Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Hámori Zsóka versei
  2020-05-24 19:00:24, vasárnap
 
 







HÁMORI ZSÓKA VERSEI


Hámori Zsóka vagyok 1981-ben születtem Budapesten. Az érettségit követően adminisztrátorként helyezkedtem el egy pénzintézetnél. 2003-ban megszületett életem értelmek is fiam Barnabás. Jelenleg egy kis faluban élünk a Férjemmel és a Kisfiammal. Gyermekkorom óta érdekel a színház és a táncművészet. Az írás csak mellékszereplőként állt mellettem, majd később fontos szerepet kapott az életemben, az érzelmeim és a gondolataim kifejező eszközévé vált. Az első verses alkotásom Édesapám halála után született. Főbb motívumai, tartalmi forrásai verseimnek, a tragédia és a veszteség hatására a bennem egyre erősödő érzelmi kötődés kifejezése egy jó Barátom felé, valamint önmagam és a világról alkotott elképzelésem. Szerepet kapott műveimben a lét kérdése és az elérhetetlen iránti vágyakozás is.
Hámori Zsóka Szigetmonostor








A CSÓK


Kedves és finom;
Édes érintéssel;
Kezeimet fogtad;
Hogy elvihessél.
A lángot nem éreztük;
Csak a vágy, ami utolért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén

Forró és tüzes;
Édes ajkaiddal;
Számat csókoltad;
Hogy szólhass.
Nem beszélt a szánk;
De édes érintése utolért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén.

Heves és izgató;
Mézes száddal;
Nyakamat simogattad;
Mert kívántad.
Csókjaid közt sóhajtottam;
S szád újra a számhoz ért.
Huncut játék;
A nyulak szigetén.

Vágy és élvezet;
Testünk játékával;
Sóhajok közt;
Halkan kiabálva.
Csak a csókjaidtól éreztem;
Hogy a gyönyör utolért.
Egy huncut játék;
A nyulak szigetén







ÍGÉRET


Egy ígéret, valami ami fontos Nekem.
Egy ígéret Neked amit nem felejtek el.
Egy ígéret betartom örökre, bízz benne!
Csak Egyetlen érzés amiért így teszek;
Mert szeretlek!







A KATICABOGÁR


Egy szomorú napon,
az utolsó utadon
koporsóba zártak,
az örök nyugalomba.
Fájdalmam elnyomva,
gyászom, csak a fekete fátyollal
takart arcom mutatta!
Sírásom nem hallatszott,
csak egyetlen egy könnycsepp,
mi elhagyta arcom.
Gondolatom elterelve,
pillantásom
egy másik sírra esett
nem akartam látni,
hogy eltemetnek!

Piros, s fekete pöttyök,
mint egy katicabogár!
Szemeimnek nem hittem,
hiszen fagyos volt minden!
Erősen nézve,
a leheletét keresve
csak látni akarom, hogy él!
Emlékszem!
Apa! Te is?
A félelmük bennünk élt,
kapálóztak a levegőért!
egyet sem elveszítve,
apró életeket mentve,
a víz fogságából;
a halál karmai elől

Testünk, már lila volt,
annyira kihűlt,
de mi nem hagytuk veszni őket
átérezve félelmüket,
Mi sajnáltuk az életüket,
s szárnyaikat szárítottuk,
hogy újra repülhessenek!

Gondolataimból ébredve,
fejemet fölemelve
homokot szórnak az emberek,
egy idegenre!
Gyorsan, a katicát!
Mentsd az életét,
talán még nem késő!
Tenyerembe zárom,
hogy átmelegedjen,
Újaim közt kis rést hagyva,
csak hogy levegőt vegyen!
Finoman érintve törékeny,
apró testét, de mozdulatlan,
hisz az előbb még élt!
Kezüket nyújtják az emberek,
nem értem miért?
Nem is ismerem, csak egy idegen!
A koporsó, a koszorúk!
És a név?
De hisz ez az Édesapám neve!
És a Katica?
Meghalt!







OLY TÁVOL VAGY!


Oly távol vagy!
Megérinthetetlen!
Vagy csak nekem nem engeded?
Soha nem bántani,
Csak szeretni téged;
Úgy akarlak megérinteni!
Simogatni a szíved;
Ölelve, elveszni benned!

Oly távol vagy!
Már láthatatlan!
Vagy csak én nem láthatlak?
Előlem bujdosol?
De hisz tudom;
Hogy a közelben vagy;
Érzem az illatod,
Csak követnem kell;
Úgy találva rád.

Oly távol vagy!
Had érintselek!
Most én suttogok:
Soha nem bántani;
Csak szeretni Téged!
Hívj magadhoz, kérlek;
Engedd, hogy szeresselek!







51 ÉV MÚLVA


Fekszem. A tél dermesztő hidege húz be
az ajtón, ordít, úgy süvít be, dideregve össze-
húzom sajgó testem. Túlélem ezt a telet?
a fagyhalál kerget, a kályhára nézek,
a tűz elaludt velem.
Szobám ablakának korhadó párkányát
millió szú eszi, rágcsálja, motoszkál
fülemben, álmaimból vezérük hangja
fölver, szembeszáll velük, sorsuk ennyi,
az idő végezetéig.
Fejemet átfordítom, a plafont bámulom,
besárgult falak, körülöttem kábultan
tekeregnek, a múlt képei előttem.
Eszeveszett rohanás, az idő elszállt
fejem felett.
Minden ugyanaz, a bűz kering körbe,
szagolgatom a penészt, omladozó falak,
közelednek felém, pislákoló fény,
bevillant limlomok a sarokban, pók szövi
hálóját emlékeimre.
Recseg ropog hullámzik alattam,
öreg hajópadlóm, egy végtelen utazás,
téveszméim a távolba ringatnak.
Azt mondták demens vagyok, pedig egy vitorlás
hajó, ahol lakom.

Polcomon porosodó fényképek, generációk,
kik elfeledtek. Az ígért gyermekkorom,
önfeledt arca, visszales árva szemekkel.
Betekint rám lehelve, így elszállt, elmosódik
előttem.
Oly sok éve már egyedül, elzárt fájdalmam,
hordozom, önsajnálatomban elvesztem,
már 51 év telt el, hogy meghalt bennem minden.
Belém hasít, tébolygó őrület lesz úrrá rajtam.
Kényszergondolatok.
Árny szülötte hús-vér alakzatok körülöttem,
ronggyal borított bútordarabok, botladozó
lépteim, leizzadok, törött tükröm előtt állok,
egy szörnyeteg bámul rám, csak egy
érzéki csalódás.
Összeáll egy kép, az énképem.
Álarcom ledobom a többi emlék közé,
kopognak, felvert végzetem, de büszkén
állok bevégezve, a halál lehajtja fejét
előttem.
Sorsot húzott. Közömbösen állok előtte.
Hangos kacajjal távozik el tőlem, látomásom
reménnyel kecsegtetett. Visszatalálok, toporgok
egy helyben, a magam koromfekete világában,
az én nyomoromban.







ŐRIZD ÁLMOM


Árnyakat szült az éji szellő,
A Holdat takarta viharos felhő.
Elmosódott a fény az égi képen,
A Göncöl is felborult az égen.

Riadtan esett össze testem,
Félelmeim elől álomba menekültem.
Imádkoztam, simítson újra lelked,
Nyugodt álmom őrizze szemed.

Ragyogja be fényed a Világot,
Fesse újra az eltűnt égboltot.
Teremtői csodákat alkosson,
S minden akaratod legyen sorsom







REPÜLJ FELÉM!


Bárcsak tudnám, de mit is mondhatnék;
Ha csak egy pillanatra visszajöhetnél?
Nem kell! Nem kell a pillanat!
Én örökre téged akarlak!
De csak egy pillanatra?
Mit mondhatnék?
Megtennéd?
Repülj felém!







SZERETETTEL


Születésnapodra fűzöm e gyöngysorom.
Szívem virágoskertjéből szedem dalom.
Minden nappal Neked gyűjtöm gondolatom,
álmaimban szivárvány színeit válogatom.
Mindent, mit -Atyám -e napon kívánhatok,
úgy ragyogjon rád, mint égen a csillagok.
Mindent, mit örökre Neked nyújthatok:
mit szárnyaikkal őriznek az angyalok,
s virágok könnyeit szárítva a nappalok.







SZÉPSÉGED


Örök fiatalságod, szépségedet, melyet
évről évre a tavasz megannyi varázsa
hordoz, elfeledtetve a hosszú őszt, s a
bús telet. Kincset őriztet megannyi szívbe,

reményt, a tavasz gyermeke benned él,
varázsod kelti életre, úgy válik egybe
olvad vele. Egy százszorszép.
Szépséged? Az első hóvirág.

Kedves ajándékod az Édesanyáknak.
Tiszta szíveddel tekintesz, mint nőkre
ránk, így hat, siet előre boldogan
tovább. Egy remény, összetört lelkekben,

az őszt, s a bús komor telet hátrahagyva
halvány rózsaszín, mint puha bőröd,
a harmatcseppéi olvadnak el, simogatva a nyári
napsugárral, úgy csordul végig a szerelem

virágán. Egy rózsa? A lelkembe fagy
csak forrón égeti tüze, ha szemeidbe nézek,
örökké lángoló, szívemben érzem.
A folyón, mint zuhatag a mélybe,

visszavetve, mint felhők porzása
az égből. Így szóródnak rám
parányi hűs érzés, a vízesés
zuhataga frissít, egy testi kéj.

Tovább csordogál, úgy áramlik mederbe
hömpölyögve, egyenletes hullámokkal a
tengerbe vezet. Millió lelket nyugtat.
Szépséged? Egy végtelen érzés.

Végtelen? Univerzum sötétjében,
üstökösök csóvája, csillagok fénye.
Titkon őrzik szépséged, ragyognak
rám, simogatva úgy bújnak hozzám.

A gyönyörű tiszta égbolt, egy
tavaszi éjszakán. mellyel betelni
ember nem tud, Te, mint a Föld
ezernyi szépségét hordozod magadba

Phtolemaiosz hite rendületlenül
hatol belém, így őrzöm szépséged
a szívem közepén. Örök?
Határtalan. Arcod kör-vonalai

meg babonáznak, leírhatatlan.
Giotto, ki oly hűen ábrázolta,
az emberi szépet, vászonra nem
fog ecset, kezei beleremegnének

a Te szépségedbe. Nincs oly művészet,
mi visszaadná, e Testi szépet,
megszólíthatatlan, csak száll
s jő a tavaszi széllel.

Pillanatok képei, arcod rezdülései
a természet ezer arca mutatkozik,
szívek öröme találtatik elrejtve
benned, egy Varázslat







SZÍVED


A Tested látom erős!
De a szíved? Titok még!
Szeretném megismerni.
Mutasd kérlek;
Látni szeretném!

Gondolok rá;.
Jó és szép!
De ami a legmélyén van;
Titok még!

Ha két kezemben tarthatnám;
Ki nem ejteném!
Bízz bennem kérlek;
Az érzéseim őszinték!







ÚGY AKAROK VALAKIT




Úgy akarok valakit:
Valakit,
akihez, ha nagyon
félek, bújhatok,
ameddig csak akarok,
amíg, csak sírok, amíg,
meg nem nyugszok..

Akit, ha csak azért,
mert én szeretem,
csak úgy ölelgethessem,
csak, hogy érezhessem,
s, hogy egészen
a közelemben
lehessen...

Ha nem ölelem,
csak, mert titkolózok
zaklatott vagyok.
Csak rá nézhessek,
ott legyen mellettem,
s a nyugalmát árassza
nekem.

Akihez, ha baj van
elmehessek,
egy okos emberhez
aki nekem tud
segíteni,
aki a helyes útra
vezet.

Akihez, ha pajkos
szívem közeledik,
a gyermeki játékomat,
szívesen vegye,
s játszani kezdjen
velem..

Aki, ha rosszat teszek,
Apai szigorral illessen,
hogy tudjam,
hogy valóban
rosszat tettem,
s hogy ez ne
forduljon elő többet.

Akiben megbízhatok,
annyira, hogy bármit,
elmondhatok
Hogy kiönthessem szívem,
bármit is érezzen
A valaki az nem csak
valaki, az Te vagy,
akit, így akarok.







VAKVÁGÁNYOK
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Hová tűnt az énem? Vakvágányra vezetett
kattogó zaja eltévedt síneken. Állomások,
évek, boldog gyermekkor, de mit hozott
az élet? Kopogó cipőm, kocsma zaját elnyomva,
felverten, a nyálcsorgató részeg alázó hangja.
Szoknyám alá nyomott hagyott az erkölcs
énképem torzult, a hosszú magány jött.

Egy füstölgő kémény, tégla oszlop közé szorított,
levegőtlen otthon, mit az elviselhetetlen tél
fájdalmas reszketései kormossá tettek,
a testek szabadulása lettem.
egy fészek. az elferdült, bélelt kéményem,
a változó évszakok, a koszos tél és a kisepert
tiszta tavasz, az élet körforgása koptat.
Egyhangúság? Egy sín. Fásultság?

izzik, mint a levegőtlen rakás, kivágott
rőzse sír, gyanta fakad. lángoló tüze ég,
a szerelem forrongó melege hűl,
fullasztó füst gomolyog, pernye alá temetett
hasztalan évek, az idő olt, egy megfojtott
szerelem lassan fogy, elalszik a tűz.
Most hajnali parázs?

Keserű lett az élet, egy jelmezbe bújtatott,
bohóc lettem. arcomra mosolyt festettem,
cirkuszi játék lett, porondra került életem.
kinevetnek egy könnycsepp az arcomon
a festék elmosódik rajta. siratom
kisiklott énem, jelmezem alatt reszket
félelmében. az utazásnak vége, függönyöm
behúzom a színpad mögé bújok.








 
 
0 komment , kategória:  Hámori Zsóka  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.05 2020. Június 2020.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 126 db bejegyzés
Összes: 3941 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1236
  • e Hét: 2991
  • e Hónap: 1236
  • e Év: 273361
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.