Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Tüzek a végeken
  2011-10-15 15:31:12, szombat
 
 
Missuray-Krúg Lajos: Tüzek a végeken

Előszó az első kiadáshoz

Tárgyilagos történelmet írni csak hosszú évtizedek távlatából lehet.
De a tisztánlátáshoz szükséges ismernie a történetírónak
mindazokat a lelki folyamatokat is, amelyek a leírandó
múlt eseményeit irányították.
Csak így állíthatja össze a részletek mozaikjából azt az összefüggő képet,
mely az illető kor történelmét hű ábrázolásban tükrözi vissza.

Ebben az irányban végzett hasznos munkát az előttünk fekvő könyv írója.
A nagy összeomlás egyik epizódját, az ősi fészkéből elsodort
selmecbányai almamáter menekülését s a főiskola ifjúságának
a szomorú változások idejében átélt küzdelmeit írja le, a tárgyilagosságra és
a történelmi hűségre való törekvés legjobb szándékával.
Azt hiszem, ezt a célját el is érte s ezzel az utókor történetírójának
is jó szolgálatot tett.

Vajha a Gondviselés meghozná a szebb jövő általános, boldogabb,
nemzeti anabázisát.

Sopron, 1930. évi április hó 5---én.

Fekete Zoltán

Előszó a második kiadáshoz

Fájdalmak, keserűségek, könnyes szomorúságok,
a magyar balvégzet sok bánatos emléke sorakozik
e szerény könyv lapjainak fekete betűi mögé.
Sokat elmondtam, még többet elhallgattam!
Az igazságot kerestem, nem a kérlelhetetlen valóságot.
Rabsorban sínylődő magyar véreim, a ti vigasztalásotokra írtam ezt a könyvet,
hozzátok szólok névtelen apák! Fiaitok drága élete volt a véres áldozás bére.
Elesettségünkben, nagy nemzeti elzuhanásunk után, sehonnaiság,
rabsors, átok várt mindannyiatokra. Tudom azt jól.
De a fellobbanó tüzek a végeken bevilágítottak a dermesztő homályba
és a bizakodás melegét és reménység lángját sziporkázták széjjel...
Esett, szép, szomorú fejetek felfigyelt egy szóra, s e szó neve SOPRON neve volt.
Az első győzelem, amely után pajzzsal és nem pajzson tértek meg fiaitok.
Mert a ti fiaitok voltak ezek is! Reinkarnálódott lelkük.

... És ma? Olvassátok el ezt az írás még egyszer.
S ha megül a bánat, ha gyötör a kétség, --- az a mély megingathatatlan
hit tartson meg benneteket, hogy nem az a nagy nemzet, amely sohasem bukott el,
hanem az,
amelyik fel tud kelni bukása után!

Sopron, 1930. évi szeptember hó 8---án.

Krug Lajos

Legyen ez a könyv hősi halottaink könyve!

Szenteltessék azok emlékének, akik a becsület mezején küzdve,
mindnyájunkat megelőztek.

... Emlékük a hosszú, téli estéken odaül majd a tűzhelyeink mellé,
nevüket szárnyra kapja a bujdosó szél és megható,
szép mesét suttog fiatal életekről,
--- nagy álomlátókról --- akik kinőttek a szürke mindennapiság méreteiből
és túlnőttek magán az életen is... Akiknek lelke hasonlatos volt a fáklyához,
mely elégett, míg másoknak világított.

A Kárpátoktól le az Aldunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna én is magyarnak
E néphez állanék ezennel én.
Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

(Petőfi Sándor: Élet vagy halál)

--- ,,Minden frig kő lehullta megkíván
egy csepp görög vért! És sok a kő!"

(Shakespeare)

A szétdúlt ősi fészek.

Nem véletlen, de önként támadt érzés adja kezembe a tollat,
hogy papírosra vessem a leghűségesebb város leghűségesebb
főiskolájának történetét, Odysseáját és kálváriajárását
Selmecbányától Sopronig.

Néhány évvel azelőtt a rektorátus és a köri elnökség felkért,
hogy írjam meg a főiskola menekülésének hiteles történtét.
A kérésnek eleget is tettem, de az akkor még fennálló vis major
következtében leírásom napvilágot nem láthatott.

Selmec! Te kedves, ősi fészek! Bár írhatnám már soraim élére:
Selmectől vissza Selmecig!

Ősi almamáter! Emléked úgy száll a szívemre, mint árny a habra.
Te élsz közöttünk még ma is! És emlékeztet, e tradíció megerősíti bennünk
a felszabadulás eszméjének diadalába vetett hitünket.

--- --- ---

Selmecbányán az utolsó előadások 1918. évi október 6---án kezdődtek meg
a főiskolán. Hozzávetőleg négyszázan iratkoztak be,
a ezek közül alig akadt harminc civil hallgató.
Hosszú négyéves frontszolgálat után visszaözönlött a sok hadviselt főiskolás
az iskolapadok közé, folytatni félbeszakított stúdiumukat.

Tanulni jöttek mindannyian, de már az előadások kezdetén vészes
kór zavarta meg a békés munkát. Az egész városban spanyoljárvány*
szedte az áldozatait. Majd minden második ember betegen feküdt.

Az előadótermek kongtak az ürességtől.

És meg---megcsendült a lélekharang hangja...

Akkoriban minden nap temettek Selmecen! ---

Október 20.---ától november 6.---áig öt halottja volt az ifjúságnak is.

Gyászolt a főiskola. Talán sohasem volt ily mélységes a gyásza!...
A Hibalka és Leányvár felett vészes fellegek tornyosultak.
Mindenki érezte a nyomasztó szélcsendben a közelgő vihart.

Baljóslatú sejtelmek kínozták az ifjúságot.
Akaratlanul is erőt vett a bizonytalan jövő nyomasztó érzete és
szinte félt mindenki a holnaptól, mintha csak sejtette volna,
hogy szerencsétlen, lethargiába süllyedt hazája mily végzetes
események előestéjén áll.

... És jött az események vad egymásutánjában a ,,vértelen,
őszirózsás forradalom", a népköztársaság kikiáltása, a detronizáció,
a nemzeti összeroppanás,
és a végzetszerű sorrendben a teljes összeomlás.

A másfélszázados, dicsőmúltú selmeci főiskola sorsa is elvégeztetett:
menekülés a cseh invázió elől!

Elpusztult az ősi sasfészek, elveszett a Felvidék, elkallódott Erdély és Dél is!

... És megkezdődött a főiskola kálváriajárása, amit hány, de hány fiatal tehetség
és kiváló, szinte pótolhatatlan nagy professzor életével pecsételt meg.

A szörnyű temetés ekként ért véget!

... --- ,,S zászlók ronggyá tépve
A sírnak ölébe
Leszálltak, a jelszót súgva le a mélybe...
--- A szabadság sírját elhalt hősök árnya
Mormogó gyászdallal búsan körülállja ---
S tétovázva szállnak
Kísértetes árnyak:
Ki hallja a hangját csendes zokogásnak?!"...

Ne így! Tragikus sorsú főiskolánkon 'tán beteljesedett az ó---indusok
egyik bölcsmondása, hogy a legnemesebb gyümölcsű fát dobálják meg a legtöbben;
--- de én azt mondom, aki az est beálltával csak a hosszú és sötét éjszakára gondol,
el kell, hogy szomorodják. Túl kell az éjszakán gondolnunk, a hajnalra, a holnapra!

--- --- ---

Október közepe táján a rektorátus felszólítja az ifjúság vezetőségét,
hogy tegye meg az előkészületeket egy esetleg alakítandó polgárőrség
megszervezésére.
Annak szabályzatát dolgozza ki, és 48 órán belül nyújtsa be
a politikailag megbízhatatlan elemek névsorával együtt.
Ezzel kapcsolatban azokról a több nyelvet beszélő hallgatókról is terjesszen
be jegyzéket, akik bármikor propagandakörutakra küldhetők.

Egyszóval, míg 1918 őszén hazánk összes szinte kizárólag csak
politikai és elvi kérdésekkel foglalkoztak, --- amit leghívebben
az október 20---án Budapesten megtartott diák---kongresszus tükrözött vissza,
--- addig főiskolánk ifjúsága már a rend és
a közbiztonság megóvására szervezkedett.

Október 22---én érkeztek be az elnökséghez a nagyváradi---,
majd másnap a kassai jogakadémiák jegyzékei, a budapesti
műegyetem felszólításával együtt. Nevezett főiskolák csatlakozás
céljából küldték el 10 pontba foglalt kívánságaikat.

A pontozatok lényegileg egyeztek. Magyarország függetlenségét,
önálló hadsereget és magyar vezényszót, nemzeti bankot,
a háború befejezését, és a hadinyereségek elkobozását követelték.
A király személyére vonatkozólag pedig a félévi budapesti törvényben
kimondandó kötelező voltát sürgették.

Az ifjúság higgadtabb többsége az október 26---iki közgyűlésen erre
vonatkozólag következőkben határozott:

,,A főiskola ifjúsága passzív magatartást tanúsít, tényleges részvételre
nem hajlandó, bár örömmel üdvözli ezen általa is nagyobbrészt üdvösnek
elismert követelések teljesülését".

A közgyűlés felszólítására és a közhangulat megnyugtatására a
választmány bejelentette, hogy a közbiztonság megóvása érdekében,
a rektorátussal egyetértve, a szükséges intézkedések már megtörténtek,
de mivel e kérdés tárgyalása még nem aktuális, hallgatásra kötelezte magát.

November elsején, a délutáni órákban híre járt,
hogy Budapesten ,,forradalmi kormány" alakult.
Általános izgalom vett erőt az ifjúságon, de mindenki kételkedett
e hír komolyságában.
Még aznap délután a választmány táviratot is kapott,
hogy Pesten győzött a forradalom,
és a teljes hatalmat a ,,Nemzeti Tanács" vette át, amely további intézkedésig képviseli Magyarországon a végrehajtó hatalmat. Mivel rendes aláírás nem volt nemcsak
a mi táviratunkon, de a többi hivatalén sem volt, nem tekintettük hiteles átiratnak és tanácsosabbnak tartottuk a tartalmát elhallgatni mindaddig,
míg valahonnan pozitív intézkedés nem történik.

Annál nagyobb meglepetésünkre szolgált, másnap reggel nyolc órakor
az Ifjúsági Kör fekete tábláján megjelent rektori hirdetés,
mely szerint az ifjúságot fél 9 órára --- a főiskola V. A tantermébe ---
gyűlésre hívja össze.

...A kitűzött időre az ifjúságon és a professzorokon kívül egybegyúlt
Selmecbánya városának minden számottevő egyénisége.

A túlzsúfolt teremben halotti csend uralkodik.
Az egybegyűlt ifjúság néma felállással üdvözli
a rektor megjelenését és mindenki lélekzetvisszafojtva várja az elkövetkezendőket.
A rektor komoly arcán nem mindennapi izgalom sápadtsága látszik.
Átvéve az elnökséget, katonás rövidséggel bejelenti a forradalom
győzelmét és kéri a szükséges lépések megtételét.
A nyugodt szavak dacára hihetetlen izgalom vesz erőt a hallgatóságon.
Még a professzorok jelenléte sem képes csendet parancsolni!
Egyik ideges indítvány a másikat éri, míg végre közfelkiáltással
az intézkedés teljes jogát a közgyűlés a rektorra bízza.
D. főtanácsos felveti a polgárőrség felfegyverzésének és a helybeli cseh
ezred leszerelésének kérdését.

Miután a derék trencséni tót honvéd karhatalom
teljes hűségéről parancsnoka biztosított bennünket,
az ifjúság teljhatalmú katonai parancsnokává Sikorszky tart.
tűzérfőhadnagy, főísk. hallgatót választja meg.
Ezekután az ifjúság bevonult a régí katolikus gimnáziumba,
ahol a honvéd---bányakarhatalom székelt és követelte a készenlétben
lévő fegyverek kiosztását. Egy másik katonai bizottság kereste
a fehérnemű gyárban székelő 38---ík cseh tüzérezred parancsnokát
és felszólította a kaszárnya átadására. A legénység leszerelt
s a főiskolai őrség vette át a raktárak és laktanyák őrzését.

Délután volt az eskütétel, A jelenlevő, közös hadseregbeli cseh
ezredes könnyekre fakadt, mikor látta a magyar főiskolai ifjúság
lelkesedését.
Német nyelven bár, de szívből fakadó jókívánságait tolmácsolta
és sajnálkozásának adott kifejezést, hogy nem lehet potyára ő is ennek a lelkes,
hazafias érzelmű nemzetnek!

Másnap a végleges leszerelés is megtörtént.
A cseh ezred megfelelő ruházattal ellátva, külön vonaton indíttatott el
s így az idegenek közül, további intézkedésig csak az ezredes maradt a városban.

November 4.---én érkezett haza Selmecbányára az első katonavonat.
Nagy csetepatéval, lövöldözve a vasúti ablakokból!
Úgy, mint mindenütt az egész országban. De a pályaudvaron már szeretettel
várta a főiskolai polgárőrség. Kordont vont a vonat körül, leszerelte
a tisztelt társaságot, átvizsgált mindenkit. Elvette az összes fegyvert,
gépfegyvert és egyéb hadifelszerelést, a katonákat pedig hazabocsátotta.

Az ifjúság lassanként állig fegyverben várta a fejleményeket.
Éjjel---nappal őrséget adott.
A legszigorúbb katonai fegyelem uralkodott a bajtársak között,
úgy, hogy Selmecbányán a forradalomnak még nyoma sem látszott!
Kiküldött erős járőrökkel és különítményekkel
a vidéket is ráncba szedte. Komolyabb ellenállásra csak
Jalnán talált, másutt egész normálisan folyt a leszerelés.

Egyízben Besztercebánya is tőlünk kért katonai erősítést,
de kénytelenek voltunk megtagadni. Erőnkhöz mérten túlságosan
nagy és nehéz terepet tartottunk amúgy is megszállva!

Így múltak a napok, Nappal legnagyobbrészt előadásokra járva, éjjel katonai
szolgálatot teljesítve.

November 10.---én terjedt el annak a híre, hogy a csehek átlépték a határt
és nagyobb csatározások folynak Nyitra vármegyében.

Erre a vészhírre a főiskola ifjúsága egyhangúlag kimondja: bármi történjék is,
a legvégsőkig ellentáll!

Saját kebeléből tíz tagú ,,katonai tanácsot" alakít, arra ruházza az intézkedés
korlátlan jogát. Azonnal érintkezésbe lép Budapesttel.
Felajánlja fegyveres szolgálatait
a magyar kormánynak. Kér erősítést komoly ellenállás lehetőségére,
Sajnos, válasz, többszöri sürgetése dacára, sem érkezik!

Minden komolyabb esemény nélkül telnek a napok november 20---ig.
Egyszerre híre jár, hogy a csehek ismét előre nyomulnak,
mivel a Heltay vezetése alatt álló tengerész---különítmény és más csapatok is
a Felvidékről rendszeresen visszavonulnak, Erre a leverő hírre az ifjúság elhatározza,
hogy a főiskolának minden ingó értékét, berendezését, műszerét,
gyűjteményét összecsomagolja.

December első napjaiban végre megérkeztek a minisztériumok utasításai;
,,Mindent összecsomagolni! A hallgatóság várja be a cseheket, de a kormány
a fegyveres ellenállást nem engedélyezi.

Budapesten úgy látszik az a szellemnélküli bölcsesség érvényesült,
hogy ellentmondás nélkül kell alávetni magunkat a nehéz körülményeknek és
győztes ellenségeink akaratának, hiszen a jobb belátás előbb---utóbb úgyis
győzedelmeskedni fog. Az akkori kormány új hadügyminisztere pedig:
nem akart többé katonát látni!

A hatalom emberei nagy vész idején eszüket szokták veszíteni...
És a sok ,,nemzetmegváltó" magyar jakobinus kezén elveszett az ország!

Ilyen kilátástalan, gyászos körülmények között virradt az ifjúságra
december tizenharmadika.

A másnapi elvonulásra megtörtént már minden intézkedés...
De a déli órákban arról értesítették a karhatalom parancsnokságát,
hogy a csehek már Zólyomban vannak.

A tizestanács felelősségének teljes tudatában állandóan értekezett és intézkedett.

Délután három órára megérkezett a délelőtti hír hiteles cáfolata.
Esti kilenc órára hírdették azt a közgyűlést, melyen a másnap délután
öt órára tervezett elvonulás részleteit tárgyalták volna.

A gyűlés terme zsufolásig meg is telt. Nem hiányzott onnan senki sem!
A közgyűlés az elvonulás megszervezését Szita István, tart. főhadnagyra bízta.

Nagyban folyt még a tanácskozás, amikor féltizenkét órakor
beérkezett a polgárőrség járőre, rendkívül fontos jelentést hozva magával,
melyet a tizestanács nevében Popper József, erdőmérnökhallgató vett át.

A garamberzencei állomásfőnök titkos telefonjelentése volt ez,
amely szóról---szóra így hangzott:

,,Most a tízórai személyvonattal 48 cseh katona és 3 tiszt érkezett
Garamberzencére. A körmöci cseh zászlóalj reggelre szintén felvonul
Selmecbánya és Zólyom irányában.
A most érkezettek még csak előőrsök, de céljuk a selmeci főiskolásokat
az összes visszavonulási vonalaktól elzárni.
Azért tanácsolom, --- ha jónak találják, --- azonnal meneküljenek,
de semmi szín alatt sem Garamberzencének, hanem
a körülbelül 25km---re fekvő Hontnémeti irányában gyalog.
Többet nem mondhatok, mert a csehek nagyon figyelnek engem!"

Erre a hírre leírhatatlan izgalom vesz erőt az ifjúságon.
Mindenki beszél, kiabál! Illyés Károly, ifjúsági alelnök, aki a közgyűlést vezette,
Gelsinger László, köri főszámvevővel együtt, bottal ütik a táblát,
hogy csendet teremtsenek. Az elnöki csengő gyengének bizonyult!

Hogy a kedélyek némileg lecsillapodjanak, az elnökség tíz percre
felfüggeszti a gyűlést és nyomban tárgyalást kezd a tizestanáccsal,
melynek percek alatt nyélbeütött tervezetét: Folch György, köri elnök terjeszti elő.
Ezt a közgyűlés egyhangúlag el is fogadja.

Eszerint mindenki menjen haza, csomagolja össze értékeit és
minden megmenthető ingóságával együtt jelenjen meg éjfél után
két órával a posta épülete előtt.

Így ért véget éjfél után félegy órakor az utolsó ifjúsági közgyűlés Selmecbányán.

A helybéli és vidéki fiúk, akik menekülésre nem gondolhattak, felkeltették
a város vezetőségét és karhatalom segítségével szekereket, kocsikat rekviráltak.

Az ifjúság zöme hazafelé iparkodott. Lázas sietséggel csomagolta
össze kisded értékeit és meghatottan köszönt el a vendégszerető,
kedves, mindig a főiskolásokkal érző selmeci házigazdáktól.

És egy---kettőre, a posta előtt, a bőröndök, csomagok egész hegye torlódott össze.

Milyen végtelen szomorú képet is nyújtott a hideg, fagyos,
decemberi éjszakában felvonuló több száz fiatalember, amint görnyedve,
gondterhes arccal hordta össze bőröndjeit, főiskolás nyelven:
,,betyárbútorát"; rudakon vagy szánkón szállítva a kijelölt helyre!
Az üzletek mind nyitva voltak egész éjjel. A hivatalokban talpon volt mindenki!

Az egész városon érezni lehetett a lázas izgalom érverését....
Úton útfélen megható jelenetek egész sora játszódott le.
És hány, de hány csinos selmeci kislánynak könnybefúlt szemében látta
meg önmagát sok elkeseredett, szomorú fiú!

Hányszor hangzott el: a viszontlátásra, ... a viszontlátásra!

.... Hej, ki tudja pedig mikor lesz az még?!

A vagyonkáját féltő ifjúság azonban a megtorlás napjaira is gondolt.
Száz fegyvert, kellő védőburokkal ellátva, a kör udvarában ásott el,
a többit pedig magával vitte. A kézigránátokat kutakban helyezte el.
A szükséges muníciót kiosztotta, a nélkülözhetőt szintén elrejtette.

Hajnali félhárom órakor indult el az első, csomagokkal megterhelt szekér.
Azután sorjában a többi! Félhat órakor Illyés, Frink, Farkas,
Seemann és Popper, mint legutolsók hagyták el szánjukon Selmecet.
A szentantali jószágkormányzó jóvoltából még újabb négy kocsi
is rendelkezésükre állott, melyekkel utólérve az előttük gyalog menőket
s azokat szintén felvéve,
féltizenkettőre, --- a személyvonat indulásáig, --- mindnyájan szerencsésen
beérkeztek Hontnémetibe. Az ottani állomásfőnök a csomagoknak nem volt
hajlandó kocsit adni, s mivel az állomáson üres kocsi nem volt,
Szita parancsnok két burgonyával megrakott teherkocsit foglaltatott le.
Kiürítette és az ifjúság holmiját azokba rakatta be.
A két kocsit pedig a tizenkét órakor Korponáról befutó személyvonathoz csatoltatta.

A beérkező vonat mellé azonnal megfelelő fegyveres őrség került.
Mikor pedig az ifjúság minden tagja elhelyezkedett már, a parancsnok
a vonatot személyesen indítatta el.

A kocsik zsufolásig teltek meg főiskolásokkal. Elég keserves út után,
este hat órakor, törődött és holtfáradt utasaival befutotta a vonat Vácra.
Innen, összeköttetés hiányában, a tizestanács egy---egy tagja telefonon
kérte fel a hadügy---, pénzügy--- és földmívelésügyi minisztériumokat
megfelelő intézkedések azonnali megtételére.
A kérelmet a minisztériumok hihetetlen gyorsan és
a legkedvezőbb módon intézték el. Rendelkezésre bocsájtották
a szükséges kocsikat, melyeket azután a bécsi személyvonathoz csatoltattak.

Este 11 órakor érkezett be, Budapest nyugati pályaudvarára,
a főiskolás---vonat. Két előzékeny miniszteri tisztviselő már várta az állomáson.
Megvendégelte az ifjúságot, átvette az összes fegyvert,
a három gépfegyvert és a muníciót. A fiúkat pedig
az Áldás--- és Alkotmány---utcai Res.Spitalban, a számukra kijelölt szállásokon,
helyezte el. Itt újságolták azután, milyen szomorú sors
érte az utolsó garamberzencei vonatot. A csehek a kocsikra sortüzet adtak
s csak amikor már kiszálltak a vonatot kísérő fiúk, szüntették be a tüzet.
Csapszékízű szitkozódásokkal illették a magyar fiúkat.
A katonaruhás, tisztirangban levő főiskolásokat pedig megrugdosták,
megköpdösték és arcul ütötték a túlerőben levő
,,új hódítók, a nyugati kultúra zászlóvivői!" tiszti rangjelzéseiket letépték,
csomagjaikat lefoglalták és leírhatatlan intézkedések és
kellemetlenkedések közepette bocsájtották csak szabadon
szerencsétlen áldozataikat.

Még a zsebóráikat is elszedték!

Fogcsikorgatva hallgattuk e híreket. Tehetetlenségünk tudatában is ökölbe
szorultak a kezek.
És a felemelkedő sok száz magyar ököl le fog sújtani egyszer!

Elvakult, szegény Európa! Ezt a békét azután megcsináltad!
A ,,a nyugati kultúra és humanizmus" szent nevében feltoltad a
Balkán határvonalát a Királyhágón innen és túlra is
és megnyomorítottál vele egy ezeréves kultúrát.

Akit az isten meg akar büntetni, azt vaksággal veri meg.
A trianoni vak építőmesterek, szerencsétlen tákolmányuk romjai alatt lelik
majd egykor dicstelen halálukat!

Ez bizonnyal igaz.

Akik szelet vetnek, vihart aratnak. Ezt majd egykor önmagukon tapasztalják
a gonosz magvetők. Az igazságot haladó útjában nem lehet feltartóztatni.
Jön és ítél! És az igazunk már ott kezdődik, hogy nem örvendhet
a gyűlölet diktálta békének még a zsákmányáért remegő bitorló sem,
mert görnyed az átok súlya alatt és rettegve várja a leszámolást.

A trianoni diplomatákra célozva mondja a francia zseni egyik
legnagyobb élő képviselője, a magyarság tragédiájának igaz megértője,
Claude Farrere:
,,Óriási a felelősségük az utókor előtt, --- én nem szeretnék az ő lelkiismeretükkel
a sírba szállani!"

Gyakran űzöm el magamtól e kérdést, de mindig visszatér: van --e
igazságszolgáltatás a történelemben?

Vaj ki hihetné el, hogy Mária Terézia alapította s 1763 óta
Selmecbányán székelő, világhírű almamáterünk, hazánk
e legrégibb műszaki főiskolája, ily hajnalra virradhat?
Hogy rabbá lehessen az ősi föld,--- ez a drága,
bölcsőt, kenyeret és sírt adó magyar föld?!

De a Golgothát járó nemzet tragikus sorsában osztozkodó főiskolája
tántoríthatatlan hittel bízik abban, hogy igenis van történelmi igazságszolgáltatás
és hogy egyszer majd csak elérkezik kálváriajárásának utolsó stációjához
s ez nem Sopron, sem nem Stiavnica, hanem Selmecbánya lesz!...

...Gyermekek álma, ifjak reménye, szenvedők balzsama, holtak ébredése,
légy üdvözölve szebb magyar jövő!

Evoe, nagy magyar feltámadás!

,,Teremt---e Isten több magyart
Míg a világ, míg napja tart
Ha mink is elfogynánk?"

Második invázió előestéjén.

Megkezdődtek ezután a kilincselések egyik minisztérium ajtajától
a másik minisztérium ajtajáig, a végleges elhelyezkedés
minden komolyabb reménye nélkül.

Szerencsére Thurner Mihály dr., Sopron város polgármestere,
megszánta ezt a hazátlanul bolyongó, szegény főiskolát s minden erejével azon volt,
hogy Sopronnak, ennek az amúgy is híres iskola---városnak szerezze azt meg.
Felajánlotta a háború idején épült, elég modern ,,Károly---király laktanya"
helyiségeit, hogy addíg, míg a város megfelelőbb épületekről nem
gondoskodhatik, egyenlőre ott helyezkedjék el.

A főiskolai tanács, a minisztériumokkal egyetértve, kapva kapott
a kedvező ajánlaton, s így került a selmeci M. kir. Bányamérnöki
és Erdőmérnöki Főiskola a magyar kultúra nyugati végvárába.

A soproni laktanya helyiségei természetesen az igények teljes leszállítása mellett
is alig feleltek meg a célnak. De azokban a nehéz időkben sokat válogatni
igazán nem lehetett!

Lassanként megkezdődtek az újabb beíratások, majd az előadások.
Fekete táblákon, krétával pótolva a hiányzó műszereket és gyűjteményeket!
Igazi kínlódás volt ez: úgy a professzorok, mint a hallgatók részéről!

Ezen tűrhetetlen állapotokat azután betetőzte a vörös rém megjelenése.
Talán legjobb lenne ezt a lapot kitépni hazánk történelméből!

Az ifjúság zöme ellenforradalmi eszmékkel foglalkozott.
Egy része kimenekült az országból, támogatva az időközben
Szegeden megalakult nemzeti kormányt. A másik része pedig
szorgalmasan böngészte
a Bécsbe menekült Gömbös Gyulának, titokban átcsempészett, jobb jövőt ígérő:
,,Bécsi Magyar Futár"---ját.

A nagycenki ellenforradalom egyik szervezője is a halálra keresett, rábaközi születésű
Luther Árpád erdőmérnök---hallgató volt!

Sajnos azonban, akadtak ezen a főiskolán is olyanok,
akiket elkábított a mézes maszlag, nagyhangú frázis és írott malaszt!
Igaz, nagyban hozzájárult ehhez Stromfeld látszólag vörös---kokárdás csapatainak
szenzációs előretörése a felszabadított felvidéken.
Különösen Selmecbánya felszabadítása!...

De nem egy akadt közülük, aki nevén nevezve a gyermeket, felemelte tiltó
szavát és gerincesen bele mert nyúlni a darázsfészekbe,

Takács Ferenc, ifjúsági---köri elnök, kiváló szónoki tehetségével,
előrelátásával és ritka diplomáciai érzékével sok végzetessé válható
kellemetlenségtől mentette meg az ifjúságot. Ilyenformán eleget téve Istennek,
kijátszotta Caesárt.

Nappal csak beszélt, de éjjel cselekedett! Kipróbált embereivel kiszabadította
és megszöktette börtöneikből az ú.n. ,,ellenforradalmár" bajtársakat.

A borzalmas emlékű vörös uralom kimúlta után ismét megteltek a padsorok.
Az összes leigazolt főiskolai polgár, karhatalmi alakulatok tagja lett
és ismét a teljes rend és fegyelem visszaállításának szolgálatába állott.
Az ú.n. főiskolai ,,Suhajda---csoport" pedig, a vidéken járőrszolgálatot teljesítve,
szedte össze napról---napra a Budapestről menekülő direktóriumok letűnt nagyságait.
Egy hajszálon múlott,
hogy a vérszopó Számuellyt---t nem élve fogta el az ország.

A szónoki tehetséggel megáldott és több nyelvet beszélő főiskolásokat
propaganda előadások tartására küldték ki vidékre.
E fiúk közül különösképpen kivált úgy magyar, mint német beszédeivel,
nagy szónoki készségével, lelkes magyar szívével az ébredő magyarok helyi
csoportjának titkára, szegény, jó Domschitz Ferenc erdőmérnök---hallgató.
Ezen főiskolás csoportok tipikus alakjai voltak még Szita István főhadnagy,
mint a propaganda bizottság szervezője és az örök humorú
Kondér István főiskolai hallgatók is.

Lassanként az országban helyreállt a várvavárt konszolidáció.
A katona--- és hadifogolykurzusokat felváltotta a régi tanulmányi rend.

...De hirtelen ismét felütötte fejét egy újabb rém, a nyugatmagyarországi kérdés.
A második invázió veszedelme!

1920 november vége felé az osztrákok erélyes mozgolódásai folytán
a kormány kénytelen volt a nyugatmagyarországi kormánybiztosságot
ujra felállítani. Mindenütt az a rémhír keringett, hogy Magyarország nyugati
részét simán és egyszerűen kell majd átengedni Ausztriának, mint ahogy
a trianoni békeszerződés minden pontját teljesíteni kellet.

Eddig a nyugatmagyarországi kérdést a hatóságok kellő komolysággal
és megértéssel nem is kezelték. Ezirányban oly nagyfoku mulasztások
és végzetes hibák történtek, amelyek szinte eljátszották
a magyar szempontok diadalra jutását.

Gróf Teleky Pál miniszterelnök a tizenkettedik órában még segíteni
akart és felkérte gróf Sigray Antalt a főkormánybiztosság elvállalására.
November közepén ez meg is történt. Nagy megnyugvására szolgált e
kiváló államférfiu megjelenése, e politikailag teljesen bizonytalan és nyomasztó nyugatmagyarországi atmoszférában!

Egymást érték a tüntető felvonulások, népgyűlések és minden magyar érzésű ember
sietett szeretett főkormánybiztosának segítségére.

1921. január 7.---én azonban megérkezett a magyar békedelegáció
elnökéhez: gróf Apponyi Alberthez a nagykövetek tanácsának jegyzéke,
mely minden magyar reményt ismét rombadöntött és
Nyugatmagyarország átadásának kérdését a legreálisabb formák közöt aktuálissá tette.

Ezek szerint: ,,azon magyar területek, melyek Ausztiának itéltettek,
Magyarország által előbb a szövetséges hatalmaknak adassanak át,
melyek azokat Ausztiának ujból átengedik".

Későbbi sajtókommentárok és félhivatalos jelentések mégis egyre azt feszegették,
hogy az entente szertené, ha a nyugatmagyarországi kérdésben
a két szomszéd állam között békés megegyezés jöhetne létre. Csakugyan úgy látszott,
mintha Gratz Gusztáv külügyminiszter önérzetes válaszjegyzéke
gondolkozóba ejtené a koncot leső Ausztriát.

Renner kancellár maga kinálja fel ujabb tárgyalások lehetőségét
és a legbarátságosabb megegyezésre appellál, ami mindkét ország közös érdeke.
Meg is kezdődnek a tárgyalások gazdasági és etnikai alapon,
de gróf Csáky és Gratz márciusi tárgyalásai nem vezetnek kielégítő eredményekre.
Május havában ismét egybegyűlik a bizottság Mayer kancellár részvételével.
E tárgyalások értelmében Nyugatmagyarország egász területe az anyaország
mellett maradhat, bizonyos gazdasági és néppolitikai koncessziók ellenében.

Egyik bizalmas tárgyalás a másikat érte a két kormány képviselői között.
A közhangulat mind bizakodóbbá vált s az ujságok siettek
nagy dobra verni a még befejezetlen eredményeket,
áltatva ezáltal a szorongó lakosságot.

Leszögezett tény, hogy az első, megbocsájthatatlan politikai baklövést
gróf Bánffy külügyminiszter követte el, amikor is
Nyugatmagyarország területének egy részéről hajlandónak nyilatkozott lemondani.
Először Mosonmegye került ,,árlejtés" alá, azután lassanként a régi,
energikus magyar álláspont szinte semmivé zsugorodott össze!

Az 1921. Évi augusztus 3.---iki nagyfontosságú, formális tárgyaláson,
Schober államtitkár Magyarországgal szemben határozott jóindulatot tanusított.
De az augusztusi események gróf Bánffyt teljesen háttérbe szorították
és lassanként a kulisszák mögött már csak Sopron közvetlen vidékéről tárgyalgattak!

Mialatt a kormány megbizottja lefelé licitált, a hazafias érzelmű lakosság,
a testületek, ligák, egyesületek egész sora hallani sem akart
egy talpalatnyi föld átadásáról sem!

Népgyűlések mondták ki a legvégső ellenállás szervezéséz és a dacos:
,,Nem, nem soha!" -- nem puszta frázis volt, mint ahogy azt egyesek hitték!

De a július végén, augusztus elején, az esti órákban már hatalmas,
födött társzekerek döcögtek az állomások felé, meghazudtolva
az újságok légből kapott hiradásait. A kaszárnyák kiürültek, az államhivatalok, iskolák csomagoltak...

...És újra megismétlődött a selmeci lázas munka a főiskolán is!
Ideges kapkodás mindenfelé! A lassanként újonnan beszerzett műszerek,
gyűjtemények és könyvtárak leltározva és számozva ládákba kerültek.

A professzorok maguk irányították az egyes szállítmányokat.
Úgy látszik erre vonatkozólag már felsőbb utasítás is érketett.

És ,,az idő mellettünk dolgozik" . . . s egyéb szóvirágok közepette,
elindult az első csomagszállító vonat. . .

Sopron városára pedig a temetés dermesztő hangulata szállt alá és úgy tetszett,
a halál éjsötét szárnyai örök időkre ráborulnak a város patinás falaira.
Feltört a szívekből a kétségbeesés panaszos siráma és minden szív külön temetett.

Temette a multat és lemondott a szebb jövő éltető reményéről is.

Sokat hányatott, szegény főiskolánk ismétbizonytalan jövőnek s
az egyszer már végigszenvedett torturák ujabb sorozatának nézett elébe!

. . . És méltán véshettük be mi is a lajtaparti magyar fűzfák kérgébe,
az Erdélyből menekülő Izabella királynő három betűjét,
amit a Királyhágó egyik tölgyfájába vésett: ,,S. F. T."

- Sic fata tulere: a Végzet így akarta!

...Itt valahol, ott valahol
Esett, szép szomorú fejekkel
Négy---öt magyar összehajol
Kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú -- ősi könny, magyar könny:
Miért is?

(Ady Endre)
A nyugatmagyarországi Szabadságharc kezdete.

István király napján és az azt követő napok esti óráiban az Ifjúsági Kör
választmányi szobájában, --- zárt ajtók mögött, --- fontos tárgyalások folytak.
Esküszegés terhe nélkül a titkos megbeszélések eredményéről
egy szó ki nem szivároghatott.

Néhány nap mulva azonban postára adtuk már a Kör felszólítását,
mondhatnám behívóját, a szabadságon levő s az ország minden
részére elszéledt hallgatók címére. Szövegét közlöm:

--- Kedves Barátom! A haza hív! Kényszer nincs. Aki teheti, önként és
azonnal jöjjön el Sopronba, ahol ellátásáról gondoskodtunk.
A választmány megbízásából:

Sopron, 1921 augusztus havában.

Leicht Ottó s. k.

Ifj.köri elnök.

Mondanom sem kell, hogy nem kellett kétszer hívni a fiúkat!
Hiszen a magyar erdőmérnöknek, bányamérnöknek és kohómérnöknek
az irredentizmus ma már nemcsak ábránd, ,,mennyország", hanem kenyér kérdése is!

És meggyőződésből vallotta velem minden bajtársam, hogy:

--- Erdész vagyok, de nincsen erdő.
Magyar vagyok, de nincs hazám!
Mert egy---két szálfa még nem erdő,
S csonka kis ország nem hazám!

Augusztus 27---én reggel 6 órakor ritka szomorú látvány tárult szemünk elé.
A szokatlan korai idő dacára óriási tömeg közepette tartotta tábori miséjét
a kivonuló helyőrség.

Mintha most is hallanám azt a megrázó, szívekbe markoló trombitaszót!
Ugy belesirt a lelkekbe, mintha a nyugati magyarság hattyúdala lett volna!

Rövid: ,,Imához" vezényszó után rekedten és kalkan hangzott az ,,Imától" . . .
A legnagyobb magyar bronzbaöntött szobra mereven tekintett le a szomorú aktusra,
amit élő magyar könny nélkül nem nézhetett.

Ki tudta akkor még, nem zárja---e el imánkat örök balvégzetünk,
az isteni igazságszolgáltatás szent zsámolya elől? És felhangzik---e
a nemzeti ima dübörgő bús akkordja száz és száz imádkozó magyar ajkáról
a magyarok Istenéhez?

Nem tudom mit érezhetett más, de én hallottam a lezárt,
néma ajkak mögött a szívek dacos verését. Kiéreztem
a kétségbeejtő jelen éjszakájában is a feltámadásba vetett törhetetlen hitet.

Nem! . . .

Nem tudom elhinni, hogy holnap már bevonuló osztrák zsandárok és
kivetett kommunista emigránsok heje---hujázása közepette temessék el
ezt az utolsónak halálra ítélt magyar várost is.

. . . És néztem becsületben megőszült atyámat. Itt a nyugati végeken
a magyar eszmék e törhetetlen hitű harcosát, aki ma évtizedek minden
munkásságát porbahullani látta . . . Éreztem lelkének néma feljajdulását.
Láttam sápadt ajkainak görcsös meg---megrándulását.
Nem birtam nézni tovább! Elbucsuztam tőle, egy szó nélkül, kemény,
férfias kézszorítással.

És ő nem kérdezte, hová megyek? Ugyis tudta!

Míg hazánk többi elszakított határvidékén az átcsatolás a nagy világégés
összeroppanásával kapcsolatban, reánk nézve szinte ellenállhatatlan
elemi csapásként ment végbe, anélkül, hogy a menni,
vagy maradni akarásának megnyilatkozásra ideje maradhatott volna,
itt a nyugati végeken először merült fel ez a végzetes kérdés oly körülmények között,
hogy maradt egy utolsó akarásra idő. Ha ez dermesztően rövid volt is,
elég volt arra, hogy egymásra találjanak az utolsó órában mindazok,
kikre nézve a magyar hazához való tartozás több volt a megszokásnál és
akiket cselekvésre tudott késztetni az a meggyőzödés, hogy nemcsak érdemes,
de kötelesség is az ilyen súlyosan megpróbáltatott s
ily nehéz viszonyok közé sodort haza mellett a jobb jövő reményében,
vagy a férfias, végső bukás esetén is kitartani.

Ha a viszonyoknak reánk nézve kedvezőtlen alakulását még
oly eréllyel igyekeztek is egyesek ellenünk kihasználni, ha még úgy
akadtak akárhányan jobb reménységre jogosító fiaink között, akik nem tudták,
vagy talán nem merték a felmerült súlyos kérdést teljes horderejével felvetni,
volt mégis valami, ami mély gyökeret adott mindazok reménységének,
akik semmiképpen sem lettek volna hajlandók, a várost beláthatatlan sorsának,
ölbetett kezekkel martalékául adni.

Akár földrajzi, akár gazdasági rugóit keressük annak,
hogy ezen vidék német ajkú lakossága évszázadok viszontagságai között,
elzálogosítás és kamarillai fondorkodások dacára soha sem kívánt
a vele egy nyelvet beszélő szomszédhoz csatoltatni, holott sokszor
kinálkozott volna erre, --- talán
bőséges jutalmazásra való kilátás mellett -- alkalom, el kell ismernünk azt,
hogy itt egy mélyen gyökerező, szinte ösztönös idetartozandóság érzése uralkodott
hosszu évezredek óta.
Hogy ez mennyire rejlett elejétől fogva ennek a népnek vérmérsékletében,
mennyire volt a magyar lelkület behatásának betudható,
azt nem lehetne megállapítani. De úgy igaz, hogy semmiképen
sem vezethető vissza külső kényszer, pláne elnyomatás hatására,
mert az országhatár s az időnként olyannyira magyarellenes központi hatalom
közelsége ezt mindenkor játszva ellensúlyozhatta volna.

Valami mélységes kapcsolat idézhette csak fel a magyar
üggyel való közösség iránti törhetetlen lelkesedést egy magyarul alig tudó lelkész
szivében is, amikor a nagy magyar szabadságharc idején,
szinte kizárólag németajkú hallgatóságát egyhangúlag ragadta magával és
tett forró esküt ezeréves hazája mellett. Vagy lehetett volna
Sopronnak ismételten függetlenségi országgyűlési képviselője, ha nem éppen
a helybeli gazdapolgárok állanak szinte egyhangúlag zászlója alá?
És hiányozhatott---e a cselekedni tudás és akarás abból a népből,
amelynek 76---os bakáiról néhai Willerding Rezső báró oly lelkes
elismeréssel emlékezett meg s akiket vitéz Kő József tábornok
,,polichnai oroszlánoknak" nevez?

Nincs talán a világnak oly határvidéke, hol átmeneti súlyos
megpróbáltatások és lelkiismeretlen érvényesülni akarás az egyszerű
emberek lelkületében elégedetlenséget ne tudna felidézni.
Itt nyugaton sem mutatkozott hálátlan vállalkozásnak a lakosság egyes rétegeivel
elhitetni azt, hogy ők voltaképpen eddig mostoha gyermekei voltak a magyar hazának.

Egy lelketlen demagog agyában született meg egy eddig
ismeretlen földrajzi fogalom: ,,Nyugatmagyarország." Igaz, hogy neki is leginkább csak a kommunizmus felé hajló néprétegben sikerült a sárkányfogakat elhinteni.

A Károlyi---rezsim gerinctelenségének talajából nőtt ki
egy ,,Vierburgenland" cimű szépirodalmi folyóirat is,
ami ismeretlen anyagi forrásokból merítve hathatós támogatását,
szokatlanul tetszetős alakban folytatta majdnem végzetessé vált aknamunkáját
és addig---addig tömte olvasóiba Vierburgenlandjáról szóló közleményeit,
míg tényleg ,,Burgenland"---á nem vedlett az elharácsolt földterület.

A Károlykirály laktanya, a főiskola akkori székhelye,
úgy zsongott az emberek sokaságától, mint a rajzó méhkas.

A főépület előtt óriási vita folyt néhai Jankó Sándor, akkori kiváló rektorunkkal.
Maga lévén a műszaki pedantéria megtestesítője, látszott rajta,
hogy mindenképpen azt a paragrafust kereste,
amelynek segítségével kitessékelhetné ezt a furcsa társaságot a főiskola területéről.

Előtte állt ,,Sopron Kapisztránja": Arany János Paskál,
a premontreiek fehér reverendájában. Mellette Héjas Iván kardoskodott
saját igaza mellett, hivatkozva a nemzeti hadsereg kivonulása óta fennálló hadi állapotra.

A főiskola kapuja előtt civilruhás, fegyveres őrség tisztelgett.

Újabb és újabb csoportok érkeztek a városból. Hihetetlen tarka---barkaság,
szokatlan embertípusok mindenfelé! Az egyik csoportban Attif albán főtörzsőrmester,
Vid herceg egykori testőrének öles alakja s markáns, napbarnította arca vonta magára
a figyelmet. Körülötte ,,az enyim kedves fiuk" :
a bosnyák Olcsán, Omere---Dencsics és Passares Hasszán szakaszvezetők,
akik puskaporszagot érezve, otthagyták mozgókereskedésüket és zsebkések, szentjánoskenyérfa---botok egykedvű árulgatása helyett, jókedvűen puskát ragadtak.

A sűrű tömeg közül lelkendezve futott felém, kedves jó pajtásom: Hussein Ibrahim Hilmi bányamérnökhallgató, az akkori Törökország helybeli képviselője.
(Jelenleg az angorai kormány bányaügyeinek referense.)

Elvezetett a főiskolás csoportokhoz. Szép számmal voltak itt már
pesti egyetemisták is, sőt az anyagi áldozatokban vezető szerepet játszó
Esteházy hercegi uradalom és a dorogi bányaművek karának nem egy képviselője!

A pesti fiuk mesélték, hogy útközben a rendőrség letartóztatta és visszatoloncolta őket
. De ők új jegyet váltva, kerülő uton mégiscsak eljutottak Sopronba.
Nevetve beszélgettek arról is, hogy a politikai kuvikok halált huhognak
a nemzet fülébe azon esetre, ha nyugaton az első puskalövés eldördülne.

De hát segíteni kellett valahogya dolgok folyásán, mert
egy ameikai történelemprofesszor ,,szent népjoga", tankönyvek sárgult lapjaiból
a gyakorlati életre átültetve, nagyon furcsa következményekkel járhatott volna!

Főiskolás járőr jelentette Székely Elemér tüzérfőhadnagynak, a főiskolai karhatalom parancsnokának és Leicht Ottó főhadnagy, köri elnöknek,

hogy a 26.---a óta Balf fürdőn székelő vezérkar reggel ½ 9 órakor a Pannónia szállóban haditanácsot tart.

Jelen lesznek: Friedrich István, volt miniszterelnök,
Urmánczy Nándor és Hir György, országgyűlési képviselők,
Héjjas Iván, volt országgyűlési képviselő, főhadnagy, Inzelt, ezredes,
Wein Dezső dr., Maderspach Viktor,
bányamérnök, tart. huszárkapitány és Arany János Paskál.
Kérték, hogy a jelzett időre jelenjen meg a főiskola képviseletében,
a karhatalom parancsnoka is.

Mindannyiunk meggyőződése az volt, hogy habár a kormány akadékoskodik és
látszólag minden képzelhető módon igyekszik is az entente kedvében járni,
rendelkezéseit nem kell szószerint értelmezni.

És a felkelő---haditanács kimondotta, hogy Nyugatot fel nem adja.
Ha lehet, a kormány segítségével, de megvédi a kormány nélkül is.

Felvirradt a kritikus nap, augusztus 28.---a.
Ma lépik át az osztrák csapatok az ország határát...
Hajnali három órától kezdve őrségen álltam.
Amúgy sem tudtam volna aludni ezen az éjszakán!

- Igaz ugyan, nyugodtak lehettünk afelől, hogy az osztrák megszállás
nem fog zavartalanul végbe menni, de Istenem! . . . ki tudja a végét a kezdetén?

. . . Szép utónyári reggelre virradt. Az erdő koszorúzta város házai, gyönyörű villái,
százados fái kacagni látszottak a napfényben.

Különös, a természet nem temetésre készült. Gondterhes,
sötét felhők nem úsztak az égen!

De én mégis hallottama magyar erdők suttogó szavát. Vajjon mit hoz a holnap?...
Talán összeszedve kisded batyunkat a bujdosók sorsa vár reánk?

Úgy fájt a magyar balvégzet ezen a reggelen!

. . .És megszólalt a búcsút intő, magyar fenyő:
,, A bujdosás végén valahol te csak porhüvely léssz és én, a koporsód deszkája!"

akaratlanul is eszembe jutottak Mészáros Sándornak, a költő---tanárnak
megkapó szavai:
,, Eddig lehunyt és álmodozó szemmel jártunk a magunk városában.
Hordoztuk a magunk fájó szívét és azt hittük, hogy mindenki
Csonkamagyarország vérzőszivét hordozza magában ebben az országban,
ebben a városban". . .

De ma a szörnyű való kopogtat e város kapuján!
Tátongó szakadék haláltorka sötétlik előttünk, amelyet évszázadok óta békés
szomszédságban élő német és magyar lakosság közé ékelt a trianoni őrület.

És a légen át, a magyar rónák felé, megindultak száguldó paripáikon
az Apokalypsis szörnyű lovasai . . .

Kilenc óra tájban egymás után érkeztek a professzorok.

Búcsúzoul még egy utolsó tanácsülést tartottak, kimondva
a leghatározottabb formák között azt,
hogy soha le nem teszik a hűség esküt Ausztria kezébe, bármit hozzon is a holnap!

Elsőnek Dr, Walek Károly professzor, az ifjuság lelkes barátja jött.
Igazán a sors szeszélye! Ép a Megváltó Golgotha---járására
gondoltam és őt látom meg legelőször. Őt, akit klasszikus arcéle,
gondolkozó homloka és krisztusszakálla miatt ,,Krisztuskának" neveztek el a fiuk!

Néhány perccel utána, szép sorjában jöttek a ma már
nagyobbrészt elnémult, nagy professzorok: Dr. Fodor László, miniszteri tanácsos, a professzoralakok typusa, fogadta üdvözlésemet. Hófehér szakállát
meg---megborzolta a reggeli szellő . . . Korát meghazudtoló ,
büszke fejtartással és olyan határozott léptekkel haladt el mellettem, mintha azzal is
a magyar dacot akarta volna kifejezésre juttatni.

Megérkezik Vadas Jenő mi. Tanácsos, ,, a magyar erdészet büszkesége",
az igazi Crisothomos, az európai hírű, aranyszájú tanár is.
Mellette feltűnik Fekete Zoltán professzor markáns arcéle.
,, A magyar erdészet atyjá"---nak, Fekete Lajosnak fia és méltó utódja,
az erdőrendezéstani tanszék tanára, az ékestollú író, ma szintén nem hiányozhat!

Lassú léptekkel közeledik a beteges, megtört Sobó Jenő min. tan.,
a nagy építő---professzor., jobbkeze: Solt Béla főbányatanácsos
támogatása mellett.

Az örökhumorú Bencze Gergely min. tanácsos, Erdély szülötte,
a kiváló magyar vegyész, vastag botot lenget a kezében. Azzal is jelezvén, hogy ma reggel Tomasovszky Lajos bányász---professzorral, --- neves kollégájával, --- nem
a vitaminokról értekezik.

Feszesen tisztelgek. Szegény, áldott emlékű, ,,Gligor bátyánk",megáll előttem.
Egy darabig farkasszemet néz velem, azután felemelve hatalmas fütykösét,
szokott modorában rámkiállt: "Öcsémuram, azért a fakard is fegyver!"

A jóisten áldja meg haló porában is!

Feltűnik Boleman Gézaprofesszor magas alakja,
aki eminens műveivel a külföldön
ugyancsak jóhangzású nevet teremtett magának! Mellette Jankó Sándor,
főiskolai rektor halad. Ő volt hazánkban a magasabb geodéziai tudományok
egyik elismert uttörője. Mindkettő szokott, szívélyes modorában üdvözöl,
abbeli örömének adva kifejezést, hogy végre főiskolánk
ifjusága vette kezébe a dolgok intézését és így mindenki megnyugohatik a városban,
hiszen a közbiztonság és a teljes rend biztosítva van.

Majd Sébor János, a túlságosan szerény, de annál nagyobb tudású,
fiatal tanársegéd halad el mellettem, az ifjúság kedvencével, a végtelen
szinpatikus Pattantyus Imrével.

Messziről, sietve, hatalmas alak közeledik.

Hangosan beszél, önmagával vitatkozik. Vági István ő, a vérbeli, nagy stratéga!

Szent meggyőződésem,
hogy nagy chémiai tudását ma is legszivesebben arra használná fel,
hogy kifüstölhesse vele az ,,osztrák sógort"., a megszállt magyar területek prédaéhes sáskahadával együtt. Hiába! A tiszti aranyérmet nem osztogatták érdemtelennek
a nagy világégés idején!

Hirtelen az jut eszembe, hogy egyszer csak:
,,Zupp", kiveszi kezemből a puskát és azután: ,,Utánam fiuk" --- Bécsig meg sem áll!

Egy csoportban jönnek: Szent---Istvány Gyula min. tan.
A kiváló külföldön jól ismert, nagy szaktudós.
A főiskola ifjuságának rajongásáig szeretett Pista bácsija.
Kövesi Antal, a főiskolai előadások formáinak gyakorlati nagymestere.
Széki János, a fémkohászati szakosztály dékánja.
Dr. Kövessi Ferenc, a Párizsban végzett botanikus.
A szerény és bámulatos nagy memóriájú: Krippel Móric professzor,
a megszállt területekről menekült ifjuság igazi nesztora.
Majd Balázs István, a tragikus végű, nagy emlékű, Barlai Béla professzor utódja.
Finkey József, az érc---és fémelőkészítéstani tanszék adjunktusa és Pocsubay János, bányaméréstani tanársegéd.

Réz Géza, a bányaműveléstan professzora, szép, magyaros bányászköszöntéssel üdvözöl:

- ,,Jó szerencsét! . . . Adjon Isten!"

A mosolygós arcu, nagytudású Rónay György erdőtanácsos,
Mihalovits Sándor, Muck Endre és Grillus Arthur főerdőmérnökök,
az új erdőmérnöki generáció képviselői, szintén a főiskola felé tartanak.

Közvetlen, megszokott erdészköszöntéssel haladnak el mellettem:

- ,,Szervusz, pajtikám. Üdv az erdésznek!"

(Kint az életben ugyanis évtizedes úzus az erdőmérnökök között,
--- úgy, mint a tisztikarban volt, --- hogy rangfokozatra való tekintet nélkül,
mindenki tegeződik. Nincs meg az a nagyképűsködő: kollega -- urazás!)

Dr. Fehér Dánielt, a Toldi termetű, nagy munkabírású, nemrég feltűnt botanikust,
úgylátszik szintén haza hívta külfödi tanulmányútjáról a történelmi
jelentőségű idők fontossága.

A soproni születésű, kiváló szónoki tehetséggel megáldott,
Roth Gyula, főerdőtanácsos, az erdészeti kísérleti állomás újonnan
megbízott vezetője, Vadas őméltósága asszisztensével, az udvarias
Kelle Arthurral közeledik.

Stasney Albert, Ürmösi László fémkohómérnök társaságában érkezik.

Dr. Mihalovits János professzor, hazánk első bányajogásza,
főiskolánk történetírója, a mindenkori igazi gentleman fogalmának megtestesítője,
utánozhatatlan szívélyességgel viszonozza tiszteletadásomat.

Dr. Vitális István professzor, a geológiai tudományok országos nevű tudósa,
kissé elkésve érkezik. Most is siet, mint Selmecről való menekülése alkalmával,
amikor is súlyos hátizsákjában, gyalog menekülve, önmaga cipelte legféltettebb
és geológiai gyűjteményének szinte pótolhatatlan értékeit.
Akárcsak Bencze professzor, aki a vegytani kísérleti állomás értékes
platinacsészéit átgalvánozva, mint reggeliző csészéket csomagolta a
porcellán edények közé., kijátszva így a cseh kopókat.

Ti nagy, magyar professzorok, akiket ma már eltakar ez a sírtadó,
ősi föld, legyen áldott emléketek!

Szóról---szóra rátok illettek Carlyle szavai:
Azon kevesek közül valók voltatok, akiknek hivatásuk, hogy megégessenek
valamit a világ hitványságaiból, büneiből, azzal a a határtalan tüzzel,
mely bennetek lobogott és amely a legszebb bizonyítéka az isteninek és nagynak!

Magyar leketek tüzével nemcsak a tudomány szomját ojtottátok lelkünkbe,
hanem a legszebb tudományt is: a hazánk önzetlen szeretetét!

Végre őrségemről felváltanak! Hazafelé indulok ebédidőre.
Déli tizenkétóra lehet.Egyszerre, messziről katonazenekar hangja üti
meg a fülemet. Mindenki fut a hang irányában. Jómagam is odasietek.

Jönnek az osztrákok! Jönnek az osztrákok! Hangzik mindenfelől.
Mi tagadás egy pillanatra elállt a szívverésem.

- De hirtelen, majd gyökeret vert a lábam. Azt hittem, csak felajzott
képzeletem behatása amit látok!

. . . Jött az epikus vízió, a kétágú templom árnyai alatt a négyszögű téren . . .
Megdobbant a magyar föld szíve. Fegyverek zörgése, patkók csattogása,
zászlók suhogása, kardok csörrenése! Egy üdvrivalgás az egész Széchenyi téren át,
végig a városon.

Kakastollas, csodásfegyelmű zászlóalja élén Ostenburg őrnagy vonult be Sopronba.

A Domonkos templom előtti téren, gróf Sigray Antal főkormánybiztos,
a nagy diplomata és meg nem alkuvó magyar főur, levett kalappal,
feszes, katonás tartásban fogadja Ostenburg jelentését.

Mindkettő, a politikai lidércnyomás alól felszabadult lakosság részéről olyan frenetikus ünneplésben részesült, amilyenben még kevés halandónak lehetett része!
A város apraja---nagyja őrjöngött boldogságában.
Sopron valóban örömkönnyeket hullatott!

A szövetséges nagyhatalmak képviselői pedig,
élükön olasz, angol és francia tábornokaikkal, nem győztek betelni ezzel
a valóban impozáns katonai felvonulással. Kénytelenek voltak igazat adni
gróf Sigray előzetes állításának, --- hogy Európa legfegyelmezettebb
katonasága vonul be Sopronba.

. . . És a galiciai csataterek sokszor sebzett oroszlánja, kihúzva férfias
mellét, amelyen csak úgy csillogott a legmagasabb kitüntetések egész sorozata,
forró esküt tett magyarsága mellett:

- ,,Élve nem hagyom el Sopront!"

...,,Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza
Te dicső hajdankor! Fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ősi hírnevének,
Hej, csak úgy böngész már valami mesének."

(Arany János: ,,Daliás idők".)

A ,,kalandozások kora"

És száguldoztak vala szilaj paripáikon a magyar rónákról nyugat felé, buzogányos,
kelevézes, darutollas nyilazó vitézek.

Kacagány vala a vállukra vetve, harci tűz égett szemükben...
és reszketett tőlük Európa!

... Így ezer éve a nagy ősapák!

--- De a szentgalleni bolond barát és a menekülő lakosság rémességit követte a tragikus végű lechmezei ütközet és Lehel vezér halálkürtjének hattyúdala.

... És megmaradt ennek a dicsőséges kornak szégyenfoltjaképpen:
a ,,gyászmagyarkák" futásáról szóló szomorú történet! --

...,,Miként, ha most is hallanám felettem
Letűnt időknek tompa mormolását"...

Sigray gróf, kormánybiztos, a sajtó képviselői előtt kijelentette,
hogy Nyugat--- Magyarországnak és Sopronnak tervezett átadása
nem fog többé megtörténni.

Sopron jól imádkozott! A magyarok Istene elküldte azt, aki őrködni fog sorsa felett.
Mindenki jól tudta, hogy Sigray eszközölte ki
a tábornokok tanácsának óvása ellenére is azt, hogy Ostenburg csendőr--- zászlóalja Kismartonból való visszavonulása közben, igenis érintse Sopront.
Sőt a sorkatonaság kivonulása után, a rend fenntartása érdekében,
további intézkedésig, a várost szállja meg.

A történelem bizonyságai szerint a diplomaták szótárából egy szó hiányzik.
Úgy gondolom, a nagy Tayllerand saját kezűleg törölte azt ki!

Mi nálunk mégis akadt egy gerinces politikus, aki nemcsak eszére,
de szívére is hallgatott!

... És szerencsés, biztos kézzel szőtte---bogozgatta a magyar jövő Párka---
fonalát és nem akadt hatalom, mely azt kettévághatta volna!

A főkormánybiztos kezéhez csak úgy zúdultak a sürgető, követelőző iratok, sürgönyök és utasítások, egyrészt Budapestről, másrészt az entente bizottságoktól.

A felkelők fegyvereit Győrben lefoglalták, minden szállítmányt visszatartanak és

Sigray hiába igyekszik az Olympuszbélieket meggyőzni arról,
hogy bízzák a dolgok helyes intézését az ő belátására, diplomáciai
érzékére és lelkiismeretére, hiszen azért kormánybiztos és ő van teljesen
tisztában a helyzettel. Mindezek dacára az
ún. ,,szabadcsapatok" leszerelését egy---két harmadrangú
entente átirat fenyegetőzése alapján tűzzel---vassal végre akarták hajtani
a magyar oldalon.

A szinte elfogultan Ausztriával szimpatizáló Hamelin tábornok személyesen kereste fel
Bethlen miniszterelnököt és vele oly megállapodást kötött, hogy tíz---tizenöt
entente tiszt, magyar csapattisztek kíséretében, kiszáll a felkelők közé és figyelmezteti
őket a magyar kormány nevében, hogy ,,hazafiatlanul" járnak el,
ha akciójukat be nem szüntetik.

(Erre vonatkozólag annakidején azután meg is kapták a magyaros választ!)

A kormányelnök kijelentette, hogy ,,a belügyminiszter rendeletet fog kiadni, amelynek értelmében a nyugat---magyarországi utazáshoz szükséges igazolványokat nem községi elöljárók, hanem kizárólag a törvényhatóság első tisztviselője, illetve a városi rendőrkapitány lesz hivatva kiállítani."

Ez a rendelet azt célozta, hogy senki fia felkelő többé ne jöhessen nyugatra az ország területéről!

Gömbös Gyula országgyűlési képviselőt külön vonaton küldték le, hogy személyesen tárgyaljon és kérje a felkelő vezéreket, hogy hagyják el Nyugat---Magyarországot. A tárgyalás eredménytelennek bizonyult. Ugyan ez ügyen Bethlen gróf, kormányelnök is lejött Sopronba.

Gróf Sigray a lelkét beszélte ki! Hivatkozott a kormánnyal már közölt azon bizalmas értesülésére, amelyet a tábornoki bizottság agy magyarbarát tagja súgott meg neki: ,,hogy a cseheknek és a jugoszlávoknak az entente leghatározottabban megtiltotta, hogy Nyugat---Magyarország ügyébe beavatkozzék!"

Augusztus 28---án -- a délutáni órákban -- már Sopron közvetlen közelében is eldördültek az első fegyverek!...

Ágfalvánál volt az első összeütközés. Egyik portyázó járőrünk erős osztrák csapattal találkozva, felvette az egyenlőtlen küzdelmet.

Jó Baracsi László, Kecskemét szülöttje, életével fizetett meg hősies magatartásáért.

De puskalövésnyire Sopron kapuitól, megtorpant az osztrák haderő!

- Szegény fiú, nem sokat élt, de szépen halt meg.

A Walhalla kapuja hamarosan megnyílott előtte...

... S a hős harcos, aki hazájáért, fegyverrel kezében, fegyver által halt meg: Walkűrök szárnyán szállt fel az Égbe!

A germán népek őshite szerint ez a legnagyobb tisztesség kijárt a magyar rónák hős fiának is!

A főiskola épületeiben a helyzet kezdett tűrhetetlenné válni. Nagyon szedett--- vetett társaság verődött itt össze!

Tiszti gyűlésünk egyhangúlag kimondta, hogy szó nélkül itthagyjuk ezt a társaságot. A helyzet úgyis tarthatatlan, hiszen lassanként nyilvánvalóvá válik, hogy az egész honmentő akciónak éppen azok a legnagyobb ellenzői, akik az ország sorsát kezükben tartják.

Nem tudtuk logikus ésszel felfogni, hogy tényleg ellenünk lehet--- e Budapest, vagy csak parádé az egész az entente előtt? De ott volt a fegyverszállítás ügye, ami komolyan gondolkodóba ejthetett! Itt valami rémes misztifikáció űzte gonosz játékát a csüggedt lelkekkel!

Mi nem komédiázni jöttünk ide! Itt a főiskola sorsa, szűkebb hazánk, családunk jövője, kenyerünk és magyar lelkiismeretünk a betét. A játszmát fel nem adhatjuk!

Késő éjszakai órákba nyúlt a karhatalmi választmány gyűlése. Végre az az indítvány győzött, hogy ha holnap reggel a fiúkkal végleges elhatározásra nem juthatunk reálisabb eszközökhöz folyamodunk.

Menjen fel kihallgatásra Őfőméltósága, Magyarország kormányzója elé egy főiskolai tiszti küldöttség. Kérje ki támogatását, informálja az itteni állapotokról és helyzetük tarthatatlanságáról.

Mindnyájunkat az a szent meggyőződés hatott át, hogy a Novara hőse meg fog hallgatni minket.

... És a büszke Vezérhajó felveszi majd a halál torkában vergődő gálya hajótörötteit. Hiszen a nagy Kormányos tudja jól, hogy azok, akik nem egy vihart küzdöttek át keményen, ok nélkül nem húzzák fel az ,,S.O.S." lobogót!

Másnap reggel 9 órakor megtartott teljes gyűlés elhatározta, hogy a főiskolai karhatalom csatlakozik Ostenburg zászlóaljához, valamilyen tiszti---század alakjában.

A tárgyalások lefolytatására: Székely Elemér tüzérfőhadnagy, Obendorf Károly tart. Főhadnagy, bányamérnök hallgatókat és Leicht Ottó tart. Főhadnagy, erdőmérnök hallgatót, az Ifjúsági Kör elnökét bízta meg.

Ostenburg tárt karokkal fogadta a küldöttséget. Azt mondta, már hírből ismerte a selmeci főiskolát. Várt bennünket!

Parancsnokunk kérésére -- különös tekintettel a főiskola egyik épületében lakó professzorainkra és családjaikra, --- megígérte, hogy az ott egybegyűlt elég kétes társaságot le fogja szerelni.

Mindjárt a fiúk jelenlétében megalakította az V. századát, ,,a tisztiszázadot". Ennek tagja csak tartalékos, vagy aktív, igazolt katonatiszt lehetett. Elsősorban főiskolai és egyetemi hallgató; utóbbiaknál katonai rangjelzésre való tekintet nélkül.

... És felkerültek a sapkákra a büszke Ostenburg--- jelvények!

A 48---as laktanya második emeletén volt ,,főhadiszállásunk". Ugyancsak spártai egyszerűséggel berendezve! Két terem oldalfalai közé szalmát szórtak, erre lepedő és pokróc került. Ennek ellenére a legnagyobb rend uralkodott a szobákban. Minden harmadnap friss szalma került a régi helyébe és majdnem mindennap súroltak a legénységi állománybeliek.

Eleinte kötelező volt a laktanyában való alvás. Legszigorúbb alkoholtilalom, különösen ,,vállalkozások" előtt. A kimenő csak délután 5---9 óráig tartott. Kimaradási engedély csak annak járt, aki előző napon ,,éjjeli portyázásban" vett részt.

Mert a ,,kalandozások kora" volt csakugyan ez az idő!

Nappal egyenruhában, fegyvergyakorlat és szolgálat, majd minden éjszaka civilkabátban és kalapban, --- puskával és kézigránáttal felszerelve, egyik felkelőportyázás a másikat érte. Kis ,,nyugtalanítás" a megszálló ,,osztrák komának" és reggelre újabb ,,csemege", lehetőleg osztrák beállításban, az entente---bizottságoknak!

Hogy a sok közül csak egyet említsek, ilyen volt például szeptember 4---én éjjel Kismarton lövetése.

Hét órakor este civil ruhás, felelőtlen csapat szállingózott ki a kaszárnya hátsó kapuján. Elérve az ún. ,,A zónát", --- Burgenlandnak az osztrákok által már tényleg megszállt határvonalát, --- erdőkön, szőlőkön keresztül, óvatosan haladtunk előre, ügyesen kikerülve az osztrák járőröket. Éjjel egy órára célhoz értünk mind a tizennyolcan. Ekkor két csoportra oszolva, egyik része Foyta főhadnagy vezetésével a város délnyugati oldalán fejlődött fel, a másik csoport pedig Kishöflány irányában helyezkedett el. Megbeszélt időben egyik sortűz a másikat érte. Az osztrák helyőrséget megfüstöltük egy kicsit! Lett erre nagy ribillió! Fényszórók, kézigránátlánc és céltalan gépfegyvertűz az erdők irányába.

Mi pedig, mint akik jól végeztük dolgunkat, vállunkra vetve fegyverünket, bandukoltunk hazafelé. A nagyobb parádé kedvéért egy osztrák kerékpáros---járőrt is megsiettettünk.

Másnap éjjel a fiúk Lajtaújfalun voltak szokott célzattal. Hazatértükben Kelénpataknál volt a második ,,lechtali" ütközet. A történelem itt azonban annyiban módosult, hogy ez esetben egy osztrák hadfi elfelejtette magával vinni a trombitáját.

Szeptember 6---án éjjel Szentmargitabánya őrsége szintén nem aludt. Szegény Szechányi Elemérrel ekkor jöttünk utoljára együtt haza.

De az osztrákok ismét tanultak egy magyar közmondást, amit mindjárt gyakorlatilag ki is próbáltak. Azt t.i. hogy szégyen a futás, de hasznos!

Olykor, óvatosan, nappal is kimentünk rövid portyázásra.

Ilyenkor a horvát anyanyelvű, avagy németajkú lakosság: ,,Herr Bandit", parancsnokunkat pedig ,,Herr Oberbandit" megszólítással tisztelte meg. Majd követekezőkép faggatott:

---Woher kommen Sie?

Erre egyszer én, egyszer más németül beszélő kollégám így válaszolt:

---Aus dem Walde.

Majd arra a kérdésre:

- Wohin gehen Sie?

A felelet:

- In den Wald.

A srófoseszű németek néha azt ia megkérdezték:

- Wo führt Ihr Weg hin?

Erre azután az útkanyarulat adja meg a választ:

--- Nach rechts, vagy

- Nach links.

A semmitmondó felelet mindig ugyanaz volt, de a kérdés ezerféle variációban ismétlődött meg.

Közben a vasmegyei felkelők szépen nyomultak észak felé, egy üldöző harc következtében, melynek Egan főispán elfogatása volt az indító oka.

Átlépték az osztrák határt is. Lezajlott a véres kirchschlagi összecsapás. Tudtommal ebben az ütközetben csak három erdőmérnök hallgató vett részt, mint a gazdászkülönítmények tagjai: T. Árpád, Galambos József és Uher József.

A tűzcsóvát elvetették! A szalmalángra kapott és úgy látszott már, hogy Ausztria egy és mindenkorra búcsúzhat az ún. ,,Burgerlandjától".

A németajkú lakosság sem nagyon lelkesedett a ,,felszabadítók"---ért. Pláne mikor híre járt, hogy egyesek kommunista röpiratokat is terjesztnek!

Ezért, amikor Hamelin tábornok kijelentette, a kirchschlagi összecsapásra célozva:

---Mais c'cest la fin de la Hongrie! -- (Hiszen ez Magyarország vége.)

Sigray gróf önérzetes válasza már így hangzott:

---Ou le commencement peut---etre ! -- Vagy talán a kezdete !

,,Addig, amíg a függetlenségi szellem,
erény, a hűsesség, s a szabadságvágy
élni fognak, Magyarország is élni fog!"

(Victor Hugo)

Az ágfalvi véres ütközet

Ostenburg szolgálaton kívül jó házigazdának és velünk érző bajtársnak bizonyult

Egyrészt nagy súly helyezett arra, hogy minden tisztje, de még a legutolsó közkatonája is, kifogástalan szabású, csinos käki ruhában járjon, fegyelmezett és minden körülmény között megbízható legyen; másrészt nem győzte hangsúlyozni az igazi bajtársi viszony fontosságát, amit ő ápolt leginkább. Sokat követelt katonáitól, de mindent meg is adott nekik. Maga nézett utána a legénység élelmezésének és megtalálta annak módját is, miképp ellenőrizhesse mindkét tiszti étkezőjének vezetését.

De ha felcsendült a ,,Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián", vagy a ,, Gaudeamus igitur", ő sem zászlóaljparancsnoknak, hanem öreg veteránnak érezte magát. És ha elhangzott a klasszikus idézet:

,,Töltsd Lucius csordultig a pohárt,
Nem lehet sok, mit Brutusért iszom!"
a pohár fenekének sivár látásától sem riadt vissza.
Ezek a tekintélyes esték voltak az úgynevezett: ,,hosszújárőrök".

Az entente missziónak bámulatos kémszervezete volt és óriási összegek felett rendelkezett. Lassanként rájött arra, hogy Ostenburg nemcsak jó katona, kedves mosolyú úriember, hanem nagy diplomata is!

Az éjjeli csetepaték rendezéseinek spirituszrektorát benne sejtették meg s tömegével érkeztek hozzá az entente átiratok, esetenként leírva bennük az egyes vállalkozások történetét. Többnyire azt is megjegyezték, hogy ha civil személyek is hagyják el a kaszárnyát, mindig akad egy ponyvával fedett társzekér, amelyről azután az ,,A zóna" határvonalán előkerülnek a fegyverek!

,,Le Commandant" Ostenburg természetesen ilyen és hasonló ,,dajkamesék"---ben egyáltalán nem hitt. Különben is, --- jegyezte meg -- az ,,A zónát" osztrák csapatok szállták meg s a magyar csendőrzászlóalj hatásköre csak a ,,B zónára" terjed ki. Ott pedig ugyancsak bámulatos a rend!

Szeptember 6---án reggel Maderspach Viktor, a tisztiszázad parancsnoka, Székely Elemérrel felderítő körútra indult. Az előkészületeket a legnagyobb titokban tartották. Székely főhadnagy engem is csak annyiban vont be a dologba, hogy Ágfalva, Lépesfalva, Brennberg környékéről katonai térképet szerezzek és az egyes erdei ösvényeket tüntessem fel rajta, mint aki e terepet a legjobban ismerem.

Szept. 7---én már napiparancsban érkezett, hogy kimaradási engedély aznap estére nincs és mindenki legkésőbb esti nyolc órára jöjjön be a laktanyába. A fiúk egy része lakásunkra jött s ott osztogattam szét különböző selejtesebb civil ruháimat és édesapám használt kalapjait. Tudtuk, hogy estére komolyabb akció készül.

A tiszti étkezdében elég csendesen kelt el a vacsora. Mellettem ült testi---lelki jó barátom, Machatsek Gyula erdőmérnök hallgató. Vele töltöttem az egész nyarat Rohoncon, a mai Rechnitzen. Ismertem minden gondolatát! Hej, de sokat töprengtünk együtt és kínlódtunk lelkileg, hogy miképp lehetne megmenteni az anyaországnak ezt az utolsó darab földet? Sokszor vetettük fel a kérdést, hogy Faludy szülőföldje, vagy az ezeréves Irottkő bűntetlenül prédául eshet---e hűtlen szövetségesünknek? Nem lesz---e ez a békés terület is Hakeldama, a vér földje?!...

Gyula már másodszor rendelt italt. Figyelmeztettem a fennálló parancsra, erre ő így felelt: ,,Vállalkozások előtt nem szoktam takarékoskodni!". Kissé megeredt a nyelve és akkor tudtam meg, mire is céloz. Rohoncról jövet Szombathelyen tartózkodó apját kereste fel, a Sopronból menekülő posta---főigazgatóság főfelügyelőjét. Megmondta neki, hogy a főiskoláról behívót kapott. Apja sejtette, hogy nem jó vége lehet ennek a vállalkozásnak, erővel lebeszélte. De ő azzal érvelt, hogy nem merne kollégái szemébe nézni, ha most, mikor alkalom nyílik tettleg bebizonyítani hazaszeretetét, gyáván hátrahúzódnék. Ő is, mint minden magyar köztisztviselőnek a fia, igen vékony pénzzel volt otthonról eleresztve. Még az útiköltsége sem volt meg Sopronig! Apja megtagadta fia kérését. Erre ő ezüstóráját akarta zálogházba adni, vagy gyalog elindulni Sopronba.

Mikor atyja látta, hogy itt magasabb felfogások győzedelmeskednek, teljesítette fia kérését, s aggódva bár, de útnak eresztette. Még nevetett is szegény pajtásom, hogy így mégis sikerült eljönnie Sopronba. Azután mesélt édesanyjáról is, akinek nem merte bevallani, hogy hova megy.

Hirtelen megrázkódott. Kissé idegesen viselkedett. Egyszerre felkapva fejét így szól: ,,Fiúk! Ti talán azt hiszitek, hogy félek?" erre kirántja szolgálati fegyverét, megnézi, megvan---e töltve, felhúzza és szájába teszi.

- Játszott a Halállal!

Esti nyolc órakor kaszárnyánk folyosója elsötétült. Csak a szobákból szűrődik ki némi fény. Rövid parancs---szavak, rajbeosztás. Sürgés---forgás mindenfelé. Az első és második raj az ún. ,,rohamcsapat" szinte kizárólag főiskolásokból áll. A kaszárnyából fegyveres őr megy ki, hogy az entente kémektől, vagy osztrák kopóktól, megtisztítsa a terepet.

Nem is jön vissza üres kézzel!

Egyenként, vagy kettesével a kaszárnya különböző kapuin kiszállingózunk mi is. Civil ruhában, kis fűzfavesszővel a kezünkben. A gyülekező megint az utolsó csendőrőrs mögött, az ,,A zóna" határvonala.

A kaszárnya főkapuját csendőrszázad hagyja el és menetel ugyanabban az irányban, amerre mi is haladunk. Az utolsó őrsnél a század megáll s míg rövid ,, hátra arc" vezényszó hangzik, mi puskáikat már át is vettük tőlük!

Néhány perc múlva, míg a felkelők, mind a százan, hallgatagon gubbasztunk az útszéli árokban, addig a csendőrszázad most már fegyver nélkül, de dübörgő léptekkel menetel vissza a laktanyába.

A felkelő rajok libasorban, egymást követve megindulnak. Egy szőlő szélén a rajparancsnok halk ,,Állj!", majd ,,Tölts!" vezényszava hangzik.

Hosszú, lassú menetelés következik ezután. Elérkezünk az erdő széléig. Itt már a felderítő járőr megy előre. Az erdei ösvényen halk, szinte tapogatózó haladás, láncszemszerűen kapcsolódva egyik fiú keze a másikéba. Többszöri pihenés. Alig hallható parancsszavak, amiket a láncszem egy---egy tagja suttogva ad tovább. Gyufát gyújtani, dohányozni természetesen a legszigorúbban tilos! Katonás menetelés, fegyver használata, szintén nincs megengedve.

Az elővéd hirtelen megtorpan. Sötét árnyak közelednek mécsekkel. Brennbergi bányászok jönnek váltásról. Szép csendesen lefogjuk őket. Így tudjuk meg, hogy elég derekasan meneteltünk, hiszen már a brennbergi erdő vidékére értünk. Ilyenformán hátba kaptuk Ágfalvát.

Tiszti századunkhoz csatlakozott egy tizenöt tagból álló idegen csapat is. Csupa régivágású, császárhű osztrák katonatiszt. Conrad Rittmeister, Rödiger és Pflanzer Baltin vezérezredes fia vezetésével. Ezekhez tartozott a lengyel származású báró Skrebenszky Hubert is. Ezt a rajt hagytuk hátra, hogy felfogja az esetleges brennbergi bányák felől jövő támadást.

Nem sokáig mentünk már ezután. Az egész tartalék lepihent. Árkokban, szőlők szélén helyezkedtünk el. Ekkor vettük észre, hogy csak vékony civil ruha van rajtunk! Felöltő, köpeny nélkül pedig a nyárutói éjszakák nagyon hűvösek itt a subalpin jellegű vidéken. A föld kihűl, és csak úgy didereg az ember a hajnali köd leszálltakor. �--sszébb húzódtunk, Egymásra dűlve melegedtünk. Előkerültek a rumos kulacsok, de még így is összeverődött a fogunk.

... Sötéten, csendesen pihent a domb lába alatt a falu. Néha---néha csak egy---egy kutya ugatása törte meg a méla, éjszakai csendet.

Lassan baktatott az idő. -- Sehogy sem akart hajnalodni!

Különös hatást vált ki egy ilyen ütközet előtti éjszaka! Valami ideges, szorongó nyugtalanság érződik ki a nagy, misztikus sötétből. A legvígabb kedélyű ember is elnémul, magába száll....

Gallyak reccsenése hallatszik! Dr. Dobrovits járőre tér vissza és halkan jelent valamit. A rajparancsnokok összebújnak a térkép körül. A lombsátor alól egy---két percig fény szűrődik. Azután ismét komor sötét.

Csend...

A faluban ötöt üt a templom órája. Rövid parancsszavak. Maderspach, Gebhardt és Székely parancsnokok utasításokat adnak. Az első és a második raj Obendorf és Egry főhadnagyok vezetésével elindul a falu irányába.

A rajparancsnokok kezet fognak és búcsút intenek felénk.

Viszontlátásra! A viszontlátásra!...

Ki tudja, talán csak abban a nagy Ismeretlenben, melynek létezéséről, vagy nem létezéséről biztosat halandó nem tud!

Varga főhadnagyot, a felkelők ,,Falstaffját", embereivel együtt előre küldjük, mert a leghosszabb utat kell megtenniük. A nagymartoni vasútvonal töltései mellett, a telefonhuzalokat kell elvágniuk, s csak azután csatlakozhatnak a mi felfejlődött rajvonalunkhoz. Ők adják le az első puskalövéseket is, ha nem az osztrákok kezdenék meg a tüzelést.

Minden a legnagyobb rendben ment.

Székely Elemér, a tulajdonképpeni vezérkari főnök, nagyszerű stratégiai felvonulást hajtott végre. Nem értékelte túl a fiúk tejesítőképességét, higgadságát és intelligenciáját, mert hiszen ezen dűlt el az egész csata sorsa!

A főiskolás rajok minden egyes tagja tisztában volt azzal, hogy mire vállalkozott. Tudta mindenki, hogy itt csak győzni lehet! Hiszen civil ruhában a hadszíntéren elfogott fegyveres egyén a nemzetközi egyezmény értelmében, csakis statáriális elbánásban részesülhet! A tartalékot is beleszámítva, minden felkelőre legalább öt---hat osztrák fegyver jutott, tehát éppen elég nagy volt a kockázat.

A felfejlődés tervszerűleg ment végbe. Az első és a második raj az erdőszél és a brennbergi vasúti töltés között terjedő mezőt szállta meg. Szaggatott rajvonalban haladt a falu felé. Ugyanakkor Gebhardt Pál százados szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból összeválogatott rajával, a falu alsó végén tört előre.

Kertek kerítése állta utunkat. A rajok szükség szerint tömörültek. Amíg a ,,Hausberg" lábánál folyó kis patak partján igyekeztünk a faluba, egy másik csoport a Brennberg felé vezető úton tört előre, a harmadik raj pedig, amely a legsúlyosabb veszteséget szenvedte, --- a vasúti töltés mellett helyezkedett el.

Egyszerre baloldalt eldördült az első lövés. Felfigyeltünk! Nemsokára megjön rá a válasz. Osztrák rendőrőrs tartja megszállva a falu északi részén levő kis vasúti őrházat és tüzel eszeveszetten. Észrevettek bennünket! Egymást követő sortüzek és gépfegyverek kattogása jelzi, hogy az ütközet az egész vonalon megindult.

Az erdő felől tartalékunk gépfegyvere is beleszól a küzdelembe. A házak cserepei csak úgy pattognak és a cserjék fák levelei szitává rongyolódnak körülöttünk. A csatazaj egyre fokozódik, fülsüketítővé lesz. Mintha a pokol tornáca nyílott volna meg előttünk! Egyre közelebb igyekszünk a faluhoz.

Az osztrák nagymartoni vasúti töltés mögül és a község házaiból irányítják felénk tüzüket. Hihetetlen muníciópazarlást visznek véghez! Sejtelmük sem lehet arról, mi hányan lehetünk, mert ha támadásba mennek át és egész fölényes erejükkel, reánk vetik magukat, bizony hírmondó alig marad közülünk!

Magunk is könnyebbnek képzeltük el feladatunkat. Ilyen szívós és makacs ellenállásra nem voltunk elkészülve. Azt hittük, hirtelen nekirohanással kikergetjük őket Ágfalváról, minden súlyosabb véráldozat nélkül. Úgy gondoltuk, puszta megjelenésünk már megingatja zárt soraikat. Ebben ugyancsak csalódtunk! El kell ismernünk: derekasan védekeztek.

Állt a harc elkeseredetten. Sehogy sem jutottunk előbbre! Rajvonalunk már tájékozódni sem tudott. Ekkor Ács István bányamérnök hallgató t. hadnagy, előre lopódzik felderítésre. Alig, hogy Ács eltűnt, sortűz csattan fel abban az irányban. Azonnal utána rohanunk4 bajtársunkat hamarosan utolérjük egy terebélyes diófa mögé húzódva. Házak ablakából lövöldöztek rá. Mi sem kíméltük a muníciót!

A kerítések, rőzserakások mögött és az udvarokon hirtelen élénk mozgolódás támad. Az osztrák védők szedelődzködnek, mi pedig Sóska Gyulával, Félegyházy Dezsővel és szegény Tarics Ferenccel ( aki néhány hónap múlva halt bele a felkelés alatt szerzett betegségébe) gyors tüzeléssel diktáljuk az ütemet. Egyszerre azután elcsöndesül körülöttünk...

Hol csúszva, hol mászva mindig előbbre hatolunk, míg be nem jutunk a faluba. Elsőnek érkezünk be! Az evangélikus templom védelme alatt, óvatosan, fedezéket keresve, haladunk a főtér felé. A templom mellett elkanyarodva, élénk puskatűz fogad. Az evang. Iskolába elszállásolt osztrákok védekeztek itt, akik kutyaszorítóba kerültek és abból mindenáron szabadulni akartak. Mi öten voltunk, ők legalábbis ötvenen. Beláttuk, ha visszavonulásuk útjába állunk, menthetetlenül elveszünk. Ki kellett térnünk. Folyton tüzelve, visszahúzódtunk. Eredeti állásainkba érkezve, rövid tanácskozás után, megkerültük az egész terepet és csatlakoztunk a Brennberg felé vezető út szakaszán levő bajtársainkhoz. Velük kiegészülve újra előre nyomultunk a Kirchknopf vendéglőig. Hátba akartuk támadni az iskolába szorult csapatot. Jakóts Samuval kettesben, a helyzet felderítése céljából, előrementünk. Legnagyobb, de egyúttal kellemes meglepetésünkre, az osztrák csendőröknek már csak hűlt helyét találtuk.

Az egyik ház mögött már a rettenthetetlen Gebhardt százados magas alakja tűnt fel, aki az albán Attiffal együtt ugyancsak hozzájárulhatott ahhoz, hogy az osztrákok gyorsabb tempóban búcsúzzanak.

Az iskola udvarán nem kis csodálkozásunkra Olcsán bosnyák szakaszvezető és két társa esővizes hordót gurítottak középre és abba lövöldöztek bele. A hatás nagy volt! A detonáció felért egy közepes kaliberű ágyú dörrenésével.

Úgy tudom, a branyiszkói csatában is beváltak ezek a ,,pótágyúk". Mint ott, itt is bedűltek neki az osztrákok. Írták is néhány nappal későbben a bécsi félhivatalos lapok: ,,Tüzérséggel kiegészített kétezer főnyi inzurgens támadta meg Agendorfot!"...A csatazaj ismét elhalkult. Csak egyik---másik ablakból csattant el egy---egy lövés.

Az egyik udvaron nagy lelki nyugalommal szorgoskodott a trágyadomb körül egy ágfalvai polgár. Csodáltuk nagy lelki nyugalmát. Hiszen teremtett bennszülött lelket sem lehetett látni! Mind a pincékbe bújt és onnan várta, vegyes érzelmek között, az ütközet kimenetelét.

Szeget ütött fejünkbe ennek az embernek a viselkedése. Mit jelentsen ez? Hamarosan megkaptuk rá a választ. Míg az öreg áruló látszólagos, békés munkát végzett, istállója ajtajából és réseiből három osztrák csendőr lövöldözött felénk. Azokról akarta a figyelmet elterelni, tehát fedezte őket. Mondanom sem kell, hogy kifüstöltük a fészket!

Az osztrák csapatok a nagymartoni vasútvonal mögé hátráltak és biztos fedezékből folytatták a tüzelést. A fákról lehasított és szerteszét röpködő szilánkok tanulsága szerint ,,belövőpatronokat" is használtak!

Míg ezek az események kaleidoskóp---szerűen peregtek le, az a csapat, melynek Obendorf Károly bányamérnök hallgató, t. főhadnagy volt a parancsnoka, és amelyhez Machatsek Gyula és Szechányi Elemér is tartozott, a brennbergi vasúti töltés mellett nyomult előre, Egész nyílt terepen, minden számottevő fedezék nélkül, ment át támadásba. Ebbe a rohamcsapatba tartoztak főiskolás bajtársaink közül: Dr. Imrédy Imre, Bacska Hugó, Fixek Jenő, Hendl Ernő, Schultz József, Ladányi Jenő, Geőcze Zoltán, Kerék Ferenc, Réz Ferenc, Matolcsy Endre, Plathy Béla, Berzéthy Pál, Jákóby László, Zala Dezső, Schlencz Károly és Hussein Ibrahim Himli. Ez a raj akarta oldalba kapni a vasúti őrházat védő osztrák különítményt.

Addig, amíg a töltés innenső oldalán haladtak a fiúk, nem tett bennük kárt az egész terrénumot végigseprő osztrák fegyvertűz, de amikor egynehányan átugortak a töltés túloldalára, akkor bizony nagy réseket ütött soraikban. Itt esett el felejthetetlen jó barátom Machatsek Gyula erdőmérnök hallgató, t. kadettaspiránt és jó Szechányi Elemér bányamérnök hallgató, t. alhadnagy.

Obendorf a vasúti sínek között fekve tüzelt. Valóságos csoda, hogy nem maradt ott ő is!

Az osztrákok állandóan erősödő golyózáporában nem állhattak meg a fiúk. Obendorf visszavonta csapatát a ,,Hausberg"---ig. Le akarta hozatni egy szem gépfegyverüket és a tartalékkal kiegészülve új támadásra készült. Addig a töltést Egry Géza főhadnagy, Vlaskovics és Horváth György erdőmérnök hallgatók védték. A brennbergi úton azután mi is csatlakoztunk Obendorfékhoz. Itt találtuk Haidekker Antalt és Biczó Rezsőt is. Az erdőszéli árokban Kaszander orvostanhallgató helyezkedett el kötszerekkel és mesterségéhez szükségez egyéb dolgokkal.

A ,,Hausberg" körülbelül egy 50---60 méter magas emelkedés. Szinte rákönyököl a falu délnyugati szélére. Pompás kilátás nyílik innen az egész községre és a somfalvai síkságra. Felérkezve távcsövekkel kutattuk az előttünk fekvő területet!

Obendorf egyszerre csak elkiáltja magát. Mikor keze irányát követjük, olyan látvány tárul elénk, melytől megfagy az ember vére. Egy osztrák csapat, nyilván azzal a szándékkal, hogy sebesültjeinket felkoncolja, szuronyszegezve támad tehetetlen bajtársainkra. Erre leírhatatlan elkeseredés vesz rajtunk erőt. Drámai jelenetek játszódnak le!

Mint sebzett tigrisek vetettük magunkat az ellenségre. Nem néztünk többé se jobbra, se balra, fedezéket sem keresve, szinte önkívületi állapotban rohantunk veszélyeztetett testvéreink segítségére. Minket csak egy vágy fűtött és hajtott ellenállhatatlan kényszerűséggel előre: bosszút állani bajtársainkért! Gépfegyverünk tüze támogatott előrejutásunkban.

Szilaj rohamunkra megtorpant az osztrák.

A harc újra fellángolt az egész vonalon.

Megjelentek Gebhardt százados, és Varga főhadnagy emberei is és oldalba kapták ellenfelüket. Az ütközetnek ezen legvéresebb negyedórájában szenvedte az osztrák csapat legsúlyosabb veszteségeit. Nem is bírta tovább! Megingott, majd vad futással menekült a vasúti állomás és töltés felé, útközben magával sodorva az egész osztrák csendőrzászlóaljat!

Az állomáson a vasúti szerelvény készen várta a menekülőket, akik egymás hegyén---hátán igyekeztek a kocsikba, melyekről csakúgy csepegett a vér.

A mozdonyvezető fejét vesztette. A kerekek forogtak ugyan, de a szerelvény egy ideig meg sem mozdult. Azután hirtelen teljes gőzzel indult el rakományával a határ felé.

Így végződött szeptember 8---ára virradóra az ágfalvi véres ütközet. A győzelem ára nagy volt. Szive vérével pecsételte meg hazájával való frigykötését, főiskolás bajtársaimon kívül, még az alig érettségizett, gyermekarcú Pehm Ferenc is, Szombathely szülöttje.

Súlyosan megsebesült Held Károly erdőmérnök hallgató és Zorkóczy Lajos pesti főiskolás.

A bécsi lapok hivatalos jelentése szerint az osztrákok vesztesége hatvan halott és száznál több sebesült volt.

Amint véresen, sárosan összeverődtünk, Sopron felől a ,,Generalmarsch" hangjai ütötték meg fülünket. Ostenburg zászlóalja ért Ágfalva alá. Rendet teremteni!

Az osztrákok Ágfalván azért vontak össze ilyen nagy fegyveres erőt és azért gyarapították azt napról---napra, hogy kellő pillanatban a soproni vízműveket birtokba vegyék és a várost kapitulálásra kényszerítsék.

Sopront tehát az ágfalvai ütközet mentette meg. Ez az ütközet volt egyébként a felkelőharcok Gorlicéje, mert felgöngyölte az egész ,,A zóná"---t megszálló osztrák csendőrhadosztályt.

A maroknyi, javarészt főiskolásokból álló felkelő csapat bebizonyította, hogy hazafias lelkesedésével, intelligenciájával minden képzeletet meghaladó ááldozatra és feladat megoldására képes.

,,A küzdelem folyama alatt mindenki a szabadságra emlékezzék!" lelkesítette Aristides, --- a világtörténelem feljegyzései szerint, --- kicsiny, de elszánt seregét a perzsák túlerejével szemben.

--- A küzdelem folyama alatt mindenki a letiport magyarság szabadságára emlékezzék, --- hangzott fel a mi lelkünk mélyén is a haza Nemtőjének buzdító szava.

És Sopron sorsa eldőlt!

A sebesülteket Dr. Molnár Viktor kórházi orvos részesítette elsősegélyben, aki az ütközetben is aktívan részt vett. Igazán legnagyobb elismerésünket érdemelte ki. Nemsokára megérkezett: Dr. Hammersberg Elemér és Dr. Istvánffy Lajos ,,felkelő orvos különítménye" is

.Ostenburg lóháton jött.

Utána egyik entente autó a másikat érte. Ivaldi olasz tábornok komolyan idegeskedett. Gothier francia ezredes nagyképűsködve tombolt műfelháborodásában. Gorton tábornok pedig flegmatikusan szívva rövid angol pipáját, egykedvűen hallgatta X.Y. osztrák ezredes kétségbeejtő sirámait.

Megérkezett gróf Sigray Antal is, Köhler ezredes kíséretében. Ostenburg a következőket jelentette.

,,Főkormánybiztos úr! Ágfalvát hajnalban felkelő csapat támadta meg Lépesfalva és Rohrbach irányából. Erős tűzharc után, mintegy ötszáz főt számoló osztrák csendőrséget innen kivert. Felkelők vesztesége három halott és két súlyos sebesült. Az osztrákok egy csendőrtisztet vesztettek halottban és két súlyos sebesültet."

(A többiekről Ostenburgnak nem kellett tudnia!)

Az entente misszió ezután Sigray grófot rohanta meg.

--- ,,Hogyan vélekedik Méltóságod erről a nagyon komplikált nyugat---magyarországi helyzetről?"

Kijelentették, hogy mindent el fognak követni, nehogy Ausztria és Magyarország között háború törjön ki, mert ez általános konflagnációt vonna maga után.

Sigray gróf előzékeny modorában, de nála megszokott határozottságával kijelentette, hogy Véleménye szerint az osztrákok viselkedésük által elvesztettek minden erkölcsi alapot ahhoz, hogy Nyugat--- Magyarországba még egyszer bevonulhassanak! Arra a kérdésre pedig, hogy mit szólna ahhoz, ha az osztrákok a Volkswehrt hoznák be, --- csak azt jegyezte meg, hogy akkor nagy veszéllyel játszanának, mert a felkelők az osztrák csendőrséggel nagyon humánusan bánnak s csak ki akarják üldözni őket a magszállott magyar területről, --- de a kimondottan kommunista érzelmű Volkswehrrel szemben ily bánásmódra számítani sem lehet. Előadhatja magát, --- mint már megtörtént Kirschlgnál, --- hogy a felkelők ezeket a kommunistákat nagyon rövid úton intézték el! Különösen azért, mert ezeknél a Volkswehrhez tartozó csapatoknál kommunista igazolványok és az orosz szovjetet dicsőítő jelvények és iratok is vannak.

Eközben a főkormánybiztos utasítja a csendőrzászlóalj parancsnokát, hogy Brennbergbányát szállja meg és mintegy tíz---tizenöt kilométeres körzetben biztosítsa Sopron városát s így Ágfalvát is

Ostenburg, minket, az ütközetben részt vett felkelőket, lefegyverezve, egy szakasz szuronyos csendőrrel, az entente megbízottak szeme láttára, elindított a laktanya felé. Alig értünk azonban az erdőszélig máris elbocsátott. Porhintés volt az egész, a mindendől jegyzőkönyvet felvevő misszió szemébe.

A mi kedves Gebhardt százados, felkelő bajtársunkat, Tényleg úgy kellet lefogniuk a csedőröknek, mert mikor meglátta a szitkozódó osztrák ezredest, erővel meg akarta verni! (Egyelőre felelőtlen alapon.) Így azonban ő is csak ,,angyalok nyelvén" replikázott, lévén ő is mint a város nemrég elhunyt, nagyhírű polgármesterének a fia, soproni születésű. Jómagam sem magyarul dicsértem az ,,osztrák sógort", --- mutogatva feléjük a kilőtt belövési patronokat!

Egyik túlságos buzgalmú entente összekötőtiszt ép a beérkező k.u.k. osztrák tisztjeink egyikét szólította meg elég kezdetleges nyelvtudással, hogy így személyesen győződjön meg arról: Csakugyan németajkú---e az illető s valószínű---e, hogy burgerlandi születésű?

Erre báró X. elég világosan megmagyarázta neki a császári nyelv grammatikai szabályai szerint, hogy ő hajlandó német órákat adni délelőtt tíztől tizenegyig entente tisztek számára is, de ilyen hajnali órákban, amint látja, mással van elfoglalva!

Délelőtt tizenegy órakor már átöltözködve, egyenruhában üdvözöltük a korzón a köpcös kis ,,colonel"---t

Délután Ostenburg személyesen jött fel tiszti szobánkba. Katonás rövidséggel köszönte meg az éjszakai teljesítményt; egyelőre ő mint közvetlen parancsnokunk, a hálás magyar haza nevében. Beszámolt arról, hogy a menekülő ágfalvai ,,véresvonal" pánikszerű felfordulást okozott a megszállt területen és szinte órás alatt egész Burgenland területéről kivonultak a megszálló osztrák csapatok.

Megígérte, hogy halottainkat az entente misszió tagjainak ellenzése dacára is, a legfényesebb katonai pompával temetteti el. Könnyes szemmel emlékezett meg halottainkról, azután pedig a tisztiszázad mindek egyes tagjával külön---külön kezet fogva, azzal köszönt el, hogy felkeresi az elesettek hozzátartozóit.

Az ágfalvai ütközet lezajlása után kezünkbe került egy rendkívül érdekes tartalmú, francia nyelvű átirat, --- melyet Jäger ezredes iratai között talált meg Maderspach százados. -- A felkelők hadállásairól és erejéről készült pontos térképmelléklettel együtt. Szövege így adható vissza:

,,A szövetséges hatalmaknak jelenleg Magyarország ügyei oly csekély fontosak, hogy egyetlen politikusa, vagy vezére sem vállalhat felelőséget az emberéletért. Az utódállamok pedig nem avatkozhatnak az ország belügyeibe, mert egy meggondolatlan mozgósítás a Páris vidéki békepaktumoknak esetleges összeomlását eredményezné! Tehát Ausztria ügyeit kénytelen egyedül intézni. Azért fenyegetődzni lehet, de okosan, nehogy rájöhessenek arra, hogy csak ígéretekről van szó az entente részéről. Azért a cél érdekében olyan

emberekkel is tárgyaljon, akik az internationálé értelmében megérdemelnék a főbelövést."

Az ágfalvai csata után a bécsi lapok legnagyobb része kígyót---békát kiáltott a felkelőkre. Érdekes, hogy ezen egyoldalú és rosszindulatú beállítással szemben a nagy német birodalmi lapok milyen tárgyilagosan ítélték meg ezt a hazafias mozgalmat. A ,,Berliner Tageszeitung" például így írt:

Az a bandamozgalom, amit az osztrák sajtó bandita mozgalomnak keresztelt el, ideális érzésű fiatalembereknek hősies szabadságharca. Ezek a fiatalemberek Nyugat---Magyarországon verődtek össze, Magyarország elszakítása elleni küzdelemre.

,,Ezeket, --- az elesetteket, --- utánozván és a boldogságot a szabadságban, a szabadságot a bátorságban helyezvén, kicsinybe fogjátok venni a veszélyeket."

(Thukydides)

Végtisztesség a hősöknek.

Szeptember 10---én reggel temettük el a hősi halottainkat. Ilyen nagyszabású, impozáns, fényes és felejthetetlen temetése még nem volt Sopronnak!

Laktanyánk udvarán állt a ravatal, egy hatalmas kápolnává alakított cserfasátor alatt. Éjjel---nappal karvastagságú gyertyák égtek a koporsók körül és virrasztó tiszti őrség állott mellettük.

A díszőrséget kétóránként váltották. Az egyik oldalon tizenegy, sötétzöld, aranysújtásos, erdőmérnöki atillába öltözött főiskolás állott, szinte kővé meredten. A másik oldalon ugyanígy, kivont karddal, a bánya---, a vaskohó--- és fémkohászok hallgatóinak sorfala, aranyvállrojtú, elegáns fekete ,,bányaing"---ben. A díszőrséget kakastollas csendőrtisztek egészítették ki.

Virradóra a lombsátorral szemben Bohéza Százada sorakozott fel teljes díszben. Lassanként a laktanya udvarán ezer és ezer főből álló gyászoló tömeg állt össze. Teljes számban felvonult a rektor és dékánok vezetésével főiskolánk professzori kara, adjunktusainkkal és tanársegédeivel együtt. Főiskolánk ifjúsága legnagyobbrészt egyenruhában. A város egész előkelősége és a vidéki főúri családok. Gróf Sigray főkormánybiztos, Zsembery főispán, Köhler ezredes, Thurner dr. polgármester, báró Villány követségi tanácsos, Ullein attaché, Szmrecsányi György országgyűlési képviselő, báró Willerding táborszernagy. A nyugalmazott tábornokok és törzstisztek kara teljes katonai díszben, Lóskay altábornagy vezetésével. Az Erzsébet Tudományegyetem Hittudományi Kara testületileg vonult fel Stráner Vilmos dékánnal az élén. Minden hivatali főnök tisztviselői karával érkezett. A középiskolai hallgatók tanáraikkal, a Bencés---rend teljes számban a perjel vezetésével. A különböző nőegyesületek, leányegyesületek tagjai, leány--- közép--- és népiskolák tanulói, festői szép magyar ruhába öltözve. Testületek, társadalmi egyesületek, magyar dalárdák zászlóik körül csoportosultak.

Ausztriát Jäger ezredes és Haloványa osztrák ügyvivő képviselte.

A halotti beszédet a megszállt területekről menekült Arany János Paskál tartotta. Mélyen átérzett, hazafias lelkesedéstől és bizakodástól átitatott szavait csak úgy szívta magába a szónok által szinte szuggerált tömeg.

Azon utcák hosszában, amerre a gyászmenet elhaladt, sorfalat állt Sopron egész lakossága.

Az entente bizottság még ezt a gyönyörű és impozáns temetést is demonstrációnak vette és tüntetőleg távol maradt.

,,Hát igenis, --- mondta Sigray gróf parlamenti beszédében, --- demonstrációja volt ez a temetés annak, hogy a magyar mindig hálás marad anyanyelre való tekintet és különbség nélkül azokkal szemben, akik a hazát bátran és életük árán, önfeláldozóan szolgálják, ámde annak is demonstrációja volt, mert hiszen az osztrákoknak mi ugyanazt a katonai pompát adtuk meg, mint a magyarnak, hogy a halálban nincs ellenségeskedés, hanem kibékülés!"

A temetőben dr. Zehetbauer Ottó apátplébános szentelte be a sírokat.

Utána dr. Thurner Mihály polgármester lépett elő.

--- ,,Ismét hősöket temetünk -- a kötelesség, a hazaszeretet hőseit!" --- kezdte magasszárnyalású beszédét. Majd Sopron városának örök hűségéről és soha el nem múló hálájáról biztosította a magyarságot. Leicht Ottó, elnök, az Ifjúsági Kör nevében búcsúzott el kollégáitól. Jakóby László, a bányamérnöki kar nevében mondott megható búcsúztatót.

Az erdőmérnöki csak nevében rajtam lett volna a sor, amikor hirtelen, a lelki gyötrődés minden látható jelével elébem lép Machatsek Gyula édesatyja s a felcsukló fájdalom hangján, szinte önkívületben beszélni kezd:

--- ,,Két fiam tért vissza a világháborúból. Mindkettőt megóvta szüleinek imája és aggódó szeretete. De látva más családok gyászát, akaratlanul is felvetődött bensőmben az a kérdés, hogy én, ennek a szerencsétlen hazának legszerencsétlenebb apja, meddig vallhatom magaménak fiamat?Kisasszonynapja meghozta rá a feleletet!

A nagy magyar Isten elvette tőlünk azt, akit Ő adott!

Lehet, hogy fájdalmamban megőrülök, lehet, hogy szívem szakad meg, --- de büszke vagyok rád, Gyula fiam!

Ki hívott és ki küldött téged az ellenség gyilkos golyói elé?...

És te mégis elmentél! Nem mintha szegény szüleidet nem szeretted volna, de mert hazádat jobban szeretted!

Isten áldjon meg téged drága, jó fiam!"

Szavai után szinte élettelenül roskadt le fia koporsójára.

Az első babérkoszorút Ostenburg helyezte el. A főiskola tanári karának koszorúját Jankó Sándor, dékán. Az Ifjúsági Körét Leicht Ottó, elnök. Ma4jd a ,,Területvédő Liga" nevében Fertsák Jenő nyug. főispán, a városnak, a megyének a pécsi egyetemi fakultásnak, a bajtársi--- és társadalmi egyesületek egész sorának koszorúi következtek.

Lassanként egész virágpiramis hirdette, hogy a magyarság lelke megérezte, mit köszönhet hős fiainak!

A ,,Soproni Magyar Férfidalkör", amely szinte hivatást tölt be Sopronban mint a város egyik leghazafiasabb érzelmű testülete és évszázadok óta a magyar dal kultuszát szolgálja a nyugati vidéken, talán még soha ilyen meghatóan, ilyen szívből fakadóan, ilyen hittel nem énekelt. A főiskolai vonós zenekar szívbemarkolóan sírta el az elesettek legkedvesebb nótáit. A kivonult katonaság parancsnoka ,,Imához" vezényelt, a katonazenekar a ,,Himnuszt" játszotta, majd a díszszázad, a főiskolai vadászcsapattal együtt, háromszoros salvét adott.

...Minden magyar szív összefacsarodott, minden szem ablakán könny csillogott!

Történelmi idők felejthetetlen percei voltak ezek! Pillanatok, --- mint a teremtés pillanatai a költőnél!

...És az évek gyors iramban száguldtak el a sírok felett... Lehervadtak a virágok, elsárgult a koszorúk zöldje és ma, évek hosszú sora után, még egyszerű síremlék sem jelzi, hogy az, aki a hazáért halt meg, hírben él!

--- Quo usque tandem!?

--- De a nagy Isten és a költő mégsem feledkezik meg a nemzet halottjairól!

...,,És a jó Isten minden tavasszal egy költeményt diktál a földnek s e költeménynek betűi a virágok..."

A kihullott forró, piros vércseppek minden tavasszal fehérvirágokba szöknek az ágfalvai zöld mezőkön.

--- És ti, kik vérző szívvel gondoltok a magyar jövőre:a természet titkos könyvéban tanultok meg olvasni!

--- ,,�"! Ki ne menekülne a szabadság nélküli életből? �"! Ki ne halna meg a szabadság egy napjáért? -- És ha el is űznék a Szabadságot e világról, --- ne essél kétségbe, --- legalább az Égben megtaláljuk majd!"

(Moore)

A halálfejes felkelők.

Akkoriban Ostenburg volt Sopron legünnepeltebb embere. A zászlóalj zenekara minden délután térzenét adott a Széchenyi téren, ahol a város előkelősége teljes számban megjelent. A Royal kávéházban családi jellegű estélyek voltak hetenként kétszer, amikor a zászlóalj vonós zenekara hangversenyezett. A tisztiszázad a csendőrtisztekkel karöltve, fényesen sikerült ,,Ostenburg bált" is rendezett.

Sopron minden társadalmi megnyilatkozásában tüntetett magyarsága mellett!

Ez időtájt érkezett meg Prónay Pál huszáralezredes, aki végigjárva a frontokat, a felkelő csapatok kérésére átvette az egész vonalon a főparancsnokságot.

A felsőőri ,,alkotmányozó gyűlés" a felkelők által megszállt Nyugat---Magyarországot önálló államnak kiáltotta ki, elnevezte "Lajtabánság"---nak és első bán---jává Prónay Pál felkelővezért választotta meg. Kétségtelenül nagy érdemei vannak a soha meg nem alkuvónak! A ,,szabadcsapatok" között egységes vezetést honosított meg s az egyes kapásokat megszüntette.

Az ágfalvai ütközet után a mi felkelő parancsnokságunk lett a z osztrákok szemében a rettegett ,,halálfejes felkelőrayon".

Egy néhány szóval kitérek ezen rayonban érdekes és értékes halálfejes---bélyegek keletkezésének történetére.

Az elmenekült osztrák postahivatalok postai értékcikkeiket megsemmisítették, vagy magukkal vitték. Az újra magyarrá lett posták értékcikkek nélkül álltak. Szükséges volt tehát, arra az időszakra, --- míg a meg nem szállott területekről hivatalos utánpótlás nem érkezik, --- legalább a felkelők saját levelezéseinek lebonyolítására, --- postai értékcikkekről gondoskodni. Ezért a felkelő járőrök mindazoknak a postahivataloknak, melyeknek értékcikkei elfogytak, bizonyos számú bélyeget adtak át. Ezeket a bélyegeket, hogy a rendesen használt formától különbözzenek, de egyszersmind figyelmeztetésül is, a volt szövetséges részére, felírással és halálfejjel láttuk el. Nem volt a gondolat új, hiszen alig néhány nappal előtte jelentek meg a felsőőri kerület felkelőbélyegjei, melyekből egy---két darab a mi területünkre is eljutott. Talán ez váltotta ki azt a gondolatot, hogy mint fentebb említettem, a hiányok pótlására, de másrészt a nekünk oly emlékezetes ágfalvai ütközet emlékére, parancsnokságunk emlékbélyeget adjon ki. Szeptember 12---én jött létre a határozat, mely a magyar értékcikkek felülnyomását rendelte el. A felülnyomás a ,,Soproni Hírlap" nyomdájában, a napi munkaidőn kívül történt. Egy ízben 4800 és egy ízben 5000 darab különféle értéket nyomtunk felül; �--sszesen tehát közel tízezer darab halálfejes bélyeg került a postahivatalokba. A halálfej kézzel van nyomva a bélyeg közepébe. Eredetileg guminyomóval, de később, mikor ez darabokra szakadt, fémből és fából metszett nyomóval dolgoztunk. A felülnyomott értékek: 5, 10, 15, 20, 40, 50, 60 fillér, 1 és 2 korona. Legtöbbérték volt az 50 és 60 filléresből, továbbá az 1 koronásból. Legkevesebb a 40 filléres és a 2 koronás. Maga a felülnyomás sietve történt, s így előfordult, hogy az 50 filléres értékeknél egy fél ív (50darab) fordított felülnyomású. Ezek a cinfalvi hivatalnál kerültek forgalomba. Még egy hiba fordult elő. Az 5, 10, 50, és 60 filléres bélyegeknél a szept. szó helyett szeot. szó szerepel. Mindezek a rendkívüliségek természetesen jelentékenyen fokozzák az amúgy is keresett halálfejes bélyegek értékét.

E helyen utalok arra is, hogy mindazok az okmányok, melyek ezen bélyegek keletkezésével összefüggésben vannak: nyomdai számlák, a bélyegek számszerű mennyiségének számszerű feltűntetésével az V Felkelő Főparancsnokság rendeletei, járőrjelentések annak feltűntetésével, mely postahivatalok milyen mennyiségű bélyeget kaptak, a soproni postaigazgatóság hivatalos átirata, melyben halálfejes bélyegeket rendel, továbbá egy gazdag gyűjtemény e különféle nyomástípusból, a Soproni Városi Múzeumban őriznek.

...Majd amikor már minden, ami bennünk nemes és élő volt porrá omlik széjjel és az emlékezet nem tudja már tudni, mely évszázad felé irányítsa a kegyelet osztó jutalmát, ez a hitvány kis papírdarab a múzeum üvegtáblája mögött ismét visszaidézi majd a szemlélő elé az 1921. Év szeptember havában történteket, s az ,,A zóna" kalandos története új életre éled.

Ostenburg csapatának létszámát folyamatos behívásokkal növelte. Napról---napra több embert szedett fel, de senki sem sejtette milyen titkolt célzattal.

Szeptember 12---én Kismartont osztrák felelőtlen csapat szállta meg. Javarészt Magyarországról kimenekült kommunista emigránsok. A magyar érzelmű lakosságot inzultálták és terrorizálták., a hatósági épületeket megszállták, a polgármestert elűzték.

Este tíz órakor Ostenburg riadót fúvatott a kaszárnyában. Két személy--- és két teherautóra egy---egy szakasz legénységet helyezve s néhány gépfegyvert felszerelve, személyesen robogott ki Kismartonba. Mire odaért, az osztrákok már elpárologtak. A várost újból magyar csendőrség vette birtokába. Az entente óvást emelt ez ellen, de Ostenburg a demarchokat ad acta tette.

Szeptember közepén jelent meg Sopronban Hegedüs altábornagy, akit a kormány az ősszel karhatalmi alakulatok parancsnokává nevezett ki. Sigray gróf erre az intézkedésre azonnal le akart köszönni, de lemondását a kormány nem fogadta el.

Mindannyian azt hittük, hogy Sigray gróf lesz az új külügyminiszter s ilyenformán egy és mindenkorra elintézést nyer a nyugat---magyarországi kérdés. Jól ismertük Sigray gróf ritka diplomácia érzékét és erélyét. Zsenialitásában talán még Bánffy gróf szerencsétlen külügyi politikáját is kikorrigálhatta volna! Budapestnek azonban még mindig a felkelők leszerelési ügye volt a legfontosabb! Reguláris csapatokkal akarta megszállatni az ,,A zónát" s a felkelőket leszerelve mintegy ,,elővezetni" a másik zóna határáig a tehetetlen, elmenekült osztrák csapatokat.

Ostenburg zászlóalját szintén leváltották volna!

Szeptember 16---án végre beállott a fordulat a magyar kormány politikájában. Ezt is olasz barátainknak köszönhetjük, elsősorban Della Toretta marquis kiváló olasz külügyminszternek. A kormányelnök táviratilag hivatta fel Budapestre Sigrayt, Ostenburgot és Ranzenberget, közölve velük azt az ismert közvetítő lépést, amelyet az olasz kormány tett meg, aminek azután az október 12---én létrejött ,,Velencei egyezmény" lett szegényes, de effektív eredménye.

Ezen tárgyalásról Sigray gróf parlamenti beszédében így számol be: Gróf Bethlen nagyon csodálkozott, hogy mi, akik a helyszínről jöttünk és az ottani helyzetet ismerjük, egyáltalában nem tartottuk óriási eredménynek, hogy Sopront és vidékét meg fogjuk tarthatni, amit a kormány maximális eredménynek tartott.

,,Biztos úton haladunk a nagy nemzeti cél felé, ha megőrizzük a múltak hagyományaiból a magyar ős---tütelem nemzeti geniuszát. Ha szeretettel magunkhoz öleljük magyar hazánk bármely nyelven imádkozó, de hűséges fiait.

(Nidda)

Élet a felszabadított ,,A zóná"---ban

Szeptember 16---án és 17---én két járőrben az egész tisztiszázad végigjárta az ,,A zóna" körletébe tartozó részeit. Az egyik csoport Fixef Jenő parancsnok vezetésével Fraknónádasd---Nagymarton---Siklósd---tormfalu---Zemenye. Félszerfalu---Kisboldogasszony---Darúfalva és Sopron keresztes irányban ;a másik partrul, ahova jómagam is tartoztam, Conrad Rittmeister vezetésével Kelénpatak---Cinfalva---Darázsfalva---Szentmargitbánya---Oszlop---Sérc---Kismarto n---Vulkapordány---Fészerfalva---Darufalva irányában haladt.

Mindannyiunk ,,Polgárőrség", --- ,,Bürgerwehr" feliratú vászon karszalaggal voltunk felszerelve. (A szükséges nyolcvan darab karszalagot húgaim készítették el ; a feliratot pedig tintaceruzával írtuk rá.) Célunk az volt, hogy egyes községekben a polgárőrséget megszervezzük s így a teljes rend és közbiztonság biztosítva legyen. Mi pedig egyszerű járőrszolgálat keretén belül ellenőrizhessük azokat. Így elértük azt, hogy a lakosság tekintélyes része bizalommal mellénk állott.

Az entente újra csodálkozhatott! Szeptember 20---án megint kimentünk tiszti járőrbe. Ellenőriztük a megszervezett polgárőrséget, ítélkeztünk a lefogott csirketolvajok felett, s a nemrégen még teljesen elvadított lakosság boros kupákkal kedveskedett nekünk. Ez alkalommal végigjártuk a postahivatalokat is. Eltávolítottuk az élénksárga osztrák postaládákat. Felszegeztük a régi magyar postaládikókat, elégettük az osztrák levélbélyegeket és elláttuk a hivatalukat kellő mennyiségű felkelőbélyeggel.

Ezen a napon érkeztek Sopronba Bogya János volt Rio de janeiroi főkonzul, Dr. Wein Dezső és Auer Béla százados, budapesti városi tanácsos vezetésével a Friderich---csapat tagjai. Csupa fess, művelt fiú. Egyetemi hallgatók és negyvenöt győri diákkatona. A volt miniszterelnök által komponált burgenlandi uniformis igen mutatós volt. Zöld vadászkalap, kávébarna sportöltözet, karabély, új sárga tölténytáskák, hátizsák. A hadviselt fiúk feltűzték kitüntetéseiket. Voltak közöttük atléta taermetű katonaalakok, mint például Halmay Zoltán. Korda Tibor, Balogh főhadnagy, de volt akárhány ,,kinek még legénytoll sem pelyhedzett az állán". Csak néhányat említve közülük: Friedrich István unokaöccse, Helbig testőrezredes derék Viktor fia, a csinos Huchthausen Elemér, a kedves, korai halált halt Losonczy Antal és Vámossy professzor hős Tibor fia.

Szegény gyerekek! Milyen hittel, lelkesedéssel jöttek az iskolapadok közül ide a Végekre és alig néhány nap lepergése után máris kioltja fiatal életüket egy buta osztrák golyó, ott valahol a lajtaújfalusi út kereszteződésénél...

Ostenburg visszavonta csendőrségét Kismartonból és oda vezényelte ki Karner százados parancsnoksága alatt a ,,Friedrich---felkelőket".

Mindenütt, ahol Ostenburg tágabb kíséretébe tartozó felkelők voltak, a legszigorúbb utasítást adott ki arra nézve, hogy a lakossággal szemben, Felekezetre való tekintet nélkül, a lehető legszivélyesebb bánásmód kötelező. De hiszen ezt mondani sem kellett, hiszen az Ostenburg---rayon védereje olyan elite társaságból állott, hogy az entente tisztek egész el voltak ragadtatva tőle!

Nem szeretném elfelejteni annak megemlítését sem, hogy Esterházy János gróf volt az egyedüli magyar arisztokrata, aki mint egyszerű felkelő teljesített szolgálatot.

Szeptember 24---én véget értek a járőrszolgálataink. Búcsút intve eddigi parancsnokunknak, az egész V. számú Felkelő Főparancsnokság éléére Gebhardt Pál százados került. Az ő hatáskörébe tartozott Kismarton is.

Fájdalommal búcsúztunk kipróbált műegyetemista bajtársainktól,
akik kénytelenek voltak leszerelni, mert a kormány szorgalmazására
a műegyetem és a tudományegyetem rektora
olyan szellemű hirdetést tett közzé a fővárosi lapokban,
hogy szemeszterét veszti az, aki mint felkelő le nem szerel.

Főiskolánk hallgatói azonban mind nagyobb csoportban érkeztek
és csatlakoztak hozzánk.

Végre a soproni ifjúság is tudatára ébredt arra, hogy elsősorban az ő érdeke,
hogy fegyverrel kezében álljon őrt a város kapuinál.
A lelkes, nemrég még orosz fogságban sínylődő Medgyesi
Schwartz Antal hadnagy, akadémiai festő, volt a soproniak élő lelkiismerete.
Kilenc fiút toborzott össze, akik Dr. Laehna Vilmos főhadnagy vezetésével
hamarosan jelentkeztek szolgálattételre. Javarészt jogászok.

Dr. Zergényi Pál, Dr. Töpler Iván, Dr. Tálos Endre, Dr. Geronnay---Kossow Imre,
Dr. Stráner Ernő, Papp József kertészeti főiskolai hallgató és
Dr. Hollós Sándor orvos szereztek becsületet a soproni névnek.

A szintén soproni születésű Simon Gusztáv, Schneider Ernő és
Kirkovics István erdőmérnök hallgatók, t. főhadnagyok gique---jükön járták be az
,,A zóna" falvait. A felkelőrajoknak élelmiszert és muníciót szállítottak,
propaganda---iratokat helyeztek el, de legfőképpen hírszolgálataikkal érdemelték
ki igaz elismerésüket.

A törzsszakasz Nagymartont szállta meg és
a ,,Pósta---szálló" szobáiban, hátsó termeiben helyezkedett el.
Gebhardt főparancsnok helyettese: Székely Elemér főhadnagy,
bányamérnök hallgató; segédtisztje Gyamathy Endre főhadnagy,
erdőmérnök hallgató volt.
Az útlevélosztály főnöke:
Obendorf Károly főhadnagy, bányamérnök hallgató,
cenzor és a postaügy referense: Krug Lajos erdőmérnök hallgató;
a vámügyi osztály vezetője pedig dr. Dobrovits Károly lett.
Külön csoport helyezkedett el a polgári iskolákban, dr. Laehne Vilmos főhadnagy,
majd később Vlaskovics hadnagy, erdőmérnök hallgató parancsnoksága alatt.
A zsidó iskolát is megszállotta egyik felsőőrs---különítményünk, ennek parancsnokai
Obendorf, majd később Plathy Béla főhadnagy, erdőmérnök hallgatók voltak.

Van ugyanis Nagymartonban egy teljes zsidó negyed,
melynek lakosai kimondhatatlanul rettegtek ,,rettenetes Iván" embereitől.
Mindjárt megszállásuk első óráiban ezen negyedben csúnya fosztogatásról
és egyéb atrocitásokról értesültünk, felelőtlen elemek részéről.
Gebhardt főparancsnok kihirdette a statáriumot, Mert egy és mindenkorra végét
akarta vetni a legkisebb fokú szabálytalanságnak. Ez éjszaka, ennek dacára,
betörtek egy helyen, fosztogattak, és fegyverrel rémítgették a ház békés lakóit.
Az egyik betörőt már másnap hajnalban elfogtuk. Kitűnt,
egy Ausztriába járó kommunista munkás, aki az osztrákok futása alkalmával
fegyverre tett szert. Lakásán több rejtett fegyvert is találtunk.
Mivel felkelőnek mondotta magát s a tanuk
bemondása értelmében agent---provokateurnek bizonyult,
akit ,,emigráns elvtársai" pénzelhettek, (kommunista iratok is voltak nála!)
rögtönítélő felkelő---bíróság elé állították.

A törzsszakasz teljes tiszti kara a tényállások megállapítása
után titkos szavazással döntött. A szavazatok abszolút többsége arra a kérdésre,
hogy megkegyelmezhető---e neki, nem---mel felelt.

Legfőbb idő volt megszállni ezt a vidéket!

A lakosság szép lassan meggyőződött arról, hogy úriemberekkel van dolga s teljesen megnyugodott. Ki---ki igyekezett a legelőzékenyebb és
legszívélyesebb modorban az érintkezést még bensőségesebbé tenni.
Úri családok teadélutánokat adtak, egy kedves, tehetséges zenészfamília
egész koncerteket rendezett.
De a legegyszerűbb emberek is bizalommal közeledtek ügyes---bajos dolgaikban.

A fiúk ízléses sportruhákban jártak és
szolgálaton kívül egyszerű derékszíj és revolvertáska jelezte csak,
hogy ,,hadszíntér", e különben békés terület.
A főparancsnok óhajára a kabátok hajtókájára ráerősítettek egy zöld posztóval
bevont kartonlapot (mint a vadászzászlóalj parolijának színét).
Erre varrták fel aztán a tiszti rangjelzéseket. A főiskolások ezen kívül még erdészcsillagot,
vagy bányász kalapácsot is viseltek jelvényképpen gomblyukaikban. Az önkéntesek tiszti beosztásban voltak; Így honorálták főiskolai végzettségüket. Ezen elite társasághoz egy közlegényekből álló csoport is került. Világháborúban részt vett altisztek, bosnyákok és az albán törzsőrmester.

Ezek között is bámulatos fegyelem uralkodott.

Szeptember vége felé már a nagymartoni ,,főhadiszállás" és kismartoni törzsszakasz állapotainak megfelelően az egész németajkú vidéket megszálltuk. Frankó várában Csonka Sándor hadnagy raja teljesített szolgálatot, járőreivel Frankónádasd és Rozáliakápolna vidéket ellenőrizve. (Ide beosztott főiskolások: Krippel Tibor hadnagy, erdőmérnök hallgató, Mildschütz Gyula hadnagy, erdőmérnök hallgató, Hussein Ibrahim Himli bányamérnök hallgató és Kovács Árpád erdőmérnök hallgató.)

Ruszton báró Cober százados emberei,
Margitabányán Halmay Tibor csapata,
Fertőfélegyházán Sebők Géza főhadnagy különítménye,
Tormafalun dr. Laehne Vilmosfőhadnagy soproni csoportja kit később
Plathy Béla főhadnagy, erdőmérnök hallgató váltott fel,
Pecsenyéden Vlaskovics József hadnagy, erdőmérnök hallgató, Rétfalu---Siklósd községekben Sóska Gyula hadnagy, erdőmérnök hallgató, majd Pápay Miklós hadnagy, erdőmérnök hallgató szakaszai őrködtek a közbiztonság felett. Savanyúkút előtt először
a síneket felszedtük s a vonatok csak a rétfalui állomásig jöttek,
de a hónap végén ismét rendbe hozva a vasúti vágányokat,
Savanyúkútig terjeszkedtünk ki és Lajtaújfalut járőrökkel figyeltettük
Savanyúkúti őrsünk első parancsnoka Haidekker Antal hadnagy, erdőmérnök hallgató volt. Beosztva melléje, mint főiskolások, Hamar László hadnagy, erdőmérnök hallgató,
Schlentz Károly hadnagy, bányamérnök hallgató, Réz Ferenc,
Mihályfy István és Wittich István erdőmérnök hallgató, alhadnagyok voltak.

Nem feledkezhetem meg pompás tisztiétkezdénk megemlítéséről sem, melyet Jakóby László hadnagy, bányamérnök hallgató, ,,menázsmájer" vezetett. Ostenburg még itt sem feledkezett meg ,,legkedvesebb fiairól"!

Nappal a cenzúrával voltam elfoglalva, de mivel nagyon kevesen voltunk, minden második éjjel jómagam is vállaltam őrszolgálatot, rendesen Savanyúkúton vagy a rétfalusi állomáson.

De a csempészés meg is szűnt hamarosan! Éjnek idején ütöttünk rajta a társaságon, amint titkos erdei ösvényeiken az ún. "Schmugler---utakon" sompolyogtak ki Ausztria felé. Hát bizony akkor a hétszűkesztendő keserveit nyögték ezek a paraziták! A faluban kidoboltattuk, hogy mit ilyen mennyiségben szabad behozni az országba és kivinni innen.

A borra literenként egy fillér vámot szedtünk. Erre már másnap kezünkbe került az entente misszió tiltakozó jegyzéke, amit Redon francia kapitány hozott ki Nagymartonba. Tartalmát átfutva, láttam, hogy bőséges fejtegetés közepedte van írásba foglalva, hogy mikor a magyar állam vámmentesen engedélyezi kiszállítani a bort az országból, mi, felelőtlen csapatok ugyanakkor elvámoljuk.

Legnagyobb sajnálatomra kijelentem előre, hogy egyelőre nem áll módomban erre érdemleges választ adni. Ebbe ő bele is nyugodott, ezt már ugyanis megszokta! De nem győzött csodálkozni azon, hogy itt nem emberevők fogadták, hanem az első ember, aki elé vezették, a legfinomabb francia ,,Figaró"---cigarettával kínálta meg. Sőt? Emlékül halálfejes bélyeget is kapott? Eminek kimondhatatlanul örült. Szerinte ilyen egzotikumot még Beludzsisztánban sem látott, pedig ott is járt. Úgy látszik, nagyon megszeretett bennünket, mert több ízben is felkeresett később is főhadiszállásunkon, sőt kislánya a délutáni korzón állandóan magyar ruhában járt.

Legérdekesebb fogadtatásban az olasz tisztek részesültek. A fiúk kordont vontak és fegyverrel tisztelegtek, valahányszor Itália uniformisa jelentkezett. Ezeket az urakat felvezettem a főparancsnoksághoz s búcsúzáskor teljes létszámban kísértük ki őket.

Ez persze szerfelett tetszett nekik. De meg is érdemelték! Akárhányszor hoztak ajándékba olaszországi lapokat, amikben, --- valószínűleg az ő jelentéseik alapján, --- a felkelőmozgalomról igazán szimpatikus és dicsérő hangon írtak, elnevezvén minket ,,honvédőknek" a honvédek fogalmával szemben.

Nem emlékszem már határozottan, hogy a végtelen szimpatikus M. P. olasz herceg feltűnően szerény, finom arcélű, bájos szőke felesége mondotta---e, vagy talán a kedves C. F. olasz tábornok neje, --- a csillogó szemű fekete szépség, --- de oly találó és jellemző az akkori állapotokra, hogy leírom.

---,,Nem értem Uram, a honvédők között vannak urak, akiknek előzékenysége, hazafias és jellemes gondolkodása, műveltsége halálmegvető bátorsággal párosul, és szinte bámulatba ejt bennünket.

Akaratlanul is örülök, ha a véletlen összehoz velük, mert rövid társalgás közben is érzem, hogy Európában vagyok.

Jellemző és aktuális olvasmányok! Vak Bottyán kurucai Bécs küszöbén és a labanc Sopron város kapuinál. Majd Thaly Kálmán: ,,Adalékok a Thököly és Rákóczi---kor költészetéhez.". Vörös ceruzával megjelölve benne az egyik kuruc vers. Ez azután nekem is annyira megtetszett, hogy leírtam cirádás betűkkel, szépen ,,kifirolva". Azután odafüggesztettem íróasztalom fölé és lett e hivatalos helyiség ,,kamaradísze", az hogy:

,,Ne higyj magyar a németnek,
Akármivel hitegetnek,
Mert ha ád is nagy levelet,
S pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abba semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus."

A napok szép csendes egyformaságban teltek október 12---ig. Az esti órákban Savanyúkút felhív. Parancsnok jelenti, hogy kémeink híradása szerint kétszázadnyi osztrák sorkatonaság, emigránsokkal kiegészülve, őrségünk körülzárására készül.

Leadom a titkosjegyű választ. Azonnal jelentem Székely főhadnagynak, majd a telefon szolgálatot Baumerth Ede bányamérnök hallgatónak és Gereben Vilmos cserkésznek adom át azon szigorú utasítással, hogy felváltva egész éjjel tartsanak szolgálatot. Savanyúkút és Nagymarton között a vonalat állandóan tartsák és senki kedvéért szét ne kapcsolják amíg vissza nem térünk. Más állomásokkal távirati úton értekezzenek. Ezután Székely főhadnagy vezetésével, a készültséget a bosnyák csapattal kiegészítve, két gépfegyvert szerelünk fel, s vasúti járgányokon sietünk a szorongatott fiúk segítségére.

A dolog sokkal komolyabb volt, sem mint gondoltuk. A wienerneustandti Kapelle felől óriási fegyvertűz, rakétázás, kézigránát---pukkanás, de egyéb semmi! A nagy zajra alamírozták az egész osztrák vonalat. Lajtaújfalun fényszórókkal világították be a terepet. Az egész osztrák fronton megkezdődött a legborzalmasabb tüzelés és mindez a láthatatlan nagy sötét ellenfél ellen irányult, ami nem volt más, mint a vak éjszaka.

Mivel nem voltunk hívei a felesleges tölténypazarlásnak, hamarosan takarodót fújattunk. Egyszerre kétségbeesetten jön felénk az albán Attif és könyörög, hogy engedjük el bosnyákjaival és az ,,enyém kedves fiukkal", mert meg szeretné nézni, hogy milyen csodát láthatnak az osztrákok? Székely főhadnagy megtagadta e kérés teljesítését, de én , aki annyira megszerettem ezeket a naiv nagy gyerekeket, kieszközöltem számukra két nagy ,,kimenőt". Úgyis szolgálatban maradok Siklósdon s az idő leteltével nálam kell jelentkezniük. (Ezt meg is ígérték s szótartásukra mérget mertem volna venni!) Hogy azután Attifék mit csináltak a hangyabolyban, azt csak az a nagy tűzijáték jelezte, amit az osztrákok tiszteletükre rendeztek. Mikor azután félórás késéssel jelentkeztek nálam, megmutattam Attifnak az órámat, s ő a legártatlanabb képpel megjegyzi, hogy hiszen egy fél óra az út Siklósd és Savanyúkút között!

Elnevettem magam. Megkérdeztem, hogy mit is csináltak? Erre ő egyet legyint kezével, lemondólag csak annyit mond: Semmit! Kevés volt az idő! Mindössze az osztrákok borát itták meg! (Tudniillik a körülbelül harminc tagból álló osztrák őrsöt kiugrasztották a korcsmából és az általuk rendelt, de el nem fogyasztott borokat helyettük ők itták meg. Kedélyes társaság volt ez, hiába!)

Ezen napokban történt egy másik érdekes harctéri epizód is. Lajtaújfalu környékén portyázó felkelő járőr, melynek Mihályfy István alhadnagy erdőmérnök hallgató volt a parancsnoka, valami módon nem találta meg egy pihenő alkalmával az erdő szélére felállított őrszemet. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el! A daliás termetű parancsnok, aki jelenleg messze Kanadában irtja az őserdőket, tűvé tetette az egész környéket. Egyszerre csak Kopácsy Miklós alhadnagy, erdőmérnök hallgató, aki a főiskolai keresztségen ,,Nikita" vulgót nyerte, meglát a falu felé haladni egy csapat osztrák katonát, kisérve a keresett felkelőt. Erre se szó, se beszéd, egyedül fut a társaság után messziről kiabálva feléjük. Odaérve hozzájuk, az osztrákok le akarták fegyverezni őt is. Erre ő elképzelhető legbarátságosabban csak annyi jegyez meg jó zalai zamattal: ,,A r... egye meg a sunyi osztrák képeteket! Pucoltok el mindjárt!"

A jó osztrákok bár nem értettek az ősmagyar nyelvén, hanghordozásából mégis kiérezték, hogy nem bécsi adomát akar elmondani! Ami kételyük ezen a téren felmerült volna, hamarosan eloszlatta egy, percek alatt végbemenő, elég érthető művelet. Ugyanis Nikita kirántotta egyik kukoricagránátjának gyújtózsinórját, --- de a többit az osztrákok már nem várták meg! Mire Mihályfy járőre odaért, a kedélyes bécsiek rég elinaltak. Az utánuk hajított kézigránát ártatlanul pukkant szét. A fiúk pedig hazajöttek.

A másnapi ,,Kronenzeitung"--- ban azután Nikta maga is csodálkozott azon, hogy ő ,,der inzurgent mit dem vollen Kossuth---bart" mit is követett el Lajtaújfalun?

Október 15---én Kismartonból Karner százados hívta fel a főparancsnokságot. Izgatott hangon jelentette, hogy Héjjasék délfelé nyomulnak. Elfogták ruszti, margitabányai és fertőfélegyháziai őrseit és Kismartont akarják megszállni.

Nagymartonból, illetőleg Sopronból kér utasításokat, mert ezideig a fegyver használatát nem engedte meg. Nem érti az egész dolgot. Most már a felkelők egymás ellen harcolnak?! Kér erősítést.

Futottam Gabhardt századoshoz s ő Székely és Obendorf társaságában azonnal kocsira is ült, hogy elmenjen Kismartonba. Jómagam utasítást kaptam, hogy e hírekről senkinek egy szó említést ne tegyek! Éjjel---nappal titkos telefon és távirati jelentések özöne érkezett be és egyik utasítás ment a másik után! Rajparancsnokaink óránként jelentkeztek.

Október 19---én reggel az egész Kismarton--- és kismartonvidéki felkelőrayon átköltözött a főhadiszállásunkra. Ugyanakkor őrseinket is bevontuk.

Október 20---tól 21---re virradó éjjel az este beérkezett parancs értelmében, --- amit Bappert segédtiszt közvetített, --- zárt menetben vonultunk be Sopronba. Éreztük, hogy történelmi jelentőségű esemény készül!

Talán a nagy magyar haza felszabadítása!?...

S mi magyar erdőmérnökök és bányamérnökök ott akartunk lenni!

Ezzel felkelői szereplésünk véget is ért. Befejezésül csak annyit említek meg, hogy nemsokára rá mindkét ország kormánya belátta és elismerte, hogy egyedül a felkelők beavatkozása erőszakolta ki a sopronvidéki népszavazást s, hogy annak eredményére is behatással volt.

Renner osztrák kancellár november 30---án tartott nagyszabású parlamenti beszédét felesleges lenne bővebben ismertetnem, hiszen az összes európai lapok hozták, de gróf Bethlen István kormányelnöknek Prónay Pál alezredeshez intézett leveléből ennyit mégis idézek?

------ ,,Kétségtelen, hogy az ország és a kormány a szabadcsapatoknak nyugat---Magyarország ügyében rendkívül sokat köszönhet. Az ő hazafiasságuk, önfeláldozásuk és kitartásuk tette lehetővé azt, hogy az osztrákok a mai napig határainktól távol tartattak és a magyar kormány ezt a helyzetet felhasználhatta arra, hogy a kérdésnek Magyarországra nézve előnyös rendezését diplomáciai úton kezébe vehesse."

,,Adieu mon ame, ma vie au roi, mon coeur aux dames, l`honneur pour moi."

Őfelsége kíséretében.

Október 21---én a hajnali órákban érkezett be a nagymartonvidéki felkelő---tisztiszázad a soproni laktanyába.

Reggel nyolc órára a kapitányokat magához kérette Ostenburg.
Fogadta a századparancsnokok jelentéseit, aztán a következő napiparancsot adta ki:

,,Őfelsége a király a királynéval együtt szerdán délután repülőgépen megérkezett
Dénesfalvára. Ostenburgot azonnal magához kérette és kinevezte ezredessé.
Csapatát megtette ,,első gárdavadászezredévé". A csütörtöki napot Dénesfalván,
Cziráky József gróf kastélyában töltötte. Az éj folyamán bejött Sopronba és
a királyné Őfelségével együtt testőrezredének laktanyájába költözött.
Gebhardt kapitány az ötödik század tisztikarából összeállított egy tizenöttagú testőrséget s gondoskodik Őfelségeik személyes biztonságáról.

A tisztiszázad egy része leszerelt.

Délután folyamán egyik hír a másikat kergette a városban.
Az embereken ugyanaz az izgalom vett erőt, mint a megakadályozott osztrák
bevonulás előtt.

A király közvetlen testőrségének parancsnoka Gebhardt Pál százados lett
a tisztiszázadból kivezényelt tizenöt testőrtiszt élén.
Utóbbiak majd mindannyian tiszti rangban lévő, rangidős soproni főiskolások voltak.

Délután öt órakor a helyőrség felesküdött Magyarország megkoronázott apostoli királyára.
Ezekről az eseményekről a helybeli magyar lapok rendkívüli kiadásai így számolnak be:

Károly király átveszi az uralmat!

Őfelsége IV. Károly és Zita királyné Sopronban.

A helyőrség hűséget esküdött a királynak.

IV. Károly király visszatért Magyarországba.

Már kora délutáni órákban lázas autózás verte fel az utcák csendjét.
Az autókban díszbe öltözött csendőrtisztek, magasrangú katonatisztek,
ismeretlen polgári egyének ültek. Ezek között Andrássy Gyula gróf, Gratz Gusztáv,
Rakovszky István, Borovicenyi követségi tanácsos, aki állandóan a király mellett tartózkodott Svájcban. Az utcán emberek susognak: valami készül!

Négy óra felé a magyar ruhás lányok serege vonult a 48---as laktanya felé
Bencze Klára elnöknő vezetésével. Ostenburg ezredes lett, --- hallik az utcán.
Érdeklődők vonulnak a kaszárnya elé...

A 48---as laktanya előtt már óriási tömeg verődött össze. Alig lehetett bejutni a kaszárnyába!
A laktanya udvarán az egész helyőrség díszben állott és a Himnusszal üdvözölte a királyt.

A nemzeti ima elhangzása után a király elvonult az arcél előtt, majd Ostenburg lelkes beszédében üdvözli Őfelségét. Azután a trikolort díszlépésben viszik a király elé, ki tisztességgel fogadja a magyar zászlót.

Ostenburg most katonáihoz szól:

---,,Büszkék lehettek arra, --- úgymond, --- hogy ti viszitek vissza székvárosába felkent királyokat!" Azután felhangzik az esküminta, amit ezer érces torok mennydörög utána parancsnokának, szaggatottan, hangsúlyozva minden szavát: ,,Tűzön, vízen keresztül, tengeren, szárazföldön és levegőben Istenért, Királyért és a Hazáért!"

A háttérben, Őfelsége mögött, a magyar lányok között áll Zita királyné.
Egyszerű kék kosztüm van rajta, kezében szürke kesztyű,
mellén egy kis ibolyacsokor. Arcán valami csendes, boldog mosoly,
ahogy nézi a már felvonuló helyőrséget és felséges urát.

...Majd elfordul, könnycseppet töröl le szeméről.

A díszmenetben felvonulókat a király mosolygó fejbólintással és tisztelgéssel
üdvözli.

A díszmenet után a zászlót a vártára viszik. A katonazenekar ismét a Himnuszt játszza.
Mikor Ostenburg ezredes a vártához ér, felzúg a tömeg: Éljen a király! Éljen a király!

Percekig tartó várakozás áll be, melynek síri csendjében először van időnk átérezni
a nagy történelmi pillanatot.

Őfelsége ezután néhány szót vált még Ostenburggal, majd elindul a helyőrség
bejárata felé, felséges nejével, Zita királynéval. Magasrangú tisztek kara és
a magyar ruhás leányok kísérik őket...

Ezen felejthetetlen aktus után szinte egymást kergették az események.
A nagy horderejű történelmi mozzanatokról harmadnap reggel megjelent
soproni újságok már így számolnak be:

IV. Károly király és Zita királyné útban Budapest felé!

Károly király és Zita királyné holtartózkodásáról kés éjjeli órákig hiányoznak
a megbízható hírek.

A felségek éjféltájban Esterházy grófnő, Andrássy gyula gróf és neje,
továbbá Lehár Antal báró, tábornok, és Borovicenyi báró társaságában
beszálltak a győri vasúti állomáson várakozó I. számú kórházvonat
parancsnoki kupéjába
és ott csakhamar nyugalomra tértek.
Az állomáson azonban még sokáig élénk sürgés---forgás volt.
Két hosszú vonatban helyezték el a királyt kísérő katonákat.
A hosszú vagonsor reggel 5 órakor gördült ki az állomásról
és lassú menetben indult
Győr felé. A közbeeső állomásokon mindenütt nagy tömeg várakozott,
de Őfelségéik nem mutatkoztak a kocsi ablakánál. Kapuvárott nagyobb
számú
katonaság csatlakozott a király vonatához, melyen déltájban érkeztek a
győri állomásra.
Óriási tömeg és katonazene élén a polgári és a katonai hatóságok lelkes
ovációval fogadta Őfelségét, akinek a győri helyőrség is felesküdött.
Délután 2 és 3 óra között hagyta el a király vonata Győrt. Az új---komáromi állomáson megismétlődött a győri jelenet. Ez az utolsó hír, amelyet a királyvonatról kaptunk.
Éjjel ½12 órakor a tulipánvonat utasok nélkül érkezett Sopronba és csak
Győrből indult. Újság nem jött. A vasutasok semmit sem tudtak."

A király közvetlen kíséretét megelőzőleg Maderspach százados Győrbe,
Karner százados Komáromba és Vlaskovics hadnagy Tatabányára ment különvonaton.
Őfelségének saját kezűleg írt és címzett leveleit vitték, az illető városok
katonai parancsnokainak.

Ezen levelek utasítást tartalmaztak arra nézve,
hogy a csapatok vonuljanak ki a pályaudvarokra és
ott az átutazó király kezébe tegyék le hűségesküjüket.
Mindhárom helyőrség fel is esküdött
A beszállásolt csapatok következőképpen helyezkedtek el: legelöl haladt
a Bohéza kapitány I. századát szállító vonat. Ezután sorra követték:
a vöröskeresztes parancsnoki kocsikból összeállított udvari vonat,
majd külön szerelvényen a zászlóalj többi része,
melynek másodosztályú kocsijaikban a tisztiszázad foglalt helyet.
Ehhez csatlakozott a legvégén a szombathelyi tüzérség. Renner ezredes csapataival visszamaradt,, hogy a kiürített területeken a rendet fenntartsa.

Leírhatatlan az ünneplés, amelyben Győrött volt részünk.
Az állomás környékén csak úgy tolongott a sok éljenző ember.
A felettünk átívelő hatalmas összekötő hídról pedig virágokat szórtak a kocsinkba.

A tüntető tömeg a király nevével együtt mindenütt az integer Magyarországot is éltette!

A helyőrség felesküdött, az állomáson díszszázad várta a királyt,
a város pedig a vasúti étteremben megvendégelte a tisztiszázadot.
Jól eltarisznyáztuk az időt minden állomáson. Időnk volt elég,
ezért vonatunk minden kocsiját felvirágoztuk.

Ácson váratlanul megálltunk. Felszedték a síneket!

Egy század és az utász---szakasz előbbremegy, hogy biztosítsa az előbbrejutást.

Komáromban Karner századost négy emberével együtt először lefogták,
azután meggondolva a dolgot, szabadon bocsátották őket. Este érkezett be a vonatunk Új---Komárom pályaudvarára. Fényes kivilágítás mellett a helyőrség már várt
bennünket és letette a hűségesküt a király kezébe.

Hajnalban értünk Tataóvárosra. Itt is díszszázad várt és munkásküldöttség
fogadta a különvonatot. A megszokott ünneplések megismétlődtek
Tatán is, épp úgy, mint az összes megérintett állomásokon.

Reggel nyolc órakor Biatorbágyon misét celebrált az ottani plébános.
Az uralkodópár a vasúti sínekre térdelve, mély ájtatosságba merült.
Mellettük a tisztiszázad imádkozott...

Korlátlan lehetőségek előtt a nagy nemzeti álmok megvalósulásának hajnalhasadásán,
esett fejekkel, de tele reménységgel, bizakodással. Az isteni nagy, örök igazságba vetett törhetetlen hittel kulcsolódtak imára a kezek: kincses Kolozsvárért, a magyar Kassáért,
jó öreg Selmecért!

A tábori mise után Bohéza százados vonata elindult.
Ekkor közölte velünk Maderspach őrnagy, hogy Őfelsége kijelentette Lehár tábornok,
ujjonan kinevezett hadügyminisztere előtt, hogy gárdavadász ezredének
hűségét egyelőre azzal honorálja, hogy a tisztiszázad összes önkéntesét gárdahadnaggyá,
a tiszti rangban levőket pedig egy rangfokozattal feljebb szintén gárdatisztjévé nevezi ki.
Hálásan fogadtuk, hogy áldomásképpen,
Esterházy Lulu grófnő Őfelsége Zita királyné által küldött legfinomabb
likőrökkel kínált meg minket, új gárdatiszteket.

A fiúk egy része ezután magasabb rendelkezésre már fel is varrta a csillagokat, amikről a jövőbelátó Jakóby főhadnagy jó előre gondoskodott.

Hirtelen fegyverropogás és gépfegyvertűz hallatszik messziről...

Bohéza százada Törökbálintnál tüzet kapott!

Az udvari vonat, a másik sínpáron, elhaladt mellettünk.

Beszállásolás!

,,A dinasztiának előbb---utóbb a legfőbb támasza és erőssége Magyarország lesz!"

(Savoyai Eugen herceg)

A királytragédia

A szabaddá tett pályán most már a mi szerelvényünk indult el teljes gőzzel.
-- Bohéza századát visszanyomták4 Az üresen hagyott szerelvényekbe helyezkedik el a tisztiszázad. Pokoli tűz közepedte beérünk Budaörsre. Mi eddig még egy puskalövést
sem adtunk le, de nekünk már négy sebesültünk volt.
Egy vasúti őrház előtt a vonatunk megáll.
A töltés védelme alatt sorakozó és zárt menetben indulunk az állomásig. Itt a legnagyobb golyózáporban áll Ostenburg ezredes, autója mellett. Kivonja kardját és vezényel is már! ,,Tisztiszázad, rajvonalba fejlődve előre, irány baloldal, térköz... Éljen a király!"

Néhány pillanat alatt a század felfejlődik és közel fél kilométeres frontszakaszon nyomul előre

Az egész vonalon végig dübörög: Éljen a király! És a magyar hegyek visszhangozzák
Éljen a király! Éljen a király!...

Ellenállhatatlan roham volt ez! Órák hosszáig tartott, szinte megállás nélkül.
Előttünk civil ruhás egyének futottak.

Tőlünk balra csendőrségünk nyomul előre. Megszálljuk a vasúti töltés baloldalát.
Ilyenformán az egész kijelölt dombsor birtokunkban van és
mienk a Kelenföldig terjedő terep. Maderspach őrnagy a legközelebbi
őrházból helyzetjelentést ad le Ostenburgnak.

A puskatűz elcsitul, csak a Sashegy vidékéről esik még szórványosan néhány lövés.

Bogányi őrnagy jelenti, hogy átkarolta a velünk szemben álló csapatot és nyomja felénk. Vonalunkat a végsőkig tartanunk kell! Nagyobb térközöket veszünk fel.
A tisztiszázad egy része a vasút jobb oldalán, a vasút nyomvonalára merőlegesen
fejlődik fel. Balszárnyról jelzik, hogy sűrű rajvonalak közelednek.
Élénk puskatűz kezdődik a jelzett irány felől. Lassú, egyenletes időközökben
robban fejünk felett egy---egy srapnel. Széttépi a távirat---huzalokat!

Egyszerre balszárnyunk meginog. A csendőrzászlóalj visszavonul.
Felmentő parancs nem érkezik s mi ott maradunk összeköttetés nélkül.

A vasúti töltésről már Kelenföld látszik!

Déli tizenkét óra tájban gyors iramban érkezik egy mozdony Törökbálint irányából.
Hegedüs altábornagy igyekszik Budapest felé. Jó óra múlva már vissza is tér.
Egyre sűrűbb tüzet kapunk. Haidekker főhadnagy jelenti,
hogy a balszárnyon embereink jó része már fogságba esett.
Csak a mi előretolt, szinte kizárólag főiskolai hallgatókból álló arcvonalunk tartja magát.

Mi is jelentést küldünk vissza Maderspach őrnagynak, hogy töltényeink fogytán vannak,
és utánpótlás nem érkezik. Sok karabéllyal is baj van,
mert akárhány teljesen hasznavehetetlenné vált. Ötven---hatvan lövés leadása után
a puskacső feltűnően átizzott, majd felgörbült. Akárhányszor a závárzat húzója is letört!

Érdeklődtünk, kik is állanak tulajdonképpen velünk szemben?
Mintha uniformisokat is látnánk...?

Megérkezik a parancs a visszavonulásra. Először csapatunk balszárnya
Tétény felé indul, mert ott lesz a gyülekező. Alig tűnik el az utolsó ember,
Hussein Ibrahim Himli bányamérnök hallgató, mi is szedelődzködünk.
De mi az? Az őrháznál hirtelen sorkatonaság bukkan elő!
Néhány perc múlva már előttünk is sűrű, hosszú rajvonal fejlődik fel.
Teljesen körül vagyunk zárva! Csodálkozva nézünk egymásra.
Ők is ámulva kiabálják felénk: Hát ti kik vagytok?

--- Ostenburg tisztiszázada4

Erre az átkaroló jobbszárny tüzelni kezd, jóllehet, már tudja,
hogy kik vagyunk mi tulajdonképpen!

Egy kadet siet felém és rámkiált: ,,Adjátok meg magatokat!"
Teljesen érthetetlen és kilátástalan a helyzetünk!
A fiúk egy része leteszi a fegyverét, néhány közlegény feltartja a kezét.

Nem értettük a helyzetet. Lelki szemünk előtt felidéződött a magasztos pillanat,
amikor Hegedüs altábornagy is letette az esküt a király kezébe.
Mi ezen tényben a hadsereg félremagyarázhatatlan állásfoglalását láttuk.
Hát akkor miért harcol ellenünk a sorkatonaság?
Miért támogatja a civil ruhás kommunistákat?

Nem értjük! Nem értjük!

Megfejthetetlen rejtély előtt állunk...!

(Csak később tudjuk meg, hogy velünk szemben nem kommunista lázadók,
hanem egyetemi hallgatók álltak!)

Midőn e nagy titok fátylának fellebbenésén tépelődöm én is,
hirtelen meleg vérsugár csapódik arcomba. Magamra eszmélek.
Mellettem álló bajtársam feltartott karjának artériáját érte egy eltévedt golyó.
Alig részesítem elsősegélyben, azon veszem észre magamat,
hogy máris csoportokba terelve kísérnek bennünket Kelenföld felé.

Egyszerre egy kedves főhadnagy jön felénk, tiszteleg és bemutatkozik.
Tőle tudjuk meg, hogy egy jászberényi század fogott közre bennünket,
de ő maga sincsen tisztában a helyzettel! Nagyon kér,
hogy ne vegyük rossznéven a brutális viselkedést embereitől,
hiszen csupa parasztgyerek, egyik sem tudja, mit csinál.
Azonnal visszaadta mindazt, amit elszedtek tőlünk, derékszíjainkkal együtt.

Mellénk adott egy kis kadetet s kellő őrséggel ellátva bekísértetett
a kelenföldi Károly laktanyába.

Menetközben gyerekarcú csapatokkal találkoztunk. Dacára annak,
hogy bizony nem valami jól állott az ügyünk, mégis mosolyognunk kellett.
Hordóval megrakott hatalmas társzekerek mögött meneteltek óriási
szuronyú ,,verndli"---puskáikkal.

Szavaikkal élve: a ,,frontra"!

Egyszerre feltűnik előttünk Than tábornok. Már messziről integet.
Menetünk előtt megáll, és barátságosan felénk kiált:
,,Ezt szeretem fiúk. Csakhogy épen jöttetek ide. Ugye, félre voltatok vezetve?"

Órámat az ütközet hevében elvesztettem, s most tudtam meg a pontos időt.
Délután négy óra volt.

A kelenföldi laktanyában a tábori püspök e szavakkal parentálta el hazafiasságunkat:

--- ,,Ti, megtévesztett emberek, imádkozni fogok értetek!"

Mondhatom, nem nagy lelki vigaszként hatottak szavai,
mert statáriális elbánást sejtettek.

Legalább tíz tábornok és megannyi más magasrangú törzstiszt csoportosult
hirtelen körénk.

Dr. Dobrovics főhadnagy kellő formák között arra kérte a sorsunkat szívén viselő
elkiatyát, hogy intézkedjék, mert reggel óta sem lelki, sem ,,testi" táplálékot nem kaptunk.

Egyszer csak meghasadt az ég komor felhőkárpitja és nagy,
sűrű cseppekben megeredt az eső.

Talán

,,Suum cuique!"

A soproni népszavazás

Sopronba érve a győri vasúti állomáson olasz katonaság fogadott.
Az egész várost megszállta a Schleswig---Holstein német lengyel
népszavazási területekről berendelt entente---katonaság, mely negyven angol,
százhúsz olasz sorkatonából és százötven francia vosgesi---vadászból állott.

A főiskolások már kemény munkában voltak, mindenféle megbízással ellátva.
Éjjel---nappal szolgálatot teljesítettek a sopronvidéki ,,lőverek" villáiban,
hogy Ausztria felől a bámulatosan megszervezett propagandabizottság tagjai és agent provokatőrei ne találhassanak kényelmes búvóhelyet.

A várost a főiskolai ,,Ifjúsági Kör" elnöksége felosztotta tíz ellenőrzési kerületre.
Minden kerület élére egy---egy választmányi tag került,
aki a melléje beosztott főiskolásokat pontos terv szerint hely--- és
időrendben szolgálattételre rendelte ki.

Az ún. ,,megbízható" kerületek szigorúbb ellenőrzés alá nem kerültek, ellenben a ,,megbízhatatlan"---nak jelzett városrészek és a gyári negyedek éjjel---nappal szemmel
tartattak.
Itt ,,szigorított szolgálat" lévén, kétórás váltással két---két főiskolás járta
az utcákat és figyeltek arra, hogy osztrák propagandisták nem lázítanak---e valahol,
vagy nem ragasztanak---e az utcák szögletére, kapukra, táviratoszlopokra stb.
Ausztria mellett korteskedő röpiratokat. Eközben pedig szellemes magyar propaganda

cédulákat helyeztek el a város egész területén.

A ,,Move" helyiségben volt az ,,Ifjúsági Kör" központi szervezőirodája.
Ide futott be minden jelentés s innét érkeztek az összes utasítások.

Voltak ún. ,,repülőrajok" is, akik a ,,Buschenschank"---okat ellenőrizték.
Ezeken a helyeken folyt ugyanis a legzavartalanabbul az ausztrofil agitáció.

A leghírhedtebb ilyen kocsmahelyiség a később kormányzói kegyelemben részesült:
Holzmann Theophilé volt a Balfi utcában.

December 1---én éjszaka azonban némi kis rajtaütésszerű ,,puhítás" után,
amelyről a vezető diplomáciai körök is tudtak, csoda módra megijedtek a lázítók.

De már másnapra ez ellen is szervezkedtek!
Izmos ,,gazdapolgár" legényeket béreltek fel, kiknek -- mint később
kitudódott -- mindenike parittyamódra zsebkendőbe kötött vassúlyokkal
volt felszerelve.

(Ezen éjszakán ütötték ki Kresaldó Kollégánk egyik szemét).

Főiskolás járőrök cirkáltak éjjel---nappal a Sopront övező erdőkben, különösen az
Újausztriával határos részeken, úgymint a ,,Dudles"---erdő, ,,Hubertus"---turistaház
vidékén,
vagy a katonai lövőtér mögött Sopronnyék környékén: a ,,Himmelsthron" platóján etc.

Nem sorolhatom fel azokat a fiúkat, akik igaz, hazafias lelkesedéssel.
Fáradságot nem kímélve, készítették elő és egyúttal biztosították is a népszavazás sikeres eredményét, mert hiszen akkor százszámra írhatnám a neveket!

Csak egyet---kettőt említek közülük.

Elsőben szegény, jó Domschitz Ferencet!

Még mos is hallom érccsengésű hangodat, amint odamennydörögsz a tétlen ,,álmodozók" felé, testet öltött Petur---ként.

,,Csak összetett kézzel várakoztok,
Hogy majd helyettünk fog dolgozni a Sors!"

Túlfűtött férfiúi lelkesedésed, idealista gondolkodásod
és kötelességtudásod zálogul kérte elsősorban egészségedet, majd hosszú, évekig tartó, leírhatatlan szenvedés után, fiatal életedet is.

... És halottas ágyadon sem ingott meg a nagy magyar feltámadásba vetett hited!
Súlyos volt megpróbáltatásod és még az az erkölcsi elégtétel
sem adatott meg néked, hogy hazai földben pihenve, álmodhass
tovább a nagy Eszme diadaláról!

Te nem csatamezőn estél el. Tőled a haza a kínosabb halált kérte:
a vértanuk mártírrumságát!

... Vajon tudja---e a ,,leghűségesebb város", hogy mit tett érdekében
és mit szenvedett érte az, akinek lassanként már a nevét is elfelejtik?!

Nem feledkezhetem meg Koller Pál erdőmérnök hallgatóról sem, aki megfontolt,
lehiggadt ésszel a legkényesebb diplomáciai sakkhúzásokat vitte véghez
mint több nyelven beszélő entente összekötőtiszt.
Politikai programját egy állandóan használt üdvözlési formában ekképp fejezte ki:
,,Justice for Hungary!" -- Igazságot Magyarországnak!"...

Leicht Ottó erdőmérnök hallgató köri elnököt már több ízben megemlítettem,
mint akinek oroszlánrész jutott a felkelés előkészítésében és a nyugati ellenállás megszervezésében, --- de jobb keze vitéz Bokor Rezső erdőmérnök hallgató,
Ifjúsági köri titkár szintén beírta a nevét a Főiskola történetébe!

...És hányan, de hányan sorakozhatnának melléjük a derék ,,névtelenek" közül!

Minden politikailag kényesebb faktor mellé, főiskolai polgár került.
Így például a posta--- és újságcenzúrára: Pammer Rezső, Bakos József,
Farkas Dezső erdőmérnök hallgatók, tartalékos főhadnagyok, majd Kalabay Dezső
erdőmérnök hallgató, tart. Hadnagy, (aki a felkelés ideje alatt Hammersky
Elemér századosnak, a t. osztály vezetőjének, volt segédtisztje.)

A pályaudvarok katonai parancsnokai is hónapokig: Leicht Ottó, Honkó Ödön,
Hojtyel Dániel főisk. Hallgatók, tart. Tisztek voltak. Azután polgárőrségek,
különféle alakulatok parancsnokai, tagjai szintén főiskolánkból toborozódtak.

--- És Székely Elemérről, a főiskolai tisztiszázad rajongásig szeretett parancsnokáról,
Őfelségét kísérő testőrtisztek helyettes parancsnokáról, mit írjak?

--- Vajon eljut---e valaha szerény írásom hozzád? Messze, messze,
ismeretlen bányatelepre, oda, ahonnan sóhaj száll a rabbá lett magyar rónák felé!
-- Oda, ahova kimenekültél a katasztrofálisan vérszegény magyar közállapotok elől:
kenyeret keresni?

Mert neked itt már nem jutott kenyér!... Itt ebben a szerencsétlen, örökösen kék madárról ábrándozó magyar hazában? Itt, ahol puszta oklevelekből és hangzatos címekből
is meg tudnak élni?... Ahol ország---világnak gyártják a diplomákat,
de kenyeret nem sütnek hozzá?

...A mór megtette kötelességét, --- a mór mehetett.

Elemér! --Mi nem feledtünk el! Ha valaha kezedbe kerülnek soraim,
érezd ki belőle végtelen szeretetünket, örök ragaszkodásunkat.

...És ha ütni fog az óra, --- ha megfújják a trombitát: --- az
ágfalvai ,,Hausberg" helyett talán valahol a Szitnya tetején, szükségünk lehet rád!

A te okos, körültekintő irányításodra, vakmerőségedre, és soha meg nem
alkuvó magyar lelkedre!

Bármilyen sors is érjen boldog, új hazádban, ne feledkezzél meg soha, --- mint anyaian, --- nyomorgó, szegény, régi hazádról sem!

--- Egyszer még találkoznunk kell!

...Ott, ahol Machatsek Gyulák és Szechányi Elemérek már megelőztek!...

--- Bajtárs! -- mi zárt sorokban várunk!... És évről---évre jobban várunk!

December 12---én már megjelentek a hivatalos szavazókörök beosztásai.
A várost nyolc részre osztották

I. Szavazókör. Szavazási helyiség: az Orsolyiták Bauer---féle háza
Széchenyi tér és Várkerület sarkán.

Hozzátartozó utcák:

1. Előkapu

2. Ferenc József tér

3. Szent György utca

4. Müller P. utca

5. Orsolya

6. Fegyvertár utca

7. Új utca

8. Kolostor utca

9. Templom utca

10. Iskola utca

11. Színház utca

12. Petőfi tér

13. Széchenyi tér

Ezen mintára voltak beosztva Sopron összes utcái.
Mindegyik szavazókörnek megfelelő propagandairodát állítottunk fel.
Ezen irodák ellenőrizték
december 14---én, --- a népszavazás napján, --- hogy
az összes utcák ,,házbiztosai" szép sorrendben hozzák---e a szavazásra
jogosult lakókat.
Az aggokat és betegeket pedig kocsin, autón szállítottuk az illetékes
szavazóbizottságok elé.

Az entente missziók minden utcának egy---két házát rajtaütésszerűen ellenőrizték,
hogy a házak szerint csoportosított névlajstrom megfelel---e
a tényleges állapotoknak?

Az osztrák delegáció addig okoskodott, míg a tábornoki tanács törölte
a főiskolásokat a szavazásra jogosultak közül. Erre a köri helyiségekben
kifüggesztettünk egy félre nem érthető felhívást, következő szöveggel:

,,A tábornoki tanács határozata értelmében főiskolai polgár a soproni
népszavazáson részt nem vehet. Pékeknek, susztereknek, kéményseprőknek,
útkaparóknak, ponciktereknek, munkásoknak ellenben szabad szavazniuk!
Hát mi ezt tűrjük?"

Szövetségközi Tábornoki Bizottság

A népszavazási terület átadása.

A Szövetségközi Tábornoki Bizottság igazolja a népszavazásnak
a központi bizottság által dec. 18---án közzétett eredményét.

A nagykövetek tanácsa ezt az eredményt jóváhagyta.

Ennek folytán és a velencei szerződés értelmében
a népszavazási terület Magyarország birtokába kerül,
amely állam a területet a Szövetségközi Tábornoki Bizottságtól
1922 január hó 1---én veszi át.

Sopron, 1921. dec. 24---én

Ferrario

tábornok, a Szövetségközi Tábornoki Bizottság elnöke.

És felvirradt Sopron legszebb karácsonya után
Sopron városának legboldogabb újesztendeje is.
Minden házon nemzeti színű zászló lengett.
Az emberek így köszöntötték egymást: ,,Boldog magyar új esztendőt kívánok!" .
Az ablakokon piros---fehér---zöld papírszalagok százai
és ezrei hirdették, hogggggy: ,,Hála Istennek!" ,,Rendületlenül!"
,,Magyarok maradtunk!" ,,Gott sei es gaedankt!" ,,Treu geblieben!"

Valami ünnepi meghatottság volt az arcokon, öröm, nevetés hangzott az utcákon,
ahogyan évek óta nem hallottuk!

Az ünneplő sokaság első útja a nagy örömünnep reggelén az Isten házába
vezetett, hopgy térden állva mondjon köszönetet
a Mindenhatónak magyar imája valóraváltásáért.
A hivataloss istentisztelet a katholikusok részére a Szet Mihály templomban volt, a többi vallásfelekezet pedig ezután, saját templomában tartotta meg hálaünnepét.
A notabilitások díszmagyarban, a lányok szebbnél szebb magyar ruhában jelentek meg.
Felvonult a főiskola is festői uniformisában.

Tizenegy órakor volt a díszszemle a Pannónia előtti téren.
A szövetséges tábori kar, Guilleaume tábornok és a helybeli előkelőségek
előtt vonultak el a nemzetközi csapatok díszmenetben.

Először az olaszok, utánuk a franciák, majd az angolok.

Mikor az angolok is elvonultak, egyszerre halk
morajlás futott végig a tömegen:
A magyar katonák jönnek! Alig egy percre rá a díszszemle helye
előtt vagy harminc lépéssel megdobban a föld, a széles frontban
közelgő magyar századok alatt. Valósággal dübörög a Várkerület kövezete.
Az embereken valami büszke dac vesz erőt a daliás magyar fiúk láttára.
Ezek a mi katonáink! És felzúg az Éljen...! S ahogyan három héttel
ezelőtt ugyanazon a helyen a keserűség könnyei fakadtak a búcsúzó
magyar katonák láttára, úgy most a büszke öröm futott könnyekbe!

Ahogy nyomukban vonultunk a Széchenyi tér felé: ott voltak a menekült
faluk zászlós küldöttségei, Nagycenk, Kópháza, Ágfalva, Rákos...

Ezután a katonaság kölcsönös üdvözlésre a postáspalota elé vonult,
ahol az épület előtt a szövetséges csapatok, velük szemben pedig
a magyar csapatok foglaltak helyet.

A két élőfal között vonultak el a tábornokok, a hatóságok fejei és
a magasabb rangú tisztek. A Széchenyi szobor közelében állottak meg,
hol Pircher és Martini ezredesek kölcsönösen tisztelegtek egymásnak,
miközben Ferrario szívélyes szavakat váltott Guilleaume tábornokkal

Ezután a csapatok a laktanyába tértek vissza.

Déli 12 órakor tömegesen tódult a nép a tiszti leánynevelő---intézet fellé---
Itt írta alá a tábornoki bizottság az átadási jegyzőkönyvet.

Az átadási jegyzőkönyv szövege:

--- ,,A szövetséges tábornokok kellőképpen felhatalmazva
a nagyköveti tanácsban képviselt szövetséges nagyhatalmak részéről,
most, miután
1921. Október 3---án a a régy magyar királyság azon területeit,
melyek a tábornoki békeszerződés II. része I. §---ának 27. Pontjában
megállapított határokon túl fekszenek, a magyar kormánytól átvették
és miután ezeket a területeket, a soproni népszavazási terület kivételével,
1921. Dec. 3---án a mellékelt jegyzőkönyv szerint a Velencében
1921. Nov. 13---án megkötött szerződés II. §---ának értelmében
az Osztrák Köztársaságnak átadták és miután 1921. Dec. 24---én értesítettek,
hogyha a népszavazás eredménye, amelynél fogva a népszavazási
terület Magyarország birtokába kerül, a nagykövetek tanácsa által jóváhagyott,
kijelentik, hogy a nevezett területet Magyarországnak átadják."

Sopron, 1922. Január 1.

A szövetséges nagyhatalmak képviselői:

A britt meghatalmazott:
R.S.G. Gorton s. k.

Franciaország meghatalmazottja:
J, Hamelin s. k.

Olaszország meghatalmazottja:
Carlo Ferrario s. k.

A magyar királyi kormány teljhatalmú megbízottja:
Guilleaume Árpád s. k. tábornok.

A jegyzőkönyvet először Guilleaume, utána Gorton, Hamelin és
Ferrario tábornokok írták alá.

Az aláírások megtörténte után Ferrario beszélt.

Kijelentette, hogy a szövetséges tábornokok megindulva gondolnak
vissza arra a napra, mikor egy magyar tábornok könnyes szemekkel írta alá
Magyarország végleges lemondását egy németnyelvű többséggel bíró területről.

Hozzáfűzte még, hogy Sopron és vidéke lakosságának nemzetiségi
összetétele következtében,
a két ország határán súlyos viszályok adhatták volna elő magukat.
Ezért is a két érdekelt kormány Velencében kötött közös megállapodással elhatározta,
hogy ezt a fenyegető veszélyt elhárítja.

Ferrario tábornok azzal fejezte be beszédét, hogy most, mikor a népszavazás kifejezte
Sopronnak és vidékének akaratát és a szövetséges tábornokok,
kik a nagyhatalmak nevében e területen a fennhatóságot gyakorolták,
azt Magyarországnak átadják, kijelentik, hogy a jövőben minden kérdés,
ami a két nemzet között még felmerülhet, a legengedékenyebb szellemben lesz megoldva.

Guilleaume tábornok a következőkben felelt:

--- ,,A jelen ünnepélyes pillanat, amikor kormányom nevében aláírom azt
a jegyzőkönyvet, mely végleg visszaadja Magyarországnak az ezeréves
Sopron városát és környékét, életem legörvendetesebb eseménye.

A népszavazás eredménye, mely teljesen megfelel a kir.
Kormány és nemzet várakozásának, minden magyar embert a hála érzetével tölti el
a Szövetséges Nagyhatalmakkal szemben, amelyek lehetővé tették,
hogy Magyarországnak egyik elszakított része élhetett önrendelkezési jogával.

Ezen alkalommal egy kedves kötelességnek teszek eleget,
mikor a szövetséges tábornok uraknak különös köszönetet mondok azért a lojális és lovagias magatartásért és teljes pártatlanságért, melyet a népszavazás előtt és alatt tanúsítottak.

Hangsúlyozni kívánom még, hogy Magyarország békés fejlődése érdekében,
a legjobb viszonyban kíván élni minden nemzettel;
Ausztriához való viszonyát illetőleg is mindent el fog követni,
hogy a most megpecsételt béke műve tartós legyen.

Végül eltelve az engedékenység szellemével, kijelentem, hogy a visszacsatolt területnek egy polgára sem lesz üldözésnek kitéve azért a politikai magatartásért, amit a terület végleges átadásáig tanúsított."

Az elhangzott jelentőségteljes beszéd után a történelmi esemény befejeződött.

A szoba, ahol az ünnepi aktus végbement, ugyanaz, amelyben 1921. október 3---án Hegedüs tábornok a magyar kormány megbízásából Ferrario, Gorton és Hamelin tábornokoknak a megszállott nyugat---magyarországi területeket átadta.

A továbbiakról így ír a ,,Soproni Hírlap":

,,Amikor Guilleaume tábornok, főkormánybiztos és Ullein attaché
az épület bejáratánál megjelentek, szűnni nem akaró ovációban részesítette őket
az ott várakozó hatalmas néptömeg.

A Rákóczi utca felső elhajlásánál pedig kendőt és zászlót lobogtatva zendítettek
rá a faluk küldöttei Blaschek főbíró vezetésével, a Himnuszra.

Az ezt észrevevő és már autójába szállott Guilleaume tábornok állva hallgatta végig a jelenetet, amely hatásában a legszebbek egyike volt. A megszabadult város és faluk üdvözölték a megszabadulást, érvényessége első pillanatában.

Azután pedig könnyes szemekkel, boldog örömmel oszlottak el a boldog új év reményében..."

Január hatodika estéjét ünneppé avatta a főiskola ifjúsága.
Fáklyásmenetben vonult fel a városháza elé, hogy köszönetet mondjon a ,,nagy idők polgármesterének", Sopron szabad királyi város első polgárának, azért,
hogy három évvel ezelőtt befogadta, pártfogolta és
megszerette ezt a hazátlan bolyongó főiskolát, --- hogy otthont nyújtott a hontalanoknak!

A Ferenc József teret teljesen betöltötte a sokaság, mint mindig,
ha a főiskola ifjúsága valamilyen felvonulást rendez.
Sokan voltak, nagyon sokan, --- mégis feltűnő csend honolt mindenfelé. A várakozás, a meghatottság ünnepi csendje béklyózta le az emberek lelkét!

...Egyszerre felbúgott a tárogató hangja... Az öreg kelta---római időkből itt maradt, évszázados tűztorony ablakából egymás után sírtak fel a lelketrázó kurucdalok és a fájdalom, a bánat, keserűség sötét madarának szárnycsattogását szinte hallotta az ember.

A kétségbeejtő tegnapról a mára ébredt, lethargikus álmokból felocsúdott magyar szívekbe belemarkolt a búsongó dallamú kuruc nóta, a száműzött, nagy fejedelem kesergője:

--- ,,Krasznahorka büszke vára..."

Sipos Antal tárogatója belesírt az éjszakába és halkan meghatódva kísérte a főiskola zenekara; Barlai Ervin, Halász Ernő, Szecskay László, Berger Zsigmond, Revencsics Károly, Hock János és Dr. Schmidt Károly feledhetetlen vonószenekara!

Hirtelen felhangzott a Kolostor utca felől az éljen---riadal! Bányamécsek világa, fáklyák rőt fénye ragyogta be a teret, a ,,Mátyás király" házát, a rokokóstílű Gambrinust, a remek, barokkstílű Szentháromság szobrát...

A ,,szalamander" a térre ért.

Silentium! -- csendült fel az elnök érces hangja és régi szokás szerint a ,,cantus praeses" megadta az alaphangot a Himnuszhoz. És felbúgott a nemzet dalba foglalt imája, a magyarnak maradt ősi város főterén:

,,Isten álld meg a magyart!"...

...Érezni lehetett, amint elfojtott, ezernyi sóhaj testet ölt,
félelmetes suhogással szárnyra kel, hogy áthömpölyögjön a Lajtán,
--- a trianoni határokon s ott egyesülve az elnyomottak, a bujdosók imájával,
--- felszárnyaljon az égbe, oda, az a nagy Isten lakik...

Igen, panaszolni a magyarok Istenéhez az elveszett hazáért, esedezni igazságért, életért, kenyérért...!

A végső akkordok után Leicht Ottó, köri elnök, a polgármester elé lépve beszélni kezd:

--- ,,Polgármester Úr! Nem, mint nézők jöttünk ide, hanem abban a boldog tudatban, hogy részesei lehettünk a munkának, mely a várossal karöltve el tudta érni azt, hogy az új otthon, ez az ősi város a mienk maradt.

Köszönjük Polgármester Úrnak azt a szeretetét,
amellyel bennünket idehozott és asilumot adott egy hazájából kiűzött,
másfélszázados főiskolának.

Becsülettel álltuk meg helyünket eddig. Mint egy ember siettünk a bajbajutott,
nyugati magyarság segítségére. Tudni fogjuk a jövőben is, mit vár tőlünk a haza, a magyar becsület, itt a Végeken!

Úgy jöttünk ide, mint egyszer Vak Bottyán kurucai és itt, a labancnak hitt város helyébe,
magyarrá lett várost találtunk.

Mi -- Polgármester Úr -- a hetvenkét százalékos hazafiasság helyett
százszázalékos magyarságot hoztunk magunkkal!"

Erdély szülötte ezzel elhallgatott.

Azután ismert, messzecsengő hangján, mint Sopron hálás szívének visszhangja, dr. Thurner polgármester válaszolt:

,,Áldom a magyarok Istenét, hogy ezt a száműzött, szétvert sereget városunkba hívtam, megsegítettem, oltalmaztam, mert oly segítőtársakat találtam bennük, akik már ismerve a hontalanság keserű kenyerét, teljes erejükkel, magyar szívük minden dobbanásával azon voltak, hogy nehéz munkámban a a magyar Sopront diadalra segítsék.

Fiatal bajtársaim, segítőtársaim, a jóságos Isten minden áldását lekérem rátok és további munkálkodásotokra!"

..."De egy---egy csilag gyúl a felhőkben távol
Fellobbanó fénye lelkünkig világol;
Remélni! Remélni!"

(Tompa Mihály)

A hűség diadalünnepe

Január 10---én ismét magasra csaptak a spontán lelkesedés lángjai. Eljöttek Sopron falai közé a kormány és az ország majd minden törvényhatóságnak képviselői, hogy jelen legyenek új magyar jövőnk alapkőletételénél.

A délelőtti órákban a város és a vármegye színe---java, az osrszág küldöttei, városok, vármegyék községek követei, katonák, polgárok hatalmas tömege vonult fel a ,,legnagyobb magyar" ércszobra elé, hogy örömkönnyeket hullasson ugyanott, ahol néhány hónappal azelőtt a magyar honvédek lobogójára gyászfátyolt kötöttek azon a bizonyos, szomorú, könnyes napon: augusztus 27---én. Akkor, mikor a helyőrség legfelsőbb parancsra elhagyta a várost.

Darutollas, aranyforgós kucsmák, díszes bársonymenték és lakkcsizmák ragyogásához enyhén simult a papok fekete talárja s a fényes egyenruhák egybekeveredtek a polgárok ünneplőruháival.

A katonaság tisztelgésre emelt fegyverei előtt Klebersberg gróf belügyminiszter, Guilleaume tábornok, főkormánybiztos és Fluck ezredes vonult el kíséretével.

Széchenyi szobra előtt megálltak. Három katona eléjük hozta a nemzeti zászlót, amelyen még ott lengett a gyászfátyol.

Megható jelenet játszódott le ezután!

Fluck ezredes felemelkedve a nyeregében, dörgő hangon odakiált a mereven álló katonák felé:

,,Honvédek! Sopron magyar maradt. Tépjétek le a gyászfátyolt! Imához!

Néhány pillanatig halotti csönd. Azután egetverő diadal---kiálltás közepedte emelkedik fel a bús terhétől szabadult trikolor, amit a katonák sorfala előtt visznek a helyére.

A kedves arcú ezredes galambősz fején, ezüstbe játszik a téli nap sugara. Ragyogó szemmel, teli hittel, bizakodva, mosolygón énekli ma ő is a magyar Hiszekegyet, --- pedig néhány hónappal azelőtt az ő szeme is könnyes volt!...

Lenyűgöző, templomi hangulat ejti rabjává az ember lelkét.

Ma ünnepet ül a város!

És tántoríthatatlan hit, a magyar jövőbe vetett nagy bizakodás suhan végig a magyarnak maradt ősi Sopron ragyogó napsugárban úszó házain, hegyein, völgyein, mikor felcsendül ezer és ezer bujdosó ajkán örök nagy fogadalma:

,,A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon, vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell!"

A katonai ünnepségek után díszgyűlés volt a városháza nagytermében.

A történelmi jelentőségű közgyűlést dr. Zsembery István, a soha meg nem alkuvó főispán, nyitotta meg. Utána dr. Thurner Mihály Sopron városának polgármestere mondotta el ismert beszédét, amelyből szemelvényenként leközlöm a következőket:

,,Visszapillantok a küzdelmes múltra, a sírra, mely körül ott állnak a világháború időbírái s ezek közt a gyáván bujdosó hiéna, a jó barát álarca alatt rejtőzködő orgyilkos osztrák.

Nagy, súlyos áldozatokra voltunk elszánva, hogy a rabló lemondjon az ország e véres darabjáról, de ez nem hajlott a jó szóra s koldulva rimánkodott a hatalmasokhoz a meg nem érdemelt koncért. És meghallgatták, odaítéltek bennünket a leggyávább ellenségnek s az átadás idejét 1921. Augusztus végére tűzték ki.

Csak a remény élt bennünk,
vártunk és megkíséreltük a lehetetlent is. Jajszavunk meghallotta az anyaország,
elküldötte áldozatkész fiait véres, tépett kikergetett, de a hazát mindenekfelett szerető,
kipróbált száműzötteket. Eljöttek és a lehetetlen mégis lehetővé vált.
Míg fiaink fegyverrel mutatták meg az utat, az igazság útját,
addig politikusaink Velencében építették ezt ki.

Városunk a hűség városa, múltja, a vérben, dicsőségben oly gazdag múlt is azt mutatja.
S mikor a nagyhatalmak a soproni polgárság kezébe tették le a döntést,
ezért nem féltünk egy pillanatig sem. Bizalmunk diadalmat aratott és hűségünkkel
megmentettük a várost.

Ennek a jutalmát érezzük nap---nap után az egész ország szíve dobbanásában,
mely most oly boldogan üzen. Boldogok vagyunk, de boldogságunk még nem teljes.
Ott túl még ezernyi magyar szíve vérzik s csak akkor lesz ünneplésünk teljes,
ha azokat is köztünk láthatjuk. Ez nem késhet soká, és ezt várjuk egész lelkünkkel."

Azután német nyelven üdvözölte Sopron magyarhű lakosságát.

Üdvözli a törvényhatósági bizottságot és bejelenti, hogy a tanács javasolja ennek
a nagy ünnepnek a megörökítését.

Majd így folytatja:

--- ,,Mondjátok meg, hogy nem fogjuk elfelejteni, a múlt nyáron az ország minden részéből idejött honfitársaink segítségét, amellyel az osztrákot visszavertük, és amellyel lehetővé vált városunk, az ország kapujának megmentése. Mondjátok meg, hogy itt az egyetértés, az erős akarat győzött. Ha ezt ápoljuk és gyakoroljuk, visszaszerezhetjük Szt. István birodalmát.

Bizottság!

Mai örömünkhöz fáradozások, áldozatok és érdemek útján jutottunk el. A tanács javasolja ünnepünk megörökítését és az éerdemek elismerését.

Méltóztassék javaslatunkat elfogadni.

Éljen Magyarország!"

A tapsorkán után Klebersberg belügyminiszter emelkedett szólásra:

,,Megnyugvással fogadjuk a velencei egyezményt, mely Sopron kipróbált kezébe tette le e terület sorsát és előre biztosította a teljes sikert. Sopron készült december 14---ére, de nem mintha félt volna valamitől, de mert minél fényesebbé akarta tenni a magyar dicsőséget.

Mikor megelőző nap városunkba jöttem, az volt a benyomásom, hogy valami fényes, nagy nemzeti ünnep készül itt s nem népszavazás.

Az osztrák is feszülten várta az eredményt, nem mintha tartott volna meglepetéstől, de várta a soproni harangok kondulását, mely erőt ad a beteg országnak, áthatol a demarkációs vonalon, át a versaillesi béklyón, hogy örömet, reményt nyújtson és félelmet ébresszen.

Ha ma könnyekkel teltek meg a szemek, azok az öröm, a hála könnyei, melyeket a soproni hűség csalt a szemeinkbe.

Ma ünnepel Sopron népe s az egész nemzet. S ha az egész nemzet ünnepel azt törvénybe szokás iktatni.

1896---ban a honfoglalás ezeréves emlékét foglalták törvénybe, ma Sopron hűségét.

Sopron kapuin a hűség képe lesz művésziesen kiképezve s jelmondata ez: civitas fidelissima.

De, ha az ünnep elmúlik, jöjjön a munka, az alkotás. Ne hangsúlyozzuk a destrukciót, de konstruáljuk már egyszer! Ne keressük azt, ami elválaszt, de mutassunk rá arra, ami egyesít."

Óriási éljenzés után Kálmán dr. városi tanácsos,
felolvassa a kormányelnök üdvözlő táviratát és a tanács határozati javaslatára tér át.

Eszerint a város köszönetet szavazzon mindenkinek, aki a nagy munkában fáradozott, aki a sikert elősegítette: a kormánynak, a nemzetgyűlésnek, a polgármesternek, a hadseregnek, a hatóságoknak, hazafias egyesületeknek. Üdvözölje és megörökítse a vendégeket, szíves köszönetet mondjon a főiskola áldozatkész polgárainak.

Vitézi telket adományozzon oda, s lehetőleg azt segítse, aki a népszavazás munkájában kitűnt. Rendelje el a város a szavazás történetének megírását.

Meiszner Ernő dr. első szava a hála megnyilatkozása a magyarok Istene iránt, aki megengedte, hogy megérhessük ezt a nagy napot.

Köszönti az ifjakat, kiknek semmijük sincsen, csak puszta életük s az t is dús marokkal szórták városunkért.

Hálával és elismeréssel tartozunk Kánya Kálmán rendkívüli követnek,
Bethlen grófnak és a kormánynak, mely teljes erejével azon volt,
hogy segítségünkre legyen és létrehozza a velencei egyezményt.
Üdvözli Zsembery főispánt,
akinek szintén nagy része van a ma dicsőségében, aki távol a nyilvánosságtól, csendben,
feltűnés nélkül dolgozott megfeszített erővel és Thurner polgármestert, ki harsonánk volt a csüggedés perceiben.

Meleg szavakkal emlékszik meg az előkészítő bizottságról s újra a hála koszorúját teszi a főiskolai ifjúság elé, akik nélkül ünnepünk nem lett volt teljes.

--- De nem vonhatjuk meg köszönetünket, --- mondja -- a soproni nők és dalos
egyletektől sem, valamint a budapesti Nemzeti Szövetség és Területvédő Liga is számíthat
teljes elismerésünkre és hálánkra. Indítványozza, hogy létesítsen a város egy alapot,
melynek kamataiból özvegyeket és árvákat segélyezzenek és a magyar nyelv terjesztését jutalmazzák. Kezelését Thurner polgármesterre bízzák élete végéig s azután mindig a város polgármestere kezelje. Ez méltó emléke lesz a soproni magyar örömnek, s az elmúlt válságos napoknak.

--- Így születet meg a lelkesedés és hála spontán megnyilatkozása közepette a ,,Thurner---alap.

Befejezésül Sipőcz, a székesfőváros polgármestere, emelkedett szólásra:

--- ,,Kevés napja van a magyarnak, melyen ünnepelhet és örülhet,
ezért kell egyet ilyen nagyon megünnepelni. Ez a mai nap nemcsak Sopronnak, de az egész magyar hazának ünnepe. Hangja, az örömrivalgás, áthallik a demarkációs vonalon. Kassa, Pozsony, kincses Kolozsvár, a Bánát, a Felvidék, Erdély épen így örül s hitet és erőt merít.

De fontos ez a nap azért is, mert megmutatta, hogy emberek nem alkothatnak
olyan törvényt, mely ellenkezik a természet szent törvényeivel. Sopron hűsége örök példaként legyen világítófáklya, mely megértést sugároz és melyet mindenkinek meg kell látni. Tanuljunk belőle és fogjunk össze! S ha látni fogja, hogy csakugyan követendő példaként emlegetik ezt a gyönyörű eredményt, ezt az áldozatkész munkát, akkor nem fél, mert Szt. István birodalma érett megújhodása!"

A városházán még zengett a Himnusz, a toronyban zúgtak a harangok, elmúlt a délidő, a vármegyeháza zászló---, pálma---, babér--- és szőnyegdíszben készült a maga ünnepére.
A régi kedves aranyoszöld teremben semmi sem mutat már arra, hogy hónapokon át volt száműzöttek eldísztelenedett, szomorú emléke.
A falakon ismét a régi képek: királyok, főispánok és a haza bölcse;
helyén a kuruc és a 48---as rebellis zászló. A karzat már zsúfolásig tele a legszebb hölgyközönséggel, alul még kevesen vannak, csak a mándlis és csízmás falusi bizottsági tagok ülnek a helyükön ünnepi komolysággal.

Az emelvényen Zsembery főispántól jobbra és balra a megye hivatalnoki kara foglal helyet. Klebersberg gróf, Felser püspök, Sipőcz, Darányi, Kapi Béla püspök,
Thurner, velük szemben az első sorban ülnek.

A főispán megnyitója után Gévay---Wolff Lajos alispáné a szó:

--- ,,Ahogy lelki szemeimmel végignézek a vármegyém elrabolt drága helyein, --- előttem a gyönyörű frankói vár és a többiek, a szőlőkoszorúzta hegyoldalon
az oszlopi Árpád---kori templom, melyben, csendesen alussza örök álmát
Esterházy Miklós, a XVII. Század nagy magyarja, a nagyhöflányi régi fürdő és udvarház,
hol nagy nádorunk, Esterházy Pál, oly szívesen lakott, és
ahol nagy lelkét visszaadta teremtőjének.

Ez, mindez, ma -- most -- nem a mienk!

Kinek ne rendülne meg a lelke ennyi veszteség láttán?

Pedig nyugodt lelkiismerettel mondhatom el a költő szavait: ,,Szent hazám!
Megtevénk mindent, mivel tartozánk."

Ezek után megkapó szavakkal ecseteli a régi magyar vármegyék történelmi
hivatását és hálatelt szívvel emlékezik meg arról, hogy visszaszereztük legszentebb
helyünket és ezután is elzarándokolhatunk hitet, erőt meríteni a nagycenki mauzóleumhoz, a legnagyobb magyar sírjához...

--- Klebersberg belügyminiszter beszélt ezután. Áhítatos csend kísérte szavait.

--- ,,A város tanácsterméből jövünk, --- úgymond -- ahol osztatlan öröm hatotta át a lelkünk, mert teljesedett a város kívánsága: osztatlanul magyar maradt. Ez az osztatlan öröm azonban nem tölthet el bennünket itt Sopron vármegye ősi tanácstermében.

Idegen erőszak hatalma rendelte ezt így. És a magyar kormány eleget tesz a vállalt kötelezettségeknek. De azt senki meg nem tilthatja, hogy a magyar szellő át ne lengjen a trianoni határon, hogy át ne vigye a magyar virágok hímporát, hogy át ne érjen rajt magyar arcok sóvár tekintete, magyar szívek dobogása és ez majd előbb---utóbb ledönti az erőszak határát. A vármegye vigasztalódjék, hogy a csonkaságban, az egész haza sorsában osztozik, és szorosan kapcsolódik a magyar történelemhez, melynek századokon át voltak csonka megyéi, volt száműzetésben hivataloskodó tisztikara.

Századokon át... és mégis mindent visszanyertünk, mert olyan biztos bástyákon állva harcoltunk a jövőért, amilyen a vármegye. A régi vármegye, a magyar haza és alkotmányosság mindenkori erőssége, melyet a modern idők kívánalmaihoz képest átalakítani kívánunk, de alapjaiban megingatni soha nem engedünk. Mert szent és sziklaszilárd a hitem, hogy ezen az alapon épül fel az integer magyar jövendő."

Nagyhatású, mélyen átérzett beszéde után Kurcsy János dr. vázolja Sopron történelmi nagy napjainak hivatalosan följegyzett történetét augusztus 29---től kezdve, a mai ünnepig és előterjeszti az állandó választmány javaslatát, melyet egyhangúan emel határozattá a közgyűlés. Ennek fontosabb pontjai:

1. A reánk erőszakolt trianoni békeszerződés és az ezt kiegészítő velencei egyezmény által a vármegye testéről erőszakkal leszakított területekről le nem mond, ezen területeket ezer év birtoklása, továbbá a kulturális, gazdasági, föld--- és vízrajzi egység címén jogilag továbbra is a vármegye szerves részének tekinti; mégis az erőhatalom előtt való kényszerű meghajlással közérdekből számol a tényleges állapottal és utasítja a vármegye alispánját, hogy a megmaradt részeknek a változott viszonyoknak leginkább megfelelő közigazgatási beosztása iránt a legközelebbi közgyűlésnek tegyen javaslatot.

Az elszakított területeken levő polgártársainktól csak mielőbbi ,,viszontlátás"---ra búcsúzik és azokkal a további testvéri közösséget és együttérzést továbbra is fenntartja és ápolja.

2. Készségesen megállapítja ama tényt, hogy a lezajlott népszavazásnak reánk nézve kedvező eredménye elsősorban és főleg Sopron város hazafias községe magatartásának köszönhető, a testvér város közösségének ezen vármegyénk életére is mélyen és messze kiható érdemeit jegyzőkönyvileg megörökíti és annak hálás elismerését tolmácsolja.

A további eseményekről így számol be a ,,Sopronvármegye"

--- ,,Ostenburg nevének olvasásánál szűnni nem akaró viharos tüntetéssé nőtt a helyeslés...

Vámos petőházai jegyző üdvözli még lelkes, talpraesett beszédben a régi működési helyére visszatérő megyei tisztikart és haraggal emlékszik meg az árulókról, akik Júdás módjára 30 ezüstpénzért árulói lettek a nemzeti ügynek.

Almássy Sándor Pestmegye törvényhatóságának üdvözletét és üzenetét hozza, melyben nemcsak az alföldi rónák csókos szellője él, hanem a fenyegető fergeteg is, melyet nem lehet oly szűk határok közé szorítani, amilyeneket Trianonban szabtak a Csonkaország köré. Eljön még az Alföld a magyar nyugatra, hoz ide százszázalékos hazafiasságot. Bízatok: az ifjú nem halt meg, csak aluszik...

Két óra felé a Himnusz lett itt is végakkordja a feledhetetlen szép ünnepségnek.

Bossányi Árpád c. pápai kamarás,
Magyarkeresztur község plébánosa mondott ezután
fanatikus hazaszeretetről drámai és költői magasságokban lángoló beszédet.
Az ünneplés mámorában korbácsos szavakkal szólaltatta meg
a háborgó magyar lelkiismeretet és keményen támadt a minden
néposztályban fellelhető szívtelen önzésre, érdekhajhászásra, régi erkölcsök kipusztulására, öncsinálta nagyságok koldus---ruhás vitustáncára az aranyborjú körül.

Mikor féktelen szenvedéllyel a pártoskodást,
az átkos széthúzást, a megérteni nem tudást és nem akarást ostorozta, percekig zúgott a helyeslés, a taps. Mindenki tapsolt. Mindenki...

Bossányi plébános nagysikerű beszéde végén egy pótindítványt csatolt az
állandó választmány javaslatához, melyben névszerint kívánja megörökíteni
mindazok érdemét, akik a népszavazás sikeres eredményében részesek voltak."

Január 26---án a nemzet asszonyai üdvözölték Sopront!
A ,,Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége" képviseletében felkeresték a hűség városát:
Tormay Cecil,
a tolláról és nagy szónoki képességéről ismert országos elnök,
Raffay Sándorné, Hohenlohe Egon herceg, a győri testvérszövetség elnöke,
Gregerson Lujza, a norvég főkonzul nagy tudású húga és gróf Klebersberg miniszter agilis sógornője. Ismert professzorok leányai, majd Kőszeg, Kecskemét,
Szeged és Pécs városának úrnői szintén megjelentek.

Eljöttek, hogy a soproni magyar asszonyok és leányok iránt érzett
nagyrabecsülésüket és hálájukat kifejezésre juttassák,
akik a megpróbáltatások nehéz napjaiban a régi magyar nagyasszonyok szelleméhez híven,
igazi ,,Egri csillagok" voltak e nyugati végvár ádáz ostrománál.

Idejöttek az idegen népek és szokások áradatában büszkén dacoló magyar szirtfokra!

A magyar anyákhoz, a magyar Sopronba.

De ünnepelni jöttek a Főiskolát is, melynek keménykötésű magyarjai a számkivetés nehéz napjaiban is önzetlen hazafiak és igaz férfiak voltak.
Hiszen Sopron megmentése elsősorban az ő érdemük!

A főiskolai Ifjúsági Kör elnökségének elismerésük szimbólumaképpen
a kőszegi magyar asszonyok nemzetiszín szalaggal átkötött koszorút adtak át és egy díszes emléklapot (Somló Jenő művészi alkotását) következő felírással:

,,SOPRON MEGMENTŐJÉNEK HÁLÁJUK JELÉÜL

A KŐSZEGI NŐK.

1922. JANUÁR 26.

Alatta száz úrinő sajátkezű aláírása.

A díszgyűlés után a Szövetség megvendégelt a Főiskola ifjúságát.

Ezen történelmi idők egyik érdekességét: a népszavazási emléklapokat,
--- Bartha Lajos erdőmérnök hallgató kompozícióját, --- is megemlítem.

A műhely és a tanulószoba ügyes szembeállítása mellett sárga
és kék színű népszavazási cédulák is rákerültek az entente
bizottságok bélyegzőivel együtt ellátott borítékkal együtt, amelyen
dr. Thurner polgármester sajátkezű aláírásával bizonyította előbbiek eredetiségét.
(Az emléklapok tiszta jövedelmét az Ifjúsági Kör Segélyalapja javára könyvelte el.)

A leghűségesebb város és a magyar állam nem feledkezhetett meg leghűségesebb
Főiskolájáról és az ifjúság szolgálatairól. Végre végleges hajlékot kapott almamáterünk!

A M. kir. Honvédelmi Minisztérium lemondott előjogáról és
Sopron városa a tulajdonát képező M. kir. Katonai Főreáliskola épületeit átadta
Főiskolánknak, úgy, hogy utóbbi a szükséges átalakítások és átépítések után végre újra felszerelve és nagy veszteségeit pótolva, teljes felkészültséggel folytathatja
a kultúra szolgálatába állva ismét azt, amit Selmecen abbahagyott.

Guilleaume tábornok, főkormánybiztos, azoknak a főiskolai polgároknak,
akiknek eminens szerep jutott Sopron megmentése körül, azon szavak kíséretében adta át a kormány és a magyar állam köszöneteként a főkormánybiztosi elismervényeket,
hogy a M. kir. Bányamérnöki és erdőmérnöki Főiskola minden polgárra kiérdemelte volna ezt a kitűntető okiratot.

Az Elismerés szövege a következő:

Nyugatmagyarországi Főkormánybizottság

Sopron.

--------------------------------------------------------------------------------- --------------------------------------------------------------------------------- ------

1564/104.kat.sz.1922

FŐKORMÁNYBIZTOSSÁGI

ELISMERÉS

KRUG LAJOS úr, erdőmérnök hallgató
1921. december hó 10---től december 29---ig a nyugat---magyarországi kormánybiztosságot működésében hathatósan támogatta.

Ezen idő alatt feltétlen megbízható példás buzgalommal, valamint mély hazafias érzéssel sikeresen közreműködött a nyugat---magyarországi népszavazás előkészítésében és keresztülvitelében.

Ezen kiváló teljesítményeiért a m. kir. Kormány nevében hálás köszönetemet és
elismerésemet fejezem ki.

Sopron, 1922. Január hó 10---én

GUILLEAUME s. k.

(Pecsét helye) tábornok, főkormánybiztos, körletparancsnok

A főiskolai ifjúság tagjai közül Főkormánybiztossági Elismerésben részesültek:

Bartha Lajos

Kerkápoly Géza

Berzéthy Pál

Dr. Kökössi Gyula

Biczó Rezső

Krug Lajos

Dr. Dobos Boldzsár

Ladányi Jenő

Boross György

Leicht Ottó

Bucska Hugó

Mihályfi István

Domschitz Ferenc

Nagy László

Füzy Mihály

Oberndorf Károly

Galambos József

Plathy Béla

Geschwind Gyula

Réz Ferenc

Gáspár László

Suhayda Károly

Held Károly

Stróbl Ferenc

Hojtyel Dániel

Schlencz Károly

Hussein Ibrahim Himli

Székely Elemér

Jakóby László

Tivadar Zoltán

Kerék Ferenc

Zoltán Ervin

--- Összetartozás, egyetértés, teremtő és alkotó munka azok az eszközök,
melyekkel a nagy megpróbáltatások után is Isten segítségével újra naggyá lehet a magyar nemzet, mely csak összességében marad el a nagy nyugati nemzetek mögött, egyénenként azonban a kultúrnépekkel egy sorban áll."

(Pedlow.)

A kormányzó a Végekért.

A magyarság diadalmas hitvallásának emlékünnepén lengő zászlók,
kivilágított ablaksorok, fáklyafény, ujjongó szívek, hálaadó harangzúgás köszöntik a történelmi évfordulót, melyet velünk ünnepelni jött a csonkaország Nagyura: a nagybányai
Horthy Miklós kormányzó és kíséretében Rakovszki Iván belügyminiszter, a kormány képviseletében.

Vezércikkében így ír a ,,Sopronvármegye":

--- ,,Hódolattal köszönti a város közössége az államfőt és a kormány képviselőjét
Sopron vértől és könnytől ázott hűséges földjén.

Horthy Miklós---ban, Magyarország kormányzójában
egy soproni ember se lásson ma mást, mint a magyar vonatvezetőjét, azért a vonatért,
melyre a mai nap évfordulóján feltételek nélkül, belső életösztöneinek parancsszavától hajtva rábízzuk a sorsunkat. Ebből a szempontból, erről a
magaslatról nézve semmi sem zavarhatja meg a mai ünnep hódolatos, elmélyedő,
komoly örömét.

Az államfő jelenléte Sopronban a legjelentősebb soproni ünnepen mindenki előtt azt jelenti,
Hogy Sopron éppúgy a magyarság szíve, mint Budapest, vagy Debrecen, vagy bármely más vérázott darabkája a szent magyar rögnek, melyet szétdobált, de mindig újra összeforraszt a szenvedések tüzében újraéledő és megtisztuló összetartás és testvérszeretet.

Köszöntjük 1921. december 14---ike emlékét és
köszöntjük Horthy Miklóst, aki a többi magyarság nevében járul ma
a soproni magyarság hálaadó országához."

Minekutána Magyarország kormányzója lerótta hazafias adóját
a legnagyobb magyar előtt és megkoszorúzta a nagycenki kriptát,
beérkezett pompás vonatán az ősi város falai közé.

A hatalmas fogadtatás részleteire nem térek ki, csak ott kezdem, amikor a Főiskola díszőrsége között haladva, előtűnt Horthy Miklós markáns alakja
Simon Elemér főispán kíséretében és ovációk közepette helyet foglalt a remek Esterházy négyesfogaton.

A pályaudvar előtti tér torkolatánál hatalmas, ízlésesen díszített diadalkapu
várta a kormányzót.

A kürtösök díszjelet fújtak, a tüzérség salvéit adta le,
a katonaság feszesen tisztelgett, a közönség pedig kalaplengetve kiáltott feléje harsogó éljent,
ami végigviharzott az egész ünneplő tömegen, mely időközben áthatlan, széles kígyóvá vastagodott és mint gáttörő áradás indult meg a kocsisor nyomán. A lelkes tüntetés csak a városházánál szűnt meg, melynek díszőrsége hármas ,,fegyverbe" kiáltással üdvözölte a kormányzót.

A legszebb volt talán a városháza eleven girlandja. A lépcsők szélén pálmák és egyéb délszaki növények között felfutó fenyő---füzér, melyben a ,,Zrínyi Ilona" tiszti---leánynevelő intézet bájos lánykái voltak az élő fehér rózsák.

A díszközgyűlés bizottságot küldött ki, hogy meghívja a közgyűlési terembe a kormányzót, aki előkelő kíséretével csakhamar meg is jelent.

Simon Elemér főispán hódoló tisztelettel üdvözölte Őfőméltóságát,, ezután megkapó szavak kíséretében megnyitotta a díszközgyűlést.

Majd dr. Thurner Mihály polgármester történelmi jelentőségű beszéde következett.

Szokásos megszólítások és bevezetés után így folytatta:

,,December 14---ike a múlt év óta Sopron sz. kir. Városának nagy ünnepe: a hűség, a magyar királyi hazához való ragaszkodás ünnepe.

Győzni csak harcban lehet. És harcolnunk kellett, hogy hűségünkről bizonyságot tehessünk.

Ősi városunkat és vidékét is kikunyerálta magának az osztrák a világ kényuraitól, akik megvetéssel, de meggondolás nélkül lökték oda a koldusnak a nekünk szánt morzsákat a győzelem asztaláról, melyet a vak szerencse terített meg számukra.

Sopron népe feljajdult a győzedelmes hatalmak kegyetlen rendelkezésének hallatára.
Ismételten tiltakoztunk itt e terem falain belül és ismételten
megtöltöttük a város tereit zúgolódó polgártársaink tömegével,
akik világgá ordították fájdalmukat, hogy nem tudunk elszakadni ezeréves
magyar hazánktól. Hiábavalónak látszott Sopron város népének minden erőlködése,
hiába a m. kir. kormánynak minden bölcsessége, ügyeskedése és buzgólkodása:
az osztrák nem akart lemondani egy tenyérnyi területről sem.

Közeledett a halálos ítélet végrehajtásának napja, amelyen az osztráknak át
kellett volna adnunk a nyugati végekkel az ősi Sopront is. Eötvös József báró szavaival vigasztaltuk magunkat:

,,Él még a sír fölött is egy remény!"

És ez a remény valóra vált, mert a felkelők Petőfi szellemében tenni mertek a honért.
A Held Károlyok és Zorkóczy Lajosok összeroncsolt testtel megállították
a bevonuló osztrákokat Sopron kapuja előtt és mutatták nekik az utat Velencébe,
amely út pirosra volt festve Baracsy László, Pehm Ferenc, Szechányi Elemér
és Machatsek Gyula kiontott hősi vérétől.

Velencében sikerült Bethlen István gróf miniszterelnöknek kivívnia azt, hogy Sopron és vidéke népszavazással dönthesse el, mely államhoz tartozzék.

Nyugodtan néztünk a döntő nap elé. Tudtuk, hogy Sopronban a
XIII. század óta többször próbára volt téve a polgárságnak a magyar államhoz való
hűsége és tudtuk, hogy a mai kor gyermeke méltó lesz őseihez.

Sopron 11.327 magyar szavazata biztosította az igazság diadalát
a környéktúlnyomó osztrák szavazataival szemben.
Akik kevesellik a magyar szavazatok számát, azok elfelejtik,
hogy a mi vidékünkön is végigtombolt a forradalmak vihara,
amely a gyenge jelleműek szívéből kitépte az erkölcs virágait és
nem tudják, hogy a győzedelmes hatalmak ide kirendelt képviselői az
idegen állampolgároknak is megadták a jogot, hogy beleszóljanak abba,
hogy mely állam legyen a soproniak hazája.

A népszavazás Széchenyi szülőföldjén igazolta a legnagyobb magyarnak azt
a tanítását, hogy:

,,Erkölcsi felsőbbség mindig s mindenütt győzött erőszakon."

Erőszakkal elvitték a magyar hazának különböző
nyelvű fiait a ezeréves
határokkal együtt azzal az ürüggyel, hogy fel kellett őket szabadítani
a magyar rabiga alól.
A soproni népszavazás rácáfolt arra a világszerte terjesztett hazugságra,
hogy Magyarország a rabság hazája.
A soproni népszavazás bebizonyította ország---világnak,
hogy Szt. István birodalmában a nemzetiségek nem voltak elnyomva és,
hogy Szt. István birodalma ma is megvolna, ma is helyreállna,
ha elszakított testvéreink szabad akaratára bíznánk.
Ahogy a soproniak tudták kötelességüket a magyar hazával szemben,
úgy tudnák azok a testvéreink is, akik cseh, oláh,
rác és osztrák járom alatt nyögnek.

December 14---ike nekünk a hűség ünnepe, amelyen az igazak
a teljesített kötelesség fölemelő tudatával, a hamisak pedig a kötelességszegés
átkától sújtva elmélkedhetnek Cicero mondásán, hogy:
,,A kötelesség teljesítésében áll a élet tisztessége,
elmulasztásában összes gyalázata."

Főméltóságú Kormányzó Úr!

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!

A kötelesség teljesítéséért Sopron nem várt jutalmat.
Hűségünkkel a világ
pellengéjére ártatlanul hurcolt Hungária szeméből bőven
csorduló könnyek egy---két könnyét akartuk felszárítani.
Ha ez sikerült, boldognak érzi magát a város tisztességes polgársága.

És boldogságunkat fokozza az 1922. Évi XXIX.
Törvénycikk a soproni népszavazás emlékének törvénybe iktatásáról.
Ez a törvénycikk a teljesített kötelesség nem várt jutalma.

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság! Azt hiszem, hogy ez a város minden hű fia
örömmel fogadja azt a javaslatomat, hogy:
méltóztassék az 1922: XXIXX. Törvénycikket a mai közgyűlés jegyzőkönyvébe beiktatni;

A m. ir. Kormánynak és a nemzetgyűlésnek e törvény megalkotásáért hálás
köszönetet mondani;

A Kormányzó Úr Őfőméltóságát pedig legyen szabad arra kérnem mély hódolattal:
fogadja kegyesen a város háláját a ,,civitas fidelissima" díszéért és azért, hogy a hűség mai ünnepére körünkben megjelenni méltóztatott.

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!

Javaslom még: méltóztassék elrendelni, hogy a város tanácsa
a népszavazásról emlékérmet bocsásson forgalomba és ennek
egy példányát a város tisztelete és hálája jeléül azoknak adja át, akik a népszavazás sikerét biztosító előmunkálatokban fáradoztak; méltóztassék elrendelni, hogy a ,,civitas fidelissima" jeligével díszített címerét a város helyezze el méltó alakban örök emlékezetül
ebben a teremben és kegyúri templomaiban.

Ha dolgozunk, vagy imádkozunk, jusson eszünkbe,
hogy
a ,,civitas fidelissima"

díszjelzője a hazához való hűség fokozását teszi kötelességünkké.

Jusson eszünkbe: a haza elvárja tőlünk, hogy lehetetlenné tegyük,
hogy a ,,civitas fidelissima" falai közül indulhasson ki az az őrült politikai hitvallás, hogy ,,még a haza védelmére sem szabad mások életét feláldozni".

Az ilyen politikai eretnekség pusztítását elvárják tőlünk megdicsőült testvéreink, akik a világháborúban a haza védelmében hősi halálukat tették; a szellem kiirtását elvárják a felkelők vértanúi, akik életük feláldozásával segítettek e város megmentésében; elvárják e szellem gyomlálását e város hű fiai, testvéreink és gyermekeink, akiknek

,,Csonkamagyarország nem ország!
Egész Magyarország mennyország!"

A ,,civitas fidelissima" jelzője arra is kötelez minket, hogy félrevezetett polgártársainkat visszavezessük, visszasegítsük az igazság útjára, hogy e város minden fia joggal vallhass magát a haza hű fiának. Legyen ismét úgy, mint néhány évvel ezelőtt volt, amikor e város fiai vagy azt vallották: ,,Magyar vagyok", vagy azt, hogy ,,Die Zunge ist deutsch, das Herz aber ungarisch".

Az egyik kir. adománylevél, mely a város hűségét jutalmazza,
Sopront az ország kapujának nevezi. Polgártársaim! Ezt a kaput nekünk a jövőben fokozott éberséggel kell őriznünk, hogy a ,,civitas fidelissima" címén csorba ne essék. Hűségünkért, kötelességünk teljesítéséért nem kérünk jutalmat. De kérnünk kell a m. kir. kormányt,
hogy ennek a kapunak a megerősítésében legyen segítségünkre,
hogy ez a kapu a baj óráiban ellenállhasson.
A ,,civitas fidelissima" fiai, ha kell mellükkel bélelik a kapu deszkáit.

Főméltóságos Kormányzó Úr!

A hűség ünnepén ismételten tolmácsolom a hű város háláját megtisztelő látogatásáért.
Köszönjük nagy alázatosan, méltó tisztelettel és mély hódolattal hozzánk való kegyességét. A Mindenható adjon erőt, egészséget, hogy Magyarország szent ügyét diadalra segíthesse."

,,Ave gubernator, civitas fidelissima te salutat!"

A Ferenc József téren lezajlott impozáns ünnepélyre, valamint a vármegye díszgyűlésére részletesebben nem térhetek ki, csak azt említem meg, hogy akkor, amikor még ezer és ezer magyar ajkán zúgott a ,,megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt", egy gépkocsi tűnt el oldalvást az utcán. Halkan, észrevétlenül, Fetta testőrhadnagy,
Arany János Paskál, az ÉME elnöke és két felkelő ültek benne. Az autó a temető felé haladt... Vitték a kormányzó koszorúját a forradalmak és a nyugat---magyarországi harcok elesett héroszainak néma sírjaira...

A küldöttségek fogadása délután kezdődött.

Elsőnek a munkásokat fogadta a kormányzó.
A szociáldemokrata párttitkár vetése alatt háromtagú bizottságot bíztak meg a kívánságok tolmácsolásával, akikhez a brennbergi bányászok festői uniformisba öltözött csoportja is csatlakozott. A küldöttség szónoka Polányi Kálmán volt, aki a munkásság megértéséről és hűségéről biztosította a kormányzót, egyúttal kérve, hogy ezentúl jobban támogassa őket az államhatalom, mert igen nagy nehézséggel küzdenek a mostoha viszonyok miatt.

A kormányzót szemmel láthatólag mélyen érintette a munkásküldöttség őszinte szívből fakadó beszéde -- amit válaszában is érezni lehetett.

,,Melegen köszönöm a brennbergi bányamunkások hazafias magatartását
-- mondotta a kormányzó -- melyet a veszedelem súlyos óráiban tanúsítottak a nemzet iránt, hűségük nem fog elenyészni. A magyar haza fontos tényezői voltak mindenkor a munkások, sorsukat minden körülmények között szívemen fogom viselni. Az bizonyos, hogy az ország munkásainak helyzete igen nehéz, de mindnyájunk érdeke a haza érdeke is, mely megköveteli, hogy különös megértéssel viseltessünk egymás iránt. Hangsúlyozom azt, amit a salgótarjáni munkásoknak is mondottam, hogy mindent, amit a munkások jogosnak tartanak, egyszerre megvalósítani nem lehet. Hogy a munkásság törvényadta keretein belül küzd a megélhetési viszonyok megváltoztatásáért, az természetes, de a termelésnek nem szabad megállnia,
mert ez mindent tönkre tesz.
A munka szent és gyalázatos dolog megakadályozni azokat tettekben,
akik dolgozni akarnak. Ezt különben a kormány sohasem engedné meg. Csak a különböző társadalmi osztályok érdekeinek, törekvésének összeegyeztetése lehet alapja a jövő megalapozásának. Ebben a nehéz munkában számítok a hazaszerető, a viszonyokat megértő munkásság teljes erőkifejtésére

A munkásküldöttség meghallgatása után a soproni hatóságok, intézetek és egyesületek küldöttségeit fogadta a kormányzó, a városháza nagytermében.

Az üdvözlések során minden deputáció vezetője mondott egy pár hangulatos,
szívből fakadó lelkes szót, amely abban csúcsosodott ki, hogy a kormányzó,
akit isteni akarat emelt és jelölt ki az ország első méltóságává,
fogadja mindegyikük szívből jövő jókívánságait s legyen meggyőződve arról,
hogy a nemzet minden osztálya osztozik abban a nagy munkában, mely az ország régi nagyságának, az integritás helyreállításának célját tűzte ki maga elé.

A főiskola küldöttségét Boleman Géza rektor vezette a kormányzó elé.
A rektor a következőket mondotta:

--- ,,Főméltóságú Kormányzó Úr!

Amikor 1794. Szeptember hó 23---án a francia nemzeti konvent
az école politechnique---re vonatkozó javaslatot tárgyalta, az előadó
a selmeci bányászati főiskolát állította példaként mint a felső technikai oktatás legtökéletesebb intézetét, ahol a gyakorlati laboratóriumi kiképzés párosul az elméleti oktatással.

A dicsőséges emlékű Mária Terézia királynénk által 1763---ban alapított
selmeci főiskola tehát már százhúsz évvel ezelőtt minta gyanánt szolgált
annak a francia technikai intézetnek, melynek növendékeiből kerültek ki
Franciaország legnevezetesebb marsalljai,
akiknek vállain repült a francia sas győzelemről győzelemre.
Hazánk eme legrégibb technikai főiskolája tiszteleg most Főméltóságod előtt!
Az egykor gazdag, fényesen felszerelt, jelenleg kifosztott, elszegényedett selmeci főiskola mindenkor a magyar nemzeti érzésnek erős bástyája volt.
A háború kitörésekor 650 hallgatója közül több mint 600 bevonult és küzdött
dicsőségesen a nemzeti becsületért.
-- Amikor a felvidékkel együtt az ősi bányaváros is idegen kézre került,
Sopron városa adott menedékhelyet főiskolánknak.
De az a kaszárnya, ahol elhelyezést találtunk és ahol három évet kellett töltenünk,
igazán csak menedékhely volt. Végre néhány hónapja Főméltóságod bölcs intézkedése,
melyet Klebersberg akkori képviselő és miniszter úr fáradhatatlan buzgólkodása és jóakaratú támogatása készített elő, főiskolánkat megfelelő palotákhoz juttatta.
De érdemet erre nem csupán főiskolánk nemzetgazdasági fontossága,
hanem egyúttal az Ágfalván kiontott hazafi---vérrel is szereztük.
Hallgatóink nem nyugodva bele a trianoni béke megalázó pontjaiban, életükkel és vérükkel pecsételték meg a Sopron városa és főiskolánk közti kapcsolatot.
Amidőn ez ősi főiskola hódolatát tolmácsolom Főméltóságodnak, kérem, őrizze meg jóakaratát intézetünkkel szemben és segítse meg, hogy elvesztett berendezését újjal pótolhassa s így hivatását a haza javára és dicsőségére tovább folytathassa.

Főméltóságod a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az
egyetemekkel szemben a legnagyobb megértést mutatta, és így joggal reméljük,
hogy főiskolánkat is talpra fogja állítani. Ezért Főméltóságod államfői kezébe tesszük le
a magyar bányamérnöki és erdőmérnöki nevelés sorsát."

A rektor meggyőző erejű kérelmében kifejezett kérelmet a kormányzó feljegyeztette.

Róth Gyula főerdőtanácsos, a soproni közalkalmazottak nevében biztosította a kormányzót törhetetlen ragaszkodásáról, egyben kérve támogatását és jóakaratát s jövőre nézve is.

A kormányzónak különösen Suhayda Károly erdőmérnök hallgató,
Ifjúsági Kör elnök talpraesett szavai tetszettek, aki,
--- rövidre fogva mondókáját, --- hatszáz magyar ifjú lelkestüzű honszeretetét ajánlotta fel a kormányzónak az integer magyar haza mielőbbi helyreállítására:

,,Legfőbb Hadúr! Hatszáz főiskolai polgár, tartalékos katonatiszt várja
Főméltóságod parancsait!"

Horthy Miklós kormányzó az elhangzott üdvözlésekre a következő beszédet tartotta:

,,Büszkeséggel üdvözlöm Sopron városát e mai szép évfordulón.
Örömmel jöttem ide, hogy a ,,civitas fidelissima",
a leghűségesebb város magasztos ünnepén részt vegyek.

Ma egy esztendeje Sopron városának és környékének lakói nyelvi és faji,
felekezeti, társadalmi és osztálykülönbség nélkül nyíltan és bátran tanúságot
tettek tántoríthatatlan hűségükről ezeréves hazájuk iránt.
Ezzel méltónak mutatkoztak őseik eredményeihez, megerősítve azokat a kötelékeket,
amelyek őket eddig is a magyar hazához fűzték.
Egyúttal nemes példáját mutatták annak, hogy válságos időkben is hogyan kell a haza iránt odaadás és hűség szent kötelékét lelkesen teljesíteni.

A haza nem fogja soha elfelejteni Sopron városának és környékének
azt a nagy szolgálatot, melyet az ország ügyének nehéz időkben tett.
A múlt évi népszavazás eredményének nemcsak az a jelentősége,
hogy az ezeréves Magyarország egy drága részét mentette meg,
hanem ezen messze túlmenő erkölcsi értéke is van.
A Sopronban és környékén tartott népszavazás volt az első eset,
ahol a trianoni szerződés betűivel szemben győzött az igazság ereje.
Az elszakításra ítélt részek közül ez volt az egyedüli hely, ahol a lakosságnak
módjában állott szabadon kinyilatkoztatni,
hogy megmaradni kíván---e a magyar haza keblében.
És Sopron példája megmutatta az egész világnak az ezeréves magyar állam vonzó,
összetartó erejét.

De nemcsak kifelé, nemcsak az egész világ művelt közvéleménye felé beszél a népszavazás szép eredménye a magyar föld, a magyar történelem, a magyar múlt, a magyar haza vonzó erejéről, hanem nekünk magyaroknak is bíztató vigasztalást nyújt. Emlékeznünk kell arra minél többször, mert bizonyítja életerőnket és azt, hogy az igazság végül mégiscsak győzedelmeskedik.

Jól tudom, hogy Sopron városa áldozatot is hozott, amidőn híven kitartott a magyar állameszme mellett, mert a trianoni szerződés elszakította ama területek jelentékeny részét, amelyekhez Sopron városát régi gazdasági kapcsolatok fűzték, és amelyek a város megélhetését biztosították. A kormány azonban, áthatva a hála érzésétől, gondoskodni fog Sopron részére olyan gazdasági előnyökről, amelyek veszteségeiért kárpótolhatják.

A ,,civitas fidelissima" példáján lelkesedve merítsen mindenki új erőt a további küzdelmekhez és bizakodást a magyar jövőbe. E város lakói pedig maradjanak méltók ahhoz a dicsőséghez, amelyet ma egy éve szereztek s a jövőben is mutassanak példát a hazafias érzésben és gondolkodásban."

Ezekután hosszas és folytonos taps és éljenzés között elhagyta a termet a kormányzó,
a közönség pedig a Kaszinóban terített asztalokhoz vonult.

A pohárköszöntőt dr. Thurner Mihály polgármester mondta.

Asztalbontás után folytonos üdvözlő riadalom közepette vonult át a kormányzó
a főiskolai díszőrség csillogó uniformisai között a színházba. (A díszőrséget tizenegy erdőmérnök--- és tizenegy bányamérnök hallgató adta. Parancsnoka: Pálffy Antal erdőmérnök hallgató, a ,,Főiskolai Erdélyi Kör" elnöke volt).

A színház nézőtere már külsőségeiben is simult a nagy ünnepi hangulathoz. A páholyok és erkélyek ízléses virág--- és fenyődíszt viseltek, a jobboldali emeleti proscenium---páholy pedig perzsaszőnyegekkel kidrapériázva várta a magas vendégeket. A páholyokban és a földszinti, erkélyi és karzati széksorokban a megye és város legszebb, legelőkelőbb hölgyei foglaltak helyet s a női szépség vagyont érő ékszerekkel, pompás selyem toilettekkel, a férfiak vakító fehér frakkplasztronjával és pompás uniformisával versenyezve csillogott, szikrázott a villanylámpák fényében.

A kormányzó megjelenését felállva üdvözölte a közönség, aztán kezdetét vette a díszelőadás.

Bevezetőnek a Soproni Zeneegyesület és Liszt Ferenc dalárda egyesített
versenykara énekelte Kapi Gyula 100---ik zsoltárát, Zwinz Károly karnagy vezetése mellett.
Ezután Perényi Zsigmond báró, volt belügyminiszter, a ,,Magyar Nemzeti Szövetség" elnöke, méltatta bensőséges hazafiúi érzéstől áthatott beszédben a nap és a soproni népszavazás jelentőségét. A művészi illusztrációt az irredenta gondolatnak e hangú megszólaltatásához a ,,Hamburgi menyasszony" hatalmas tablója szolgáltatta, mely középpontja volt
Arany János Paskál nagy lendülettel megírt apotheozisának is.

Könnyfakasztóan megható és feledhetetlen jelenet volt, mikor a magyar vitézzé avatott soproni német gazdapolgár, Hófalvi (Hofer) János köszönetet mondott Sopron nevében a felkelőknek.

Ezután kiválóbbnál kiválóbb pesti vendégek programpontjai következtek frenetikus hatást váltva ki a hálás publikumból.

A díszelőadás befejeztével a kormányzó kíséretével a színház erkélyére vonult, hogy onnan végignézze a főiskolások fáklyafényes ,,szalamanderét".

És mialatt a Liszt Ferenc szobra körül felállított magyar dalárdák együttese szebbnél---szebb kuruc---kesergőket énekelt, a főiskolásmenet a térre ért. Élén az ifjúság elnöksége haladt, utána hosszú sorban: A bányászok, a fémkohászok és vaskohászok csigavonalban, apró bányaméccsel kezükben, melynek lángja eszünkbe juttatta a bányák komor szomorúságát, a menekült, a kitagadott magyar fiúk reménytelenségét... Két oldalt az erdészek fáklyalángja világított és messze rőt füstbe burkolta a kis pillogó lángokat, mint Sopron öröme, mely elfeledteti egy pillanatra a sötét, ásító, mindent elnyelő magyar éjszakát...

Akaratlanul eszünkbe jutottak az örök---szomorú, nagy magyar lantos rőzsedalai, amik kicsinyek, furcsák és mégis melegek, amik itt élnek bennünk és körülöttünk, mint egy boldog nagy haza szép emlékei...

Úgy mozgott végig a menet, mint gyorsan kúszó aranykígyó, vagy mint az öröm izzó bíborhulláma, mely átfűti most az utcát, a házakat, a falakat. Egymásután csillan fel a fény, mint egy jobb jövő reménysége!

...És az ezernyi és ezernyi ember, dobogó magyar szív bódultan törtet utána, mint éjszakák mámoros tűzpilléi a messzi fény után...

A főiskola zászlajával a zászlótartó, szembe helyezkedik a színházerkéllyel, majd mikor a szalamandernek vége, az ifjúsági elnök megadja a jelt a kormányzó üdvözlésére.

...És felzúg az éljen, de felzúg a: ,,Nem, nem, soha!" is.

Üdvözlégy Kormányzó! A halálra szántak üdvözölnek téged, az ,,ország kapujában",
a magyar jövő kapujában!

...Fajunk mint nemzet csak a kultúra segítségével ígérhet magának jövendőt,
én azt mondom, fordítsunk minden kitelhető erélyt a magyar faj magyar nevelésére,
magyar kultúrájára.

(Kossuth Lajos)

Az utolsó stáció

Elérkeztem könyvem utolsó fejezetéhez. De még mielőtt pontot tennék befejező mondatom végére, néhány sorban megemlékezem arról a megkapó ünnepségről, mely1927 őszén játszódott le a főiskola aulájában elhelyezett hősi emléktábla leleplezésekor.

Hladonik István, erdőmérnök hallgató, köri elnök, megkapó szavakban fejtette ki alapgondolatát, hogy: dulce et decorum est pro patria mori, majd utána megkoszorúzta az emléktáblát. Mélyen átérzett szavak kíséretében helyezték le a koszorúkat a Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, az Országos erdészeti Egyesület kiküldöttei, Sopron szab. Kir. város polgármestere és végül a professzorok.

Fekete Zoltán rektor a következő magasszárnyalású beszéd keretében vette át az emléktáblát:

--- ,,A főiskola hősi halottainak emléktábláját átveszem. Fejezze ki e koszorú a tanári kar őszinte, mély kegyeletét, mellyel az ifjú hősök emlékét örökre szívére zárja!

A táblán szokatlan dátum áll: 1914---1921. Ebben különbözik a mi emléktáblánk másokétól. Számunkra a harc nem lett befejezve a meneküléssel, hanem tovább tartott és újabb ifjúi vért követelt, amikor másutt már régen elült a harci lárma.

Ma már elmosta az idő a harcok nyomát; új élet fakad a vérrel öntözött rögökön. De a lelkünkben nem állt még helyre a béke nyugalma. Szívünkben nincs még tavasz, nincs hajnalhasadás. Nehéz, nyomasztó várakozás ül a lelkeken: mikor ad már esőt nekünk a nemzetek Ura, mely megérleli vetésünket és meghozza szenvedéseink gyümölcsét?

Ha csak itt alant nézünk körül, kevés vigasztalást, de annál több könnyet
és fájdalmat találunk. Emeljük fel tehát orcánkat oda, ahonnan minden jó adomány
és tökéletes ajándék érkezik és máris halljuk a bíztató szót: ,,Ne nyugtalankodjék a ti szívetek,
se ne féljen!"

Bízzuk a sorsunkat a seregek Urára s fogadjuk el az ő vezetését. Ha ő akarja, kardcsapás nélkül múlnak el körülöttünk az ellenségeink, mint a rossz álom. De ha fegyvert ad kezünkbe, emeljük azt magasba és teljes hittel, félelem nélkül, a biztos győzelem tudatával menjünk oda, ahová Ő akarja!

Ma gyászolunk itt az emléktáblánál. De ha visszatérünk, vigadni fogunk. Úgy legyen!"

--- Vajon mikor leplezhetjük le elesett felkelő---hőseink emlékművét is, amivel elsősorban a leghűségesebb város, de másodsorban az egész ország adósunk?!

Szeretném hinni, hogy a felkelés és népszavazás tíz éves évfordulójának országos ünnepén ezt a régi, régi tartozását is lerója majd a nemzet és a város!

A ,,Hűség---kapu"---ja, mely mint a kormány elismerő ajándéka, már ott díszíti a nagy múltú városháztorony évszázados talapzatát, mely a történelmi napok emléke és Sopron hűségének allegorikus kőbefaragása, --- biztosít arról, hogy elesett hőseink nem sokáig várnak már arra, hogy méltó fejfa álljon sírjaik fölött! --

E fejezet élére ezt írtam: Az utolsó stáció.

--- És mi lehetne kálváriát járó főiskolánknak méltóbb utolsó stációja más, mint egyetemmé való kiépítése?

Igen, ez a végcél, ez az utolsó stáció!

Ennek a törekvésnek adott kifejezést főiskolánk kiváló professzora, Fekete Zoltán prorektor, amikor az országgyűlés felsőházának 54---ik ülésén a következő hatalmas beszédet mondotta:

--- ,,Az összes őstermelési tudományszakoknak közös, egyetemi nívón álló intézmény
keretében való egységesítése annyira megokolt, hogy szinte csodálatosnak látszik,
ebben a par excellence őstermelő államban ez már rég nem történt meg.
Hogy ez így van, annak oka főként az őstermelést képviselő egyes tudományszakok,
főiskolák véletlenül elszigetelt történelmi fejlődésében keresendő.
Magának a bányamérnöki és erdőmérnöki fakultásnak egy őstermelési
egyetem keretébe való bevonása ellen nem lehet komoly elvi kifogásokat tenni,
mert hiszen a bányászat is, az erdészet is őstermelés. Megjegyzem azonban,
hogy ezekben a szakokban a bányamérnöki, kohómérnöki és erdőmérnöki szakokban,
--- amint a nevük is mutatja, nagyon sok a technikai elem, a technikai vonatkozás,
úgyhogy erre egy esetleges szervezés alkalmával feltétlenül figyelemmel kellene lenni.
Célszerűen egészíthetné ki ezt az intézményt azután a kereskedelmi szakosztály és
a jogi fakultás is. Az evangélikus theológiai fakultásnak a bevonása mellett azonban
alig lehet más érvet felhozni, mint azt, hogy ez a fakultás már úgyis Sopronban van,
és végleges ottmaradása több oknál fogva kívánatos.

Egy másik megszívlelendő momentum,
amelyre a kultuszminiszter úr is hivatkozott vezércikkében, Sopron város megsegítése.
Talán felesleges rámutatnom azokra a szolgálatokra, amelyekkel Sopron ezt a támogatást megérdemelte. Sopron és vidéke az egyedüli része ennek a megcsonkított hazának, amely a pusztító világégésből valamit megmentett az ország számára. Sopron és környékének még ma is nagyrészt németnyelvű lakossága nem volt hajlandó olyan könnyelműen, de egyrészt olyan hűtlenül belemenni a magyar haza cserbenhagyásába, mint azt sajnos sok más idegen testvérük tette. Sopron németségének becsületes hazaszeretete és Sopron magyarságának lelkes ragaszkodása ehhez a veszélyben forgó drága röghöz, meghozta a csodát: megmentette az ország egyik legszebb gyöngyét, nem engedte azt az ország testéről leszakítani és másnak koncként odadobni. Sopronban még ma is ott láthatók azoknak a reánk nézve annyira emlékezetes szép népszavazási időknek a maradványai, azoknak a megfakult nemzetiszínű papírlapoknak alakjában, amelyeknek felírása még ma is büszkén és boldogan hirdeti, hogy ők magyarok maradtak. De van azután még egy további nem lekicsinylendő előnye is a kultuszminiszter úr tervének, még pedig az, hogy ennek megvalósulása esetén az ország igen olcsón jutna hozzá egy nagyszabású kulturális intézményhez. Mert hiszen már meglevő státusoknak összecsapásáról lévén csak szó, ez a reform az államháztartást, az állami költségvetésnek a személyi kiadásoknak vonatkozó rovatait nem terhelné meg újabb tételekkel és maga az elhelyezés is kevés költséggel volna megoldható, mert ha olyan alakban létesülne az új főiskola, amit a lapok írnak róla, akkor ennek az új főiskolának három fakultása a theológia, bányamérnöki és erdőmérnöki, már úgyis Sopronban, helyben volna, az új főiskolának a törzse tehát már meg volna, úgy, hogy annak csak kiegészítéséről, kibővítéséről volna szó.

Amint tehát láthatjuk, a probléma legkritikusabb pontja, az anyagi kérdés megoldása sem ütközik bele még az ország mai súlyos gazdasági viszonyai között sem a máskülönben feltétlenül respektálandó szigorú takarékosság elvébe. Míg azonban az új főiskola létesítése, illetőleg annak elvi kimondása kormányzati tény jellegével bírna, addig a belső szervezet kialakítása, a többé---kevésbé heterogén szakok érdekeinek összeegyeztetése és a köztünk lévő kapcsolat célszerű kiépítése, azután az elhelyezés gyakorlati megoldása és sok egyéb kérdés feltétlenül beható, alapos, előzetes megvitatást kíván meg, amelynek folyamán az összes érdekelt intézményeknek megfelelő hozzászólási jog és szabadság volna biztosítandó. Arra nézve kérem tehát a kormány megnyugtató nyilatkozatát, hogy amennyiben az új főiskola terve a közeljövőben egyáltalán szőnyegre kerülne, az előzetes tanácskozásokhoz a bölcs vezetésük alatt álló intézmények így tehát a bányamérnöki és erdőmérnöki főiskola képviselete is meg fog hivatni.

Interpellációm negyedik pontjához a következő magyarázatot kell fűznöm.
1923---ban, tehát hat évvel azelőtt, terjesztette fel
a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola az ő szervezeti és ügyviteli
szabályzatát a pénzügy--- és földművelésügyi miniszter urakhoz jóváhagyás végett.
Választ azonban erre a felterjesztésünkre nem kaptunk, holott annakidején a minisztérium sürgősnek jelezte ezt a felterjesztést és ennek a nem kis munkának elkészítésre
igen rövid zárós határidőt tűzött ki. 1925---ben terjesztette fel azután a főiskola új tanulmányi rendjét és rendszabályait, mint amelyekre a régiek elavultsága és
a változott viszonyok folytán igen nagy szűksége van. Feleletet erre nem kapunk.
A késedelem okainak utána járván, sikerült megtudnunk an nyit, hogy ezeknek
a szabályzatoknak jóváhagyását annak idején bizonyos elvi akadályok hátrányoltatták.
T.i. ezek magukban foglaljáj a doktori és magántanári habilitáció tervezetét is,
amelyeket a régi szabályzatok nem tárgyalták. Így tehát tulajdonképpen elvi kérdés
eldöntéséről volt szó. Ezért a pénzügyminiszer úr ezeket a szabályzatokat átküldte a legilletékesebb fórumhoz, a kultuszminiszter úrhoz elvi megnyilatkozás végett.
A kultuszminiszter úr viszont kiadta azokat a királyi József
műegytemenek véleményezés és javaslattétel végett. A műegyetemnek azért,
mert főiskolánk az ő technikai jellegénél fogva a műegytemhez áll legközelebb.
A műegyetem tanács egyhangúlag magáévá tette ezeket a szabályzatokat és
ilyen értelemben tett jelentést a kultuszminiszter úrnak.
Ennek alapján azután a kultuszminiszter úr 1926---ik évi 98. 383. szám alatt
visszaküldte azokat a pénzügyminszter úrhoz és ebben az átiratban kijelentette,
hogy a szóban lévő szabályzat tervezetét magáévá teszi és annak jóváhagyása
ellen nincs észrevétele. Ezt az átiratot maga a kultúrminiszter úr saját kezűleg írta alá.
Eddig a dolog tehát tisztázva van, a rejtély most következik.
Hogy van az, hogy amikor ezek az elvi akadályok, amelyekről kezdetben megemlékeztem, elhárultak az útból és amikor a kultúrminiszeter úr, a magyar kultúra legfőbb őre,
ilyek kedvezően nyilatkozott a dologról, az elintézés mégis késik és a szabályzatok nem terjesztettek fel a kormányzói jóváhagyásra?

A múlt évben megmozdult már a Felsőoktatásügyi Egyesület, a Mérnöki Kamara,
a Magyar Mérnökök és Építészek Szövetsége, a Magyar Országos Bányászati és Kohászati Egyesület. Ezek a tekintélyes egyesületek egymás után küldték memorandumaikat a pénzügy---, földmivelésügy--- és részben a kultuszminiszter úrhoz, kérve a további lépések megtételét. A képviselőház múlt évi május 15---iki ülésén Temesváry Imre országgyűlési képviselő, mint a pénzügyi tárca költségvetésének előadója, szintén felhívta erre
a tárgyra a pénzügyminiszter úr figyelmét. De maga a kultuszminiszter úr is
még két ízben átírt a pénzügyminiszter úrhoz 1928. évi 5261. és 35.596. szám alatt, amely átirataiban, figyelemmel a szóbanforgó reformokhoz fűződő kultúrpolitikai szempontokra, azokat a maga részéről a pénzügyminiszter úr jóindulatú elbírálásába ajánlotta.

Mindezek ellenére az elintézés a kőiskola és a szakoktatás érdekeinek kárára és hátrányára mind a mai napig késik.

Nem akarom a mélyen tisztelt Felsőház szíves figyelmét ezzel
a tárggyal igénybe venni, hiszen ez az utóbbi pont többé kevésbé lokális természetű.
Tekintettel azonban arra, hogy a m. kir.
Bányamérnöki és
Erdőmérnöki Főiskola az országnak és egész Európának egyik legrégibb
technikai irányú főiskolája és Magyarországnak egyedüli ilyen irányú intézménye,
azt hiszem, hogy általános kulturális, sőt gazdasági érdekeket is érintek,
amikor ezt a tárgyat a mélyen tisztelt Felsőház magas színe elé hozom.
Adminisztratív úton nem lehetett a dolgot tovább szorgalmazni, mert az valahol makacsul megrekedt, úgy, hogy kénytelen voltam ehhez az ultima ratiohoz fordulni, hogy a kérdést valamiképpen előmozdítsam."

Fekete Zoltán professzor beszédében kidomborodnak mindazok a momentumok, melyek főiskolánk magas célkitűzését, a végstációhoz való jutásának jogát, minden érvnél jobban bizonyítják.

De e szükségszerű tervnek megvalósulása legyen a főiskola ifjúságának is jutalma Ágfalván és Sopron megtartása körül szerzett elévülhetetlen érdemeiért.

Zárszó

--- ,,Ha Graeciának vándor ifjúsága
A távol földön jára szerteszét,
Vezérlő fényül ujdon otthonába
Magávalk vitte a templom tüzét.
Úgy hoztam és is Bánk bánnak földjére,
Hol a nap hősök sírján alkonyúl;
Sopronból hoztam honszerelmem lángját
Szép múltból, szebb jövőnek zálogúl."

Valahányszor felnézek szeretett főiskolánk főépületének oromzatára,
egy évszámon akad meg a szemem: 1763.

Alapításának éve!

...Én Istenem, hány nagy agyvelőt, hány kiváló tehetséget adott már ez az ősrégi almamáter hazánknak és az egész és az egész kultúrvilágnak!

A főbejárat előtt jobbról és balfelől szobrok állanak. Rajta rövid nevek. Régi elporladt, nagy professzorok bronzbaöntött mellszobrai!

...Ha elmegyek mellettük, önkéntelenül is megemelem a kalapomat.

Benn a tanácsteremben alapító királynőnk:
Mária Terézia képe tekint le rám és jobbja felől Hollandia szülöttje,
az első professzor, aki még ,,főiskolánk bölcsőjénél állott".
Akinek chemiai laboratóriuma már akkortájt olyan híres volt,
hogy trónörökösök, főhercegek keresték fel
Selmecbányát ,,bányászati intézete" miatt. Akiről Bécs városa utcát nevezett el!

Jacquin Miklós József, az első professzor kezdte meg a dicső névsort.
És jöttek a méltó utódok: Russegger József lovag,
a nagy Afrika---utazó és természettudós, Doppler Keresztély a világhírű fizikus,
Hermann Emil, kinek nagysága csak a legnagyobb gépészmérnök---tanárokkal
mérhető össze, Cséti Ottó, kinek nevét mindenütt ismerik,
ahol bányaméréssel foglalkoznak. Majd Péch Antal, Zsigmondy Vilmos,
Kerpely Antal, Litschauer Lajos, Fekete Lajos, Vadas Jenő,
Tuzson János, Mágócsy---Dietz Sándor, Herrmann Miksa és Böckh Hugó
a nagyhírű geológus.

Schenek István dr. és Farbaky István, az akkumulátorok világhírű tökéletesítői pedig
,,ércnél maradandóbb emléket" állítottak maguknak,
öregbítve egyúttal a főiskola hírnevét.

...Az emlékezés ezen Pantheonjából kiragad egy megcsonkított térkép látása!
Eszembe jut a nagy, véres áldozás! Felidézem a nemrég elhunyt,
egykor a legtekintélyesebb szerepet vivő professzor és államférfiú tragédiáját,
a magyarság eszméje egyik legnagyobb úttörőjének emlékét.
A poraira reáboruló anyaföld magyar rög ugyan,
de fejfája körül már idegen náció, érthetetlen hangzású sírfeliratai éktelenkednek.

Az a föld, amelyben almamáterünk leghívebb és legnagyobb fiai pihennek,
nem a mienk többé? Nem!...

De a nagy szellemek kikelnek sírjaikból, átlépik az emberkéz
emelte trianoni határt és soraink élére állnak újra, hogy visszavezessenek oda,
ahonnan elüzettünk. Az ígéret földjére: Nagymagyarországba!

...Gyakran elvonulnak lelki szemeim előtt hazám
történelmének dicsőséges napjai, a nagy idők,
--- majd utána a szégyenletes forradalmak,
--- illetve a forradalmak paródiái, --- majd meg a nagy megpróbáltatások ideje,
amikor oldott kéveként hullottak szét a zárt sorok és mérges,
nemzetbontó eszmék erjesztőgombái fertőzték
meg az egyszer félvilágot csodálatra késztető nagy egységet.

Idők, amelyeket mindannyian végig éltünk és mindannyian
végigszenvedünk még ma is!

Talán sohasem kaptak úgy meg
a magyar szabadságharcok lánglelkű lantosának találó igazságai,
mint ma. Hiszen ez az igazság hatott át bennünket mindannyiunkat akkor is,
mikor megszületett agyunkban, --- magyar szívünk sugallatára, ---
a nyugati ellentállás gondolata.

Kevesen voltunk. Kevesen vagyunk ma is, de hiszen:
,,Nekünk nincs e világon testvérnemzetünk, melytől segítséget nyerhetnénk,
--- mely segítséget a, --- egyedül állunk, mint magányos fa a pusztában.
Nem támaszkodhatunk, csak az Istenre és magunkra, de a kettő elegendő arra,
hogy örök időkre megmenthessük a magyar nemzet életét és becsületét."

A nyugati végvár megmentése bebizonyította Petőfi szavainak igazságát.

Mert nem egyének győztek nyugaton,
--- azok csak eszközei voltak egy magasabb Akaratnak.
-- Itt a meg nem alkuvás, a nagy ősök erős akarata, élni akarása,
a turáni átok maghazudtolása: az összetartás és
a nagy Eszme győzött! -- az Eszme, --- amit a biblia így fejez ki:
,,Megölhetitek a testet, de a lelket nem!"

A történelem tanulsága szerint az a nép, mely nem faji erényeinek,
nem kultúrfölényének, hanem árulásának, szó--- és esküszegésének
és a körülmények szerencsés találkozásának köszönheti csak gyarapodását,
váratlan sikereit, az az összeomlás és elmúlás csíráit már bölcsőjében magában hordja; igazságszolgáltatása már ott kezdődik.

Fizettet tollak, kitartott hízelgők,
mindenre kapható bérencek sokszor csapnak zajt és gyújtogatnak
görögtüzet felfújt nagyságok és árulások pillanatnyi sikerétől megkótyagosodott
népek fetisképe előtt, --- de az idő kirostálja majd a múltak hagyományaiból a polyvát és különválasztja az acélos búzát...

A Gondviselés magasabb igazságszolgáltatása ez és ebből meríthet
vigaszt minden hazájáért aggódó szív.

Mi is elmondhatjuk majd, amit a híres angol államférfiú
a győztes Napoleonnakak felelt, aki gúnyosan a földgömbre mutatva,
megjegyezte, hogy milyen kis helyet foglal el Angolország:

--- ,,Igen, sire, kicsi ez az ország, de e kicsi helyen angolok laknak,
akik úgy akarnak élni és meghalnak, mint angolok!"

--- Igen, úgy akarunk élni és meghalni mi is, mint magyarok!

--- ,,Három könnycsepp az egész magyar történelem, ---mondja egyik kiváló,
fiatal költőnk.

Az egyik belehullott a Csele patak iszapjába,
a másik Mikes levelein száradt, a harmadik meg ott csillogott a turini halottaságyon..."

Három könnycsepp!

Adná az a világokat kormányzó, országok és népek sorsát intéző hatalmas Isten,
hogy a negyedik könnycsepp, --- három fájdalom sajtolta könny után, az öröm könnycseppje legyen!

Örömkönnye, amit boldogságában sír el egy Golgothát járó nemzet
a nagy magyar feltámadás húsvétján!
 
 
0 komment , kategória:  Krúg Lajos: Tüzek a végeken  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 673
  • e Hét: 2327
  • e Hónap: 9048
  • e Év: 374538
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.