vörös-tenger partvidékén és Memfisz körül emlegetik és a hunokat a magyarokkal azonos nyelvű népnek tartják. Kézai váltig ismétli, hogy a hunok magyarok (Huni sive Hungari), hogy a magyarok egyik ága már jóval Árpád előtt beköltözött a Duna- medencébe és ott országot alkotott, Attila pedig a legnagyobb magyar király volt, továbbá hogy Árpáddal tulajdonképpen a hun-magyarok kiköltözött része jött vissza. Az Anonymus-csoporthoz tartozó elbeszélő források is szólnak hun-magyar testvériségről, de azt - Árpád dicsőségét kívánva megírni nem részletezik, csupán annyit mondanak, hogy Árpád Attila nemzetségéből származott. Anonymust, aki 1196-1203 táján készítette gesztáját, szembeállítják Kézaival és céljuk érdekében félremagyarázzák. Azt az útvonalat, amelyen Anonymus Árpádékat vezeti, kelet felé megnyújtják ' s vele próbálják igazolni az ural- szibériai őshazát. Pedig Anonymus mindig csak a kaukázusi őshazáról, a Don-Volga közti Szcítiáról beszél, és egyetlen szóval sem említi, hogy a magyarok valaha is az Uralban, vagy pláne azon is túl, Szibériában laktak volna.

E helyütt nem foglalkozunk azoknak a nyelvészeknek eredményeivel, akik nem a finnugor iskolához tartoznak. Csak éppen megemlítjük, hogy az ő újabb kutatásaik romhalmazzá döntik a finnugor elmélet minden tartóoszlopát és súlyos szemrehányást tartalmaznak a finnugor szakértők erőszakoskodásaival szemben, akik a magyarság őstörténetét kiárusították, legdrágább kincsünket, a magyar nyelvet szétosztogatták boldognak és boldogtalannak. A finnugor elmélet tanárai és tudósai ezeket az észrevételeket és az újabb munkákat komolyan szóra sem érdemesítik és mérhetetlen gőggel és gúnnyal lesodorják íróasztalukról. A finnugor szakemberek szerint ezek az alkalmatlankodó kutatók ,,romantikus lelkű megszállottak", akik azzal áltatják magukat és másokat, hogy a magyar a világ legősibb nyelve és hogy ősapáink Ádám-Éváig visszamenőleg ezen a nyelven beszéltek, szerintük ez "nevetséges álláspont", úgyszintén nevetséges "a valamivel tudományosabb álarcot öltő, de egyértelműen nacionalista-soviniszta turáni gondolat" is. Amit az új megoldást keresgélők írnak, a finnugor ideológusok szerint csak zavaros, naiv, reakciós és "fasiszta" dolog (86m. 143) !

A finnugor tudósok elszigeteltségükben elvesztették idegeik feletti uralmukat és utolsó érvként politikai befolyásukat veszik igénybe, hogy ellenfeleiket elhallgatásra bírják. Aki erről bővebb felvilágosítást óhajt, nézze meg az "Őstörténeti csodabogarak" címet viselő előadásukat (118m. 276 sk).

A hazai magyar őstörténet hivatalos elméletének gyenge pontjait, ellentmondásait, mellőzéseit és teljes elszigeteltségét szándékosan emeltük ki. Ezzel érzékeltetni kívántuk, hogy a magyar őstörténet finnugor formája, akárcsak a hun történet, távolról sincs tudományosan megalapozva és hogy a forgalomban levő elképzelések légüres térben lebegnek. Ha tehát a következő fejezetekben forrásaink alapján a finnugor tanítással ellenkező felfogást fejtegetünk, azt nagyon is időszerűnek és szükségesnek kell tekintenünk.

"Az őshaza fogalom a nemzetközi irodalomban is elég bizonytalan. Akik a szót öntudatosan használják, vele általában azt a területet jelölik, amelyen a nép nemzetté alakulása lejátszódik, vagyis a törzseket először foglalták keretbe és a neolitikus kultúra felvétele után a helyhez kötöttség bekövetkezett. Ezt a folyamatot rendszeres írásbeli tevékenység szokta kísérni. Az őshaza előtt kinyomozható lakóhely a "szülőhaza"


BESZÉLHETÜNK-E HUN-MAGYAR TESTVÉRISÉGRŐL?

A hun történet és a magyar őstörténet finnugor fogalmazásának felvázolása azért is szükséges volt, hogy megértsük, miért utasítják el a szóban forgó magyar tudósok a hun-magyar testvériség gondolatát olyan mereven. Ha tudniillik úgy találták, hogy 1. a hunok őshazája Belső ázsióban, a kínai Nagy Fal előterében volt, a magyaroké pedig az Ural vidéken, 2. ha a hunok törökül beszéltek, a magyarok pedig magyarul, 3. ha a hunok a mongol fajhoz tartoztak, a magyarok pedig a finnugor fajhoz, 4. ha a hun nép már teljesen elpusztult, amikor a magyarok a kaukázusi térségben megjelentek, - akkor kénytelenek azt mondani, hogy a hun-magyar testvériség a mesék világába tartozik (83m. 2). A krónikák magyar-hun viszonyra vonatkozó híradásait legújabban átvizsgáló tudósok például ebben összegezik álláspontjukat: "Valószínűnek kell tartanunk, hogy a külföldi (és magyarországi) hun-magyar kapcsolat hite általában ténybeli alap nélkül, tudós kitalálás következtében keletkezett" (146m. 265) és "a magyarságnak semmi köze sincs a hunokhoz s a magyar-hun rokonság gondolata tudós kitalálás", amit "tudományosan nem lehet bizonyítani" (146m. 8).

Tovább is mennek és tilalmazni akarják, hogy a hun-magyar testvériség kérdését egyáltalában feszegessék. Az ilyesmi szerintük "politikailag irreális rajongásra, álmodozásra ad alkalmat, el kell tehát vetni már csak azért is, nehogy ellenségeinknek okot szolgáltassunk, hogy ázsiai barbároknak bélyegezzenek bennünket" (146m. 8). A hunoknak az angolszász és latin világban igen rossz emlékük maradt fenn, "ezért jól teszi a hazája hírnevét féltő magyar, ha nyugati ember előtt nem dicsekszik Attila ősapjával és a hun-magyar atyafisággal, meg szoborba öntött Attila-kultuszunkkal" (146m. 166).

Íme tehát azok, akik magyar szótárt kiárusították; történelmünk legfényesebb lapjait kitépték olvasókönyveinkből, most nemzeti leckét akarnak adni és az idevágó tudományos erőfeszítéseket "pogánykodásnak" nevezik (146m. 215).

Úgy látszik azonban, csak a finnugor elmélet magyar híveinek vannak gátlásaik Attila örökségével kapcsolatban. Germán történészek és nyelvészek minden hun- szidalmuk ellenére boldogan veszik ki a hun örökségből mindazt, amit maguk számára értékesíteni tudnak, kezdve a Nibelungenliedtől és mondáktól. Ugyanígy a skandinávok és a szlávok sem tartják különösképpen szégyellni való dolognak rámutatni arra, hogy ők a harcos hun nép tekintélyes részét fajtájukba felszívták és még azt is megkockáztatják, hogy a hunok nyelve éppen szláv lehetett. A barbár jelzőtől is csak mi félünk, de nem a germánok, akik a vandálokat éppúgy számontartják atyafiságuk között, mint a franciák a kelta barbárokat.

A franciák szerint mai nyelvük nem egyéb, mint a kelták által kerékbetört latin. Az olaszok is büszkék etruszk összetevőjükre, bármennyire erkölcsteleneknek bélyegezték. is azokat a latinok, és a britek, írek sem rejtik véka alá trójai eleiket. Egyszóval. Nyugat-Európának éppúgy megvannak az ókori világhoz kapcsolódó népi és kulturális mozzanatai, mint minekünk. Így a logikusan gondolkodó ember valami rejtett hátsó gondolat feltételezése nélkül nehezen érti meg, mért éppen nekünk kellene szégyenkeznünk, hogy a "világ urához" (imperator mundi) több kapcsolatunk van, mint nekik?

Miféle pogánykodás és miféle bűn vagy szégyen lenne, ha kiderülne Attiláról, hogy a latinon kívül történetesen magyarul beszélt, sőt az volt az anyanyelve? Van valami igazság abban, amit Gárdonyi Géza jó megérzéssel úgy fogalmazott meg, hogy a finnugor szakértők működése Magyarországon valóságos szellemi tatárjárás volt.


A HUNOK NYELVEMLÉKEI


MILYEN NYELVEN BESZÉLTEK A HUNOK?

A hunok nyelve nem lehetett török nyelv. Az a megállapítás, hogy a hunok vezetőrétege, sőt maga a hun nép is török lett volna, két érvre épül fel. Az egyik az a feltételezés, hogy a hunok Belső-Ázsiából jöttek Európába, olyan tájról, ahol akkor török nyelvet beszéltek. Ha a hunok a 10. században éltek volna, megkockáztatható lenne a török nyelvek nagy elterjedtségére hivatkozni, de a hunok idejében, az 5. században és még korábban erről beszélni téves dolog. Az iráni eredetű népek akkor még mélyen benyomultak Ázsia füves pusztáira és a folyók, tavak mentén a Csendes Óceánig ők uralták a kontinenst, mint a szkíták és leszármazóik is. Az irániak nagymérvű eltörökösödése és így a török nyelv térfoglalása későbbi esemény.

A hunok idejében tehát Belső-Ázsiában inkább az iráni nyelv csengéséről beszélhetnénk, ha ugyan az európai hunok ázsiai eredetét egyáltalán komolyan vesszük. A másik érv, amit a hunok török nyelvűsége mellett felhoznak, nem a környezetből levont következtetés, hanem direkt érv: Attila családjában használt négy vagy öt személynévnek török az etimológiája, vagy helyesebben törökös a hangzása. Ezeket a törökös hangzású hun személyneveket azonban nem hun szövegekből veszik, hanem idegen ajkú emberek idegen írásrendszerrel készített feljegyzéseiből. ahol a nevek szükségszerűen torzított formában maradtak fenn, - jegyzik meg a török származtatás bírálói. Példaképül hivatkoznak itt Attila hites feleségének Aryk Kan nevére, ami törökül ,tiszta fejedelem' jelentésű. Ezt a nevet Priskos kéziratainak másolataiból betűzték így ki. S miután török jellegét és török értelmét ,határozottan' megállapították, előkerült az eredeti Priskos-kézirat, ahol a név nem Aryk Kan, hanem Ereka, Réka alakban szerepel. Ez pedig nemcsak nem teszi a török magyarázatot lehetővé, hanem "még az is kizártnak mondható, hogy ez a név török származású lett volna" (141m. 58 sk).

A nyelvészet alapvető szabálya szerint "hangtörténeti ismeretek nélkül sikeresen nem egyeztethetünk egymással rokon nyelvi szavakat" (86m. 15). Noha ez az aranyszabály régóta köztudomású, a török elmélet hívei mégis elmulasztották a szóban forgó néhány személynév hangtörténeti megvizsgálását, úgyhogy következtetéseiket pusztán a nevek törökös csengésére alapították. Emlékeztetnek a bírálók a török nyelv már félszázada ismert jellemző vonására, hogy a török egyes mássalhangzókat nem képes kiejteni, Így a szókezdő L, R, N és sokszor a P hangot sem (178m. 20 sk), viszont ezek a hangok a hun nyelv emlékanyagában előfordulnak. A hunok idejében a törökben a Z hang is ismeretlen volt. Eszerint Attila egyik fiának a Priskos- kéziratban olvasható Deggezik nevét sem lehet török eredetűnek mondani. Végül kiderült az is, hogy az Attila, Ellák, Bléda és Mundiuchus név a török által kiejthetetlen hangcsoportokat tartalmaz. Vagyis mindazokról a nevekről, amelyekkel régebben a hunok törökségét bizonyítgatták, rendre kiderült, hogy a törökből nem magyarázhatók, "sőt e nevek annyira nem törökös jellegűek, hogy azokat török nyelven beszélő emberek az 5. században a bizánci forrásokban ránk maradt alakban kiejteni is képtelenek lettek volna" (141m. 62 sk). Eszerint "a hunok nyelvének török voltáról nem beszélhetünk, hanem még az is valószínűtlen, hogy a hunokra vonatkozólag török összetevő megléte egyáltalán feltételezhető volna" (141m. 63; 121).

De hogyan is volna fenntartható a nézet, hogy a hunok vezetőrétege, népe s birodalma török vagy török jellegű, amikor ugyanazok a szerzők, akik ezt állítják, más helyen azt írják, hagy "a török elem Attila birodalmában valósággal eltűnt a rengeteg indoeurópai, főleg iráni nép hatalmas tömege alatt" (146m. 29). Ne áltassuk magunkat: a hunok nyelve nem lehetett török.

A hunok nyelve valószínűleg magyar volt. - Az eddig ismert hun nyelvemlékek nem elegendők arra, hogy azok alapján minden kétséget kizárólag megállapítható volna a hunok nyelve. A ránk maradt feljegyzések és tények összevetése alapján mégis több valószínűséggel állítható, hogy a hunok magyar nyelven beszéltek, mintsem törökül. Ezt már azok a nyelvészek is feltételezték, akik nem fogadták el a hunok belső-ázsiai eredetét, hanem a Kaukázusból léptették őket a történelem színpadára. ők a hunok nyelvét a Kaukázusban dívott nyelvekkel hozták kapcsolatba, ahol a magyar és magyarral rokon nyelvet beszélő népek nagy sokasága élt. Így tett pl. Vivien de Saint Martin és Neumann is, akik a hunok nyelvét finnugor nyelvnek tartották (146m. 27). Ez a nézet magában is elegendő arra, hogy a lehetőséget mérlegeljük.


Mit tudunk ehhez hozzátenni?

Mindenekelőtt azt, hogy a középkori nem-magyar elbeszélő forrásokban a hunok beszédét "oroszlánok bőgésének" nevezik (146m. 64, 147, 178). Ha tehát a hunok eredetét a Kaukázus vidékén meg Iránban keressük, szóval a Régi Kelet területén, akkor az idézett kifejezés sokat mond. A Régi Keleten ugyanis az oroszlán közismert neve Magara volt. Ha tehát a hunok ,magara' nyelven beszéltek, ez nyilván a magyar kellett legyen. Fontos érv az is, hogy a hazai elbeszélő források a hunokat és magyarokat kifejezetten egy és ugyanazon népnek mondják és ez a nézet az egész középkoron át uralkodó nézet volt. Ha tehát a két néven szereplő nép egy és ugyanaz, akkor nyelvüknek is azonosnak kell lennie, vagyis a hunok nyelve is magyar volt.

Van azonban egy másik, szinte tárgyi bizonyíték erejével felérő történelmi tény is. Minden magyar krónika, tartozzék Kézai vagy Anonymus követői közé, határozottan állítja, hogy a székelyek Attila király népe voltak, "a hunok maradványai" (Hunorom residui), akik a birodalom összeomlása után helyben maradtak és megvárták, amíg a többi hunok Árpád vezérlete alatt " újra visszatértek Pannóniába." A székelyek a. visszatérők elé lovagoltak egészen a Ruténföld határáig, velük egyesülten és mindenben együttműködtek az ország újra egyesítése, egy politikai főhatóság alá helyezése érdekében. A források a magyar-székely megbeszélések során tolmácsokról sohasem tesznek említést. Ha tehát a székelyek magyar nyelvűek (semmi nyom sincs arra, hogy valaha is más nyelven beszéltek volna) és ők a hun nép maradványai, logikai kényszerűséggel következik, hogy a hunok maguk is magyarok voltak.

A hunok magyar nyelvűségének további bizonyítéka a rovásírás. Ezt az írást a ránk maradt 16.-18. századi feljegyzések egyöntetűen "hun azaz székely írásnak," "hun azaz székely betűknek," a "hun nyelv ábécéjének" nevezik és az ilyesfajta jelekkel írt szövegek mindig magyar nyelvűek Sajnos, Sebestyén Gyula, aki a hun-székely rovásírás emlékeit összegyűjtötte és közzétette, nem talált hun korszakból származó magyar nyelvű rovásszöveget, ami a vitát eldöntötte volna. De ilyent ő nem is keresett, mert a korabeli tudományos légkörben erre semmiféle ösztönzést nem kapott, de annál több elriasztást. Még ma is azt hirdetik a nyelvészek Itthon, hogy ilyen okmányok után kárba veszett fáradozás kutatni, mert "az írott történeti adatokból éppúgy nem várhatjuk, akárcsak honfoglaláskori leleteinkből, hogy őstörténetünk messze évezredeibe vezessenek bennünket" (117m. 25).

Ami pedig a hunokat közelebbről illeti, ott igazán hiába kereskednénk írások után, hiszen azok analfabéta barbárok voltak és Attilát meg Blédát Ravenna látta el irodai teendőkben jártas írnokokkal (146m. 127). De akármilyen magas fal is zár el bennünket pillanatnyilag a hunok írásától, meg kell kísérelnünk, hogy azon átjussunk, mert csak nem a levegőből vették a középkoriak és későbbiek azt az állítást, hogy a rovásírás betűi hun betűk, az írás hun írás, de mégis magyar nyelvű.


MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?

Az effajta írásban a beszéd hangjait jelölő betűk merőlegesen, ferdén, vagy ívalakban húzott vonalakból tevődnek össze. Az írásjeleket késsel metszették vagy rótták rendszerint fadarabokra: lapocskákra vagy botokra. Kör alakú jeleket lehetőleg nem használtak, mert ilyen esetben a fa rostjai kihulltak és a betűk olvashatatlanná váltak. Hasonló okból nem írtak fára szál irányában. Az alkalmazott írásjelek korlátolt számára való tekintettel a rovásjelek nagy konzervativizmust mutatnak: mindig ugyanazokat a betűtípusokat látjuk forgalomban, legfeljebb a nekik tulajdonított hangérték változott íróiskolák szerint (ld. az 1. sz. táblát).

Az íráshoz használt anyagot, a fát, mindenütt megtalálták és az írást gyorsan elkészíthették. De ha idő bőven állt rendelkezésre, akkor az ünnepélyesebb dolgokat, mint istenre vagy királyra vonatkozó feljegyzéseket nem fába, hanem kőbe vésték, vagy aranyba kaparták bele, esetleg apró pontokat ütve a fémbe és így jelölve a betűk alakját. Olyan rovást is ismerünk, amelynek hordozóanyaga az eredetileg nedves agyag s abba íróvesszővel nyomkodták bele az írásjeleket. Utána kiégették és így kőkemény, időtálló örökös okmányra tettek szert. Nincs adatunk arra, hogy Magyarországon ilyen agyagba nyomott és cseréppé égetett rovást is készítettek volna a hunok; ez a típus inkább Iránban divatozott. A rovást betűinek mértani alakja miatt a nem magyar tudósok mértani vagy geometrikus írásnak nevezik. A magyar nyelv megtartotta az egykorúak által használt nevet, és a rovást ma is rovásnak, metszésnek, vésett írásnak vagy kaparásnak nevezi.

A rovásírás nemcsak a Duna-medencében volt használatos. A hun korszakot jóval megelőzőleg, az időszámítást megelőző évezredekben is használatban volt az ókori világ több területén. Emlékei ránk maradtak a Vörös-tenger nyugati partvidékén és Dél-Arábiában éppen úgy, mint Iránban és a Fekete-tenger felett a Magyarország felé vezető egész útvonalon. Hasonlóképpen megmaradtak emlékei a másik útvonal mentén is: Egyiptomban, a Földközi-tenger keleti partvidékén (Szíriában, Föníciában, Kánaánban), Kréta és Ciprus szigetén, a Balkánon és ezen a módon írtak az Appenin- félszigeten (Itália) megtelepedett etruszkok (hetruri) is, mint 2. sz. táblánkon bemutatjuk. A rovásírás tehát igen régi módja a gondolatközlésnek és őshazája nem Nagy- Ázsia, hanem a Régi Kelet. 3

A rovást Magyarországon az Árpád-korban széltében használták, sőt még a 16.-17. században is, főleg a vidéki közigazgatásban. Erre rengeteg okleveles bizonyíték áll rendelkezésünkre, valamint az a körülmény, hogy a legfontosabb állami adót a beszedés módjáról "rovásadónak" nevezték és a befizetésekről szóló nyugtákat rovással állították ld. (5m). Amidőn adóról beszélünk, ma is a ,kirovás' szót használjuk. A rovás magyarországi használatára fényt vetnek azok a világviszonylatban is egészen páratlanul álló 16. és 17. századi latin nyelven írt tanulmányok, főleg Telegdi János Rudimentas c. munkája, amelyek a rovás elveit tudományos pontossággal összefoglalják. Tulajdonképpen ezek a magyar szerzőktől való tanulmányok segítenek bennünket abban, hogy a Régi Kelet összes mássalhangzós írását megértsük. A rovás magyarországi szerepét bizonyítják végül azok az írásos emlékek, amelyek korunkra maradtak. Sok nincs belőlük, mert az enyészetnek erősen kitett faanyag egy két évtized alatt elkorhadt és vele együtt elpusztult a megszámlálhatatlan mennyiségű magyar történeti okmány. A magyar rovásgyakorlat fennmaradt emlékei nem is fadarabokra írt szövegek, hanem kőbe vésett, falra festett vagy papirosra tintával írt szövegek.

3) A Vörös-tenger vidékén használt jelek hangértékét táblázatosan közli 52m. I. 114, 115. A Földközi-tenger mentén használt jeleket megtaláljuk egyebek között 2m. 191 sk. Az etruszk jelek kulcsát adja 150m. 259. A krétai és ciprusi jeleket tárgyalja a 29m. egész kötete. A magyar rovás jeleket a rokon jelekkel együtt megtaláljuk 162m. 157 és egyéb oldalain, valamint 44 m. dolgozatában. Az egyiptomi rovásírás predinasztikus emlékei közül mintegy ötven darabot látunk 59m. 202. A mai ábécé kialakulását a rovásból bemutatja az "Evolution of the alphabet A to Z." című tanulmány (Westvaco Inspirtion 215.2sz. USA)

A hunoktól ránk maradt rovásos emlékek viszont mind aranyba vésett feljegyzések és nagyrészt az uralkodócsalád történetére vonatkoznak, mint alább bemutatjuk. A rovást tehát éppen olyan joggal nevezzük magyar írásnak, mint a hun vagy székely írásnak.
A rovás a képzőket és ragokat használó, úgynevezett ragozott vagy szintétikus nyelvek szerkezetéhez igazított írás, nem pedig analitikus nyelvekhez. Rövidítései tehát más nyelvekre nem alkalmazhatók. Ezért ha valamely nem ragozó nyelv kölcsönveszi, csak a hangok jeleit tudja felhasználni, de nem a rövidítéseket. Az ilyen átvett írás, mint aminő a germán rúna is, rendszerint elszegényedett rovás, halvány fénye a ragozott nyelvek által használt szellemes formának. Ez a körülmény egyúttal felhívja figyelmünket arra, milyen nép találhatta fel a gondolatközlés emez eszközét, amiből mai ábécés írásjeleink megszülettek. Úgyszintén megmagyarázza, miért éppen a rovással írt keleti szövegek előtt állnak a magyarul nem beszélő tudósok teljesen tehetetlenül és mért hevernek a múzeumokban az ilyen módon készített okmányok mind a mai napig olvasatlanul. A magyar tudósok számára ezen a téren óriási kutatóterületet tart fenn az idő.

Akármilyen gyakorlatában nézzük a rovást: szkíta, hun, székely, magyar, iráni, vörös-tengeri, föníciai, krétai vagy etruszk alakjában, az mindig a következő elveket alkalmazza.

1. Az írás csak a mássalhangzókat jelöli következetesen; a magánhangzókat nem. Utóbbiakat, akárcsak a magasabb fokú gyorsírásban, teljesen mellőzni lehet. E jellemvonása miatt az írást tudományos körökben mássalhangzós vagy konszonantális írásrendszernek is nevezik. A kiolvasáshoz szükséges magánhangzókat az olvasónak kell pótolnia, beleolvasnia a szövegbe, miként a gyorsíró is teszi. A Barabás és Aladár neveket tehát így írták: B-R-B-S és L-D-R (a kötő jeleket mi tettük a betűk közé). A szavakat a mai ábécé betűivel úgy írjuk át, hogy az eredetiben kiírt hangokat nagy betűkkel, a pótolt hangokat kis betűkkel adjuk, tagolva az összetartozó írásjelek szerint, így: Ba-Ra-Bá-S és aL-aD-áR, szükség esetén mai helyesírással megismételve: Barabás, Aladár. A pótolandó magánhangzók beillesztése annak számára, aki ismeri a szöveg nyelvét és tisztában van az írás szabályaival, egyszerű dolog és segíti abban nyelvérzéke. A hangok beillesztése a nyelv törvényei szerint történik, ahogyan a hangrend és hangilleszkedés megköveteli. Ebből egyúttal világos, hogy aki nem tud magyarul, rovással írt szöveget sohasem tudhat pontosan elolvasni, még kevésbé ábécére úgy átírni, amint kell.

2. Mivel a magánhangzók elhagyása a helyes olvasást néha kétségessé teszi, idők folyamán kialakult az a szokás, hogy a szövegben a kritikus helyeken egy-egy magánhangzót is jelöltek. Eleinte csak az A hangra volt jel s ez szolgált bármilyen magánhangzó jelölésére, értéke tulajdonképpen csak ennyi volt: itt e magánhangzót kell beolvasni. Később külön jele lett az E meg az O hangnak is. Ennél több kiírt magánhangzó nem szokott előfordulni. Így az O mindvégig jelenthetett o, ó, ö, ő; E e, é, i, ü hangot. A magánhangzók mindegyike csak a modern ábécé hatása alatt kapott külön jelet, amikor a rovásírás tulajdonképp már kiment a divatból. Mivel magánhangzók nem szerepelnek az írásban; minden mássalhangzó voltaképpen szótagot ír. Ez azt jelenti, hogy a mássalhangzót egy eléje vagy utána tett magánhangzóval olvashatjuk, ha a szöveg így kívánja. Az R jel tehát írhatja az aR, áR, eR, éR, iR, oR, óR, uR, üR szótagot, vagy a Ra, Re, Ri, Ro, Ró, Ru hangcsoportot. Hogy adott esetben az írásjelet melyik hangértékével kell olvasni, a szöveg többi része dönti el. Ezért a rovott szövegek helyes olvasásának egyik legbiztosabb ismérve az, ha a szöveg értelmes eredményt ad. A rovást ebből a szempontból nézve, szótagírásnak is nevezik.

A rovásírás 3. felépítési elve szerint mindig fonetikus és nem etimológikus. Vagyis úgy írták a szavakat, amint azokat kiejtették, méghozzá vidékies, olyan dunántúli árnyalatban. Mássalhangzó torlódás és orrhang esetén az első mássalhangzót rendszerint kihagyták, mintha pl. ,elment' és ,zöld' helyett azt írnánk ,emet' és ,ződ', vagy méginkább E-M-T és Z-D. Az ilyen kihagyásokat szaknyelven hangugratásnak mondjuk. Nagyon fontos tudnivaló dolog 4., hogy a rovásban az egymásután következő jeleket, főleg tehát mássalhangzókat, nem mindig írták ki külön-külön a maguk saját teljes jelével, hanem egybeolvasztották a szomszédos jellel, szaknyelven szólva összerótták. Néha három mássalhangzót is találunk egybeolvasztva, ami a közbeillő magánhangzókkal teljes szót is írhat. Nem hiába mondották a rovás 16. és 17. századi mesterei, hogy ők kevés jellel sokat tudnak mondani. Az összerovás azonban nem akárhogyan történt, hanem meghatározott szabályok szerint. Ha pl. két írásjel közül az első merőleges vonallal fejeződött be és a következő merőleges vonallal kezdődött, két merőleges helyett csak egyet rajzoltak meg, amit közösnek tekintettek és erre a közös szárra kapcsolták az írásjelek járulékos részeit. Olyanféleképpen, mintha a mai M és B betűnket közös szárral írnánk, monogramszerűen. Különösen az S, R és T rovásbeli jele alkalmas a szomszédokkal való összerovásra. Az ilyen összeházasítás a jó rovás egyik ismertetőjele, de a mai olvasó számára egyúttal a jó nehéz feladatot is jelenti.

Mindezekhez hozzá kell tennünk a rovás 5. jellemző vonását: ebben az írásban az egyes szavak nincsenek egymástól térközzel elválasztva, sem a mondatok nincsenek írásjelekkel (vessző, pont) tagolva. Itt mindent egyfolytában írtak, legfeljebb díszítés céljából tagolták a szöveget. Ebből sok nehézség és félreértés keletkezhet az olvasásban. A ,jólegyél' hangcsoportot például olvashatjuk ,jól egyél' és ,jó legyél' kifejezésnek egyaránt. Ha nincs további szövegrész vagy más támpont, nem is tudjuk megmondani, melyik az igazi olvasás. A írásjelek szavakba tagolását elősegíti az a szokás, hogy bizonyos írásjeleket általában csak a szavak végén alkalmaztak, de ugyanazt a hangot a szavak belsejében más jellel írták. Van például szóvégi K és van szóeleji és szóközi K. De ebben sincs általánosan és szigorúan követett szabály. Végeredményben tehát a szavakat próbálgatással kell megállapítanunk. Ebben segítségünkre van a magyar nyelv szerkezete.

Tudjuk, hogy a tárgyeset ragja a T, a többesszámé a K. Tehát ahol ilyent látunk, feltehetjük, hogy egy-egy szó végződésével állunk szemben. S ha már egy szót kifogtunk, a továbbiak megállapítása a logikai vonalon megtehető. De a helyes megoldás döntő ismérve, hangsúlyozzuk, az, ha a szöveg olvasása összefüggő, értelmes egészet eredményez. Végül 6., az írás iránya is eltér a mai balról jobb felé tartó szokástól. Rovásszövegeket általában jobbról balra írták s így is kell azokat olvasnunk, jobbról bal falé. De ez sem állandóan betartott szabály mert van balról jobbra tartó rovásszöveg is. Ez utóbbi esetben azonban az írásjelek tükörképét szerkesztették meg. Ezért minden rovásszöveg olvasásakor első dolog eldönteni, milyen irányban kell a szöveget olvasni. Erre nézve az írásjelek állása a biztos kalauz. A rovás hajdan nagy tudomány volt. Mi itt csak főbb elveit jeleztük, de aki annak minden csínját- bínját meg akarja ismerni, legjobban teszi, ha Telegdi Rudimentáját olvassa el, Sebestyén Gyula és Csallány Dezső szakavatott fejtegetéseivel együtt és maga is olvas eredeti rovásszövegeket. A világirodalomban minderről nem sokat tudnak s így nem csoda, ha nem képesek ilyen geometrikus szövegeket olvasni.

Amidőn bemutatjuk a hun időkből eredő és rovásjelekkel magyarul írt szövegeket, vagy az 5. századnál is régibb, időszámításunkat megelőző évezredekből származó magyar szövegeket, meglepetéssel fogjuk észlelni, hogy azok fonetikus kiejtéssel, de mégis milyen feltűnő jó magyarsággal szólnak hozzánk. Első pillanatra mindez érthetetlennek látszik, hiszen az eddig ismert legrégibb magyar nyelvtöredékben, az 1055-ös tihanyi alapító oklevélben előforduló magyar kifejezések olyan formában vannak megörökítve, amiből nyelvészeink a magyar nyelv kezdetlegességét állapították meg. Szerintük abban az időben a ragok még nem kapcsolódtak a szavak tövéhez és a szavak végén még ott szerepelt a röviddel utóbb elhagyott befejező magánhangzó, mint ez a FEHERU UARU REA MENEH HODU UTU REA kifejezésben is látható, ami a Fehérvárra menő hadi útra. lenne mai írással. A nyelvészeknek a tihanyi alapító oklevéllel kapcsolatos megállapítása azonban nem fedheti a valóságot. Hiszen csupán ez az egyetlen ilyen gyötrelmesen írt magyar nyelvemlék, viszont minden utána következő írásban a nyelv a mai ismert szintétikus formájában jelenik meg. Gondoljunk csak a Halotti Beszédre, első eddig ismert nagyobb összefüggő nyelvemlékünkre, melynek grafikája a képzőket és ragokat a maguk helyén tünteti fel, összeforrasztva a szók tövével. Egyébként is semmi támpont sincs arra, hogy a tihanyi oklevél magyar szavait olyan kiejtéssel kellett volna olvasni, mint a grafika sugalmazza.

Ellenkezőleg, nagyon valószínű, hogy a szöveget úgy olvasták, ahogy ezt a mai jegyzése alapján tesszük. A meggondolás a következő. A 11. század folyamán a rovásírás a kereszténységre való áttéréssel fokozatosan háttérbe szorult a latin betűs írás mellett. Az írnok, aki a fent idézett magyar kifejezést beiktatta latin szövegébe, még a rovás szellemében gondolkodott és tökéletesen annak szellemében írta le mondanivalóját ábécés írásjegyekkel, a mássalhangzós elemekre építve grafikáját. Rovással így nézett volna ki írása: Fe-He-Ru Va-aR-Ra Me-Ne-H Ho-Da iT-UR-A és ennek szabályos kiolvasása pontosan a ,Fehérvárra menő hadi útra.' A gyötrelmes grafika tehát nem a nyelvi állapotot tükrözi, hanem a rovásról ábécére való átmenetet és a vele kapcsolatos pillanatnyi zavart.


SZEMELVÉNYEK A SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSÍRÁS EMLÉKEIBŐL

A rovással írt székely-magyar szövegek legnagyobb részét már több ízben beható vizsgálat tárgyává tették és az eredményeket a szövegek másolatával együtt összefoglaló tanulmányban is közreadták (162m.). Néhány ilyen megoldott rovásszöveget az alábbiakban bemutatunk, mintegy bevezetésképpen a hunoktól származó szövegek vizsgálata előtt, hogy így gyakorlatban is lássuk az írás és olvasás módszerét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek a székely-magyar szövegek a rovás legutolsó használati korszakából valók, a 16. és 17. századból, amikor már a magánhangzókra is külön jelek voltak forgalomban" vagyis az írás majdnem teljes ábécéssé bővült. Ezekben a szövegekben tehát csak ritkán találunk hangugratást és összerovást.

Az 1. sz. táblánkon a rovással írt első sort (No. 1) jobbról balra olvasva így írjuk át mai ábécénkkel: F-E-Re-N.C E-S-P-E-R-E.S P-A-R-A-N-CS-O-L.T N-E-K Ü(n)-K. Ugyanezen az 1. sz. táblán a második mutatványszöveg a Miatyánk első mondatait adja, így: Mi atyánk ki vagy mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Ugyanott a harmadik példa egy emlékkönyvbe írt szöveg: Légy hű mindhaláliglan és teneked adom az egeknek koronáját. A 3. táblánkon az Udvarhely megyében levő enlaki templom mennyezetére festett rovást mutatjuk be. A felirat az unitárius vallás alapvető hittételét közli, amely szerint istennek csak egy személye van és nem három, mint a katolikus vallásban. A mennyezet egy másik kockája ugyanezt a tételt latinul mondja: ~In honorem unius veri Deir~ és ~Deus unicus~ változatban. A rovással írt sorok alatt köcsögből kiemelkedő tulipánt látunk, körülötte rajzos ábrázolással. A festményt négyszögletes keret veszi körül.

Mit és hogyan kell olvasnunk? A keret mentén, kívül, mind a négy oldalon is rovásjelek vannak. A saroknál levő jelek ezt az összerovott szót írják: eGYETLEn; a keretoldalak közepén viszont ezt: eGY. Négyszer ismétlődik tehát az;,egyetlen egy" kifejezés. A kereten belül levő két vízszintes rovássor jobbról balra, a saroknál levő "egyetlen" szóval kapcsolva azt írja: eGYETLEn eGY A-Z I-S-T-E-N. Utána mai írásmódunk szerint a Bibliára való hivatkozás következik: DEUT(eronum) VI. A következő sorban ez áll: G-E-O-R-GY-I-US M-U-S-N-A-I, Di-A-K-ON. A teljes szöveg tehát ez: Egyetlen egy az isten. Deut. VI. Georgyius Musnai, diakon.

A rovás alatt elhelyezett második szöveggel az eddigi vizsgálók egyáltalában nem foglalkoztak. A képet díszítésnek vélték, amit egy helybeli asztalosmester pingált volna "a köznépünknél oly kedves és máig is divatos tulipános modorban, amennyire a falusi művésztől kitelhetett, oly díszesen kifestette" (162m. 120). Tüzetesebben megnézve a dolgot kiderül, hogy az nem is olyan egyszerű falusi pingálmány, mint aminőnek az első pillanatra látszik, hanem az is írás, az is az unitárius hitelvet ismétli, de nem rovásjegyekkel, hanem képekkel. Itt tehát először van alkalmunk ősi típusú képírásos szöveget szemlélni! A képírás technikájáról pár mondatot kell mondanunk, hogy a szöveg olvasásához szükséges elemi tudnivalókat idézzük. Az effajta írásnak az alapelve az, hogy konkrét tárgyakat ábrázolnak, azok nevét korhűen kiejtik, de a nyert szavak alatt nem az ábrázolt tárgyakat értik, hanem oly szavakat, amik velük összecsengnek. Olyasféleképpen, mintha azt akarnók írni ,meghal' és erre a célra a mák és hal ábrázolását használnánk, amint a képrejtvényekben is szokás.

A jelen esetben szükséges tudni, hogy a mai köcsög régen ,ketseg' volt és tudni kell azt is, hogy régen a P és V hangok egymással cserélődhettek. Ezek után már olvashatjuk is a kép írását. Legkönnyebben értjük a középső sávban levő képeket, alulról felfelé haladva, az ,egy' szóval elindulva és a ,köcsögöt' meg a ,tulipánt' egybeolvasva. Íme: EGY KETSEG TULI-PAN, mai helyesírással Egy kétségtelen van, - vagyis istennek egy személye kétségtelenül van, de több nincs. Bizonyára még mást is mond ez a bonyolult kép, de azt egyelőre nem tudjuk elfogadható módon megfejteni. Ennyi is elég azonban arra, hogy belássuk, miszerint az említett diakónus nem volt olyan együgyű asztalosmester, mint amilyennek feltételezték. A diakónusnak hatalmas nyelvtani, hangtani és írástechnikai tudása volt és olyan tekervényes észjárása, hogy őt mai tudományos felkészültségünkkel is nehezen tudjuk követni. E kötetben ilyenfajta nehézségekkel majd sokszor találjuk magunkat szemben.

Az enlaki templom dísze azt mutatja, hogy az ősi írásrendszerek közül nemcsak a rovás, de a képírás sem halt ki a modern ábécé felvételével, hanem mindkettő menedéket talált a népművészet végtelen birodalmában, ahol mind a mai napig tovább élnek és gazdagon virágoznak.

Akik e szöveget megelőzőleg olvasták, keret fölé írt fölé írt szavakat nem vették észre, mert azok írásjeleit díszítésnek nézték. Pedig az unitárius hittételnek éppen az ,egyetlen egy' adja meg szabatos fogalmazását. A diakon írásjeleit "Dej-A-K (lakán)" értelemben oldották fel, amit utóbb Csallány Dezső helyesbített diakonra (44m. 88) Ez a példa ízelítőt ad azokról a nehézségekről, amiket nem mindig sikerül kiküszöbölni.

Nyilvánvaló tehát, hogy hallatlanul régi szellemi örökséget őriznek számunkra az írásos terítők, madaras párnák, beszédes kopjafák, tulipános ládák, jelzett lepedők, meg a mértani jelekből mintázott szőnyegek, a pávaszem, a háromszögbe rajzolt szem, a puffos ujjú blúzok, hétfodros szoknyák, sajátos alakú és színű zászlók, az oroszlános címerek, sőt maga a magyar állam ősi címere is. Szeretjük ezeket a motívumokat, tudjuk, hogy ősmagyar dolgok, de már nem értjük üzenetüket. Ezeket a fontos történeti okmányokat írástörténeti szempontból még nem vették vizsgálat alá, pedig roppant ígéret rejtezik bennük.

A népművészeti munkákról ismeretes, hogy Nagy-Magyarország minden területén előfordulnak. Ebből arra következtethetünk, hogy a régi írás, amiből a mai népművészet táplálkozik, nemcsak a székelyek és hunok tulajdona volt, hanem ismerte azt minden keletről jött magyar néprész, amelyből a mai magyarság ötvöződött. Mindezt meggondolva, a szkíta, székely, hun vagy magyar írásnak azonossága kapcsán a történeti összefüggések olyan láncolata rajzolódik ki szemeink előtt, amely nem sejtett eredményekre vezethet bennünket. Ezzel az útravalóval elindulunk most a hunok által hátrahagyott írásos okmányok megvizsgálására, amelyeket kárpáti országukban készítettek mintegy nyelvük örök tanúbizonyságaként és kilétük igazolására.

A HUNOK ROVÁSÍRÁSSAL ÍRT MAGYAR NYELVŰ OKMÁNYAI

Magyarország igen gazdag hun időkből származó régészeti leletekben. Területén tárták fel a legtöbb hun emléket és ott találták meg e nép kultúrájának legkimagaslóbb bizonyítékait. Nem véletlen ez, hanem nagyon is természetes, hiszen a Kárpát-medencében volt a nyugati hun birodalom súlypontja, ott székelt a dinasztia és onnan uralkodott a három nagy hun király: Oktán, Rúga és Attila. A hun királyi nemzetség az Alföldön, a Tisza és a Maros összefolyásánál, a mai Szeged környékén lakott. Szájhagyomány szerint ezen a vidéken egyes hun sírokból annyi arany kincs bukkant elő, hogy a helybeli lakosság talicskaszámra hordta szét mielőtt a hivatalos régészek a helyszínre érkeztek. A herdálásból megmenekült és múzeumokba került hun kincsek azzal a sajátsággal bírnak, hogy igen gyakran írásos feljegyzéseket tartalmaznak. Ezek az aranyba vésett szövegek alkotják a hunok hiteles történeti okmányait és mi az alábbiakban megkíséreljük azokat szólásra bírni.

1. sz. hun nyelvemlék. - Ez az első hun szöveg egy 9 cm magas üst alakú edény talpára van írva (ld. 4. táblát). A kehely sok más tárggyal együtt 1934-bon a Szeged- Nagyszéksós határában feltárt hun sírból került elő. Az egész leletnek e kehely a legszebb darabja. Az oldalán levő kerek ablakocskákban eredetileg drágakövek csillogtak, amelyek a hamvasztásos temetkezés folyamán a tűz áldozatává lettek. Maga a kehely is súlyosan megsérült, de az írásjeleket nem érte bántódás. A régészek egyöntetű megállapítása szerint kétségtelenül hun lelettel állunk szemben. Az esztendőt azonban, amelyben a temetkezés lezajlott és a kehely földbe került nem tudták pontosan megállapítani. A sír hun viszonylatban is szokatlanul gazdag melléklete, meg az a körülmény, hogy éppen a Tisza-Maros összefolyása táján, a hun királyi nemzetség települési területén találták, arra a megállapításra vezette a régészeket, hogy oda fejedelmi személy temettek (5). Ki volt ez az előkelő hun fejedelem?

Az apró pontokkal jelzett ,poncolt' betűk rovásjelek, melyeket a rovó általános szabályát követve jobbról balra haladva írtak, úgyhogy a szövege is ebben az irányban, jobbról balra kell olvasni. A jeleket úgy tagoljuk szavakba és úgy írjuk át ábécés betűkkel, amint vonatkozó táblánkon bemutatjuk. A szöveg mai helyesírással így hangzik: Ezzel öli meg Ungarok Titánát a szt.-római lánya E döbbenetes hírt véve, azonnal fel kell vetnünk a kérdést, vajon jól olvastuk-e a rovásjeleket? A helye; olvasás első feltétele az, hogy minden egyes jel hangértéket felhasználjuk egyet sem hagyva ki, egyet sem módosítva. Jelen esetben ez így történt A második ismérv az, hogy eredményül értelmes mondatot kapjunk amelyben a szavak egymással szoros gondolati egységbe kapcsolódnak Olvasatunk ennek a kívánalomnak is megfelel. Végül harmadszor meg kell legyen az írásnak a korra jellemző fonetikus grafikája. Ezt is látjuk írástechnikailag tehát nem lehet az olvasás ellen kifogást emelni. A helyes megfejtésnek azonban tárgyi ismérvei is vannak.

Szükséges, hogy a szövegben megnevezett események, személyek és körülmények megegyezzenek az egyéb forrásokból hitelesen megismert adatokkal. Ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a középkori források beszámolnak a hun királyi udvarban történt tragédiáról, melynek Attila lett áldozata azon az éjszakán amidőn egy idegen eredetű, éppen a Római Birodalom területéről származó királylánnyal ülte nászát. (6) A mindig jólértesült bizánci diplomaták is úgy tudták, hogy Attila király halála nem természetes módon következett be, hanem őt egy haszontalan leány méregpohárral küldte a másvilágra (146m. 91, 153, 170). A leány nevét a hagyomány Mikolt és Ildikó alakban őrizte meg, ami csak magyar nyelven érthető - ,megölte' és ,öldöklő' és így az is a tragédiára utal. Szóval a tárgyi körülmények is igazolják a felirat olvasásának hitelességét. Eszerint a birtokunkban lévő kehely amellyel az elhunyt király máglyáját meggyújtották, Attila méregpohara Ez az eredmény világszenzáció.

5) A lelet körülményeiről ír 63m, 100 sk és 146m. 241 sk. A kehely képét közlik: 65m. XVII 63m. 39 és 146m. III. Nagyon meglepő, hogy a magyarországi régészeti leleteket idegen nyelven ismertető könyv, a németül, franciául és angolul is megjelent Archaeologische Funde in Ungarn (170m) ezt a fontos és hiteles hun okmányt nem mutatja be. De még meglepőbb, hogy nem szerepel a könyvben a világhírű nagyszentmiklósi kincs sem. Pedig mindezeket magyar földön, "in Ungarn" találták, tehát mindenképpen helyük volna a könyvben.

6) Kézai bőségesen foglalkozik Attila halálával, de csak e külső körülményeket mondja el halálát pedig túlzott szórakozásának tulajdonítja 167m. I. 160 sk.

A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum tehát anélkül, hogy tudná, az egyik leghíresebb világtörténelmi emléket, a nagy hun király méregpoharát őrzi és a magyar régészek, anélkül hogy rájöttek volna, a szegedi határban Attila király sírját tárták fel. A nyelvészek is meglepetéssel vehetik tudomásul, hogy 453-ból egy hallatlanul fontos magyar nyelvemlék került elő, amely első összefüggő nagyobb nyelvemlékünket, a Halotti Beszédet 750 évvel megelőzi. De ugyanez a szöveg azért is világszenzáció, mert belőle kiderül, hogy a 4. és 5. században már magyarul beszélő és író népek éltek a Kárpát-medencében, hogy Attila király a magyarok királya volt és tökéletesen igaz a krónikák híradása, amelyek váltig ismétlik, hogy a hunok magyarok, Huni sive Hungari (7)

2. sz. hun nyelvemlék. - Ez a nyelvemlék (ld. az 5. sz. táblát) két példányban készült és egy-egy arany csésze felfelé néző lapjára van bevésve, azonos módon, azonos betűkkel és azonos szöveggel. A két csészét Nagyszentmiklóson 1790-ben huszonhárom más arany edénnyel együtt találták. A kincseket annak idején Bécsbe szállították és ma is ott őrzik, mint a Kunsthistorisches Museum legkimagaslóbb értékű tárgyait. Amidőn e felbecsülhetetlen értékű arany edényeket megtalálták, a közvélemény azokat Attila kincsének nevezte el és Hampel József régész az 5. századba, a hunok magyarországi virágkorába helyezte. Később a keltezésről eltérő vélemények alakultak ki és voltaképpeni tulajdonosát nem tudták megállapítani. Az Attila- kincs izgalmas problémája ma is nyitott kérdés és helyzetét Németh Gyula szavaival így foglaljuk össze: "Azok a tudományos problémák, amelyek a nagyszentmiklósi kinccsel, az ural- altáji népek tárgyi kultúrájának talán legszebb emlékével kapcsolatban felmerültek, Magyarország archeológiájának legérdekesebb de egyúttal leghomályosabb kérdései közé tartoznak" (145m. 5). Mennyiben tudjuk ezt a homályt eloszlatni?

A szóban forgó edény kör alakú mezőjében, egy keresztalakú idom körül rovásjelek helyezkednek el. A betűk alakja valamivel régibb, mint az Attila-tragédiát megörökítő szöveg jelei. Ha tehát ez is hun szöveg, külalakjáról ítélve a magyarországi hun uralom első fénykorába, Oktár király (megh. 430) idejébe volna illeszthető. Mint kiderül, valóban oda is tartozik. A szöveget az óramutató járásával ellenkező irányban kell olvasni, amint erre a betűk fordulásából pontosan lehet következtetni, a "12 óra" helyzetben álló jellel kezdve, bal felé haladva. A jeleket 8. sz. táblánkon szavakba tagolva megismételtük s ugyanott közöljük betűhű átírását

7) A kehelyen szereplő írást minket megelőzőleg senki sem olvasta el. Az írásjelekre nézve nem alakult ki határozott vélemény. Fettich Nándor régész, Nagyfalusy korábbi véleményét követve a betűk nagyobb részét görögnek, kisebb részét ismeretlen eredetűnek tartja. Domanovszky Ákos a jeleket rovásjeleknek látja. Mészáros Gyula sejtése szerint a szöveg valami kaukázusi (ókarthveli) nyelven lenne írva. 146m. 242; 65m. 121 sk. Most kiderült, hogy ezek a feltételezések alaptalanok: a szöveg rovásjelekkel írt magyar nyelvű feljegyzés.

A szöveg nagyon művelt rovással, azaz sok egybeolvasztott jellel készült és mai helyesírással leírva ezt mondja: Negyedik hun király Oktár országa. Örök jogon vette barátoktól. Pontiak, Ister vidékiek Uraliak, Tatárok urai. A tányér közepén levő szimbólum mind a négy ágának végében N rovásjeleket látunk, a hun szó szokásos jelölésére, majd egy kör következik s azon belül a rovás ELI jele. A szimbólum kétségtelenül a "negyedik hun király" címet ismétli. A fontos üzenetet közvetítő két arany edény külső oldalán is van egy rövid feljegyzés (ld. az 5. táblát). Ennek szövege mai helyesírással így hangzik: Arany éket Izsák hun csinálta (8)

3. sz. hun nyelvemlék. - Ezt a nyelvemléket a nagyszentmiklósi kincsek egyik arany tálcáján találjuk, jobbról balra haladó írásjelekkel (ld. a 6. táblát; az írásjelek szavakba tagolva és betűhíven átírva a 8. táblán, No. 2). A jelek felett egy enyhén félhold alakú keretben állatképek vannak. Az írásjelek kissé megkoptak, különösen az összerótt négyfogú betűk. Az eredetit közelebbről szemlélve, az elmosódott vonalak helyreállíthatók, amint erre kísérletet is tettek, de a helyreállítás a szöveg értelméből is megtehető. (9) A jelek aránylag könnyen olvashatók s azokat mai helyesírásunkkal így írjuk át: A díszen írt Irán honi rokonok állatnevekkel éltek; előny volt. A tálca díszén az előkelőbb helyzetben levő két nagyobb állatot, rókát vagy farkast, a tompa orr jellemzi; ezek egyike bizonyára a hunokat jelképezi, mert az ő tompa orrukról a leírások is megemlékeznek (141m. 21; 146m. 65).

A madárszárnyakkal ellátott hajlított csőrű állatok egyike pedig a magyarokat. A két tompa orrú állat farkának középső sudarában két igen apró rovásjel van bevésve, amit azonban a rendelkezésünkre álló fénymásolatról nem tudunk elolvasni. Azt a három írásjelet sem tudjuk kivenni, ami a jobboldali tompa orrú és vaknak ábrázolt állat hátsó combjára van felírva.

8.) A két tányér szövegének olvasására eddig csak Keil Bruno tett nyomtatásban is közreadott javaslatot. A német tudós az írás betűit görög betűknek nézte, a szöveget görög nyelven olvasta el, a "12 óra" helyzetből kiindulva ugyan, de az óramutató járásával megegyező (!) Irányban. A középen elhelyezett monogramot Krisztus monogramnak nézte (!), s tányérokat pedig keresztelő csészéknek Bevallja, hogy a betűket nehezen olvassa és tulajdonképpen csak egyetlen egy görög szót vesz ki tisztán (UDATOC), ami szerinte a görög ,víz' genitívusza. Szövegét úgy varázsolja elő, hogy a 36 írásjelhez 20 ábécés betűt hozzátold. A talált értelmet így fordítja görögből németre: "Christus hat mit Wasser den Menschen erlöst, emporsendend (daraus) den neuen heiligen Geist." magyarul: Krisztus: vízzel váltotta meg az embert, felküldvén (abból) az új Szentlelket (145m. 5 sk). -

Tudós német kollégánknak a rovásírás technikájáról meglepően hiányos fogalmai vannak, még az írásjeleket sem ismeri fel, nem tudja az olvasás Irányát megállapítani, sem a hangzós feloldás korlátolt lehetőségeit nem tudja. Eredménye logikailag sem állja ki a kritikát: Krisztus nem vízzel váltotta meg a világot, hanem vérével; a Szentlélek tüzes nyelvek alakjában az égből szállt alá, nem a vízből emelkedett ki; végül csak egy Szentlélek volt, tehát nem lehet "új" Szentlélekről beszélni.

9.) 145m. a 11. és 16. oldalán közli az általa javasolt helyreállítást. Az írásjeleket itt a szerző tükörképükben adja, hogy balról jobbra legyenek olvashatók. Átírása nem egészen pontos, az
írásjelek helyesen úgy vannak, amint mi, adjunk táblánkon. A jobbról balra haladó sorban a 7. írásjel nem NY, hanem három összerótt jel R.K.N. A sorban a 9. és 14. jel a három fogú E és az egyfogú, de felfelé emelkedő foggal írt L közös szárra szerelve.

Egyelőre e rajzos ábrázolásnak ne tulajdonítsuk más jelentőséget, mint azt, amit a pompás magyarsággal írt főszöveg mond. A főszöveg szerint a Duna vidékén élő hun urak iráni eredetűek, tehát nem nagy-ázsiaiak, és magukat állatképekkel jelképezték. Ez utóbbi kijelentés segítségünkre jön, hogy egyes hun királyok neveit megértsük. ,Oktár' talán A-Ku-Ta-UR: A kutya úr; Rúga bizonyára Róka; ugyanezen az alapon Attila talán Atya ló; a "visszatérő hunok" pedig, akiket mi avaroknak, a források meg gyakran AB-ARI neveznek, tulajdonképpen Eb urak. Ez valóban mind csupa magyar név; nem török, se nem gót. Az állatnevek használata azt is megmagyarázza, miért írták a nyugat-európai források, hogy a hunok "állatok" és hogy Attila "kutyától" származott: nekik egyszerűen lefordították a fedőneveket. (10)

4. sz. hun nyelvemlék. - Ez a nyelvemlék a nagyszentmiklósi lelet 21. sz. alatt elkönyvelt darabján szerepel (képe a 7. táblán alul, írásjegyei a 8. táblán, No. 3). A feliratot alul a "6 óra" helyzetben levő kereszttel kiindulva, az óramutató járásával ellenkező irányban olvassuk. A szöveget betűhíven így írjuk át: EIir_ÁN-I-A-T RÉ-G-I Be-Tü-IRe ER-éG EL-ER-eGA-T K-A-P-A.RA-Sá-Bú Ki-T-AL-Á-T ÉR.T-ELEM. RÉ-Ge J-ELE-T É-Ge-TIK, ER-ÁN-É-T K-A-P-A.R-(ták) ELE-B A Kő-RE, eT-ELE Mo(n)-TA,:'Irániak régi betűire a rég elöregült kaparásból kitalált értelem. Rég e jelet égették. Iránét kaparták előbb a kőre. Attila mondta"

Ez a hunoktól eredő 5. századbeli magyar szöveg további fontos kultúrtörténeti tényt, az írástudás akkori állapotát tükrözi. A szövegíró maga állapítja meg, hogy az ő idejében a rovás régi fajtája már kezdett feledésbe menni, vagy legalábbis az író maga kezdte feledni. Ennek tulajdonítható, hogy az első szóban a többes szám szokásos K ragja helyett T ragot alkalmaz. De az sincs kizárva, hogy a régi többes ragot használja, ami valóban T volt, mint egyes finnugor nyelvekben ma is az. Az írás elkészítésének módjáról adott hír teljesen megfelel a valóságnak. Így már egy negyedik, több mondatot tartalmazó úgynevezett nagyobb nyelvemléket olvastunk a hunoktól magyarul. (11)

10) A magyar tudósok közül Németh Gyula turkológus kísérelte meg harmadik hun nyelvemlék elolvasását. Megelégedéssel állapítja meg munkájában hogy a szöveget néhány soron belül kitalálta, hála az alkalmazott eredeti módszernek. A módszer eredetisége az, hogy minden rovásábécét figyelmen kívül hagyott (I), és a jeleket puszta spekulációval (!) állapította meg, de közben a kereszt alakú jeleket (ami a rovásban a T és a D jele), mint felesleges és az íráshoz nem tartozó elemeket következetesen kihagyta (145m. 14 sk), Eredménye szerint a szöveg török nyelvű és négy szót tartalmaz: "Boila Csaban cseriz qas" Bojla Csabán csemegés tálja.

Eredményeivel Németh Gyula még sincs megelégedve, mert az írnok (!) több helyen nyelvtani és hangtani hibát követett el, amit neki kellett kijavítania. Nem kell részleteznünk, az olvasó maga is tudja, mit kell gondolnunk Németh Gyula módszeréről és néhány órán belül elért eredményéről.

11) bizonyos meglepetéssel látjuk, hogy a világ egyik legnagyobbnak kijelentett írásszakértője, Thomsen, e ragyogó magyar szöveget görög (!) betűkkel irt török (!) nyelvű szövegnek olvasta, a kereszttől kiindulva az óramutató járásával megegyező (!) irányban. Az általa kitalált mondatokat így fordította franciára: "le zoapan Bouila a achevé la coupe, (cette) coupe a boire qui par le zoapan Boutooul a été adaptée á étre suspendue,' magyarul: Builo zoopon fejezte be a kupát, (ezt az) ivókupát, amely Butául zoapon által tétetett a felfüggesztésre alkalmassá. Németh Gyula magyar tudós a szöveget Thomsen utón szintén görög betűsnek vélte, ő is törökül olvasta el, de az írást besenyőnek vélte és értelmét magyarul így szabta meg:Beila Csabán csészéje, amely az ő megrendelésére készült, Botoul Csabán csináltatta csatját, az ő ivócsészéje ez' (145m 8-101).

Mit szóljunk ezekhez o csattogó mondatokhoz? Talán hagyjuk Németh Gyulát beszélni. Először is hangsúlyozni akarom, hogy o hangok jelölése a feliratban nem a rendes, a török szavaknak nem az irodalmi művekben használatos átírását látjuk, hanem egy kevésbé képzett embernek egészen egyéni, bár hibátlan írásmódját (145m. 6). Ezután következik az írnok sok ,hibájának' szépítgetése, végül a módosító olvasás. A fő baj itt nem az irnoknál van, hanem a tudósnál, aki nem tudja a rovásjeleket a görög betűktől megkülönböztetni, nem ismeri az olvasás irányát és el sem képzeli, hogy egy 5. századbeli a Duna-medencében talált szöveg magyar lehet.

12) Mivel tudósaink a magyarokat csak a század végén vándoroltatják be Magyarországba, az Attila-kardot az Árpádok korából keltezik Vajon nem kellene ezt a dolgot még egyszer és jobban megnézni?

A nagyszentmiklósi kincs valamennyi darabja a magyarországi ötvösipar remekműve. Mivel rajtuk egykorú magyar szövegeket találtunk nyilvánvaló, hogy előállítóik és tulajdonosaik is magyarul beszéltek. A hunok arany tányérjairól Kézai Simon mester is említést tesz (167m. I 151) Okleveles anyagból pedig azt is tudjuk, hogy egy másik híres hun kincset "Isten kardját" még az Árpád-korban is Magyarországon őrizték. Ez a kard Attila király kardja, aki tudvalevőleg Esthon (EST-AN) ura volt, vagyis olyan királycímet viselt, amely összecsengett az Isten szóval. Ma ez a kard is Bécsben van és Nagy Károly (Curulu Magnus) kardjaként őrzik. A kardról a régészek megállapították, hogy magyar ötvösműhelyben készült.

(12) Ugyancsak itt, Magyarországon őriztek több más hun kincset is, amelyek magyar tulajdonjogát mindig elismerték. Róluk egy oklevél is szól amelyben a cseh király megígéri, hogy a magyar királynak visszaadja valamennyi kincsét, amelyet nagyanyja, Mezovi Anna illetéktelenül Cseh országba vitt. Köztük volt "egy igen drága arany edény, amelyet mindenütt finom és csodás szépségű drágakövek díszítettek és sok más arany ékszer amelyet Attila magyar király és más utódainak idejétől fogva mostanáig Magyarországon őriztek" (146m. 187 sk). Az első világháborút befejező szerződések, a régi Monarchiát felosztó saint-germaini és trianoni diktátumok akként intézkednek, hogy a Bécsbe hurcolt kincsek a Monarchiából kivált államok között a régi tulajdonjog alapján felosztandók. Ez a felosztás részben meg is történt, de az Attila-kincsek, mivel ügyük akkoriban még nem volt tisztázott, Bécsben maradtak, noha azok osztrák tulajdonjogát semmi sem támogatta. Vajon most, amidőn a kincsek magyarságát magyar felirataik beigazolták, nem nyílik-e alkalom a tévedés helyreigazítására a kincsek visszabocsátására a jogos tulajdonos birtokába?

5. sz. hun nyelvemlék. - Ez a rövid szöveg a Rajna vidéki Wolfsheimben feltárt hun lelet legértékesebb darabjára van bevésve (ld. a 8. táblán No. 4. alatt) és most a wiesbadeni múzeumban őrzik. A kérdéses tárgy egy állatfejben végződő nyakperec lecsüngő alkatrésze volt, amit egykori tulajdonosa amulettként viselt (146m. VI. tábla, 1 és 2; VII. tábla, 1 és 1a). A csüngő dísz rekeszeiben egykor piros színű keleti gránát volt, kivitelezése a Szeged határában talált arany kehellyel azonos technikára vall. Régészeink szerint "ma már világosan látjuk, hogy (ez a kincs) a hun birodalom művelődési viszonyainak szerves tartozéka. . , készülési köre iránt a legcsekélyebb kétségünk sem lehet" (146m. 242 sk). A lelet mellékleteiből úgy vélik,, hogy a nyakperec és csüngője az 5, században került a földbe. A feliratot még nem olvasták el, de azt gondolják róla, hogy valami iráni nyelven lehet és az egyik szó talán "az első szaszanida uralkodónak, Ardasirnak (megh. 241-ben) nevét tartalmazza: Artachsatar" alakban.

Tüzetesebben megnézve az írásjeleket, azokból a legnagyobb jóindulatú értelmezéssel sem tudtuk Ardasir-Artachsatar nevét kihozni. Ellenben rájöttünk arra, hogy ezúttal is magyar nyelvű szöveggel állunk szemben, ami most már természetes is, ha hun korból eredő írást látunk és azt állatkép is kíséri. A jobbról balra haladó szöveget így írjuk át a mai helyesírásunkkal: "Ungár nénitől Ilonának, Nagyapa." Ajánlás ez, az amulettet adományozó nagyapa részéről. Mit gondolhatunk erről a szövegről? Bizonyára azt, hogy az Attila halála után lezajlott polgárháborúból germán területre is menekült egy hun-magyar csoport és az hagyhatta hátra. Maga a nagyapa véshette be az írást, aki még jól ismerhette a rovást, mert a magánhangzókat nem írta ki, hanem következetesen csak kis vonalkával jelezte, ott ahol ez szükséges. A falu, ahol a menekült hun raj letelepedett, mind a mai napig viseli a hunok farkas állatnevét, mert neve Wolfsheim- Farkastanya.

6. sz. hun nyelvemlék: monogramok. - Fettich Nándor közli (65m. XII) a kolozsmegyei Apahidán előkerült hun gyűrűk fényképmásolatait. A gyűrűkön monogramok vannak. Az egyik monogram egy egyenlőszárú keresztet ábrázol (a rovás T jele), amit egy kör (ELE) kerít körül. Ugyanilyen monogramok láthatók a nagyszentmiklósi kincs korsóin is (145m. 28 sk).Ha a két jelet egybeolvassuk, eT-ELE, aT-ILA: "Attila" nevét kapjuk. Egy másik gyűrű (65m. XXII. No 5) szintén rovásjelekből készített monogrammal van ellátva. A jeleket a gyűrűn magán balról jobb felé olvassuk, de ha vele pecsétet nyomtak, a lenyomatot már a rovás szokásos irányában, jobbról balra kellett olvasni. A monogramot és alkotóelemeit a 8. táblánkon (No. 5) mutatjuk be. Ábécés átírása: "Csejte várura".

A monogramok sorában kell megemlékeznünk a hunok indás díszítéséről is. Ennek szép példáját látjuk Oktár csészéjén (6. tábla) és Rúga király tálcáján (7, tábla). Ezek az egymásba fűzött indák a hunok nevét írják, százszor meg százszor, és rovásjelek egybekapcsolásából keletkeztek. Ezek újra felhívják figyelmünket a népművészet eredetére. Ha ugyanis megfigyeljük a mintát, mint 8. táblánkon (No. 6) külön is hangsúlyozzuk, az indák alapmotívuma mindig két egymásnak háttal illesztett félkörből áll, azaz az UN-NI: "Huni" szót írják. E két írásjelet egy vízszintes vonallal kötik ősszé, ami az "1" sorszámot illetve annak EGI hangcsoportját írja és a megelőző elemmel a Huni ág, Hunok kifejezést adja. Ha e motívumokat kör alakban helyezik el, mint éppen ábránkon mutatjuk, akkor a Huni ágak ura, Hunok ura jelentéshez jutunk.

7. sz. hun nyelvemlék: szimbólumok. - A hunok legjellemzőbb szimbólumai az állatképek. Ez kézenfekvő is, ha magukat kutya, róka, farkas, ló meg eb fedőnevekkel látták el. A régészek is észrevették ezt az összefüggést és az állatdíszes leleteket a hunoknak szokták tulajdonítani. Szaknyelven griffes ábrázolásnak nevezik, mert mesebeli állatoknak gondolták. Ilyen állatszimbólumokat ábrázol a már ismertetett hun tálca (ld. 6. táblát), amelyen két rókát vagy farkast látunk. Ugyancsak róka szerepel a nagyszentmiklósi kincs egy másik tálcáján, amit 7. táblánkon mutatunk be. Ez utóbbi rókát ábrázoló tálca bizonyára Rúga- Róka király tulajdona lehetett, mert a körbefutó indákkal együtt ezt írja: Hunok ura, Róka. A róka lába be van kötve, talán sebesülésre utal a kép. Egy pillanatig sem lehet tehát kétségbe vonni, hogy a "griffes indás díszítés" a huni szervezetű magyar népek sajátja. (13)

Amint a szimbólumokból látjuk, a hunok is ismerték és használták rovásírásukkal párhuzamosan a képírást, mint megelőzőleg már erre példát láttunk a székely rovásírás emlékeivel kapcsolatban, az enlaki templom díszét vizsgálva. Egy további egészen szabályos hun korbeli képírással írt szimbólum az a szemet és orrot, de semmi mást nem ábrázoló 31.1x24.1 cm nagyságú arany lemez, amit zsinórra fűzve és nyakba akasztva viselt tulajdonosa (ld. 9. táblánkat). A szimbólum a képírás szabálya szerint a szem és orr hangsúlyozásával ezt írja: Szemúr, ami a napisten főpapjának címe szokott lenni. Az arany lemez tehát rangjelző tábla volt.
Tovább is időzhetnénk még a hun írásos emlékek vizsgálatánál, sorra véve egyéb ékszereiket és díszeiket, főleg rovarokat (méheket) ábrázoló biztosítótűit, jelekkel ellátott üstjeit, de ezek már inkább részlettanulmányokba illő dolgok. A bizonyítékok további halmozására nincs is szükség. Az eddig előadottak minden tekintetben perdöntő érveket szolgáltattak, úgyhogy a hunok magyarnyelvűségében többé nem kételkedhetünk. Foglaljuk tehát össze, amit fontosnak találunk és megállapításainkban külön is ki akarunk emelni.

A magyar nyelvre nézve megállapíthatjuk, hogy azt a 4. és 5. században a Kárpát-medencében már széltében-hosszában beszélték és széltében-hosszában írták. Az ez időből származó nyelvemlékek tömérdek szava között egyetlen egy idegen nyelvből eredő szót sem találtunk: se görögöt, se latint, se germánt, de még csak törököt sem, szlávról nem is beszélve.

13) Hampel József nagyon helyesen a griffes-indás szimbólummal nyomozta a hunokat a népvándorlás forgatagában. A régészek egy része azonban ma újra kételkedik e módszer helyességében (146m. 316). A mi kutatásaink Hampel József nézetét igazolják. A griffes-indás szimbólumokat szervesen egészítik ki a magyar népek egy másik csoportjának szimbólumai, a madarak (madár: magyar) és oroszlánok (magaru: magyar) meg a tarsolylemezeken látható madár stilizálások. Ezekről később szólunk.

Minden szó a magyar nyelv hiteles szava, önálló alkotása. A nyelvtani szerkezetet, ragokat és képzőket tökéletesen kiforrt állapotban látjuk, a szórend biztos és határozott, a kifejezések erőteljesek és pontosak. A talált mondatokat a mai magyar ember minden további nélkül, füle első hallatára megérti, nem úgy, mint az óangol, ófrancia meg ó-germán szavakat. Ha ez így van, mert tény, hogy így van, akkor a 4. és 5. századi magyar nyelv mögött sok ezeréves múltnak kell lenni. Ne lepődjünk tehát meg, ha majd a következő fejezetekben egy-két évezreddel még régibb időből eredő írásos emlékeket találunk és azokban is jó magyarsággal szólnak hozzánk eleink.

A magyar népre nézve ezt mondhatjuk: mivel a magyar nyelvet nem idegen, hanem magyar népek beszélték és írták, ezért történeti tényként kell elfogadnunk, hogy magyar néprészek már a jelen időszámítás 4. és 5. századában a Kárpát- medencében éltek, ott államalkotó minőségben szerepeltek, tehát az európai ,,magyar ország" már akkor megvolt. A felmerült adatok egyúttal pontosan utaltak a magyar népek korábbi lakóhelyére, jelesül Iránra, és azt is sejtetik, hogy a Régi Keletről több hullámban és két főirányból érkeztek a Kárpát- medencébe: a kaukázusi kerülővel kelet felől, és a Balkán-félszigeten át dél felől. A beérkezett magyar törzseket legelőször a hun részleg szervezte egységes államba, az hozta létre közöttük a testvérülést s alakította ki a hun-magyar nemzetet.

A hun-magyar testvérnép kultúrájára nézve megállapíthatjuk, hogy az bizony magas kultúra volt. Nemcsak írtak és olvastak, nemcsak bámulatos haditudomány birtokában voltak, hanem olyan aranyművesekkel is rendelkeztek, akiknek alkotásaihoz fogható remeket az akkori Európa nyugati tájain hiába keresnénk. A hunok ötletessége és szellemessége, amely a griffes-indás díszítésű népművészet alapjait megvetette, a római és germán népek táborában még ismeretlen volt; azok csak később tanulták meg ezt a stílust. A hunok katonai és politikai képessége olyan tudományos magaslaton állott, ami előtt a maradék Európát halálfélelem fogta el. És e kisebb kultúrájú nyugat-európaiak utódai a mi hun-magyar elődeinket mégis lebarbározták, ázsiai hordáknak nevezték, az emberiség söpredékének. Ezt a hazugságot örökre ki kell irtani a történelemkönyvekből, vagy ha bent hagyjuk, a neveket az igazságnak megfelelően át kell cserélnünk.

Mit kell tehát elvetnünk? Először is azt a tanítást, amely szerint összefüggő nyelvemlékeink csak a 13. század elején kezdődnek és hogy a mi népünk történetére a 9. század előtt semmiféle nyelven nem áll rendelkezésre írott kútfő. Másodszor el kell vetnünk azt a hiedelmet, hogy a hunokhoz a magyaroknak semmi közük és hogy a magyar nép csak a 9. század végén települt volna be a Kárpát- medencébe. Harmadszor, mindenestül együtt el kell vetnünk a finnugor nyelvi rokonságra felépített őshazaelméletet, amely szerint a magyar népek (magyarok, finnek, estiek, stb.) az Uralból meg Szibériából jöttek volna Európába és útközben szedegették volna össze szókincsüket és kultúrájukat, folytonosan másoktól kölcsönözve.


A KÁRPÁTI HUNORSZÁG NÉPEINEK FAJI SAJÁTSÁGAI ÉS NÉPNEVEI


EMBERTANI MEGFIGYELÉSEK

Az őstörténet kutatója az embertan megállapításéiból elsősorban azokat tudja felhasználni, amelyek az egyes nemzetek keretén belül hosszú időn át előforduló embertípusokra vonatkoznak. Ezeket a típusokat a faji ismertetőjelek alapján szokták meghatározni, aminők a bőr színe, a termet nagysága, az orr formája, a szem állása, nagysága és színe, és a koponya alakja felülnézetben. (14) E faji vonások legtöbbjére a csontmaradványokból következtetnek, de felhasználják az egykorú képes ábrázolásokat és az írott forrásokban található feljegyzéseket is. E jellemző vonások bizonyos állandó együttes előfordulása eredményezi az embertípusokat. Az embertan másrészről megállapítja azokat a földrajzi tájakat, ahol egy-egy embertípus bizonyos időben uralkodó jellegű volt, nagy többséget alkotott, és nyomozza más tájakra való szétterjedését. A történész számára az embertípusoknak szétáramlása is hasznos felvilágosítást tartalmaz, mert segítségével deríthető fel a korai időkben lezajlott népvándorlások kiindulópontja, iránya és útvonala. Érdemes tehát és kell az őstörténésznek az embertan segítségét is igénybe venni.

De van-e elég embertani lelet arra, hogy ezt a segítséget a magyar nyelvű népek, jelesül a Kárpát-medencebeli hunok és magyarok őstörténeti vizsgálatához a siker reményében igénybe vehessük? A 4. és 5. századból eddig nagyon kevés emberi csontmaradvány került elő, ami a hunoknak volna tulajdonítható. Ők halottaikat előbb máglyán elhamvasztották és csak üszkös maradványaikat temették a földbe. De van használható képanyagunk, és megtaláljuk az írott kútfőkben a hunok testalkatának valamelyes leírását is. Amikor azonban a hunok avar néven a 6. században visszatértek a Kárpát-medencébe és ott több mint 200 éven át (567-796) újra önálló államot alkottak, már nem hamvasztották el halottaikat, hanem mai módra sírokba temették. Ezekből a sírokból tömérdek csontmaradvány került elő. Így a hun csoportra van elégséges embertani ismeretünk. (15)

Ami a magyarok testi jellemvonásait illeti, erre nézve a 9. és 10. századból eddig mintegy 180 hiteles koponyát és 130 ép csontvázat birtokolunk, az újabb kutatások nyomán további példányokkal bővült. Ismerjük I. Endre, I. László és III. Béla királyunk csontmaradványait is, Piroska-Iréné mozaikképét és Szent László mellszobrát és van a krónikákban külsejükről szóló írásbeli feljegyzés is. A mai magyar nemzet embertípusait pedig elég behatóan ismerjük. Ebben a vonatkozásban is elég tehát az anyag, hogy abból őstörténetünkre bizonyos következtetéseket vonhassunk le. Módszertanilag azt az utat követjük, hogy a mai helyzetből indulunk ki és a mai embertípusokba igyekszünk beilleszteni a hun időkben a Kárpát-medencében lakott népeket.

A mai magyar nemzetben a legelterjedtebb típust azok alkotják, akik közepes termetűek, zömök testalkatúak, széles arcúak, akiknek az orra tompán végződik, koponyájuk felülnézetben közel áll a kör alakjához, azaz rövid vagy kerek fejűek. Ezek országos arányát az össznépesség 28%-ára teszik. A típust balti vagy urali típusnak keresztelték el. Ezzel a típussal pontosan azonos az avarok embertani képlete. Lipták Pál, aki az összehasonlítást gondos mérlegeléssel elkészítette, nem habozott az egyezésből kínálkozó logikus következtetést levonni, hogy t.i. a mai magyar nemzetnek e 28%-nyi része "valószínűleg az avarkori népességből származik" (117m. 15). Lipták Pál gondolatmenetét tovább fűzhetjük. Ha ugyanis az avarok hunok voltak, akkor úgy is fogalmazhatjuk a tételt, hogy a mai magyarság jelentős része, az a bizonyos 28%, hun származású, akiket a hun emlékek tompa orrú állatokkal ábrázoltak és az idegenek is ilyen orrúnak mondtak (141m. 71; 146m. 65).

Mivel a hunokról saját írásaikban azt olvassuk, hogy ők iráni származásúak, a szóban forgó embertípust a vándorlásuk végállomására utaló balti és urali elnevezés helyett nekünk okosabb dolog előjöveteli helyükre utaló szóval iráni típusnak nevezni. A következőkben mi ezt az elnevezést használjuk.

Az embertan művelői a mai magyar nemzetben megemlékeznek egy második embertípusról is, amely lényegében megegyezik az iráni típussal, úgyhogy azzal majdnem azonosnak vehető. E típus országos átlagát 20%-ban állapították meg. A 4. és 5. századi kárpáti magyar népek közül ebbe a csoportba a hunokkal azonos tájról érkezett iráni szkíták (székelyek) tehetők, akiket a hun okmányok is magukkal azonosnak tekintettek és ugyanazon állattal ábrázoltak, mint sajátmagukat. Eszerint az iráni típus (a hun és szkíta) leszármazói a magyar nemzet 48%-át alkotják.

14) A koponya alakját a fejindex fejezi ki. Ez az index a felülről nézett koponya szélességének (A) és hosszúságának (B) viszonya, szorozva 100-zal, tehát (A:B) x 100. Három főtípust különböztetnek meg. Ha az index 81 vagy annál magasabb, akkor rövid fejű (brachycephal) típustól beszélnek; ha az index 76 vagy kevesebb, akkor hosszú fejű (dolychocephal) típusról szólnak; ha az index a jelzett két szám között mozog (76-81), akkor középfejűeket (mezocephal) mondanak.

15) Az avarok hun mivolta (és így magyar nyelvűsége) ma már nem kétséges. Az egykorú források ezt a népet a hunnal azonosnak tekintik és "visszatérő hunoknak" nevezik. Számos ilyen kifejezést is találunk, mint: Huni qui et Avares?, Hunok, akik avaroknak mondatnak (45m. 11 és 83m. 223 jzt. 432, és 151, 153). Ilyen értelemben szól a középkori magyar krónikák kiadója: A scriptoribus occidentalibus Avari, vel magis partes Avarorum persaepe Hunni dicuntur (167m. 1. 43). A bizánci kútfák is az Unnoi-val azonosították az avarokat (168m. 26). Az azonosítós nem ok nélkül történt mert az avar birodalom összetevői között s
döntő szerepet játszottak az egykori hun birodalomnak a Kárpátok külső övezetiébe és a Fekete-tenger környékére került elemei (146m. 259).

László Gyula szerint az avarok jelentős része hun volt, nyelvük azonos volt Attila hunjai nyelvével (168 m. 26; László Gyula, A honfoglaló magyar nép élete, 97-100). Görög híradások szerint az avarok négy elemből ötvöződtek. Ezek: UAR (Úr), KHUN (Hun), TARNIAKH (Turániak) és KOTZAGEREK (Kutya urak). Egy más görög forrás szerint az avarok UAR-KHUNI (árja honi) nép (80m. 226, 228; 82m. 29 és 83m. 48). Egy bizánci követ jelenti, hogy ez uarkhuni népet hangyákhoz hasonlítják (80 m. 228), szóval Hun-ágak, Hunok. Nem is lehettek az avarok mások, mint magyar nyelvűek, ha hosszú uralmuk, Árpádék bejöveteléig fennmaradt tömegeik ellenére egyetlen egy olyon helynév vagy nyom sem maradt fenn telephelyeiken, amelyet a magyartól eltérő idegen nyelven lehetne értelmezni (117m. 18). Az avarok tehát valóban hunok, és így a hun-avar egyezőség történelmileg egyező tény.

Az embertan kutatói a mai magyarság harmadik leggyakoribb típusát is közepes termetűnek, de karcsú testalkatúnak mondják, akiknek bőrszíne valamivel sötétebb árnyalatú, mint az iráni típusé, orra pedig gyakran esősen ívelt, hosszú és keskeny, hegyesen végződik, haja enyhén hullámos. Ennek az elegánsabb típusnak országos átlagát 25%-ban állapították meg és turáni, kaukázusi meg feketetengeri névvel szokták emlegetni. A 4. és 5. században a Duna-medencében jelenlévő magyar népágak közül ebbe a csoportba az illeszthető be, amely a rajzos hun emléktárgyon ilyen vékony, hosszú, hajlott orral, madárcsőrrel és madárszárnnyal jelenik meg. Ez utóbbi földrajzi eredő helyét bizonyára délebbi vidéken kell keresnünk, valahol a Vörös-tenger partvidékén. Az iráni hun és szkíta és az egyelőre vörös-tengerinek mondható magyar elemmel együttesen nemzetünk Régi Keletről származó részlege 73%-ra, az átmeneti típusok hozzáadásával 83%-ra tehető.

A magyarral rokon balti és urali népek faji képlete majdnem ugyanilyen. A mai magyar nemzet tehát lényegében két embertípus, a hun és magyar ötvözetéből keletkezett és ez a kettősség magyarázza meg népdalaink kettős jellegét, kétféle eredethagyományunkat és nemzetünk kétféle nevét is: Hungár és Magyar.

Ha a mai magyar nemzettestet alkotó elemek túlnyomó többsége (szkíták, hunok, magyarok) már a 4. és 5. században a Kárpát-medencében élt, akkor az Árpád vezérrel beérkezett utolsó nagyobb néprészünkről etnikai vonatkozásban nem mondható el, hogy honfoglalást végzett. Amit Árpád és magyarjai tettek, az az országban régóta itt lakó magyar nyelvű törzsek politikai újraegyesítése volt, a régiek történeti jogán és azok hagyományai alapján. Árpád minduntalan és nem is ok nélkül hivatkozott ősére, Attila királyra, aki először hajtotta végre a Kárpát-medence politikai egyesítését és nem ok nélkül mondta, hogy őse országának helyreállítása céljából érkezett. Az a tény viszont, hogy a Kárpát- medencébe érkezett összes néprészek - magyarok, szkíták, hunok, avarok, árpádiak - már megérkezésükkor valamennyien magyarul beszéltek, útközben is magyar írásbeli nyomokat hagytak maguk után, arra mutat, hogy bármely oldalról érkeztek is a Kárpát-medencébe, azt megelőzőleg, az igen régi időkben, valahol már együtt kellett élniök, ahol a közös nyelvet kialakíthatták. Hogy hol lehetett ez a közös őshaza, arra nézve az eddig előbukkant emlékek alapján is tehetünk célzást.

Ez a hely a Fekete-tenger, Kaukázus-hegység és a Káspi- tó alatt elterülő sávban keresendő, a Régi Keleten amely a kerek koponyájúak őshazája volt és ahonnan ők a csiszolt kőkortól kezdve szakadatlanul áramlottak Európa felé (16)Hogy a magyar népek őshazája valóban a Régi Keleten kellett legyen, arra a faji sajátságok további vizsgálata meglepő fényt vet. Eddig még senki sem gondolt arra, hogy a magyar nyelvű népek között előforduló fekete embertípust nyomozza és ezt a mozzanatot az őshaza helyének megállapítására használja fel.

Forrásainkban az iráni (szkíta, hun) és vöröstengermenti (magyar) típus mellett gyakran említés történik köztük lakó fekete színű emberekről. Feketéket mondanak, nem sárgákat, tehát afrikaiakat és nem ázsiaiakat. Szó van fehér és fekete szkítákról, fehér és fekete hunokról, fehér és fekete magyarokról, tehát mindegyik csoportba belevegyült színesekről. A vonatkozó kifejezések filológiai pontossággal megállapíthatóan a test színére utalnak és nem világtájak megjelölésére szolgálnak.

A Kaukázus és Fekete-tenger felett elterülő Scítiában, amely az Iránból észak felé törekvő magyar népek felvonuló területe volt, többször hallunk fekete emberekről. Kézai Simon mester szerint: "Az ebben az országban lakó emberek tunya életet élnek, haszontalanságokon törik fejüket, az emberi méltósághoz nem illő nemi cselekedeteket művelnek, úri (értsd fehér) nőkre áhítoznak és inkább fekete színűek, semmint fehérek" (167m. I. 145). A hun időkből is van fekete adatunk. Attiláról, a hun-magyar királyról megírják a források, hogy villogó szemű, sötét (teter) arcú és roppant buja természetű ember volt (167m. I. 151). Árpád apját, Álmos vezért testileg így jellemzi a krónika: "Maga Álmos csinos, de fekete arcú ember volt, fekete és nagy szemei valónak, termete óriási és karcsú volt, kezei hatalmasak, ,,ujjai pedig vaskosak".17

Ez a leírás tökéletesen illik a gyakran két méterre is megnövő, karcsú, szinte térdig érő kezekkel bíró Délkelet-Afrikában otthonos csinos négerre, a szerecsenre. A fekete szín itt sem világtájként szerepel és nem véletlenül említi a forrás, hiszen a negroid összes járulékos vonásait egyidejűleg adja. Árpád fia Zulta fehér bőrű volt, jegyzik meg a források. De Zulta fia Taksony visszaütött őseire:
"Szép nagy szeme volt és fekete puha haja" (167m. I. 111). A magas termet aztán öröklődött az Árpád családban: Szent István, I. Endre, I. László és III. Béla óriási növésűek voltak, Szent-László fejjel is magasabb, mint bárki más. Ezeknek a királyoknak az orra hatalmas tokmány orr, arccsontjuk szembetűnően fejlett és ajkuk, mint éppen Szent-László mellszobrán látjuk, tekintélyes vastagságú. Árpádkori okmányaink és törvényeink említést tesznek az országban élő szerecsenekről, akik - nagyon jellemzően- a királyok védnöksége alatt álltak. A szerecsenekről minden lexikon elmondja, hogy sivatagos vidékről kerültek Európába: Boldog Arábiából és Szíriából. (18)

16) Az embertan tudósai szerint Európa első magas kultúráját "Európa I"-et ezek a kerekfejűek alakították ki. Pittard szerint "Akármilyen ösztönös idegenkedést is érzünk a délibábos keleti szemlélettel szemben, az a véleményem, nehéz mai ismereteink alapján más eredetet elképzelni " Az eredeti szöveg így hangzik: Et malgré la répugnance instinctive qu'on peut éprouver á l'égard des mirages orientaux, je crois qú' il est difficile, dans l'étet actuel de nos connaissances, d'envisager une autre origine (152m. 151).

17) Erat enim ipse Almus facie decorus sed niger, et nigros habebat oculos sed magnos, statura longus et gracilis, manus vero habebat grossas et digitos prolixos (167m. I. 39).

Bár a teljes összefüggést ezek között az adatok között az előadottak alapján még nem láthatjuk, annyi mégis kétségtelen, hogy a mai magyar nép 4 vagy 5%-ban megállapított mongolos típusa nem lehet ázsiai eredetű, mint ahogy eddig magyarázták, hanem csakis afrikai eredetű, a szkíta-hun-árpádi korszakban magyarokkal bejött feketék utódai. Mivel ez a fekete elem minden embertípusunk közé bevegyült, bizonyos, hogy ezt a közös elemet ugyanazon a helyen szedték fel, ott ahol még valamennyien együtt élhettek, tehát az Őshazában. Következésképpen ez őshazának délnyugati széle ott kellett legyen, ahol magas növésű, erősen szexuális, csinos négerek éltek. Ez a hely Délkelet-Afrika (Eritrea, Etiópia, Egyiptom), Boldog Arábia és általában a Vörös-tenger partvidéke. Nem véletlen tehát és nem a Bibliából kölcsönözött mesebeszéd, hanem igaz történet, ha a magyar krónikák az Őshazával kapcsolatban éppen ezeket az afrikai vidékeket említik. Íme tehát a faji tényező vizsgálatával, a fekete bevegyülés fonalán ugyanoda jutottunk, ahova a fehér fonállal is érkeztünk, a magyar őshazát a Régi Keleten kell keresnünk, ott ahol az emberiség magas kultúrája először kialakult. (19)

18) A szerecsenek nevét a források Saraceni, Sarazeni, Sarrazeni alakban írják. Ha figyelembe vesszük, hogy a régi magyarban a H hangot, ha alig hallatszott, nem szokták külön írásjellel jelölni (v.ö. a Huni helyett irt Uni neve?), akkor a szóbanforgó név etimológiáját és magyar eredetét is könnyű megállapítani: Száraz-(h)oni, ami pontosan fedi sivatagi eredetüket.

19) Az afrikai negroid típus nyomait a tudósok óriási meglepetésére a történeti idők hajnalán Közép- és Dél-Európában is megtalálták. Főbb előfordulási helyeik: az északolaszországi Grimaldi község; az alsó-ausztriai Willendorf és a franciaországi Laussel (Dordogne). A női típust a nálunk ritkán látható óriási mellek és a minden képzeletet felülmúló túlméretezett far (steatopygia) jellemzi (152m. 81-tői 88-ig).

Az egyiptomi eredetű, sötétebb bőrű emberfajta a szkíták előtt, úgy látszik, a Balkán-félsziget északi részében eléggé elterjedt volt, sőt a Kárpát-medencében is. Herodotos leírja, hogy az ő korában az Adriai-tengertől, pontosabban Velence tájékától északkeletre egészen a mai Valachiáig (Havasalföldig) egy SIGYNNAI nevű nép lakik. Apró lovaik vannak és a méda urak (magyarok) keretében sodródtak oda. Herodotos kíváncsi volt a szó jelentésére és utazásai során szokása szerint, többfelé érdeklődött jelentése iránt. A Marseilleben élő lig-urak azt mondták neki, ott így nevezik a kiskereskedőket; Ciprusz szigetén (annak régi neve: Mak-aria) az ottani mak- urak azt mondták a mesternek, hogy a szó, amint kiejti, ,szigonyt' jelent (94m. II. 3 és 102m. I. 4 sk). Ha a ,szegény' meg a ,szigony' szót régiesen próbáljuk leírni (SIGINI, SIGONI), rájövünk arra, hogy a herodotosi Sigonnai voltaképpen ,cigányokat' jelent, akik szegények, "egipciek" és sötét bőrűek.

A cigányokat a magyar krónikák is a szkítákkal- médákkal kapcsolatban említik, SECANA, SICANA és hasonló nevek alatt. Ezek a cigányok éppen a szkíták beáramlása idején hagyták el a Kárpát- medencét "félvén a keleti nemzetektől" (orientales timentes nationes 167m. I. 245) és a franciaországi Szajna folyó mellé költöztek. A francia folyó, amely mellé letelepedtek, a mai napig az ő nevüket viseli, amit sokáig SAKANA, SECANA, SEQUANA: Cigány néven neveztek, a telepeseket pedig SECANI néven. Táboruk központját a Szajna két egymáshoz igen közel álló szigetén, a mai St- Louis és Ile de Notre-Dameon állították fel, amely abban az időben fontos átkelő hely volt. Ez a "páros" sziget lett a későbbi PARIS, Franciaország fővárosa. A dunamedencebeli cigányok Franciaországba való vándorlására olv. 167m. I. 245 és a enciklopédiák Sequani. szavát, mint pl. az Encycl. Americana és Encycl. Britannica, 1947. A cigányok a 15. századtól kezdve szintén figyelemre méltó tömegben vándoroltak Franciaországba, szinte mindenhová: "un peu partout" (152m. 157).

A cigányok neve SIGYENE alakban a Vörös tenger mellékén is előfordul (52m. 1. i I6). Az egyiptomi források az egyiptomi szerecseneket is cigányoknak nevezik.


A HUNGAR ÉS MAGYAR NÉV ÉRTELME

Nemzetünk mai neve Hungár és Magyar. Saját nyelvünkön írva és szólva a Magyar nevet használjuk, de amikor idegen nyelven szólunk magunkról vagy mások írnak rólunk, a Hungar nevet alkalmazzuk. Nem azért mintha a Hungar nem lenne a magyar nyelv szótárából eredő szó. Magyarázata inkább az, hogy a Kárpátmedence akkor nyerte első egységes politikai szervezetét, amikor ott a nemzetnek hun ága volt az úr, így az országra és annak népére ez a név került forgalomba, noha ugyanakkor már ott voltak a magyar ágból eredő törzsek is. Amikor aztán a kocka fordult és a hun ágból eredő dinasztia helyére Árpáddal a magyar ágból eredő dinasztia lépett, az uralomváltozásnak megfelelően a Magyar név szolgált az ország és nemzet megjelölésére. Az uralomcsere idején azonban a külföld már megszokta, hogy a Kárpát-medence népét és országát a hunokról nevezze, ezért az ő használatukban megmaradt a régibb, hunok elsőbbségét emlékezetbe idéző elnevezés.

A Hungár és Magyar között fennálló különbséget az árpádi hullám magasabb köreiben úgy látszik még tudták. Kiev körül, amikor Árpád útban volt öröksége átvételére, egyes hun töredékek nem akarták magukat az ő vezetésének alávetni, mert bizonyára még a régi, Attila korabeli dicsőségben éltek a két nép rangját illetőleg. De Árpád, a hatalom tényleges birtokában királyinak érezte magát és a hunokat, a régi eb és farkas szimbólumú népet nem tekintette olyan harapósaknak, mint voltak régen; hanem őket gúnyosan és egyszerűen kutyákhoz hasonlította, akik az ostor (Est-ura) pattogására észre térnek és engedelmeskednek (167m. I. 44), Árpád azon is megütközött, hogy miután az első kárpátországi erősséget Hunuarat azaz a hun úr székhelyét (mai Ungvár) bevette, őt a helybeli lakosság Hungária fejedelmének nevezte. Micsoda sértés ez a Szcítiából kijött Hét- Magyarok fejedelmére (167m. I. 53, 81 sk)!

Amikor azonban Árpád már hatalma alá vetette az összes kárpáti magyar nyelvű törzseket és az egyesítésben azok segítségét messzemenően élvezte és az ország kormányzását velük egyetértésben rendezte be, maga pedig az egyik helybeli fejedelem leányát feleségül vette, a hun és magyar népesség annyira összekeveredett, egybeolvadt, hogy a Hungari és Magari között többé különbséget tenni nem lehetett. Nagyon jól érzékelteti a fejlődésnek ezt az állomását a Képes Krónika, amelynek írója a kárpáti ország lakóiról azt mondja: neveztetnek "vulgariter Magori sive Huni", hazai nyelven magyarok vagy hunok (167m. I. 286; 83m. 91). A hunok és magyarok népi egysége és a két név egyértelmű használata jut kifejezésre más íróknál is, akik a hunok uralmát "A Hungarusok első betelepülése Pannóniába" címen adják elő, és amikor az Árpádok magyar uralmáról szólnak, fejezetüket így címezik: "A második bejövetelről" és rögtön utána megmondják, hogy "újra visszamentek Pannóniába". De már a hunok idejében is felváltva használták a két kifejezést, Attilát nemcsak hun királynak, hanem magyar királynak is mondták s ő a külföldiek szemében is "Hennar Madir": Honúr Magyar, azaz Magyar Honúr volt (82m. 130; 124m. 74; 146m. 133). A hun uralom után tudunk olyan hun-magyar törzsszövetségről, amelynek 527 körül a Meótisz vidékén előbb hun királya volt, azután magyar királya lett?(20) A Hungár és Magyar név tehát régóta egymással felcserélhető, azonos jelentésű név.

A Hungari névvel kapcsolatban meg kell még jegyeznünk, hogy ez a kárpát-medencebeli magyar nemzet teljes neve, rövidített alakja pedig a Huni, H nélkül Uni. A két név jelentése azonos. Orosius negyedik századi történetíró idevágó feljegyzése ezt félreérthetetlenül igazolja, amely szerint "Pannónia európai ország, amit nemrég a HUNok foglaltak el és amit ez a nép saját nyelvén HUNGARIAnak nevez". (21) A Hungari és Huni azonosságát a későbbi kútfők is sorozatosan vallják, számos esetben filológiai pontossággal: "Hungari id est Huni; Huni qui et Ungari dicuntur; Ungari etiam Huni sunt appellati", magyarul: Hungari más szóval Huni; Huni, akik egyidejűleg Ungarinak mondatnak; Ungari, akiket Huninak is neveznek (82m. 131 sk; 83m. 68; 146m. 185, 266). Ha a Hungari névből a szókezdő H elmarad, ez a dolog rendjén van, mert a régi magyar nyelvben a szókezdő H-t gyakran nem ejtették ki és ezért a fonetikus írásban nem is volt szükséges jelölni. A jelenséget a nyelvészek jól ismerik és nyilvántartják.

Miután a Hungari név használatát és grafikai alakjait megismertük, vizsgáljuk meg annak etimológiai értelmét. A Hungari és Huni név, éppen úgy mint a Magari, a régi forrásokban i hanggal végződik. Ez nyilvánvalóan a szó végéhez tapadó képző és nem a latin többes szám jele. A középkori magyar írók ezt tudva, néha szükségét is érezték, hogy a név latin többes számának kifejezésére ahhoz egy második i betűt illesszenek. Így jár el például Anonymus, amidőn a Hungarii és Magarii alakot használja (167m. I. 33). Ha tehát az i képző, az alapszó HUNGAR. Ez utóbbi viszont két egytagú szó összeolvasztásából jött létre, középre illesztett G hanggal, ami a többes szám K ragjának lágyított változata: Hun-G-Ar. Ez abból is következik, hogy az összetevő elemeket külön is használták, egyes személyekről szólva, HUNI és URi (ÁRi) alakban, az egész népről szólva pedig többes számban: Hun-i-k illetve Ár-i-k alakban.

Mit jelent a névben szereplő két egytagú szó, a Hun és Úr? Az első a mai ,hon' szavunk egy árnyalattal mélyebb magánhangzóval ejtett alakja miként népiesen szólva ma is "otthunt" mondunk az irodalmi ,otthon helyett. Jelentése ,lakóhely, haza, táj', mint eddig is gondolták (146m. 104) Az. Úr részleg viszont a sokféle értelmű ,úr' szavunk, ami általában parancsoló személyt jelent. (23) Eszerint a Hun-gar annyi mint Hon-ok-Ura az ország minden lakóterületének ura, királya. A Hungar (Hunkar) képzővel bővített alakja viszont a király uralmi területéről származó egyes embert, az ország lakót jelenti. Ha a népet gondolták, ugyanezt a kifejezés többes számban használták: Hungarik, Hungarok. A népnév képzés formulája tehát ez: lakóterület + a többes szám ragja + az úr vagy parancsoló személy + az i képző és + a többes szám ragja. Az első K, amely ma G- vé lágyult, a régibb grafikai formákban még szerepel, mint a Honkarié, Ankarik, Inkerik alakban.

A Hungari név formulájának ismeretében a MAGARI név etimológiáját is azonnal megértjük. Ez is két összetett szó, raggal és képzővel bővítve: MA-k-AR-i vagy MA-g-AR-i, az egyes embert jelenti. (24) Népre vonatkoztatva, a kifejezés kiegészül a többes szám k ragjával: Makarik Magarok, Magyarok. Ez a név mindössze annyiban különbözik az elsőtől hogy a Hon részleg helyére a Ma szó terült. Ez a szó a jelenlegi magyal nyelvben már nem közhasználatú, de a rokon nyelvekben még igen és pontosan azt jelenti, amit a Hon. (25)

A pozícióban levők itt is követte törvényszerű sorsát és az eredeti Makari alak mellett létrehozta a Magari, Mahari, Matari, Mazari, Magyari grafikai formát, a népnév pedig hangrendbe illeszkedve Makarik helyet felvette a mai Magyarok alakot. Ennek is megvannak rövidített alakjai a Magi, Madi (v. ö. Huni), illetve Maari, Mári, Maori, Mauri. Két nemzetnevünk etimológiája annyira világosnak látszik, hogy szükségtelennek tartjuk az eddigi magyarázatokra kitérni és azokat cáfolni. 26

Végül észre kell vennünk, hogy a HungARI és MagAR,I névben, valamint a HungARIA és MagARIA elnevezésben, az URI, ARI, ARIA részleg olyan elem, ami sok magyar származású nép nevében előfordul, olyanokéban is, amelyek magyar származására eddig nem gondoltunk, mint például a régi Európában ("Európa I") élt Lig-úr-i, Ib-ér-i, Ili-yr-i és Ta-úr-i nevekben is. Ez a közös Ari, Ária elem a nagy magyar népcsalád összefoglaló neve. Ebből az következik, hogy a magyar népek az igazi árja népek, az ő nyelvük az igazi árja nyelv, az ő országuk az igazi árja ország. A magyar nép, nyelv és ország árja mivolta nagy horderejű megállapítás, de mégis olyan egyszerű, mint Columbus tojása. Nem is mi vagyunk az elsők, akik a magyar nép és nyelv árja mivoltát felfedezzük; megtette ezt előttünk Lukácsi Kristóf, aki más úton jutott ugyanerre az eredményre. Így fejezte ki gondolatát: "Nézetem szerint a magyar faj, ha nem maga sajátképi főtörzse az áriai nép- és nyelvosztálynak, annak kétségtelenül egyik rokon ága; mire nézve bármint is törekedjenek némely magyar nyelv- és régiségkutatók... (más) nyelvekkel hozni kapcsolatba, azt velem felhozott érveikkel elhitetni nem fogják... a magyar nyelvnek kulcsát csakis az áriai nyelvekben kell keresnünk" (123m. 200 sk).

És megismétli: "Midőn azt mondom, hogy a magyar nyelv az áriai vagy zend (szent) nyelvosztályhoz tartozik, a magyar nyelv és régiségek körüli több évi vizsgálódásaimnak eredményét mondom ki" (123m. 199). Ma ezt a nézetet teljesen aláírjuk és megerősítjük, hogy a magyar nyelv és a magyar nép az árja nyelv és árja nép sajátképi főtörzse és roppant csodálkozunk, hogy ezt eddig nem tanították és nem ment át a köztudatba. Ha tehát pontos és történetileg is alkalmazott megjelölést akarunk használni a mi nyelvünkre és népünkre, meg a magyarral rokon nyelvekre és népekre, a jövőben ne finnugor nyelvekről és ne finnugor népekről beszéljünk, hanem árja nyelvekről és árja népekről. 27

Mivel időben nem foglaltuk le magunkat az árja kifejezést és nem igényeltük magunknak a vele összefüggő ragyogó múltat, a senki vagyonára rátették kezüket mások és az egész árja történetet bekebelezték Pedig azok nevében nem szerepel a mondott népcsaládra utaló ARI szócska

Ők nem ,urak', nem ,árják', hanem Deutsch, Engels, Saxons, Juts, Vandals és hasonlók. Ennek ellenére mégis árjáknak mondták magukat, minket pedig leázsiaiznak. Újabban azonban rájöttek tévedésükre és többé már nem nevezik magukat árjáknak. Gordon Childe ezzel kapcsolatban így szól: "... az árja megnevezést egyes 19. századi filológusok hozták forgalomba, hogy vele a rokon (indoeurópai) nyelvek beszélőit megjelöljék Ma már tudományos használatban ezt a kifejezést csak a hindukra, a: iráni népekre és a Mitanni uralkodóira használják." De már Childe professzor előtt L. A. Waddell is határozottan állást foglalt: "Bárhogy is álljon a dolog, a nordikus rassz kifejezés egyáltalában nem használható az árja faj párhuzamos kifejezéseként, mivel az északiak csak későn kialakult ága az árják egyik alosztályának. Korábbi munkáimban a divatot követve vagy félrevezetve néha-néha én is alkalmaztam ezt az (árja) kifejezése a mondott párhuzamos értelemben, bár legtöbb esetben tiltakozólag, hozzáfűzve ,az úgynevezett nordikus rassz'. A kifejezést azonban most már ilyen vonatkozásban teljesen el kell hagynunk, ha el akarjuk kerülni a szükségtelen zavart és anakronizmust". 28

A hunok, magyarok és rokonaik nyelvének és népének árja mivoltából sok minden következik. Egyelőre csak annyit jegyezzünk meg a Hungar és Magar fonalán, hogy a mai magyar nemzet ősei nem szervezetlen ural-szibériai kóborló bandák konglomerátuma volt, amely annyi helyről kölcsönözte volna össze szótárát, ahány felé lökte őt vándorútján az élet vihara, miként ezt a finnugor nyelvészek kispekulálták és nyomukban. s a külföldiek gúnyosan ismétlik. A mai 15 millió magyar az egyetlen épen maradt ága annak a hajdan sokszorosan több milliót számláló csodálatos tehetségű árja fajtának, amely az emberi beszédet megalkotta és az első magas kultúra fáklyáját meggyújtotta és a föld kerekségén végighordozta.

A SZÉKELY, KUS ÉS TURKI NÉV ÉRTELME

A kárpáti hun birodalomban élő magyar nyelvű népek közül a Hun és a Magyar után legjobban érdekel bennünket a Székely név, népi tömbünk keleti ágának ma is használt neve. A székelyekről forrásaink azt mondják, hogy nem az árpádi magyar csoporttal jöttek az országba, hanem már Attila király idejében is itt laktak: " Omnes Siculi qui primum erant populi Athyle regis" mondják a krónikák: "az összes székelyek, akik megelőzőleg Attila király népe voltak" (167m. I. 101). Ők azonban nem hun, hanem szkíta néven szerepeltek a történelemben, vagyis még a hunok előtt, a keleti oldalról jövő legelső magyar néphullámmal érkeztek a Kárpát-medencébe Kr. előtt 700 és 510 között. Megérkezésük után fokozatosan birtokba vették az Alföld egész területét, ezt az ország közepén levő T alakú sík vidéket, a keleti határhegyekkel együtt. A hunokat közvetlenül megelőző időkben, amikor a szkíta-székelyek zöme még a Nagyalföldön élt, tulajdonképpen az övék volt az egész Kárpát-medence felelőssége és a mai Buda helyén állott Sicambria nevű fővárosuk. Az első egységes magyar ország a Kárpát-medencében tulajdonképpen Székelyország volt.

Amikor a vezetés a hunok kezébe került, az új vezető nép mellett akkor is ők maradtak a legrangosabb nép. Hogy mi történt velük a hun birodalom összeomlása után, csak homályosan látjuk. Az Attila halála utáni bonyodalomban, úgy látszik, törzseik egymástól elszakadtak, egyesek a Vág folyó völgyébe sodródtak, mások a dunántúli Göcsej vidékre, de egy nagyobb csoportjuk továbbra is a sík mezőn maradt. Utóbbi helyen a krónikák szerint 15, 000 lovassal rendelkeztek, ami igen tekintélyes katonai erőt jelentett akkoriban. Amidőn ezek meghallották, hogy Árpád vezérrel a magyarok egyik jól szervezett ága újra megjelent a Kárpátok bejáratainál, eléjük lovagoltak, fel egészen a Ruténföld határáig. Találkozásuktól kezdve egyesült erővel harcoltak és közös akarattal állították helyre az ország Attila halálakor felbomlott politikai egységét. A mai magyar állam alappilléreinek lerakásában tehát nekik óriási szerep jutott. A székelyek az egységes magyar állameszméért a későbbi időkben is mindenkor síkraszálltak, a török-korban éppúgy mint a trianoni bilincsek szétverésekor s minden más magyar néprésznél jobban tudták, mi a fennmaradás 1. számú parancsa. Még máig fülünkben csengnek Bocskai István erdélyi fejedelem aranyba és márványba kívánkozó szavai, amelyek megmondják, miért van ez így. Azért, mert a magyari nemzet fennmaradásának egyetlen módja: "Ha nem szakadozunk el egymástól."

A székelyekről a legrégibb írásos feljegyzések SICELI, SICULI, SYCLI: Sík-(h)elyi néven emlékeznek meg, a régi magyar kiejtés szerint H nélkül írva az összetevő második egytagú szó elejét. A nevet eredetileg kétségtelenül S hanggal s nem SZ-szel ejtették ki. Melich János nyelvtudósunk szerint ugyanis az Anonymus korabeli magyar helyesírás a mai SZ hangot nem S, hanem "kivétel nélkül minden esetben Z betűvel jelöli" (134m. 20). Nem lehet tehát kétség afelől, hogy ez a név a magyar népnév képzés mintájára, két egytagú szó összekapcsolásából eredt, a szó végéhez illesztett i képzővel: Sík + (H)ely + 3, mai helyesírással' Síkhelyi értelemben.

A Székely név adott etimológiájának helyességét a földrajzi körülmények messzemenően támogatják. Sík helyen, mezőn való szálláshelyeiket az elbeszélő források gyakran hangsúlyozzák, talán éppen nevük magyarázataként. Megmondják például, hogy Attila halála után ők nem hagyták el az országot valamennyien, hanem népes csoportjaik a "síkhely mezején" (Chigla mezei) tartózkodtak Árpádék beérkezéséig (167m. I. 279, 162). Az Attila-Árpád korabeli székelyek leszármazói zömükben ma már nem az Alföldön laknak, hanem a történeti ország keleti részében, Erdélyben. Ez azonban nincs ellentétben a név etimológiájával. Árpádék bejövetele után ugyanis a magyar népek egymás között felosztották az ország területét. Az új osztály eredményeként az akkoriban legértékesebbnek tartott táj, a füves puszta (Pus-ta: Fűs táj) az ország vezető csoportnak, Árpádéknak jutott, a székelyeké pedig az ország Biharon túl elterülő keleti része lett, ahol ők meglehetősen függetlenül éltek.

Kaptak nagy helyet az országban, írja Kézai mester, "de nem Pannónia síkságán (non tamen in plano Pannoniae, azaz nem a Nagyalföldön, ahol előbb laktak), hanem az ország határhegyei között" (167m. I. 162). Miután így a székelyek földrajzi környezete megváltozott, logikusan vették fel az "erdő helyi" nevet. Ez utóbbi a forrásokban Erdew Eli, Erdew Elu alakban, szintén H nélkül szerepel. Feltehetőleg az az ok is közrejátszott a síkhelyiek Erdélybe telepítésében, hogy ott ősidők óta szkíta telepek voltak, csakúgy mint a Kárpátok külső oldalán, és a két legnagyobb szkíta ág összevonásával kívánták őket erősebbé tenni. Az Erdew Eli: Erdőhely név akkor már régen forgalomban lehetett. Herodotos ugyanis a szkítáknak a Kárpátok előterében való megjelenését leírva előadja, hogy első ékeik "Erdőországban" (Woodland, a fordító szavaival), szálltak meg (94m. I. 290). Miután azonban a székelyek vagy másfél ezer évig viselték síkhelyi (székely) nevüket, az náluk népnévvé lett. Amikor tehát új helyükre mentek, régi nevüket megtartották, de ugyanolyan joggal használták a már régebben ott élő testvéreik "erdőhelyi" (erdélyi) nevét is. Ennyit az ő nevük magyarázatáról.

Lukácsi Kristóf több nagyon helytálló megfigyelése között arra is felhívta figyelmünket, hogy az iráni térségben és a Vörös-tenger mellékén szereplő magyar nyelvű népeket az örmény források közös néven KUS vagy KHUS népeknek is nevezik (123m. 23, 12, 14 sk, 200; 141m. 46). Ez a név ,kos' szavunk régies alakja, egy hanggal mélyebben ejtve ki, mint ma, a ,hon-hun' mintájára. Az elnevezés ugyanabban a szellemben történt, mint az európai hunoknál is megfigyeltünk, akik magukat ott is állatnevekkel illették és magukat Iránból származtatták. Lukácsi meg is jegyzi, hogy ez a kos név a hunokra vonatkozott. A források ezt maguk is kifejezetten mondják, így szólva: "Hunok, akik kunoknak neveztetnek" (123m. 20) .

A ,kos' az ember jelentésű ,úr' pontos megfelelője és a perzsa, török, arab írók azzal párhuzamosan használták Hur, Ghur, Oghur alakban. Lukácsi Kristóf ki is mutatta, hogy a Kus, Kos név azonos az Úr, Ár szóval és hogy a név viselői az úri, ári, árja népek nagy közösségébe tartoztak.

Ezzel kapcsolatban idézi egy régi örmény kútfő vallomását, Mechitár híres szótárát, amelyben "Árik" alatt a következő bejegyzés olvasható: "Árik. Nép neve Keleten, akik méltán Áriknak neveztetnek, mert jeles íjászok és vitéz harcfiak. Mondatnak Áriag Ani (árják honinak), másképpen Chusdi Chorasan vagy Chusoknak is. Országuk Áriának meg Chus földnek neveztetik. Nagy kiterjedésű országa Ázsiának, északról Szcítiával, nyugatról a Kaspi- tengerrel és Médával, délről pedig Perzsiával határos, . hosszúsága a Kaspi- tengertől Indiáig terjed. Osztatik 25 tartományra" (123m. 32). Eszerint a magyar nyelvű népek, a szkíták, hunok, magyarok Mechitárnál is árja népek, országuk és nyelvük is árja. Pontosan úgy, mint a HungAR.I, MagARI, HungARIA nevekkel kapcsolatban észleltük.

A magyar nyelvű népekre alkalmazott leggyakoribb nevek között meg kell emlékeznünk még a Turki névről is. Ezt a nevet főleg az utolsó magyar néphullámra alkalmazták, az árpádiakra. Az elnevezés a Fekete-tenger mellékétől kezdve kísérte őket. A bizánci írók, Bölcs Leó császár (886-912) és utóda Konstantin császár (913--959) csakis ezen a néven emlékeznek meg róluk. A név etimológiája felvilágosításul szolgál arra, miként ragadt az árpádiakra. Már Darkó Jenő észrevette, hogy e név pusztán földrajzi elhelyezkedésre utaló megjelölés és nincs más értelme, mit mondjuk "azovi tenger melléki lovas nomád" (l41m. 66 sk). A megfigyelés helytálló, mert a Turki név először mindenütt tavak - Meótiszi-tó, Kaspi-tó, Aral-tó - mellett lakó népre vonatkozott. Gyakran szerepel TO-UR-K-I és TO-UR-KO-I alakban. Ebből kézenfekvőnek látszik, Darkó Jenő gondolati vágányain haladva, hogy a név első elemében ,tó' szavunkat lássuk, másodikban ,úr' szavunkat, a K hangban többes számunk ragját, vagyis hagy a nevet Tó-Ur-ak értelemben fogjuk fel. A szó végéhez illesztett i képző pedig, szokás szerint, az odavaló, ott lakó, onnan eredő embert jelenti.

Megerősíti a Turki etimológiáját a hasonló képzésű Turán név is, amit szintén TOURAN alakban írtak: Tó-Úr-Hona értelemben. Ez utóbbi névvel a Kaspi-tó és az Aral-tó partjain kelet felé a hegyek lábáig elterülő, akkoriban még termékeny vidéket jelölték. Aki erről a vidékről eredt, vagy ott lakott, az volt a turáni: TO-UR-AN-I azaz Tó-Úr-Hon-i. Tourán alatt terült el Irán vagy Erán, aminek etimológiája iráni tudósok szerint is Úr- Hon, azaz árja hon. A Turki nevet tehát egészen biztosan magyar szótárból eredő névnek tekinthetjük, még akkor is, ha ma ezt a nevet a régi magyarok helyére került más népek viselik. (29)

A magyar népnevek értelmét vizsgálva, több ízben utalást tettünk megelőző lakóhelyükre. Ezek során előkerült Irán, Arábia, a Vörös-tenger melléke, Etiópia, sőt Mezopotámia és Egyiptom is. E kapcsolatok világánál máris kézenfekvőnek látszik, hogy a magyar népek meleg égövi területről jöttek Európába. Meleg égövön kell tehát keresni őshazájukat, ott bontakozott ki az árja nép és árja nyelv és onnan mentek szét az egyes ágak, hogy három világrészen szétterüljenek, Európában, Ázsiában és Afrikában, és mindenütt megalkossák az első politikai kereteket. Ebben a világmisszióban az egykor hatalmas fajta nagy része elpusztult. Az az őstörténet, ami ezen a módon szemeink előtt kibontakozik, merőben különbözik a finnugor nyelvészek által szerkesztett magyar őstörténettől, de nagyon közel áll ahhoz, amit Ipolyi Arnold is megsejtett, amidőn vizsgálatait így összegezte: "Biztosan felállítható a tétel, hogy nemzetünk tagja egy nagy kiterjedésű népnek, amely külön ágaiban, külön nevek alatt s külön időkben a históriai kor kezdete óta a világ történetében gyakorta nagyszerűen szerepelt... s a Keleti Óceántól egyfelől a Jeges Északi-tengerig nyújtotta ki gyökereit, másfelől a Nílusig terjesztette" (Ipolyi A., Magyar mythológia, Bp. 1929. I. 51).

20) Érdemes a körülményeket is idézni. A meotiszi hunok Ogurda nevű királya Bizáncban megkeresztelkedett és erőszakkal akarta egész népét a keresztény hitre téríteni. összehordatta és beolvasztatta népe arany és ezüst bálványait és átcserélte bizánci pénzre. Erre a hűtlenségre népe, illetve ennek magyar része fellázadt, Ogurdát, aki a dolgot annyira akarta, megölte és helyére MUGERt helyezte a királyi székbe. Olv. 118m. 77; továbbá 146m. 268; 125m. 66; 83m. 8.

21) Pannonia Europoe est provincia quoe ab Hunis quondam occupota ab eodem populo Hungaria vulgariter est appellota... secuodom Orosium (82m. 541.)

22) Egyes, magyarral rokon nyelvekben ma sincs szókezdő H: In the Ugrion languages... there is no word beginning with H (177m. 138).

23 A finnben Huone, észtben Höne, lappban Huona ,ház' értelemmel bír (169m. 16; 17m. 117 sk; 164m. 217, 240). A votjákban a hon in alakban ismert és az istenek, urak lakóhelyét jelenti (9m. 323). A mezopotámiai "szumír" nyelvben An, Anu az égi isten lakóhelye (9m. 322 sk; 17m. 25, 100; 153m. 239). A régi "egyiptomiban" On, An általában a lakóhely értelem meghatározója, de a napisten székvárosának is a neve és Uni az Észak-egyiptomi nép neve. - Az úr szó az összes európai magyarral rokon nyelvekben, de a keleti nyelvekben (szumérben, egyiptomiban, hetitában, szíriaiban, stb.) is mindig mindenütt ugyanazt jelenti, mint amit a magyarban.

24) A Hungari és Magari nevek szóvégi i-je mindaddig , amíg érezték a szó eredeti értelmét. Még a 16.-18. században is előfordul "magari ember" kifejezés.

25) A finnben a MAA ,föld, lakóhely' (85m 72, 137; 9m. 323), az észtben MAA ,hon, ország haza' (159m. 85, 88), s vogulban és osztjákban MA ,hely, föld vidék' (144m. 384; 9m. 323' Kétségtelenül nagyon régi szó ez is, mert magvai a szumirban Ma, Mat ,föld, ország' értelemben (9m. 323; 164m. 231), megvan s szíriaiban is Mot alakban ,föld' jelentéssel (129m. IV. 224 sk) és megvan az egyiptomiban is, ahol a Kr. e. IV. évezredtől kezdve megfigyelhetjük használatát

26) A Hungari és Magari etimológiája és név különféle írásmódjai világosságot derítenek rokon népeink egyik-másiknak nevére is: A cseremiszek saját neve MARI: Ma-Ár-i; az osztjákok saját neve HANTI: Hon-o-ki; a baltiaké INKERI: HON-ok-Ur-i; a zürjének saját neve ZYRIENI: Az Ur-Hon-i; a szamojédek egyik ágát úgy hívják YURAK: Jó-Urak; az észtek neve ESTHONI: Est Hon-i, azaz nyugathoni.

A Hungari és Magori nevek az egykorúak szemében igen előkelő csengésű nevek voltok, tudóst, rangot, magas kultúrát jelentettek. Majd bemutatjuk, hogyan és mint kerültek át e nevek más nyelvekbe. Latinosított alakjukban a Honorius: Hon-Ur-i Ős Európában császárok és pápák kedvelt neve volt, az angoloknál ma is olyan kegyelmes úr és méltóságos úr féle értelemmel bír és címként is használják His Honour alakban. A Magari nevet ugyanilyen értelemben inkább a régi keleti dinasztiák használták és használják ma is Afrikában, Indiában egyformán, mint a maga helyén bemutatjuk.

27) A magyar nyelv és nép roppant régisége ebben a látószögben újra feltűnik, hiszen az árja volt az emberiség ősnyelve, amelyből minden más nyelv kialakult, illetve bőven merített. Tehát nem kölcsönöztünk másoktól, hanem mitőlünk kölcsönzött mindenki. Íme egy-két példa. Az Úr (ar, er) szavunk átkerült az összes úgynevezett indogermán /indoeurópai) nyelvekbe, ahol annyira fontos nyelvtani szerepet tölt be, hogy anélkül sok mindent ki sem tudnának fejezni. Ami a németnek nagyon régi, az az "urak" korából való: Uralt. A német nyelv személyes névmása szintén "úr": Er. Aki valamilyen mesterséget űz, annak neve is az úrral kapcsolatos: Binder, Schlosser, Schuster, Bauer, Mayer... Így van az a latinban is, görögben is. A régi világra vonatkozó tudományt, eredetileg a történelmet, az "urakra vonatkozó tudománynak" nevezték:

Archeológia. A latinban a szenvedő szerkezetben a közelebbről meg nem nevezett cselekvő neve ,úr': amal- ur, legit- ur, s aki valami okos dolgot tesz, az is ,úr': arat-or. Eszerint Horváth István mégsem lehetett annyira együgyű, mint a finnugor nyelvészek gondolják, hiszen ő kevés adat alapján és kezdetlegesebb módszerrel ugyanarra az eredményre jutott, mint mi. Inkább lángésznek, géniusznak kellene őt neveznünk. Az ügyre alkalomadtán visszatérünk.

Az indogermán (indoeurópai) népek és nyelvek összetartozását néhány közös szóra szokták felépíteni, amelyeket tanúszavaknak (testwords) neveznek. A tanúszavak egyik legfontosabbika a 100 számot jelentő szó, aminek legősibb formája a SATEM. Ebből eredt volna a latin nyelvek KENTUM és a germán nyelvek HUNDERT, HUNDRED szava. Ez bizonyítaná, hogy mindnyájan egymás rokonai és elkülönülnek az úgynevezett finn- ugor nyelvektől, amelyek Európában ,,idegenek"! Nem nagyon értjük, miként lehet ilyen gyermekes megállapításokat tenni, amikor 100 magyarul ,száz , vogulban ,sat', osztjákban ,sot', zürjénben so, votjákban su és így tovább, ami mind egészen közel áll a Satemhez és ennek ellenére idegenek lennének, ellenben a Satemtól messze eső Kentem és Hundred nyelvek a Satem rokonai lennének. A válasz amit kapunk, a szokásos klisé: a finnugorok kölcsönvették e szót az indogermánoktól! De hogyan vehették kölcsön éppen őtőlük, amikor azok a Kentum és Hundred alakokat használják, ami erősen eltér az eredeti Satemtől, a magyarok pedig az összes finn-ugorokkal együtt ősibb alakjában használják a szót? Talán akkor fordított irányban történt a kölcsönzés? A legérdekesebb az, hogy 100 a régi egyiptomiban ,sassu', aminek kiejtése ,száz, úgy mint a magyar százé. Mindez három-négy ezer évvel az indogermánok létezési előtt, azon a területen, ahol a magyar népek őshazája elterült s ahol indogermán népeknek nyomuk sem volt. Valami nincs rendben az indogermán (indoeurópai) elmélet körüli!

28) Ide kívánkozik a két idézet eredeti szövege is: ...Aryans, this term was adopted by some nineteenth century philologists to designate the speakers ot the parent (Indo-European) tongue. It is now applied scientifically only to the Hindous Iranian peoples, and the rulers of Mi ftenni... (35m. 168).

In any case, the term Nordic Race is quite inapplicable as a synonym for ,Aryan Race', as the Norse are only a late specialized branche of one section of the Aryans In farmer works, following the current fachion, was led or misled into using that term occasionaly in such synonymous sense. though usualy under protest as 'the so called Nordic roce" . But the term should now be wholly discarded in this connexion, if we would avoid needless confusion and anachronism (180m római 107. Az Encycl. Britannica (1947) Az indoeurópaiakot az árja név használatára illetékteleneknek tartja.

29) A Turki név használatára távolabbi adataink is vannak, amelyek szintén a magyar etimológiát erősítik meg, A Hétruri (etruszk) nép, amely a magyar népek keleti őshazájából vándorolt a mai Olaszország területére, országuk nyugati oldalát mosó tengert Tyrrheni tengernek nevezték: Tó-Úr-Hon-i tenger. Afrika belsejében, a fokozatos kiszáradással párhuzamosan, a népesség helyben maradt és el nem vándorolt része oázisokba menekült. Ezek a termékeny apró szigetek, hatalmas sivatagi gyűrűvel vannak elzárva a környező világtól a az idemenekült (nem arab!) néptöredékek megtartották ősi embertani sajátságaikat, de egyúttal kultúrájuk több elemét is, köztük az egyiptomi hieroglifák ismeretét. Egy francia expedíció ezt újabban nagy meglepetéssel fedezte fel. A lényeg számunkra ezúttal csak annyi, hogy a vízforrások mellé tömörült népmaradványokat Tuareg: Tó-Ur-ak névvel illetik.

Akik azt állították, hogy a Turki, Tourki nevet "csak a török nyelvekből lehet magyarázni" (l. 113m. 72), magyarázatukkal mind a mai napig adósok maradtak. Egyébként Irán, Turán, Turki nevek sokkal régibbek, mint a ma töröknek nevezett népek, és olyan területeken is használatosak, amelyek roppant messze esnek a mai török népek jelenlegi vagy múltbeli települési helyeitől. Törökből eredeztetni e nevet filius ante parrem volna. A törökök a nevet csak kölcsönözték, miután betelepedtek a víz mellett lakó magyar nyelvű népek lakóterületeire és azok kultúráját és népességét magukba szívták.


ELSŐ BENYOMÁSAINK AZ ŐSHAZÁRÓL


AZ ŐSHAZÁRA UTALÓ ISMERT ADATOK

Megelőző vizsgálataink során megfigyeltük, hogy a hun királyok népük származási helyéül Iránt jelölték meg. Irán akkoriban általában az árja népek által lakott földterületet jelentette és nem egységes kormányzat alatt álló országot, mint utóbb. A név etimológiája maga is erre utal. Ha ugyanis eszünkbe idézzük ,úr' szavunk illeszkedő alakjait, az AR, ER, IR formát és azt, hogy régen a szókezdő H hangot nem szokták kiírni és kiejteni {v. ö. Huni: Uni; Hon: On, An), valóban arra az eredményre jutunk, hogy Erán, Irán annyi mint Úr-hon, árja lakóhely. Ebben az értelemben magyarázza a nevet egy vele párhuzamos kifejezés, amely szerint Irán földjét az ARYA NEM VAEJA (120m. 101): Árja nem fája (faja) borítja be.

Mekkora kiterjedésű volt ez az árja lakta föld, ahol a hunok éltek? A táj a Kr. e. II. évezredben felölelte a Kaukázus hegységtől és a Káspi-tótól délre a Perzsa-öbölig és a Vörös-tengerig terjedő földet. Kelet felé határai jóval a Tigrisen túl húzódtak, egyes leírások szerint egészen az Indus folyó völgyéig értek. A mondott időben a Régi Kelet árja népessége zömében már valóban az így meghatározott Irán területén élt. Iránt a régi források ARIA név alatt is említik, mint Mechitár örmény szótára is teszi. Ez utóbbi név azonban az I. évezred folyamán egyes íróknál, mint Mechitárnál és Herodotosnál is, zöngés alakot vett fel. A szó eredeti R hangja átváltozott náluk S-re, úgyhogy az ARIA forma mellett az ASIA grafika is megjelent. De hogy ez a zöngés forma nem Nagy- Ázsiát jelent, nem az Ural- hegységtől a Csendes Óceánig terjedő világrészt, hanem a történeti Áriát, Iránt, az kiderül mindkét idézett író munkájából. Amilyen világosan szólt Mechitár, ugyanolyan világosan szól Herodotos is. Szerinte: "Ázsiát délről az Eritreai- tenger (azaz Vörös-tenger) határolja, északon a Kaszpi-tó és az Araxes folyó, amely {a Kaukázus hegyláncai között) a felkelő nap irányában folyik" (94m. I. 302).

Hogy a hunok valóban Iránból, Áriából eredtek, más ismert mozzanatok is valószínűsítik. Ezek között említhetjük, hogy a néprajz kutatói szerint a griffes-indás hun díszítmények közeli rokonságot mutatnak a Tigris- Eufrátesz völgyében és általában Irán területén használt díszítésekkel (145m. 5; 3m. 49). Továbbá azt a fontos mozzanatot, hogy a hunok soraiban sötét bőrű, villogó szemű negroidok is voltak, akikkel szintén csak a Régi Keleten jöhettek kapcsolatba. A hunok által használt geometrikus írásrendszer is Iránhoz köti az ő megelőző földrajzi lakóhelyüket, tekintve, hogy ott is, és Eritreában és Boldog Arábiában is ugyanazokat a betűtípusokat használták. A hunok ostorszimbóluma, amely az ,Est Ura' királycímet írta, valamint Uni, Oni neve ugyancsak a Régi Keletre utal. Amikor ugyanis az egyiptomi királyt az egykorú források ábrázolják, a király egyik kezében mindig ostort tart, a legfontosabb királycíme neki is ,Est Ura' volt. Az egyiptomi király népe is UNI: Huni volt, a király maga ANER: Honúr vagy Hun úr és ONOK-AROK-URA: Hungarok ura.

A hunok világosan kielemezhető őshazájukkal, Iránnal és Egyiptommal akkor is szoros kapcsolatban maradtak, amikor a Fekete-tenger északi partján, a Don és Meótisz vidékén már új országot szereztek és népük zömével odavonultak. A tőlük immár messze eső Etiópiából (!) és Egyiptomból (!) azonban még mindig adókat szedtek (146m. 12, 145), ami csakis régi uralmuk alapján képzelhető el. Külpolitikájuk a 370-es években bekövetkezett nagy fordulatig elsősorban szintén dél felé irányult. 277-ben például egyik hadseregük mélyen lent járt Mezopotámiában, Kte-Szip-Hon (a mai Bagdad elődje, 92m. 9) környékén (123m. 105). Folyton küzdtek odalent a római és perzsa imperializmus ellen, amely őket lakóhelyeikről kiszorította, mintha fel akarták volna szabadítani egykori hazájukat. Arménia évkönyvei szinte minden oldalon ilyen bejegyzéseket tartalmaznak: "Hunokat fogadta; hunokat hozta; megnyitotta a Zár nevű kapukat és átvezette a hunok seregét" (123m. 111 sk). Amikor utóbb Attilának nem sikerült Európa nyugati részeit is birtokba vennie, ő is azt a gondolatot forgatta agyában, hogy visszatér Keletre és Egyiptomot szerzi meg. Az ő halála után talán éppen ennek az irreális gondolatnak igézete alatt vonult ki a Kárpát-medencéből a hunok tekintélyes része. Ezek szerint az adatok szerint a hunok a Régi Kelet viszonyait jól ismerték, ott nem idegenként szerepeltek, hanem mint a táj jogos rendezői.

Mindaz a sok ismert adat, amit itt egybefűztünk, roppant súlyosan esik a latba, mert az egymásba illeszkedő láncszemek alapján határozottan az a benyomás alakul ki, hogy a hunok, akiktől népünk jelentős része származik, egykor a Régi Keleten éltek, a táj félhold alakú felső részében, a Perzsa-öböltől félkörben nyugat felé, egészen a Nílus deltájáig elterülő szakaszon, azon a területen, amit gazdagságáról és földrajzi alakjáról a szakirodalomban Termékeny Félholdnak (Fertile Crescent) neveznek.

Hol lehetett nemzetünk másik összetevő ágának, a magyarnak őshazája azok szerint az adatok szerint, amelyeket már ismerünk és a közkézen forgó kézikönyvekben is megtalálhatunk? Végezzük összefoglalásunkat ugyanúgy, mint a hunok esetében is tettük és kérdezzük mindenekelőtt, mit mondanak az őshazáról a mi elődeink Duna-medencében készített középkori feljegyzéseikben. Ezekben az iratokban az Őshazával kapcsolatban említést tesznek a forró égövről, szólnak egy Dankália nevű területről, az amellett lévő járhatatlan sivatagról, azután Etiópiáról, Núbiáról, Egyiptomról és EIULATH földjéről. Azt is említik, hogy az Őshazában Otthonos volt a tigris és unikornis, élt ott mindenféle mérges kígyó és voltak "sertés nagyságú békák" (ranae velut porci), azaz teknősbékák. Történészeink közül az egyetlen Uxbond (177m. 164) figyelt fel erre a leírásra (a többiek egyhangúan elutasították) és ő jól meg is rajzolta a szóban forgó állatok által megkívánt földrajzi környezetet, de azt mégsem ott kereste, ahová a vele kapcsolatos helynevek félreérthetetlenül utalnak: a Vörös-tenger afrikai oldalán, hanem Indiában.

Ám itt, a Vörös-tenger végében, az Adeni- öböl mentén van Dankália, a mai Szomália északi határán. Szomália és Dankália között pedig megtaláljuk a járhatatlan sivatagot. Itt élnek a mérges kígyók, itt lakik a tigris és a pettyes párduc, a teknősbékák pedig a Vörös-tenger tipikus állatai. Eiulath földje viszont nem más mint a mai Eviláth, a Vörös-tenger Akabai öblének végén levő kikötőváros. Híres hely volt ez már az ókorban is, az északra haladó kereskedelmi útvonal fontos állomása, ahol a vízi úton érkező fűszereket, drágaköveket és kellemes illatot gerjesztő gyantádat (tömjént) szárazföldi járművekre rakták át. Eviláth földje az a hely, ahol a Termékeny Félhold gazdagsága először pillantható meg s amerre az ókori népvándorlások megszokott útja is vezetett. (1)

A magyarság őshazáját saját emlékezésein kívül az általuk használt szimbólumok segítségével is ugyanerre a tájra helyezhetjük. Két legfontosabb népi szimbólumunk a madár és az oroszlán volt. Címertani szakembereinknek is feltűnt e két állat gyakori szereplése. Leírták színeit, formáit, mozdulatait, de a legfontosabb kérdésre nem adtak választ: mért éppen ez a két állat szerepel? Már az európai hunok egyik okmányán is madár jelképezte a magyarokat, egy hosszú csőrű mesebeli állat. Madár volt aztán az Árpádokkal érkező csoport jelvénye is, az szerepel számos nemzetségi címeren és ma is madár az egyik legkedveltebb szimbólumunk. Az ok kézenfekvő: a ,madár' összecseng a ,magyar' népnévvel és emiatt ősidők óta a képírás módszere szerint azzal írták a nép nevét. Nos, a madár ugyanilyen szerepben megtalálható a délkelet afrikai őshazában is. Amidőn Kr. e. 3200 táján a Vörös-tenger nyugati partvidéken élő magyar törzsek felkerekedtek és elindultak az észak-egyiptomi hun királyság meghódítására, szintén madarat használtak szimbólumként.

Győzelmeik után a madár mindenütt megjelent felségjelvényeiken, ahova csak behatoltak. Ami az oroszlánt illeti, melynek szimbólumát éppen olyan sűrűn használták az Árpádi vezérek, magyar királyok és nemzetségek, mint a madarat, annak oka is kézenfekvő: a Régi Keleten az oroszlán neve magaru volt, amely a képírás szellemében ugyancsak a magyar nevet írta. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük, hogy Egyiptom déli eredetű királyai, a hettiták királyai és más őshazai királyok is oroszlán lábú széken trónoltak, mint "magyar úr szék urai" (az úr-szék később: ország), kőbe meredt oroszlánok őrizték palotáikat, a "magur honát" és ugyancsak azok álltak sorfalat temetkezési helyeik, piramisaik előtt.

Árpádék honfoglalása idején egyes előkelő tisztségek viselői hivataluk jelzésére a pettyes párduc bőrét terítették vállukra. Ez a szokás is megvolt Egyiptomban és Mezopotámiában, ahol a napisten (Szem-úr) papjai viseltek ilyen hivatali öltözetet. Az állat bőrén látható pettyek a szem alakját utánozzák, s ez a szó (SZEM), az öltöny viselőjével (UR) összekapcsolva, a rátekintőnek megmondta, hogy akit lát, az Szemúr napisten képmása. A párducbőr viselete Afrikában a mai napig megmaradt és egyes bennszülött uralkodók azzal jelzik, hogy ők az égi isten földi képmásai. Egyszóval a magyar szimbólumok kalauzolása mellett is Délkelet-Afrikába érkeztünk.

Végül az őshazára utaló ismert adatok között azt is megemlíthetjük hogy a honfoglaló magyarok soraiban is megtalálható a sötétebb testszínű, magas növésű negroid embertípus, amit a királyi családban Álmos, Árpád, Szent László és III. Béla meglepő módon képviseltek. Ez a fekete beütés is csak úgy képzelhető el, ha a magyar ág ősei is valamikor a sötét bőrű emberek hazájával kapcsolatban voltak, tehát délkelet afrikai tájon laktak. Ugyanerre a területre utal egyébként hetes politikai szervezetük, amelyben Árpád hét Magyarja a Dunamedencébe érkezett. Hetes szervezetben éltek a délegyiptomiak is, akik dinasztiáját századokon át a Theba körül megtelepedett hetedik nem, a Nem-Hét szolgáltatta. Hetes szervezetű nép alapította Etiópiát (Hét Jó Fia), hetes alapon volt megszervezve a hettiták országa és ugyancsak hetes szervezetben szállták meg az Appenin- félszigetet a keleti eredeti etruszkok vagy hétrurok és alapították meg ott Hétrúriát.

A közismert adatok összeállításából tehát arra következtethetünk, hogy nemzetünk magyar ágának őshazája is a Régi Keleten volt, de a hunok őshazájától délebbre, azon a másik félhold alakú területen, amelynek szárai felfelé hajolnak és súlypontja Eritrea vidéke. További feladatunk tehát az lesz, hogy a magyar népek előttünk kirajzolódó őshazáját egyéni kutatásainkból eredő adatokkal valószínűsítsük és perdöntő bizonyítékokat mutassunk be a meglátás igazolására.


AZ ŐSHAZA SZEMÉLY- ÉS HELYNEVEIBEN MEGŐRZÖTT MAGYAR SZÓKINCS

Az Úr szó. - Ez a magyar szó a Régi Keleten az időszámítást megelőző V. és IV. évezredtől kezdve szakadatlanul és minden földrajzi tájon elénk bukkan. Illeszkedő alakjai: Úr, Ár, Er, Ra, stb. A Nílus völgyében való sűrű használatát legkönnyebben úgy érzékeltethetjük, hogy az Egyiptomi Biblia névmutatójából idézünk. Mi e gyűjtemény angol kiadásait használtuk (23m. és 24m.) és azokból vesszük az alábbi Úr (Ar, Er, Har, Her) neveket, abban az ábécés átírásban, amint ott találjuk, nem térve ki arra, vajon helyes-e az átírás, mert ezúttal csak az úr- részleg érdekel bennünket. A névmutatóban ilyen neveket olvasunk: AB-UR, AM-UR, ATCH-UR, HAP-UR, HERU UR, HET-UR, KEN-UR., KEM-UR, KENKEN-UR, KER-UR, NEKEK-UR, NIF-UR, PA-UR, QUEM UR, SAAU-UR, SEB-UR, SEK-HEN-UR, TA-UR; UR-HEKA, UR-AT, UR-MA; AN-ER, NET-ERU, KHEP-ERA, SEK-ER, UN-NEF-ER, MEKH-IR, OS-IR IS, ER-PAT, NET-ER-KHERT, NET-ER-SEH; ARI-EN-AB-F, HAR-MACH-IS, HERI... (sok az ilyen kezdetű név), HOR... (szintén sok), USEKH-ARA, NEM-HRA, A-NEM-HRU, SEK-HRA, NEP-RA, NIT-RA, RE... (rengeteg).

Legalább száz ilyen nevet sorolhatnánk fel az Egyiptomi Bibliából, ami annak közel hétszáz oldalán több mint ezer esetben fordul elő. Hasonló úr-neveket találunk a Termékeny Félhold feljebb eső területein, Szíriában, a Hetita országban, a Kaukázus alatti vidéken és Mezopotámiában. Felsorolásunkat utóbbi helyről vett példákkal folytatjuk, amelyek városnevekként szerepelnek és bármely ókori térképről leolvashatók. Ilyenek: UR, URUK, NAP-UR (NIPP-UR), KIS-UR, SZEM-UR (SZUM-ER), AZ-UR (ASSUR), BI-SAP-UR, SZAM-ARA, SZING-ARA, MALAM-IR, AR-BELA, ERI-DU, AR-PAD.

A felsorolt Úr-nevek közül néhányat a nem-magyar tudósok által megadott grafikai alakban is azonnal megértünk. Ilyenek elsősorban az Úr, Napúr, Kisúr, Szemúr, Árpád nevek. Több más úr-nevet is megértünk, mihelyt a mai helyesírásunkban használt ékezeteket a megfelelő magánhangzókra felrakjuk, avagy a mássalhangzók esetében a hangfejlődés szerinti ikerhangot (P = B; N = Ny; T = D; K = G; S = Sz; stb.) behelyettesítjük. Így eljárva, világos hogy HAPUR: Habúr; HETUR: Hét-Úr; QUEMUR és KEMUR: Kém-Úr; KENUR: Kényúr; ANER: Honúr; NETERU: Nádor, Nagyúr; SEKER: Székúr és Szekér; MEKHIR: Magúr; OSIR: Ősúr; ERPAT: Árpád; NETER KHERT: Nagyúr-kert (temető); USEKHRA: Ősök ura; A NEM HRU: A-Nem-ura és így tovább. Az eredmény annyira meglepő, hogy felmerül a kétség, vajon nem véletlen-e ez az egyezés?

Ha csupán egy-két névről volna szó, a dolog még feltételezhető volna, de ha száz meg száz esettel állunk szemben? A kétséget egyébként az értelem határozottan eloszlatja. Ahol ugyanis az idézett nevek az Egyiptomi Bibliában szerepelnek, a környező szövegből gyakran pontosan megállapítható, hogy a nevek értelme az ,egyiptomiban' ugyanaz, mint a magyarban. Amikor például Hét Úrról van szó, a szöveg hét személyt említ és a kísérő rajz hét személyt ábrázol; ahol Székúrról van szó, vagyis az égboltozaton szekérben robogó Napúrról, az Úr (isten) ott ül egy szekérben; az Ősök Urával kapcsolatban azt olvassuk, hogy őt nem szabad szidalmazni; a Nagyúr kertjéről kiderül, hogy be van kerítve és az isten védelme alatt álló temető. Nem véletlen szóegyezésekkel állunk tehát szemben, hanem a mai magyarral azonos hangtestű szavakkal, amelyekben az ,úr' elem tökéletesen a mai magyar úr szó értelmével bír.

A kérdéses úr szót az egyiptomi hieroglifikus írásrendszerben egyebek között a teljes emberalak körvonalainak megrajzolásával szokták írni, ami a hieroglifák jegyzékén több változatban is szerepel (25m. 45 no. 29 és 47 no. 68, 69). Az írásjelet a szakemberek mind a három esetben UR grafikával írják át ábécére és értelmét főember, fejedelem, főnök (great man, prince, chief) szavakkal adják. Tehát akár az eredeti szövegekbe való betekintéssel személyesen állapítjuk meg az őskeleti UR értelmét, akár angol szakértők kalauzolására bízzuk magunkat, mindenképpen ugyanarra az eredményre jutunk: a szó istent, királyt, főembert, parancsoló személyt és általában embert jelent, mint a mai magyar nyelvben is.

Az Úr használata írásbeli alapon körülbelül az időszámítás előtti 3000. évig visszamenőleg bizonyítható. Kétségtelen azonban, hogy a szó maga nem akkor keletkezett amidőn először lejegyezték, hanem több ezer évvel azelőtt. Előfordul ugyanis a kora kőkori alapítású városok nevében is, amelyek eredetét a régészek időszámításunk előtti 6500-bál vagy még korábbról keltezik.

Eszerint a szó legalább hét-nyolcezer esztendő óta lehet forgalomban, ha ugyan nem régibb idő óta. Ha tehát így áll a dolog, akkor az úr szó bizonysága szerint a magyar nyelvű népek már a kőkorban jelen lehettek Közel Keleten; az lehetett őshazájuk.

A Hungár név. - E név etimológiáját megelőzőleg ,honok ura' értelemben állapítottuk meg, aminek jelentése törzsek lakóhelyeit, honait uraló ember, király. A szó i képzővel bővített alakja: Honokuri, Hungari, a király alattvalóit jelezte, egyedenkint. Észrevettük korábbi vizsgálataink során azt is, hogy a nevet a magyar nyelv régi szokása szerint gyakran szókezdő H nélkül írták és összetevő elemeit külön-külön is használták, mint UNGARI, ONGURI, INKERI és UN, ON, AN, UNI, ONT, ANI. Kérdés, megtalálhatók-e ezek a nevek a Régi Keleten, ahol a magyar nyelvű népek őshazáját keressük?

Mezopotámiában a Hungár szó Hun, Hon eleme gyakran szerepel, legtöbbször szintén szókezdő H hang nélkül: ON, AN, EN alakban. Idegen tudósok állapították meg, hogy ez a szó ott is lakóhelyet, hont jelentett és ott is kapcsolódhatott vele az Ur, Honur: AN-ER alakban, vagy más rokon értelmű szó, mint aminő az ,ős'. Az első Dél- Mezopotámiába érkező embert például, aki a vízből (Perzsa-öböl) úszott ki a partra (vagyis oda hajóval érkezett) és várost alapított, Honősnek: OANNESnek mondták. A Hon, Honur, Honős mellett megtaláljuk a Hungár, Hungari és Hungaria alakot is. Mezopotámia urát ENGAR: Hungar, lakóit ENGARI: Hungari, az országot ENGIRA: Hungária néven emlegették (17m. 117; 169m. 16). Hungar jelenthette nemcsak a királyt, hanem az istent is. Ha ez utóbbit, vagyis az égben lakó napistent kellett érteni, hozzátették magyarázatként, hogy arról van szó, aki a csillagos ég ura. 3

A Hon, Honúr, Honős, Honokura és képzett alakjai a Régi Kelet másik legfontosabb területén, Egyiptomban is megtalálhatók és ott is ugyanaz az értelmük. A legrégibb idők egyik ismert személye a predinasztikus kor utolsó királya OS-IR: Ős-úr volt, akinek nevét a kézikönyvek az egyiptomi írástól eltérőleg a görögösen csengő Osiris alakban használják. Ugyanezt a nevet a Hon szóval kapcsolatban is írták ON-UR-IS: Hon-úrős; OS-IR OS-ANNI: Ős-úr, Ős-honi és AN-HURI: Hon-úri alakban. Amidőn ezt az Ősurat (Osirist) napistenként tisztelték és ebbeli minőségét kívánták kifejezésre juttatni, beleillesztették nevébe a Nap szót. Ez esetben úgy idézték, mint a Hon Napurát: UN-NEF-ER, ON-NOP-HR-IS és UN-NUF-RIU az egyiptológusok saját ábécés átírása szerint. A Hon- Nap- Ur utóbb jelentésváltozáson ment át és alkalmazták a Hun nép ura értelemben is. De nemcsak Osiris viselte a Huni, Honi nevet, hanem más király is, mint például a III. dinasztiából származó piramisépítő HUNI, kinek nevét ezúttal szókezdő H-val írják át a tudósok, noha idézik őt UNI alakban is. Azt az egyiptomi várost, ahol a napisten hitének tételeit írásba foglalták ON, AN, ANU nevezték és hogy a helyes olvasást biztosítsák utána írták a lakóhely értelemmeghatározóját is. Ezt a várost a kézikönyvek szívesebben említik görög időkből származó Heliopolisz nevén, ami nem mondható helyes eljárásnak. Volt egy másik egyiptomi UNNU város is, de ezt is görög nevén - Hermopolisz - szerepeltetik.

A Hon, Honúr, Hungar nevet Egyiptomban többféle módon írták. Rajzoltak például egy nyulat UN (25m. 61 no. 58) és az alá egy vízszintesen elhelyezett cikkcakkos vonalat N, NI húztak (25m. 75 no. 55). A két jelet aztán így olvasták: UN-NI, UNI. A Honúr írására leggyakrabban a területfogalmat sugalmazó téglalap alakú négyszög (Hon) szolgált, amibe merőleges vonalkákat (Úr) húztak és az így készült figurát az egyiptomi nyelv tankönyve szerint AN-ERnek: Honúr olvasták (25m. 75 no. 51, 52). A Honok ura, Honúr, Hungar írása leggyakrabban egy szimbólummal kezdődött, amely a mi T betűnkhöz hasonló jelből és az afölé helyezett nullából '0' állott. Ezt a figurát ANK, ONK, UNOK, ONAG,. értelemben használták (25m. 83 no. 43 és egyebütt) s vele írták a ,hunok' részleget is. Ezt az ONK jelet aztán összekapcsolták egy emberlakkal (UR, tiR), például annak térdéhez illesztve a szimbólumot s ez a kombináció szolgált a (H) ONK-AR: Honok-ura, Hungar írására. Az ONK jelet máskor egy álló személy (UR, AR) alsó karja ( A KARA) végéhez illesztették. Az ilyen személy már nagyon nagy úr volt, mert jelvénye, teste és karja azt mondta róla, ő az ONK_AR-A-KARA: Hungarok- ura. A fiatalon elhunyt Tutenkamén király sírjából előkerült egy olajmécsesnek felfogható tárgy, amely az ONK hieroglifát (T felette O) formázza, de úgy hogy a szimbólumból két emberi kar nyúlik ki (KAROK), amelyek egy henger alakú egyenesen álló (UR) tartályt fognak. E jelek együtt ezt írják: ONK-KAROK-URA: Hungarokura. Ez a művészi alkotás (képe 172m. 2fi, 21; és 27. táblánkon) fontos írott okmány, mert megmondja, hogy az aki a sírban nyugszik -Tutenkámen a Hungarok ura volt.

Egyiptomban a Hungar nevek zömét a Delta vidékén olyan emlékek környezetében találjuk, amelyek mezopotámiai hasonlóságokat mutatnak. Ebből azt a következtetést vonták le a tudósok, hogy Mezopotámia és Észak-Egyiptom területét eredetileg ugyanaz a nép szállta meg. Hall, az ókori történet jeles kutatója, anélkül hogy a népi összefüggésre utaló nevek értelmét felfogta volna, más adatokból ugyanerre az eredményre jutott. Szerinte az észak egyiptomi népet ANU és SET népnek hívták (87m. 89, S2, 95), mai helyesírásunkkal Huni, Honi illetve Esti népnek. Hall hozzáteszi és ez nem kevésbé fontos, hogy ANU vagyis HUNI volt a Sinai félsziget lakossága, ANU volt az onnan Núbiáig érő ma már elsivatagosodott terület népessége, valamint a Nílus déltájától nyugatra elterülő Líbia lakossága is. Ez utóbbi területet sok ezer tehenéről Tehénhonnak, ANNU TEHENU is nevezték. Hall becses megfigyeléséhez hozzáfűzve a mi hasonló értelmű mezopotámiai megfigyeléseinket és figyelemmel a két tájon észlelt kultúra szoros összefüggésére, megerősödik az a nézet, hogy a Huni, Hungari nép a Régi Kelet felső felét lakta és ott a legrégibb időktől kezdve uralkodó minőségben szerepelt.

A Hun, Hungari név a Régi Kelet déli részében ritkábban fordul elő. A Vörös-tengerben csak egy kis sziget HAN-IS viseli a Honős nevet. Etiópiában is csak néhány kerület neve ON AG: Hun-ág, ON-OG-ERA: Hun-ág-ura és EN ARIYA: Árja-hon s az országnak csak második neve a HABAS HAN: Habos-Hon, amiből a mai Abyssina származott (142m. 214 és 52m. I. 92) . A Hun név itt délen a királynevekben is csak egyszer bukkan fel, Axumban, ahol US-AN-AS: Ős-honős (hun ős) uralkodott (52m. I. 135). Az előforduló nevek nem is arra mutatnak, hogy a huni nép itt uralkodó minőségben volt jelen, hanem inkább arra hogy elemei későbbi bevándorlókként települtek ide. Az Úr szóval itt nem is annyira a Hun vagy Hon szó kapcsolódik, hanem inkább déli megfelelője, a MA és az itt szereplő leggyakoribb népnév a MA-k-AR: Magyar. (4bis)

1) A hazai nyelvészek nem vették észre, hogy Eviláth földrajzi név. Ők a szót közszónak tekintették és azt hitték ,vadászterület' jelentésű, törökből kölcsönvett kifejezés. Ha tudták volna, hogy Eviláth a Vörös-tenger mellett van, ahol török népek sohasem jártak, és ha tudták volna, hogy ez a város már Kr. e. szerepelt, amikor törökök még nem léteztek, ilyen magyarázatot bizonyára nem adtak volna.

2) Az Engari és Engíra írásjelei elé gyakran egy értelem meghatározó jelet tesznek, hogy a helyes olvasást biztosítsák. Földi országról szólva, ez a jel a ,kő' értelmű KI. Ez a segédjel azonban nem szerves része a szónak és nem is kell minden esetben kiolvasni. Tehát nem KI ENGIRA olvasandó, hanem csak ENGIRA.

3) Angol és amerikai szakemberek abból a körülményből, hogy a Hon néha a csillagos eget, néha meg a földet jelenti, azt gondolták, hogy a szó egyszerre a két fogalmat fedi és ezért sajtit nyelvükre az AN szót világmindenség (universum) kifejezéssel fordítják. Az ilyen fordítás félrevezető. Az sem mondható kifogástalannak, ha a Honúr (AN-ER) felét eredetiben, másik felét angolul adják, így: God An. Ha már le akarják fordítani a nevet, jobb az egészet lefordítani És az istenre a ,Sky God' kifejezést használni, zárójelben hozzátéve azonban az eredeti formát is

4) Az Onk szimbólumot az egyiptomiak az élet szimbólumának is tekintették. Azt jelentette, hogy viselője sosem hal meg hanem örök életű. A jelet ezért főként csak istenek és az ugyancsak örök életűnek feltételezett királyok ás családtagjai viselték. Ha ezt az életszimbólumot (symbol of life) a rovásírás szabályai szerint olvassuk, vagyis az O-t ElEnek, a T részleget T-nek, nagy meglepetéssel állapítjuk meg, hogy a hagyományt igazolva látjuk, mert a két jel hangértékét egybeolvasva, valóban ezt a szót kapjuk: Élet.
Az őshazai magyar népek legcsodálatosabb országa a Nílus folyóvölgyében terült el.


A Magyar név.

Mivel a Magyar név etimológiája MA-k-AR" azonos a Hungaréval és értelme is ugyanaz, ez a név is mindazt jelenthette, ami a Hungár: az égben lakó istent, annak földi helyettesét a királyt, minden nagy embert, köztiszteletben álló férfiút, katonát, és i-vel képzett alakja bármely honfit, többes k raggal az egész népet. Soroljunk fel példákat a Magyar név ilyen sokféle értelmű használatára.

A nevet trónnévként több egyiptomi király viselte. A IV. dinasztia legkiválóbb uralkodója, aki időszámításunk előtt 2560-ban a három leghíresebb egyiptomi piramis egyikét, a gizai piramist építette, magát MYKER-IN-OSnak: Magyar- Honős nevezte. A III. dinasztia ZOSIR: Az Ősúr nevű királyáról feljegyezték, hogy aggodalmaskodott a Nílus törvényszerű áradásának elmaradásán és ezért 2815-ben követeket küldött az Elefánt-hon (Szudán) uralkodójához, megtudakolandó az isteni büntetés okát.

A szudáni uralkodót MADIRnak: Magyar hívták és meg is küldte a választ (129m. I. 351 sk). A XII. dinasztia egyik uralkodója MAKHR URI: Magyar- Úr volt. A XXI. dinasztia szerencsétlen királynője, aki élete virágában gyermekágyi fertőzésben hunyt el, MAKERI: Magyari őfelsége volt. A jó katonát az Egyiptomi Birodalom szíriai kiterjeszkedése idején, egy 1555-ből eredő okmány szerint MAHIRnak nevezték (42m. 113 sk) és MASAR volt minden köztiszteletben álló idős ember is (140m. 293). A XII. dinasztia alapító királya, aki a dél egyiptomi híres hetedik honfoglaló nemből származott" névszerint AMENEMHAT: A-Mén-nem-hét ura, fia . és utóda számára írásba foglalta azokat a szabályokat, amelyek szerint neki majd uralkodnia kell. Munkája címéül a papirusztekercsre ezt íratta fel: SBAYUT: Szabályok, régies többes raggal, T-vel. Ebben az utasításban többek között meghagyta fiának, hogy az Észak- Núbiában élő MATJAIU: Magyar törzseket is kebelezze be országába (87m. 147-151, 160). Az Egyiptomi Birodalom kialakulása után a Nílus-völgy magyar népe tömegesen betelepedett a meghódított területekre: Szíriába, az Eufrátesz felső vidékére, meg a Földközi-tenger keleti partvidékére. Kr. e. 1000 körül az itten élő lakosságot MAZARI és MUZRI népnek nevezték (129m. VI. 156).

Herodotos idejében Kappadócia lakói még valamennyien MACR-ON-I: Magyar-Honi emberek voltak. Szudánban ma is említenek egy törzset, amely magát valahogyan magyar eredetűnek tartja és MAGAR ABnak nevezi, a nevet ,gy' hanggal ejtve ki (Délamerikai Magyar Hírlap 1959 május 10).

A Magyar nevet nemcsak személy- és népnévként használták az ókorban, hanem földrajzi helyek megjelölésére is. Az egyiptomi Hon városban (Heliopolis) székelt a napisten főpapja UR-MAK, azaz Magúr, akinek az uradalmát MATARnak: Magyar nevezték. Nem messze innen, a mai Kairó környékén van egy régi szent forrás, amit a mai Arabok Ayn Ash Shems (arab értelme: Nap szeme) neveznek. A megőrzött hagyomány szerint Szűz Mária (MA-ART!) ennek a forrásnak vízében mosta tisztára Jézus, a názáreti jós ruháit. A helyet, ahol ez a forrás feltör, a híres vallásalapító emlékére mind a mai napig MATARI YAS: Magyar Jós vízének nevezik (23m. római 151 és v.ö. 129m. I. 59, 172). A Sinai félszigeten haladt át az Egyiptomba vezető legforgalmasabb kereskedelmi út, ez volt a Wadi el MAGHARAH: Magyarok-útja. Az egyiptomi Hon várostól a Vörös-tenger felé húzódó hegy a MASAR.AH: Magyarok hegye.

Palesztinában MAGARET ABU USBAH nevű helységben Kr. e. 4500-ból eredő régészeti leletet ástak ki, köztük jellegzetesen madár figurákat. A két Libanon hegység között húzódó termékeny völgyet, amelyet az Orontes vize öntöz, MEGARA: Magyar néven ismerték az ókorban. Karthágó legelegánsabb villanegyedét a föníciai uralom idején szintén MEGARAnak hívták. Egyiptomot a perzsák MUDRAYA, az asszírok MISRI, a törökök MUSIR néven ismerték, illetve ismerik. Észak-Afrika mai három országának, Tunisznak, Algírnak és Marokkónak politikusai napjainkban is arról álmodoznak, hogy helyreállítsák a terület egységét s ezt a politikai ideált régi nevén MAGHR- EBnek nevezik.

Délkelet-Afrika földrajzi neveiben is sokszor előfordul népünk neve. Etiópia régi térképén (52m. II) az általunk összeírt száztíz helynév között, amelyekben magyar nyelvből érthető szóelemek fordulnak elő (Út, Hon, Hab, Kő, Nem, Mén, Bál), a Magyar név tíz esetben szerepel MUGER; MEDER, MADARA, MATARA, MAHRA és hasonló alakokban. Az axumi királyok között volt ARMAH I, és ARMAH II. Itt találták azokat a nagy orrú (mag-úr) szobrokat és kőbe meredt oroszlánokat, amelyek a mai Etiópia legszebb múzeumi tárgyai. Gyakori a Magyar név az afrikai nagy tavak környékén is, Urundi, Ruanda, Tanganyika és Kenya vidékén. Erre folyik a MUGURUK folyó, ittvan a MAKURRU hegy, a MAKAR ER, tartomány és itt találjuk a sok Úr, Ár, Er végű egyéb földrajzi nevet is. Boldog Arábiából, ahol MAKAR-AB papok vezették a népet, egy olyan szobor került elő, amely a Makar hab főpapot vállára terített párducbőrrel ábrázolja. E szobor orra nagy, kezét és lábát úgy tartja, mintha menne (Megy-Er?). Nevét MAADKAR-IBnek olvassák.

Mezopotámiában is gyakori a Magyar név, mert oda a nevet eredetileg viselő déliek korán bevonultak. Az oroszlán neve itt is URMAKH vagy MAKHURU (129m. III. 34; 181m. 123), a kerék is MAGGARU (17m. 74), a Jupiter csillag a magyarok csillagai: SAG MEGAR (17m. 110) és a történelem előtti korból származó lelőhelyek egyik legnevezetesebbike a Kerkuk vidéken levő MATARRA (142m. 45). A Mezopotámiában beszélt nyelvet EMEGIR: A Magyar nyelvnek mondották, amit természetesen csak a körülmények figyelembevételével lehet a fejedelmi nyelv kifejezéssel fordítani (115m. 307). Volt egy BIT SIN MAGIR nevű falu is (129m. III. 200) és köztudomású, hogy az első udvari tisztség viselőjét Asszíriában MAKHUR IL ANI (129m. VI. 176) nevezték. Dél-Mezopotámia a napisten (Szemúr, Szumer) országa volt és ebben a Napországban, Úr városában az isten tiszteletére épített egykori templom romjait az arabok máig MUGER romnak nevezik (angol, francia, német tudósok változó átírásában Muger, Mugheir, Mukayar, Mukajjar).

Úr városának egyik újjászületése időszámításunk előtt 2500-ban azzal kezdődött, hogy a betolakodott idegeneket, vagyis a NAM CHUNI: Nem- Honi elemeket a városból az Úr Nemből eredő UR NAMMU király kitessékelte (160m. 51). Röviddel ezután hatalmas építkezések kezdődtek és azt az urat, akihez ez a fellendülés fűződik, az egykorúak LUGAL MAGURRE néven emlegették, illetve így írják át nevét a mai szumér szakértők ábécés betűkkel (161m. 75). Utánanéztünk a ,lugal' szó eredeti írásjegyeinek és megállapítottuk, hogy azok helyes hangzósítása ELUGALU: Előkelő. Így azonnal világos lett, hogy a szóban forgó nagy építkezések pártfogója és elindítója egy Előkelő Magyar volt.

Amint sokféle volt a Magyar szó jelentése, illetőleg alkalmazása, sokféle volt írása is. A név egyik legsűrűbben használt írásjele a madár rajza, ami eredetileg már magában is elegendő volt, hogy a Magyar nevet idézzék. De mivel ebben az írásrendszerben utóbb a madár csak a MA hangcsoportot jelölte, szükséges volt a hiányzó részt is érzékeltetni. Ezt szellemesen úgy oldották meg, hogy a madárnak hatalmas karmokat rajzoltak, ennek a szónak is csak az első elemét használva az olvasásban. A rajz pontosan írta: MA-KAR, Magyar. Az ilyenképpen ábrázolt állat a sas típusát mutatja, ezért sas lett a legfontosabb magyar szimbólumok egyike. A Magyar név írására szolgált az oroszlán rajza is, mert annak régi neve, mint már említettük, MAGARU volt. Továbbmenőleg, amikor az írnokok észrevették, hogy a Magyar név Mag- Ar formája is jelent valamit, akkor az első részleg írására apró magokat használtak (MAG) és azokat kör alakban (UR, AR) helyezték el s így is írták a nevet.

A gondolattársítás további folyamán Egyiptomban az aratás, vagyis a magok begyűjtésének istenét MAKHI- ARnak nevezték (182m. 350 sk). Egy pont és a köréje vont teljes kör szintén elég volt a név írására. Ezen a vonalon lett a kerék is a Magyar írásjelévé, illetve szimbólumává. A kerék kicsi lyuka, ahova a tengely illik, elképzelésükben a magot ábrázolta s annak M hangértékét vették alapul, a kerékagy hozzáadta az AGY részleget, a küllő vagy rádius az R hangot és így azt is M-AGYARnak olvasták. A leleményesség révén a Magyar név írásának végeláthatatlan hosszú sora jött létre s az írásjegyeket felhasználták díszítésre. Emléküket őrzik a mai magyar népművészet madaras, oroszlános, kerekes díszítő elemei.

Hosszadalmas felsorolásunkban csak kis részét használtuk a rendelkezésünkre álló adatoknak. De ezek alapján is tehetünk néhány fontos megállapítást.

Ezek: 1. népünk Úr, Hungár és Magyar neve a Régi Keleten mindenütt előfordul, ugyanolyan hangtesttel, mint Európában végzett vizsgálódásaink alkalmával láttuk;

2. a neveket használták isten, király, közszemély, nép, hegy, víz, terület és ország megjelölésére, bizonyságául annak, hogy a neveket adó nép nagy létszámban és uralkodó minőségben volt jelen.

3. a nevek használata írott okmányok alapján a Kr. e. 3200. esztendőig visszamenőleg nyomozható.

4. a Hun nevet viselő nép eredeti lakóhelye a Régi Kelet északi része, vagyis a Termékeny Félhold lehetett, a Magyar nevet viselőé Etiópia és a Vörös-tenger környéke. Ezekből az adatokból most már azt is nagy valószínűséggel következtetjük

5., hogy nemzetünk egy kétágú ősnépből eredt, a ,hunból' és a ,magyarból', és egyúttal azt is, hogy az ókori világ főeseményei a magyar népek történetével szorosan egybefonódnak, vagyis az ókori világtörténet lényegében valahogyan magyar történet!


AZ ŐSHAZA TÖRTÉNETI ÉGHAJLATA ÉS ELSŐ GYARMATOSAI

A Régi Kelet klímatörténete magyarázatul szolgál arra, hogy miért indult el a két magyar nyelvű népág, az északon lakó hun és a délen lakó magyar egymás irányában a történelmi találkozóra és közös nemzet kialakítására. Földrajzszakos tudósok írják, hogy a régibb kőkorszak (paleolitikum) idején földünk éghajlati viszonyai lényegesen eltértek a mai állapotoktól. Akkoriban a föld átlagos hőmérséklete alacsonyabb volt nem csupán a sarkvidékeket borította állandó hótakaró, hanem a ma mérsékelt égöv nagyobb részét is. Az állandó hómező lenyúlt a Himalájáig fedte az Ural- hegység java részét és lezárva tartotta a Kaukázuson átvezető átjárókat. Szóval Európa és Ázsia több mint fele alkalmatlan volt állandó emberi telepedésre, a helyhez kötött életre. Mellesleg megjegyezve, ez a tény is határozottan cáfolja a finnugor tudósok szibériai őshaza. elméletét, hiszen az akkori klimatikus viszonyok között Szibéria Kr. e. 6000-ig semmiféle népnek sem lehetett lakóhelye.

A föld felmelegedése időszámításunk előtt 8000 táján indult meg, 6000-ben meggyorsult és 4000 és 2000 között az évi átlagos hőmérséklet mindenütt néhány fokkal a mai fölé emelkedett. Ekkor az állandó hótakaró fokozatosan visszahúzódott és szinte a sarkakon sem maradt meg örökösen. A fölmelegedésnek messzemenő következménye lett. A felszabadult hatalmas víztömegek megemelték a tengerek, tavak és folyók szintjét, úgyhogy azok sokkal nagyobb területet borítottak el, mint napjainkban. Időszámításunk előtt 6000 táján a Kaspi- tó még összefüggött az Aral-tóval, a Perzsa-öböl 200 kilométerrel beljebb nyomult a szárazföldre mint manapság, a Nílus völgyében 40-50 kilométer szélességben hömpölygött a víz és delta nélkül ment a Földközi-tengerbe. A Vörös-tenger vize egybefolyt a Földközi-tenger vizével. Irán belseje tenger volt.

Afrika délkeleti részét szinte levágta a kontinensről a délről északkeleti irányban haladó 60-70 kilométer széles földtörésben folyó víz. Afrika belsejében, ahol ma sivatag van, végeláthatatlan mocsarak húzódtak s a tájat buja növényzet borította. Ilyen volt a helyzet a bennünket érdeklő világrészén a jégkorszak után bekövetkezett nagy áradások idején. Ezeknek az állapotoknak emlékét őrzi a mezopotámiai, egyiptomi és bibliai forrásokban említett vízözön. A katasztrófában a régibb kőkori emberiség javarésze elpusztult, a maradék pedig a magaslati helyekre zsúfolódott össze: a Kaukázus hegyeiben és a délkelet afrikai hegyvidéken.

Az áradások után Kr. e. 4000 táján kezdődő hőségben beállt a harmadik klimatikus ütem. Az erős párolgás következtében a belvizek kezdtek eltűnni és a nagy víztükrök összehúzódtak. Amíg a Kaukázus alatti menedékhelyen lévőknek ez új életlehetőséget nyitott, mert levonulhattak dél felé, a forró égöv alatt lakóknak megélhetési zavarokat okozott, A szelek megváltozott járása miatt ezentúl az eső nem az egyenlítő sávjában hullott alá, hanem a mérsékelt égövön. Az egyenlítő táján tehát a felszárított talajnedvességet ezentúl nem pótolta semmi, kihaltak az erdők, elszáradt a növényzet s maradt az elemeire széthullt föld, - a por és homok. Miután már a növényeket és állatokat elűzte az Égető Úr vagy Sütő Úr (a Nap afrikai neve), a belőlük élő embernek is mennie kellett. Abban a mértékben, amint a sivatagosodás haladt előre, újabb és újabb néphullámok voltak kénytelenek nedvesebb, hűvösebb tájakra vonulni, felfelé északra, a földrajzi adottságok által megszabott útvonalon. Amíg tehát a kaukázusi menedékhelyről dél felé indult a nép, a dél afrikai menedékhelyről észak felé kényszerült. Végeredményben tehát az éghajlati viszonyok megváltozása lehetett az az ok, vagy legalábbis a fő ok, ami a korábban - talán éppen a vízözön miatt - szétvált magyarul beszélő két ágat, a hunt és a magyart egymással újra kapcsolatba kényszerítette.

Régészeti megállapítások szerint, amint a jégtakaró elolvadt és a felszabadult földterületen a növény- és állatvilág újra megjelent, az ősemberiség is elhagyta hegyvidéki menhelyeit és fokozatosan szétáradt az új lehetőségek között. E szétáradás a bennünket érdeklő földrészen legkorábban a kaukázusi menhelyről történt meg. Közvetlenül az alatt voltak az emberi táplálkozás feljavításához szükséges magtermő növények vad állapotban: a zab, búza és az árpa, és ott éltek a későbbi háziállatok vad ősei, a könnyen zsákmányolható, ízletes húsú birka és a sertés (91m. 14, 221 térkép). Innen, a kaukázusi menhelyről ment a lakosság egyrészt délnyugat felé, a Habúr, Jordán, Orontes folyók mellékére, ahol Jerikó és Jármó a legrégibb eddig ismert csiszolt kőkori telepek; másrészt délkelet felé, a Kaspi-tó alá (Hurkaisi-tó) és a Tigris folyó vidékére, meg az iráni beltenger egyre szélesedő partvidékére (91m. 5, 370 sk; 122m. 74; 14m. 167; 146m. 85). Hogy a kiinduló pont valóban a Kaukázus vidéke, az Araxes völgye lehetett, azt a gyarmatosított területek elnevezése is igazolni látszik. Az új helyek ugyanis a kaukázusi központból nézve esnek nyugat felé: Setét Hon, Esthon, Nyugathon, illetve kelet felé: Káldi, Kálti, Kaldea, Chaldis.

A másik gócpont, ahol a neolitikus kultúra korai nyomait megtalálták, Délkelet-Afrikában volt, a Nagy tavak vidékén. A földművelés, állattenyésztés és rendszeres helyben lakás nyomait itt az i. sz. e. IV. évezred elejéről keltezik. A letelepült élet legrégibb nyomait a Turkani kerületben lévő Magasi község határában találták meg a Nakuru folyó vidékén lévő Hyrax dombon, továbbá az Eburru hegy alatt és a Njoro folyónál (39m. 26, 4~, 104, 198). Innen sugárzott szét a neolitikus kultúra fokozatosan észak és kelet felé, hogy végül kitöltse a Régi Kelet egész déli félholdját. Minden egyezik tehát azzal, amit más adatok egybevetéséből a megelőző lapokon előadtunk. A kritikus kérdés azonban az, megállapítható-e, hogy ez az első észlelhető népmozgás, északról délre, illetve délről északra, valóban a magyar ősnép két ágához kapcsolódik?

Az tény, hogy a két ősi gócpontból gyarmatosított területeken az időszámítás előtti IV. és III. évezred fordulóján a magyar nyelv már kiterjedt használatban volt; ezt írásos okmányokkal bőségesen tudjuk bizonyítani. De mi bizonyíték van arra, hogy a víz alól éppen felszabaduló területekre, a szűz talajra is ugyanaz a nép költözött be? Mit mondanak erre nézve a nyelvészek? Ők a pionír népre vonatkozó ismereteiket abban összegezik, hogy azok valamennyien ragozott nyelvet beszéltek és egymást megértették. Elfogadják a Genezis 11. fejezetében feljegyzett megállapítást, amely szerint kezdetben az egész földön csak egy nyelv, csak egy beszéd dívott. A tudósok szükségesnek is érzik, hogy a történet hajnalán mutatkozó nyelvi egységet összefoglaló névvel is kifejezésre juttassák. Marr orosz régész erre a célra a japheti kifejezést, egy francia tudós viszont a földrajz fogalmi köréből választott asianique jelzőt ajánlotta. Utóbbi tudós szerint a szóbanforgó népeket "főleg ragozottnak mondott nyelvük, továbbá vallásuk alapján ismerjük fel és mellesleg azon embertípusok révén, amelyeket emlékeik ábrázolnak" (40m. 28).

Közös elnevezésül, ha nem is összefoglalólag, de népenkint többször megismételve, L. A. Waddell az árja nevet használja. A lényeget: az egynyelvűséget és a nyelv ragozott voltát mindegyik tudós jól látja, de a javasolt elnevezések közül csak az úri, árja névnek van történeti és nyelvészeti igazoltsága; ez illik bele a mi elgondolásunkba is, hacsak az ASI-ANI alatt is nem Árja-honit értünk. Közelebbről vizsgálva a dolgot, a nyelvészek azt is felfedezték, hogy ennek a legősibb nyelvnek ragozó szerkezete döbbenetesen hasonlít a magyar nyelv szerkezetéhez. Vannak, akik összeállításukban a magyar nyelvet kifejezetten említik, mások ugyanezt a gondolatot a nyelvtudományban használt tágabb értelmű műszóval fejezik ki, magyar helyett finnugor vagy uralaltáji jelzőt használva. Egyre megy, hogy miképpen fejezik ki magukat, mert az őskeleti nyelvnek a magyarral való kapcsolata a két utóbbi műszóban is benne foglaltatik.

A fenti megállapításokra támaszkodva joggal kérdezhetjük, vajon jelentenek-e magyarul érthető dolgot a legrégibb neolitikus telephelyek földrajzi neveiben megőrzött szóelemek? A vizsgálatot megkísérelhetjük mi is, hiszen végeredményben a nyelvészek is e földrajzi nevek elemzése alapján állították fel a maguk tételét. Említettük a Régi Kelet felső részében a következő földrajzi neveket: Habúr, Orontes, Jordán, Kaspis (Hurkaisi), Kaukázus, Jármó, Jerikó; déli részében pedig ezeket: Turkani, Magosi, Nakuru, Eburru és Njoro. Ha csupán ezekre a nevekre korlátozzuk megfigyeléseinket (az Araxesről később külön szólunk), akkor is azonnal észrevesszük, hogy azokban a mi magyar nyelvünk úr szava, mint alkotóelem, minden hangtani változatában (úr, ár, er, or, uru, stb.) előfordul. Figyeljük csak meg: Hab-úr, Nak-uru, Eb-erre, Nj-oro, Húr-kani, Or-on-tes, Ar-al, J-or-dan, J-eri-kó. Egyik-másik név egyéb összetevő elemét is értjük. Ilyenek a folyóvíz jelentésű Hab szavunk, a szókezdő H nélkül szereplő Hon (On, An) szavunk, az isten szokásos ,jó' jelzője, a lakóhely értelmű Ma és Kő, továbbá az Eb, Nagy, Víz (Pis), Magas és Törzs (Tes) szavaink, meg a Hó (Hau, Kau) és .Ház (Kas). Eszerint Jerikó: Jó-Úr (isten) Kője (országa) volna; Jarmo: Jo-Úr-földje (Ma); Orontes: Úr-hon-törzs lakóhelye, és így tovább. Mivel ezekben a földrajzi nevekben kétségen kívül ősrégi egytagú magyar szavak szerepelnek, nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy a jégkorszak után felszabaduló szűz talajra mint kultúrnép elsőnek valóban a magyar nép két ága vonult be.

A régészek szerint a víz alól felszabadult területeken a neolitikus kultúra helyi előzmények nélkül, hirtelenül és magas fokon jelent meg, összes kísérő jelenségeivel együtt: írással, földműveléssel, ipari tudással és kiforrt hitvilággal. Ha ez igaz, amiben nem kételkedhetünk, akkor az is igaz, hogy azokon a magasabb fekvésű vidékeken, a Kaukázusban és a Nagy tavak körül, ahol az ősi magyar népesség a vízözön idejét átvészelte, már birtokolta neolitikus kultúrájának alapvető elemeit.

Szemlénk végén annyit biztosan állíthatunk, hogy ezentúl, legnagyobb óvatosságunk és legmesszebb menő hitetlenkedésünk ellenére sem utasíthatjuk el a magyar őstörténet új megfogalmazásának lehetőségét. A mai magyar nemzet fizikai és kulturális összefüggése az őskeleti két ágú magyar néptömbbel oly szorosnak látszik, hogy ezt a nemzetet a világ legősibb népe egyenes folytatásának kell tekintenünk. Egyelőre azonban további bizonyítékokkal kell kézenfekvővé tennünk, hogy az őskeleti nép, amely a csiszolt kőkorban írta történetének első ragyogó fejezetét, valóban hungár- magyar volt. Erre szolgálnak a Krisztus előtti évezredekben írt magyar nyelvű okmányok.

Ideje, hogy jegyzetet írjunk a magyar nyelv régi állapotáról, három vagy négyezer évvel ezelőtti hangállományáról és megemlítsük a nyelvészek idevágó eredményeinek legfontosabbjait. Ezek ismerete nélkül ugyanis a nyelvi szakmában nem jártas olvasó nehezen érti meg, hogy egyes régi szavakat mi jogon írunk át mai helyesírásunkkal úgy, amint bemutatjuk.

Az ómagyar nyelv egyik legfontosabb jellemzője, hogy abban a mássalhangzók száma kevesebb volt, mint ma: hiányoztak belőle a lágy hangok, a B, C, CS, D, F, G, GY, NY, TY, Z és ZS, valamint a H hang is. Ahol a mai magyar nyelvben ilyen hangok fordulnak elő, azok helyett a régi nyelvben a megfelelő kemény hangok szerepeltek: P állott a mai b é: f helyett; K a mai g, gy, h helyett; T a mai d, ty, z, zs helyett; S a mai cs, gy helyett; N a mai ny helyett. Száz szavunk akkor még SZATA lehetett, Kéz: KETE, víz: VETE, méz: METE, a fenyő PENU, a fa PA; a fészek PESUK volt s a hon helyett azt mondták ON, AN, hab helyett AB, a hunok neve UNI volt, a hajó neve AIO; Magyar helyett a MA KAR, MASAR, MATAR stb. neveket használták. Ami a magánhangzókat illeti, azok még igen közel álltak egymáshoz: az A, O, U szinte egyformán hangzott, éppen úgy mint az E és I. Ékezetes magánhangzók nem szerepeltek.

A fejlődés egy újabb szakaszában a főnevek végén észlelt befejező magánhangzó, ami a szavak rövid magánhangzóval való kimondását lehetővé tette, lekopott s ennek nyomán a megelőző magánhangzó megnyúlt. A KETE, VETE, HETU, URU, UTU szavakból így előállt a mai kéz, víz, hét, úr és út szavunk. A ragozás bizonyos eseteiben azonban, mint például a tárgyesetben is, a szó ősi gyökere továbbra is megmaradt, úgyhogy ott a szavakat ma is rövid magánhangzóval ejtjük ki, tehát kezet, vizet, hetet, urat és utat mondunk.

A régi magyar nyelvben a főnevek végén néha megjelent egy -os, es rag, ami a határozott névelő (.az.) szerepét töltötte be. Utóbb ezt a szokást elhagyták, mert a határozott névelő a szó elejére került, ahol ma is áll. Egyes főnevek tövéhez azonban a változás idején a hátratett névelő már annyira hozzáforrt, hogy nem vált onnan le, hanem a mai napig ottmaradt (166m. 118). Ilyen szavaink például a páros, város, kakas, piros. Saját megfigyelésünk szerint a főnevet befejező magánhangzó is a névelő szerepét (ezúttal .a.) tölthette be. Jó példa a hozzáragasztott névelő használatára a két Egyiptomot egyesítő magyar király Mén úr neve, amit megtalálunk Amén (A Mén) és Ménes (Mén-az) alakban is. Az előadottakra olv. 7m., 86m., 118m., 188m., a H-ra 177m. 138.

5) Az éghajlati viszonyok alakulásáról bőven olvashatunk minden őstörténeti munkában: 91m. 5, 25 sk; 86m. 40; 177m. 111; 73m. 28 sk; 39m. 248; 31m. 214. A Biblia emlékezése szerint a vízözön elől megmenekült emberiség egyik ága a Kaukázus alatti hegyekben talált oltamat: a híres bárka a Ararat hegyén érintett újra földet; e hegy nevében benne van jellegzetes Úr, Ár szavunk. A régészek viszont az emberiség legrégibb nyomait az afrikai Nagy tavak vidékén találják a hegyek között (91m. 5 sk), ahova a vízözön elől az emberiség másik ága vonult.

6) A keleti ősnyelv ragozott voltára és magyarral való kapcsolatára olv. 17m. munkáját; részletekre: 91m. 157, 321-327; 166m. 125 sk; 177m. 114; 91m. 635; 129m. III 22; 27m. 108. A huni (úri) nyelvről: 81 m. 122; 40m. 25; 87m. 329; 91 m. 664 jzt. Ernest Lewy berlini professzor a finnugor nyelvek szókincsét összehasonlította a mai afrikai nyelvek öröklött szókincsével és meglepő. számban talált hasonló hangzású és jelentésű szavakat. (125m. 16). Ugyanezt mások is mondják (22m. 90). A hazai magyar nyelvészek afrikai, afganisztáni, indiai és más nyelvekkel való egyezéseket is észrevettek, de azokat véletlen összecsengéseknek tekintik, mert nincs elképzelésük a nagy összefüggésekről (141m. 16).


MAGYAR VOLT-E A RÉGI KELET KULTÚRNYELVE?


A KUTATÁSOK JELEN ÁLLAPOTA
Általános tudományos felfogás szerint a Kr. e. évezredekben a Régi Keleten két kultúrnyelv virágzott: az egyiket szumírnak, a másikat egyiptominak mondják. Előbbiről azt vélik, valahonnan északról eredt és a Tigris és Eufrátesz közén a napisten, Szemúr (Szumér, Szumír) országában bontakozott ki irodalmi nyelvvé. Onnan terjedt el azután Mezopotámia többi részébe és az Eufráteszen túl nyugat felé, egészen a Földközi tengerig. Az egyiptomi nyelvről pedig úgy vélekednek, azt nemcsak a Nílus völgyében beszélték, hanem egész Délkelet-Afrikában, majd utóbb, az Egyiptomi Birodalom kialakulása (Kr. e. 1500) után a Földközi-tenger és az Eufrátesz nagy kanyarja közé eső szíriai vidéken is. E két nyelvet a világ legrégibb nyelvének ítélik (The language of the hieroglyphs is perhaps the oldest in the world, 22m. 94).

A szumírnak illetve egyiptominak mondott nyelv alkalmazási területe, ha jól megfigyeljük, pontosan az, amelyet megelőző vizsgálataink alapján a két ősi magyar népág, a hun illetve magyar első szállásterületének ismertünk fel, ahol a Hungár illetőleg Magyar név sűrűn előfordul és ahol ez a hungár- magyar nép volt az uralkodó kultúrnép. Ezen az összefüggésen tűnődve, három kérdés merül fel előttünk:

1. vajon nem történt-e itt valami végzetes nyelvészeti tévedés, valami rendszeres félreértés és félremagyarázás, amiért a szumír és egyiptomi nyelvet eddig még nem tudták közelebbről meghatározni.

2. vajon a szumírnak és egyiptominak elnevezett két nyelv nem volt-e tulajdonképpen egy és ugyanaz a nyelv és

3. nem volt-e mind a kettő egyformán magyar nyelv? E kérdések felvetése azért is jogos, mert nincs történeti bizonyíték arra, hogy a Régi Kelet felső részének nyelvét szumírnak, alsó részének nyelvét egyiptominak nevezték volna maguk az ott élő emberek vagy más egykorú írók. Ezt a két elnevezést a régi iratokban csak földrajzi megjelölésként használták, de nyelvre és népre vonatkoztatva nem; ilyen értelemben a két nevet csak a 19. század tudósai hozták forgalomba. (7)

Azok a szövegek, amelyeket szumírnak mondanak, kétféle írással készültek: képírással, vagy ékírással. Az előbbi módszerrel a régibb szövegeket írták, utóbbival a fiatalabb korból valókat. A képírásos mezopotámiai szövegekhez a szumerológusok eddig még hozzá sem nyúltak; azok közül tudomásom szerint egyetlen egyet sem olvastak el. Ott tudniillik az ábrázolt képek nevét igazi szumérul (magyarul) kellene kimondani és azok hangértékeiből kellene a tulajdonképpeni szavakat kihámozni. Aki tehát nem tud igazi szumérul, a képírásos mezopotámiai szövegeket nem fejtheti meg. Ez az észrevétel már egymagában is nagyon sokat sejtet. A mezopotámiai nyelvre vonatkozó forgalomban lévő nézeteket ilyen körülmények között kizárólag az ékjelekkel írt szövegek alapján fogalmazták meg. Az ilyen ékjelek legtöbbször mássalhangzót jelölnek és az olvasó toldja hozzájuk a szóban megkívánt magánhangzókat.

A mássalhangzókat igazi szumérul való tudás nélkül is el lehet olvasni, de nem lehet biztosan kitalálni a hozzájuk illő magánhangzókat, sem nem lehet a jeleknek szavakba tagolását megejteni. Ami pedig az egyiptomi szövegeket illeti, azok legrégibb darabjait szintén képek egymás mellé rajzolásával készítették. Utóbb itt is egyszerűsített írásjeleket használtak, képekből készített hieroglifákat, amelyek elsősorban szintén csak mássalhangzókat jelölnek; a magánhangzókat legtöbb esetben ott is az olvasónak kell pótolni az egyiptomi nyelv szellemében. Az egyiptológusok is csak az újabb, a hieroglifákkal írt szövegeket olvassák, de ők sem tudják megállapítani, hol milyen magánhangzót kell kitenni és miképpen kell az írásjeleket szavakba tagolni. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a kemény és lágy ikermássalhangzóknak azonos jelük volt (T = D; P = B; S = SZ; K = G; L = R) már körülbelül fogalmat alkothatunk magunknak arról a tengernyi hibáról, ami a szumér és egyiptomi eredetű szövegek olvasása illetve mai ábécére való átírása közben elkövethető.

Nincs egységes gyakorlat arra nézve sem, miképpen kell a kiolvasott szavakat mai ábécével leírni. Vajon erre az angol, francia vagy más nyelv ábécéjét kell-e használni? A magyarra sohasem gondoltak. Ha az angolt vesszük alapul, hogyan lehet ezzel a grafikával leírni a magyarral jól jelölhető gy, ty, ly hangot? Innen ered aztán, hogy ugyanazt a szót vagy nevet a kézikönyvekben a szerző nemzetisége szerint négy-öt különböző alakban is megtaláljuk, mint például Úr város Muger nevű romjainak esetében, vagy a Hungar és Magyar nevekkel kapcsolatban, miként mát láttuk. Idegen tudósok átírásából csak az tud használható dolgot kielemezni aki tudja az átíró nemzetiségét, ismeri az ő nyelvének fonetikáját és grafikáját. Bonyolódik a dolog, amikor az angol tudós tudni véli a hiteles kiejtést, de annak jelölésére saját ábécéjében nem talál megfelelő módot és ezért ilyen helyeken az olasz nyelv grafikáját alkalmazza. Mi történik aztán, ha az így ábécésített nevet történetesen egy német tudós használja és a maga írásjegyeivel módosít a szón vagy néven? Olyan bonyodalom származik ebből, hogy ember legyen a talpán, aki a nagy összevisszaságból, eltorzított szavakból a szumír vagy egyiptomi nyelv szókincsét, hangtani sajátságait akarja megállapítani és véleményt mondani a nyelv lényege felől (8)

A helyes hangzósításnak, valamint a helyes átírásnak és megértésnek alapfeltétele az volna, hogy a mai kutató ismerje a nyelvet, amelyen a szóbanforgó ókori szöveg készült és tudja annak kiejtési szabályait. Ez az ismeret azonban hiányzik, következésképpen nincs meg az a bűvös kulcs, amivel a titkot kinyithatnák és fáradozásuk megnyugtató megoldáshoz juthatna. Ilyen kulcs hiányában az idegen tudósok - mindig róluk van szó - pótkulcsokhoz folyamodnak. A mezopotámiai szumér nyelvet a perzsa, asszír és főleg a héber nyelv segítségével, az egyiptomit pedig a kopt és görög segítségével próbálják hangzósan átírni. Ezzel tovább romlik a szó eredeti alakja. Az ilyen módon átírt mezopotámiai és egyiptomi szavakból kritikus helyeken gyakran eltűnik egy-egy magánhangzó, másutt viszont feleslegesen megjelenik, a mássalhangzók összecserélődnek, a szavak megrövidülnek, vagy az egyfolytában írt szöveg írásjeleinek szavakba tagolása hibásan történik meg, vagyis az átírt szöveg a felismerhetetlenségig eltorzítja az eredetit, az igazi szumér és az igazi egyiptomi nyelvet. E sokrétű hiba nyomán az ábécés átírásokban egy olyan nyelv jelenik meg szemeink előtt, amely nem hasonlít semmiféle más nyelvhez, amelyről el lehet mondani, hogy rokontalan és szükségszerűen azt is, hogy már kihalt. Aki a szumerológia és egyiptológia e szomorú hátterét nem tudja, az eléje tálalt zagyvalékot hajlandó "szumérnek" és "egyiptominak" elfogadni.

A Régi Kelet két kultúrnyelvének bizonytalan hangzósítását, rossz átírását és eredeti vonásainak tökéletes eltorzítását az orientalista tudósok maguk is észrevették. Waddel már régen szemrehányást tett a nyelvészeknek, amiért az asszír nyelv alapul vételével írták át a Mezopotámiában beszélt nyelvet. Ezek a tudósok, mondja Waddell, "téves faji és vallási elméletekkel megterhelve láttak munkájukhoz és nem volt semmiféle kulcsuk a személynevek tulajdonképpeni hangzásához, melyek a több hangértékű szumér jelekkel írva maradtak ránk" (181m. 121). A szumír nyelv kerékbetörése olyan méreteket öltött, hogy az első megfejtések használhatatlanoknak bizonyultak és félre kellett azokat tenni (114m. 22). Samuel Kramer amerikai szumerológus, aki ez utóbbi észrevételt tette, maga is megengedhetetlenül nagy szabadsággal fordítja szövegeit angolra és gyakran bizony egészen mást olvas, mint ami írva van. Ennek ellenére is sok megoldatlan problémája marad (114m. 65, 68, 69, 73, 75, 76, 77), mert "igen gyakran csak sejteni lehet a szavak értelmét a környező szövegből" (113m. római 22). Neki sincs "kulcsa" és eredményei annyira egyéniek, hogy azok alapján a szumér nyelvet ő is rokontalannak találja, előzmény és folytatás nélkülinek, s Kr. e. 2000 táján meg is állapítja halálát. Ami pedig az egyiptomi hieroglifákat illeti, azok olvasása is sajnos - túlnyomó többségben légből kapott, amiről Sir Wallis Budge munkáinak áttanulmányozása alapján a kezdő egyiptológus is meggyőződhet. De ő maga is mondja, hogy nagyon sok szónak, főleg igének kiejtését nem tudta megállapítani és az írásjelek általa adott értelmezése gyakran csak hozzávetőleges (25m. 146 és passim).

A valaha élt legnagyobb egyiptológus, a francia Maspero őszintén megmondja: "Minden igyekezetünk; hogy a régi egyiptomi szavak kiejtését megkíséreljük, csak megközelítő eredményre vezethet, mert sohasem tudjuk kellő biztonsággal megállapítani, vajon azok miként hangzottak. Csak annyit tehetünk, megállapítjuk, milyen kiejtést tulajdonítottak neki a görög időkben és onnan következtetünk visszafelé a régibb korszakokra, amennyire ez egyáltalában lehetséges" (129m. I. római 6). "Az egyiptomi neveknek manapság általános kiejtése nem is olyan biztosan egyiptomi, hanem sokkal inkább egyiptológiai, vagyis az egyiptológusok feltevése szerinti kiejtés" (26m. 26). A puszta igazság tehát az, hogy a tudósok csináltak egy szumér és egy egyiptomi nyelvet, ami az igazi szumérnak és igazi egyiptominak csak karikatúrája, de amely a valóságban sohasem létezett.' Ezt a megállapítást a továbbiak során az olvasónak sohasem szabad szem elől tévesztenie.

Be kell azonban látnunk, hogy bizonyos esetekben valóban igen nehéz, sőt lehetetlen a leírt szöveget jól elolvasni és értelmét kideríteni, még ha fel is vagyunk szerelve az írás és olvasás szabályainak ismeretével és használjuk az egyedüli jó kulcsot, a magyar nyelvet, a szavak hangzásának megállapításához. Elvégre négy-ötezer évvel ezelőtti világ szellemi hagyatékát vizsgáljuk, olyan korét, amelyben az emberek észjárása egészen más volt, mint manapság. Ezt a nehézséget csak úgy tudjuk részben legyőzni, ha a Kr. előtti évezredek hitvilágát és állambölcseletét behatóan tanulmányozzuk. Ezért amikor egyes szövegeket közlünk, egy-egy mondathoz gyakran terjedelmes magyarázatot kell fűznünk. Ennek érzékeltetésére szolgáljon az alábbi néhány példa.

Lépten-nyomon előfordul az egyiptomi és mezopotámiai szövegekben a napisten ilyen megnevezése: Égúr, Székúr, Kerek Úr, Napúr, Ősúr, Magúr, Útúr, Honúr, Szemúr, Égető Úr, Vörös Szemű és még vagy húsz hasonló. A nyugati írók, akik a kulcsnyelvet nem birtokolják, ezekből a kifejezésekből csak a végén levő úr szót értik, amit istennek fordítanak. Ezért azt hiszik, ahány ilyen úr végű név van, ugyanannyi istent tiszteltek a régiek. Van tehát számukra God An, God Utu, God Sek és így tovább. Aki a kulcsnyelvet ismeri és megtanulta a régiek vallását, az minden további nélkül felismeri, hogy ezek a kifejezések egy és ugyanazon istenre, a napistenre vonatkoznak, akit a régiek hol egyik, hol másik tevékenységében képzeltek el és aszerint illettek nevekkel. Ugyanolyan szemlélet ez, mint a katolikus vallás egyistene, aki Atyaisten ha teremtő minőségében gondolnak rá, Fiúisten ha megváltó szerepét emelik ki és Szentlélek-isten ha megszentelő tevékenységét hangsúlyozzák.

A napisten említett sok nevét megértjük, ha a régiek vele kapcsolatos képzeteit megemlítjük. Szerintük a nap, ez az égitest volt az isten látható képe. S mivel e látható kép alakja kerek, istenüket ebben a vonatkozásban Kerek Úrnak mondották. Mivel ez mindent megvilágít és mindent lát, akárcsak valami óriási szem, neve lett a Szemúr. Mivel azonban szeme páratlan, vagyis csak egy van belőle, nevezték Egyszeműnek is, színéről pedig Vörös Szeműnek, égen való tartózkodásából Égi Szemnek vagy Égszemnek. Roppant tűzével haragjában felperzseli az országokat, így ebben a minőségében Égető Úr és Sütő Úr lett a neve. Úgy képzelték el, hogy a nap a saját birodalmában egyedüli úr, ezért ő is Honúr, birodalmában Égi Király. Ha mozgását figyelték, észrevették, hogy minden reggel felkel: Ra-Kel (Rachel), birodalmának keleti részén: Kel-Út, ott beleül egy székbe: Szék-Úr, azután végigkocsikázik az égboltozaton vezető fényes útján: Útúr, és miután pályáját befutotta, nyugaton: Nyug-Út, leesik a látóhatár alá: Esút, Este. Ha ezt a vallásszemléletet bármilyen röviden előadjuk, azonnal minden világos lesz előttünk és belátjuk, hogy a napvallást követő régieknek nem volt ezer istenük, hanem csak egyetlen egy.

Eddig még biztos lépésekkel követhetjük elődeink gondolkodását, megértjük az általuk használt neveket és a magyarul nem tudóknak is meg tudjuk magyarázni. Jobban bonyolódik a dolog, amikor a régi teológusok szójátékot űznek és az isten neveivel kapcsolatban olyan szavakat emlegetnek, amelyek velük összecsengnek ugyan (assonancia), tehát a név írására alkalmasak, de egyébként semminemű szerves kapcsolatban nem állnak. Az ilyen szavakból aztán mondatokat, első pillanatra teljesen érthetetlen imádságokat teremtenek,. szokásokat hoznak létre. Például az isten Égúr nevével összekapcsolják az egeret, Székúr nevével a szekeret, Kerek Úrral a kocsikereket, Úri Őssel az óriást és így tovább. Hogyan tudna hát eligazodni egy magyarul nem tudó valaki, hogy az Égura említett írásjelei mikor jelentik a Fennlakót és mikor a földi állatot, az egeret; mikor szekér a szekér és mikor Székúr? Ők azt hiszik például, hogy a babilóniak az egeret imádták. Az összefüggések világánál erről is kiderül, hogy nem a bálványokat imádták, ahogy a mai templomokban sem a kiállított szobrokat imádják, hanem azt, akit azok jelképeznek, illetőleg a képírás szabályai szerint írnak. Sokat szerepelt a templomok oltárán a csiszolt kőkor idején, meg a bronzkorban is egy kicsi bronzkocsi. Ezúttal sem a szekeret imádták, hanem azt, akit ez a jármű vitt: Székurat és Az-Ég-Urát.

Nekünk magyaroknak az ilyen dolgok észrevétele fontos és ezek szolgáltatják a legsúlyosabb bizonyítékok egyik sorozatát arra nézve, hogy milyen nyelv volt a szumér és az egyiptomi. Az egér - Égúr, szekér Székúr esetében magyarul tökéletesen értjük a szójátékot, éppen úgy mint amikor Szemurat, a napistent szamárral ábrázolják. De hány úgynevezett bálványt nem tudunk megérteni! Amikor elvész a nyom, tehetetlenek vagyunk. Jobb ezt őszintén bevallani, mint valami egyéni magyarázatot adni és az olvasót félrevezetni, a régieket pedig megrágalmazni. Ők nem krokodilokat, kígyót, békát és férgeket imádtak; a komoly történetírók tudják is (57m. 10; 91m. 717; 129m. III. 153), hogy ez éppen olyan kitalálás, mint a szumér és egyiptomi páratlanul álló nyelv meséje.

Miután ennyire nehéz a régi keleti szövegek olvasása, ábécés átírása és megértése, nem kell csodálkoznunk azon, hogy csak igen kevesen vállalkoznak a göröngyös úton végzendő munkára. Ez magyarázza meg, hogy a százezer számra menő és már 70 vagy 80 esztendeje ismert szumér és egyiptomi irodalmi szövegek tanulmányozása mind a mai napig alig haladt előre (114m. római 8). Ez az oka annak is, hogy a meglévő ábécés átírások közelebbi nyelvészeti vizsgálatokra alkalmatlanok és a szumér és egyiptomi nyelv mibenlétének tisztázására nem használhatók fel. A helyzetet A. Nehring német tudós már 1936-ban szóvá tette, amikor így nyilatkozott: "Ez ideig még alig tettek kísérletet arra, hogy a nyelvtant, hang- és alaktant, valamint a mondattant az ókor történetének problémáival kapcsolatban értékesítsék". A sorok budapesti idézője hozzáteszi: "A helyzet ebben a vonatkozásban, tudomásom szerint, e nyilatkozat közzététele óta sem változott meg lényegesen" (92m. 8).

A kutatások mai állapotának átvizsgálásából látható, hogy a szumírnak és egyiptominak elkeresztelt nyelv ügyében valami súlyos tévedés történt, mert e különlegesnek, páratlannak és kihaltnak minősített nyelvek mégsem látszanak rokontalannak, folytatás nélkülinek, hanem nagyon is szoros összefüggésben állnak az élő magyar nyelvvel, vagyis hogy a szumerológia és egyiptológia alapvető tétele nem lehet helytálló

7) A mezopotámiai nyelvet első vizsgálói szkíta nyelvnek minősítették. Ma már pontosabban szólnak és világosan magyar, finnugor vagy uralaltáji típusú nyelvnek mondják, de mégis szumírnak nevezik. A szumír megjelölést 1869-ben Oppert francia tudós vetette fel és az ő sugalmazása nyomán terjedt el a kézi könyvekben. Oppert az elnevezéshez úgy jutott, hogy egy szövegben ezt a kifejezést olvasta: Szumér és Agade ura. Az Urat királynak fogta fel, a másik két szót pedig országnévnek. A nevet azután kiterjesztette a nyelvre és a népre (115m. 20 sk).

Oppert azonban nem értette meg sem a szumér (Szemúr, azaz a napisten), sem az Agade (Égető, a napisten másik neve) tulajdonképpeni értelmét, következésképpen nem fogta fel, hogy ezek elsősorban vallási 'kifejezések: Szemúr, az Égető Úr; területet jelentő értelem meghatározó hozzáadásával pedig egyszerűen csak ennyi: napisten országa.. A kifejezést minden olyan helyen lehetett alkalmazni, ahol a napistent imádták. Be lehetett helyettesíteni a kifejezésbe a napisten bármelyik más nevét és a terület meghatározó szavak akármelyikét: Hon, Kő, Ma, Ta. Volt például Napotthon, Szemhon, Makor-i-Ta, Hét-i-Ta, Ég-i-Ta, Szem-i-ta, stb. A napisten Égető nevének írására a négykulcsú hegedű alakja szolgált, aminek H nélküli régies kiejtése EGETU volt. A szimbólumot Egyiptomban többféle kombinációban használták, például a hegedű visszhangzó részébe T és M jeleket rajzoltak, amit lehetett Égi Szemnek, Egyszeműnek és ősibb kiejtéssel Egyiptomnak olvasni. Hegedű volt a szimbóluma a Kr, e. II. évezredben a Kaukázus alatti térségből nyugatra és délnyugatra vándorló Húri és Mitatanni népnek. Számtalan várost és kerületet hívtak Szumírnak, amelyek Mezopotámián kívüli területen voltak. Ebből elég világos, hogy sem a szumír sem az agade úr nem köthető csak egy területhez, és nem alkalmazható nyelvre és népre.

8) In the orthography of names complete confusíon reigns throughout the scholarly literature (27m. római 5). - It is hardly necessary to say that differences of opinion exist among scholars as to the method in which hieroglyphic characters should be transcribed into Roman letters (25m. 32). - Since in hieroglyphic writing only the consonants and not the vowels ere indicated, our reading of Egyptian names is only a compromise and we do not pretend that our form of transcription renders the names as they were
pronouced (172m. 4).

9) Needless to add, no one supposes that the result of this compromise is anything but a caricature of the ancient Egyptian tongue, but, the circumstances being as they are the best that can be done (38m. 59).


AZ ÚGYNEVEZETT SZUMÍR ÉS EGYIPTOMI NYELV EREDETILEG UGYANAZ A NYELV

Egy- egy nyelv mibenlétét, hovatartozását nyelvtana, hangtana és szókincse együttesen határozza meg. A mezopotámiai nyelvre vonatkozó újabb kutatások eredményeit e három szempont szerint csoportosítva mutatjuk be. Amíg a nyelvtanra és hangtanra a nem-magyar szerzők munkáit is jól használhatjuk, a szókincsre nézve anyagot tulajdonképpen csak magyar tudósoktól eredő munkákban találunk. Az egyiptomi vonatkozásokat saját kutatásaink alapján fűzzük hozzá.

Nyelvtan szempontjából a mezopotámiai (szumír) és a Nílus völgyi (egyiptomi) nyelvet egyformán és főképpen az jellemzi, hogy e nyelvekben a szavaknak van egy hangtanilag általában nem változó része: a szavak töve. A főnevek esetképzéseire, valamint az igék személyjelzésére e nyelvekben a nem változó tőhöz szóelemeket, úgynevezett ragokat illesztenek. Ez a két jellemző vonás - a nem változó tő és az ahhoz illesztett ragok alapján a mezopotámiai és egyiptomi nyelvet ragozó, agglutináló vagy szintétikus nyelvnek mondják. A nyelvszerkezet annyira fontos, annyira egyénítő, annyira határozott és jellemző, hogy már egymagában is megszabja az egyiptomi és mezopotámiai nyelv típusát és kijelöli azt a ma is létező nyelvcsaládot, amelybe mind a kettő beletartozik.

Egy másik jellemző vonása a szóban forgó két nyelv nyelvtanának, hogy bennük a jelző a jelzett szó előtt áll és a meghatározó szó megelőzi a meghatározottat. Így mondják tehát: nagy úr, magas hegy, illetőleg Napúr, Honúr, Útúr, Szemúr. Ennek az eljárásnak fordítottja ritkábban fordul elő. Az. általános tudományos felfogástól eltérőleg, mi az egyiptomi és mezopotámiai szövegek vizsgálata alapján úgy találjuk,. hogy a határozott névelő mind a két nyelvben használatos volt, A és Az alakban. A névelő kétségen kívül a mutató névmásból - ez, az, régiesen es, as, os eredt és néha nem is lehet eldönteni, vajon névelővel vagy névmással állunk-e szemben. Ennek igazolására jó példa az egyiptomi ,férfi, hím, csődör' értelmű Mén szó, amit királyok is gyakran használtak trónnév gyanánt. Ez a szó előfordul névelő nélkül MÉN: Mén alakban, előretett A névelővel AMEN: A Mén, hátratett névelővel MENÉS: Mén-ez alakban."'

A nyelvtan további sajátosságai ezek:

1. a főnévnek, jelzőnek és igének a szumír és egyiptomi nyelvben nincs neme, tehát egyforma alak szolgál a hím, nő és semleges nem kifejezésére;

2. a melléknevet nem ragozzák, az minden esetben változatlan marad;

3. az igék nem az időt jelzik, hanem az állapotot: a folyamatos cselekményt vagy a befejezett cselekményt; ha időviszony megjelölése szükséges, azt körülírással fejezik ki;

4. szenvedő szerkezetet egyik nyelv sem használ.

A hangtan szempontjából a mezopotámiai és egyiptomi nyelv legkiemelkedőbb közös sajátsága, hogy bennük a hangharmónia nagyon erősen érvényesül. Ez a jelenség az emberek beszéd közbeni szájtartásával függ össze és a több szótagú összetett szavak hangtestét befolyásolja. Ha ugyanis a száj az első hangsúlyozott szótag kiejtésére beállt, azaz felvette annak formálásához szükséges helyzetet, az utána következő szótagokat is ugyanazzal a pozícióval igyekszik kiadni. A száj izomzata hozzáidomul a szokványos mozdulatokhoz és így születik meg a nyelv malma, amely irgalmatlanul hangrendbe töri a nem simuló hangokat. Ha tehát az első szótagban mély magánhangzó szerepel, a száj a második szótag magánhangzóját ahhoz idomítja, ha nem mélyhangú. Fordítva is: ha az első szótag magánhangzója magas hang, a második szótagé is azzá változik, ha eredetileg nem volt még magas hang. Az Ég és Úr összekapcsolásából eredő új szó, amikor már csak egy hangsúllyal ejtik ki, a mezopotámiai és egyiptomi nyelvben Eger vagy Egér alakot vesz fel; a Kép és Úr összetéve egy szóvá, Kepere lesz, a Szem és Úr átváltozik Szemere, Szamár vagy Szumér alakúvá, és így tovább.

A mássalhangzók idomulása hasonló tünet, noha arra a nyelvészeti munkák kevesebb figyelmet fordítanak. Ez azt eredményezi, hogy az egymással rokon kemény és lágy hangok, az úgynevezett ikerhangok bizonyos esetekben, különösen két magánhangzó közé fogva vagy a szó elején, felcserélődnek. A cserélődés a következő hangok között gyakori: T>D; P>B; K>G, H; N>NY; S>SZ, CS; F>V.

A hangharmónia többé-kevésbé minden nyelvben megvan, de távolról sem olyan nagy mértékben, mint a mezopotámiai és egyiptomi nyelvben. A kutatónak e törvényszerűség ismeretére nagy szüksége van nemcsak akkor, amikor az írásjeleket hangzósítja, mai ábécére írje azt, hanem akkor is, amikor az összetett szavak eredeti alkotóelemeit akarja megállapítani és az etimológiai értelmet keresi. De szüksége van a hangtani szabályok ismeretére akkor is, amikor a rosszul átírt szövegeket akarja megérteni és helyesbíteni. Amikor például az idegen nyelvű tudós úgy írja át a szumír szöveget, hogy Mezopotámiában a földműves bizonyos mezőgazdasági munkák (szántás, vetés, aratás) elvégzése után imádkozik BAARA SUTU, hangtani ismereteink segítségével rögtön tudjuk, hogy itt pár szót kell olvasnunk és azt is úgy kell átírnunk.

Mezopotámia egyik városának elpusztulását ecsetelve, a szövegíró a rombolást úgy fejez ki, hogy ott az élet megszűnt, olyannyira hogy már a Ku-Ta NEM Ku-Ta Ez a vokalizálás kétségtelenül helytelen és az átíró nem is tudja angol lefordítani, hanem eredetiben adja olvasását. Aki magyarul ért, annak számára nem kétséges, hogy így kell helyesen olvasni: Ku-Ta NEM uK-aT Kutya nem ugat sőt: Kutya sem ugat. Jerikó kőkori szobrait nádból készült vázra kent ragadós agyagból állították elő. Ezt a ragadós keveréket HAWARAH alakban írják át. Nyilvánvalóan Habarcs. (W = B) olvasandó. Mári vár urának egyik hivatalnoka egy UMLU és egy RAQQATUNJ ruhát küldött, amit a szöveget olvasó szintén nem ért meg. Aki magyarul tud, annak a helyes magánhangzók kitalálása nem probléma: omló és rakott ruháról volt szó.

A mezopotámiai és egyiptomi nyelvre az is jellemző, hogy a szavak elején bizonyos magánhangzók előtt a H hang alig vagy egyáltalán nem hallatszott és a fonetikus írásban elhagyható volt. A Hold UD, a Hon ON, a Ház AS alakban jelenhetett meg. A szöveg átírásakor ezt a csendes H hangot természetesen jelölni szabad, sőt kell is. Végül azt is megjegyezzük, hogy a szavak végén gyakran megjelenik egy befejező magánhangzó, mint pl. az UTU és URU: Út, Úr szóban. Úgy látszik, ezt az utóhangot nem kellett kiejteni, mert inkább arra szolgált, hogy a megelőző szótag hosszúságát jelezze.

Áttérve a szókincs vizsgálatára, itt a fő jellemző vonás az, hogy a két nyelvben a legrégibb szavak túlnyomó részben egytagúak, a többtagúak pedig két vagy több egytagú szó összeolvasztásából keletkeztek. Ezt az észrevételt világosan érzékeltetik a már többször említett Szemúr, Honúr, Napúr, Égúr, Nagyúr (nádor), Magúr, Útúr, Székúr, Ősúr, Honős és egyéb közös mezopotámiai-egyiptomi (magyar) szavak, amelyekben az összetevő két elem az első pillantásra is kétséget kizárólag megállapítható. A szókinccsel kapcsolatban mások is rámutattak arra a feltűnően nagy számú egyezésre, ami az egytagú szavak között a mezopotámiai és egyiptomi nyelvben fennáll. Ilyen közös mezopotámiai-egyiptomi (és magyar) szavak például ezek: Ég, Nap, Út, Úr, Kő, Ma, Ta, Hon, Ház, Lak, Lyuk, Fal, Kés, Víz, Hab, Bot, Szó, Kéz, Kar, Bél. Ős, Has, Szem, Nő, Kép, Sír, Nem, Segg, Hal, Méh, Bak, Süt, Hét, Öt, Hat, Száz; kéttagúak: Isten, Óra, Tudó, Kasza, Kosár, Asszony, Egér, Szamár, Macska, Túró, Kettő, Ezer.

A mezopotámiai és egyiptomi beszéd nyelvtanának, hangtanának és szókincsének tökéletes egyezése nagyon valószínűvé teszi, hogy itt nem két különböző kultúrnyelvvel állunk szemben, hanem egy és ugyanazzal a nyelvvel. Amikor majd a szövegeket olvassuk, a valószínűség helyett ezt határozottan is állíthatjuk. De már itt, a két nyelv szerkezetének vizsgálatakor is idézhetjük annak a tudósnak véleményét, aki időt szakított magának a két nyelv összehasonlítására. Ő határozottan állítja, hogy a mezopotámiai és egyiptomi nyelv és írás eredetileg tökéletesen egyforma volt és hozzáteszi: mind a két nyelv árja nyelv. (11) Az azonosságot maguk a mezopotámiai feljegyzések is igazolják, amelyek szerint hajdanában az egész földkerekség egy és ugyanazon a nyelven dicsérte az Urat (113m. 259). Erre utal az Ószövetség híres mondata is, amely szerint kezdetben a Régi Keleten csak egy nyelv és csak egy beszéd vele (Genezis, c. 11). Hogy a Régi Keletnek csak egy kultúrnyelve volt, bizonyítja továbbá az is, hogy az emberek e nagy darab föld egyik végéből elvándorolhattak másik végébe, de tolmácsra nem volt szükségük sehol sem.

Ábrahám a mezopotámiai Úr városból elment a nyugati hetita vidékre, onnan tovább Egyiptomba, majd újra vissza a hetiták közé és semmi nyelvi akadályt nem talált. Mindenütt személyesen tárgyalt a vezetőkkel és leszármazói, mint például József, magas állami tisztségeket tudtak szülőföldjüktől messze eső tájakon betölteni. A Régi Keleten komoly nyelvi akadály Kr. e. 1000-ig alig lehetett, de még azután is értették egymás beszédét. Az egynyelvűségre utal az a körülmény is, hogy azok a dialektusok, amelyeket a szakkönyvek külön nyelveknek szoktak feltüntetni, mint a hetita, hurri, elami, arámi, urartui, föníciai, Kréta szigeti, valamennyien ragozott nyelvek, hangharmóniás nyelvek és szókincsükben olyan tömérdek mezopotámiai-egyiptomi szó szerepel, hogy egyes szövegeiket az ősnyelven meg tudjuk érteni.

Kétségtelen tehát, hogy a Tigris és Eufrátesz alsó szakaszán nem egy elszigetelt, minden mástól különböző nyelv volt használatban, hanem ugyanaz az ősnyelv, amelyet a Régi Kelet egyéb vidékén is beszéltek és írtak. Azt sem lehet ezek után állítani, hogy az a nyelv időszámításunk előtt 1750 táján nyomtalanul eltűnt volna. Samuel Kramer saját könyveiből tudjuk meg, hogy a szumér irodalom klasszikus alkotásait az i. sz. előtti II. évezred folyamán foglalták írásba. Akkor még igen élénk irodalmi tevékenység folyt Mezopotámiában és a napisten ottani vallási központjában, Napúr városában tudományos akadémia állt fenn, abban történettudományt, orvostudományt, csillagvizsgálatot, matematikát, zenét és költészetet tanítottak. Ugyancsak Kramer mondja, hogy a szumér nyelvet még a Nagy Sándor halála után következő korban, a Kr. e. 4. században is rendszeresen használták a bíróságokon, ezen a nyelven írtak a papok és tudósok (113m. 281; ugyanígy 101m. 20). Ez a szerep nem hasonlítható a latin nyelv középkori Európában vitt szerepéhez, hiszen Szemúr országának egész állami gépezete éppen egy Kr. e. 1750-ből keltezhető adat szerint az őslakosságból származó SIN MAGIRE: Szín Magyar kitát kezében volt (160m. 77 sk). Nem fogadható el a szumér nyelv kihalásával elmélete, ha tudjuk, hogy időszámításunk előtt 612-ben a szumír nyelvű népek összefogása buktatta meg a kegyetlen asszír uralmat és az új babiloni birodalom királyainak legfőbb törekvése a szumér világ minden téren való visszaállítása volt.

Az azonban tény, hogy időszámításunk előtti I. évezred folyamán a Régi Keleten az ősnyelv rohamosan kezdett háttérbe szorulni és helyét az asszír-szemita, majd az újperzsa és arab nyelv foglalta el, amelyek szerkezeti felépítése más. A Régi Kelet nyelvcseréjét nem is az ősnyelv kihalása magyarázza. Nem azért múlt el ott annak csengése, mintha a nyelv megszűnt volna létezni, hanem azért, mert a nyelv beszélői más tájakra vándoroltak. El kellett vándorolniuk, mert az asszír és perzsa népirtások, deportálások és a termőföldek rendszeres elpusztítása miatt megszűnt további életlehetőségük. Erre a katasztrófára utal egyebek között a Biblia is, ahol meg van írva, hogy "Az úr (Asszúr) innen szétszórta őket más országokba mindenfelé, az egész föld kerekségén" (Genezis, c. 11). Az ősnyelv beszélői tehát elköltöztek, másutt alakítottak új hazákat és magukkal vitték magas kultúrájukat és ősi nyelvüket is. Ez nagy különbség és az ókori történet szokványos szemléletét gyökeresen megváltoztatja. Az árja népek magukkal vitték a keleti magas kultúrát többek között Európába is: az Égei szigetvilágra, a Balkán-félszigetre, a Duna vidékére, Kelet- és Nyugat Európába, mindenhová, ahova eljutottak.

Behatóbb vizsgálat alapján tehát úgy látszik, hogy a szumér és egyiptomi nyelv nem két egymástól eltérő nyelv volt, hanem egy és ugyanaz a kultúrnyelv, amely a ragozott nyelvek családjába tartozik.

10) Amikor a később kialakult nyelvek átveszik a mezopotámiai és egyiptomi szavakat saját szótárukba, gyakran névelőstül együtt kebelezik be. A régi hindu nyelvben erre több példát találunk. A hindu mitológia szótárában többek között ez a név is szerepel: AHALYA. Viselője Gautama csodaszép felesége volt, aki férjét megcsalta és Indra hálótársa lett. A név értelmét a nyelvészek a környező szövegből az ,éjszaka' fogalmával kapcsolják össze. Számunkra világos, hogy a név házasságtörésre utal és értelme: A hálója, vagit: Indra éjjeli hálótársa: Egy másik példa az ALAKA: A laka szó.

Így nevezték a Meru hegyen élő isten lakóhelyét. Ugyanez a szó névelőtlen ,laka' alakjában is ismeretes: Mahar Loka, Bhuvar Loka, Gandharva foka (53m.) Ezek a példák is mutatják, hogy volt névelő. A hindu mitológiai szótár egyébként százával tartalmazza a magyar szavakat és olyan meglepetésül szolgál a magyar kutatónak, mint az Egyiptomi Biblia, Homeros Odysseája. az Ószövetség, vagy Caesar 'Oe hello Gallico' c. munkája. Az elveszett magyar törzsek. történetének nyomozásához ezek elengedhetetlen forrásmunkák.

11) L. A. Waddell szavai: The official record of these early Pharaohs in Egypt ere written in Sumerian script and in the Sumerian or Early Aryan language, the root-words of which form the basis of the cultural and official words in the Ancient Egyptian language (180m. 147) And the radical words in Ancient Egyptian are of Sumerian origin (180m. római 8); I have demonstrated that the Ancient Egyptian language ia radically Aryan in its roots and writing (180m. 7). Mások szerint is: Practically all the Sumerian words are radically Aryan (73m. 11); a két nyelv közti egyezéseket hangsúlyozza továbbá 161 m. 114.

12) A szemita nyelvek a mezopotámiai egyiptomi nyelvtől lényeges dolgokban különböznek. Azok nem ragozott, hanem hajlított nyelvek; ott a hangsúly nem elől van, hanem hátul. Ezért azokban a szumír- egyiptomiból átvett szavak első szótagbeli magánhangzója elnémul és kiesik, következésképpen elől mássalhangzó torlódás keletkezik. A héberben a jelző helye is fordított: a jelző a jelzett szó után áll; a héberben van hímnem és nőnem; a héber a képzők nagy részét (ban, ben, hoz, hez, val vel) a szavak elejéhez forrasztja. stb (90m.).
 
 
0 komment , kategória:  A magyar népek őstörténete 1  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 273
  • e Hét: 1927
  • e Hónap: 8648
  • e Év: 374138
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.