Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Major Gabriella versei
  2019-11-10 22:00:00, vasárnap
 
 







MAJOR GABRIELLA VERSEI


Major Gabriella Tollászkodás (Kis játék betűkkel) címmel ez év tavaszán verseskötetet adott közre, írásaira - a fülszövegben - mégsem vállalja a "vers" műfajt, mondván, azt meghagyja a költőknek. Mitől lesz költő valaki? És miben látja önmagát másnak, mint a költőket? A választ az alábbi interjúban adja meg a szerző:


A téma az utcán hever... vagy csak heverészik

Link



Versei

Link


Link








ÁPRILISI KÉPESLAP


Üdvözlégy természet!
Most kezdte színeidet
a tavasz újjá festeni
A fák üstökét eső fésüli
Zsendülő pázsitot borzol
és virágruhákban táncol
a szél s szökken felhők fodrára
kéklő hegyek ormára
Illatrajt repít a méhdongás
A harmat gyöngy, napsugárcsillanás
Zizegő sásban madárfészek
s szárnyakat bontó rebbenések
Árad a fény reggelente
aranyló híd víztükörre
Világra tárulnak az ablakok
A zsongó lelkek pici harangok
Könnyíts a szíveden s emeld az égig fel
A hithez - hinni a jót - ott mindegy mennyire kell
akarni vagy elengedni azt, ami nincs
ha a remény tünékeny, elásott, csalóka kincs
mert mégis mindig valahol
valaki új dalt dalol
és új élet fakad a rügyező ágakon
Üdv hát neked is, üdvözlégy barátom!










BEL CANTO


Víz alá nem bújhatok
tó tükréből arcod nézne
Virággá nem válhatok
a szél rólad mesélne

Hold mögé rejtőznék
látnám, mikor alszol
Hegyi ösvény lehetnék
de minden út hozzád hajszol

S ha ott lennék, bevallanám
nem félnék, hogy nem vártál rám
Mert nem véd semmi, nincs kegyelem:
Ki s be sétálhatsz az életemen







A BOLDOGSÁGMORZSÁK


A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,
tetszőlegesen előhívható pillanatok.
Örök jelenidejű emlékeink, amiket
végig magunkkal viszünk.
A türelem jutalmai.
A türelemé, aminek olykor megadatik
elleshetni a pillanatot:
Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli
sejtelemből kipattannak a virág szirmai:
ahogy az ígéretből kibomlik
a teljesedés.
Amikor a bábból előbújik a lepke
és először mozduló szárnyán megcsillan
a születés hímpora.
Amikor a cseppkő könnyet ejt.
Amikor valaki egyszercsak megnyílik
számunkra görcs, póz, színészkedés,
félelem és félhomály nélkül.
Odahajol hozzánk és az arca, minden
mozdulata, szava és a lelke őszinte.
Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -
gyönyörű és örök.
Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen
közelségek, mint a varázs, megtörjenek.
Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel
és eleven szívveréssel éltetni.
Amíg csak lehet.
Mert végig magunkkal visszük őket.










BOHÓC AZ ESŐBEN
(Dezilluzionálás)


Már nem lázadok
Álmos vagyok
pedig álmodni akartam
A hétköznapok hálójában
altasd el a lelked

Ezer éve esik
a kérges föld pedig
részvétlen issza be az esőt
az ezeréves esőt
A hétköznapok hálójában
altasd el a lelked

Forrásom kiapadt
virágom elhervadt
s zenék lepkeszárnya


lantom elveszett
A hétköznapok hálójában
altasd el a lelked

Az emlékek üveggömbjében
szélfútta dűnék
ázott földem sivatag
szavam is elakad
nem kell senkinek
De a hétköznapok hálójában
a titkot még keresem
Lélektől lélekig az utat
míg egy darab ég és a Nap
újra rám mosolyog







CAPUCCINO PRALINÉ

Emlékszel? A felnőttek kávéja mellől
a kockacukrot mindig elkunyiztuk, de egyből
fel se tűnt, hogy kis hasáb és nem is kocka
A fehér papírból szépen kicsomagolva
egy pillanatra a tetejét kávéba mártottuk
s a keserédestől is boldogan fintorogtunk
Összesen együtt sem lehettünk még tíz évesek
Az első kávéd mikor ittad? Erről sosem kérdeztelek
Utoljára mind a Kisvirág teraszán
kávéztunk együtt, tán sör és fagyi után
A capuccinós praliné, az ajándékotok
a milánói fémdobozból rég elfogyott
Semmit sem fogok tenni soha bele
Ha kinyitom, így is emlékekkel van tele.







CSAPDA


Régóta vártam tőle a valamit
és dédelgettem a hozzá fűződő
öncsalásaim
Már majdnem sikerült
magamhoz szelidíteni
elvadult hiányát
amikor megpillantottam, ahogy
a levegőben lógó hátha-remények tükrén
szétfolyó perceimet pimaszul
nevetve zsebre vágják az ábrándok
A vele való találkozások
véletlen csapdájának ábrándjai
A csapdáéi, amiből szabadulnom kell
csak mert a bűvkörébe akar vonni
és mert csaknem késő a józanság
Tilos tehát várnom tőle a valamit.
Különben is, mióta vártam
nem fürkésztem már az eget sem!
Pedig milyen jó néha
hosszú madárrajok röptén
eltűnődni és...
tűnődni... hogy...
vajon ő szereti-e nézni
a fodrozódó felhőket?







ENIGMA GRAFOMANICA ATAVISTICA
(oda=vissza)

Mottó: ,,...a jelentés nem fontos - az fontos, hogy
milyen zenével, milyen módon szól, amit mondunk"
(Jorge Luis Borges: A költői mesterség)


nojav za rebmeső e-ttetehel
ika za ősle tesrev atrí el?
s nojav nagyoh ettetjer le enneb
a tomallad s a tsumtir erregysze?
tim, tréim, kenik se lőrim trí
s rokim atlálat lef a triem ír?
s e-kétteresz gyav tnim taragobadocs
kétzén s men ketzén ik előleb takos?
s nebéklel a gyávcseb gyav a ttozlút tazála
e-ttotahtrá a sizéop kanájáinómrah?
s e-ttetmeret takavasz jú arkatu evröt
gyav abiaros aidákrÁ tájóizív ettősz?
s za a inadjah rotszápekcsek e-ttotahlodnog dár
ah togallics ttezén gyav sederzevé táf?
e-atraka innezü, gyoh za sra aciteop im negyél
s gyoh a molatrat s amrof nagyoh men tnor a negegyél?

(Megfejtés:
vajon az ősember lehetett-e
aki az első verset írta le?
s vajon hogyan rejtette el benne
a dallamot s a ritmust egyszerre?
mit, miért, kinek s miről írt
s mikor találta fel a rímeit?
s szerették-e vagy mint csodabogarat
nézték s nem néztek ki belőle sokat?
s lelkében a becsvágy vagy a túlzott alázat
árthatott-e a poézis harmóniájának?
s teremtett-e szavakat új utakra törve
vagy soraiba Árkádia vízióját szőtte?
s az a hajdani kecskepásztor gondolhatott-e rád
ha csillagot nézett vagy évezredes fát?
akarta-e üzenni, hogy az ars poetica mi légyen
s hogy a tartalom s forma hogyan nem ront a lényegen?







FÉNYÉVNYIRE


Ahol felhőkön táncoltam
Istenek jártak bocskorban
Tenyeremből ettek a madarak
és szótlan világok szólaltak

És sajgó szívvel születtem
Balzsamban hiába fürödtem
S hogy korlátaim legyőzzem
fényévnyire van innen







FÉNNYÉ


Jelentéktelen, hogy milyen jelentéstelen,
ahogy törlöm a port rendszeresen
a lakásban a bútorokról,
de megáll a kezem közben olykor,
ahogy sóhajtva, időről időre
az a másik, a kozmikus por jut eszembe
Hogy templom és test végül rommá lesz
s az idő a malmában csillagporrá tesz
Porrá lett romtemplomtesteitekre is emlékezek
és hogy a romtemplom kertjében ima emléke rezeg
S az emlékek szembe fordított tükrei termében
csak a csöndbe kiáltva születő kérdésem
visszhangzik: Ti magatok hova? Hát hová tűntetek?
És ott, ahol vagytok, a szóteremtés jogán kinek
mesélitek, hogy egykor mi tette széppé az életetek?
De kattan az óra a párkányon s az idő, a jó molnár
port hint oda is - megcsillan rajta egy fénysugár
és mosolyog, mert ő sosem porosodik
csak ragyogva mesél azokról, akik
a fénybe lépve fénnyé váltak maguk is.







FIUMEI ÚT


Fiumei út. Sírkert. Pontosan öt éve ezen a helyen szórták szét szegény apám hamvait. Az óriási platánfák szigorúan hajlongtak a kánikulai szélben, ahogy sétáltam alattuk. Messze előttem egy magas, vékony öregúr lépkedett öltönyében a nagy meleggel mit sem törődvén. Irigykedve néztem, ahogy szorgalmasan szedte hosszú lábait, termetét nem csorbították meg az idő fogai, s egyértelműnek hatott, hogy siet valahová. Jó magam helyet adtam a bámészkodásnak, jól esett, hogy végre nem kell sietnem sehová és élvezhetem a fák adta árnyék előnyeit. A szobrokat néztem, melyek már sok-sok évtized óta őrzik az alant meghúzódó valaha élő lelkek mindmegannyi emlékeit, s hogy közelebbről is megnézzem őket felléptem a hozzájuk vezető négy darab öreg lépcsőfokon. -"Elnézést kérek!"
Hallottam mögöttem az érdes hangot. Hátra fordultam, a kedves öregúr nézett fel rám kérően a lépcsők aljáról. Vékony, csontos arcát sütötte a nap, s fején fehér gyér haja csillogott a nap fényében.
- "Elnézést! Megtudja nekem mondani merre kell mennem a szóró parcellák felé?"
Továbbra is nézett rám a mielőbbi válaszra várva, mert szemmel láthatólag még mindig nagyon sietett.
- "Persze! Én is arra tartok." - Válaszoltam és lementem a lépcsőkön hozzá.
Ezután már együtt folytattuk utunkat - melynek célja egy volt- egy kicsit felgyorsítva lépéseinket.
- " Búcsúztatásra megy?" - Kérdeztem őt.
_ "Igen. Barátom búcsúztatására jöttem. Nyolcvan évig voltunk barátok. Még a gimnáziumban ismertük meg egymást. Aztán együtt katonáskodtunk a háborúban, majd együtt voltunk hadifogságban. És most itt van. Ő is elment. Egyedül maradtam, pedig nyolcan voltunk így barátok, de már mind eltávozott az élők soraiból."
Azután egy kis szünetet tartott. Én némán haladtam mellette. Ezután folytatta.
- " Manapság már nincsenek holtig tartó barátságok. A fiaim is elmentek az iskolából és mindenki ment a maga útján." - Legyintett a kezével. - ,, Ez már nem az a világ!"
Próbáltam neki valami okosat mondani: - ,,Talán azért, mert manapság az emberek nem élnek át együtt nehéz napokat, nincs, ami összetartsa őket, mert hát a közös gond összetartó erő lehet." A bácsi folytatta gondolatmenetét: - ,,Pedig nagyszerű dolog a barátság! Az igaz barátság! Semmi nem pótolhatja...", s további gondolatai már csak fejében éltek, nem mondott többet. Csendben mentünk egymás mellett, mintha már régóta ismertük volna egymást. Csak pár perc volt, s én úgy éreztem, mintha ismerném ezt a drága kis embert, pedig csak egy kis részletét mesélte el óriási életének! Nagy szimpátiát éreztem felé, talán azért, mert mindketten hasonlóan éreztünk azokban a pillanatokban. Gyászoltunk valakit, aki része volt életünknek, létünknek. Akit nagyon szerettünk és aki nagyon-nagyon hiányzik nekünk. Rokonlelkek lettünk pár röpke percre. A kis öregúr valószínű, hogy kilencvenes éveinek javában tartott már, mégis sugárzott belőle fiatalsága. Benne volt gyermekkora, fiatalsága és benne volt életének nehézségei és benne volt boldogsága! - ,,Örültem, hogy találkozhattam önnel! A maga segítsége nélkül nem találtam volna ide! Köszönöm és az Isten áldja kedves!" Láttam, hogy mire odaért, már hozták ki a ravatalból az urnát. Én is lassan odaértem a vázákkal teli kis helyhez. Ott volt apámé is. Meggyújtottam a kis mécsest, miközben kissé távolabb felcsendült Móczárt zenéje, s megsercentek a fúvóka csövei majd hírtelen magasba tört belőlük a víz. A víz, amely a kedves barát hamvait szórta szét, hogy aztán elnyelje a föld örökre. Apámra emlékeztem. Pontosan öt éve már, hogy őt is elnyelte a puha föld... Az öregúr jól mondta. Nincsenek már holtig tartó barátságok. Mi is az az igaz barátság? Talán az, amikor csendben ülünk egymás mellett, s mégis tudjuk a másik gondolatát. Érezzük, hogy ő mit érez és ha hosszú ideig egymástól távol kell lennünk, akkor is velünk van, bennünk él. És ha bajban vagyunk vagy bánatunk van, meghallgat minket, de nem ad tanácsot, mert tudja, hogy bennünk van a megoldás. Csak meghallgat minket, mert azt is tudja, hogy a puszta jelenléte is segítség. Aki akár nyolcvan évig is velünk van és aki még a temetésünkre is eljön, hogy elbúcsúzhasson tőlünk, dacolva a korral, dacolva a forrósággal, gyorsan szedve öreg lábait, melyek már annyi utat megjártak! Igen ez az igazi barát.
Úgy gondolom, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a nagyszerű találkozást! Igen, számomra nagyszerű volt, mert újra tanultam valamit. Annyi mindenért nyavalygunk ebben a rövidke kis életünkben! Annyi mindennel nem vagyunk megelégedve! De már tudom, hogy nincsenek véletlenek! Azt hallottam, hogy Korfu szigetén az emberek jelképe a kormány nélküli hajó. Úgy tartják, hogy hagyni kell, hogy oda sodorjon az élet, ahová ő akarja, mert az élet tudja, hogy mit akar, mert mindennek oka van. Hát hagyjuk hadd' sodorjon minket. Talán már nem is nagyon fáj!
Az Isten áldjon meg benneteket!







IDŐSZÁMÍTÁSUNK SZERINT


csillagidőben ketyeg a világóra
tudunk már olvasni, írni szinte mind
ha ritkán még könyvből, s kézzel papírra
áramszünet lehet vagy ünnep megint

az ár-érték és előny-kockázat aránya
de nem az aranymetszés szabálya szerint
szájról szájra terjed a joghurtkultúra
s az idő mértékkel szavatol a lejáratig

az emberi faj műfaj vagy igazi, mondd
az élet álom vagy az álomélet is lom
ilyeneket fecseg az elme, ha hagyom
s közben szép csendben elszomorodom

másfelé máshogyan kellene figyelni
az útvonaltervezőben hiába guglizgatom
lélektől lélekig az utat remélni meglelni
térkép és számítás nélkül van ideje nagyon







ILLANÁS


Este kibomlik a jelen
Benne készülődésekkel teli sejtelem
holnapmagzat születőfélben
Álmom tenyerén
időzsonglőr egyensúlyban
a holdezüst fény
s a kelő Nap gömbvöröse játszik
Égmagas hágó mögött lengő
éjtengerből már kilátszik
a hegymagasig emelkedő
partra lépő reggel
Tudatkút tükrözi még egyszer
a tűnő valóságot
Víztükrén csobban az ébredés
s szétfutó körei hintik szét
a felszínre vetült máshoni világot







KEZEK


Amikor nem foghatom majd a kezed
Az istenek szeretete legyen veled
Ha súlyos percek árnya körbelopakodna
Védtelenül talált lelked körül ólálkodva
Bénult reményed emésztve
Ne fogjon el örvénye mélye

Amikor nem foghatod majd a kezem
Az isteni szeretet legyen velem
Félelmem görcse kegyelemben szűnjön meg
S ha pislákoló kicsi gyertyám feldereng
Vesszen tekintetem az ő mélyébe
Ne bántson a sötét rám roskadó gyötrelme

Amikor nem foghatom majd a kezük
Az egek szeretete legyen velük
Hogy tudván tudják és emlékezzenek:
nincsenek egyedül, míg mellettük nem lehetek
Ó, mindig így legyen
A félelem sose kísértsen senkit sem

Amikor nem foghatják majd a kezünk
A szeretet legyen velünk s bennünk
Ha kicsi és szomorú a lelkünk
S ha porba rogytunk, felkelhessünk

Óvó kezek, oltalmazók
Kéznek kezet nyújtók
Sohase feledhessük
Éltetve élni az életünk
KÖSZÖNET

Mert elbújt az árnyék a fényében
s a visszhangok zajló tükrében
egyszer szembenéztél velem

Mert szavak szövetén szűri át
Egy sosemvolt világ rajzolatát
S tán varázsa éri el a titkok ujját

Mert lassan tér és idő nélkül
Megérint és megkönnebbül
A végtelen véreddé pezsdül

Mert színesre festi a színtelent
S ha játéka felhőként visszacseng
Oltárt épít várából a csend

Mert vannak, akik érzik még
hol szárnyatlan szárnyal az ég
Mi az, mi összeköt, ha semmi a kötelék







KÉPZELET


Gyönyörű, ahogy az ablakomon besüt a nap. Innen bentről olyan, mint ha már igazán itt lenne a tavasz. Behúztam a sötétítő függönyt, mert szinte már vakított a fény. Így már sokkal jobb.
Elképzelem, hogy odakint zöld rügyekben pompáznak a magas karcsú nyárfák kertem végében. Langyos szellő hintáztatja a patak partján hajladozó szomorú fűzeket. A gyors sodrású vízen letört korhadt faágak úsznak mint sebesebben. Messzebb réti virágok járják táncukat a tavaszi napsugárban megfürdő mezőn. A magasban pacsirták éneke zeng. Képzeletben kisétálok. Elhaladok a nyárfák mellett, göcsörtös köveken egyensúlyozva átkelek a nem túl széles, de nem is keskeny gyors sodrású patakon. Felfrissülök a lágy szellő simogatásától és a tiszta víz hűs illatától. A tarka mezőre kiérvén hanyatt fekszem a színes virágok közé és a kék eget kémlelem. Felettem fehér gyapjas bárányokként úsznak tovább a felhők. A pacsirták most is vígan kergetőznek, mintha nekem adnának elő színdarabot. Szeretem őket hallgatni. Behunyom a szemem, úgy élvezem tovább éneküket. Hasamra fordulok. Előttem nevet felém a kék színű bogáncs. Mellette búzavirág áll magányában. Vajon hogy került ide, hol búza sincs? Tűnődöm el. Talán eltévedt szegény.
Jól érzem magam. Valahogy nem kívánkozom haza menni. De mégis indulnom kell. A nap már a horizontot súrolja. Felállok. Még egyszer körülnézek és magamba szívom mélyen a levegőt. Visszafelé jobb lábammal sikerül belecsúsznom a patakba. Nem esem el. Bal lábam még a kövön tartom. Lassan visszanyerem egyensúlyomat. Érzem lábamon a víz frissességét. A szomorú füzek levelei erősebben sisteregnek a szélben. Megállok az egyik égbe meredő nyárfa mellett. Felnézek rá. Szinte már nem is látni a végét, olyan magas. Eszembe jutott gyerekkorom, mikor még könnyedén másztam fel rá. A végén már egészen elvékonyodtak hajlékony ágai, ahol görcsösen kapaszkodtam, lábamnak biztonságos támaszt keresve. Gyermektestem alatt is erősen kilengett a szélben, de jó volt. Egyszerre félelmetes és mámorító.
Miért ne ? Megpróbálhatnám most is ! Kinyújtottam kezem. Megfogtam a legközelebbi ágat. Lábam ösztönösen lépett felfelé. Első ág. Itt megállok. Hülyeség! Mit akarok én! Leugrom. Halk puffanással huppanok le a kissé sárgás fűbe.
Képzeletem visszasétál íróasztalomhoz. Visszaül székemre. Újra az előttem lévő ablakot figyelem. A függönyök még mindig behúzva. Már így is marad. Kint már besötétedett. Felkapcsolom a kis villanyt, kihúzom a klaviatúrát. Valamit kellene már végre írni. Ujjaimat a billentyűzetre helyezem...







KÖRFORGÁS


Lassú álom ereszkedik le a tájra
Beleburkolózik az őszi melankóliába
De mindent betakaró jótékony palást:
A korai tél hava oldja az elmúlást
Tócsák jegének foglya sok színes falevél
Mind az eljövő zsendülő tavaszról regél
S őrzi a nyár megannyi érlelő igézetét
Mint éjek éjében derengő fény az élet jelét







KUPLÉ


Segíts kinevetni magam
amiért kissé belehaltam
abba, hogy kőszived van
és a te kőszived sem enyém

Segíts nevetni nekem
míg észre nem veszem
hogy minden igyekezetem
neked csak levegő

Segíts nevetni nagyon
mert ma még csak hinni sem tudom
hogy feledni fogom egy napon
az érzést mi neked túl zsenáns

Segít míg nevetni tudok
és vég nélkül ragozgatok
míg bele nem fáradok
ebbe a széphistóriába










LABIRINTUS


Meghátrál a sötét, de félelme bekormoz
Ma csak lefelé liftezek
Olykor felizzó gondolatláva
önti el rámzúdúlt érzelmeimet
Rendezem kelléktáram:
mosoly, bizakodás, nyugalom
Nyitott tenyeremből a mélabút
Szélnek eresztve szétfújom
Ablakon benéző sugárkéve
Fényében elszórt csillagok
Fonalát gombolyítva
kell feljönnöm gyalog
Lépésről lépésre
lehet csak haladnom
De biztos: a kivezető út







LOCSPOCS


A nyár előlünk részvétlen szökött
Ősz lopakodik már a kertek között
Egyhangú ütemét eső kántálja
Ablakok üvegén orrocskák párája
Nap szórta bőkezűn fényét ránk nem is rég
Révedezni vissza volna jó kicsit még
Szemek tükrében átázott levelek
Elárvult utakon fakón ha hevernek
Kontúrok nélküli halvány akvarell
Vászna tétován szétcsorgó színre lel
Kedvünk levert: most csak veszekedne
Tócsákban szürke az ég kisírt szeme







LOMBOZÓ


Levélről levélre ugrálnak, fészkelődnek
a csillámló délelőtti fények s mintha zenélnének
csilingelnek a rezgő nyárfalombokon
Vagy csak az ágak integetnek? Nem is tudom

Néhány levél cikk-cakkban lecsúzdáz
megpördül vagy a gyepselyemre vitorláz
Puhán ér földet és nyújtózva elterül
Most megpihen minden érzés ott legbelül

Pár madár még átsuhan a felhőtlen égkéken
Röptüket fonálra nem fűzi végtelen
Semmi sem történik most valójában
a nagyon-hétfő-vanság hangulatában

Pedig méterben nincs köztük mérhető távolság!
A hétköznapiságnak fityiszt mutat a valóság.







LOMTALANÍTÁS
("Gondolj egy súlyra,
melyet letehettél
és lélegezz mélyet")


Kidobja a lomokat, az összeset kiszórja hát
Praktikus lesz az élet, egyszerű lett a világ
Kihajítja a kereteket mind valahára
Sorsa összetört képeit is kicsivel utána

Ma tör ki utoljár a múlt vulkánja
A halott leveleket is a tűzbe dobálja
Elhamvad, ami az emlékekre tapadt
vágy- és érzésmúmiákból még itt ragadt

Kirámolja a lelkéből a flancot, a homályt
mindent, mit látni se bírt, ami útjában állt
A másoknak s magának megfelelés görcsét
A sok lom idegeneké lehet vagy szemét

Csak a tükör, a jó öreg - kancsal a foncsora -
áll némán a sarokban, nem vihetik sehova
Ha egészen belenéz, a tükör vallomása
szelíden tereli figyelmét a valóságra







MAJD HA ÚJRA KICSI LESZEL
(gyermekvers)


Majd ha újra kicsi leszel
Gyere mindig hozzám el
És nekem te minden óriásnál
kedvesebb és nagyobb leszel

Mint kicsi tó, ha néz az égre, figyelnélek
Csupa játékból visszatükröznélek
Te lennél sugaras Napom
Csak igaziból szeretnélek

Örülj velem, bolondozzunk
Bolondulva bohóckodjunk
Álló nap és álló éjjel
önfeledten viháncoljunk

Figyelj rám, hogy megérthess
hogy a sárkányról mesélhess
és engedjem, hogy levágni
a hetedik fejét segíthess

Van nálam egy birodalom
Veled sokszor megláttatom
Ott te nemcsak vendég leszel
Tiéd minden varázslatom

Egyszercsak megismerheted
a koboldokat s tündéreket
és a szemükkel megpillanthatod
a titkaimat s a kincseimet

A hátizsákod bal zsebében
hozhatsz egy pogácsát nekem
Hamubansült madárláttát
s abból jóllakunk mindketten

Ha lázam nagy vagy elesek csak tedd
a homlokomra a gyógyító kezedet
hogy egy szempillantás alatt
gyógyulhassak meg

S ha indulsz, majd és kérlelnem kell
ne hagyj itt és ne menj még el
te csak nevettess meg
hogy megbírkózzunk a könnyeinkkel

S ha majd sokszor újra kicsi leszel
észrevétlen növünk együtt fel
S egymásnak örökbe adott barátságunk
mi már sohasem veszíthetjük el










MANDALA


MANDALA Két lábbal a f ö l d ö n
lehess m i n d i g a szívednél
ha f e j j e l fel legekbe m é s z
Helyzeténél fogva n é z n i
m i n d i g a szívednél
akkor is ha megáll az ész
Egyrészt adni másrészt kapni
m i n d i g a s z í v e d n é l
látszik meg az e g é s z
Út bármilyen ö s v é n y r ő l
m i n d i g a szívednél
lesz kapukon átjutni
k é s z







MESE


Emlékek sorjáztak elő és alig fértek
Lökdösődve özönlöttek
Egymás sarkára léptek, lázongtak
Már kiabáltak és vallatóra fogtak
Amikor hirtelen elgurult egy tintafolt az este
s a képzelet ujjával az égre festette:
Kiderül... talán... holnap
S a sejtelem halványkék fénybe vonta a holdat







MÉGIS


Jó lenne szférikus zenékké könnyülni
Az áhitat csendjében fénnyé tisztulni
Csillagvilágok végtelenjén keresztül suhanni
és visszajönni
Eléd állni
Sokat látott, messziről jött zarándokként
elmondani mégis az ostobaságaimat
Hogy planétádon, hol virágmezők igéznek
és roppant tengerek tükröznek égszínkéket
Hol sivatagi nyár szele borzongat
és szentivánéj az élet
Elmondani mégis, hogy mennyire bánom,
hogy planétádon csak árny vagyok







MOZAIK


Szigorodó világban
a lélek vöröslő sebei
tépett rózsafejek
hófehér izzásban
S a nyugalom partjain
szerteszét heverő
álmaink küszöbét
átlépni elfelejtjük
és alig reméljük
hogy eljön valaki
tört arcunk tükrét
összerakni







NAPÓRA


Éjszaka - amit kimeszelt
Hajnal - amire ráköszönt
Álom - amit zárójelbe tett
Reggel - amit felébresztett
Világ - amire ablakot nyitott
Lépés - amibe belebújt
Szerep - amit magára öltött
Türelem - amit kivárt
Út - amin sietett
Este - amit az idő elhozott
Gondolat - amit a csend mesélt
Rejtekajtó - amin bekopogott
Varázs - a titkok ujját elérő
Rajzolat - egy sosemvolt világé
Érzés - ami rátalált
Emlék - amit a múlt tükre mutat







NAVIGÁLÁS


Hajóm, ha vízre bocsáthatom
S tajtékos ég alatt fogom
vitorláiba a borzas vad szelet
S ha szabad akarok lenni: szabad lehetek

De kincseket hiába gyűjthetnék sok csodában
Kedvemre hiába bolyghatnék világokat
Míg partodat nem lelném: maradnék boldogtalan
Mert iránytűm mindig csak feléd mutat










NEM VERS


Nem vers, amit hozzád nem írok
Nem élet, amit veled nem élek
Nem titok, amit miattad nem titkolok
Nem válasz, amire tőled nem várok

Nem hír, amit rólad nem hallok
Nem remény, mit tőled nem remélek
Nem álom, amit nem veled álmodok
Nem fáj, ha nem rád gondolok

Nem könny, amit érted nem ejtek
Nem szó, amit hozzád nem szólok
Nem érzés, mit miattad nem érzek
Nem igaz, hogy ennyire nem kérlek







OPTIKA (A.-NAK)


Ember vagyok, ez bármit is jelentsen
Nem emlékszem, hogyan lett életem
Ki adta ezt a színes, gyereki játékot,
ezt a kívülem-mint-bennem tükörvilágot?

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem
mi a tükörkép forrása ezen a vidéken?
Ki vetíti a képeket összes lencsémen:
szellememen, lelkemen és testemen?

Mitől milyen elem fél és milyen szer etet?
Mitől milyen szinten ismerem az egészet?
Mag, magasság, magam legmélyebb ereje
Magamhoz veszem, hogy jól bánjak, ne félve vele

Hogy ringassa, zenélje békességem,
érezzem, formáljam és életre vigyem,
megleljem a csendjét, hogy onnan mondhassam
a szót, mi azért enyém, hogy továbbadjam.

Mert ember vagyok. Ha tetszik, ha nem.
Semmilyen más lény sem veheti át a helyem.







ÖRÖMÉNEK
(Édesapám(é)nak)


Amikor az apák főznek
minek a szakácskönyvnek a mérleg
Nem kell, hogy értsed
csak ha lélekben úgyis gyermek
vagy
Amikor az apák főznek
az csupa füttyszó könnyed örömének
Nem kell, hogy értsed
csak ha lélekben újra gyermek
vagy
Amikor az apák főznek
sosem volt - sosem lesz az étked
Nem kell, hogy értsed
csak ha lélekben mindig gyermek
vagy
Amikor az apák főznek
akkor csak figyelj és érzed:
lélekben örökre felemelked







ŐSZ


Megöregedtem. Kinyitom a szemem. Körülöttem sötétség. Még csak nem is pirkad odakint. Mindig így van ez már egy jó ideje. Ujjaimat próbálom mozdítani, de a köszvény nem engedi. Lábaimat mozgatom, hogy jusson bele egy kis vér. Pedig fel kell kelnem. Nem fekhetem végig a napot. Különben sem tudnék már tovább ágyban maradni. Valahogy feltápászkodom. Az első utam az ablakhoz vezet. Elhúzom a sötétítő függönyt. Szemben a domb tetején a templom áll büszkén. Látványa megnyugtat, s kicsit erőt veszek magamon. Odakint a szürke táj ködbe burkolódzik, mintha el akarná titkolni, hogy elmúlt a nyár. De sajnos elmúlt. Szomorúan veszem tudomásul, hogy nem csak az én időmben jött el az ősz. Újra kinézek az ablakon. Végre lassan pirkad. Nekikészülök reggeli sétámhoz. Szeretem a kora reggeli levegő ízét.
Felkelő nap sugarai sírva törik át a nyirkos levegő ködfüggönyét. Lábaimban úgy oldódik a feszültség, mint őszi reggelben a pára. A nap langyos melege már érződik. Testem, lelkem melegíti. Leülök a park egyetlen padjára. Egyedül vagyok. Magányomat feloldja az ébredező madarak hangja. A fecskék már elrepültek. Nem olyan rég még vígan csiviteltek fejem fölött. Mára már üresen áll fészkük. Most varjak károgása jelzi a közeledő telet. Kabátomat összehúzom magamon. Gallérját felhajtom. A nap már jóval a horizont fölött jár. Szemben a templom órája kondít egy rövidet, s válaszul tornyán csillan a nap aranysárga fénye. Platánok ágai hajlongnak felettem. Levelei aranyló sárgán integetnek a szélnek, mintha azt kiáltaná mind: ,,Itt vagyok! Engem is vigyél el te szél. Én is úgy szeretnék repülni, mint társaim". És vannak, akik maradnának örökre. Én is így vagyok. Néha repülnék az ég felé, hátha ott szebb napok várnak rám. Hátha arra könnyebb az élet. Hátha újra erős leszek, úgy, mint rég. Néha pedig maradnék. Maradnék itt, ezen a helyen. Remélve, újra visszatérnek a percek. Nézem a hulló leveleket, hogyan kapja fel őket a szél, hogy aztán a földön végződjön útjuk. Minden lehullott levél egy perc az életemből. Magasba nyúló ágak felé emelem fejem. Egyre kevesebb levél van már rajta. Szépen lassan elfogynak, mint életem pillanatai. De a múlt emlékei velem vannak. Úgy őrzöm őket, mint a körülöttem lévő öreg fák törzsei a nyár ízét. Emlékek. Már csak azok maradtak nekem. Szeretném megosztani őket valakivel, de nincsenek. Egyedül maradtam. Nem úgy, mint ezek a gyönyörű fák és bokrok, amelyek a parkban gyönyörű színekben pompáznak. Mert az ősznek is vannak színei. Én is várom az elmúlást, mint az idő is várja a megújulást. Hiszen az elmúlás egyben megújulás is.
Szeretném ezt az életet itt hagyni. Elfáradtam. Úgy hiszem, vár rám egy új lét. Szeretnék újjá születni az őszben, ahogy a királylepke, mikor kibújik régi valójából gyönyörű pillangóként, hogy tovább szállhasson napsütötte otthonába. De addig nagyon hosszú utat kell megjárnia. Én is így tettem. Megjártam már a magam útját.
Behunyom a szemem. Jó így itt ülni a parkban egy padon. Érzem az ősz ízeit. Fejemet a langyos napsugár végigsimogatja. Már nem jutnak eszembe szavak. Hirtelen nagy lett a csend. Szememre, mintha az ősz súlyos leplet húzott volna. Nem tudom felnyitni. És a szavak?
Megfulladtak a csendben.







PÁRBESZÉD


- Milyen tiszta és csillagos az ég!
- Sosem volt ilyen talán még
- Ködbe bújt a telihold
- És hófelhőfátylat hord
- A Vénusz fényes, mint a Nap
- Ha kivárod, reggelre elszalad
- A Fiastyúk helyén tűnékeny gyertyafény
- Messziről pislákoló elhagyott remény
- A Tejúton vakító olajmécsesek
- Keresd a kisbolygót: a B612-eset
- A lábam elé hullócsillag esett
- Ne taposs el minden boldogságmorzsahegyet!







SZERENÁD 1598-ból


Nézlek s e rejtelem mindent eltemet
Táncoló tűzmadár perzseli lelkemet
Leigáz s fogva tart: a szenvedély vasmarok
Oldozz fel, csitítsd el: menekülni nem tudok

Rég letűnt szerelmek rólad zengenek
Nem én akartam, hogy hozzád űzzenek
Oldozz fel, ringass el és hallgasd a dalomat
Hiszed-e, hogy kettőnknek nem ad más oltalmat?

Oldozz fel, ha téged tükröz tenger cseppje szememben
Ha megszólal az égi lant és engem szólít lelkedben
Oldozz fel és nyújtsd kezed, ha akarod
Oldozz fel, mert felettünk is kihúnynak a csillagok!







SZÜRREALITÁS
(avatásunk margójára)


Fészekmeleg
Kirepülés
Anyagtalan puhaság
Ki nem mondott búcsúszavak
A szomorúság könnyű pelyhei
Szétárad a csönd kézzelfoghatósága
Gótikus magány vár
A múlt tükre homályban
Néha fölsejlő arcok
Vakuvillanásnyi emlékezés
Rejtekajtó mögötti dallamok
torzó mozaikmondatok
Az idő sodrában
Megkülönböztetett szeretet?
A szeretet megkülönböztet







TALÁN


Kellene még
egy-két jólfésült gondolat
Némi könnyed merészség
Egy félmosoly ígérete
Reneszánsz lépcsők visszhangja
Egy zongorafutam

És kellene még
a párába vont hajnali káprázat
A felhőtlen ég
Szélborzolta mezők lélegzete
Talán maga a csoda
hogy tétován végre elmondhassam

Mit sosem mondtam még







TALÁN HOLNAP


Éjszaka osont ki a tópartra. Lassan, óvatosan lépett, hogy a többieket fel ne ébressze. Nagyon nem szerette volna, ha most valaki meghallaná és utána jönne. Szeretett egyedül üldögélni és nézni a tó kékségét, amit még az éjszaka sötétsége sem tompított. Csönd volt. Az égi lámpás bevilágította a látóhatárt, s a tó sima tükrén sárgás sávot húzott, mintha ketté akarta volna szelni a víz felszínét. Nem tudott aludni, mint annyiszor mostanában. Gyötörték az emlékek. Felnézett a holdra. Mikor még együtt sétáltak a tenger homokos partján sokszor beszélgettek arról, hogy ha majd egyszer távol kerülnek egymástól és nem találkozhatnak többé, akkor majd esténként felnéznek a holdra és tudni fogják, hogy éppen akkor, gondolatban együtt vannak. Már régen történt. Nagyon régen. Most is felnézett a sötét égben fényesen ragyogó korongra. Arra gondolt, hogy ha most ő is ott lehetne vele, közel a csillagokhoz és ehhez a fényes bolygóhoz, akkor végre megint boldog lehetne úgy, mint rég. Nagyon hiányzott neki kedvese. Hűvös szél kezdett fújni kissé felborzolva a tó tükrét. Kicsiny hullámok kergetőztek, s futottak egymás után csilingelve megtörve az éjszaka csöndjét. Fázott. Karját összefonta mellkasa előtt. Talán holnap sikerülni fog. Eljön érte és újra kedvese kezét fogva, összebújva, csillagokon lépkedve, a szél vitorlásán ringatózva, pihenve boldogok lehetnek. Így érezte, ahogy a holdat nézte. Szeretett a tóparton ülni és nézni a tó kékségét, amit az éjszaka sötétsége sem tompított. Csönd volt. Az égi lámpás bevilágította a látóhatárt...







TAVASZVÁRÓ


Valami jácintillatú dallamot idéző
felhőtlen tekintetben
kellene már
a korai lombokon átszüremlő
olthatatlan fényeket
viszontlátni
holmi tűnékeny
napéjegyenlőségek helyett







TÁVIRAT


Mióta csak vártalak
és kerestelek s kutattalak
Mióta csak ragyog a Nap
és szelíden int a Hold
és történt minden ami volt
Azóta, mint elnyűtt ruhát
dobnám el a megunt magányt
S a sok cifra, zajos szólamból rég
egy tiszta fohászt hallgatnék
A lelkemből zeng a visszhangja:
Boldogság, gyere már haza!










TÉLI ÁLOM


Minden évben, amikor leesik az első hó, sokszor eszembe jutnak a boldog gyermekévek. Munkából hazafelé menet gyakran megállok a házamhoz közeli szánkózó domb mellett és hosszasan nézem az önfeledten nevető, sikoltozó gyerekeket, ahogyan szánkójukkal siklanak a hófehér tájban. Mintha magamat látnám, gyermekkorom idején.
Akkoriban én is mentem a közeli domboldalra, magam után ócska, de annál erősebb kis szánkómat húzva, amikor leesett az első hó.
Ó, azok a várva várt téli szünetek! Sohasem felejtem, hogy testvéreimmel és a többi gyerekkel hányszor, de hányszor repültünk szánkóinkkal, hogy aztán újra és újra megtegyük felfelé és ismét lefelé az utat. Nem számított a hideg és a fagyos hó égetése kezünkön, amely kötött kesztyűnkön is átütött. Annyira világított a fehér táj körülöttünk, hogy azt sem vettük észre, hogy besötétedett. Szüleink aggódva fogadtak minket, amikor hazaértünk, de nekünk nem számított semmi, hiszen annyira boldogok voltunk. Nagyokat nevettünk, hogy ruháink jéggé dermedve lógtak a szárítókötélen és a kicsiny jégcsapokat számláltuk nadrágszáraink alján. Olyan szép volt, ahogy meg-megcsillantak a lámpafénynél.
Miközben néztem a gyerekeket és szüleiket a szánkózó dombnál, ezek a szép emlékek jutottak eszembe. Ilyenkor sokszor elérzékenyülök.
Kitörlöm szememből az emlékezés könnyeit és lassan elindulok hazafelé.
Bárcsak egyszer még eljuthatnék arra a csodálatos helyre! Amikor karácsonykor összegyűlik a család, gyakran elbeszélgetünk a múltról. Azokról, akik már nem lehetnek köztünk és azokról a dolgokról, amelyek már nem térhetnek vissza többé. De én néha titokban reménykedem, hogy újra ott lehetek azon a dombon, ahol gyerekkoromban oly sokat repülhettem ócska kis szánkómon.
- Ez már csak álmainkban történhet meg!
Mondta bátyám, lezárván a témát minden alkalomkor, amikor szóba jöttek a téli emlékek.
De most az egyszer más hangsúllyal beszélt, és némi cinkos mosoly is megbújt szája szögletében. Gyanús volt nekem! Fölöttébb gyanús.
Ismét csak múlt az idő és szaladtak a szürke hétköznapok.
Közeledett a karácsony és már nagyon vártam a szentestét, a családi összejövetelt. Gyermeki boldogsággal készülődtem az ünnepre. Úgy éreztem, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi.
Szenteste előtti éjjelen álmomban a dombon jártam, mint oly sokszor megesett már velem. Hatalmas pelyhekben hullott a hó és barátaimmal újra repültünk szánkóinkkal a végeláthatatlan időben és térben.
Ajtócsengő riasztott fel álmomból. Hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Kint már fényesen csillogott a nap. Ránéztem az órára. Még csak reggel fél nyolcat mutatott. Kissé mérgesen mentem az ablakomhoz, hogy kinézzek rajta ki is lehet ilyenkor a kellemetlen látogató. Nem lehet igaz, hogy szenteste és téli szabadságomnak első napján, mikor végre aludhatnék, valakinek csöngetnie kell! Elhúztam sötétítő függönyt. Nem hittem a szememnek! Az éjszaka lehullott a hó. Az első hó és nem is akármennyi! A házam előtti fenyőfa tűlevelei szinte ki sem látszódtak a nagy fehérségből! Ó milyen szép! Amikor elfordítottam a fejemet, hogy megnézzem ki áll a kapu előtt, nem láttam mást csak egy piros autót és két kötött sapkát. Ki kell mennem ahhoz, hogy láthassam kiket is rejt az a két sapka.
Boldogságom akkor volt nagyobb, amikor megláttam, hogy a fejfedők tulajdonosa nem más, mint a két testvérem.
- Hát ti? - kérdeztem meglepődve, miután betessékeltem őket a jó meleg szobába.
- Jöttünk érted.
Hiába is kérdezősködtem, nem adtak választ. Makacsul hallgattak és ugyanaz a cinkos mosoly bujkált szájuk sarkában, amelyet már egyszer ezelőtt is láttam.
Pár röpke óra múlva már robogtunk is számomra titkos úti célunk felé.
Megint felmerültek a kihagyhatatlan téli emlékek és sokat nevettünk útközben.
Nem hittem a szememnek, amikor észrevettem az ismerős tájat, amelyet hosszú évek óta nem láthattam és lassan már körvonalai a feledés homályába merültek.
- Csak nem...! - kiáltottam fel.
A két testvér, akik már az ötödik x-en is túljártak olyan kacagásban törtek ki, mintha újra azok a fiúk lennének, akik olyan sokat mókáztak gyermekként.
Az autó kereke recsegve állt meg a kásás havon. Nagy lett a csönd.
Amikor kiszálltunk, senki nem tudott megszólalni. Az alkonyat hangjai hallatszottak a szélben. Körülöttünk az ismerős fehér táj. Gyermekkorunk emléke tárult elénk. Hirtelen szaladni kezdtünk. Ott volt a domb még mindig, annyi sok év után is. Állt egymagában és minket várt. Testvéreim visszamentek az autóhoz, csomagtartójából kivettek egy szánkót.
- Ti tényleg le akartok itt csúszni?
- Ez a karácsonyi ajándékunk! Gyere!
Csak ennyit mondtak és nagyokat kiáltva a végtelenbe futni kezdtek a hóban.
Nem kellett kétszer mondaniuk. Mentünk fel a dombra, hogy azután repülhessünk lefelé úgy, mint rég.
Fel és le. Fel és le.
Megint gyermekek voltunk. Újra nevettünk és nevettünk. Nem érdekelt minket a hideg, a fagy és a sötétség.
Újra ott lehettünk a dombon.
Sírva szálltunk be az autóba. Sírtunk és nem is tudtuk, hogy miért.
Talán azért, mert boldogok voltunk, talán azért, mert szomorúak.
De ez már mindegy.
Teljesítették az álmomat. A visszatérő téli álmomat, amely nekik is ugyanúgy vissza-visszatért.
Én úgy hiszem, hogy minden embernek vannak álmai, és az álmokban ott vannak az emlékek is. Emlékek, amelyeket megálmodunk.
Álmodj te is, hogy teljesülhessenek!







A TRÓFEA
(Fortepiano)


Bolyongtunk az erdőn három nap három éjjel
Iszákunkban fogytán már az ital s az étel
Szemünk előtt rejtve nyom nem marad
Negyednapra becserkésszük a vadat

Iszákunkban az étel s ital fogytán már
Egy nemes vad a tisztáson áll és vár
Portyára indult és feszülten figyel
Bennünket érez éles ösztöneivel

Szemünk elől nyom nem maradt rejtve
Prédára mozdul a látcső célkeresztje
Szűkül a pupilla, kéz a hideg fémen
Keselyű árnya mozdul az égen

Becserkésztük a vadat negyednapra
semmi sincs, ami a pillanatot elszalassza
Vaku villan, surranó zaj a légben
A vad örökre ott marad a most készült fényképen.







TUDOM


Persze, hogy tudom, hogy mennyit ér az élet! Miért feltételezed azt rólam, hogy nem tudom? Képzeld, tudom!
Most meg mit kérdezel? Hogy milyen érzés tudni azt, hogy már nem sokáig élek? A lehető legrosszabb kérdés, amit eddigi életemben hallottam. De mégsem! A másik az volt, amikor egyszer megkérdezték tőlem, hogy hol veszítettem el az eszemet. Hát vajon hol? Tudom én azt?
Azt tudni, hogy már nem sokáig élek, az olyan, mintha valaki rengeteg olyan kérdést tenne fel, amelyekre nem lehet felelni. Mert egyszerűen nincs rá felelet.
Ugyanakkor tudom, hogy már nem láthatom sokáig a virágokat, a fákat, a felhőket, a szivárványt, a napot, az esőt, a madarakat repülni az égen. És nem hallhatom a pacsirtát a rét felett, nem hallhatom szeretőm hangját és nem hallhatom a dalt, amely fejemben dúdolva kedvem vidámmá válik. Nem láthatom kedvesem arcát, sugárzó szemét, nem érezhetem édes csókját.
Tudom mit ér az élet! Mindent tudok. Tudom, mint ahogy tudja a patak, hogy merre tart, ahogy tudja a szél, hogy merről érkezik, és ahogy tudja a vihar, hogy meddig tart.
Tudom.







ÚTFÉLEN


Vágyak sodrásában
A veszendőség árnyékában
Szenvedélyek lidércfénye
Mondd, hová vezet?
S hol a hajó, melyet
az ész kormányoz
a nyugalom partjainál
zátonyok helyett
a bölcsesség szigetei
és a szív ligetei felé?
És ki az, ki felszállhat
matróznak
az árbóckosárba?







ÚTRAVALÓ NAGYANYÁMTÓL
(ragrímekkel, banálisan meg nem is)


Szállani kell végre s nem mindig zuhanni,
maradni tudni s nem félve rohanni
Szeretni merni s vállalni életet,
felolvasztani jégcsap szíveket
Fájdalmak ködét szerteoszlatni,
s gyermeki hittel vágyni akarni
újra meg újra játszani igaz játékokat,
viharban állni villámcsapásokat
Falak helyett hidakat keresni,
a lélek dalát mindvégig őrizni
mert boldog az, ki fényt fénytelen szemekbe visszalobbant
s megtört mosolyú arcokra nevetést varázsolhat







ÜNNEP

Fényben megfürödni
Keresztet letenni
Életre lelni s lenni
Szeretetet adni-venni
S az örömet végteleníteni







VESZTESÉG


Kontúrtalan feketére fest mindent
a jeges szirmokban hulló csend
És visszhangtalan üvölt
a süket, a részvétlen, haldokló csönd
Aztán erőtlen lüktet és rám dermed:
Sohasem látlak már többet







ZACC


Nincs mit elszúrniuk együtt
Ez az egész köztük
ugyanis nem szép
és nem felhőtlen
csak egy játék
a pokol tornácán és mégis
jó és néha kifejezetten
súlytalan érzés eljátszani
a gondolattal, hogy a boldogság
borzongató módon csak
egy karnyújtásnyira van...
A boldogság kék madara:
ha rosszul közelítesz
megriad és elrebben
Köszönik, ők nem mernek,
ők nem kérnek
ennyi szentimentalizmust
A kávét is inkább cukor nélkül isszák







ZARÁNDOKLAT


Trágár szavaktól vérzik az este
A mozgólépcsőn, mint óriáskígyó teste
az emberfolyam lávaként felbugyog
A távolban egy hegedűhúr felzokog
Elszökne-szabadulna vele a lélek,
s a réveteg tekintet az égre téved
Kutatja ott is szüntelen a jelet,
a félreérthetetlent, az egyetlenegyet
Mióta ásító barlangjában felébredt
s felébresztette a derengő értelmet,
hogy aztán az űzze, hajszolja egyre,
egy halvány látomás forrását keresve
Azóta lehúnyt szemhéja mögött néha
a fölsejlő szépségről néhány pillanatra
ellebben a rejtélyek tűnékeny fátyla,
s ahogyan egyetlen törékeny kis gyertya
pille lángjával az éjek sötétjét kioltja,
néha felfénylik a látomás világa és útja,
ahol a tévutak pora csak szélfútta partitúra










 
 
0 komment , kategória:  Major Gabriella&Majoros Gabrie  
Majoros Gabriella versei
  2019-09-19 21:00:37, csütörtök
 
 







MAJOROS GABRIELLA VERSEI

Majoros Gabriella (1968. április 25. - )







AJÁNDÉK VAGY NEKEM


Néha becsomagolatlan, ott heversz az ágyon,
és tudom, mit kapok.
Néha kis dobozban bujkálsz,
mit hamar és könnyen kibontok.
Aztán keresni kell Téged, mert el vagy rejtve,
de tűz-víz játékkal újra Rád találok.
Néha nagy dobozban vagy,
és nem tudom mekkora lehetsz benne,
de nem bújhatsz el előlem, mert megtalállak.
Van, amikor masnival átkötött színes csomag vagy,
dísze a napomnak, derűs és mosolygós.
Egyszer meg zsinórral átkötve, jól meghúzva,
kibogozhatatlanul, csomód kettőre zárva.
És nem találom a módját, hogy oldjam ki,
hogy megleljelek benne mégis...
Téged, mit Tőled kaptam.
De tudom, hogy vagy, és mindig meglepetés vagy nekem,
így vagy úgy elfogadom, hogy az élet Belőled ezt adta nekem!

Egyszerű sorok egy kiismerhetetlen pasihoz







BORDAL

(Berdel)


Zsenge szemeknek nedve, Te kedvenc levem!
Gyere, nyelvemre teszlek, s lenyellek!
Remek! Bennem lefele csepegsz,
s lent meleget teremtesz.
Egyes emberek megvetnek,
szekreterre tesznek, s nem nevetnek,
mert nem szeretnek.
De engem megnevettetsz,
versekre gerjesztesz,
s Veled telve remek tetteket teszek!

Te kedvenc levem, Zsenge szemeknek nedve...
Szeretlek!!!







DR. TÖLGY


Ismeretlen fák közt sétálva
egyre lassítottam léptemet.
Egy bölcs, de fiatal tölgyhöz dőlve
kitártam a szívemet.
Újra, s újra arrafelé ballagtam,
a mosolyom néha könnyel áztattam.
Évszakok teltek el,
de az erdőben mindig ott lelem a tölgyet.
Hol árnyat ad, hol megölel egy hölgyet.
Néha súlyos sebek nyomát látom kérgén,
néha terebélyes karja átölel - testemet védvén.
Gyakran járok felé,
le-leülök mellé, úgy érzem ismerem.
Fölnézek rá, s bízom benne,
lassan begyógyítja szív-sebem.







CSAK A SZEMEMET KELL LEHUNYNOM


...és a gondolataim máris cikáznak, ha hagyom:
érzékszerveim memóriájában pillanatok műveként,
mint burjánzó sejtek a mikroszkóp tárgylemezén,
szétterjed bennem, mint vaksötétben a gyertyafény:
Hangod - mellyel hátborzongató szavakba öntötted,
mit akkor lényemmel kihoztam Belőled.

Aztán - ujjaid apró esőcseppjei
hűsítették bőröm égető fájdalmát,
s tűrték el hátam izzó sejtjei
a jégkockák szerelmes jégtáncát.

S minél távolabb van e percek emléke,
annál színesebb lesz bennem a képe.
Talán a fantáziám és a vágy teszi,
hogy a kép sohasem fakul ki.
S talán idővel megszűnik a szakadék,
ami most az ösztönt az érzelemtől szakítja szét.

Csak a szememet kell lehunynom,
és érzékszerveim memóriájában
bármikor szabad Veled összebújnom
egy fantázia vetette puha ágyban.







EGY NÉMA IMA


Lehajtom a fejem, lesütöm a szemem,
néma sötét falak között beborít az éj,
titkos imám nem hallja csak a csillagos ég,
a levegő, s föld, melyet Te is taposol.
Gondolataim messze szállnak,
de néhány magányos sötét fát megkerülve
Hozzád találnak.
Magamban teszek fogadalmat,
az ujjaim összefonódnak.
Kérlelek mindent, ami most hallgat,
- kérlelhetnélek Téged, de Te nem hallasz -
Legyek boldog még, hiszen oly rövid az élet,
legyek erős is, mert most oly gyengének érzem
szívemet, melyet megdobogtat néhány emlék,
egy zsebbe zsugorítható csodálatos esték,
nappalok, szavak, csókok, - melyeket még érzek -
ízük édessége kineveti a mézet...
Fohászom titkos, csak a mindenség tudója,
mire vágyik lelkem és testem, mely mint óra,
pontosan tudja mi kellene neki.
Néma kívánságok ezrével ostromlom a Napot és a Holdat,
tudják már kívülről, mégis visszakóborolnak
helyükre az égre, melynek kupolája alatt
még egyszer elsuttogom, mert erős az akaratom.
Ha emberfia nem hallja,
s ha a mi titkunk és szövetségünk örök marad,
hű társak leszünk, mi hárman:
A Nap, a Hold és jómagam;
Néma tanúnk ezer csillag az éj leple alatt.







HÁT...


...múltkor nem vigyáztam,
és egy pasi hirtelen hátulról,
lassan gerjedő fájdalmat okozott.
Eleinte tűrtem, tűrtem, mert bizsergett,
de később már velőmig hatolva remegett,
fájdalom sajgott végig testemen,
de nem engedett, csak csinálta szüntelen.
Már szó sem jött ki a számon,
csak elfojtott, apró sikolyok,
mert egyre jobban éreztem őt, s a lapockámon
mára egy gyönyörű tetkó vigyorog!!!

Nem tetszett a szerszáma,
s nehogy betegye a számba,
háttal ültem hát neki,
hogy hátulról bökje ki,
mit akarhat tőlem ő,
kezében a tűvel, ami
remegő.

Álltam hát elébe, s széttette a lábát,
közé ültem csendben,
s pólóm levetettem,
aztán mégis az lett a vége,
hogy angyalszárnyat kaptam tőle
cserébe!










JÁTÉK A SZAVAKKAL


Játszunk a szavakkal, mert az néha jó,
Játszunk az emberrel, ki talán hozzánk való,
Játszunk az érzésekkel, de nem elég a szó.
A játék nem mindig, de az érzés megható.

A játék sokszor vidám,
A játék sokszor nevettet,
De játszani az érzésekkel
Nem okoz boldog perceket.

Félreértett szavak itt vannak a fülemben,
A szavak, miket úgy értettem,
- Mikor még volt türelmem -
hogy nekem szóltak, érintettek,
simogattak, lágyan, puhán,
most meg kiürültek,
s csak itt ülök, s írok bután.

Betűk szépen sorba rakva,
Mint a dominó kockái,
Csak épültek egymás után,
Mint vár köré a bástyái.

Aztán jött egy csata,
Mi szócsatának készült,
S elborult az első kocka,
Ami aztán lavinát szült.

Borultak a dominók,
Nem volt ellenszere,
Lökték egymást, borították,
Mint a vihar szele.

Szó indított kőlavina,
játéknak tűnt csupán,
S e játék most megváltozott,
s most csak nézem furán,
hogy omlik össze
a vár
a bástyák mögött.
Hiába keresem az okát a szavak között,
Nem találom azt az első kis szófoszlányt,
Mi teljesen megzavarta a verset író lányt.

A lavina majd egyszer megáll,
s megmaradnak belőle az értékes kövek,
A dominókból pedig majd összeáll,
Egy értelmes, magyarázó szöveg.

Nem egy nagy durranás... de csattan a vége







KEDVES, DRÁGA TÉLAPÓ


Ha rossz voltam, az a jó?
Hozzál nekem virgácsot,
vagy csak gyújtsál pilácsot!
Hadd lássam meg, mit kell tenni,
hogyan kell boldognak lenni!
Jól csinálom-e, vagy nem,
Ha szívemből szeretem?
Vagy, ha úgy szeretnék végre
beülni valaki ölébe,
mint ahogy a tiedbe ültem,
tiszta szívvel, megkönnyebbülten...

Kicsi szívem kitárom,
majd szép csendesen kivárom,
úgyis eljön barátom
- mert már évek óta ezt várom -
egy boldogabb, szép álmom,
amikor majd megünnepli családom:
boldog-könnyes fényben szikrás karácsony!







MIÉRT?


Miértekkel tele az életem,
S nem értem, miért ez jutott nekem.
Miért vagyok mindig én az utolsó,
s mondd, miért jár még a kútra a korsó?
Mert már eltört, de aztán megragadt,
Miért érzem mégis, hogy itt valami
Olyan van, amit nem lehet kimondani?
Miért a hiány és miért az érzelem?
S miért nehéz elhinni, hogy ez történik velem?
Miért vagy minden napomban, ha üres nélküled az ágy?
És a szemedben mégis miért akkora a vágy?
Álmomban miért vagy mindig hozzám jó,
S miért nincsen nekem Hozzád hasonló?
Miért dicsérsz, ha nem bizonyíthatom Neked,
Hogy ha nem lenne a miért, jól ellennék Veled?
Miért nem elég soha a Veled töltött perc,
Ha máshol vagy, s nem tudom, miért nem engem ölelsz?
Miért szaladsz messzire, aztán miért hívsz újra,
S ha hiányzom, miért habozol? Mire vágysz? Egy újra?
Mondhatnád, hogy miért így telnek az évek,
Miért ne élhetne együtt két rokonlélek?
Tervezel, építesz nálam gondolatban,
De miért kételkedem már a szavaidban?
Miért érzem néha, hogy teljesen hiábavaló,
Vagy egyszerűen félreérthető a kimondott szó...?
Miért hagyod, hogy feltegyem e sok miértet,
S miért is szeretlek, hogyha Te nem érted?
Érzed-e irántam, amit szeretnék, hogy érezz?
Kérdezed-e magadtól, miért ne velem létezz?
Miért növekszik csak a színes szappanbuborék? -
Amit aztán egy szavad könnyedén pukkaszt szét.

Hol, merre jársz? Miért nem vagy velem?
Csak arra várok, hogy megfogd a kezem,
Mert bízni akarok Benned - s ezt miért teszem?
Hogy bízz bennem, s légy végre a kedvesem!










SZAVAK NÉLKÜL


Szavak nélkül beszélni
szívek nélkül szeretni
könnyek nélkül sírni
mosoly nélkül nevetni
nehéz, igazán nehéz.

De elfogytak a szavak
kihűltek a szívek
elapadtak a könnyek
erőltetettek a mosolyok
magány, ismerős magány.







SZENVEDÉLY


Megmondtam már annyiszor, hogy veszélyesen élsz!
Száguldasz és countryt játszol mondd hát, mit remélsz?
Alattad az országút, a parketten suhansz,
élj a mának, azt mondták, s a vesztedbe rohansz!

Refr.: Lassíts végre már baby,
vár rád egy másik szenvedély.
Lassíts végre már légyszi,
ideje, hogy most már másképp élj.

Jönnek, mennek szerelmek, a zene megkísért,
a barátaid szeretnek, de ez Neked mit sem ért.
Szenvedély az életed, csak pörögsz, mint egy gép,
lassíthatnál kedvesem, nyomd a középsőt: az a fék!

Megéltem már rohanásban néhány nehéz évet,
ideje hogy véget érjen ez a zsiványélet!
Minden este megfogadom, ha így haladok, végem.
De nem bírom fékezni a szenvedélyem.

/Egy zeneszerző kérésére/







SZERELEM


Azt kérdezed, mi a szerelem?
Egy hegyes tőr,
melynek hatását akkor érzed, ha kihúzták,
s majd elvérzel a kíntól és a fájdalomtól.
Sokat nem bír az ember,
mert sok lesz a seb,
s lassan érzéketlenné válsz.

Azt kérdezed, kell a szerelem?
Mint minden szárazság után az eső,
mely éltet, de eláll.
Csak vágysz utána,
de ugyanolyan mégse jön,
csak rosszabb,
vagy ha jobb,
hát becsüld, mert múlandó.

Azt kérdezed, jó a szerelem?


Jó, ha érzed, hogy benne vagy,
hogy hiányzol,
adsz és kapsz,
s ketten egészet alkottok,
egymást éltetitek,
nem kell szólni, a tett beszél.

De ha nem akarsz csalódni,
keresd a plátói szerelmet!
Legyen elég a Te érzelmed,
hogy jó, ha rágondolsz,
jó a napod, ha vele álmodsz,
s ha látod, magadba zárva vallasz szerelmet,
s ha rád mosolyog,
hidd, hogy sikerült a telepátia...
S ha mással boldog, engedd,
hogy az legyen,
mert szereted.







SZERELMEM!


Szeretném
színes
szavakkal
szertefoszlatni
szomorú
szemed
szerény
szarkalábait!
Szárnyaljon
szép szó
számból
szerencsés
személyedhez!
Szeretlek,
Szívem!

/Egy sms-ben is elférő vers/







TALÁN HOLNAP IS...


Tegnap még sütött a Nap,
mára pedig beborult...
Tegnap még minden fénylett,
ami mára elhomályosult.
Tegnap még csillagok ragyogtak a szemben,
mára már könnyek potyognak csendben.
Ma már más dob pénzt a gépbe,
ahol tegnap még forrón ittuk a kávét,
Másnak néz a szemébe, ha bölcsel,
s ha kezet is csókol, már másét.

De szeretném, ha a holnap
tegnapelőtt lenne,
újra lágyan simítaná arcom,
mosolyogva nézne a szemembe.
S pont azok lennénk, akik elindultak,
dobogó szívvel kilométereket izgultak.
Minden perc, az az első perc lenne,
ha szívét kitárva pont úgy megölelne,
ahogy akkor ott tegnapelőtt tette,
S most nézem a felhőt, hátha elkergette.







TÉLAPÓNAK


Hull a hó, hull a hó,
puha pihe takaró
hófehér szőnyegén
szánkózik a Télapó.

Télapó, télapó,
nagy szakálla, mint a hó,
alma, dió, mogyoró,
ez az ünnep csuda jó.

Kisgyerek, hogyha jó,
álma könnyen lesz való,
ajándékba kisautó,
kisfiúnak az való.

Télapó, télapó,
nagy szakálla, mint a hó,
alma, dió, mogyoró,
ez az ünnep csuda jó.

Rénszarvasok hóhahó,
mögöttük a gyors szánkó,
száguld rajta Télapó,
várja őt a sok manó!

Télapó, télapó,
nagy szakálla, mint a hó,
alma, dió, mogyoró,
Patriknak is ez való!







TÉRDIG ÉRŐ FÁJDALOM


Egy nő testével játszani nem játék,
mert a nő mindenestől ajándék.
A külső csomagolás ide vagy oda,
Te döntöd el, hogy ékszer vagy lakoma.

Ha csak kívülről szemléled,
mint egy szép ékszert,
elképzeled, milyen lehet,
de csak tárgyként nézed.
Legelteted a szemed rajta,
jólesik neki is, a nő az a fajta.

De ha elfogyasztanád,
csomagold ki bátran,
s testestől-lelkestől
legyetek Ti hárman.

Igen, hárman, s ezt úgy képzelem,
Te és ő, meg az az érzelem,
ami odahúzott hozzá, mint egy rugó,
az esze vagy az illata,
vagy az, hogy elragadó.

Ha egyszer a nő magához ragadott,
annak bizony oka van, barátom,
így megy ez már évek óta
széles e világon.

Jutalomként kaptad, mert megérdemled,
az egyensúlyt ő teremti meg Benned.
Két törtből egész lesz, de a matek sem játék,
emlékszel, hogy kezdtem?
A nő Neked ajándék!

Ha egy nő testével játszol,
a lelkével is játszol,
s ez már nagyon komoly lehet,
mert ez a játék fájó sebet ejthet.

S itt van most egy nő, akivel játszottak,
míg a játék vidám volt, nem is panaszkodhat.

Egy pajzán gondolat nyugalmat nyert karodban,
ma mégis térdig benne vagyok a fájdalomban.







TÜRELEM / SZERELEM


Mert türelem ahhoz kell,
hogy a búza kicsírázzon,
hogy egy fa árnyékot adjon,
hogy a rét zöld legyen,
hogy a bimbóból rózsa,
vagy a rügyből lombkorona,
hogy fejlődjön a kicsi, naggyá,
egy sima arc borostássá...
hogy a szíved megnyugodjon,
s a "majd" végre "most" legyen...
Ahhoz kell a szerelem...







 
 
0 komment , kategória:  Major Gabriella&Majoros Gabrie  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.11 2019. December 2020.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 6 db bejegyzés
e év: 251 db bejegyzés
Összes: 3875 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 381
  • e Hét: 11936
  • e Hónap: 11936
  • e Év: 401163
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.