"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ...
Érzem a ráncaimon
és szememen,
most már örökre elkerül
a szerelem.
Esők verik a vén füveket,
szikrák, megannyi láng,
gyöngy-rengeteg,
fény-zuhogás,
csodára hullik a csoda,
de a füvek csak fekszenek
s nem tudnak talpraállni
soha.
Ujjaim kő-nehezek,
akárha ráhajlanának
elsüllyedt évezredek.
Öregszem bizony.
Szemem alá
fekete kőmadarak
kaparnak ágyat,
hajamat messzehordják,
rajta pihe a bánat.
Még élő rokonaim
komolykák,
dideregve öregedők,
akár az ezüstfenyők.
Jó volna
nyújtózni fényben,
kései békességben,
csöndbe takarva mélyen
várni,
míg fejem fölött
összeroppannak az ég palotái.
Ez volna jó,
tudom.
Úgy élni öregen is,
mint aki örökre hisz
valami fényben,
emberben, szerelemben,
sugárverésben
kitárni két karomat
s várni
míg magához ölel a Nap.
Maradj csöndes,
akár a villámvert fatönkök,
van valami, amiről nem beszéltem.
Szomorú?
Áldott?
Nem tudom.
Mert a csodák először idegenek,
idegenek és ismeretlenek,
akár a víz alatti örvénylések.
Nézd a kezem,
az öregember időfoltoktól ütött
keserves két keze ez,
de emlékszik jól a szerelemre,
s míg aláhajolsz,
mint zivatarnak a tulipánok,
reggelre csodákra ébredsz,
ha elhiszed.
Hiányzik nagyon a kezed
szürkén hullámzó hajnalokban
...
Milyen is volt a mozdulat
arcomra hullott négy-öt ujjad
s a gödrök árkok ó-kutak
dombok nagy csöndjévé simultak
Egyszervolt csókok jó íze
keseredik némuló számon
Volt ugye volt kettőnk hite
hát miért miért hogy nem találom
Hiányzik valami nagyon
Ki hagyta el milyen viharban
Szikkad az idő arcomon
a félelemtől kitakartan
Már csak az emlék melegít
pihegve reszket tenyeremben
A magány lassan bekerít
s hideg idő szárnyára fekszem
Arcukon csöndesség lakik
Ülnek az ablakban
nézik a forgó földet szikrázó csillagokat
Ülnek hányezer éve és napja
mennyi alkonyt néztek végig szótalanul
Ráncosodó szemükre pápaszemet
valamikor szikrázó már törek-száraz hajukra
borítnak szürke főkötőt.
Ülnek szótalanul kezük ölükben
egyre közelebb a földhöz
egymáshoz bújnak
és nem zavarják a dolga után igyekvő embert
Helyükre ismét öregek ülnek
nézik az egyforma alkonyokat
s az ablak előtt elhaladó
nem veszi észre őket.
xMagazin
Offline
