Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Kovács Anikó - Romantika
  2019-11-15 19:30:23, péntek
 
 










KOVÁCS ANIKÓ - Romantika


Link


Link

Link







ALKONYATBAN VÁRLAK


Hamvasan kék és áttetsző már az alkony,
augusztus ledéren, aprót, glóriásan int;
most gazdag vagyok: az emlékezés segít -
szeptember rubintgyűrűs ujja megérint.

Ülök a teraszon és várom a lépted,
csikordul-e a kavics bölcs talpad alatt; a nap
átbotlott már a fenséges esti hegyek csúcsán,
pisla fény szűrődik át a fák zsolozsmás lombján.

Jó így az alkonyatba alámerülve rád várni, -
olyan fényes a csönd mint a kristályos pala...
...így ér itt engem az alázatos, hímes-kék este,
az izzadt fák közt már lábamhoz ül a naplemente.

Ma elbúcsúzott a forró, sárga ragyogás,
a boldog nyár könnyen suhanó perce tízezer évvé
ringatja magát -, én itt bóklászom az édes
alkonyatban, ...és tízezer éve várok rád.







AMENNYI JUT...


Nyárvégébe szállunk.
Már egyre több az aláhullott, rozsdaszín levél
a kertben, az öreg gesztenyefa alatt;
a nyár halántéka lassulva lüktet,
már egyre kevesebb reményem maradt...
A szél bebillent egy nyitott ablakot, beoson
és végigtapogatja a falat, mint a vak -,
egy szál születik - tán épp most - szívedben,
mely életemhez kötve vonszol mint a rab.
Nyárvégébe szállunk.
Duna parton a lágy homokot a szél teleírja,
furcsa hieroglifák elém rajzolódnak
akár a bölcs kalifáknak régi-régi titka,
de te nem láthatod - e jel olyan ritka.
A por és a bágyadt fény köröttem kering
amint a karcsú fűzfákra fonódom -,
úgy élsz bennem mint hófehér miseing,
vagy bölcső, mi Madonna szűz kezétől ring.
Te vagy a fényes tisztaság, a tartózkodás,
ki szántasz hófehér papírt gyöngybetűiddel -
miközben sűrű fájdalmadat hurcolod
magaddal most és mindörökre.
Nyárvégébe szállunk -,
és én mindent csak elképzelek, ez csupán álom,
sétálok a parton egyedül és pusztán kitalálom,
játszom a gondolattal, hogy boldog is lehetnék...
...játszom a gondolattal
csakhogy valami nekem is fájjon.
Nyárvégébe szállunk.







A BOLDOGSÁG SZÍNE


A boldogság színe nekem
a szemed fényes, barna tükre
- benne látom magamat -
amiért élni érdemes
az nekem te vagy
emlékeink, s talán a jövőnk is:
higgyük azt.
Szüntelenül és mindig
újra és újra
te jársz eszembe
nem múlsz el belőlem soha,
olyan vagy, mint a kezdetek kezdete.
Én arról juthatok eszedbe,
hogy nekem is hét napból áll a hét
s hogy mi úgy találtunk egymásra
mint gólya ki tavasszal visszatér.
Mit tehetnék?
Bennem fényes izgalom rak fészket
még ma is, ha hozzám érsz.







ÁPRILISI VERS

...lelkedet lázas életemre fonja...


Látod, most nem félek én,
pedig a szomorúság
ajtóm kilincsét csendben lenyomta,
álmom százezer álomból egy csupán,
tőlem valaki most ellopta...
Egy napon mikor nem is hinnéd,
talán egy szerdán?
azt hiszem elszököm innét,
futok hozzád, ott leszek ne félj,
ablaknál álló meghitt asztalnál
ebédelek veled ízes pecsenyét,
- zamata óarany emlélet idéz, -
és nézd csak, ekkor hirtelen
egy röpke zaj szívemből elindul feléd.
A szőke fény a szobát beragyogja,
szemünkre lágyan, finoman
szűrődik majd az éjszaka,
lelkedet lázas életemre fonja -
mondd, ugye tudod, hogy
terhem édes,mit viselek naponta?
Tudom én, hogy létünk esendő,
minden csak arra jó,hogy lássuk
mily kevés az idő, nem elegendő...
míg hallgatózol szívemen édes titokra,
a cseresznyefa-ágról lecsöppen illata.







CALANDO


Színét veszti nyugtában az este,
- a tájra rút kopárságot ítél
és riasztóvá maszatolja a tél, -
fölém sötétet és gyászosat festve.
A párát magába issza a fény,
esti illatok gyümölcse ring
az elpihent budai házak tetején;
pergamen-levél zörög,
függöny szárnya lebben - ,
...minden gondolatom
te vagy.
Halálomnál véglegesebben.
Ha bánat terhe nyom,
fele gondod én veszem magamra,
vétkeid felét is ...







EGY MONDAT RÓLAD

Neked...


Vasárnap. Most régi és új emlékeket keretezgetek,
leveleidet olvasom megint, - mindegyiket és újra, -
halkan, tagolva, mert jóízű a szó - rólad - kimondva;
... igen,...ez régi, ekkor még nem töltöttem meg
a nevedet veled, a tartalommal, - előveszem most
egy fényképedet, látom mögötted a télies, haragvó
eget, te fekete kabátban állsz, álmos félmosollyal
nézel a gépbe, - szeretem a tekintetedet -, és itt egy
újabb kép, ráhajolsz az íróasztalomra, kékkockás
az ing rajtad: megnyugtat, ha a sejtelmesen puha
félhomályban árnyékodat látom a falra rajzolódva...
...nézem a képeket, leveleidet, - és tudom, enyém
az élet egyik legszebb ajándéka. Így van megírva.







ELTÖRÖTT SÓHAJ


Fáj-e még néha az elmondhatatlan,
a perc, mely mohos, alja-nincs kútba zuhant,
mikor ébenfából faragott hangszerünk húrja
apró sikollyal örökre és végleg elpattant?

Látod-e még néha önnön önmagunkat,
amint a púpos, kancsal bánat utánunk szaladt,
ezernél több-színű, frisskedvű életünkre támadt
és szemvillanás alatt megmérgezte azt?

Tudod-e még néha-néha felidézni arcom
és hiányzom-e vajon még neked... ---
lásd,napjaim még tőled fahéj-zamatúak
és éjszakám emlékeidtől dúsan fűszeres.

Hallod-e még néha a kérdést,
vajon motoz-e fejedben a hang, ---
vagy csendesen, szelíden elsötétült,
elült szívedben a kongó bronzharang?

Megbocsátod-e hogy magam életedbe mártva
december tiszta csöndjében eléd tettem azt,
mi fakult napjaidat tűzbe hozta, - lángba,
mely úgy ízzott tőle, mint a júliusi nap?

Érzed-e még néha az érzést,
amit azon a kába, késő-délutáni napon,
mikor a napsugár fáradtan, ferdén lecsúszott
a túloldalon álló hatalmas tűzfalon?







ESTI PILLANAT

Hozzád


Szürke est baktat szembe a csenddel:
mint megtiport, vérző állat,
csillag fészkel álmos pilláidon, -
januári és hideg a budai vasárnap.
A hegy felett lobog a szél,
akár a dagadni vágyó, tépett vitorla,
elfeledett, ódon dalokat mesél,
míg éj-gyermekét az est kihordja.
Rongyos levelek görbe széle
metsz valószínűtlenül torz ábrákat
az ónszínű, megfáradt égre,-
...csak az a sor jutna még eszembe,
melyben leírtam, - elfújt bánatomért
mit adhatok én neked cserébe...?!
Ha meghalok és koporsóm teteje
lezárva, - nyűgeim elhajítom és
fütyülni fogok a világra;
de addig minden éjjel feléd nyúlok
a sziklasötét éjszakából,
és csakis akkor engedlek el, ha
már a hajnal zöld szemeidben lángol...
...addig kényes homlokod simítja a szám,
(puha fehérség hull a konok égből)
- nézd, égig nyújtóznak a bölcs fák
sötét szemöldöködnek vonalán.







ÉLETFOGYTIG


Olykor - éjjelente - a fájdalom elapad,
s az emlékekhez fut
vad áradása zsongó álmaimnak
- patak menekül így korhadt pallók alatt -,
fölfeslik az idő,
billeg az árny szobám sárga falán,
csak lámpám fakó fénye
imbolyog ott talán...
Január vége van -
kint lassú szél pörög,
szigorúra barnul a késő-őszi rög,
s a málnavörös égalja
fáradtan nyújtózik fel
a téli magasba.
Most földereng kék, szép vénád
az erős, izmos csuklón,
s én ott vezeklek szemedben:
konok hittel hiszem: maradandón...







AZ ÉN RAPSZÓDIÁM


Üzenem, ki majdan kedvesem leszel,
ha kedvet kapsz velem jönni az éjszakába,
jól vigyázz, szemedet nézésem ne bántsa,
mert életemnek már új a ragyogása, -
hisz betöltesz majd, mint kedvét a szerelmes
és végiggördülsz rajtam mint a napsugár,
elhatalmasodsz, kiteljesedhetsz bennem,
mint mikor az éjen tompa fény üt át.
Elviszlek, megnézed hol csevegnek a lady-k,
miközben folyton Petrarcát idézik,
belépsz világomba, mi rejtett; nézd, ez itt -
olyan, ahogy én látom sokszor álmomban a
lélek - elmúlás utáni bolyongásait.
Látni fogod,mert megmutatom,
hogy a járda lapjait a vastag törzsű
hárs gyökerei, kedvükre miként emelgetik:
kilessük majd, így mi jut nekik,
a zord beton hogyan élteti és
táplálja dús hársfavirággá.

A szó oktat, a torony prédikál,
ének lesz a kígyósziszegésből, de
a palaszürke monotóniát
mindenki rég elunta már.

Ki vagyok én? Elmondom, mit szeretnék:
menni szótlanul, míg örök homokóra pereg,
lépni súlyosat, büszkét, nemeset,
kezedben gyufaszál lángja lobban,
és a vakító fehér fény marja a szemed.
Lompos boldogság simogat egyre
és mint a fiatal vizsla fut tovább -
csillagok ötvöződnek egybe
mikor utolérjük a kölyökkutyát...

Látod, nincs kezemben sem kés, sem csákány,
szavak súlya alatt roskadok mint nyári almafák,
hogy lehetne e sok szépség közt nem szeretnem
higgadt hangod, mely életemnek írja vázlatát...?







HIÚSÁG


Nagyon szeretnélek téged újra szeretni
de te olyan vagy,
mint egy erős érckapu.
Dörömbölök rajta - rajtad -
Két puszta zsibbadt öklömmel
de nem nyílsz meg, magad eltakartad
s én örökre kívülre maradtam.
Decos fejem lassan, némán lehajtom,
szememből hull a könny.
S az érckapu ekkor hirtelen
egy perc alatt felpattan,
ajtód kitárod előttem - mosolygok:
kedvesem ez vagy te.
Ilyen....
Tudhattam...







HÓFEHÉR VERS


Minden gondolatom
béklyótlan ténfereg,
bennem csak most érik az ünnep,
ha nagyon figyelsz, meghallod,
ahogy füstüveg-vágyaim apró darabkáit
eleven zörejként
mágnesként vonzod magadhoz;
a nyíló év hajnalán
szótlan boldogság
törleszkedik hozzám,
figyelem majd ahogy elalszol:
sóhajtásod
haragos-zöld
meggyfalevelek közé barangol,
kibontod álmaimból az örökké ott élőt:
áttűnsz,
mint fehér a fehéren,
hiszünk,
mint az utolsó reményben,
elsimulsz,
mint méz a kenyéren,
és az álmatag sötétben
mosolyod valósággá szépül,
bánatom elhamvad,
erős karodra rábízom magamat,
ahogy egy vén eperfa árnyában
vándor lel nyugalmat.







ÍGY RENDELTETETT


Néha kell, hogy áldott
rendet teremtsek magamban,
helyére kerüljön
minden picinyke, apró részlet,
s míg az őszi nap máglyája
lassan összeroskad,
szertefoszlik a lebukó nap
sáfrányos, fáradt tündöklése.

Élni vágyom újra, -
hát roppant templomot alkotok,
szívből, életből, jóságból,
szerelemből : Belőled,
így lettél fenséges katedrális
hol gigászi a méret, -
...belőlem minden félelmet
és a kételyt elűzted.

Nem kell a rosszra emlékeznem
milyen volt régi életem, -
ki voltam én, amíg
Téged nem szerethettelek, -
vésem, rovom könnyed betűimet
a hótiszta papírra,
írom, hogy hordd testedre
tetoválva összes hieroglifem

Ma már Benned rejlik minden
óhajom és vágyam,
és nem tudok mást, csak
hogy Veled én növekszem,
nekem Te mindig igaz vagy
és megcáfolhatatlan,
egy ősi, örök dallam zsong
bennem kérlelhetetlen.

Míg számvetésem itt bent írom
tisztán, boldogan, szépen,
kint hűs, kék kezű szél motoz a
már ében fák között,
hallom, miként hull a harmat
az októberi éjben,
és vén diófánk árnya súlyosan
dől le az úton a ház tövében.

Tűnődve nézek ki az ablakon a
viharral vemhes levegőbe,
ezen a késő éjféli órán, lásd
összegzésem bevégzem,
mert néha kell, hogy áldott
rendet teremtsek magamban,
és végre helyére kerüljön
minden picinyke, apró részlet.







KAVICSOK ÉS SZAVAK

(Hozzád...)


Didereg a fény a kihalt Duna-parton,
süt a nap, de beteg, bánatos,
talpam alá simul a kavics szótlan,
- nézd, gömbölyű és sárga...Hol van
a kezed, kérlek, melegíts, - szóltam.
Egykor a bánat a vaksötétbe vitt, s
a közönnyel olykor rokonná lett a hit,
de ma csillagokra forrva világítanak,
fölrajzolódnak a szavak, - mondani
nem kell, mert elvesztenénk a fonalat...,
úgyis érezni a késztetést, mely
mögött selymesen bújik meg a pillanat,-
ezek régi-új és szép emlékek,
őrzöm őket, - mint gyerekeinket őrizzük,
hogy ne haljunk meg végleg.
Most szederjes az este, álomba veszejt:
a novemberi köd a hétfőt betakarta,
s mint aki nem él: belezuhantam
ebbe a napba, és lásd...?
az eddig jajongó húr már lefogva, -
hát olts mindig vasárnapot a szürke
hétköznapokba; Szentendrén, Budán,
vagy egy füstös kávézóban, - és gyere,
gyere, ha feszül még út a lábaidban.







KÉK ÉJ

(Neked...)

(részlet)


Így éjjelente minden fájdalom elapad,
az emlékekhez fut
vad áradása álmatlan álmaimnak,
- patak menekül így korhadt pallók alatt-,
fölfeslik az idő,
billeg az árny szobám sárga falán,
csak lámpám fakó fénye imbolyog árván,-
kint köd van,
lassú szél pörög,
szigorúra barnul a nyári rög,
és kulcslyukon szivárog ezüstje a holdnak,
befénylik a nagy álom barangoló illata,
mint kékes alkonyatban a bükkfa bölcs szava...







KÉTPERCES DAL

(...ez is Hozzád)


Fáradt, opál felhő lennék
bágyadt szeptemberben,
szöghajú esőt sírnék
ha nem lennél mellettem.

Most a lassan múló télben
vezérlő reményként kel:
...Kedves, azt ígérted,
velem boldog leszel...







LÉLEKSÍMOGATÓ


Hogyan lehetne ezt szavakba önteni,
jaj, ügyetlen vagyok, nem sikerül, -
hogyan kell elmondani,
hogy az élettel rég kibékültem
sőt haragban sem voltam
itt belül?!
Bennem olyan fényes béke van
--- hogyan is írjam ? ---
mint mikor a pipacs lángolva lobban a
forró augusztusban, s a vonatablakból
szemedbe robban a végtelen mezőn -
a porban fény leng, fölezüstlik a csend;
úgy hallod, az isten ..,







LÉLEKSÍMOGATÓ...


Hogyan lehetne ezt szavakba önteni, jaj ügyetlen vagyok, nem sikerül - hogyan kell elmondani, hogy az élettel rég kibékültem sőt haragban sem voltam itt belül?!

Bennem olyan fényes béke van hogyan is írjam ? - mint mikor a pipacs lángolva lobban a forró augusztusban, a vonatablakból a szemedbe robban a végtelen mezőn - a porban fény leng, fölezüstlik a csend; úgy hallod, az isten hegedül...

vársz egy hangra, még tán hallod is: mint álmaid kútjába csobbanó kavics oly mély és titokzatos minden, és akkor hirtelen, egyszerre megérted: az életed egy hosszú-hosszú, folyamatos karácsony, benne mosolyog a meglepetés, nem vártad, csak kaptad: varázsos, a puha szőnyegen elhalt a lépés,- csend van körötted és benned, meg áldott, bíbor békesség...

Talán nem adta vissza jól a szó, talán nem is lehet ezt elmondani - de te tudod, neked int csókot a vidék, és már nem késhet sokat a bizonyíték; hisz mit szóljon az, ki fájni sem mer, míg te lépést tartasz a többiekkel, lelked mint frissen vasalt nyári ing, szíved forró, nyitott és szelíd, és benned minden puha, selymesen finom békesség.

Jó ez így....







MÉG EGYSZER...


A gesztenyefák a leghűtlenebbek.
A tölgy, a hárs, a bükk még
harsogó zölddel üzen a világnak,
de a gesztenyelevelek mint régi pergamen:
rozsdás, őzbarna színnel utánam kiabálnak.
Most valahogy mégis jobban fáj:
ez az ősz mélabús álomba veszejt,
visszhangtalan a tegnap szép varázsa,
a nyár hajlékony szellővel üzeni - “elfelejt..."
Nem tettem rosszat, senkit sem bántok,
az idő mégis ellenem, -
hegyre kapaszkodnék, hogy nyár legyen újra,
méregzöld július, - és én az égig terjedek...
...a fény a házak közt boldogan cikázik,
rezeg a csend, megint a nyári csend,
forró szél öleli karjába fedetlen vállam,
és ablakomon könnyű függönyszél lebeg.
Érzem az augusztus elmúlás-illatát,
a parton a Duna szétporlott permeteg,
az ablakok búsan, hangtalan kinyílnak,
egy szál verőfény magában integet, -
és a gesztenyefa itt is a legtünékenyebb...







MINTHA...


színezüst, ha lenne szikra,
diófa, ha Napba nyújtózkodna,
meggyfalevél, felhőkig repülve,
vadság, ha szelídülne,
erő, ha csak elképzellek,
kőkorsó, tiszta vízzel telve,
méltóság, zengve telten,
óbor, napfényben fürösztve,
patak, ha csobogó-tiszta lenne,
mosolygás, mely csillan benned,
éjszaka, ha szólni merne,
büszkeség, gyökerezve mélyen,
melegség, ha szétömölne,
jókedv, mire vágyom régen,
holdfény, ha világol nyári este,-







A MI SZEPTEMBERÜNK


Már utolsót villan a nyár
a Duna szabdalt-fényű tükre fölött,
az idő mellém ül vétkeit meggyónni,
vagy tán ott áll régi padunk mögött... -
halk türelem terelgeti bennem az estét,
- még a zaj is csenddé békül, -
és fehérré forr a szökőkút habja,
ha visszagondolok arra a napra
mikor itt ültünk: az emlék újraszépül.
Eltelt egy újabb év,
zöldbe szőtt harmat lepi ismét a tájat,
opálos ég fekszik a gyepre,
és már alig fáj ez a versbe írható bánat.
Ha nem fáj, csak azért nem,
mert a szél nem fújt el
a csillagok hamujával,
- bár mind csonkig égtek, -
de életben tartalak
dacos kitartással, ameddig élek.

Emlékszel, mikor válni kellett...?
A pillanat hirtelen állóképpé torzult,
- úgy éreztem, semmim nem marad -,
és az estbe billent szürkületben
megállt a felhő az egekben
ahogy szívverésem lassult, -
majd betegen elakadt;
...mint köd, ha elgurítja a lenge szél:
lázas konoksággal rongyos,
megvakult csillagok felett szállnék, -
ha Te nem lennél...

Lassan megsimít az őszi ég hűvöse
a holdtalan homályban,
szivárogva enged az alkony az éjszakának
és árnyak hada gyűlik már köröttem,
- tipródik bennem a nemrég - ,
s míg lent a rakparton
a lépcsőt sárossá öleli az uszadékos ár:
szelíd bánatom elfojtott haragja zsong,
és magányom zord méltósága fáj...
... így talál rám
a csillagoltó reggel,
és a fejem alá igazított halál.







NEKED...


Mondd, ugye te nem kívánod,
hogy rozsdás szóval hazudjak könnyű álmot,
ha azt kérdezed tőlem, hogy aludtam:
jól tudod, a rideg háztetők alatt,
a gyéren szűrt sugarakban
minden ostobán áll és mozdulatlan, -
és mikor a hajnal
házat ácsol a téli szürkeségben,
ugye nem akarod, hogy eltagadjam,
nekem - nélküled - semmi örömöm nincsen...?

Mondd, ugye te megértesz,
hogy este, amikor az alkony alvadt sebe
a fényes égen gyógyulni látszik,
hiába békés a táj, és a kép színes,
- akár Canaletto híres gondolái, -
nélküled minden együgyűen semleges...

[...] ?

Lágy, szépdallamú, de igaz verseket írtam,
néhol már giccs, - és ez sokszor megriaszt:
romantika, dús érzelem fülledt a sorokban,
s a közhelyektől arcomra fagyott a grimasz.

[...]

De ha nem vagy itt, üres és jeltelen a térkép,
hideg kövekbe dermedt,
széthullt, ős-csontokból
hiába őriz itt kanyargó lépcsősort a hegység:
az ember felejt, a kősziklák soha, - azt akarom,
hogy a jelet talpad lenyomatai is véssék... -
hadd lássák az utánunk jövők: ez szerelem volt.
És szép.
Mondd, ugye nem kell semmitől félnem...?
Tudom, - úgyis viszel magaddal. Észrevétlen.

[...]

...de azt hiszem, már ez is romantika.







OSTYAFEHÉR DAL


Minden rossz nap múltba rejtve,
szúrós bánatom majd virradatba dől,
nézd, lehámlott már a kék az égről:
csak én állok az ablakban fényt keresve,
de csupán a januári est szürkesége
ömlött, - ott, túl a bús esti hegyekre.
Egykor - nélküled - élni sem akartam,
ám kiszökni az életből, jaj, azt nagyon:
egy utolsót lendíteni kerekén a sorsnak...
...de most már hiszem, hogy van irgalom,
és annyira remélem, hogy te ...







ÓDA, TÉTOVÁN


Régóta készülök elmondani neked a lényeget,
hogy kábán-áradó, zsibbadó létemmel szeretlek;
százéves, megkövült csigaház bennem az életed,
és oly cáfolhatatlanul józan - akár az egyszer egy.
A mályvaszín, kékbe hulló est hangoddal megtelik,
langyos éj paskolja a Hold ezüst-szín nyalábjait, -
és mint kedves álmok, mit elfelejtünk reggelig, - a
süppedő sötétben tarkómon érzem hűsítő ujjaid.
Hogyan mondjam el, mily sötéten hallgat az éj
nélküled, az egymásba metsző vonalak, - akár a te,
úgy az én kezemben is: érted és tőled bölcsen zengenek.
Késő van, elalszol, házak felett lassan megszületik
a fény, - olyan vagy most, mint a kalászban szunnyadó
kenyér. De itt minden téged dicsér: a halványkék
porcelánedény az asztalon, a polcon az aranygerincű
kötet csak rólad mesél, még a sárgaszemű lámpa is
bágyadt fényét csak a semmibe veti, - tudja jól,
halkulni kell, két szemedet az új reggelre még
nem nyitottad ki. Benned alszom én is, vigyázol rám:
talán marad elég időm elmondani, milyen az, mikor a
méregzöld repkény vígan fut körbe a platán derekán;
a kölyökszelek megmártóznak a hamuszínű estben;
boldogan kering a vér áldott testedben, és hálás vagyok
minden élőnek, hogy most itt alszol mellettem.
Elmondhatom-e még, mielőtt mellemre nyirkos föld
nehezül, hogy nincsen erőm a lélek fölött - egyedül..?
Hogy te vagy nekem az egyetlen jobb sors záloga,
fehérbőrű nyírfaág, szerelmem rejtett csillagzápora,
ki hogyha nincs, - ködbe vesznek a fénylő országutak...
Mit mondhatnék? Olyan vagy, mintha szépséges, mély
kút aljára néznék, - és csodálnom kell, ahogyan
pilláidra halkan és szelíden mélyül rá a sötétkék.







REPÜLÉS VELED


Ismerem kezed lusta, apró mozdulását,
ismerem, ahogy meggyújtod a cigarettád,
ismerem párás-vizes bőröd finom illatát,
ismerem, hogy lépsz át egy tócsát,
ismerem, ha majonézt csorgatsz a rántott halra,
ismerem, ha régi-szép, ódon álmaid váltod valóra,
ismerem, ha homlokodon gond suhan s cikázik át,
ismerem szemed villámló, parázs pillantását -
és ismerem,
ha féktelenül és mohó, szilaj erővel
elborít a vágy.
Ekkor ...







REST IN PEACE


...egy félig-gondolt vers a Margit körúton:
eső zuhog - sík tükör a macskakő s a beton,
megöl a tél, az utca mély hallgatást ver vissza,
hiába keresem, nincs már papírmasé kulissza;
számadással kell most lennem - éltem s tán' hiába,
elemészt a foszló napok hiánya, gyásza, s láza,
már ködtől, dértől férges a hajnal, ablakom belengi,
csontjaimban érzem, elveszejt, de nem érti senki;
vajon meddig élhetek e mélymagányba zártan,
ha itt vagy, süt a nap - és minden oly' hibátlan,
de mit feleljek, ha kérdez a hang a síri csendben?
Mondhatom-e, hogy itt a vég s minden más kietlen?
Egyszer majd ellobban a szó, mint ünnepi gyertya,
és nincsen rajtad kívül más, ki szívemet okosítja
- hogy hallgatni üdvös, az óhaj szárnyalni is restell -,
s a fortyogó kínnal lassan megtanul élni az ember...
Csosszan a láb, botlik a körút ócska, vizes kövén,
áll az élet, s én lebegek a világ tövises peremén,
...de örömöt forral az elme - abban egy vagy velem,
s azt, hogy majd találkozunk, naponta elképzelem:
él a hangod, a mosolyod - érzem, hallom értelmüket,
csak én vagyok olykor balga, meggyötört és süket.
Látok sarat, sírt, kopár fákat, s lombtalan árnyukat,
de mire virrad, már nem tudom, merre lehet nyugat,
és hol kél a nap, hol csap föl nyelve a drága lángnak,
amikor int a tavasz, s melegen suttogja: ,,látlak..." -
hisz ismer jól, tudja, hogy vágyom dúdoló szavára,
ha április simít, nem bánom, minek, mennyi az ára:
csak legyen, csak jöjjön, győzedelmeskedjen a sötéten,
talán feléledek, ha friss, új fény robban az égen.
Hogy mondjam el? Félek, rossznak, hitványnak ítélsz.
Látom - arannyal - a fejfámra írva: Rest In Peace.







RÓZSAFŰZÉR


Jó ez így.
Folyékony csenddé olvadnak a neszek,
és a csillagoltó, téli, ónos esten
vélt, vagy valós bűneink
alánk temetkeznek.
Anyás-meleg szobában
ránkhajol a fájva simogató zene,
halk ütemére nagyot sóhajt
és elenyész vad dühödnek heve.
Jó ez így.
Hiába szorítod keskenyre a szád
és hosszan hallgatsz:
annak, aki ért téged, - beszél...
és többet jelent, mint a cirádás szavak;
Pasarét zajaival
az emelt homlokú öreg fák felől
ékes öröm hullámzik,
versenyt lebegnek a kimondatlan szóval,
és beszórják a szobát
fénylő gyémántporral.
Jó ez így.
A lucskos, barna december
ostoros széllel hamar tovarebben,
tar diófánkon lombkorona helyett
ünnepi várakozás mereng,
és télre bókol a szende fény
a házak kéménye felett, -
én most már biztosan tudom:
szeret bennünket az Isten,
mert nincsen olyan hatalom,
mely kijelölt utunkról minket eltérítsen.
Jó ez így.







SÚGÁS A TAVASZNAK


Tavaszt szórnék szét máris, ha tudnék,
elűzve a téli, rossz napokat, - mindet,
elég volt a sötétből, tűnjön az árnyék:
zümmögő napsütést akarok, - tüzet!

Látni akarom a friss rügyet, ha fakad,
hogy új ruhát kap a gesztenyefa ága;
te pedig bátran szívemre bízod magad,
hogy elvezesselek egy szebb világba.

Sok zöld levél halkan, zizzenve lebben,
nincs hang, mi súgna ennél édesebben,
fénylő s kegyelmes béke ébred bennem;

semmi sem fontos már, csakis mi ketten.
A parkban tán' enyhe szellő sem rezdül,







SZEBBET NEM TUDOK


Engedd,hogy legyek puha sál, ha fázol,
méz a szádban, álom mi varázsol,
mély sóhaj ha zihálsz a láztól,
hab a sörön, tükör melyben látszol,
tejszín a kávédban, könyv mi leláncol,
íróasztal - ha írsz levelet - nemes tölgyfából,
a csönd áhítatban, frissítő nyári zápor,
csillogó alufelni a BMW-n, egy hang az éjszakából,
én a tört szám, te az egész egyenlet: megoldástól,
mélykék pipafüst, menedék az elmúlástól,
borotvahab borostádon, érett barack mi lehull a fáról;
engedd, hogy legyek tied, mindörökre, igazából.







AZ ÚJ TAVASZ ELÉ

(Neked...)


A fehérre meszelt éjszakákon
még lázad a haldokló tél utója,
de már közel az április,
az én tavaszom,
mely gúzsba-kötött szívem láncait
könnyed kézzel egy perc alatt
megoldja.
Ma még bús és havas táj ölébe
hajtja le fejét az este,
de látom az út másik oldalán
az alvó jázminbokrot
mely láng-ízű tavaszról álmodik,


és most gondolja ki lombját
meg ezeregy színű virágait...
hiába van még dér a pasaréti
fák kérges tenyerében, --
én már a napsugár ízeit hozom,
s az álmatag mennyboltra festem
egy szeszélyes, halvány hajnalon.







ZSOLTÁR


Olyannak láss, amilyen valójában vagyok,
álmaidban kiszíneztél, nappal glóriát kapok;
én néha belebotlom e nagy fényességbe,
minden szavad - akár a Nap - nyújtózik az égre.
Titkom nincs, nem is volt, de ha lett is volna,
ma már mindenre jótékony, puha lepel hullna...
ne hagyd hát, hogy valaha is elfeledjelek Téged,
simulj körém, légy velem, add nekem a fényed, -
és csak játssz, játssz,... kérlek, játssz tovább,
ne vidd magaddal e szépséges, fénylő glóriát,
...álmaidban mindig ott legyek, ---
és igaznak, valódinak, egyetlennek láss.









 
 
0 komment , kategória:  Kovács Daniela & Anikó & Erika  
Kovács Daniela
  2018-07-23 19:15:19, hétfő
 
 














KOVÁCS DANIELA


Kovács Daniela költő Nagyváradon született, de káprázatos szókinccsel beszéli a magyar nyelvet. Új hazára lelt Magyarországon, mi meg benne egy fiatal tehetségre leltünk, találtunk. Már több verseskötete jelent meg.

Versei szívet, lelket melengető, csodás versek, olyan különlegesen finom szóképekkel vannak tűzdelve, amelyek valódi művészi értékkel bírnak.


Link











AZT AKAROM!


Azt akarom, hogy viharedzett sorsom,
és mélyembe búvó sok vesztett remény,
lágy tenyeredben építsenek otthont,
ott szülessen újjá a legszebb mesém.

Azt akarom, hogy lángod fájón égjen,
forró sóhajod eméssze fel lelkem,


egy életen át ifjú fejjel, vénen,
csak a szelíd szíved szeressen engem.

Azt akarom, hogy forrjon vágyam vére,
s jégszilánkká hűljön, ha majd nem leszel.
Halkan zuhanj az elmúlás csendjére,
oda is csak engem, engem vigyél el.










AKI HELYEDRE ÁLL MAJD


Harsány fürtökben lóg
fölöttünk a tavasz,
és ott felejti magát
házunk ereszén.
Istenem, de gyönyörű
virágszirmot havaz,
s Te már nem csodálod,
Te árva, Te szegény!

Valóra vált átkod,
Költők Fejedelme,
aranycseppekben
ájul ránk a nyár,
s a Te álmod rakja
embertenyerekbe,
bő kézzel osztogatja,
de Te hol vagy már?

Őszül a nyíres,
szűrik majd a bort,
és szénaszagú ágy lesz
a gyönyörű liget.
Te éles ajkú Ady,
nézd a tarka lomb
széllel ringó ága már
nem Néked integet.



Valaha Tied volt,
Tied volt a tél is,
s a belőle integető
meleg asszonykar
ma már másnak adja
édes kincseit,
mámora többé
nem Téged vigasztal.

Százezer vágyad
már éjbe hanyatlott,
s a millió gyökér
szomjasan felissza,
Te sírva ismered föl
e kései kudarcot,
rögöd markolod,
és nem térhetsz vissza.

Ám átkod itt marad,
körénk lengedez,
és hídként ível
a végtelenbe fájón,
mert hajszolt, rég-siratott
éjjeleidhez
nincs joga
másnak
e szikár világon.







ÁLDOM A SORSOT


Köszönöm te Édes, Büszke, Drága,
hogy emlékeinket nem tiportad szét,
hanem mint magvat a barnuló barázda
óvod múltunk minden becses percét.

Köszönöm, hogy legigazabb voltam,
és legszentebb asszonyaid között,
s hogy magam ácsolta gyalázatomban
lehettem kevés, ám tiszta örömöd.

Köszönöm, hogy nem büntetsz utálva,
mert szépbe szőtt hited derékba törött.
Ha ringattalak álom-babonákba,
magam is hittem, a boldogság örök.

S végül áldom a sorsot, mert kegyes,
hisz ragyoghattam lét-eged felett,
s bár sokan mondták, hogy nem érdemes,
csökönyös önkénnyel szerettelek.







ÁLLÍTSD MEG, URAM!


Szívből kérlek, Uram, az idő kerekét
állítsd meg - egy pillanatra csak,
hadd simogassam a fák tenyerét,
hadd örüljek a hullámzó pataknak,

hadd csodálkozzak a gyönyörű világra,
lássam a fényt a ringó nád között,
mosolyogjak vissza minden virágra,
csodálni tudjam a vértelen ködöt.

Utoljára halljam a nyári zápor hangját,
a hóhullás neszét, ahogyan sír a szél,
csillapítsam lelkem olthatatlan szomját,
míg ő gyönyörködik, másoknak remél.

Utoljára lássam az odvas fák mögött
a tiszta egű völgy nyájas kebelét,
csak neked van hatalmad e dolgok fölött,
állítsd meg, Uram, az idő kerekét!







ÁLMAID ILLATÁVAL...


Az árnyak játszanak a csupasz ágak között
vidáman bújócskáznak a süvítő széllel
a fagyos, deres talaj, annyira meggyötört
egy ágba kapaszkodó levél, szenvedve remeg

szívedbe férkőzök meleget keresve
álmaid illatával betakarózom
a magányos lépések tömeggé olvadt teste
magához láncol, annyira nagyon fázom...

Lelkem repedésein is áthatol a hideg
kétségek között kezemet tördelem
ködből szőtt fátyol, milliónyi cseppje
könnyé változva, arcomon megpihen.







ÁLMODLAK...


Az est elpihen hunyt pilláimon.
Fájó, fázó, beteg ez a fény,
kutak mélyéről hideg tükröt von
kék falainkra a hazajáró remény.

S míg nézem lomha járását-kelését,
Megtalálja lelkemnek azt az apró rését,
hol beszivároghat végre némi mámor.

Álmodlak. Nézd, hogy áthat az öröm,
e forró láztól egész bensőm remeg,


tépjen hát szét mind a tíz köröm,
mint cikázó, villámos orkán az eget.

Szeress! Látod, elevenre vált
kezed nyomában az élet, az álom.
Magam mögött hagyom porszürke hamvát,
míg Te vagy az élő, szép valóságom.







ÁLOM MARADSZ


A gyertyafénye bőrömre tapad,
a szél fütyülve zengeti a távolt,
lábamnál dorombol az alkonyat,
vérereimen átkúszik a mámor,
izzó szenvedély, kegyetlenség és jóság,
perzseli szárazra ajkamon a szót,
álom maradsz, szélfútta valóság,
mert ébredéskor már nem leszel sehol.







BÁRHOVÁ IS NÉZEK...


Rólad szól minden gondolatom
Csukott pilláim mögé Te rejtőzöl el
Ott égettelek el retinám falán
Bárhová is nézek, Téged látlak meg.







BÁRMI IS VOLNÉK...


Ha rózsa volnék
Tüskémtől megszabadulnék
Hogy meg ne sértsem drága finom kezed.

Ha nap volnék
Csak halványan ragyognék
Hogy meg ne sértsem gyönyörű szép szemed.

Ha szél volnék
Szellővé változnék


Hogy ne váljon miattam cserepessé ajkad.

Ha eső volnék
Langyossá válnék
Hogy simogassam, ha bőröd megérintem.

Bármi is volnék
Biztosan átváltoznék
Azzá, mivel hozzád idomulnék.







BOMLÓ ÉJJELEKBE KERESEK MEGNYUGVÁST


Úgy járok életem romjai felett,
mint nincstelen, mint elhagyatott árva,
kapaszkodok konokul az egy szál reménybe,
hol erős vagyok, hol pedig nagyon gyáva...

és hol térdre rogyok, hol feltápászkodom,
hol biztos minden léptem, hol megremeg a térdem,
hol feléled a hitem, hogy fel nem adhatom,
hol pedig elillan összes reményem.

A bomló éjjelekbe keresek megnyugvást,
hol tétova léptekkel menetel az idő,
a tegnapok árnyai, mint alvadó látomás,
lidércfényként vonul majd ködbástyává nő...

Hajdani sorsom fényei kihunytak,
esendő létemet temeti be az éj,
kétségbeesetten keresek kiutat,
a hit vakvilága álmot sző körém..







BŐKEZŰ A SORS


Égi kézként simogat a nyár,
s rám szór friss, meleg élet-álmot.
Varázs ez. A testetlen fényár
feledni segít. Gyászt, kínt, átkot.

Ma szeretek élni. És holnap?
Mit bánom én, ha lelkem fölött
újra köröz szárnya a gondnak.
Ma élek. A Holnaphoz növök.







CSAK TÁMOLYGOK ÁRVÁN...


Ma úgy virágzik szívemben a csönd,
akárcsak az őszi rózsafakadás,
s míg fülemben kriptád hallgatása csöng
a ligetben az árnyak kergetik egymást.

A párkányra omlok, Téged hívogatlak,
mígnem szívem, gyásztól holtra fárad
nézd, páracsipkéktol bánatos az ablak,
s én belerajzollak a szomorú homálynak.

Nagyon fájsz! Ám kínomat nem oltja
sem emlék, sem álom, sem élet, sem várás.
Csak támolygok árván, mint fények éji foltja,
és szokom a pokol hamujába' járást.







CSÖNDES KÉTSÉGBEESÉS...


Az idő körülölel, mint határtalan tenger,
jajveszékel bennünk a múló órák szava,
olykor szeretünk, de szívünk szállni nem mer,
hisz, hol van Szerelmünk kacagása ma?

Hányszor gázolunk éjbe, árnyba, gyászba?
Messze vagyunk életünktől, az idő-homok pereg.


Amíg létezésünk nem ringat bölcsőt másba,
lelkünk hánykolódik, mint egy züllött beteg.

Éhhalálra ítéljük vágyaink reményét,
amikor merész álmaink láztól remegnek,
ne csak csodáljuk az élet messze fényét,
e fénynek birtokában éljünk, emberek!







CSÖNDFÜGGÖNYÖM MÖGÜL...


Azt hiszed, a távolból nem érzem,
hogy minden reggel új fájásra kélsz,
s hogy gúzsba köt a gyáva szemérem,
ha szíveden át mégis látni vélsz?

Azt hiszed, a távolból nem látom,
hogy hited hideg kövén rostokolsz,
s hogy az újra két kezével átfon,
ha véletlenül nevembe botolsz?

Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy ajkadon bár ott a vasperec,
belülről szaggat, rág a szószurony,
s üvöltenél, hogy még mindig szeretsz?

Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy csüggedt lelked nem leli helyét,
hogy remegőn, már-már emberhangon
siratja fájón elszakadt felét?







ELHAGYTÁL


Hiába elhagytál, szerelmed itt van, átölel, simogat.
Érzem az illatod, mikor elfog a keserűség bánat.
Hallom nevetésed mi víszhangzik kihalt lelkemben,
Látom szemed csillogását, mi beragyogja életem.

Kedvenc parkodban egyedül sétálok, ballagok.
Minden falevélen ott látom mosolyod.
A bokroknak minden rezdülésében téged kereslek,
Hátha újra megpillanthatom kecsesen ringó testedet



Patak tükrében látom angyali arcodat.
Szélnek süvítésében hallom csengő hangodat.
Az égre, ha felnézek, újra látlak,
Hogy jössz felém...de már hiába várlak.

Hisz oly távol vagy e bűnös zord világtól.
Elhagytál engem,de nem önszántadból.
Mert az angyalok elvittek magukkal az égbe,
De a lelked itt marad szívem legmélyébe.







EL NE ADD MAGAD


A minap vásárba vittem a lelkem.
Gazdát cserélt volna a tiszta alázat,
az eszmény, erény, feddhetetlen kellem...
Nem kínáltak értük egy ép szalmaszálat.

Volt, ki túladott hozott portékáján,
s gyorsan zsebre vágta a semmi kis vagyont,
volt, aki másokat túllicitálván,
a porba hullt álmokban nagy hasznot szagolt.

Így folyt a vásár... az álorcás tömeg
fülsértő lármát csapva vett, cserélt, adott,
eladnak, vesznek valamennyiünket
a világuzsorások, kufárfajzatok.

Sárba taposnak hitet, vágyat, álmot,
s mi naiv, balga módra áltatjuk magunk,
danolva vesszük nyakunkra a jármot,
hogy zsib-jószágokként másért éljünk-haljunk







ÉDES-KESERŰ


A bent rekedt szó, mint félrenyelt morzsa,
halálra gyötör. Belém sírja vágyát...
De én, aki tudja, mi lesz a sorsa,
mélységeimben vetem be az ágyát.

Nem nyugszik meg. Át csöndviharon, vészen
kipréseli magát. Hozzád menekül.
Bár maradt volna. Most zokogva nézem,
hogy félúton hal meg árván, egyedül.







AZ ÉJ NESZEI


A csönd húrjain átrezeg az alkony,
Sötétbe olvad a nap ragyogása.
Pilláim alatt bekúszik az álom,
Kiemel a létből az éj suttogása.

A kisírt szemű idő pereg, mint a homok,
Az égi csillám a takarómon piheg.
Innen lesi csöndben az alvó világot,
Tündéri báját szórja szerteszét.

Feszülnek a tájon a fekete selymű árnyak,
Felhők közül letekint egy-egy apró csillag.
Az éj neszei halottá némulnak,
És így marad minden, amíg meg nem virrad.










GYÖNYÖRŰNEK LÁTOM


A téli alkony aranycsíkja reszket
dérütötte rónán örömkönnyet ejt,
míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek
szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek,
szétszórja őket az ég mezején
gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek
ahogy lángra gyúl épp a liget peremén.







HA...


Ha szeretnek, miért zokogok?
Miért nyomasztanak a köznapi gondok?
Miért úgy járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt háttal jön egy temetésről?
Hát nem érted? Valahányszor hanyatlik a Nap,
én minduntalan látok sírhalmokat,
és cipelem magammal a világ kínjait
s a lét másvilágra nyúló árnyékait.
S amikor fellobbannak kinn a lámpa-lángok,
képzelt utakon koldusokat látok,
szeretetre éhes, bánatos szemeket,
a semmit markoló embertenyereket.
Magányukat érzem. Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság, ami nekem látás?
Akár az éj sötétlő gyászszíne,
Olyan a világ keserű szíve.
Látszat-életnek halottjait látom.

Mint holt levelek ringnak a lefagyott ágon,
Kényszerből élnek egy abban a házban,
De sok éve nem égnek egyforma lázban.
Árva gyermekeket. Iszonyú. Iszonyú,
Értelmetlen halál, gyilkos háború,
Angyalok danáját


hallom mindörökkön,
Ringatják, a sok üres bölcsőt.
Majd hallom az éj homályán át
Egy meg nem született magzat sikolyát,
A világ négy sarkából dől, a vér,
Harc, szégyen, hála egy falat kenyérért.

Látod? Isten átka rajtam,
Csókold hát meg kíntól vérző ajkam,
Emelj fel, ölelj szorosan, szeress,
Talán így az átokból egyszer áldás lesz.
Légy Te az egyetlen, ki szelíden fogad,
Általad illanjon a kínzó gondolat,
Egyetlen légy, ki örömhöz emel,
ki helyettem sír, ha mégis sírnom kell.







HAGYNÁM, HOGY KERESS


Oly mély a csönd... most dalba olvadnék,
szívzörejedbe hullnék elalélva,
s hagynám, hogy keress, ott vagyok-e még,
csak szép szavadra bújnék elő néha-néha.

S ha bomlott melled varként rám tapadna,
vérvörös falába egy jelet karcolnék,
mely nem forrna be soha, csak tovább szakadna,
hogy örökké fájjon e kínban fogant szépség.

Hisz amíg fájna, én is benned lüktetnék,
mint hegyek mélyén zubogó patak,
két szívdobogás közt csöndedbe süppednék,
s a következő fájásod várnám hallgatag.







A HAJNALHASADÁS NYOMÁN


Pitymallik. A falon félénk árny rezeg,
lágy csipkét horgol köréje a fény,
s már odakünn a pajkos kölyök-szelek
ringatóznak a vén platán ölén.

Az órában az Idő félve serceg,
rágja magát a mába, mint a szú,
és úgy gurulnak szét a régi percek,
mint szívfalamról a tegnapi bú.

Új szárnya nő a megcsonkított vágynak,
s elröppen, mint fészkéből a fecske,
körbejárja a hajnal-lakta tájat
selymes ajkad nyárízét keresve.

Ágyadnál megáll, fürkész mozdulatlan...
Ha oldaladra fordulnál, látnád,
hogy hamvas tolla felfénylik a napban,
míg puhává simogatja párnád.







HA KÖZELEMBE TUDLAK...


A szívemben búvó jégkristály százai
Elolvadni látszanak, felmelegszem
Amikor hozzám érkeznek gyönyörű szavaid
Ízét érezteti velem, a csodás szerelem.

Nincs bűnöm egy sem, csak vágylak
Vágyom egyetlen finom érintésed
A szavad, a felém közeledő lépted
Hogy megpihentesd rajtam gyönyörű tekinteted.

Simulj oldalamhoz, derekam ölelve
Hadd érezzem értem lüktető véred
Ha közelemben tudlak, nem zaklat félelem
Nem kínoz a tudat, hogy elveszíthetlek.







HA MEGKÉRDEZNÉL...


Ha megkérdeznél,
szeretlek e Téged
csak hagynám,
hogy szemeim
beszéljenek Neked,
hogy ők, a lelkem tükrei
meséljék el,
mi az, amit érzek...

Ha megkérdeznél,
hogy vágyok e Rád
csak hagynám,
hogy megérints,


kezeddel tapintsd,
hogy Te magad érezd,
ahogy izzón perzsel
kezed alatt testem...

Ha megkérdeznél
vágynék e másra,
kitépném a szívem,
hogy bele tudj látni,
hogy elhihesd nekem,
nincs másnak ott helye
a Te otthonod
örökkön örökké...









HA NEM VOLNA IGAZ...


Lehet, hazudnék, hogy jól vagyok, vidám,
akkor is, ha éppen könnyû láz ver le,
s ha bánat leng szívemen, mint kendő leng a fán;
akár egy tojáslopó, fészekdúló gyerek
hazudnék, hogy nincs baj, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy nem félem a halált,
válladat lesném: rándul-e vagy remeg,
s ha torkomra öklendene, hogy pokolian bánt,
visszanyelném mindazt, mi élő kínná dermedt,
és mosolyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, ha csönd rontana rám,
hogy lelkemből kitépve, épp versbe temetlek,
és pogány módra, édesszájú szókkal tagadnám,
hogy vágyam néz utánad, s épp némán követlek,
közönyt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!

Lehet, hazudnék, hogy sorsom alkonyán
szép emlékedből ácsolnék síromra keresztet,
bár hol lennél Te akkor? Tán másról, kacagván
új verset faragsz majd, a mieinknél szebbet,
s én örömöt hazudnék, de sosem mondanám,
ha nem volna igaz, hogy Téged szeretlek!







HALKAN, FEHÉREN, ÁJTATOSAN


Ha téged boldogít, készíts hát leltárt,
szent áhítattal végy csak számba mindent,
üdvöt, tévelygést, sejtést, küzdést, kincset,
de vigyázz, Kedves, ezt később meg ne bánd.

Bennem nem bujkál se lázadás, se vád,
szeplőtlen álmok közt látlak, ha látlak,
léleklámpás vagy, eleven varázslat,
és vakon bíznám a lelkemet terád.

A semmiért. Egy árva szavam nem volt,
ha menni vágytál, hát menni hagytalak,
nem kaptam utánad, te Fény, Láng-alak,
te Végtelenség, te gyöngyfehér Mennybolt.

De te érctáblákba vésted, veretted,
hogy mily jó voltál, mennyit elviseltél...
Látod, Kedves, míg leltárt készítettél,
én most is... mindvégig csak szerettelek.







HIÁBA SZÓLÍTLAK...


Éhes záporeső mossa el a szennyet
évek hosszú sorát, élénk emlékeket
csöndes jelenünk súlyos buckát emel
oly régen nem érzem meleg tenyered.

Hiába feszülök, akaratom gyönge
a vak véletlenre bízom életem


s a végtelennek tűnő nyarak üledéke
vegyül majd össze a régmúlt percekkel.

Lantom hangzatára megremeg a távol
velem zokog együtt a hajnali köd
virrasztó óráim sírnak utánad
hiába szólítlak, vissza sosem jössz.







ITT A TAVASZ!


téli álmából felkelve
az erdő már újra dalol,
táncolva és énekelve
a sok színes madárhangtól.

nincs több hó és nincs több hideg
a tél oly gyorsan tovaszállt,
fagyott szívem is felenged,
s érzi szerelmed rám várt.

újra virágzanak a fák,
lelkem végre mosolyog
levegőben friss illat száll,
s szívem hangosan dobog.

mint hajnalnak napsugara
mi beborítja az eget,
úgy a remény gondolata
világítja lelkemet...

itt a tavasz, itt van újra,
a bánatból már elég,
mert szerelmünknek szikrája
lángra kap, s örökké ég...







JELENÉS


Hangodra riadtam fel. Oly élő volt,
mint szobám falán a bomló csipke-hab,
mint a fércelt felhők rongyai alatt
bánatába dermedt ezüsthajú Hold.

Régóta várlak, ájtatosan, híven,
mint, ki nélküled elvész mindörökre,
s hogy maradhassak fényedhez kötözve,
mélyembe csallak, s rád csukom a szívem.







KETTŐNK KÖZÜL


Ha arcodba mélyülnek a fáradt sóhajok,
s néma könnyeid mozdulatlanok,
szívedbe váj a mostoha sors karma,
a magas Ég felé mindkét karod tartva
jusson eszedbe, hogy hull a lélek vére,
de ha felfigyelsz szíved énekére,
tudni fogod; lehetsz gyönge, törpe,
belemerülhetsz a sötétbe, ködbe,
s ha netán térdig elkopott a lábad,
míg számtalan, rögös utadat bejártad,
és mindkét talpad véres, merő seb:
kettőtök közül Te vagy erősebb!

Legyen benned hit és szilárd akarat!


Nincs lehetetlen a szabad ég alatt.
Nézd csak meg a hitbe merülőnek
kudarca sincs, hisz súlya vész a kőnek,
takarhat kezével kínt, tövist, sebet,
de ajkai közül áldott dal ered.
Mikor azt hinnéd, minden hiába,
sóhajts egy nagyot, s kiálts a világra,
hogyha egész völgyed nagy köd fekszi meg,
kettőtök közül Te vagy erősebb.







KÉT ÁLOM KÖZÖTT


Ma éjjel tágra nyílott vágyam kék szeme.
Őnéki a hajnal épp csak hogy megérett,
s ott, hol a ternyék és rózsák keverednek
a te kihűlt emléked árnyéka kéklett.

Újra élni kezdtél. Sajgón, elevenen
lüktettél már aluvó szemhéjam mögött,
s lüktetésed, mint e betűrengetegben
épp oly időtlen volt, és épp olyan örök.

Hogy meg is szólaltál-e, már nem emlékszem.
De azt bizton tudom, hogy szemed bogarán
zsibbasztó bánatként olvadt el egészen
a golgotajárású, szíven vert magány.







KI ENGEM SZERET


Ki engem szeret, tudja mi a kín,
mégsem viszonozza soha tagadásom,
léptemet követi a világ árkain,
lelkét eladja, csak mosolyogni lásson.

Ki engem szeret, belőlem zokog
nem is sejtve, hogy könny az, amit ejt,


nevetve hiszi, hogy amitől borzong
rossz álom csak, mit hamar elfelejt.

Ki engem szeret, sosem áll odább,
ha retteg sem tudja, mi a félelem,
a semmiből teremt milliónyi csodát,
és kézen fogva visz sorson, életen.







KÖNNYZÁPOR...


Könnyzápor mossa eltorzult arcom
A fájdalomtól, összerándul testem
Nem kapálódzok többé, feladom harcom
És elfogadom, a felém nyújtott kezed.
Pokolban jártam, megperzselt a tüze
A világ fájdalmát magamban éreztem
Kilenc hónapja, éreztem már ilyent,
De akkor itt voltál Te, szorosan mellettem.
Mit ér az élet, ha nincs melletted az,
Kit mindenkinél jobban szeretsz
Minden más délibáb, és semmi sem igaz,
Csak az a tiszta, makulátlan érzés.
Ha az nem melenget, nem érzed ölelését
A halál megváltás, megszűnni vágysz
Csak egyvalaki hozhat vissza téged
Az, kiért igen is, élni akarsz!







KÖVEK A VÍZPARTON


A Sors folyója bőszen kettészelte
sima élű pengeként a múlt szemetét,
dühét fröcskölve a régi emlékekre
sár, salak lepte be a két part peremét.

Én nem tudom, meddig álltam ott
tűrve, hogy a folyam kacagva harsog.
Mindenfelől haragos örvény tátongott,
nem állták útját sem gátak, sem partok.

Kis kavics voltam a zavaros víz alján,
egy-egy vad hullám olykor felkapott,
s egyszer csak egy másik kavics balján
raktak le a fürge, sötét, rút habok.

Akkor hirtelen rám szállott a béke.
Balzsamot hintő, gyógyvarázsos ujja
úgy űzte messze a rontó mindenséget,
mint aki tudja, nem tér vissza újra.

Karja illatos volt, puha, szűzi ágy,
s míg elébem térdelt híven, ájtatosan,
láttam, amint szemében felizzik a vágy,
rőt tüzében magam hótisztára mostam.

Öle forró kéjű ópium-patak,
melyben új meg új vágyak pokla égett,
s míg a percek köröttünk véstek, faragtak,
mi újra szolgái lettünk a folyószeszélynek.

Új hullám sújt, majd pillanatnyi csönd.
Hideg harmatot sír ránk az esti láz,
s míg végső hitemre újabb sarat önt,
álmom romjai közt kígyóként cikáz.

Mint holt sivatag, mit tar homok temet,
úgy élek azóta is. Közömbösen, vakon.
Minden életöröm hamuvá pernyed,
míg én itt vagyok, Ő a másik parton.







LASSAN ELCSITUL...


Körülöttem gyűrűzik a csend
és a sóhaj, mely ordít idebent
szívemben erősen megkapaszkodik
belemélyeszti erős körmeit
fülsiketítő ütemen vergődik
Téged akarva, követelődzik!

Én meg csitítom, nyugtatni próbálom
ígérgetek neki, romjaim alól
hogy eljön az idő, ismét Rád találok
így szomorúságom is egyre csak fakul...
És ha szemedbe látom igaz szerelmed
szakítok egy rózsát, tövises szívemből
remegő kezemmel átnyújtom Neked
fájdalmas gyötrődésem, lassan elcsitul.







LÁTOMÁS


Esteledik. Az árva járda mentén
már alvófélben pislákol a lámpa,
és ringatózva a napnyugta csendjén,
egy apró csillag beszökik szobámba.

Rám mosolyog. Ágyam szélére fölül,
ujját végighúzza sápadt ajkamon,
kirántja bánatomat szívem mögül,
s kiszökik vele a nyitott ablakon.







LENNI SZERETNÉK...


Aprócska pillangó szeretnék lenni,
hogy virágról virágra vándorolva, legfinomabb,
legédesebb nektárt összegyűjtsem,
hogy neked ajándékozhassam ...

Esőcseppek játéka szeretnék lenni,
hogy az éppen nyiladozó rózsák szirmaira zuhanjak,
majd foglyul ejtsem,
hogy neked ajándékozhassam ...

Melengető napsugár lennék,
hogy melegíthessem a hajnalodat,
majd annak frissességével
téged ajándékozzalak meg...

Deli szél szeretnék lenni,
mely elhozza a nyár illatát,
megragadnám annak sóhaját,
majd neked ajándékoznám...

Mindaz szeretnék lenni,
ami sohasem voltam,
hogy édesgessem érzéki szívedet,
majd magammal megajándékoználak...

Szeretnék az lenni,
mi sohasem lehettem neked.







MA NEM SZAVAIDBA...


Ma nem szavaidba,
hanem az azok közötti
csendbe burkolózom
álmaim ébren őrzöm,
és elgondolkodom.
majd alig hallható
halk sóhajom eljuttat oda,


ahová igazán vágyom
és megfeledkezve
magamban hordozom
első vallomásod,
egy gondolatszirom,
mely előcsalja most is
félénk mosolyom ...







MARADJ MÉG...


Sóhajodba hal meg az eddig élő csend
égő füled tövéhez tapad édes csókom
finom érintésed több éhséget teremt
míg szívembe zárva nevetésed hordom.

Csintalan játékot űz arcodon a fény
buja szerelemre hívogat a lelkem


fogd meg az idő tévelygő kezét
és maradj meg örökre, örökre mellettem...







MENTSVÁRAD LENNÉK

Zokog a szívem érted, mondd, mi rág?
Mi nyugtalanít, mondd? Úgy féltelek...
Remeg a lelked, mint a vadvirág,
ha szélzilálta szirma szétpereg.

Egy kínzó szó feszíti szét a szád,
de ki nem jön már. Félúton rekedt.
Hogy űzzem el így sorsod viharát,
így hogyan, ó, mondd, hogyan védjelek?








MESÉVÉ SZÉPÜLT


Egy napig Isten a kedvemben járt,mesévé szépült
és a bánatos, bús, bágyadt őszben
tavasszá változtatott. S én kitárt
lélekkel az üdvét megkettőztem.

Tüzet raktam... a Nap is kivirult,
és a lángok lepketáncát látva
jéghideg üszköd parázzsá pirult.
Táj és ember csodált meg szájtátva.

Ajzott idegként pezsdült az élet.


Szemüdítő pompa! Ó, mennyi szín!
Az úton, hol a fák összeégtek
szivárvány hasalt múltad álmain.

Egy perc volt tán. Ám beteljesedve.
De ha majd füstje könnyekig marat,
űzhet messze sorsom kénye-kedve,
Te tudd, egy rőt szirmom nálad maradt.







MÍG BENNE VAGY...


Míg érintem a fehér, puha selyemkezed
és zöld-arany íriszed csak nekem mosolyog,
míg ajkadnál a szíved beszédesebb
s a mosolyod körül felcsillan a csókod,

míg így tartasz forrón, szorosan átölelve
s néma éjlepelként borítod be testem,
míg csak körülötted kószál képzeletem
s a ki sem mondott szavad már ajkaidról lesem,

míg benne vagy a versem forró melegében
és visszanyerem általad rég elveszített hitem,
míg falevélként úszom csókod tengerében
hihetetlen boldogság járja át a szívem.







MIRE FELESZMÉLÜNK ...


Úgy szállnak olykor felettünk az évek,
mint dús kalász fölött a tikkasztó nyár,
míg megértjük szavát sorunk ajkívének,
valaha volt hangja már rég messze jár.

Úgy suhan el mellettünk az élet,
ahogy tavaszodván sóhajt el a rét,
s míg szívünket átjárják az ígérő remények,
velünk együtt sorvad a sok büszke emlék.

Úgy robog velünk a száguldozó végzet,
mint vágtató vonat a táj homályán,
mire feleszmélünk, hogy nem élni vétek,
létünk felét leéltük álmodozva, árván.







NE CSAK NÉZZ, LÁSS!


Hajoltál már egy nyírfa bokájához,
s láttad, hogy öleli át a folyondár,
és az alkonyat pazar pompájához
szóltál már úgy, hogy megrengett a határ?

Hajoltál már a fülledt estbe úszó,
testtelen álmában nyöszörgő szélhez,
melynek zokogása bús hegedűszó,



ha hozzásimul lelked szövetéhez?

Hajoltál már a szépség templomába,
mikor oltárán minden fűszál neszelt,
s láttad, hogy a pirkadat könnytavába
szent alázattal mosakodott a kert?

Hajoltál már, mint fagyalbokor ága,
ha langy-ölében ringatja el a fényt,
s mint nem sejtett magból lábad nyomába
szökkent már szárba a csipkés terebély?

Hajoltál már... mint fellegeknek árnya
hajol el mélyen a Gaja-völgy fölé,
de semmit sem láttál, mintha vak járna
a világon átfénylő csodák közé.







NE FÁJJON, HOGY VOLTÁL


A nyárfák búsan zokognak a parkban,
fagyott sóhajuk utánad oson,
nevedet mormogják halkan, nagyon halkan,
mégis kiáltásként zúg át a városon.

Hol vagy? Hallod, hogy pereg
a hajnali harmat e kiáltásba fúltan?
Nézd, ahogy lelkem zuhatagja remeg,
Te lábnyom marta utam, te gyönyörű Múltam!

Ne fájjon, hogy voltál, én sem bántam meg,
hogy talpamat sebezte sok éles rög,
hogy kín-csípte, kopár életem felett
a te utolsó szavad dübörög.

Mindaz, mit adtál, szent volt és áldott,
égő emléke annyi régi fénynek,
szemed szűrőjén szűrtem a világot,
s most új sebek jönnek, kínok, remények.

De nem jönnének, ha nem lettél volna,
ha nem mutatod meg a helyes irányt,
most hallgasd a fákat, hogyan zokognak,
fájó zokogás ez, de Életbe ránt.







NEM KENYEREM A MEGALKUVÁS


Szomjas vagyok. Álmom heve úgy tapad rám,
mint lucfa ágain a ragacsos gyanta,
mint a borostyán az ódon bástyafalán,
nem fog se a szélvész, se az idő rajta.

Lábam már súlyos, akár az ólomdarab,
szomjamat oltanom kellene mielőbb.
Volna mivel... kering itt víz, s felzúg a hab,
nem hajtok térdet a tisztes muszáj előtt.

Számos kétely lapátol port a hitemre,
míg lábam mocsáron, ingoványon átkel,
de csökönyös vagyok, és nincs az ínyemre
az álló, poshadt víz. Nekem friss forrás kell.







NEM TORPANSZ MEG


Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát,


ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát.

Álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad
nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább...







NEM VOLT MÉG...


Nem volt még lélek olyan hitehagyott,
nem ringott még a sors szikár kebelén
annyi árva, szegény, bús kitagadott,
mint ma, e komor szeretet-ünnepén.

Nem volt még annyi megszakadt szívín,
unni való álság koldus vásárokon,
s nem fojtogatott még az esthajnali kín
annyi zokogást, mint most, karácsonykor.

S nem gyötört még annyi fájó, tompa gond
emberálmot - vígságot hazudván,
régen ez az új álmok hava volt,
ma vajúdó vágy sóhajt úri javak után.

Mégis mennyi talmi kincs, mennyi silányság
födi be a varázst, a valódit itt bent,
ily szeretetre éhes nem volt még a világ
azóta, hogy zsibvásáron árusítják Istent.







NÉLKÜLED


Hiányzol, mint sivatagnak a víz
Hiányzol, mint rozsának a tövis
Hiányzol, mint nyárnak a napsütés
Hiányzol, mint télen a hóesés
Rossz nélküled, mint gyerekkor, ha nincs nevetés
Rossz nélküled, mint szerelmedtől egy baráti ölelés
Rossz nélküled, mint a csók melyben nincs szenvedély
Rossz nélküled,


mint csillagok nélkül egy csendes éj
Fáj, nagyon mikor rád gondolok
Fáj, nagyon mikor rólad álmodok
Fáj, nagyon mikor érzem illatod
Fáj, nagyon mikor latom az arcod
Üres az éjszakám, ha nem vagy itt velem
Üres a nappalom, ha nem fogod a kezem
Üres és sivár nélküled az életem
Légy velem... és szeres engem







NYUGHATATLAN


Rád gondolok. Az est selyme úgy nyúlik
puha stólaként ligetünk zöld nyakán,
mint a holdkaréj, mely csöndesen úszik
karcsú hattyúként az ég habos taván.

Verdes a szívem. Iramodna feléd,
sóvárogva már a küszöbön topog,
indulna oda, te éltető Mesém,
hol értem epedő vágytüzed lobog.

Indulna Tehozzád. Nézd, hogy kesereg,
fájdalmában fanyar könnyeit issza,
jaj, már azt se bánja, ha kineveted,
s azt sem, ha holtan hozom tőled vissza.







AZ ÖRÖMHÖZ...


Már vártalak. Mint ki célba tekint,
bejártam érted ezer lélekszobát.
Száz alakba bújva, újból és megint
minden tévedésből visszatérek hozzád.

Visszatérek. Titokba veszetten
érted legyőzöm a legdúlóbb vihart.
Álca nélkül, pőrén, leplezetlen,
mint akiben kívüled minden más kihalt.

Minden más. Ó, szilánkokra törjön
mindaz, mit nélküled elérni vélek.
Te százhűségű, s egyke hű a Földön,
e Sors-komédiában légy te igaz Élet.







ÖRÜLNÖM KELLENE...


Sietve törlöm arcomról a könnyet,
ha bántón vádolom a sivár életet
örülnöm kellene, hogy vágyakozva élek
hisz az a halott, ki meg sem született...

Örülnöm kellene minden szépségnek
amelyben Téged beleálmodlak,
a csontomig ható fájó remegésnek
amikor nagyon, nagyon akarlak!

Sietve törlöm arcomról a könnyet,
ha múltam nyomában égő seb fakad,
mert akkor is, ha összeomol minden
porba roskadva is a vágyam megmarad.

Örülnöm kellene és lábujjhegyen várnom,
hogy hozzám rendeljen jókedvében az Isten
hangodat halljam túl a hallgatáson
és ne illanj el, minden ébredéssel.







RÉMÜLTEN ESZMÉLEK


Benned élek. Dús vágyakozással
hallgatom szíved csöndes ütemét,
s ha elhalkulna e harsonás dal,
ha elillanna ez az üdeség,



árnyékomra buknék. Odavesznék,
mint szulák, mely együtt hal a nyárral.
Óvd hát magad, te drága tünemény,
hisz benned élek. Életed által.







SÍRÁSBA CSUKLÓ SÓHAJ


Nem tudom, merre vagy. De még hallak.
Hallom a szíved... úgy zokog, vágyik,
szélnek feszül, majd égbolthoz tapad,
és meg sem áll a bizonyosságig.

Tudom, hogy szeretsz, te büszke titkom,
te tűz, láz-lakta ópium-ábránd,
hisz, ha álmod kezéből kisiklom,
az újabb álmod magába átránt.

De akkor mondd hát, miféle átok,
miféle rontás szegi szárnyaid?
Nem látod? Az élet is megállott,
az is Rád vár. Mondd, miért nem vagy itt?







SZEPTEMBER VAN, ÉS MEGINT ÚGY FÁJ...


Már ködruhába öltözik odakinn a táj,
búsan rám mered reszkető-fehéren
szeptember van, és megint úgy fáj,
hogy halálritmust lejt egykor izzó vérem.

Borostyánlevelek tövén mély csönd gyűl,
elcsitult a nyári zengő zeneverseny,
míg bíborvörös színnel szürkeség vegyül,
súlyos fájdalomtól vemhes minden versem.

Nézd, hogy véreznek a ligetben a fák,
vetkőző ágaik nyugtalan remegnek,
ám a légben szállongó összevisszaság
csak rozsda rőt árnya múló életemnek







A SZERETÉS HATALMA...


Nem kényszerített térdre hatalom,
se zsarnokság, se kín, se gőg, se szeszély,
amikor hurok szorult nyakamon,
én még inkább ráztam az Ég kötelét.

Dacolt bennem a boldog tagadás,
s inkább kettétört, mintsem meghajoljon,
vígan tűrtem a kettészakadást,
de nem hagytam, hogy más póráza fogjon.

Mígnem egy napon az alázat sava
feloldotta dacomban az erőt,
s mint a hó súlyától összeroskadt fa,
térdre rogytam a szeretet előtt.







A SZERELEM OLYAN...


A szerelem olyan, mint a tiszta csend,
mely megigéz, majd csordultig betölt,
és ha józanságra parancsol a rend,
Te még sem akarsz, nem vágysz más gyönyört.

A szerelem olyan, mint gyöngédrajzú száj,
fél-delíriumban csókol, becézget, imád,
majd amikor elmúlt - kínoz, gyötör, fáj,
őrületbe kerget, hogy halálodat kívánd.

A szerelem olyan, mint a végtelen,


hol pokol, hogy menny, hol mosoly, hol könny,
de önmagát tagadni a szív képtelen,
még akkor sem, ha legyőzi a lélektelen közöny.

A szerelem olyan, mint egy gyújtó szikra,
egy puszta érintéstől lángokba borít
kiismerhetetlen, akár Isten titka
ha akar felemel, vagy térdre kényszerít.







SZÉP GONDOLATOK


"A magánynak is megvan a maga haszna, értelme, szépsége. Megtanít beszélgetni a szivárványba kapaszkodó fákkal, a morzsákat csipegető madarakkal, és ezekből a meghitt beszélgetésekből megtanuljuk a türelmet és a mély szeretetet, amelyet befogadni csak tiszta szívvel érdemes."

*

"Meggyőződésem, hogy az ember legbecsesebb kincse ebben a széthulló világban, maga az élet. A sajátja, és azok élete, akik értelemmel töltik meg... Óvjuk hát, vigyázzuk, ne rohanjunk lélekszakadva önmagunk mellett, hanem tegyünk eleget vágyainknak, mert bármennyire sérthetetlennek gondoljuk magunkat, mindannyiunk élete egyetlen homokszem Isten játszóterén."

/Kovács Daniela/







SZÍVEDHEZ SIMULTAM


Ajkunkon pihegett a csend
Tenyered öblén pihentettem kezem
Gyönyörű pillanatok ivódtak mélyen belém
Szívemben őrzöm minden emléket.

Összesimultunk a vágytól űzve-égve
Szavakká olvadtak a kósza gondolatok
Szívedhez simultam titokban reménykedve
Hogy örökkön-örökké ott maradhatok.







TE AKKOR IS TUDD


Ha lelkem elég majd a becsvágy parazsán
és kimondott szavam hol lázít, hol eseng,
ha rémálom ront rám minden éjszakán
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha megszoktalak Téged, akár a levegőt
és nem követem többé érverésemet,
ha ízednél az elmúlás íze keserűbb
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha minden ábrándom szeszélyekbe fúl
és én magam emelek magamra kezet,
ha ajkamon a csönd lomhán feszül-lazul
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!



Ha nem sistereg többé szavamban a láng
és nem dicsérnek többé a szelíd emlékek,
ha puhán betakar az örök hallgatás
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha széles kört von körém a halál vigyora
és szálaira foszlik a hű emlékezet,
ha nem jut többé balzsam az égető kínomra
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!

Ha sorsba vetett hitem halkan búcsút rebeg
és tántorgó lidércként végleg elveszek,
ha nem ejtem ki többé méztartalmú neved
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!







TE JÓL TUDOD, URAM


Imádság zendül a magyar rónaságon,
biztos szárnycsapással az ég felé ível,
akárcsak az álmom, hisz azt fel nem adom,
s nem is osztom meg, csak egyvalakivel.

Ó, hány emberálmot nyűtt már el az élet,
mint vihar himbálta virágkelyheket,
Te jól tudod, Uram, hogy én sosem kérek,
ne varázsolj nekem búsat, édeset.

Az árváknak adj, kiket honvágy rág,
s akiknek hiányzik az édes dajkadal,
akik még hisznek, hogy van csodaország,
még akkor is, ha az ínség szívükbe vagdal.

A nincsteleneknek, akiket bús közöny
gyötör és mardos, mint engem egykoron,
kiknek otthonában nem terem öröm,
akikre nem nyit ajtót egyetlen rokon.

A hitetleneknek, kiket már becsapott
százszor, ezerszer a hitvány embergőg,
kik már szentül hiszik, hogy Te vagy a konok,
hogy Te szősz vágyuk fölé hideg szemfedőt.

A betegeknek adj, kínjaikat enyhítsd,
hisz lelkük tompa, ernyedt, szárnyszegett,
nézd, könnyeikben olvadt lemondás van, segíts,
hogy újra kacaghassanak, akár a gyermekek.

Kebledre öleld a reményteleneket,
hogy áthassa szívüket a végtelen teltség,
a lehetetlen kapujában álló lelkeket
tanítsd meg, Uram, hogy egymást szeressék!







TENYEREMBE VESZLEK


Jaj, hány nesz ágál folyton lelked alján,
és hány világvihar ejt rajtad sebet,
mégis úgy csüngsz rút emlékeid karján,
mint egy kisgyerek.

Vakon hiszel még minden sanda vádnak,
mérgezett szónyilát szívedbe oltod,
hisz köpenyét a rád mért álnokságnak
halálig hordod.

Ne félj. Itt vagyok, hol lábad megbotol,
takarlak, ha odakünn vad szél dadog,
s míg ily haraggal sorsod felett kotor,
veled maradok.







TE SZÉP VERSEKBE VÁGYÓ


Hová rohansz így Te ősz, Te szűz arany,
nem látod veszted a túlvilág ködében?
Jaj, kár zokognom, áltatnom magam,
csak foszló köd int vissza sújtottan, sötéten.

Miért sietsz így Te ezerszínű álom?
Nyomodban borzong a Körös-parti sás,
s úgy hullámzik végig járásod e tájon,
akár betegekben a szörnyű elmúlás.

Miért nem maradsz még? Csak pár röpke percnyit,
dőlj csak le napos oldalán a kertnek,
még él ott egy rózsa, mely virít, s ha elnyit,
majd indulhatsz - neki az ismeretlennek.

Én maradok, elsiratlak, majd mélyemben őrzöm
rőtpettyes fényét gyönyörű szemednek
Te szép versekbe vágyó csodaszép őszöm,
csendülő rímeim hant-ölébe temetlek.













TÉGED SZERETLEK...


Én nem tudom, milyen törvényt hágok,
s ki mond ítéletet e vak világ felett,
de ismerve a leghűbb igazságot,
egy hitem van, Téged szeretlek!

Én nem tudom, hallik-e e szívhang,
ha minden más lecsendesedett,


de úgy rikolt, mint átkozott bitang,
ha lelkem húrjainak ércén megremeg.

Én nem tudom, mit űzök sebborítva,
mint heves lázban lobogó gyerek,
hisz annyi versben meggyóntalak sírva:
egyedül Téged, csak Téged szeretlek!







TÉRDET HAJTVA EMLÉKED ELŐTT


Én Neked hiszek, nem a világnak.
Elved nem fonnyadt el soha száron.
A sors útjai kuszák, silányak,
s Te, ha kellett, akár lélek-áron

szerezted meg azt az egy csepp mézet,
melytől édesült a vágy szívedben.
A szép szóban leltél menedéket,
csak benne hittél, konok hitetlen.

Úgy kábított a vérízű mámor,
Márta, Judit, Flóra... pazar álmok,
ha Téged olvaslak, mindahányszor
édes, meleg illatukban állok.

De hogy fájtál, ha csalt a képzelet,
és hogy irtóztál gyászod jajától,
s a csöndben esténként, hogy éghetett,
hogy nem jön többé hír a Mamáról.

De megölnöd magad? Nem. Badarság.
Idehallom hangod tiszta ércét.
Nincs az a mélység, az a magasság,
mely kioltná szavad szívverését.







TITOKBAN MÉG MINDIG ...


Vén térdére borul a szomorú est
fáradt pilláimon hullik szálakra
a tovatűnő percek a csönddel beszélnek,
majd lepihennek együtt a nyirkos járdára.

Tapinthatóvá válik a nyár haldoklása
kezemnek árnya is egyre hidegebb
az alkony szívének halkuló dobbanása
egyre szürkébb felhők között hever.

Hervad a kert a vén liget alatt
és duplán fájnak a nyomasztó gondok
egyre hűvösebbek a hosszú éjszakák
titokban még mindig a nyárról álmodok!







TÜRELMESEN VÁROM...


A napok, mint cérnára fűzött gyöngyszemek
egyformán sorakoznak egyik a másik után,
egyhangú, szürkék a lomhán múló percek,
várom a holnapot, az szebb lesz majd talán.

Hallgatom néma csöndben szívem zörejét,
a sűrű sötéthez szoktatom fáradt szemem,
türelmesen várom a hajnal születését,
talán az visszahozza rég elveszett hitem.







UGYE NEM KÉSTEM EL?


Sosem mondtam el. De csendem dacára
úgy kúszott fel a szó torkom szűk falán,
mint a lián a bozót derekára:
hiányzol, szeretlek, szükségem van Rád.

Hány év dac, gőg szakított ketté minket,
s én hányszor merítettem újabb erőt,
hogy látni akarjalak... s vétkeinket
hótisztára mossam mindkettőnk előtt.

Haragudtam Rád. Tán gyűlöltelek is
a meg nem kapott, lágy ölelésekért.
Váddá nőtt a dac, rágott, mint a pestis,
és tudom, hogy nyila mindig szívet ért.

Megszülnél újra? Mondd, vajúdnál velem?
Újra hordanál engem szíved alatt?
Vad növésed voltam, már-már idegen,
de a Te fiókád, a Te madarad.

Hiányzol. Szeretlek. Szükségem van Rád.
Ugye nem késtem el? Ugye hallod még,
hogy naponta áldom lábaid nyomát.
Bár elmondtam volna... akkor... réges-rég.







ÚJ CSODÁK FELÉ...


Az ember szüntelenül lohol, fut, szalad,
s míg szíve átalussza ezeréves álmát,
ő elméjével űzi azt, mint valami vadat
az Élet két part közti ködhomályán át.

Ó hány gyönyörű álmot űztem eddig én is!
S amikor némelyikre utam pora szállt,


újra kiástam, mint valami fétist,
számon se tartva bukásuk dús sorát.

Ma már nem ások. Nem kell régi álom.
Peregjen mindre rozsdás fűzfa-bánat,
ragyogjon a vén Nap végre új csodákon,
melyekben Téged, Téged megtalállak.







ÚTRAVALÓ GYANÁNT


Dalolj, Költő, mint ajzott ideg
pengesd húrodat,
adj új hangot a nagy semminek,
gyásznak s nyomornak.

Dalold, Költő szíved ütemét,
mely tilt és tagad,
odakünn a lelkek csöndje véd,
ott leszel szabad.

Dalolj, Költő, hadd zengjen a húr,
sírjon, mint a szél,
s ha a rívás ezer szívben túr,
igazat beszél.

Kínod kelyhét egyszerre idd ki,
mint kit sújt a vég,
mint aki kész szívet fojtani,
s dalod hadd vigyék.

Dalolj, Költő, dalolj szerelmet,
derűt és reményt,
s én ringatózok majd, mint gyermek
szavad melegén.

De ne feledd, a míves szavad
menten elszárad,
ha halk sóhajodhoz nem tapad
igaz alázat.







VAGY NEKED ÉLEK, VAGY NÉLKÜLED MEGHALOK...


A szívem
fényszivárványokon vidult
gondtalannak hitt
egyszerű sorsom
angyalként éltem
hegyen-halmon túl
mígnem egy napon
lassú derengésbe
szerelmes szívverésed
véltem hallani...
életre keltek
sziporkás álmaim
újjászületett bennem
az őrjítő vágy


éltem.. s a kimondott
gyönyörű gondolat
színesebb volt,
mint maga az élet
törékeny szárnyaimat
véresre téptem
tengerbe dobtam
nem kellenek
mit érnék én angyali létben
ha nem lehetsz enyém
s nem lehet tied
egész életem?
öleléseden kívül
semmit sem akarok
vagy Neked élek
vagy Nélküled meghalok!







VALAHOL OTT VÁRSZ RÁM...

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson,
túl a bús ősz ázott magányán,
a Napba simuló felhőhasadáson,
túl a dajkáló sugár aranyán.

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel
csodavilágunk száz meséin túl,
nyári éjjelekben rejtőző meleggel,
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.

Valahol ott vársz rám minden esthomályban,
minden derűs arc vonásain túl,
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.

Valahol ott vársz rám minden édes ízben
hol a perc méze mindig visszacsókol,
csöndet megszegő, Istent áldó hitben,
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet,
sosem írt míves verseim mögött,
a kövekbe dermedt múlt hidegében
Te vagy a mindenség ég és föld között.







VAN OLYAN...


Van olyan csönd, mely jobban fáj a szónál.
Fölzokog benned, akár az őszi szél,
amikor felszántott rétek közt kószál.
Van olyan hű csönd, mely sírodig kísér.



Van olyan vágy, mely jobban fojt a füstnél.
Édesből fájó-keserűre válik.
Szöknél előle. Futva menekülnél.
Van olyan vágy, mely gyötör mindhalálig.







VÉRTVAJÚDÓ LEGENDA


Vad reccsenésre riadtam fel az éjjel.
Talán egy korhadt léc szakadt ki sorsomból,
mint hídból a pillér, mit az idő érlel.
Én nem tudom, mi volt... de a másvilágról
Te integettél, Apám.
S ekkor, először talán
nem mosolyogtam vissza. Térszakadékon,
múlt-folyókon, lázálmon, sorsközönyön át
futottam feléd. Ó, te Árny, te Csalékony,
hát azt hiszed, gyermeked mindent megbocsát?

Lopva szöktél el, mint huszonhárom éve.
Hiányod mély barázdát vájt bennem csontig.
Vér sípolt tüdőmből... Az Ég szerelmére,
Apu, nélküled a világ összeomlik,
örök némaságba fagy.
Élet sincs, ahol nem vagy.
Éjjelenként álmaim átokkal vernek,
mosolyogsz várván, hogy visszamosolyogjak.
Azt hiszed, hogy a röpke tíz másodpercek
a nappalokon át is ragyogni fognak?

Egyszer kihúztalak már a vég torkából,
s Te húszévnyi jövőt ígértél cserébe,
de csak annyi jutott a kisírt csodákból,
mint csaló Júdásnak. Harminc ezüstérme.
Se-színű szavak, tervek
ma földszagot lehelnek.
Megloptál! A falánk rög gyomrát tömted meg,
jóllakattad meleg, boldog álmaimmal.
Miért fontál eskükből hosszú kötelet,
hogy lásd, amint jelenem húsába irdal?

Jöjj, szórj sebeimre égő nátriumot!
Ezerbűnű vagyok. Ítélj, verj meg érte.
Most nem keresem meg a parányi zugot,
mely régen oltár volt esti vezeklésre.
Gyere, ne ácsorogj ott,
mint vérig sértett halott!
Kóstold meg a kínkeservet, kijózanít.
Vajon lesz-e így is mosolyogni kedved,
ha büszke melledbe dacom kése szakít!
Hallod, Apu? Könyörgök... Fel kell ébredned...

Megremeg az éj kékje, halkan nyög a föld,
a tébolyító iszony is csitulni kezd,
de árnyad után kapva szívem fölüvölt
még egyszer, utolszor... majd simul a csendhez.
Száll, száll a sűrű pára
sorsom új hajnalára.
A valóság ím fény-szárnyait kibontja,
és feleszmélek... élek. Ha nélküled is.
Ostoba lelkű, ki mérgét végighordja,
hagyva, hogy feleméssze akár a pestis.

Kovács Daniela: Vértvajúdó legenda

Link











VISSZA NE NÉZZ!


Volt már úgy, hogy visszamentél oda,
hol valaha rég az időd kinyílt,
hol minden tavasz hajadba fonta
a buja ívbe rád hulló idillt?

Hol úgy ringatott ölében anyád,
mint a jó szagú szénát a szekér.
Ugye, ma mindened odaadnád
a múlt kapuján átlépett percért?

Jaj, ne tedd. Csak még inkább fog fájni,
hogy ott már minden tilt és megtagad.
Hiába adnál cserébe bármit,
ott idegennek éreznéd magad.

Ha nem hiszed el, próbáld ki bátran.
Látom, égeti kezed a kilincs,
ósdi kulcsod csikordul a zárban,
de odabenn immár egy lélek sincs.

A roskadozó, hűlt falak között
nem köszön vissza az ismerős hang.
Ha hallottad is, csak szíved nyögött,
s úgy vert fájón, mint vassal vert harang.

Látod? Én megmondtam. Jártam már ott,
és hosszan sírtam, némán, befelé,
s míg lelkem fanyar könnyekben ázott,
lecsuktam végleg a múlt fedelét.







 
 
0 komment , kategória:  Kovács Daniela & Anikó & Erika  
Kovács Erika
  2016-08-04 22:00:14, csütörtök
 
 







Kovács Erika - Málna


Link








BOLOND-ÉRZELMEK-KÓBOR-LELKEK


tegnap még itt volt
hallottam
ahogy a sorok közt lélegzett...

(szemérmesen ringott egész testem)

ma nem érzem
már nincs mellettem
azt hiszem elment...

hűvös van és hallom
ahogy az esőcsepp gördül a fák levelén
minden ingerületem lelassul

(mindig tudni fogom, amit elképzeltem veled!)

most valami
óvatosan zajlik bennem
nem fáj... csak érzem
és távolabb húzódom
csendben







BIZONYOS NAPOKON


Olyan régen hiányzol
- és bizonyos napokon
egészen el tudom hitetni magammal,
hogy még bírja tekintetemet
testmeleged -

ilyenkor mindig nézlek
csöndben
félszegen ...







BŐRÖD ALATT


tudod te
hogy milyen

saját gyengédségemtől megremegve
karjaidtól érintetlenül maradni
és ostoba
félig kész betűket pazarolni
az éjszakák rideg falai közt
hófehér papírra
miközben... Te
a halk léptű magány
könny-cseppeket számolsz az esőben
nélkülem?
(...)

nem baj
nem szégyen
néha... én is félek
hidd el...

és
sajnálom
hogy mindig megmozdítalak
üres csendedben
(de mondd
hogyan férjek
bőröd alá másként?)
talán mert
néha még érzem
ahogy halkan átvonulnak
vénáimon
néma vágyaid

és semmi más.







CÍMTELEN


kivülálló vagyok
és gyenge

végrehajtottam
mit kevesen tudnak:
- szemérmetlenül boldog
voltam benned -
s vagyok a legerősebb
hisz
elengedtelek
amikor
mennem kellett...







CSAK ÖLELJ ÁT...


Összeolvadnál-e velem
a selymes fű rejtelmében?
Hajolnál-e rám,
hogy érezd bőröm illatát?

Szeretnéd-e látni szememben
mindig a vad tüzet,
és letennéd-e
szívembe szerelmed?

Akarod-e, hogy sóhajom
érted szálljon?
Lennél-e velem
akkor is
ha már nem bírom,
és szemeimmel hiányod sírom?

Amikor kócosan lézengek
körbe magamon,
vagy ha csak a Világ fáj nagyon?
Akkor is akarod?
Csókolnál-e napfényt lelkemre
esős időben,
és kucoroghatnék-e az öledbe,
ha félek a sötétben?
És mondd, elvinnél-e
az ismeretlen Végtelenbe, Kedvesem?

Ne válaszolj, kérlek...
...csak ölelj át Magaddal,
és hagyd, hogy higgyem: ...

egyszer fogom tudni, hol is az a Végtelen...







EGY SZÓ

ó hogy nem fulladtál meg soha
a ki nem mondott szótól

egy szó
mi bevilágít minden sötétbe
fényt adva vak szemnek
reményt a térdepelőnek

csak egy szó
kellett volna: szeretlek...

és benső gyermekem
nem halt volna meg
veled

de én feltámasztalak
önzésem erejével
hogy elvegyem a szót

- ébredj anyám
ordítsd felém (legalább egyszer)
mert megfulladok

nélküle...







(ELMONDHATATLAN)


hangtalan
(ahogy csak vázába ölt virág tud sírni)
és óvatosan
(miként haldoklók közt jár
a félrepillantás )
nyúlj belém
hogy érezd
Te is
tartozol
valahová...(...)







EMLÉKSZEM...


aznap nagyon fáradt voltál
mégis szótlan megágyaztál
közeledben nekem...

majd hajtogattunk papír-hajókat
a félig csendben
és egy megszokott mozdulattal
kegyelemből
nekik adtuk a tengert...(...)

de én tudom
csakis azért
hogy együtt nézhessük
ahogy egymást szeretik...

azután valami történt
hangtalan és hirtelen
lett földszagú minden

nem kérdeztelek
Téged nem
csak Istent
és neki hittem...

majd átöleltem néma vágyaid
megvártam
amíg befordulsz a sarkon
az utcák sárgás fényében
még egy pillanatra lépteidbe képzeltem magam
de szédülni kezdtem
ezért gyorsan
szívem összes erejével
lelked domborzatára rajzoltam
csöndes szeretetem

mielőtt megérkezne a fegyelem...







ÉN...


nem tudtam megtanulni,
hogy hogyan kell
összezárt ajkaid közt
csendes imaként elsimulni
és szemeid mögött
egyetlennek lenni...
...
nem tudtam megtanulni
mert én
közben is
csak szerettelek...







ÉRZEM...


ahogy a Nap
körém szövi sugarait
és gyengéden simogat

- ha nem lenne... Ő is hiányozna -

énekelni kéne
vagy ordítani
de lehet
elég lenne dúdolni halkan
hogy ne halljam
amint olyan nagyon mélyen hallgatok...







ÉS


Tudsz-e sírni a csöndben
befelé nyelve könnyeid?
Tudod-e
mosolyogva nézni
a felhők nélküli eget
és megtölteni nevetéssel
hogy az elmúlás
ne fájjon
a sárguló faleveleknek?
És tudod-e
kezedben tartani
az éjbe zuhanó csillagokat?
Markodban szorítani fényüket
pedig jól tudod,
hogy már félúton elvéreznek?!
Tudod?
És tiszta arccal üvölteni Istennek,
hogy Te 'csakazértis' életre kelted!?
Mondd!
Tudsz- e még hinni,
simogató fűszálak közt ülő pár
halk szerelmében?
Egy apró érintésben?
Szemek tisztaságában?
Égboltra lehelt álmokban?
És az alázattal tűrt forróságban?
Egy apró kavics csillanásában?
Sírásában







HALKAN


ne légy
vagy csak halkan
lépni
meg se próbálj
fel ne zavard
hunyt szemeim alatt élő történeted
bele ne sétálj
temető-kerted néma csendjébe
(rózsával ültettem be)
halkan
nagyon halkan
leülhetsz mellém
(mint szemtanú)
amíg megszokom
minden nélküled mozdulatom...







HOMÁLYBAN (ÉDES)ANYÁMMAL


ülünk a homályban
egymással szemben
csodálkozom
hogy ma
mennyire megnőtt bennem hiánya
milyen nagy lett minden
a fal
azon a kép
és abban
a sosem látott
de sokszor elképzelt mosolya
mondanom kellene valamit
de mi csak csendben ülünk
ez mindig jól ment nekünk
én a széken
Ő a falon lógó képen
nézem
milyen szép ma
és reszketni kezdek
talán a hideg
apróra zsugorodom
ahogy magzati koromban
ez mindig jól ment nekem
de ma majdnem mosolygott.







JÓ LENNE


valahol melletted lenni
csak úgy
és csak annyira
hogy gyengéd simogatásod alá
szerethessem magam

olyan jó lenne
néha
megszökni magunktól
csak úgy ...egymáshoz







JÓ VOLNA


...ha elmondhatnám
hogy néha
nem akarok mást,
csak csendesen szeretni,
meztelen lelkedhez bújni
és a bennünk felsíró sebeket
szótlan, de a borzongásig ölelni,
szívverésed mellemen érezni
és túlcsordulni gyönyört érintve
tenyeredben

Jó lenne néha
csak úgy lenni
veled

lélegzet visszafojtva
csendben







KÉPZELET

...

karoddal öleltél
és úgy ringtunk
mint a tenger

előtte
mindent elterveztem

hogy hajam
combom
miként fonom köréd
és térdepelésem
ágyékod elé...
(...)

azután elimádkoztalak az Úrnak...

mert én
sosem láttam
szemedben a tengert

mégis dúdollak
szoknyám alatt dugdoslak
ágyamba vonlak...

csak mert ...felírtalak

színtiszta világom percei közé...Csodának.

.

.







LASSAN


odakint pirkad
lassan kitavaszodik

már nem tudom
hányadik tavasz ez nélküled
nem emlékszem
csak arra, hogy nemvagy
de
voltál...

lélegzem
halkan
ma nincs súlya a szónak
önzésem hallgat
torkom is szabad

lehunyt szemem mögött
lágy vagy és szép
eltitkolt fájdalom

és lassan
alázatosan
hasonlítani kezdünk az emlékekhez...







MA...


valahogy
mindent túlharsog a szenvedély
és járatlan utakon
kószál képzeletem...

szememben
egy ártatlan könnycsepp
menedéket keres...(...)
miközben az idő
ráncokra írja
meséit az arcomon...

ábránd esik az ablaküvegre
a pillanat kicsúszik kezemből
könnycsepp befejezi útját
majd méltóságot nyit rám
egy másik pillanat...
...

(öleld át gyengeségeim...)







(MÉGIS)


Úgy reszket
nyelvem hegyén
a szó,

mintha félne,
hogy (újra) kimondalak.

Pedig nem tudnék
még egy darabot
kiszakítani magamból...

Csak megtenném.

Ha kérnéd.







MINDIG


Tudod, mindig lesz egy pillanat,
egy gazdátlan gondolat,
amikor rám találsz és én rád.
Ilyenkor csendben
lopva körülnézünk,
mert nem kell, hogy lássa a világ,
miként suhan át
két szív között
egy apró simogatás.
Talán lehunyjuk szemünk,
mert minden perc egy néma vallomás.
Kezeddel átöleled nyakam,
és arcomon megkeresed
őrült világunk lopott pillanatait,
majd lelkeink összeölelkeznek...

Kabátunk összébb húzzuk,
ki ne essen magányunk,
és továbblépünk...

egy másik pillanatba...







MONDHATTAM VOLNA...


hogy mindenütt kereslek
mert szavaid torkomban lüktetnek
mondhattam volna
hogy kitágult pórusaimban
remegő ágyékod
izzadni kényszerít
és nem tudok aludni
mert pislákoló fényeddel
mindig lelkembe csókolsz

mondhattam volna...
de szívem felnézett rám
vett egy hatalmas levegőt
és kezét ajkamra tette
pedig csak mondani akartam
hogy szerettem volna
arcomat
nyakadhoz szorítani

egyetlen
csupasszá vetkezett percben...







MOST...


egy kicsit elpihenek
(nehéz illata van már a múltnak)
csendet hallgatok
meg fákat
és lovagló homokszemeket

szépen
szeretve
nem fáj semmim érzéssel...

...még mielőtt visszaimádkoználak
üvöltő verseimmel...
(...)







NEM IS TUDOM...


én csak nézek
szemedbe
azon a képen

és rám tapad valami meleg

olyan szép
olyan halk ez így
és óvlak tovább...

...tőlem







NÉLKÜLED


ne...

kérlek most ne mocorogj
lélegezni tanulok

nélküled

tarts erősen szemeiddel
egy picit
még kapaszkodom
engedd
hogy ajkam szádhoz simuljon
ígérem szótlan maradok
csak illatod beszívom

kívánlak

de csak csendben simogatlak
hajadba fonom ujjaimat
miközben lelkemnek
zsigereidben
menedéket keresek

hallod ?
- odakint a tücsök ciripel..

nyár van

nélküled

válladra hajtom fejem
és némán hallgatom
ahogy sután szerelmet vallasz

jól ismerem ezt a hangot

emlékeimből

elmosolyodom
mellkasom megtelik levegővel
és lélegzem

finom lüktetéseddel

nélküled







PSZT...


most ne szólj
csak heveredj mellém
minden szégyen nélkül
tedd csípőmre kezed
miközben rád gondolok
/szeretem ittléted)
és hallgassunk
csendet
emléket
kétszálmagunkban

ne félj
nem hallja senki más
hogy mezítelenek vagyunk...








Ő


nem tudsz aludni
tisztán látni
mert Ő
akit szeretsz
kiszakíthatatlan kényelmében fekszik
szemhéjad alatt
ott él veled-benned
tündöklő vágyaid magasba csapó lángnyelvein
Ő jól van
kedvesen átöleli szemgolyóid
egyáltalán nem bánja
hogy nem látsz semmit
és te
csak ülsz
órákon át
magadba roskadva
imákat facsarsz ki ajkadból
az elvesztés terhe alatt
de már nem érte
hanem magadért
az életedért...

ekkor
váratlanul érkezik a kegyelem
sírsz
csöndben sírsz
már nem üvöltesz
nem kaparod kínodban a padlót
levegőért sem kapkodsz
csendben sírsz
sós ízű könnyeket
és a só
feloldja az Ő testét
hogy kiszabaduljon
szemhéjad börtönéből...

rád néz
kedvesen megsimogatja arcod
belecsókol puha szádba
s könnyeiddel együtt
lassan
óvatosan
lecsorog rólad...







SÉTA


Tekintetem
a tóparti földön sétál
homályos,
de élő emlékekben botladozik
A tó tükre
sóhajomtól megreped
Szerelem padok jajdulnak
alvó fák alatt
- kölcsönös élmény -
torkomban visszagurul
egy könnycsepp
(az égből egy huncut
csillag kikukucskál)
arcomra mosoly merészkedik
és elmerülök létezésünk csöndjében.










SZAVAK


szeretlek
szeretsz
sokszor leírtam
leírtad
olvastad
olvastam

igazából
semmit sem értettél...

szeretsz
szeretlek
szavak temetője
sírás ünnepe
gyújtsatok gyertyát
mielőtt asztalhoz ülnétek
szól a sarokban egy üres pohár
kimérten...







SZERETEM...


ahogy a vén fák
a tóparton
megtalálnak
és töretlen szenvedéllyel
átölelve
mint valami ősi titkot
adják nekem:

- a füvek illatát
a hajnal remegő táncát
hold ezüstös csillogását
és a csodák
illatos vágyát...

szeretem
ahogy elmesélik
a csend méltóságát
a könny
kiontott hatalmát
testem vágyát
és lelkem
halk
de bőröm alatt vágtató
leírhatatlanul szép álmát
s mindezt
mint fénylő drága kincset -

szeretem
ahogy
szavak nélkül
tanítanak
szépnek lennem...







SZÉPEM


Az éj gyönge fényében nézlek.
Mindent betöltesz...

Szép vagy kedves.
És szemeimmel
csöndben
tovább szeretlek.
Így, amilyennek elképzellek.
(apró mosollyal szád szögletében)

És igen tudom,
oda kell adjalak az ősznek,
de valahogy
folyton felém menekítelek,
hogy újból meg újból
és aztán
megint csak újból

magamhoz próbálhassalak.







TALÁN...


végigsétálni éjjel a mezőn.

Dúdolni.
Halkan.
Csendben.
És lefeküdni
a hűvös anya-föld legközepébe meztelen...

Vigyázva.
Szelíden.
Fel ne sértsük egymás sebeit egészen...

...

Talán ez volna jó...







TEGNAP


kicsit elhittem
hogy nem fáj a hallgatás
ha elmarad
a szó
a mozdulat
vagy tőled bármi

majd összezsugorodott
a négy fal
belső szobámban

azt hiszem
előtte
megáldottalak

újból...







TUDOD

nekünk mindig lesz egy pillanat
egy gazdátlan gondolat,
melyben rám találsz és én rád.

Ilyenkor csendben - lopva körülnézünk,
mert nem kell, hogy lássa a világ
miként suhan át
két szív között egy apró simogatás.

Talán lehunyjuk szemünk,
mert minden perc egy néma vallomás.
Kezeddel gyengéden átöleled nyakam
és arcomon
megkeresed őrült világunk lopott pillanatait,
majd lelkünk
egymást szorosan
még egy pillanatig megtartja...

azután kabátunk összébb húzzuk
ki ne essen magányunk

s tovább lépünk

egy másik pillanatba...







TUDOD TE...


hogy szemem
tegnap is rajtad felejtettem
és, hogy álmomban hozzád bújva
majdnem kitakartalak?

Szemlesütve álltam,
úgy szégyelltem remegő ajkam,
mégis odapróbáltam magam mellkasodra.
Pont szíved felé és fejem is odafért.
Tudod Te?
Nem.
Ne is tudd meg soha,
mert féltelek.
Leginkább magamtól,
hogy életre keltelek...







TUDOM


délután
csöndben beszéltem hozzád
nálam is csöndesebben válaszoltál
pár percig tartott
amíg rájöttem
ezek már nem mi vagyunk
hanem te meg én
külön

nem is tudom mi fájt jobban
a csend vagy a szó...

s bár tudom
hogy irányítható minden gondolat
de mégis
meddig bírják az érzékszervek
a mozdulatlanságot

tudod
van amikor egyáltalán nem értem
miért jár olyan kitartóan
egy vonagló test nyomában lelkem

este lett
mély vagyok
csak ülök messze
messze tőlem
dörren az ég
fél pohár bor
égő szemek
hosszan és lassan
imádkozom
mindig belekeveredsz
ott vagy
még az Ámen előtt

tudom
egyszer majd alig fog fájni

most mozdulatlanná gömbölyödve
nézem a pirkadatot
éppen rám hasonlít
köd van

arcomon
küzdelmem nyomai

igazából kimondhatatlan
és megfoghatatlan
picit félelmetes
s talán érthetetlen
valójában
teljesen értelmetlen
hogy minden úgy van ahogy van

tudom
egyszer majd alig fog fájni

jaj de úgy félek
hogy vége lesz
e versnek
mert még el akarom mondani
hogy a hajad illatát
titokban
szerelemnek hívtam

azt is
akkor is












VALAHOL (LEG)BELÜL...


mindig éreztem
(emlékszem ízére-illatára)
és talán sosem voltam annyira árva
mint ott a tükör előtt
ahol csöndben sírtam
mielőtt megbocsátottam
magamnak
hogy nem tudtál szeretni...





(V)ÉRZEM


Volt valami különös
abban a nyomorult dobbanásban,
amit ma
szívem
kiküszködött,
amíg megkerestem
a fojtó sötétségben
gubbasztó egymagam.

Hiába sétált nedves ajkamon a langyos szél
és hiába szeretkezett bőrömmel
minden gondolatod,
volt ma valami különös érzés,
de már nem kimondható.

Csupán
ócska kis érzelemszilánkok
és én már nem is (v)érzem őket
csak ők engem,
pedig átkozott közhellyé lett minden...















 
 
0 komment , kategória:  Kovács Daniela & Anikó & Erika  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2020.07 2020. Augusztus 2020.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 6 db bejegyzés
e év: 179 db bejegyzés
Összes: 3978 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 995
  • e Hét: 5782
  • e Hónap: 23298
  • e Év: 416182
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.