Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
szeretettel
  2011-06-28 16:07:59, kedd
 
 


Pilinszky János
A Te akaratod

Az utca forgatagából hirtelen kihagyott a zaj. Semmi se változott, csak elnémult. Az autók és villamosok hangtalanul közeledtek feléje, és álomszerű gyorsasággal hagyták oda. Lehetetlen volt fölfognia, mi történt vele.

Csönd volt, tökéletes csönd körülötte, mintha az áradó tömeg puha gumiszőnyegen lépkedne, s neki is csak rá kellett bíznia magát a forgatagra, minden cél és minden fáradozás nélkül. A veszteségből egyelőre csak ennyit érzett: ezt az álomszerű, mindent kiürítő csöndességet.

De a képek nagyító alá kerültek, a tárgyaknak szinte pórusait látta. Ezen el is ámult, el is szórakozott egy kicsit. Még nem érezte, hogy elhagyták, sőt kárpótlásul mintha az egész világ szemébe tolult volna, némán, de hihetetlen közvetlenséggel. Mintha annak az egy valakinek a helyét, akit szeretett, s akivel szakítania kellett, mint sebet a vér, érzékeit most az egész világ öntené el puha, különös melegével. Most még a kövekről is úgy érezte, hogy törődnek vele, s csodálkozva fedezte fel, mennyire közös melegből gyúrták a világot.

Az utcán járt, s a teremtés tengerének medrében lépkedett. Körülfonták a zajok és csönd volt mindenütt, mint a legelső hajnalon. Elhagyta, akit szeretett, s a veszteség első, elviselhetetlen pillanatában segítségére siettek a gyerekkor csillagai.

De a moziban, ahová betévedt, azon kapta magát, hogy nem érti, nem is nézi a filmet. Ismét kijött az utcára, mely akkorra már zajos és üres volt, a fájdalom iszonyú és elviselhetetlen józanságával. Most már tudta, mi történt vele, s nemcsak tudta, de úgy érezte, soha többé nem is fog mást megtudni ezen az egyetlen tudáson kívül. Ennek az egyetlen hiánynak a tengelyében kell ezentúl forgolódnia, neki is, napjainak is, éveinek is, egész életének! A veszteség megállította: soha többé nem tud leszállni róla, mint fölszúrt bogár nem léphet le a tű hegyéről.

Bolyongott a házuk körül, sokáig nem bírt hazamenni. Rettegett, hogy észreveszik rajta a változást. De senki nem vett észre rajta semmit. Az előszobában megigazította a haját: először szeretett, és először csalódott életében. Szép lánynak tartották, s most nem értette, miért is szép? A konyhában megmelegítette a levest, s bevitte. A tálból fölszálló forró gőzön át olyan valószínűtlen volt a családi asztal: apja, anyja s kisöccse a sugárzó abrosz, a fehér porcelántányérok fölé hajolva. Hát senki se lát rajta semmit? Hirtelen kimondhatatlanul egyedül lett.

S mint minden elhagyatott, most már ő maga kívánta az egyedüllétet, mintha minden reménye az éjfél sötétségében lett volna. De a sötétség se segített, az imádság se segített rajta. Akkor megrémült: a veszteség mint valami rettenetes súly nehezedett rá, nem és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben.

Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy tán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanatra se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyerekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. ,,Kösz" - mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívódott, és pótolhatatlan békévé változott benne.

(Új Ember, 1960. március 20.)
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-21 11:08:49, kedd
 
  Elena : A tavasz első napja



Hűvös reggel volt. A nap még nem kelt fel. Nem sütött. A kisváros utcái elhagyatottak voltak. Mindenki aludt még. Csak egy lélek volt ébren, egy apró lélek.
Lassacskán a nap is dolgozni kezdett. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre melegebb. Pedig ez volt az első igazi tavaszias reggel már hosszú hónapok óta. A város is éledezni kezdett. Az emberek mentek a dolgukra, ki dolgozni, ki pedig iskolába. Mindenki tudta a kötelességét. Mindenkinek volt helye a világban, csak egy apró léleknek nem.
Ez az apró lélek csendben figyelte, ahogy elmennek mellette az emberek. Nem foglalkozott velük, hiszen ők sem törődtek vele.
- Lassan indulni kellene. -gondolta. De olyan nehéz felkelni a jó langyos menedékről! Így tovább figyelte a járókelőket. Nem zavartatta magát, nem sietett, nem várt rá senki sem. Magányos volt.
Egyszercsak megállt előtte egy gyerek. Hosszasan nézte. Figyelte, ahogy lélegzett. Csodálkozás csillant szemeiben. Kíváncsiság, hogy lehet mindez. De nem szólalt meg. Ő maga is érdeklődni kezdett a gyerek iránt, de mozdulatlan maradt. Aztán a bámészkodó elunta magát és továbbállt.
Még többen jöttek. Fiatalok és idősek. Szegények és gazdagok. Valaki rá se hederített, de akadt olyan is, aki egész közel merészkedett hozzá. Nem bántotta senki sem. Megtűrték a városban, hiszen ő nem ártott senkinek.
- Mégis járni kellene egyet. Talán találok magamnak valami ételmaradékot.- tépelődött magában. Aztán nagy nehezen felállt. Vagyis csak akart volna, ha a végtagjai nem gémberedtek volna el a hosszú téli éjszaka alatt. Végül sikerült elhelyeznie kis testsúlyát a lábain, úgy hogy ne remegjenek azok túlságosan. Kis időnek kellett eltelnie mire meg merte kockáztatni a nyújtózást. Hogy ropogtak a csontjai! Mintha csak száraz gallyak lennének.
- Most vajon merre menjek? - kérdezte magától. - Kétszer ugyanabba az utcába nem mehetek egy héten belül. Kénytelen vagyok más helyet keresni. - Majd útra kelt.
Lassan menetelt a szűk utcácskákon. Figyelt minden apró neszre, nem- e a hívatlan vendégek járnak errefelé. A nap felmelegítette kihűlt testét. Koszos szőrén lógó apró jégcsapok elolvadtak. Tappancsai finoman érzékelték a langyos földet. Tetszett neki ez az idő.
- Nicsak egy szemétdomb! - s azon nyomban a megtalált kincs felé vette az irányt.
- De ahol szemét ott ember is van. - nyilallt belé a felismerés. Beleszimatolt a levegőbe. Finom illatokat érzékelt, az éhség hajtotta. Így lassan, óvatosan kúszott a ház előtt kiborult szemetestartók felé. Az utca kihalt volt. Sehol senki. Csak egy apró lélek. Végre odaért a zsákmányhoz. Beleszagolt. Szinte már érezte fogai között a rohadt ételmaradékot, de ekkor...
- Nem mész innen te mihaszna!!! - vékony hátán érezte a nyers seprűnyelet egyszer kétszer, és még ki tudja hányszor. Teljesen váratlanul érte a támadás. Oda a reggeli! Pedig ő csak egy csavargó, nem árt még a légynek sem. De jobbnak látta, ha eliszkol a bűntett helyéről. Fél füllel elcsípett egy fél mondatot.
- Újabb szerencsétlen, de az én szemetemből nem kap...
Így az apró léleknek tovább kellett mennie egyre jobban korgó gyomorral. Talált egy pocsolyát. Csillapította szomját és ment tovább.
- Az képtelenség, hogy nincs máshol felborulva kuka! - szólalt meg benne a kétségbeesés. Elfáradt hát lefeküdt. Várt. Várt egy olyan dologra, ami csak a kiváltságosoknak adatik meg. Remélte, ő is azok közé tartozik. Türelmesen várt az apró lélek. A nap sugarai lágyan simogatták szőrős pofáját. A régmúlt időkre gondolt. Lehunyta szemeit és álmodozott. A hasában már nem érezte a korgást. Vagy csak már annyira megszokott volt, hogy teljesen el tudta felejteni azt. Lelki szemei előtt megjelent régi önmaga. Amikor még szép fehér bundája volt. Minden fajtársa irigykedett rá. Mindenki féltékeny volt a gazdájára, hogy ilyen szép. Egy gyönyörű helyen élt. Hatalmas kerttel és szerető családdal. De mindez már a múlté. Maga sem tudná megmondani mi okból került ide. Mi változott meg. Nem mozdult. Már nem látta értelmét. Nem hiányzott neki semmi és senki sem. Megtért.
Egy asszony ment el mellette az egyik kezében teli szatyor, a másik kezét gyermeke fogta. Hopp a táska füle elszakadt! Míg ő az elgurult almákat szedegette össze, elkerülte figyelmét, hogy kislánya a mozdulatlan testhez lépett. A bájos gyerekarc mosolyogva figyelte, de a test nem tett semmit. Se fel nem ült, se pacsit nem adott. Pedig az ilyenkor szokás, hiszen az apró ujjak már beletúrtak a szőrcsomókba. Összekapcsolódott a két lélek. De a varázs szertefoszlott.
- Jössz onnan kislányom!? - csapott az édesanya a kislány kezére, de az nem sírt, mint egyébkor szokott. Hősiesen tűrte a fenyítést. Végül vékony hangján kérlelni kezdte a kemény szívet.
- Anya vigyük haza!! Nagyon kérlek! Vigyázni fogok rá! Nézd milyen sovány! Adhatnánk neki valamit. Mondjuk csontot. Azt szeretik... -de a szőrös szív nem engedett.
- Hogyisne. Nem hiányzik otthon nekem még egy ilyen kolonc.
És húzni kezdte a kisgyermeket. Az nem tehetett mást. Szomorú szemekkel búcsúzott el kis barátjától. Talán még egy kis imát is mondott, hogy a Jóisten vigyázzon játszópajtására. Találjon neki jó helyet, ahol nem fázik és nem éhes és vidáman futkározik a réten egy boldog család tagjai között. Ki tudja hol volt már akkor...
Pár perc múlva hatalmas autó haladt el mellette. Az autóból vonyítások, ugatások hallatszottak ki. A hívatlan vendég. Máskor mindig elfutott előle, de most...
Egy nagydarab ember kászálódott ki az autóból. Megállt előtte. Pár pillanatig figyelte. Hatalmas csizmájával megbökdöste. Megnézte van-e értelme hoznia a befogóhurkot. Végül úgy döntött nem pazarolja idejét egy apró lélekre. Amúgyis most riasztották egy tömeges kóbor állat invázióhoz. Ez meg csak egy szerencsétlen állat. Végül beszállt az autóba és elhajtott.
Delet ütött a közeli toronyóra. Kong, kong, kong. De ő már ezt sem hallotta. A kongás sokkal inkább valami énekhez hasonlított, csodálatos angyalénekhez. Újabb konténeres autó ment el mellette. Szeméthordó nap van.
- Várj! - kiáltott le az egyik kukás. Az autó megállott.
A kukás a tetemhez közelített. Látta az már nem él. Óvatosan felemelte nehogy kárt tegyen benne és beledobta a szemét mellé. Amellé a szemét mellé, amit reggel még meg akart enni az apró lélek.
- Ez ma már a harmadik ilyen eset. - összegzett a tetemet eltakarító ember.
- Igen. Sajnos egyre több az éhenpusztult kóbor állat. De mit akarsz? Hiszen lassan még a családomat sem tudom eltartani ilyen alacsony fizetésből. Aztán meg nekünk van a legnemesebb munkánk. Tudod- e miért? - kérdezte a másik ember.
- Ha mi nem lennénk a szemét már rég eltüntette volna a várost. - hangzott a felelet.
Majd lassan elcsendesült az utca. Ám mintha mise szólna az egyik közeli templomban. Éneklés hallatszik ki a külvilágba. Csodálatos angyalének.
A nap továbbra is vidáman szórta mosolyát a földre, ezzel jelezvén, hogy mostantól jó ideig itt marad. Tél eltűnt, de nem végleg. Megjött a tavasz a maga tisztaságával. Ez a nap a tavasz első napja volt és még sok ilyen következik. Vidáman, bölcsen, szeretetteljesen...
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-21 10:42:14, kedd
 
  Szádi



A jószándék dicsérete

Egyszer egy pádisáh, így mesélik, parancsot adott egy fogoly kivégzésére. Az elítélt kilátástalan helyzetében, minthogy mást nem tehetett, saját anyanyelvén szidta és ócsárolta a királyt, ahogy a mondás is tartja: "Kit halálkétség kínozna, bármi szívén fekszik, kimondja."
Reményét ki elvesztette, nyelve kinyúlik ám,
Mint macska kutyának ront, ha látja, hogy elveszett.

*
Hogyha a szükség szorít, és nincs kiút
Kapkod a kéz és a hegyes kardba fut.
A király megkérdezte:
- Ez mit beszél itt?
Az egyik jóakaratú vezér így válaszolt:
- A fogoly, ó, Felség, csupán ezt mondta: "Bizony, aki urrá lesz haragja fölött, meg tud bocsátani az embereknek; s az isten szereti a jótevőket."
A király szívében könyörület ébredt az elítélt iránt, s megkegyelmezett neki. Egy másik vezír, az előbbi ellenlábasa azonban így kiáltott:
- Úgy illik, hogy a magunkfajta emberek a pádisáh jelenlétében csak azt mondják, ami igaz. A fogoly igenis szidalmazta és becsmérelte a királyt.
A király e szavakra összevonta szemöldökét és így szólt:
- Az előbbi hazugság inkább kedvemre való, mint az az igazság, amit tőled hallok! Az jóra irányult, de a te szavaid mögött gonoszság lappang. A bölcsek is ezt mondják: "Jobb a füllentés, hogyha jót akar, mint az igaz szó, mely rossz szándékot takar."

Bármit is szólsz, a sáh terád hallgat:
Hát se vádat ne mondj, se rágalmat.

Ferídún palotájának homlokzatát a következő bölcs sorok díszítették:

Világunk, barátom, soká meg nem áll,
Teremtődbe bízzál, s elég ennyi már.
Világunk hatalmát ne szomjazd: e föld
Sok hozzád hasonlót nevelt és megölt.
Ha majd tiszta lelked kiröppeni kész,
Mit számít, ha trónon s ha rongyokban élsz.


(fordította Képes Géza perzsa eredetiből)
_________________
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-21 09:39:39, kedd
 
  Vacskamati virága
Lázár Ervin



- Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- Jaj ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- De igenis elvesszük!
- Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
Csodálkozva néztek rá.
- Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- Döm.
Megkérdezték hát a virágot.
- Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
- Igen - mondta.
- De hiszen nem öntözött!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen nem kapálgatott!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen rád se nézett!
- Tudom - mondta a virág.
- Aztán meg agyonöntözött.
- Tudom - mondta a virág.
- Agyonkapált.
- Tudom - mondta a virág.
- Sápadt lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Csenevész lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Akkor meg miért maradnál nála!? - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- Azért, mert szeretem - mondta a virág.
- Miért szereted? - háborgott Aromo.
- Csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
- Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-21 09:35:08, kedd
 
  Hét szeretőm
Lázár Ervin



Éppen hét szeretőm van.
Csontos vállú, kicsit lófejű, házsártos az első. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetőzik, hogy majd meglátom, nem lesz belőlem semmi.
A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel - és szeret meg tud is énekelni.
Lengeteg, soványka a harmadik. De csupa bűbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.
A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nő. Ringó csípővel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyöző nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.
Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.
Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.
A hetedik mindig feketében jár. Sose láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem őket - mind a hét szeretőmet.
De én megcsalom mind a hetet.
Nem dolgozom az elsőnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyedikkel részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem őket.
A csontvállút úgy hívják, Hétfő, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó az a Vasárnap.
Hej, ha egyszer ők csalnak meg engem!
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-20 13:29:31, hétfő
 
  Pilinszky János
Hiábavaló volt?



Bajlódásunk, türelmünk pályája mennyire kiszámíthatatlan! Rádióteleszkópokkal követni tudjuk a láthatatlan csillagok útját az égbolt sötét tartományain keresztül, de ki vállalkozna arra, hogy föltérképezi cselekedeteink búvópatakrendszerét?

Sokszor eltűnődöm nővérem kisfián. Olyan, akár a feneketlen zsák. Az egész család gondja, türelme, törődése, hanganyaga és energiája belevándorol, s mindez látszatra oly nyomtalanul, oly céltalanul tűnik el, mintha a világűrt próbálnák fűteni vele.

Este tizenegy óra: a heroikus erőfeszítések ideje. Ilyenkor rendszeresen csak a legambiciózusabb diákok virrasztanak könyveik felett, azok, akik felnőtt korukra bizonyosan elnyerik az egyetemi katedrát. Egyedül ők vannak ébren, ők - és az unokaöcsém, s természetesen a nővérem. Tanítja a gyereket. Az éjfél közeledő csendjében makacsul kísérli bevenni a lehetetlent. Áthallom gépiessé fáradt hangjukat a csukott ajtón keresztül, s nemegyszer én unok bele puszta hallgatásába is a céltalan ismételgetéseknek. Nem megy és nem megy a tanulás. Pedig nem buta gyerek, csak egyszerűen nem tudja lenyelni, amit a szájába adnak, a leckék kanalas orvosságát.

- Hagyjátok már abba - kiáltanék fel nemegyszer -, hát nem látjátok, hogy hiábavaló! - Máskor meg magam is szinte a csodavárók hitével lesem a fordulatot, hogy a gyerek egyszer mégis megszólal, s elmond mindent, amit tanult, mindent, mindent a Kaszpi-tengertől a másodfokú egyenletekig; s az elveszettnek hitt múlt a jelenben egy csapásra fényes jövőre talál.

Mert végül is nem vagyunk elkényeztetve. A dolgok nem hagyják nyomon követni magukat. S ez nem a sors szeszélye, nekem gyakori érzésem, hogy legtöbbször Isten maga az, ki tetteink, s kivált jótetteink és azok következményei közé áll. S talán épp azért, hogy mi magunk - ha valóban jót tettünk - árnyékban maradhassunk, egyfajta személytelenségben, s ne veszítsük el jótetteink értékét a nyilvánosság színpadias tündöklésében.

Ha van rá erőnk, ne panaszoljuk hát, hogy ez vagy az az erőfeszítésünk hiábavaló volt!

Hadd mondjak el erre egy nagyon kedves, Ezópus tollára való állatmesét, afféle példázatot, amit bár, úgy hallom, elírtak előlem egyik napilapunkban, mégis elismétlem, annál is inkább, mivel a forrás, az, aki az eset tanúja volt, nekem is ismerősöm, s a történetét közkincsként mesélte el nekem.

Íme a közkincs:

Barátom nemrég került Debrecenbe. Eleinte nagyon egyedül volt, s így vetődött el egy kora délután az állatkertbe. Vidékies állatkert a debreceni, farkas meg róka se biztos, hogy akad benne. Annál inkább meglepte barátomat, hogy az állatkertnek két oroszlánja van. Egy német vándorcirkusz hagyta itt ajándékul őket, az egyiket, mert olyan öreg, a másikat, hogy annyira buta volt. Mert mit is kezdjenek egy buta oroszlánnal, akit csak etetni kell, s ő maga semmit sem produkál? Odaajándékozták a debreceni állatkertnek.

S most jön a váratlan fordulat. Egy év múlva a nagydarab, ostoba oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. S amit akkor elmulasztott a cirkuszban, itt, a debreceni állatkert csendjében hirtelen megértette. Megértette, s azóta se felejtette el. A rács mögött illedelmes csendben végzi artistagyakorlatait a látogatók ámulatára, de akár fizetség nélkül, egymagában is. Igaz, egyévi késéssel, de úgy mondják, hibátlanul.

Engem, bevallom, meghatott a történet, s ha zavarosan is, de rengeteg mindent juttatott eszembe. Az, hogy a debreceni állatkertben ül egy buta oroszlán, aki bár késve, de hibátlanul végzi elmaradt gyakorlatát, felér egy Ezópus-mesével. S bár története csak úgy-ahogy alkalmazható az emberi világra, tűnődnivalónk bőven akad rajta, s okunk a mélyebb megindultságra a látszatra oly humoros eset felett.

Hogy mi is belőle a tanulság? Valóban nem több, mint egy Ezópus-mese tanítása, de ez is épp elég.

Az egyik tanulság az, hogy ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek, s az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne. A másik tanulság, amit e bájos történetből megtanulhatunk pedig az, hogy ne higgyük, hogy tetteinknek és szavainknak hatása tüstént és várakozásunknak megfelelően jelentkezik. Bűneinknél ez még nem is volna baj, de sajnos, fokozottan így van ez a jó cselekedetek esetében. De ami késik, nem múlik. S akinek van türelme a jóságra, az meg is fogja érni, s föl is fogja ismerni gyümölcsét. Erre tanít a fenti kis Ezópus-történet.

(Új Ember, 1961. január 22.)
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-20 11:31:20, hétfő
 
  Pilinszky János
Őszi csendélet



Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról, a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár, a mezőről is elkívánkozik a széna. Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.

Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, ők az öregedő asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendeződnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.

Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegő tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenőrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülők, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltűntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja előtt összeverődő kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Ők a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!

Nem ilyen nemes, de egyszerűbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repeső paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerűbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szűk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendő kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.

Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegője pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála előtt a tüdőbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gőgös és segélyt kérő, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.

A szőlő vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szőlőből must lesz, és a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.

Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.

Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.

(Élet, 1943. október 31.)
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-17 10:11:50, péntek
 
  Juhász Ferenc:
TEMETŐK



Már nincs hova hazamenni! Már nincs kihez hazamenni. Csak
önmagunkhoz Budapesten, a Mandula utcába. Csak önmagunkhoz
tudok már hazamenni. Anyám halott. Apám halott. Anyám eladta
Tópart utcai házát Bián. Eladta apám halála után a házat, a nádfödeles
kis szegénységdobozt, dohos csöpp alázat-várat. Eladta, mert félt egyedül.
Nagyszüleim halottak. Öcsém halott. Toncsi halott: Debri, a harmonikás,
Liszka halott, Rézi halott, Pista-bácsi halott, Jani-bácsi halott, Katus-
néni halott, Jancsi halott, Klopferék halottak, Hantaiék halottak: Wachter
Anna, idősebb Hantai Simon, Hantai Márton, Steinhauserék halottak,
Steinerék kitelepítve, Holczerék halottak, Steinhauser Jóska halott, a
villanyszerelő, Szépék halottak, Izingerék halottak, Kunyikék halottak,
Heinemannék halottak, Szép Pista, meg Cseszti a pincér az ágylámpa
rézcső-kérdőjelére akasztotta föl magát, a padlásgerendára a
harangozó, Szeitzék halottak, az engem-is anyámtól kipaszírozó, meg
Rókus, a férje, a sánta ács, akitől olvasni Feuerbach téziseit kaptam,
piros vászon kötésű vékony forradalom-könyvet, Reichenbachék halottak,
Cimmer-bácsi is halott, a hentes, Bunth Jancsi is halott, meg felesége:
kamaszkor-szerelmem: Barabás Irénke, és Barabásék is halottak, Glázerék
is, a trafikos-lányok, meg Gáger József, iskoláskorom papja is halott, öccse a
paplak-kamrájában akasztotta föl magát, egész ifjúságom egyetlen
temető, lét-múltam fele ott rothad, csontosodik, kopaszodik a biai tó
fölötti katolikus temetőben. Ott feküsznek rakott szoknyában, sváb
rékliben, mirtuszkoszorúsan, fölfújt bőrlabda-pocakkal, feketeviasz-
pödrésű, orrlikak alatti szőr-íj bajusszal, véres katona-ingben, véres katona-
gatyában, Maria Zellben vett rózsafüzérrel áttekercselt kezekkel, ott
hemperegnek mindörökre elásva, mint Galapagos-szigeti nőstény és hím
gyík-csorda, őshüllő taréjhalmaz és rücsökránc vicsorgó bőrzsák-páncélok
a lávásra száradt tengertajték kő-megváltás felhői alatt, ott fekszik
az én ifjúságom bánata, vigasza, gyásza, győzelme, látomás-igéje a biai
katolikus sváb temetőben. Mert van Bián református temető is, aho
irigységem fekete márványoszlopa áll: ,,Itt nyugszik Karikó János földműves
népköltő." És hátul a Nyakaskő felé, a bikaistálló fölött aprócska
zsidó temető. Gazos, kórós, ecetfa-páfrányos, bogáncsos, akácsarjadék-bozótos
apró temető, akár egy összetört, márvány lapokkal pikkelyes márványkő roncshajó
és ott szöcske ugrál, hangya mászik, vakond túr fekete krátereket, és fuldoklik
a varjú-károgásban és zöld füst és rózsaszinsárga kő-könnylapok közt
hömpölyög és nyerít akár egy fehér ménes, a köd, és sikolt a szél, sikít,
mint asszony akit éppen baltával, késsel ölnek, mint meztelen lány, új
feleség, aki most veszti el szüzességét. És az alkonyat, mint a szüzesség-feldöfés vére.

Ó, megvan-e még az az apró végzet-temető? Mondjátok hova menjek haza?
És a kis zsidó-temetőben fekete-szeplős, fekete-tőgyű, fehér-szakállú
kecske mekeg, biborkék zománc-rikoltású kakas kukorékol és
tyúktojások szanaszét a zöldbolyhos végítélet lila-makkú bogáncsbokrai
tövében és a héber írás-vésetekben is tyúktojások, mint a pórusos bőrkalapú
gombák és az összedőlt márványtábla-romközöny héber üzeneteiben piszkos
moha. És a hajnal akár egy óriás piros oroszlán-ásítás, barna fej-sörényű
felhő-csönd, és a hajnal, akár a rózsaszín tátika-belsejű, piros ladik-hasú
víziló-ásítás. És véres a hajnal, mint a széttárt nő-combok mélyén a
kifeszített hártya-pénz, vizelő-lukkal a közepén, mint a vastag, eres kan-döfésekkel
szétszaggatott szűzhártya és véres az asszonycombok belsejének bőre, véres a női
szeméremtestet takaró szőrpajzs rostbokra s a bozontvágy-szőrszálakon vércsöppek

rezegnek, mint a ribizlibokrok piros golyófürtjei, és véres a nőhas köldökig
és véres a lepedő, a szalmával, kukoricacsuhéval kitömött strózsák,
szalmazsák. És véres a fülledt szalmakazal-barlang és véres a földig gyűrt
szénaboglya, a zöld lehevert fű-ágy, véres a szalmaszálak bütykös, barna-eres,
sárga, kusza csőhalmaza! Ó, hajnal! Ó, hajnalok, hajnalok, hajnalaim, amikor
a Hold még ezüstfillér az Isten Kozmosz-tenyerében! Ó, hajnal, hát hová
menjek én, hová éjfél-öregen, amikor a vénség fenyőerdő-tűz ropogása és toboz-
szívpikkely-kézigránát durranása már ott terjeng, őrjöng és dühöng szívemben.
Hová menjek, hová? Apám meghalt, anyám meghalt, öcséim meghaltak.
Falum város lett, városom falum maradt szerelmemben és hitemben.
Amikor anyámat temettük, még a koporsó-leeresztés előtt, amikor a sírgödör
fölött keresztben fektetett gerendákon, a végső fahídon feküdt már anyám barna
koporsója: lenéztem a nyirkos sírdobozba, a befejezés föld-szekrényébe: a
koporsó fej-helyén, a sírmély északi alján, kis földpárnába csomagolva láttam
apám fehér, ezüstpapír-gyűrésű koponyáját, néhány karcsontot, lábszárcsontot
földhuzattal sárgán betakarva szépen. Aztán már csak a hant-zuhogás, az
emberjajtalan csönd, meg a dalárdisták kék liliom-szigete, aranyhárfával
hímzett kék sapka-koszorúk fekete sild fölötti bársony-homlokán. Mindig
szerettem temetőkbe járni. Most is szeretek temetőkbe járni. A múltkor kimentem
feleségemmel a Farkasréti Zsidó Temetőbe. És ott oly csodás volt a csönd,
mint a Holdon, fáradt léptem is oly könnyű volt, és oly súlytalan emelkedés
és visszahuppanás, mint a holdjáró, holdra-szálló űrrakéta-pilótáé,
szinte lebegtem, mint egy öreg koronás hattyú, aki megtanult újra repülni,
nem kellett űr-ruha, nehéz hold-búvárruha, szikrázó szkafander, oxigén-
palack, kesztyű, arc-üveg-ablakú sisak, hogy látható legyen a látható. Ez a
temető a Befejezés Földje, a Végső Nyugalom Szigete, a Megnyugvás
Szent Kertje, a Béke Örök Végállomása. Csak rom, csak gaz, akác-sarjadék
bozont, száraz fű, kalásztalan lélegzet-állomás, csak márványok, kövek,
kőlapokból, márványtáblákból, vállas fekete márvány-búcsúirgalomból
egymásra-halmozott Boldog Sivatag, amelyben se hangya, se bogár, se egér,
se vakond, se madár: veréb, varjú, galamb, rigó, se fütty: se szó, se
rovarkaparászás, ollós-lábú, szarú-kefe talpú rohanás, riadalom, esőgyász.
S a főút szélén, közel a ravatalozóhoz egy hatalmas, vastag fekete,
arany-írásos márványlap, a friss sír, az új halott feketemárvány örök
takarója, a föld-ágy márványpaplan meg-nem-bontható feketéje,
s rajta az írás: Gergely János Immunológus. Látod János, te, amíg
éltél Szenvedő Mosoly-Ember, Világosságból, Fegyelemből és Jóságból
összegyúrt Emberség-Hit, Egyszerű Tiszta Éden: akkor hozzád hazaértem,
pedig nem téged kerestelek, csak azt a Nem-látható Istent, aki mindent
élőből halottá tesz egyszer és végső vígasszal ismeretlen szívébe temet.
És most átmegyek a másik sírkertbe, a téglakerítésen túli
hatalmas Halál-Szigetre, a zöld-hónaljú Nyughatatlanság-Terítékre,
amely, mint egy tízezer-csecsű, húszezer-emlőjű gigászi Föld-Asszony
fekszik hanyatt ruhátlanul, s zöld hónaljszőre, zöld pina-szakálla,
zöld kibontott hajzata, tenger-redősen szétterült haja beszórva
kővel, márvánnyal: pirossal, vércirmos feketével, feketével, fehérrel, fémmel,
szoborral, bronz-lányalakkal, fakeresztekkel, oszlopokkal és kétméteres
széttárt-szárnyú bádog-pelikánokkal, régi és új koszorúkkal, amelyek
mint a tengerfenéki és tenger-háta lények: lila tengeri sünök, virágállatok,
hólyagmedúzák, virágmedúzák, s beszórva mindez koszos befőttes-
üvegekkel, rothadt vízzel telenőtt konzervdobozokkal, s a zöld
büdös vízhártyán parafacsillag-virágfejek úsznak, kórórohadékok lebegnek.
S úgy állnak ki a temető-talajban ácsorgó zsiráfcsordák nyakai, fejei
a földből, mint mozaikfoltos karcsú merengések: a sírkövek, fakeresztek.
Mert kiállnak a földből a párducfoltos zsiráfnyakak, zsiráffejek.
S mintha rózsaszín szemhéjuk lenne, óriás szőke szempillájuk kalász-esernyő.
Itt már harang szól, temetnek, gyászolók topognak, gyászmenetek csoszognak
autók robognak, kertészek, sírásók ülnek száraz fű-padon cigarettázva,
ez már a Halál Fővárosa, utcákkal, utakkal, kripta-házakkal, betonszivacs
urna-lépekkel, halott-porral töltött csészékkel, dobozokkal, cifra-ládikákkal,
mintha a dolgos béke, az álnok civilizáció virágzana boldog puhán és férfi-
keményen szerelem-előtt, pedig ez a Felejthetetlen Elheverés a Nyughatatlanság,
a Lelkiismeretfurdalás, a Rettegés, a Bűntudat, a Félelem, a Túlvilági
Felelősségre-vonás, a Másvilági Büntetés Félelme és Iszonyat-Magánya.
Pedig itt ugyanúgy rohadnak a halottak, mint mindenütt a halottak a világon.
Mégis, mintha milliárd mécses égne csipkeláng nyelvét nyújtogatva a Végső
Asszonytest-földben, mint az Élő Pokol Tűzözön-tengere világítana és
ropogna odalent, s a rettenetes, gyötrődő halottak félelmükben a múltra
ragadnak és tapadnak, mint az ablaküvegre, mennyezet-síkra a fekete
legyek: mágnesvas-cipőkben, ólom-mágnes csizmákkal, mirigy-hólyagcsokor
láb-koszorúkkal. Ó, itt fekszik Erzsike hatalmas, csipkehullámos, vastag
piros márványlap alatt. És itt fekszik Ottó is, meg Magda is, itt fekszenek
ők, a feleségemet nemző szülők fekete vérszivacs márvány-emléktest
alatt. Itt fekszik mindenki aki szeretett, nem szeretett, nevüket felsorolni
hosszabb lenne, mint a leghosszabb époszom, a Halott feketerigó. Csak öcsém
fekszik a Kerepesi Temetőben Szilárd Leó és Hevesy György mellett, a
múltat-megemésztő homokban. És zuhog, habzik fölöttük az Idő, zuhog,
zörög, mint szüret előtt hordómosáskor a boroshordóban, a kamilla-paplan
udvaron görgetett hordóban a víz, amit a tőtike-dobozos hordólikon
öntöttünk be apámmal, zuhog az Idő, mint az Isten-üzenet főangyalok,
a Kerubok, Szeráfok túlvilág-ragyogás szárnya, zokog az Idő, mint a
Vörösmarty-versben a malom a pokolban. Ó, hát mindenki halott már,
ó, hát mindenki halott: Bián, Budapesten, Párizsban, Belgrádban,
Újvidéken, mindenki, akit ismertem, szerettem, nem ismertem, csak
dörgő feketebarna hangját: Laugharne-ben a dombon Dylen Thomas
sírját, a vékony fehér kereszttel, az egyszerű halál-jellel, aminek
tövében leülnék sírni, sírni, sírni! Pierre Székely is halott és Hantai Simon
is halott és Csernus Tibor is halott és mint a többi a Pere La chaise-i,
Montmartre-i, Montparnasse-i temetőben. Moszkvában a
Novogyevicsi temetőben. És Újvidéken olvadt a földbe Bori Imre,
akit nem tudtam eltemetni, mert Írországban voltam éppen egy
költő-kongresszuson. És éjjel háromkor szólt a telefon, hogy Imre meghalt!
Túl a kerítésen, a Zsidó Temetőben a Befejezett Halál. És súlyos
a csönd, akár egy bolygócsillag-nagy ólomgolyó! És olyan ez a temető,
akár egy vihar-orkánban összedőlt ház egymásra omlott tetőcserepei
egymáson kuszán és összevissza heverve, akár egy pikkelyesen kiszáradt
őskori ősgyík a csöndmúlt csönd-csontjain döglötten heverve. S az
egymásra dőlt, vagy cölöpösen tompa sírkövek kőbe, márványba vésett
héber írásai, mint a sziklává fagyott homokba vésődött lópatkók,
a vályú-omegák, tevelépés-nyomok, birka-hömpölygés-nyomok,
s az írás-vályúcirkalmak kanyaraiban, szögletes, dobozos és véső-
szerelem betű-négyzeteiben és vonal-ajkaiban, vessző-kacskaringós
árkaiban száraz moha, ganéjos, törpe növényhamu, s az aranyfesték
a vésett írás-cifrázatokban fölfoszlik, hártyásan perdül, mint vállam
hártyásra égett, hólyagos bőre aratáskor gyermekkoromban, és foszlik és
gyűrődik, mint a tükör foncsora, ezüst hártya-parázs ajak-herpesze,
a foncsor-gyaluforgács. Mint aranydrót, aranyszögek fekete koporsóba verve!
Ó, ti sivatagi ló-robogások, hullámos tevefutások, te juh-nyáj-trágya-tejút.
És innen a kerítésen a Befejezetlen Halál, a Tovább-Élet Gyötrelme
és Félelme, a láthatatlan lángtenger odalent gyökér-kunkorodás csikóhalakkal.
Pedig egyformán rohadnak a Földben a halottak: zsidók, keresztények,
hinduisták, buddhisták, iszlamisták, a kínai univerzizmus hívei,
hívők és hitetlenek, anyag-hívők és túlvilág-rettenetüek, szentek
és pogányok és nem könyörül rajtuk sem a Fölvilág, sem az Ateista Isten.
Én nem félek a halottaktól. Csak nézem, öltöztetem őket,
mint az öreg parasztok, fiatal parasztasszonyok. Pedig nem vagyok
kórboncnok, vagy orvos, mint feleségem és Eszter lányom. Csak költő
vagyok, aki az élettől sose félhet. A halottak gyámoltalanok. Feküsznek
a koporsóban, a ravatalon, mint az ősi borostyánkő-szilánkrögök:
halállá-dermedt ős-szúnyog-szívvel mellkasukban. Orcáik a zárt szemek
alatt, az orrvonaltól jobbra és balra, mint egy-egy tojássárgája, vagy egy-egy
barnára égett cipó, tojásdad halál-vekni, narancssárga domború címer.
Csak álomban nehéz viaskodni a halottal, aki jön, mint a keringőző
árnyék, fekete ruhában, kis fekete szalmakalappal, jobb kezében fekete
esernyővel, s álmomban, mintha vastag kötőtűket szúrnának szívembe,
pedig mindez csak emlék-valótlanság, a szív-koszorúér rettenete és
gyerekkor-félelem-szűkülése és szűkölete! Ó, temetők, temetők, temetők!
Szlovéniában a jégköpenyes szikla-szirtek tövében a kis katonatemető. Zárt kocka-
rendben a fakeresztek. Csupa Varga, Kovács, Juhász, Takács, Weinacht,
Horvát, Kecskés, csupa nagyapáink, az akkori legények, ifjú férjek. És
Simon István temetője Bazsiban, a bronz-felsőtestű és arcú költő-testvérrel.
És a prágai zsidó-temető, mint márvány-krokodilusok és márvány-alkák
tüskés és márványtollas halmaza Franz Kafkával odalent. És a tengerre
lógó temető Szibenikben, a tengeröbölre, a kék pupillára lógó arany-
rózsákkal díszítve ragyogó márvány-vitorla, a sírokból szőtt aranygombokkal,
aranysújtással díszített márványkő-mellény, mint márvány-szarvasbogarakból
arany-csavarokkal összecímerezett vaslánc vért-ingelő. Ó, Temetők,
Temető! Nem tudlak én se majd kikerülni! Hiszen a Földgolyó
külső kérge, a Szent Megemésztő Talaj is Egyetlen Végtelen Temető.
A Földgolyó, nem képzeletünk, de ember-végzetünk szerint az
Egyetlen Szemgolyó, amelynek pupillája a Csendes-óceán. S a víz alatt
az óceán fenéken, a Földgolyó talajhúsában milliárdszor milliárd halott:
őslények, ötventonnás gyíksárkányok, gyíksárkány-csőrös-lepedőmadár-
óriások, ősragadozók, őshalak, bálnák, cetek, hatvankilós ősszúnyogok,
ősrovarok, ősemberek, ősnépek, barlanglakók és ősmajom-embervadak,
ókoriak, középkoriak, jelenkoriak, népek, nemzetek, hazák, hódítók,
birodalmak, férfiak, nők, gyerekek, fehérek, feketék, barnák, rézbőrüek,
és te Akatolikus Temető Rómában, a dombtetőn meredő gúla alatt Shelley,
Keats sírja, Goethe fiának sírja, a friss legelső sorban Gramschié, a
marxista filozófusé és Zágrábban egy másik zsenié: Miroszlav Klezsáé.
És ó, te mohamedán temető Szarajevóban! Te Kőrózsakert, Fehér
Halál-virágzás! Egymás mellé és alá rakott sírköveid óriás kőből faragott
fehér rózsák, fehér kőnyakon fehér kőturbános rózsák, óriás gombák fehér kőből
mint sakktábla fehér figurái, a ló, a paraszt, a bástya, a király, a királyné!
S árnyékuktól lett pepita a föld, mint egy sakklégy mellkasa, kitin-mellénye.
Csernus Tibor is halott, Hantai Simon is halott. Pedig amíg éltek, úgy jártam
Párizsba, mint aki hazamegy. De most már haldoklókkal és holtakkal vagyok bekerítve.

Megnéztem minden temetőt, ahol jártam a világban. Öreg vagyok már.
Elmúltam nyolcvan éves. És nincs hová hazamennem, nincs kihez
hazamenni! Város-falum akár egy zöld emlékezet-sziget. Akár
a gyász múltja és jövője. Elmegyek hát szülőfalumba, szüleimhez
a temetőbe. Leülök apám s anyám sírjának kőperemére és a
tó fölé nézve, látom a fénytajték őszi ragyogásban rettenetes és
roppant lobogással, denevérfüttyel és vörös szem-szurony-parázzsal
lobog felém a Végzet-Angyal, cikkanó nyikorgással, mint egy elevenszülő emlős-esernyő

bádog-madár a sors-befejező Gigászi Denevér, a Menzesz-vér Alkonyat.
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-17 09:57:00, péntek
 
  Baka Péter: A szerelmes lelkek dala...



Ősidőkkel ezelőtt az Istenek megteremtették a Földet. Tökéletes és büszke világot alkottak. Hegyekkel, bővizű folyókkal, élettel teli világot. Sokáig elnézegették az általuk megalkotott csodát. De valami még hiányzott. Hiányzott egy lény, amely bírja az őserőt, és mégis a Földhöz kötik. Olyan, mint ők csak kicsiben. És az Istenek tanácsa összeült. Hatalmas termeikben emberi ésszel fel nem fogható időn át tárgyalták a kérdést, mi kell még az új bolygónak. És ekkor megalkották a tökéletességet. Az embert. Port vettek a földről, sziklát a hegyekből és vizet a folyókból majd ráfújtak és megszületett az első ember. Az Istenek látták hogy ez jó és helyes a munkájuk, és több embert készítettek.
A Föld legboldogabb időszaka volt ez. Az ember városokat épített erdőben járt és dalolt, és dicsőítette isteneit. De egyszer megváltozott,és senki sem értette miért. Az állatok félni kezdtek tőle. Fákat döntött le és pusztítani kezdte az állatokat, amelyekkel békés egyetértésben élt eddig. Istenei szobrát beolvasztotta, és magát kezdte el imádni. Az Istenek nem értették, hogyan lehet a tökéletesség, mégsem tökéletes. De ekkor még nem gyűlt szívükben harag, csak bánat az emberek felé. Egy nap viszont az ember elpusztította a Szent Vidéket, amit az Istenek hatalmas munkával és megbecsüléssel alkottak a régi emberekkel közösen még a világ kezdetén. Az Istenek tanácsa újból összeült. Ám most hamar döntést hoztak. A tökéletes embert ketté választották és szétszórták őket a Földön. Így lettek nők és férfiak. De az Istenek még egy büntetést róttak rájuk. Megszületett a bánat és a magányosság érzése, amely minden olyat kínoz, aki nem találta még meg elveszett felét. Ugyanis ha az embernek rövid élete folyamán sikerül a szinte lehetetlen feladat és megtalálja a párját, akkor megadatik neki az örökké tartó boldogság.
Azóta az összes ember ezért az egy eszméért küzd mindent feltéve ennek szolgálatában. Hogy megtalálja a teste másik felét. Ezért van az, ha meglátjuk azt, akit annak idején elválasztottak tőlünk, valamilyen földöntúli érzés vesz rajta erőt mely addig hajtja amíg újra nem olvad össze a másik részével.
Az ősi Istenek elenyésztek de, büntetésük vagy kegyük mégis örökre érezteti majd hatását mind addig amíg ember jár e Földön
Az élet forog tovább,de nekünk keresnünk kell.Valakit,akit egykoron elválasztottak tőlünk.....
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
szeretettel
  2011-06-17 09:07:59, péntek
 
  Fekete István:
Őszi délután



Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyefát és a többieket. Zöldek még, de lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásukban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.

A diót már leverték, mégis, ha megrezdül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.

A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor, és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőknek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságokban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte aranydolmányát és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák talán már meg is érkeztek "téli" szállásukra, hol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek, fél lábon tűnődve az afrikai éjszakában.

Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon, aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahová a nyár után, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.

És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrós szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiáltanának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek az úttalanságban.

Néha felébredek egy-egy ilyen kiáltásra, és kinézek az ablakon, pedig tudom, hogy nem láthatom őket, mint ahogy ők sem látják az utat, ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettem elrepülnek. Érzem és hallom, hogy siratják a nádast, az ismerős vizeket, búcsúznak a domboldaltól, hol piros már a galagonya és sárgul a vadkörte, vágyódva kiáltoznak a nagy fák után, hol árván maradt a fészek, és az elhagyott utak fölé hálót sző a pókmester, a szúnyoghalász.

És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén.

Kárognak a varjak, és az elhagyott mezők üzenetét hozzák - annak, aki érti -, néma utakról beszélnek, romházakról, gazdátlan tanyákról és szürettelen őszről, csonka fákról, felszaggatott hidakról, elhagyott fejfákról és géproncsokról, melyek tanácstalanul állanak a kikericcsel kicsillagozott rétek közepén.

- Kár... kár!...

Amikor felsüt a nap, elhallgatnak, mintha szégyellnék, hogy csak rosszat tudnak mondani, és repedt trombitájukban csak a gyásznak van hangja.

Tétlen szombat délután van, és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.

Csend van, akár elhagyott templompadlásokon. A fákon levél se rezdül, a kerteken nem jár senki, a feketerigó elrepül valahová, nem kutat a zörgő levelek alatt, s a bokrok hónaljában már este van.

És éjjel majd újra megszólal a bagoly. Egész nyáron nem hallottam, de tegnap felébresztett. Felkönyököltem az ágyban, és hallgattam, mit mond, s borzongató rikácsolása mivel ijesztgeti a környéket.

Idei bagoly volt, idétlen hangú, nem sok meggyőződéssel öregbítette az éjszakát.

- Tél lesz! - kiáltotta. - Tél... téél... vigyázatok! Dermedés és elmúlás jár a kertek alatt. Én látom. Látom... Nem füstölnek a kémények, és a tél jégmarkába fogja a várost! Reszkessetek!

Aztán már nem értettem, mit mondott, mert mérgesen ugatni kezdtek a kutyák, és igen csúnyákat mondtak a kis bagolynak, aki nem volt rossz tulajdonképpen, csak hát bagoly volt, de erről nem tehetett.

Kiment az álom a szememből, és szinte vidám lettem, mert éreztem, hogy károghatnak már a varjak, és huhoghat a bagoly száraz rémlátással, én már nem hiszek nekik.

Én a néma vándoroknak hiszek.

A galamboknak és a rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltónak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk; vággyal és reménnyel fűtünk majd, azt is tudjuk; de a romok felépülnek, a hidak újra átfogják a partokat, a géproncsokat elnyeli a susogó sás, és a jeltelen sírokat beborítja a mezők millió virága.

Károghat hát a varjú, huhoghat a bagoly. Mondhat, amit akar.

Én a tavasznak hiszek!
 
 
0 komment , kategória:  Balla D. Károly HÁROM MÁSODPE  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 864
  • e Hét: 9653
  • e Hónap: 89211
  • e Év: 2030491
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.