Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Majtényi Erik
  2018-11-27 19:30:06, kedd
 
 





MAJTÉNYI ERIK


Majtényi Erik (Temesvár, 1922. szeptember 19. - Bukarest, 1982. január 22.) erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, műfordító. A költő gyermekkora Petőfi-élményére alapozva az új, tömörebb gondolati fokon is hű marad az egyszerű közérthetőség követelményeihez. Jellemző, hogy Legszebb versei kötetéből (1969) maga hagyta ki előző köteteinek "rikító kellék-foszlányai"-t, ami fordulatának tudatos voltát jelzi. Számos gyermekverset és ifjúsági regényt írt.

Link










A CAMMOGÓ


Hegyoldalban dirmeg-dörmög,
és a mancsán medvekörmök,
szereti a málnát-szedret,
örvend, hogyha sokat szedhet.

Most még bocs, de egy-kettőre
mackó úrfi lesz belőle,
s alussza majd téli álmát,
s szed majd nyáron szedret-málnát.







CSAK EGYET KONDUL


Csak egyet kondul s ismét egyet,
a gyászt, a döbbenést, a csendet
aprózza, mint terhét a hangya,
a község kis lélekharangja.

Rángatja egy falábú ember,
kongatja illő tisztelette.
Úgy tekint körl, mint mennyből
s az elhunytra csak ritkán gondol.

A kongás lassan megigézi,
falábát elevennek érzi.
A szabályosnál is csak éppen
kicsit ránt többet a kötélen.

Az a kicsi elég neki,
magát végvárban képzeli,
ahol öblös, roppant harangja
sisakos népet hív rohamra.







CSENGŐ SZÓL


Csengő szól -
kinek szól,
hova szólít,
tudod jól!

Csengő szól -
neked szól.
Hol az irka,
hol a toll?

Táskájába
csomagol
a kisdiák,
s már lohol,
mert csengő szól
valahol.







CSOKOR


Kicsi csokrom, tarka csokrom,
úgy kötöm, hogy mosolyogjon.
Minden szál virága
kacagjon rá anyámra.
Minden kelyhe neki nyíljon,
csillag üljön minden szirmon,
harmatcseppek fénylő gyöngye
valamennyi őt köszöntve.










DECEMBER


Beköszöntött
december,
az udvaron
hóember.

Kapott kürtős
kalapot,
azzal kíván
jó napot.

Kíván, s aztán
megbánja,
mert a napfényt


nem állja.

Napsütésben
folyton fogy,
szinte-szinte
összerogy.

Szívesebben
mond tehát
szép jó, hideg
éjszakát.







DÉLUTÁN


A domboldalon fürge
fenyőfák kergetőznek,
alattuk egymást nyomja
száz rétegben a kőzet.

Egy kéz melege halkan
kihül a rézkilincsen,
a szeretőmet várom,
pedig szeretőm nincsen.







EGYSZERŰBBEN


Valahogy egyszerűbben kellene,
a legegyszerűbb lenne a zene.

Igen, a zene, az mondaná el,
amit ilyenkor mondani kell

vagy elhallgatni. Jó volna a csend is.
Jó a hűvös csend. És néha idebent is.

És rád bízni, hogy te gondold tovább,
mint ismerős vers megkezdett sorát.

Hogy csak ritmusa lüktessen a csendben,
fáradtan, mint az óra, ha lejár...

A legegyszerűbb volna veled lennem,
és még egyszerűbb lenne a halál.







EMITT A VÖLGY


Emitt a völgy a lábaidnál,
a forrás, melyből sosem ittál,
amott a fehér országútja
s a szikár hegység csapott kúpja.

Így élnek örök szomszédságban
e megszokott, külön világban
így élnek évszázadok óra,
s ha nem volna az országúrja,

amit az ember keze döngölt,
úgy ráncosodna itt az ős föld,
oly változatlan egy-alakban,
mint valaha a kőkorszakban.

Nézem kitartón, moccanatlan,
s megkísérlem, hogy befogadja,
ezt a nagy, pihentető, áldott,
kihívó mozdulatlanságot.

A szemem szinte beleájul,
ő áll és nem vesz tudomásul,
nem szól, nem moccan, meg sem érez,
csak van - s alighanem elég ez







ESZTERLÁNC


Dal, dal, varázsdal,
hét szem kihúnyt parázzsal,
verssel, vérrel, varázzsal
vidítlak és keserítlek,
tegnapokban megmerítlek,
magad ellen szelidítlek.

Lánc, lánc, eszterlánc,
rég eloszlott az a tánc,
ki hátra ment, ki előre,
te maradtál meg belőle,
s szemed csücskében a ránc.

Volt, volt, be rég volt,
dombon törték a diót,
édes belét mind megettük,
csontos héját elvetettük,
mikor külön, mikor együtt,
ujjunkat bemaszatoltuk,
barna maradt, bárhogy mostuk.

Szállj, szállj, messze szállj,
pöttyös katicabogár,
hallgatott ránk, vitte szárnya,
köd előtte, köd utána,
azóta se látta senki
ujjad hegyén megpihenni,
huncut, aki elfelejti.

Dal, dal, varázsdal,
táltost etess parázzsal,
mondd a mesét, kell hogy tudjad,
mondd a régit, mondd az újat,
király lánya, göndör hajú
nyitva van az aranykapu,
nyitva van, ha be nem csuktad.







ÉN RAJZOLTAM


Rajzoltam egy ügyes házat,
Rája ablakot is hármat.
Az egyiken kinézek,
A másikon benézek.

Az egyiken kitekintek,
Kint az utcán látok mindent.
Harmadikkal mit csináljak?
Odaadom nagyapának.

A postás ha újságot hoz
Ott köszön be nagyapóhoz
Nagyapó majd elveszi
Pápaszemét felteszi.

Olvashat, mert van fény elég
Nem rontja a fáradt szemét
Hiszen az az ablak jó nagy,
Én rajzoltam nagyapónak.







FÁRADT KEZED AZ ASZTALON


Fáradt kezed az asztalon -
oly rezzenetlen, hűvös nyugtot ad:
lágy ráncaiból patakzik a csönd,
s árnyékától a fal világosabb.
Fáradt kezed az asztalon -
mennyit tett-vett, loholt a kötelesség
cselédjeként, amíg kissé riadtan,
kissé kifúltan elérte az estét!
S fáradt kezed az asztalon
most kérdőjellé horgad. Mit feleljek,
ha minden válasz visszás és fonák?
A hálát emlegessem? A szerelmet?
Fáradt kezed az asztalon
ismét csak terhekkel tetézve
kérlelhetem - kegyetlen kérelem -
új áldozatra, szolgálat-tevésre:
Légy, aki vagy, és soha meg ne változz!
Magadhoz légy hű - a teherbíráshoz!
Markolj belém, rázz föl, de el ne engedj:
a szorításod kell, nem a kegyelmed!
Az áram másik pólusa - anélkül
a görcsös gond mosollyá sose békül.
A tétova gyöngédség, amely olykor
feloldott, ritka ötpercekbe torkoll,
hogy meglássam bennük, mint sötétkamra
tótágast álló, tűnő képeit,
szigorún titkolt szenvedélyeid,
s hogy tudjam akkor: sohasem hagysz magamra.







A FENYŐ


Fiatal volt, a csúcson állt.
Megért vagy ezer éjszakát,
Tél után várta a tavaszt,
nyáron is nőtt egy araszt.

Ősszel dühödten rázta a szél,
fehérbe vonta talpig a tél -
alatta hómező, őznyomok,
felette csillag csillogott.



Most mind-mind lejjebb költözött:
ott csillog ágai között.
Most pille szárnyú, rezzenő
fényekkel ékes a kis fenyő.

Mintha csillagos eget
villantanának az ághegyek.
Temérdek apró fény körét,
szemek csillanó örömét.







FIÓK


Van Pistának
Egy fiókja
Ki-kihúzza
Be-betolja.
Mindenféle
Akad benne
Mágnes patkó
Rozsdás penge
Rajzszeg, radír
Üres doboz,
Vadgesztenye
Fenyőtoboz
Fél ceruza
Törött rugó
Olló, fénykép
Üveggolyó
Hegyző, körző
S még egy penge
Minden van, csak
Rend nincs benne!







GIPSZLÁB


S akkor a hammelni patkányfogó
harmadszor trombitált: Sorakozó!
S összegyűltek mind a gipszlábak
a szemfelszedők kirakatából,
s nekivágtak az őszi éjszakának.

Nekivágtak a lucskos mezőnek,
és az a fickó így biztatta őket:

Hopp, felemás lábak,
selyemharisnyásak,
völgyekben, hegyekben,
törzsetlen menetben,
egy ütemre, hoppsza,
hoppsza, ugrándozva!

Ki tudja hányszor borzongva, fázva
botlanak jeges pocsolyákba
azok a gömbölyű, gömbölyű térdek!
Futnék én is, hogy egyet utolérjek.

És egy gipszlábbal, gipszféllábbal
kocognék a világon által.
Ha elfáradna, hónom alá venném,
hogyha eltörne, gipszbe tenném,
gipszet a gipszbe, könnyen hordaná,
s tennék a világűr hóna alá
egy fél mankót - őszi latyakban
- hegyen-völgyön, hoppsza -
én sem lépkedek sokkal biztosabban.







GYURKA ÍRNI TANUL


Egyik betű pocakos,
A másik meg nyurga,
Melyikkel fogsz elsőbben is
Megbirkózni Gyurka?

Ha az első görbe lesz,
Nehogy kedved szegje,
Hisz előbb a csúnyábbja jön,
Csak később a szebbje.



Írj gyorsan egy másikat,
Azután még egyet,
A betűk a sor végén majd
Kiegyenesednek.

S végül az a sok betű
Pocakos és nyurga,
Éppen úgy áll össze, ahogy
Te akarod, Gyurka.







HOGYHA ELOLDANÁL


Hogyha eloldanál magadtól,
merre indulhatnék el akkor?

Hol lenne első menedékem,
hogy az emléked el ne érjen?

Járhatnék, ahol nem jártam még -
de mi várna rám, s mit várhatnék?

Mert fogadhat-e bizonyosság
olyan, hogy nem hasonlít hozzád?

S nem fájna-e a hasonlóság?
Nem érezném, hogy bitorolják?

Vackába nyüszítve, vonítva
kölyökállat kúszhat úgy vissza,

ahogy én egy riasztó estén
a visszautat megkeresném







HÓPEHELY


Hópehely, csillogó,
hull a földre millió,
táncra perdül szüntelen
táncos kedvű ünnepen.

Hópehely, csillogó,
hull a földre, jaj de jó,
vígan készül villogó
kékszegélyű takaró.

Hó alatt a lágy mező,
hó alatt a háztető,
pehely lebben, könnyed táncos
bálterem az egész város.

Elcsitul a fagyos szél,
hej, ilyenkor szép a tél,
jégvirága lombosodik,
hóvirágról álmodozik.










HŰVÖS ŐSZI ESŐ


Hűvös őszi eső,
se vége, se hossza,
a fázós bokrokat
mossa, egyre mossa.
Mossa a pázsitot,
az ösvényt, a fákat,
utcákat, tereket
s külön minden házat.

Csüng az eső ezer
vékony cérnaszála,
nincsen az az olló,
amelyik elvágja.
Neki-nekilendül
vadul záporozva -
hűvös őszi eső,
se vége, se hossza.







KÉT VÁLTÁS JÓKEDV


Két váltás vasalt jókedv
- kell-e több? -
jó prémes ködöknél melengetőbb.

Még egy egész guriga végtelenség,
meg egy kocka
hogy próbáljunk szerencsét.

Meg egy legyintés,
hogyha mégis vesztünk,
meg hogy olykor
gyönyörűk is lehessünk.







9X9 = 82


Kilencszer kilenc az nyolcvankettő.
Első látásra talán meghökkentő,
mintha azt mondanám:
kendermagot evett a kandúr...
- vagy még cifrábban:
kandúrmagot evett a kender...
No nem,
eszemben sincsen!
Az sem, hogy kijelentsem,
miszerint ötször öt az semmi,
hogy nem érdemes érte lelkesedni -
én a közismert négyzethez csak egyet
tettem hozzá, s az öreg egyszeregy
fület sértőn ropogni kezdett,
és összedőlt, mint tavaszi zápor
idején kezdő turista fölött
a kontármód felütött sátor.

Nagypapa képét csak egy hüvelykkel
toltam el, s mint hibás,
megcsúszott színnyomás,
nagypapa most felesleges fülekkel
ékeskedik hálószobád falán.

Kabátomat a szögre akasztottam,
de benne maradtam a kabátomban,
kesztyűmben feledtem a kezemet,
kalapomban a fejemet,
ezért a nagypapa fülét
te fogod helyre tenni,
s egyedül kell megfejtened:
kilencszer kilenc voltaképp mennyi.

Mellé is foghatsz,
én is melléfogtam.
Példának okáért kertész koromban.
Kitermeltem egy almafát:
törzse volt édes,
gyümölcse kérges - micsoda marhaság!
Csípős szatírát irt rólam tüstént
valamely füvész-kritikusom,
s bukfencet hányt a csúfondáros napfény
pázsittá kigöngyölt gondomon.

Pedig a rendet meg kell hogy teremtsem,
ha almafa: almát teremjen.

De ki teszi majd helyre a nagyapa fülét?

Értem, hogy szükségetek van
az egyszeregyre,
de ne hívjátok még a szerelőt,
hogy rendbe szedje
egy régi számtanirka hátsó
fedőlapja szerint,
mert mire ismét hozzászoktok,
én összezavarom megint.

És ha mutattok valakit:
a fronton volt, fél karját gránát tépte fel,
én is mutatok valakit:
itthon maradt és három ép fél karja van.

Bizony,
plakát-költészet ez.
Valahol fele úton révedez
a gúnyrajz és lelkifröccs között.

De hagyjuk most a költészet ügyét!
Végül is ki teszi helyére
a nagypapa fülét?

Mert aki vigyorogni akar rajta,
elintézhetem, hogy az ajka
neki is félrecsússzék, mint hibás,
selejtes színnyomás.

Lesz, aki úgy veszi, hogy csak játék,
de egyebet biz'isten, mit csinálnék?
Játék a világ,
a számtan esendő,
s kilencszer kilenc az nyolcvankettő.
Az egyszeregy kis játékmozdony,
és az ember ne csak osszon, szorozzon,
de szedje szét rugóját, kerekét,
s rakja össze jobban, mint volt elébb.

A világot csak egyetlenegyszer
csúsztatom el - csak egy hüvelykkel,
hogy elváljon a zöldtől a kék,
tőlem talán a keserűség,
tőletek pedig az a konok,
az a kegyetlen, megátalkodott...

De ezt nektek illene tudnotok.







KILENC TAVAT...


Kilenc tavat ha megkerülsz,
s a tizedikben elmerülsz,
kilenc tó hamar elfelejt,
a tizedik magába rejt.

Hínár simítja, lágy moszat
óvja megbékélt arcodat,
a viz csak ringat csendesen
iszapos, áldott fekhelyen.

Kilenc tó könnyű habja lejt,
kilenc tó könnyen elfelejt,
és elmossa a lágy homok
tükrébe vésett lábnyomod.

A tizedik, a tizedik
habjai súgva üzenik:
nekünk kínálta fel magát,
őrizzük lezárt ajakát.


Majtényi Erik - Kilenc tavat VIDEÓ

Link








KÖD


Köd, köd,
sűrű köd,
napsugárka
megszökött.
Eltakarja
hegyek lánca?
Belebújt egy
csigaházba?
Fergeteges
fellegekbe?
A tolvaj Ősz
zsebbe tette?
Aki tudja,
mondja meg:
hova bújt el,
hova lett?







MÁRCIUS 8.


Napsugár szól: itt vagyok!
Olvadnak a jégcsapok.
Megtelik a malomárok
Kinyílnak a hóvirágok.

Hóvirágok, ibolyák,
Mennyi kedves kis virág!
Telik egy szép csokrocskára,
A lányoknak - Nők napjára.







MIKOR HALLGATUNK


Mikor mi ketten hallgatunk,
sorsukra hagyott bányák beomolnak.
Mikor mi ketten hallgatunk,
súlyos tornya épül föl a sikolynak.
Mikor mi ketten hallgatunk,
szakadékot repeszt az ég felettünk.
Mikor mi ketten hallgatunk,
valakik szörnyűt mondanak helyettünk...







MINT TENYEREMBE DÖFÖTT PENGE


Mint tenyerembe döfött penge,
már úgy fáj a hiányod,
mint amikor a durván hasított
kéreg alól a gyanta felszivárog.

Estéim sárga lámpafénybe
burkolnak, és az éjjelem
iszonyatos: kifestett szájú
vigasztalanság hál velem.

Mint aki lopna s reszket a keze,
úgy lapulok meg az időben,
a léted fáj most, varázsos valód,
amelyet eloroztál tőlem.







MÓKUS


Mókus úrfi
a télre készül,
odút szemel ki
menedékül.

Mogyorót, diót
hord


halomra,
telik, telik
a téli kamra.

Maholnap
szél fúj, havazik,
majd csak
kihúzza tavaszig.







NAGYANYÁM


Mindig így látom: görcsös két keze
az ölében pihen.
Nem sír - a könny el is tévedne tán
a ráncok útvesztőiben.

Ha sírni tudna, azt siratnál váltig,
hogy elfogta a gyengeség,
s maga előtt engedte sírba szállni
tizenegy gyermekét.







NE NEHEZTELJ MEG


E verssorokat, aki férfi,
gondolom, könnyebben megérti.

Mert diktálta a makacsság,
amely nem árul zsákbamacskát.

Tollba mondta a kénytelenség,
mert arra vágyott, hogy szeressék.

És hogy hiába vágyott, miért is
tagadnám, hiszen csakazértis

kimondják, kibeszélik pletykás
rímek, s elfecsegi, ha nem más,

hát ez a magamutogatás, átkos
ösztön, amely sok szamársághoz

vezetett már, s vezet ezentúl,
az értelmen s az illemen túl.

Férfitársam, aki lemérted
súlyát magánynak, szenvedésnek,

s ütöttél volna a palánkba,
hogy vágjon öklödbe szilánkja,

és gyöngeséged eltitkolva
a vasat harapdáltad volna,

ne neheztelj meg érte, kérlek,
hogy lepcses szájjal kibeszéllek.

De tudod, édesanyánk óta
álmainkat asszony nem óvta,

és ha óvta, nem nekünk óvta,
és ami kín volt, reánk rótta,

s ami fájdalom reánk mérte -
mondom, ne haragudj meg érte,

de ami reggelünket rágja,
ami esténk kálváriája,

s ami az éjszakánk megrontja,
az ember egyszer csak kimondja.







NŐNAPI KÖSZÖNTŐ




Egy szál virág kettő
Bársony sziromfeslő.
Két szál virág három,
Karcsú zsenge száron

Négy szál virág öt,
Zöld levél között.
Minden virág gyönge
Szirma édesanyám néked nyit ma.

Erdő-mező bokrétája,
Néked virít nők napjára







OKTÓBERI SZÉL


Hej, hogy reccsen, hej, hogy roppan a sok száraz ág.
Hűvös őszbe, nyirokos őszbe fordul a világ.

Ha ilyenkor duhaj kedvvel nekilendülök,
és a fázó bokrok között táncra perdülök,

Hogy bokázik a sok sárga zörgő falevél,
Én vagyok az, én vagyok az októberi szél.







RANDEVÚ


A villanyóra délnyugati lapja
három társától végleg elmaradt,
a reggel megrekedt időt mutatja,
és áll, csak áll a béna pillanat.

Áll az idő - de hömpölyög alatta
a jövő-menő, zajló cáfolat,
s a három másik óralap fogadja
a pontatlan s a pontos párokat.

Majd egyszer odaállsz a negyedikhez
nyolc órakor - csak nézelődsz, pihensz,
az érkezőkre rá sem hederítesz,
és soha többé nem lesz fél kilenc.







SZÁMTANIRKA


Kockás az irkám:
számtanirka,
felét már sok-sok
szám tarkítja,
másik felét is
mind teleírom,
megférnek szépen a
kockás papíron.

Egyesnek, négyesnek
szilárd a lába,
kettesnek, hármasnak
hajlott a háta,
tátong a nulla,
az ötös: horgas,
perecet árul
sok kis nyolcas.

A nehezének
most neki kezdek,
s ha megtanultam
az egyszeregyet,
mind összeáll a
számsor és oszlop,
osztok és szorzok,
szorzok és osztok.

Kovács Kitti Számtanirka - VIDEÓ

Link








SZERELMES VERS


Te nem szeretsz, én sem szeretlek,
hazudjunk egymásnak szerelmet.

Talán erősebb lesz minálunk
ez a mi kegyes hazugságunk.

Nem is talán... Biztosan inkább,
mert magateremtette kínját

kínlódja legjobban az ember
legigazabb töredelemmel.

E lánc minden szemét vigyázva
ötvöztem - magam leigázva -

s a cella priccsére vetetten
önmagam börtönőre lettem.

Tudom, te sem vagy ezzel másképp,
s ennél többre miért is várnék,

ha nem szeretsz, ha nem szeretlek:
hazudjunk egymásnak szerelmet.

Magányos férfi, árva asszony,
lesz-e, ki nékünk irgalmazzon?

Cellánkba egy cipót behozzon?
Bűneink alól feloldozzon?







SZÓLTAM HOZZÁD


Szóltam hozzád, lehet, hogy nem hallottad,
szóltam hozzád, mikor messze voltál,
és láttalak, s a szemem beleborzadt,
hogy láttalak, és mégis messze voltál,
és hűs kezedet éreztem kezemben,
és ültél mellettem és messze voltál,
összecsapott váratlanul felettem
az egyedüllét, olyan messze voltál,
és nem hittem, és hinni nem akartam,
hogy mellettem is tőlem messze voltál,
s akkor ajkadra rátévedt az ajkam,
és te a csókon túl is messze voltál,
és az idő helyet cserélt a térrel,
és támadt szakadék, s te messze voltál,
szóltam hozzád, s a szó hozzád nem ért fel,
parányokra foszlott szét, s messze voltál,
és állt köztünk a percekből rakott fal,
s te túl voltál a falon, messze voltál,
mi lenne, hogyha nem csak a karoddal,
ha közelségeddel is egyszer átkarolnál?










A TAVASZ


Csipkés rüggyel,
madárfüttyel
köszön rám,
köszön rád,
s majd egy reggel,
ha víg kedvvel
jól megráz egy
almafát,
és a fáról,
minden ágról
szirmok fellege havaz,
földön-égen
csodaszépen
tündöklik fel a tavasz.







UTÁNAD KAPTAM


Utánad kaptam, s egy nyaláb
levegőt markolt a kezem,
mért rejti olykor el magát
a fűszerízű szerelem?

Tóparton csendes csónakok,
láncuk fázósan megremeg,
köszönnék nekik: jó napot!
de hátha meg sem értenek.

Egy ember antennát szerel,
hallgatni az olimpiát,
leköti magát százezer
csip-csúp dologgal a világ,

és senkinek sincs ideje
egy kissé törődni velem,
s mint el-elhalkuló zene,
úgy zsong körül a szerelem.










VIRÁGÉNEK


Megyek utánad, jössz utánam,
csupasz a vállad, csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes, meg azt az áldott,
azt a keserves bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.










FORDÍTÁSOK


Magda Isanos: GYERMEKEM, NE KERESS


Gyermekem, ne keress, a földi lények
mind rólam szólnak majd, s igazat beszélnek.
Ne mondd, amikor nem leszek:
édesanyám már ezt sem érte meg.

Ott mosolygok majd minden virágon,
tudd meg, hogy gyakorta körüljárom
esőfelhőként mind a kerteket,
hol sok eltöltött delem szendereg.

Ha szenvedsz, esténként szólíts engem,
s én szíved szavára megjövök,
még ha szárnyammal át is kell szelnem
a láthatárt a tengerek fölött.

Új orcámtól ne ijedj meg, szívem.
Ne mondd: az én anyám nem volt ilyen.
Majd megismered a meséimet,
ha ablakodban a nyárfa zizeg.

Sok jelből megtudod, hogy én jövök,
hogy én álltam meg az ágyad fölött,
átölel, meglásd, a hűs lehelet,
s a csillagok ágyadhoz térdepelnek.

/Majtényi Erik ford./







 
 
0 komment , kategória:  Majtényi Erik   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 473
  • e Hét: 1276
  • e Hónap: 26231
  • e Év: 143585
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.