Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Hollósy-Tóth Klára
  2017-05-24 22:00:32, szerda
 
 







HOLLÓSY-TÓTH KLÁRA


Hollósy-Tóth Klára (Győr, 1949. szeptember 6 - )


"A könyvek, a versek, az irodalom életet, halált jelentenek, és az örömöt, fájdalmat. A rím, a ritmus a lét legszebb dallama. Ringat, magához ölel, mint a szerető anya. Mikor születik a gondolat, buzog a lelken, a szíven át, mint a forrás, a halk, ábrándozó patak, majd a medrébe zár, s hordja tovább olyan szeretettel, melyet nem utánozhat semmi, senki ember. A vers káprázat, élmény, látomás. Az ember szíve-lelke."

(Hollósy-Tóth Klára)



Link


Link

Link







ADJ, URAM, A MAGYARNAK !


Adj, Uram, a magyarnak életet,
adj végre megérdemelt világot!
ne sötétet lásson, de fényeket,
letaglózták nincsek és hiányok.

Adj, Uram, börtönéből kiutat,
itt köd van, a célja is homályos,
tévútra terelik hazug szavak,
felritkult hite mára, hiányos.

Állítsd talpra őt, adj neki erőt!
honában élni egyre nehezebb,
ember legyen újra maga előtt,
add meg neki mind a feltételest!

Ne hagyd kínlódnia önmagában,
kétségeire végre válaszolj!
Adj neki otthont a hazájában,
ahol ma újra rabként bujdokol.

Adj, Uram, a magyarnak életet,
ne hagyd el őt, ne hagyd el a hazánk!
Lássa meg a célját, a fényeket,
add, hogy új élet köszöntsön reánk!

Összedőlt létét építsd fel, kérlek,
tűnjön el tőle a rút szenvedés,
add vissza hitelét becsületének,
ő jövőjéért mindig tettre kész.

Add áldásod törekvéseire,
most és mindörökkön légy vele!
Adj feleletet kérdéseire,
kérlek téged, segítsd, tégy jót vele!

Áldd meg, Uram, végre a magyarod,
adj neki egy jobb, egy szebb esztendőt,
legyen úgy végre, ahogy akarod,
megérdemli rég a boldogabb jövőt!







AHOGY LÁTJA AZ EMBER...


Ahogy látja az ember önmagát,
vesztve mindenét; örömét, fényét,
nézi elrettentő tükörképét,
s megdöbben egyre vénülő magán.

A tükörképe utánzat, silány,
olyan, mint egy jól eltorzított gúnykép,
csúfos boszorkány, vagy annál is görbébb,
hihetetlen, volt egyszer szép virág.

Szörnnyé teszi az embert az idő,
lepusztítja róla a jót, a szépet,
kemény kézzel dolgozik az enyészet,
morbid dolog ez, elkeserítő.

Miközben mindig mosolyogni kell,
perceink fogynak, ütemre rohannak,
s örülni kell a folyton új napoknak,
majd megadón, szó nélkül tűnni el...







AMÍG KÉPES


A mindenségben minden
míg képes, addig őriz,
harangszót a szél,
fák a rájuk hullt havat,
az ég, a föld
a nap tündöklését,
- téged én, míg élek,
addig tartalak...







AUGUSZTUS


Augusztus fejét zöld koronázza,
szikrázó ereje lüktetve tüzel,
menny ölében ringó szerelmi láza,
a rét füvére ülve, tűzfényű csepp.

Sziporkázó lángokban ég az égbolt,
fehéren fénylő, lobogó fényezüst,
tűzfátyolt sző, s rá pilleszárnyú fényt fon,
az aranyszínű nyár szerte mindenütt.

Játszva futkosnak szellősuhanások,
láthatárig tart a tánc, a lebegés,
fényeibe képzelem látomásom,
hömpölygő folyama puha vízesés.

Augusztus gyönyöre, dúsálmú élet,
örök vágyak, szerelmek diadalma,
búzamezőt ringat az emlék: téged,
tébolyító fény vagy, a nap sugara!







AUGUSZTUSI NYÁR


Virgonc még, perzsel, forr a nyár,
akár a láva, olvad,
szitálja drága aranyát,
gyönyöröket ragyogtat.

Tündérek fonják gyöngyhaját,
forrón simogat, ringat,
tűzi ránk büszke sugarát,
aranyszemmel kacsingat.

Jókedvű, virgonc még a nyár,
félő, nem soká marad,
egyre tüzel a napsugár,
hevít, mint kohó, a nap.

Lágy szellő szárnyal, lomb kacag,
örömökről vallanak.







ARS POETICA




Költő vagyok, - mi érdekelne,
ha nem a költészet maga?
az ember sorsa, tévedése,
kitartása és bánata.

Az élet puszta jelenléte,
mely, mint a füst, oly illanó,
míg felcsodálkozunk az égre,
vakulni kezd a lenn való.

Költő vagyok, - vers az életem,
magam Mindenséghez mérem,
egy hallgatásba bújt értelem,
s jó, csak az Isten szemében.

"Az idő" gyorsan "elszivárog",
a lét együttes érdekünk,
ne csak éld, értsd meg a világot,
hol egyenlőnek születünk.

Szép az élet, ha boldog lehetsz,
ha naponta, nincs aki bánt,
ha nem csak egyszer, többször ehetsz,
ha volt ki jó napot kívánt.

Más költők? - biz' jó lenne velük
naphosszat elbeszélgetni,
mert egyezik az igaz hitünk,
merünk sötétben fényleni.

Költészet nélkül ez a való
csak üres időfolyamat,
Ő a Mindenséghez hasonló,
megkoronázott öntudat.

Költő vagyok, könyvek közt élek,
asztalomon papírhalom,
a Gondviselést hiszem, s félem,
még itt, e mozgó csillagon.

Ha túllépek e sivár léten,
a végtelen képzeletig,
e foghatatlan jelenléten
/el/ tudnék időzni évekig!

A vers a költészet egy része,
a költészet, a mély maga,
csak szállna mindenki szívébe
e csoda szentelt angyala!

Tiszta forrásból inni mindig
és inni adni mindenkinek,
könnyebb lenne a terhet vinni,
élet? - nem fájna senkinek!

Költő vagyok, egy emberi lény,
szomjam csillapíthatatlan,
vad gyökéren ringó sziklevél,
az isteni akaratban.

Feladatunk sok van, rengeteg,
napra-nap küzdünk, alkotunk,
mert nem mindegy, mert nem egyre megy,
holnapra hova is jutunk.

Mi nem fogjuk be ,, pörös" szánkat,
teszünk a tudásért, hitért,
őriz az idő, nem e század,
és megfizet majd mindenért!

Ha akarunk, mi tudunk tenni,
ha vezet a jóakarat,
a léttel kéne megbékélni,
s csak magunknak tenni panaszt!

Senki senkit meg ne alázzon,
hozzá nincs joga senkinek!
ne dicsérjen, de ne gyalázzon,
és boldog ne csak én legyek!

Én azt kívánom mindenkinek,
hogy az élete jobb legyen,
hogy ne ejtsenek annyi könnyet,
hogy megéljenek rendesen!

A jólétet, a várt Kánaánt,
sorsunk minősége adja,
s hogy üljünk a Jog asztalánál,
végre jöjjön el a napja!

Költő vagyok, vágyakkal tele,
földi mércével mérhető,
éltet a tenni vágyás heve,
de sürget a futamidő.

Olyan szűkre szabott az élet,
gáncsok közt hervad a remény,
az ember véges, s oly' törékeny,
jólesne egy meleg tenyér!

A jót vágyja az ember lelke,
az igazat, elérhetőt,
mert e létre van megteremtve,
s kitartásra a cél előtt.

... és nincsenek született rosszak,
csupán csak létfeltételek,
nincsenek bitangok, gonoszak,
csak elhibázott életek.

Igaz hogy még nem nagy az ember,
de magát túlértékeli,
s mert önhittsége véghetetlen,
így nem tud mást, csak veszteni.

Csak egy a biztos, hogy meghalunk,
ellene senki nem tehet,
de addig küzdünk, nem alkuszunk,
másképpen tennünk nem lehet!







ÁLDOTT CSENDBEN...


Az erdő langyos őszi fényt ragyogtat,
hull a fákról a sok száraz levél,
szerte széjjel rőt aranyat potyogtat,
terítgeti szét színpompás mezét.

A nap bágyadtan, erőtlenül ragyog
az égbe nyújtózó karok fölött,
mosolyog, mintha üzenne: - Még vagyok!-
simogat a fényözönök között.

Az ősz, kaméleonként színét váltja,
akvarellje díszíti a tájat,
árnyalatai tarka szivárványa
átmenetet ad a színvarázsnak.

Áldott csendjében mereng el a világ,
- Nemlét dalol hal/l/hatatlan hangon,
vigaszt ragyog az Örökkévalóság,
ismerős, mióta élek, hallom - .







ÁLMOKAT SZÖVÖK ...


Minden emlékem, hitem már színtelen,
hogy élni tudjak, álmokat szövök,
a jelen perceit mind kiszínezem,
és újra régi magammá növök.

Belészövöm vígkedélyem, örömöm,
élénk, arany napszínét a voltnak,
repülök, szárnyalok az örömökön,
álmodik reménye egy bolondnak.
Így lesz a lélek ábrándjából jelen,
a valóból mese birodalma,
mert így élhetek csak békességesen,
s lesz lelkemnek kölcsönzött nyugalma.







CSAK ESTE


Én csak este tudok boldog lenni,
mikor sűrülni kezd az esthomály,
mikor a némuló csendet termi
a halkan szálló hamuszínvilág.

Ha rátelepszik az időtlenségre,
mint lélekre a csendes fájdalom,
a holdezüst pislákoló fénye,
és táncot lejt a térdeplő hídon.

Én csak este látom meg a szépet,
mikor reszket ezer csillagcsók tüze,
s míg titkán mereng a megigézett,
utat sző hozzá, a néma semmibe.







CSAPKOD AZ ŐSZ...


Csapkod az ősz esővert szele vadul,
sáros az utca mindenütt, amerre látsz,
a táj fölött az ég egyre komorul
az egész világ nagy, lucskos mocsokban áll.

Az eső s a szél most mindenen az úr,
a fák alatt avarral takart szürke sár,
rázza a fákat lelketlenül, vadul
a sivító szél, mint irtó tengerár.

A nyár szépsége mind a porba rontva,
a világnak az elmúlás a gondja,
rekedt holló károg, gyász és vészmadár.

Mintha azt kiabálná: irgalmat ne várj!
úgyis betakar nyálkás karjával az ősz,
most az elmúlás vasmarkú hatalma győz







A CSENDEN ÁT


Elmentél tőlem szépen, csendesen,
gyávaságba fúlt mégis a vágyad,
lettél maga a hang utáni visszhang,
mikor feleselve szólok utánad.

Hitet adtál nekem, új életet,
amikor titkon forrásodra leltem,
hittem, mindent adtam én is neked,
de te mit adtál, azt mind visszavetted.

Ahogyan egy vékony, gyenge ágról
hirtelen felrebben, elszáll a madár,
az ág azonnal kiegyenesül,

ilyen visszarántó, merev hiány
kiált utánad még a csenden át,
és hűl hiteimmel, hűl, egyre hűl...







A CSEND ÉRINTÉSE


Ezüstös esti csendben
mélázik a lélek,
mikor a napi harc, a gond,
nyugalomra térnek.

Álmok kelnek hosszú útra,
társ: a hold gyenge fénye,
halk ölében ringat az est,
a Csend végtelensége.







A CSEND HATALMA


A magány testet, lelket szorongat,
oson, mint fák alatt a szürkület,
ölel, mint hűs ereket, partokat,
az elmúlássá testesült hideg.

Rászáll a fákra, bokrokra sorra,
a víz tükrét simogatja szépen,
csendkezével álomba ringatja,
lelassítja minden rezdülésem.

Ha érint a csend üdvös hatalma,
mintha nyújtaná kezét az Isten,
magamba békít egy pillanatra,
hogy magával is meg és kibékítsen.










A CSILLAGOK FELETT


Mióta nem vagy, csak téged kereslek,
üzenek a nappal, a széllel tenéked,
lehet, hogy nem vagy, én mégis szeretlek,
akkor is, ha te ezt soha meg nem érted.

Csukott szemmel is folyton téged látlak,
a lelkemben érzem szerelmed erejét,
ha elgondolom, nem nekem vagy , másnak,
már hidegnek is érzem szemed melegét.

Valahol majd a csillagokon is túl
találkozunk, ahol majd lelkünk összeér,
majd fény és béke lesz, nem vadvihar dúl,
a lelked lesz a jussom hűségemér'...

Ott örökké már mi csak együtt leszünk,
Mi is lehetne, ami ennél jobb és szebb?
itt egymás nélkül múlik az életünk,
mondd, megnyugszunk e majd a csillagok felett?







AZ EGYETLEN IGAZSÁG


Mi a vers?

Parancs és szeszély ez együtt,
kényszer és akarat,
kaland és törvény:
a véletlen tündéri ajándéka.
Kosztolányi Dezső

A költészet az egyetlen igazság,
legyen az szó, festmény, vagy zene,
a legőszintébb, legigazibb barát,
folyton vele lenni kellene!

A költészet a Mindenség szerelme,
minden szava forró szenvedély,
halhatatlanság, az istenek nyelve,
legbiztosabb földi menedék.

A költészet a szépség csillagéke,
a képzelet nagy utazása,
hamisítatlan szabadság és béke,
varázslat, az ember látomása.







E GYÖNYÖRŰ VILÁGBAN


,, Szeretném felverni lelkem dalával
...a világot!"
József Attila

Hogy halljanak, lássanak, vigasztalódjanak
kiknek elment az élettől a kedvük,
boldogok lehessenek, szeretni tudjanak,
mosolyogjon, ne zokogjon a lelkük!

Ha mondanák, szeretlek, melletted állok,
tán lassabban forogna e nagy kerék,
ha őszinte lenne az ember, nem álnok,
nem reszketne tétlenül a remény.

Az ember sokáig bekötött szemmel ül,
vár tétlenül, majd pattanásig feszül,
mikor rákövül a mindennapi gond.

Legyen mindenki otthon e hazában,
e dalommal felvert gyönyörű világban,
oly egyformán, mint az erdőben a falomb!







AZ EMBER AZ EGYETLEN


Az ember egy, ki gondolkodni képes,
kinek lelke testbe van börtönözve,
ki a változóban változatlant keres,
hitével reményt, s valót kapcsol össze.
Feléri ésszel, sorsa feltételes,
és a feltétlen létezésig ás le,
egyetlen, ki folyton értelmet keres
mindenben, és erről soha nem áll le.

Jó tudja létezése időleges,
léte súlya nehezül, majd rászakad,
de vállalása sohasem nemleges,
nem ül tétlenül hűsítő fák alatt.
Az ember az egy, kinek értelme van,
öt érzéke mellett van megérzése is,
az egyetlen lény, akinek lelke van,
becsületre vágyik, s szeretetre is.

S lelke nyugalmát feldúlja a bánat,
lázong ellene, mint tűzláva folyam,
búskomorsága magára nem várat,
újra gondokat, keserveket fogan.
Kívül megnyerő, belül láthatatlan,
kiútját e káoszlétből nem leli,
útja bármilyen, sosem járhatatlan,
ha fojtott feszüléssel is van teli.







Az ÉJJEL ÖLÉBEN


Megsimít a fény, megérint és elhagy,
játszi szelekkel kergetőzik lágyan,
kószál a völgyben, messzi hegyoldalban,
rét ölén lebeg, suhanó sugárban.

Zajtalan inog, vonul néma nesszel,
az árnyékok közt imbolyog kéken,
szétszivárog az ébredő homályban,
megáll és elhal, az éjjel ölében.







FAGYTŰZŰ NESZ ALATT


Jéghideg csendek
ölelik a létet,
gyémánt hűs burkát
fagyok verdesik,
zúzmarás fák közt
a lét összedermedt,
jég-kristályvilág
szórja szilánkjait.

Nesztelen, néma
jégtömbbe zárt világ,
rideg acélváz
feszül az ágakon,
törvényét éli
a legapróbb parány,
őrült szél tombol,
lázas borzalom.

A fagyvilágra
a hold, fényeket nyilaz,
tűzcsillám csillog
a szűzhabos havon,
szunnyad a béke
fagytüzű nesz alatt,
apró szikrasereg
játszik hallgatagon.







FÁJDALOM


Tán túl sokat jelentettél volna?
Azért sajog fel naponta a volt?
Tart az idő szentté koszorúzva
s penget bennem aranyló lantokon.

S mintha dőlne már a vár oszlopa,
a rom felett lám, kísértet bolyong,
s keresni visszajár zugaiba
a lélek, a kósza kis bolond.

Mélyre ásott a konok megszokás,
belém vájta itt ragadt sejtjeid,
lüktet a rabláncolt idő tovább,
s örökbe mentve végleg elmerít.







FIGYELMEZTETÉSEK


Rég volt, több évtizede már,
a meleg anyaölből kiszakadtam,
azóta szorongat a félelem,
egyedül vagyok, magamra maradtam.

Jövőm múlttá lett, rettegve érzem,
mitől annyira féltem, már jól tudom,
reménytelen lett további létem,
kétes, mi hátra van e maradék úton.

Nincs elszántság, törekvés bennem,
hihetetlen, de megszelídültem,
gyökerek fognak, lánca a megálljnak.

Apró jelek intenek, semmiségek,
jól értelmezhető kis áramütések,
figyelmeztetnek, nincs már mire várjak.







GOLGOTÁN


A levetkezett erdőn árvaságról,
elmúlásról mond halk mesét a csend,
lombhullató, kesergő, bánatától
a távol együtt érzőn visszacseng.
A zörgő, rőt, száraz leveleken
kis vigasz-fény, mint mécsláng átszitál,
árnyak suhannak lomhán s nesztelen,
közöttük jár valahol a halál.

Eltűnődöm múló életemen,
csak szenvedés vár annyi éve!
Egyszer ha porrá, semmivé leszek,
semmibe vész majd szívem lüktetése....
Dér hull a szétszórt rothadó avarra,
mint Jézusra a vád a Golgotán,
tán egyedül maga az Úr tudhatja,
mért bánik velünk ilyen mostohán.







HAZÁMHOZ ÉS FIÁHOZ


Ne add fel, ne add fel a reményt, Hazám!
Sem jelened, sem jövőd nem elveszett,
honodnál nincs sehol, semmi édesebb,
fiad itthon,csak itt lehet igazán!

Itt születtél, itt élsz, ismerős e táj,
minden kis zegzuga, síkságok, hegyek,
és ő szintén ismerősként tekint rád,
ismeri lényed, minden lehelleted.

Bárhogy menekülnél, hiába futnál,
idegen nyelven bármily jól megtanulj,
hazád fia maradsz, bármibe fogj hát,
sohase felejtsd el, itt lehetsz csak úr!







ITT ÉLEK


,, Itt élek megrekedten, mint egy elátkozott,
mert szinte elfeledtem, hogy voltam és vagyok".
Komjáthy Jenő

I.
Világot akartam váltani régen,
küzdöttem nemesért, jóért, igazért,
Andersen gyönyörű meséin nőttem,
magamba ittam igaza tengerét.
Aztán rádöbbentem mi is itt a cél,
és hogy egyedül semmit el nem érek,
az embernek itt csak akkor lesz esély,
ha lopni, csalni tud, ami nagy vétek.
Ez a való, nem a mesék világa,
egy fecske, mint tudjuk, nem csinál nyarat,
akaratom mindig megzabolázta
a nevelésen alapuló öntudat.
Sorsunknak hogyan kéne alakulnia,
ez a vágyunk még mindig utópia?

II.
Sok volt a szenvedés, nemrég a tegnap,
felgyorsult az idő, s az események,
nagy kérdés, hogy lesz és lesz-e holnap,
bevallom ma is nyomorultul élek.
Szükség és kényszer sok tettünket megszab,
sok muszáj között elnémul a lényeg,
megváltás nem jön, majd csak ítéletnap
Semmi sem jó, vagy rossz maradéktalan,
a volt hibáit csak a jövő érzi,
Boldogság? Vagy volt, vagy lesz, de sose van,
szép a múlt, ha az ember mából nézi.
Költőm! Én ma élek itt megrekedten,
de azt, hogy vagyok, én még nem feledtem!







KARÁCSONYI ÁLOM


Hideg, hallgatag, zord az idő
fázik az ember, reszket a lélek,
a fényes holdkaréj egyre nő,
ahogy magamban az álomképek.
Elárvultak a világrendek,
szemlehunyt örökség a szeretet,
néma,elszomorodott minden,
nem érezni mást, fagyot, hideget.

Nem tisztul fel a beborult ég,
egyre szomorodik a Végtelen,
ha valamitől felvidulnék,
csoda lenne, de babért nem terem.
Zúg a szél, a hó szakad egyre,
megváltást remélni is csacsiság,
szükség lenne isteni kegyre,
holt némaság ez a süket világ,

A sűrű hó, mint angyal szárnya
verdes, s nyitom szívem és ablakom,
mintha tömjén és mirha várna,
a szent ég üzenetét hallgatom.
A hó hull, hull, tárul a lélek,
recsegve, ahogy a rozsdás zárak,
bűnbocsánatot nyer a vétek,
óh, bárcsak szívemre zárhatnálak!

Benn a kandallóban tűz lobog,
kályha duruzsol lélek-meleget,
s én itt kinn várok, álmodozom,
én Istenem, veled beszélgetek.
Angyal száll, s hoz hírt az égből:
-,,Örvendjetek ti boldog emberek!
Valóság lett a szent igéből,
Megváltótok végre megszületett."







KÁPTALANDOMBON


Fellegek szegültek mellém társnak,
belül a béke van velem,
azúrég öleli a tájat,
hol századokról mesél a történelem.
Idegen hadaknak látom harcát,
németnek, töröknek, franciának,
mit életükben jól összekuszáltak,
jóvátenni talán még visszajárnak.

Mennyi átlényegült múlt, ma jelen,
műemlék a domb legmagasabb pontján,
a Püspökvár, a templom, kísért a múlt szüntelen,
dicsőség tüzén át, s tragédián!
Mennyi ember tudna itt mesélni,
ha összegyűlne, kit e domb ideköt,
mennyi történést takar ez örökölt
szent istváni talpalatnyi föld!

Mennyi emléket takar, halát, gyönyört,
a rézrozsdák kibomló színképe,
a nagyharang konduló hangja,
mind üzenet, a múlt emléke.
Mekkora időtáv, Istenem,
mit ringat a csend immár ezer éve,
mennyi víz lefolyt azóta a Dunán,
s kiált fel még az ,,asszonyi kín" az égre.

Mily hatalmas kincstár, szent ereklyékkel,
vérző könnyet ontó szűzanya kép,
mily alázatot, csodálatot hordoz széjjel
az arcán átsugárzó mennyei fény.
Fellegek szegültek mellém társnak,
s ezernyi lélek, csendes suttogás,
merengek a múlton, míg csörgedez tovább
a múltat idéző visszhang, a vízcsobogás.







KÖTŐDÉS TERHEI KÖZÖTT


Botladozva hordom kötődések terhét,
magányba űzött a dübörgő hiány,
átélve folyton a Mindenség szerelmét,
jajdul bennem a fordított arány.

Az erdők, mezők régi arcát keresem,
alattam feneketlen mély szakadék,
nem nyújt kezet sem Isten, sem a végtelen,
magába temet e kőszirt-omladék.

Elcsendesednek akkor végképp mindenek,
az emlékezet sem, semmi sem marad,
ragaszkodó csend ringat örökre veled,
míg a változás tör magának utat.







KÜLDETÉSÜNK


Mindennek miértje, célja van a földön,
de hogy minek mi, nem tudjuk előre,
élete kinek Kánaán, kinek börtön,
mindig szükség van akaraterőre.

Menny vagy pokol vár. Nem tudni, hova tartunk,
szeretetet adsz és vársz, hogy több legyél,
meg van határozva minden pillanatunk,
akar az ember, és rájön, csak remél.

Van láng, mely porig éget, és van égi tűz,
mely erőt ad, éltet, másokkal összefűz,
s van, amelytől az ember visszahőköl.

Van, akit büntet, s kihez kegyes az Isten,
van, ki sínen halad, s van, aki kibillen,
és van, kit a lét teljesen felőröl.







LEVÉLTELEN LESZ...


Levéltelen lesz lassan a világ,
talpunk alatt hullt avar zizeg,
mint szirmát vesztett hervadó virág,
égre kiált az emlékezet.

Halk éjjeli zajok hallgatóznak,
a hold az ég párnájára dőlt,
az éjjel morajai ringatóznak ,
bús, bánatos, meggyötört a föld.

Megsárgult, szürke hétköznapok
silány, hívatlan, nyűtt vendége,
keresi velem a tűnt tegnapot,
a múlt laza hullámába lépve.







A LÉLEK CSENDJE


,, mert annyi mosoly, ölelés
fennakadt a világ ágbogán."
József Attila

...mint akaratokon a teljesületlen vágy,
mikor még útban a sugár,
de hirtelen elszökik a nyár...
vagy mint a simogató kezek,
melyek vigyázzák
a mosolyok édes, igaz tanyáját,
a lélek csendjét,,
az emlékek otthonát,
s lüktet felette sinusgörbével
a szív dobogó ütemén a vér
szüleinktől belénk települve
a szívhangokon át,
kölcsönzi a lét nagy ajándékát
az életet magát,
és benned zakatol a világ,
a mindenség, szépség,
vagy épp az egyhangúság,
a gének, atomok, molekulák,
mind-mind a test anyagában
lüktetnek át, kiszámított ütemben,
szépen, " mint csillag az égen",
tudatja velem mind, hogy vagyok,
és én rájuk se gondolok,
csak épp most, hogy írok,
gondolkodom, mélázgatom,
a világ fölött, magam fölött, mindenen,
a sorsomom, az életemen,
miközben figyelem
hogy remeg a nyárfán a levél,
ez aprócska lét, reszkető remény,
ide-oda fordul szállva, ringatózva,
pendíti, forgatja a szél,
miközben sorsára vár,
megpihen kicsit, megnyugszik
minden ág, hallatja némán
hallható szavát,
az élet örök dallamát,
- önmagát -
míg kimért ütemben pulzál a lét,
a rét, az erdő, a kert, a messze, odaát,
nyilazza a langyos őszi ég szerte aranyát,
az élet éltető, kölcsön sugarát,
a megmagyarázhatatlan, gazdag, telt varázst,
a lebegő tiszta békét,
a szépségek halvány, vagy épp vakító fehérét,
szikrázó kékét,
mindazt a látható csodát,
ami épp most ,,akadt fenn"
a képzelet képén,
a ,, világ ágbogán".







A LOMBOK IMÁJA


Aranysárga fény, sugárragyogás,
hang nélküli, néma mosolygások,
porszemcse futkos, csend van, hallgatás,
mintha vigyáznák a némaságot.

Érezni szinte, valaki figyel,
mintha szólna emberi szavakkal,
a végtelen Jelenlét vizitel,
beszélgetnek, Ő és a patakzaj.

Az erdő mereng mélán, gondtalan,
a csend néma sóhaj suttogása,
a lombok halk imákat mondanak
kezüket az ég kékjébe mártva.







Hollósy-Tóth Klára Éva: Naponta újra (hangosvers)

Link






. .




NOVEMBER


Hosszan zuhogó, hideg záporok
vad szeszélye dúlja szét a szépet,
fákról, bokrokról nyűtt levél forog,
levetkezik a maradék élet.

Fekete varjakkal tele a rét,
viharos, zord szelek kiabálnak,
lejjebb szállt a szürkésfekete ég,
a falak némán, hidegen állnak.

Ködvárat épít a síri világ,
a lezörgött lomb ravatalára,
a néma kertben őszvégi virág
zokogja búját az éjszakába.

A kert sáros, borús, zord fuvalma
növénylelkeket, szíveket szakít,
téli álomba ringatja halkan,
a halódó mező fűszálait.

Halkan feszül az elnémult határ
felette leszállt fellegraj remeg,
fehér csenden sikolt a hallgatás
melyen a kék idő lobogva lebeg.







ÖREGSÉG


Egyre fájóbbak és fürgébbek az évek,
egyre élesebb képe a tűnt időnek,
egyre sekélyesülnek a féltett mélyek
ahogy valahonnan néma árnyak jönnek.

Változnak az értelmek és a mi végre,
minden elfutó perc olyan tünékeny,
a pihentető álom, az éj olyan éber,
könnyű fényben lebeg, s halk Chopin zenében.

Még szunnyadva, az ébredés határán,
a gyöngyszín hajnal áttetsző burka alatt,
mikor nem ér el a tudatig; mi vár rám?
mikor véletlen, sorstalan a pillanat.

Még megteremtetlen és oly bizonytalan,
mint szivárványos fény levéllombok közén,
közeledsz az anyaföldhöz egyre jobban,
hol semmi terül mindent feledtetve föléd.


http://img.index.hu/imgfrm/2/9/1/0/THM_0008432910.jpg





ŐRZÖM A KÉPED


Hordlak magamban, őrzöm a képed,
vastag falak mögött, végzetem mélyén,
amikor elérni szeretnélek,
túl kell lépnem a magam végességén.

Rejtőzködsz előlem, el nem érlek,
tán szégyenkedsz szorongásaid létén,
én nem hagylak el, vigyázlak végleg,
ott vagy verseim néma rebegésén.

Ott találok rád, hol nem reméllek,
visszavarázslod ilyenkor a kedvem,
ha lemondok rólad, utolérlek,
ki megváltasz majd az élettől engem.

Tebenned vert gyökeret a lelkem,
te vagy, s maradsz egyetlen szerelmem.







ŐSZI CSÖND...


El kell vesztenem mindent, ami szép,
nem lázongom, de még nem közelít a közöny,
sehol az Isten-áldott bölcsesség,
még mindig, folyton csak önmagamba ütközöm.

Múlóban az ígéretes élet,
a nagy plánnal indult kezdet, közelít a vég,
a belátás sem hozza békémet,
a törékeny csönd ölel, s a fakult őszi ég.

Múltam, mint megfáradt vándor pihen,
szomorúság tölt el, hogy ennyi csak az élet!
Hajóm egykedvűn ring az öbliben,
engem már csak a megrekedt , őszi csönd éltet.










ŐSZELŐ


Mintha minden tudná, hogy már ősz van,
visszafordíthatatlan elmúlás,
merengő, bús befelé fordulás,
egykedvű magány, mi még hátra van.

Csendben reszket a félszeg félelem,
a felszálló ködök hűvösében,
madarak tollászkodnak a fényben,
mélyül az erőltetett türelem.

A nyár tűnőn a lombon átdereng,
a kóborló szél magában dünnyög,
gomolyfelleg céltalan hömpölyög,
nagyokat hallgat, bólogat a csend.

Sárgán figyel a ránk komorult ég,
unalom nyugszik a megült porban,
s a csupasz ágak közt titokban
visszaszökik a nyár búcsúzni még...







ŐSZÜL


Még csupa fény, ragyogás a nap,
oly csillagszemű még a nyár,
még szerelemről suttog halkan
e lilalángú délután.

Színetelt a kert, kavarognak,
tarka lepkék, mint röpke láng,
az ezerszínű lepkerajnak
röptétől víg e tág világ.

Szöcskék fürge, szökellő népe
fürgén ide-oda ugrál,
a nyár gyönyörű, tünde béke,
de színesedik már, tarkáll.

Őszülni kezd a virgonc király,
s a nap tüze, mint pokolban,
sistergő hasábfaragyogás,
de tudja minden, hogy baj van.

Szedelődzködik szépen, lassan,
szedi fel sátrát már a nyár,
fel-fellobogó sugarakban
lebeg a fény, a láng, a nyár.







ŐSZ VÉGE


A kertben vén gesztenyefa áll,
alatta hullt, elszáradt levél,
a szél keres, kutat, de nem talál
mást már, csak az ősz üzenetét.

Fénytelen a lét, a lüktetés,
kibírni bút nehéz feladat,
oly jól esne most egy ölelés,
szerelmes, vigasztaló szavak.

Jó lenne eggyé válni veled,
beléd bújni, akár egy gyermek,
hallgatni minden rezzenésedet,
s szívünket, ahogy megrepednek.

Nincs rigó, s fülemüle trilla,
hegedűik tücskök nem pengetik,
félő, hogy a semmi közelít,
a világ szomorúan, sírva
hullatgatja fájó könnyeit.







RŐT-VÖRÖS ŐSZ


A rőt-vörös ősz tarka mezben
lépeget a táj felett,
a szürke égen, s lenn az aljban
mennyi emlék ténfereg!

Kósza szél fúj, járja útját,
dértől nyirkos és hideg,
búsuló fák hajladoznak,
szakadt köntöst öltenek.

Sóhajtozva búsul a lomb,
kereng, száll a föld felett,
búcsúzkodó, furcsa örvény
száz kezével integet.

Sodródnak szét, bágyadozva
vért sírnak a levelek,
vörös színű visszfényt dereng
nyomukban a rengeteg.







SZEPTEMBERÜL...


Bontja sátrát a nyár, az ősz meglegyint,
pacsirták füttyel búcsúznak a réten,
ahogy elköszönni szokott rendszerint
minden ami szép, csukódik az Éden.

Eltöpreng magán, harcol még, széttekint,
míg a hold lassan előjön az égen,
aludni készül a természet megint,
a nyár álma száll a lehűlő éjen.

A láthatár alja fény, aranykarát,
rozsdát szikráz, a gyér napsugarát
ringatja a tölgy aranybarna lombja.

Lassan dobolni kezd az ősz esője,
pókhálószálakkal a fény beszőve,
a széna illatát az égbe szórja.







A SZERELEMHEZ


Ó áldott, szűztiszta szerelem,
takarj be féltve, vigyázz rám, fázom!
Égess el lángoddal vértelen,
bármit tégy is, nem lesz zokszó számon.

Érleld, ahogy a nap a határt,
teljessé a szeretetet bennem,
ahogyan a nyár aranyát,
telíts fénnyé, értelemmé, engem!

Soha ne tégy bizonytalanná!
Ördögi szörnynek ne mutasd magad!
Válj, kérlek halhatatlanná,
hogy mindörökre megtarthassalak!







TE VAGY


Gyötrődésem minden oka te vagy.
belőled fakad minden érzelem,
az összes lételem te vagy nekem,
te vagy a bánat, te vagy a harag.

Te irányítod gondolatomat,
mindegy, hogy akarom-e, vagy ha nem,
uralkodsz rajtam ma is, úgy hiszem,
tőled ered a jó, s ha bántanak.

Örömem és búm belőled fakad,
nyugtalanságom, nyugalmam te vagy,
s hányszor, de hányszor elengedtelek!

Nem élhetek nélküled, se veled,
naponta a múltat ismételed,
igazán, de nem jól szerettelek.







TÉGED ISTEN ORVOSUL KÜLDÖTT...
Elisabeth Barett Brawning


Téged Isten büntetni küldött,
kétélű kardnak, mely mély sebet vág,
és hogy a hűség tőlem el ne szökjön,
adott melléd őriző kitartást.

Mily' különbség, kit minek küldött,
kinek öröm jut, kinek sorscsapás,
mint Sziszüphosz a kővel, veled küzdött
és küzd ma is a hozzád tartozás...

...s minden új perccel, minden új nappal
a veszteség fájó szablyája szabdal,
lelassítja az áhított véget,
újra alkot érzésemben téged,

és marad minden úgy, ahogy volt,
a hűlő szerelem, az eltékozolt.

(Párizs, 1990. október 23.)







TE AKARTAD


Te akartad, hogy részem legyél,
hogy magad add lényemért cserébe,
te akartad, hogy bennem élj,
hogy igényem legyen a részre...

Te akartál nagyon szeretni,
te akartad, hogy szeresselek,
te akartál velem nevetni,
s te akartad azt is, hogy elfelejtselek.







TÉLI ÉJ


Elomló csend ül hókucsmás fenyőkre,
az erdőre némaság, álom szakad,
olyan a tél itt, mint a mesékbe,
elénk csalja az éhség a szarvasokat.
Hajnalig keresgélnek a sötétben,
némán osonnak, még zajt sem hallani,
dühöng a tél a Kárpát-medencében,
mintha itt metszőbbek lennének karmai.

Jégbedermedt, hófödte a világ,
súlytalan száll a hópelyhek hada,
szinte szúr, ahogyan arcomba vág
e zúzos világ hófehér sóhaja.
Szuronyszilánkját szórja, metsz a hideg,
s tűri mereven a megbénult élet,
a táj hófödte, csillámló és rideg,
s annyira fagyos, hogy szinte már éget.

Ebben a merev hótömegvilágban
vakul a szem, ha tovább csodálja,
jobb lenne most egy apró, kicsi házban
kandallónál ülni, nem itt remegve, fázva.
Fagylehelet száll a sziklásmedrű éren,
elégedett a Tél, mint nem volt még soha,
némán, a lét felett, fagyosan, fehéren
koccint a holddal a fagyjárta éjszaka.







TÉLI ÉJI MERENGÉS


Néma az éj, a föld, az ég,
hull a hó, hull, puhán, halkan,
a táj ködszürke sűrűség,
ezer hang egy néma dalban.

Sétálgatok egymagamban,
jelenből, múltba siklanék,
tolong a kép, akaratlan
csengő csendül, a szárnyas ég.

A mélyen alvó fák fölött
visszatér a múlt elém,
meghasadt kép, összetörött,
gyönyörű mégis, mert enyém.

Havas varázslat vesz körül,
múltak lépnek ki a csendből,
rohan az idő, elröpül,
kegyelem száll odafentről.







TUDOD-E?


Hommage á Jékely Zoltán

,, Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet
az őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi?"
Jékely Zoltán


Tudod-e, hogy az igazi, nagy szerelmet
az ember szinte bárhol kezdheti?
Csak tartson soká az a nagy csók, amelynek
,,váltását ezer halál lesi"!
Ismersz-e olyan igazi, nagy szerelmet
mely kezdettől a végéig megmarad?
Mely nem oszlik semmivé az idővel,
őrlő, nagy malomkövek alatt?

Vannak-e oly igazi, nagy szerelmek,
mik a sírig tartanak, nem tűnnek tova,
melyek ártatlanok, akár a gyermek,
s nem hagy rajtuk nyomot bűnök démona?
Van-e őszinte holtomiglan, s holtodiglan,
szelíd patak, s visszafoghatatlan visszhang,
van-e tűzsugarú, rózsalángú nap,
mely örökre marad, soha el nem illan?

S van-e oly élet, hol mélység őriz mindent,
nem veszik kútmély időverembe?
Hol szent a parancs, a törvény, mint az Isten,
s nem pusztítja szószegő csalárdság veszte?
Tudod-e, hogy az igazi, nagy szerelmet
az ember szinte bárhol kezdheti?
Nem a hely, az évszak, nem a körülmény a fontos,
az ember, aki tartását, becsületét,
makulátlan jellemét nem nélkülözheti!







A VERS


A vers a lélek parancsa, szárnyalása,
pregnáns sorokba a mélység titka vész.
A lélek láttatása, felvillantása,
fogalmazott érzés, önkifejezés.

Képzeletutazás az Én fedélzetén,
színes jelzőkbe, metaforákba zárt
rímes játék, csevegő, könnyed és merész,
mint ősi, dalszerű, megnyilvánulás.

Láttat mindent, jót, szépet, magasztosat,
rosszat is, mindazt, ami fáj, ami bánt,
közben elmondja gyarlóságainkat,
minden átöröklött emberi hibánk.

A vers gondolat, a lélek álmodása,
áldás és átok, kegyelem, kárhozat,
az ellentétek egymásba olvadása,
varázslat, művészet, lélekláncolat.







VÉGTELEN SZERELEM


Az egész életem rád építettem,
s most sikong a lelkem, mint künn a szél,
költői képet álmodott szemem,
és köröttem kiüresedett a lét.

Velem maradt, mit annyira szerettem,
szemeidben a féltés, a reszketés,
olyan élesen tudsz élni még bennem,
mintha most váltunk volna el, imént.

és helyetted már csak a csend beszél,
a szavaid metamorfózisa,
a tolongó érzések halmaza,
kételkedés, s reszkető szenvedély.
emlékeim játszanak velem még,
a szerelem, a nem múló, a mély.







VISSZAMENTVE


Van hangulat, mely visszahoz téged,
beleveszem lényed mámorába,
megtöltve veled ez ürességet,
varázslat ül a vágyak falára.

Ez a legszebb, mit ez élet adhat,
mindaz mi volt, régmúlt már, messze jár,
a hiány még belül felragyogtat,
s nem kell hozzá semmi félhomály.

Látom szemed, hamisan mosolyog,
a régi nyarat bűvöli körém,
hallom a lépted, ahogyan kopog,
ismerlek, nem téveszt meg a sötét.

S már érzem magam a karjaid közt,
a volt érzéseket visszamentve,
a vágy képzelet, idéző hírnök,
feltámadást ragyogtat a csendre.















 
 
0 komment , kategória:  Hollósy-Tóth Klára  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.