Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Móra László: Az édesanya magyar költők verseiben
  2020-05-23 22:00:32, szombat
 
 








Móra László: AZ ÉDESANYA MAGYAR KÖLTŐK VERSEIBEN


Édesanyám! Ez a szó mindjárt az Isten neve után van arannyal beleírva az Élet-szótár könyvébe. Egyetlen szó s benne él az egész világ!

Ennek az imádságos röpke szónak az elsuttogása könnyeket csal ki a szemedbe, boldogságot, vigasztalást, örömet terítget a lelkedre.

Ez a szó összeforrott veled s el nem hagy bölcsődtől sírodig. Ezt suttogod, ezt hívod, ha messze vet a sorsod, ha szenvedsz, ha keresztút elé érsz, ha csalódol, vagy ha haldokolsz...

Édesanyám! Ez az egyetlen szó önmagában is a legszebb, leghosszabb költemény, - melynek, ha tartalmát, jelentőségét kellene iskolai leckeként megírnod, megtelnék vele nem egy, hanem talán nagyon-nagyon sok füzet! És bizonyára ezeket is írnád benne:

Édesanyám első forró csókja volt az első érzés, amit életemben először megéreztem az életből. Ő adott először meleget, táplálékot. Az ő szeméből tanultam meg, mi a mosolygás, a szeretet, bánat, aggódás... Milyen a könnycsepp csillogása...

Ő rakta csodás, odaadó szeretettel sorban tarisznyádba a többi kincseket is: a beszédnek, édes magyar anyanyelvednek szépséges kincsét; az Isten nevét, az első imádságot, hazád és néped képét; - és mindent, mindent, amiből megformálódott a hatalmas épület, amelyet úgy hívnak: ember - vagy rövidebben: te!

S ha az eddigi pár szóban csak vázlatosan soroltam fel a temérdek kincset, amelyek édesanyánkra gondoláskor meleg színű szentképpé festődnek a lelkünkben, mennyiszer szebben, csodálatosabban és teljesebben tudták és tudják azt költőink kifejezni, megörökíteni. A költők, akiknek a szíve istenadta ajándék, egy zengő lant. Ennek a szív-lantnak Istentől felszerelt húrjai ki vannak feszítve mindenkoron s a legcsekélyebb lélek- és életmozdulásra megrezdülnek, muzsikálni kezdenek. S hangozhat-e rajta szebb dal, messze szállóbb muzsika, mint amely akkor születik a költő szívében, mikor az édesanyját ábrázolja, vagy a tulajdon maga édes édesanyját magasztosítja?!

Most, amikor a rózsa fehér és bokor zöld ruhája hirdeti a felújhodott Élet vigasztalását, boldogságát, amikor a gyöngyvirág, a liliom és minden-minden virág örül, nevet, ajándékot oszt a tavaszt szomjazó embereknek: akaratlanul is odatévedt a lelkem abba a nagy virágos kertbe, amelyet így hívnak: magyar költészet.

Egy csokort kötöttem az itt termett gyönyörű virágokból.

A virágok összeszedegetésénél csupán az vezetett, hogy minél több színes képét tudjam adni annak az érésnek, amely akkor születik, mikor a jóságos édesanyát dicsőítik.

Melyik költőnk szavával kezdhetném legillőbben? Kezdhetem-e mással, mint a legnagyobbal, Petőfivel?! - ki István öccsének írt gyönyörű verslevelében ily fenségesen mintázta meg az édesanyját:

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Óh, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az Ég!

És szívének-lelkének ez a szüleihez, édesanyjához való rajongása, hűsége, kedvessége lépten-nyomon feltündöklik.

Mennyi bájosság, őszinteség van a Füstbe ment terv-ben!

Egész úton hazafelé
Azon gondolkodám,
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám.

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Míg állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Repült felém anyám...
S én csüggtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.

Mikor Pozsonyba viszi hánykódó sorsa, mennyire megkönnyezi ezt a kedves kis hajlékot onnan a ,,Távolból":

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh, mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája...

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt
S oda hagytam ős lakom s anyámat.

S a költemény végén a keserűségnek, szenvedésnek eltitkolásával tükrözi vissza édesanyjához való végtelen szeretetét:

... Szép hazámba ismerősök mennek,
Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?
Szóljatok be földiek, ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szíve szegénynek!

Pestről is milyen kedvességgel, gyermeki gondoskodással biztatja édesanyjának kendermagban dúslakodó tyúkocskáját:

Ezért aztán tyúkanyó, hát
Jól megbecsülje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám.

Ugyancsak ehhez hasonló melegség sugárzik ki a fővárosból 1844-ben hazaküldött, ábrándokkal, tervezgetésekkel telerajzolt verséből. Hogy mi mindennel lepi meg majd az édes öregeket, ha egyszer meggazdagszik. Lesz szép ház, hordókkal teli gazdag pince; Pisti kocsival járhat vásárokra... Édesanyjának is

Lesz aranyszegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépen metszve benne.

Megható még Petőfinek ,,Falu végén kurta kocsma" című költeménye, amelyben az édesanyját igen-igen magasra emeli.

Ugyanis: amikor a Szamos-menti kurtakocsmában cimbalom szó mellett duhajkodnak a fékezhetetlen legények, átüzen a szomszédból az uraság, hogy csendesebben vigadjanak, mert pihenni szeretne, azok bizony boros, bolondos jókedvükben alább nem hagynak, hanem annál inkább nekifognak. De mikor a másik házból átjön a bánatos hangú kislány és szép szóval kéri őket: ,,Csendesebben vigadjanak, mert szegény édesanyám beteg".

A szomorú beszédre, hogy édesanyám beteg, a legények közül:

Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.

Az ,,édesanyám" szó varázsát, annak soha el nem hamvadó erejét, bűvösségét lehet-e ennél megkapóbban festeni?

Petőfi ,,Füstbe ment terv"-ének van egy költeménytestvére. Szabolcska Mihály írta forrón szeretett édesanyjának nevenapjára. Belefogott százszor is a levélírásba. Szeretett volna megírni minden szépet, minden jót

Bíznám a szívemre,
Bíznám a lelkemre,
De szót nem találok
Sem arra, sem erre.

És fölé hajolva
A fehér levélnek:
Köszöntő szó helyett
A könnyem eredt meg.

Mintha az ő fehér
Kezére hajolnék,
Mintha őt ölelném,
Mintha otthon volnék!

S ím, mire a papírt
Lassan tele sírtam,
Azon veszem észre,
Hogy amit akartam,
Mind, de mind megírtam.

Szabolcskának egyszerűségében fenséges és mindenkor gyöngyharmatos költészetének ezek az oltárképei: Isten, haza, szülők és szülőfalu, meg az ő kedves szép családja.

Ha Párizsba vezérelte a sors, ha Temesváron élesztgette, gyújtogatta mécsesének tüzét, édeseinek ment a levél, szállt a dal.

,,Amerre a Tisza folyik" című dalából szülőföldjének, az akácfavirágos Ókécskének és jóságos édesanyjának imádóját látjuk, érezzük magunk előtt, amikor így teszi vallomását:

Vágyik oda az én szívem,
Amerre a Tiszta folyik,
Elszáll oda ezerszer is
Napfeljöttől napnyugatig
- Amerre a Tisza folyik.

A folyó is, a vidék is
Itt van, itt él a szívemben,
Hát még, aki édes, örök
Szeretettel vár ott engem,
Amerre a Tisza folyik...

Áldja meg az Isten őket!
Az én lelkem jó anyámat,
Meg ő érte, ahol csak jár,
Azt a földet, azt a tájat:
Amerre a Tisza folyik.

Gondolkodásra jellemző, lelket megrázó a nemes lelkű papköltőnek ez a verse:

Mikor egy-egy romlott,
Semmi embert látok:
Aki magának is,
Másnak is csak átok,
Akinek soh' nincs egy
Tiszta indulatja:
- Sirassátok meg, szegényt, mert
Nem volt édesanyja...

Amikor a sors egy
Nagy úrral hoz össze,
Akitől akár egy
Világ dőlhet össze,
De jaj, föl nem éri,
De könny meg nem hatja:
- Sirassátok meg szegényt, mert
Nem volt édesanyja...

... S ha, mikor a szívünk
Megtelik jósággal,
A szemünk könnyünkkel,
Lelkünk imádsággal,
Mikor egy-egy nemes
Tettet viszünk végbe:
Csókoljuk meg édesanyánk
Lábanyomát érte!

Megbocsáthatatlan mulasztást követnék el és lelkiismeret-furdalást éreznék, ha az édesanya iránti rajongó szeretetnek azokból a színes virágaiból nem mutatnék be, amelyek Pósa Lajosnak a szívében termettek. Sokan, nagyon sokan tanulhatnának az én áldott emlékű, mosolygószemű Pósa bácsimtól édesanyát tisztelni, szeretni! A Gömör-megyei, radnóti kendős öreg nénit, édesanyját, falusias, egyszerű öltözékében a világ kincséért sem restellte volna. Elment vele boldogan, karonfogva nemcsak a királyi palotába, Nemzeti Múzeumba, de nagy emberek előkelő társaságába is, - és mindenütt boldogságot sugárzó arccal, határtalan büszkeséggel úgy mutatta be azoknak, akik még nem ismerték: Édesanyám! S aki így karonfogva együtt látta az országos nevű Pósa Lajost és a radnóti halk szavú, fejkendős öreg nénikét, az mind-mind ott érezte szívében a melegségnek, csodálatnak beszédes virágát és Pósa Lajos édesanyja iránt a köszöntő, átérzett tiszteletet.

Nagy távolságok választották el a költőt édesanyjától, de ő csak csüggött rajta igaz, őszinte, soha nem halványodó szeretettel. Tanúskodjanak erről a következő versek:

Mindig csak őt látom,

Mikor én a ringó
Bölcsőben feküdtem,
Mindig egy jó angyal
Őrködött felettem.

Altatgatott csókkal,
Altatgatott dallal...
Az én jó anyám volt
Ez az őrzőangyal.

Mikor fölébredtem,
Mindig csak őt láttam,
Örök szeretettel
a szívembe zártam.

Ha rajzolni tudnék

Ha rajzolni tudnék,
Képed lerajzolnám,
Imádságos könyvbe
Beköttetném anyám.
Ahányszor ránéznék,
Mindig imádkoznám.

Miért nem csókolhatom
Szelíd orcád rája,
Imádságos könyvem
Aranyos lapjára?
Még az imádság is
Jobban égbe szállna!

Kis kunyhóba vágyom

Kis kunyhóba vágyom,
A Balog partjára.
Öreg édesanyám
Reszkető karjába.

Az a gyönge két kar
Az én menedékem.
Üldöző világtól
Megvédelmez éngem.

Pedig egy ágat is
Alig bír letörni...
Egyebet se tud, csak
Ölelni, ölelni.

Édesanyjának betegeskedése idején nem volt napja, nem múlott perce, hogy haza ne gondolt volna Radnótra, édesanyjára. ,,Egy öregasszony" című verse is igazolja, kedvesen örökíti meg ezt:

Egy öregasszonyt láttam az utcán...
Arca: barázda, a szeme: felhő.
Görnyedezően megy, tipeg útján,
Oly kicsi, majd elfújja s szellő,
Az arca barázda, a szeme: felhő.

Visszatekint rám... el se felejtem -
Bánatosan néz tört szeme párja,
Megremegek rá, reszket a lelkem:
Jaj, de hasonlít édesanyámra!
Bánatosan néz tört szeme párja...

Kötetre való azoknak a könnytől és hálától csillogó verseknek a száma, amelyekkel Pósa Lajos édesanyját temetgette, siratgatta. Sehogy se tudott beletörődni abba, hogy jóságos dajkáját, felnevelőjét, legnagyobb földi kincsét elvesztette.

Mikor egy-egy fehér galamb
Száll a levegőbe;
A szívem is, a lelkem is
Ugy megrezzen tőle.

Hátha nem is galamb az ott?
Tán az anyám lelke!
Házunk fölött el-elkering
S visszaszáll a mennybe...

De melyik költő nem hordja magával, melyik nem őrzi meg kegyelettel, szeretettel édesanyja képét, emlékét?

Bánatában, elhagyatottságában, betegségében kihez szólna, kihez menekülne máshoz a költő, mint édesanyjához?!

A zaklatott, szomorú életű Reviczky Gyula is hűségesen szívéhez szorítja az imakönyvet, melyet jó édesanyjától kapott örökül:

Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám.
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.

Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét...
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy felidézzem szellemét...

Kiss József lelke is fel-felsír, amikor soha nem látott édesanyja sírjára gondol:

Valahol messze,
Valahol régen,
Megástak egy sírt
Temetőszélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak,
Én tudom csak!

Te alszol ottan
Édes jó anyám!
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán.
Ha életem sorát
Meghányom, vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem,
Be megkönnyezem!

Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem,
Az megmondaná:
Merre kell mennem,
Merre kell mennem.

Emőd Tamás költői lelke a harctéren hősi halált halt fiú szellemének és édesanyja elapadhatatlan hitének összeolvadását festette meg igen-igen szépen:

Éji látogatás

Bakancsa nyűtt volt és blúza tépett,
Közember Tóth sírjából kilépett
És harmadnap a falujához ért.
A házuk táján már az este kéklett,
Friss szénaszaggal teltek meg a rétek
És egy tilinkó boldogan zenélt.

Haja hosszú volt és arcába lógott,
S a blúza mellén golyóverte csókok
Foltja piroslott és fényesedett.
Közember Tóth a ház előtt megállott
És alig-hogy az est a házra szállott,
Egy vérharmat-fűvel becsengetett.

Közember Tóth nagy halkan, síri halkan
Bément a házba, hol is a pitvarban
Leli bús özvegy anyját, Máriát:
A kályha mellett szunyókált szegényke,
S míg könny csillogott hunyó kék szemébe
Lóháton látta szép legény fiát.

Az asztalon még hűlt a meleg étel,
Mert anyja várt rá borral és lepénnyel
És vajjal, amit friss cipóra kent, -
De tizenkettőt kongott kint az óra
S egy messzi, messzi bús trombitaszóra
Közember Tóth a sírba visszament...

Lévay Józsefet hazarepíti ébrenálmodása, mikor a nagyváradi utcákon végigcsilingelnek a szüretről hazatérő kocsik. Látja a mosolygó szőlőgerezdeket, testvérkéit, szüleit. Ott érzi magát a szüretelők között, látja a legszebb fürtöket, melyeket édesanyja jóságos keze neki tépett le, arany szíve neki szánt. Áldja is meg érte az Isten, mikor nem is várja, mikor nem is látja...

Tompa Mihályt, a volt keleméri papköltőt is haza-hazacsalogatta a szülői ház sok ezer kedvessége, melegsége:

Öreg apám szánt, vet, munkál,
Többet ér még mindnyájunknál
Édesanyám imádkozva
Virraszt fenn sok éjjelen,
S fohász, munka mindazért, hogy
Az én dolgom jó legyen.

Világ gyúlt már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném.
Mit csinálnak? olvasgatják
Kedves fiok levelét.
S még soká, a sötétben is
Csak rólam foly a beszéd.

Akik velem be nem teltek,
Várjatok csak áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
Hazafelé közeledem.
Mentül messzebb haladok:
A szívem visz, - nem sokáig
Lesztek immár magatok!

Tóth Kálmán is hazamenekül az idegenből s könnyes a szeme, mikor ezt suttogja:

Ha rád hallgattam volna, jó anyám,
Ott élnék most egy csendes kis tanyán!
... És most!... óh most oly elhagyott vagyok!
Lassan, bánat közt telnek a napok...
Éltem borongó, puszta és hideg,
Ki sem kell nekem, én sem senkinek;
Ezernyi seb van az én lelkemen,
Megcsalt barátság, gúnyolt szerelem.
Óh jó anyám, te meg se értenéd,
Ha elmondanám, mit nem szenvedék!
Beteg vagyok én, nagyon beteg
És lefeküdni nem merek,
Nincs ápoló kéz, mint volt valaha,
Mely csak egy pohár vizet nyújtana,
Ki megsimogatná forró homlokom,
Mint jó anyám, te tetted egykoron!...

Jakab Ödön, mikor életlámpásának kialvását sejtegette, így szólt édesanyja szelleméhez:

Öreg ember bús hangulatját
Orvosok meg nem gyógyíthatják.
Sorvadó lelkem fel nem épül
A világ minden gyógyszerétül!
E bajt enyhíteni egy tudná talán:
Ha élne most az édesanyám!

Mindent, mi fáj, mi szívem tépi,
Elpanaszolnék sorra néki
S fejem áldott keblére hajtanám,
Ha élne most az én édesanyám!

Elfeledném a keblén nyomban,
Hogy oly sok év a vállamon van!
Egész ujjászületnék szaván,
Ha élne most az én édesanyám!

Mert ősz fővel is mindhiába,
Nem öreg más, csak aki árva,
Szülője mellett még az ernyedt
Agg sem egyéb, csak nagyobb gyermek.
S magamat is csak annak tartanám,
Ha élne most az én édesanyám!

Őt magam előtt látva folyton,
Könnyebb volna viselni sorsom:
A véghatárt, mely már közelget,
Sehogyse látnám oly közelnek,
Akárhogy hullna a tél hava rám,
Ha élne most az én édesanyám!

A ragaszkodásnak, szeretetnek, hálának és magasztalásnak szép sorai csendülnek ki Komjáthy Jenőnek édesanyjához írt verséből is:

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet és élet szakad:
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként omlik el szavad.

Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben,
Szeretni, hinni, óh, taníts meg, engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között.

Lampérth Géza édesanyjához húzódó hűséges, meleg gyermeki szívének képét ez a költeménye adja legvonzóbban:

Ültünk a tornácon édesanyám és én,
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehér lett. A búza sárgállott,
Péter-Pál estéje szelíden ránk szállott.

És szólt édesanyám az alkonyi csöndbe:
- Im eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász, a fejét lehajtja,
Kasza suhintását szinte megóhajtja.

Felelni akartam, nem jött szó a számra,
Csak néztem, csak néztem az édesanyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra -
Harmat a virágra.. könny hull az orcámra...

A hányt-vetett életű, világjárásából hazatért Ady Endrének ,,Itthon" című költeményében mennyi az önvád, a megbánás és szeretet édesanyja iránt:

Áldott kezeddel simogatsz meg;
anyám.
Intő szavad még mintha hallanám,
Mikor rámborulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.

A régi intést elfeledtem,
Anyám.
Ezért zúdult annyi vihar reám:
Ugy összetört...
A régi intést elfeledtem.

Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört...

De fáj nekem, hogy úgy szeretsz te,
Anyám.
Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán?
Nem érdemlem.
De fáj nékem, hogy úgy szeretsz te!

Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó itt a csendes kis tanyán
Leroskadni.
Már hallom a harangszó hangját...

Üde, bájos tavaszi virág Farkas Imrének e háromszakos verse is, amit jólelkű, érte aggódó édesanyjáról így festett meg:

Levél

Édes fiam, hogy érzed magad,
Nem hagyta el még szívedet a hit?
Nem vagy beteg? Van-e meleg szobád?
Nem csaltak-e meg fényes álmaid?
Mért nem írsz? - ha pár rövidke sort is,
Aggódva várjuk itt mindannyian.
Az ősz hideg, nedves a levegője...
Vigyázz magadra édes kis fiam!

Apád egy kissé gyönge, beteges,
A régi bajt még nem heverte ki.
Ha rólad van szó, mindig mosolyog,
Te vagy a legfőbb öröme neki.
Ha jön egy versed, elolvassa százszor...
A nővérednek új ruhája van,
Tudod, nagy újság az ilyesmi nálunk...
Vigyázz a pénzre, édes kis fiam!

Egymás között elemlegetünk,
Kivált ha jő az este hűvös árnya:
Mit csinál Imre? Van-e most neki
Meleg szobája, meleg vacsorája?
Ilyenkor aztán elborul a lelkünk,
Terád emlékezünk hosszan, szótlan,
Megyek feküdni... imádkozni érted...
Isten megáldjon, édes kis fiam!

Ebből a költeményből ki ne ismerne rá a saját édesanyjára, aki ruhát, falatot, szórakozást megvon magától, hogy mindezekből több juthasson nekünk?

Az édesanyja képének, lelkületének száz és százféle árnyalatát találhatjuk meg a költeményekben megfestve. Akaratlanul is magunk előtt látjuk Vörösmartynak: ,,Az elhagyott anya", Arany Jánosnak: ,,Mátyás anyja", ,,Ráchel siralma", báró Eötvös Józsefnek: ,,Megfagyott gyermek", Gyulai Pálnak: ,,Az éji látogatás", ,,Pókainé", Petőfinek: ,,Az árva leány", Váradi Antalnak: ,,Melyiket?", Feleki Sándor: ,,Egy szó" című költeményeit, azoknak változatos, örökbecsű színeit.

Beszélhet-e festmény, szobor többetmondóan az anyai szív jóságáról, megbocsátni tudó, gyermeke iránti szeretetéről, mint Jakab Ödönnek ,,Az anya" című verse, melynek vázlatos tartalma ez:

A vásárban tolvajt fog el a tömeg. Pántlikát lopott. Ütik, verik, szidalmazzák. Kedvese is, legénypajtásai is elhagyják azonnal, elfordulnak tőle, mint a bélpoklostól. Már-már majd agyonverik a meggondolatlan legényt, amikor a lármás tömegen a bajt megsejtő édesanya, fiát védelmezőn átöleli, s bár a szégyentől majd szétszakad a szíve: minden pirongatása ebből áll: ,,Jaj, mit cselekedtél fiam, édes fiam!" Igen, az anyai szív ilyen megbocsátó is tud lenni.

Vagy vázolom például Váradi Antal: ,,Tanú" című költeményét:

Bíró előtt áll a hidegszívű, garázda legény. Az a vád ellene, hogy szülőanyját durván ütötte, verte.

Mikor a bíró előtt áll s az faggatja, mit tett, miért tette, ő konokul tagadja rettenetes vétkét, s bátor daccal hazudja: nem verte meg édesanyját.

Erre behívják a szegény asszonyt, aki mikor szemtől-szemben maga előtt látja megbilincselt fiát, elfelejti sok sebét, fájdalmát s így vall a bírónak:

,,Nem igaz, nem igaz!"

Erre a fiú kezéről leveszik a bilincset, s tudtára adják neki, hogy szabad, elmehet.

Odarohan édesanyjához, megfogja annak sebekkel borított reszkető, öreg kezét, ráhajlik arra, aztán megcsókolja hosszan, forrón, átérzett bűnbánattal, majd így megenyhülvén, odaszól a távozni készülő bírónak:

,,Tekintetes törvény! Verjenek vasat rám!
Cudar ember vagyok! Megvertem az anyám...."

Milyen megrendítő és megható lélek-kép ez!

Míg az édesanyák virágoskertjét így járogatom, virágjait válogatom, hozzám száll a szolnoki temető egyik sírhangjáról a virág illata, üzenete. Olvasom a fejfa betűit: özv. Móra Mártonné. A szívem remegőbben lüktet. Arra a jóságos lélekre gondolok, akit az a sírhant takar. Őhozzá is repültek, mentek a fiúi szívben fogant levelek, dalok. Mentek, szálltak kétfelől is: Szegedről is, Budapestről is. Két költő fia is simogatta áldott, dolgos kezét... biztatgatta a meleg, elpihenni vágyó testét, és siratgatta égbe távozását.

Az idősebb testvér, Móra István így menekült hitért, lelki orvosságért édesanyjához:

Hazajöttem, anyám,
Beteg vagyok, lelkem,
Anyai szerelmed
Gyógyítson meg engem.

Taníts meg engemet
Mégegyszer nevetni,
Taníts meg remélni,
Taníts meg szeretni.

Mutasd meg őrizőm,
Az Isten bárányát,
Mondd, hogy csókoljam meg
A feszület lábát.

Vigy el, ahogy régen
Az első misére,
Mutasd meg mégegyszer
Az útat az égre.

Ugy-e, megvannak még
A glóriás szentek,
Akik én nálam is
Még többet szenvedtek?

A nagy kereszt alatt
Térdeljünk le ketten,
S mondjuk el, mint régen:
Hiszek egy Istenben...

S mikor a tisztalelkű, szelíd, végtelen jóságú lélekorvos, a jó édesanya örökre elszunnyadt, a temetés után így tört ki a bánat, elszomorodás Móra Ferenc lelkéből és szállt a félegyházi öreg szőlőkbe, a homoki világba:

Temetés után

Barackfáimnak mén az üzenet:
Ne várjanak már haza engemet,
A sárgarigófészkes ághegyen
Legszebb gyümölcsük én már nem eszem.
Mióta termőfám nélkül maradtam:
Nem hiszek én már a csengő barackban..

Vén almafáinknak is üzenek:
Alattuk többé én nem heverek...
Zöld sátorukba már hiába járnék,
Nem követne a kedves öreg árnyék
S kezem szorítva meg nem vigasztalna:
Ne sírj, fiam, lesz még mosolygó alma!

A szóló szőlőknek is üzenek:
Többet akár sose teremjenek.
Fürtetlenül gyászolja venyigéjük,
Ki soha vissza nem tér már közéjük,
Hajtsanak inkább sűrű koronát
S őrizzék soká a lába nyomát.

Aztán van itt még egy üzenet,
Hű akácunknak a gunyhó felett:
Együtt születtek, együtt nőtt vele, -
Ne teremjen többet új levele,
A halálban se maradjon el tőle:
Tavaszra fejfát faragunk belőle...

Végül Sík Sándor gyönyörű költeményét teszem még a csokorba. Mintha csak a magunk lelkének a beszéde, álmodozása lenne belelehelve... s mintha nem is a neves, komoly professzor írta volna, hanem az édesanyját rajongásig szerető diáklány, vagy menyasszonylány.

Tűz a ködben

A tájra száll a nagy szürke köd.
Lelkemre száll a nagy szürke bánat,
Megejtőn, némán, nehezen.
Anyám, édes jó anyuskám,
Két könnyező szem néz utánad.

Van perc, mikor üres a templom,
Van perc, hogy elakad a zsoltár.
S magam vagyok nagyon, nagyon,
Anyám, én édes jó anyuskám,
Amikor még te velem voltál!

Vannak nehéz, gyilkos ködök,
Fojtogató nagy szürkeségek.
Ilyenkor lágy-simogatón
Anyám, én édes jó anyuskám,
Hozzám látlak suhanni téged.

Kezed hajamat simogatja,
Bús két szemünk egymásba mélyed.
Halk zene csendül valahol...
S Anyám, én édes jó Anyuskám,
Bennem kigyúl a tűz, a lélek!

Így van ez, gyerekek. Aki így tudja hívni, várni, maga elé képzelni édesanyját, abban kigyúl a tűz, a lélek. S aki szereti az édesanyját, annak mindig adódik orvosság a bajára, csók a könnyező szemére, biztatás a csüggedésre. És aki szereti, igazán szereti az édesanyját, az érzi, tudja, hogy akármilyen hosszú élettel jutalmazza is meg a jó Isten, az mindenkor kevés idő lesz ahhoz, hogy azt az adósságot teljes egészében törleszteni tudja, amellyel édesanyjának tartozik.

Kedves gyermekek! Most, amikor a rózsa másodvirágzása az édesanyákat köszönti, én is meleg köszöntésem küldöm a szív szárnyán a ti jó édesanyátoknak és minden magyar édesanyának! Akinek pedig könny csillog most a szemében, mert szent seb szakadt fel a szíve mélyén, azokkal együtt elszállok én is a csendesség és imádság kertjébe, s oda hullatom könnyemet arra a hantra, amelynél te azt szoktad suttogni: édesanyám!

Forrás: Gyakorlati pedagógia 4-5. sz. 655-669. l. - 1940.
Kép: Rudnay Gyula festménye: Anya gyermekével
















 
 
0 komment , kategória:  Móra László  
Móra László versei
  2020-05-22 21:30:04, péntek
 
 







MÓRA LÁSZLÓ VERSEI


Móra László (Zenta, 1890. október 20. - Budapest, 1944. december 29.) pedagógus, iskolaigazgató, író, költő, lapszerkesztő és művelődésszervező, székesfővárosi tanügyi szakfelügyelő. Móra István költő fia, Móra Ferenc unokaöccse.

Móra László apja nyomdokaiban haladt. Nem csak tanító, iskolaigazgató volt, költő, író, tankönyvíró, újságíró és művelődésszervezői munkássága ismert volt a két világháború között. Két verseskötete jelent meg /Álmok szekerén, Sír egy ország/. Főleg gyermekversei és irredenta írásai nagyon ismertek voltak. Mikor az első orosz csapatok megjelentek a városban, feleségével együtt megmérgezték magukat, amint azt már eleve elhatározták. 1944-ben halt meg, 54 éves volt.

Költészetében - gyermekversei többségében is - az otthon-, a család-, a szülő-, az Alföld- és a természetimádat párosul a mély, irredentizmussal átszőtt hazafisággal és Istenszeretettel. XX. század című verskötetét az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. február 26-án kelt 530/1945. M.E. számú rendeletével ,,fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtóterméknek" nyilvánította, indexre tette, s annak fellelhető példányait megsemmisíttette.








ABC


Körém telepszik sok kis liliom...
S amig meséim hallgatják, lesik:
Szivecskéiket sorba kinyitom
S beléjük rejtem észrevétlenül
Az egy-két szót, mit rám bízott a ma:
SZERETET, MUNKA, ISTEN, HIT, HAZA!







ANGYAL SZÁLLT AZ ÉGBE


Káprázatos fényes éjbe'
Egy új angyal szállt az égbe.
A többiek körülvették,
Becézgették, kérdezgették.
Adtak neki fehér szárnyat,
Kis kezébe rózsaszálat
S örvendezve vezették be
Az alkotó Úr elébe

Ült az Úr a fényes trónján,
S mint a nap a magyar rónán,
Szelíd szemmel nézett szerte
Az angyali szent serege.
Az új angyalt megcsókolta..
A szívéhez odavonta
S figyelemmel meghallgatta.
Mit kíván az új angyalka:

,,Kérlek, szépen, jó Istenem,
Hogy a földre jöjj le velem!
Országok közt egy országban,
Ahol fájó nehéz gyász van:
Gyűlölködő kósza népek
Minden álmot összetéptek
És azóta gyermek s atyja
Egymást nem is csókolhatja!

Az élete csak gyötrelem,
Kertje, földje könnyet terem.
Erdeiben rablók járnak,
Törnek-zúznak: fákat vágnak
Hősök sírját eke szántja,
A szent rögöt meg nem szánva.
Szegény ország szemfedőjét
Hamis kezek már megszőtték

Szépen kérlek, Jó Istenem
Jöjj a földre még ma velem!
Csak egy röpke pillanatra,
Csak egy nyári virradatra!
Hisz' az én jó édesanyám
Is ott lakik a Hargitán,
A kenyere száraz, barna,
Könnyekből van a só abba'!"

Míg az Úrnak szelíd arcát
Bárányfelhők takargatták:
A szemével messze nézet,
Nézte a nagy földi képet.
Lenézett a Tisza-tájra,
Marost szülő Hargitára
S azt súgta a kis angyalnak:
,,Lesz még napja a magyarnak!"







ANYÁK ÜNNEPÉRE




Aki a virágnak
Kibontod a szirmát,
Aki óriássá
Neveled a kis fát,
Aki a harmatot
A fűre leheled,
Aki a zord telet
Tavaszba temeted,
Aki örök ura
Vagy a nagy világnak:

Áldd meg jóságoddal
Az édesanyánkat!
Elfáradt kezüket
Simogasd, szeretgesd,
Napi gondok között
Biztatgasd, vezetgesd,
Szemükbe' ha könnyet
Csillogtat a bánat:
Istenem; fogd kézen
Az édesanyákat!

Ha ruhácskánk varrja,
Ha kenyérkénk osztja,
Esti lenyugváskor
Ha az ágyat bontja,
S összeteszi kezét
Mivélünk imára,
S nevedet foglalja
Csendes, hű imába:
Istenem, Istenem
Hajolj le hozzája,
S áldó két kezeddel
Áldjad, hosszan áldjad,
Az értünk fáradó
Drága jó Anyánkat!







ANYÁM


Amikor bánat égeti lelkem,
S elfojtott sírás didereg bennem:
Egy kéz nyúl felém a messzeségből,
Hogy megöleljen.

Hogyha ez élet néha rámbókol,
S szüretelek az örömből, a jóból:
Meleg jósággal hosszan, boldogan
Homlokon csókol.

Amikor munka görnyeszti testem,
Hogy kenyerünket nap-nap megkeressem:
Hite és csókja megérint titkon,
Hogy el ne essem.

Bármit teszek és bármit mond a szám,
És bármit mér az életsorsa rám,
Megérzi lelkem mindig, s mindenütt:
Velem vagy, Anyám!

Velem vagy éjjel, napok hajnalán,
Megosztozol a lelkem búbaján,
Megáldott örök szent jóságodért
Áldalak, Anyám !







ARANYKOPORSÓ

Móra Ferenc emlékének


A nap sütött. A szél meg jajgatott...
A szép Tiszára ráfagyott a bánat.
Sírtak a bokrok, utcák és a házak,
Mikor becsukták a te ablakod,
Amelyen át úgy hívtad a Napot...

A nap sütött. A szél meg jajgatott,
Mikor a százezernyi néma ember
Jajt s könnyeket virágzó szemmel
Aranykoporsód mögött ballagott,
Becsuktak akkor egy kis ablakot...

A Nap sütött. S a lágy homok
Kitárta érted ősi szent ölét...
A csend, a béke úgy borult föléd,
Mint régen váró, hívó orvosok,
Hívtak a hun és avar zsoldosok.

Aranykoporsód mindazóta őrzöm.
Aranyszívedre teszem a kezem,
És véreidnek ajkán üzenem:
Tavaszon, télen, nyáron, hosszú őszön
Keresünk téged a búzamezőkön







BÁRÁNYFELHŐK


Hányszor nézünk messze, messze,
Messze túl a tengerekre...
S édes csenddel száll a lelkünk
Messze útra.
Csókos multba
S hosszan, soká elmerengünk...

Elmerengünk egy-egy képnél,
Rövidszoknyás tündérkénél:
Milyen is volt haja, szeme?
A fényképe
Nevetése
Most is kérdi, emlékszem-e?

Hányszor hallunk egy-egy nótát,
Mi visszahoz egy szép órát,
Gyerekkori boldog táncot...
Szemek szavát...
Szívek dalát...
S véle minden tündérálmot...

Elmerengünk egy-egy bókon,
Gyerekkori csacska csókon,
Mikor azt még lopva kaptuk
Ülve körben,
Játék közben
Pirult arccal visszaadtuk...

Hányszor is hív vissza a mult!
Gyöngyös írás, régen fakult...
Egy-egy lopott, dugott levél...
Egy kézfogás,
Egy mosolygás
Most is szeret, most is beszél.

Kart a karral összefűzve,
Mint két virág összetűzve,
Milyen szép is volt az élet!
Sugdolództunk,
Csókolództunk
S felépült a fecskefészek...

Hányszor nézünk így el messze
Álomszóró napkeletre
S járunk a mult édenében...
S messze úton,
Csókos multon
Megöregszünk észrevétlen...

Megöregszünk, megtörődünk...
S amit régen lesve-lestünk:
Félve nézzük a jövendőt!
És kergetjük,
Hessegetjük
A sok kósza bárányfelhőt.

1924







BESZÉLGETÉS A FÖLD ALATT


A megdermedt föld alatt
két parányi búzamag
összesímul kedvesen. -
Az egyik szól csendesen:

,,Magtestvérem, nem jó élni.
Nem tudok már jót remélni.
Majd megfagyok! Jég a fészkem,
hátamon a halált érzem.
Elpusztulok tél fagyában,
Ó, pedig én élni vágytam.
Vágytam nőni, felszaladni,
kincses fejű kalászt adni,
aranykalászt, aranymagot,
dús kévéket, dús asztagot.

Jaj, de látom, sok szép álmom
valóra már sosem váltom.
Elfonnyadok, elsenyvedek,
új élet már sosem leszek!..."

A megdermedt föld alatt
a másik kis búzamag
kezd a szóba csendesen,
bizakodón, kedvesen:

,,Magtestvérem, ó, ne fájjon,
hogy hideg van a tanyánkon!
Van jó ruhánk, Isten adta,
megvéd ez a téli fagyba'.

Van paplanunk puha, fehér.
Nem halunk meg, ne félj, ne félj!
Jó apánk is arra intett,
edzeni kell a szívünket.
S szabad szívvel, égbe törve,
minden gátat elsöpörve,
nagyok leszünk, kincses-szépek,
kalászt ontunk dúsat, szépet.
Áldást szórunk asztalára
mindenkinek, aki árva!"

A megdermedt föld alatt
két parányi búzamag
átöleli egymást szépen
s együtt bíznak, bizakodnak
a tavaszi ébredésben...







A CENKI FÉNY

1941. Széchenyi István születésének 150. évfordulóján


A szíved, lelked, mint fényszóró fénye
Világított a sorsunk mezsgyéjére.
Beszórtad fénnyel ködlő éjszakánkat
Hitednek hívő hadserege támadt
S kiállott Véled harcok viharába, -
S bár gazdag szíved a szú marta, rágta:
Erőd, eszméid s tetteid nyomán
Kigyúlt a fény a nemzet homlokán!

Feszített mellel álltál őrt a vártán.
Tettekre készen bősz viharba álltál
S a századoknak lomha lépteit
Meggyorsították győztes érveid.
A magyar nyelvnek szárnyakat adott
A Te példád, a te akaratod.
S míg dermedtségre hoztál friss tavaszt,
Nem verted melled, hogy Te hoztad azt.

Magot vetettél szívek parlagába
Harangot vertél nagy megújhodásra,
Mert hittek szentül: ,,nem voltunk: - leszünk!"
Ha hitben, tettben átölelkezünk...
S amíg mi Véled bízón Napba néztünk,
Elégetted a szívedet miértünk...
A tested por a cenki sír alatt,
De lelked nékünk örök fény marad!







EGY KARÉJ KENYÉR




Egy karéj kenyérben
Ott a föld pora,
Ott a kelő Napnak
Ragyogó bíbora.

Egy karéj kenyérben
Ott az eső, harmat.
Ezek adtak szárnyat
A kis búzamagnak.

Egy karéj kenyérben
Ima is pihen,
Reggel s este fogant
Sok ezrek lelkiben.

Egy karéj kenyérben
Könnyek is vannak ...
Ezek az árváknak
Szeméből fakadtak.

Egy karéj kenyérben
Ember-erők élnek:
Izzadó munkája
Sok kérges tenyérnek.

Egy karéj kenyérben
Benne van minden:
Imádság, Fáradtság
Harmat, Föld, -s az Isten ...

Mindennapi kenyér
Légy te mindig áldott,
S bocsásd meg a vétkét,
Ki téged megbántott.







ERDŐBEN


Tarlott erdőnek bús avarját járom
Őszi napsugárba',
Sárga levélkék - mindmegannyi álom -
Hullanak alája...

Tavaszban fogant édes sok levélke...
Sárga, vörös csókok...
Rátok akadnak, gyenge menedékbe,
Az utazó pókok.

Szűzfehér selyem kifeszített szála...
- Mintha csak ez volna
Erdő-tündérek ezüst hajaszála,
A fákra omolva...

Ilyenkor nekem de szép is az erdő!
Istent látom benne...
Almok közt járva nincs lelkemen felhő.
- Bár sohase lenne!

1924







ÉDESANYÁM


Szíve olyan, mint a harmat:
Jóért dobog, jóra hallgat.

Ha árvát lát, megsiratja,
Kenyerét is neki adja.

Ha virágot adnak neki.
Megcsókolja, mert szereti.

Ha gyerekek állják körül:
Szeme, szíve, lelke örül.

Ha harangszót int a szellő,
Szíve-lelke imát ejtő,

Ha könnyezem s észreveszi,
Fáradt fejem ölbe veszi...

Megcsókolgat vigasztalgat,
Aztán csend lesz... Ő is hallgat...

Imádság lesz hallgatásunk
S álomszárnyon égbe szállunk...







FÉLEGYHÁZÁN


Félegyházán, kis koromba,
Játszadoztam a homokba.
Finom porát égnek hánytam,
Aranyesőjébe álltam
S szőke hajam ahogy ázott:
Kikacagtam a világot.

Félegyházán, forró nyáron,
Lepkék szálltak a virágon.
Kígyósziszről mézet loptak,
Fodormentán lustálkodtak.
S a sok lepke ahogy játszott:
Kikacagtam a világot.

Félegyházán, szeles este,
Sárkányoztunk versenyezve.
Sürgönyt raktunk a fonálra.
Üzentünk a Mennyországba.
S míg a sárkány égig szállott:
Kikacagtam a világot.

Félegyházán, a határban,
Amerre sok szarkaláb van,
Tarka csokrot szedegettem,
Közepébe mályvát tettem.
S hogy egy darázs rámkiáltott:
Kikacagtam a világot.

- Félegyháza más azóta!
Szomorúbb ott már a nóta...
Házak előtt akác nincsen,
Nincs, ki fehér álmot hintsen.
Eltört a mult aranyfája...
Meghalt ajkam kacagása...

A határban minden csendes,
Tarka lepke alig repdes.
Homok helyett kőből az üt,
Minden házban bent van a kút.
A papsajt se nyit virágot...
Megkönnyezem a világot...

Félegyházán nincs, ki ismer!
A torony tán félre is ver,
Ha az utcán végig megyek
S ismerősöket keresek;
Idegen az öreg ház ott...
Megkönnyezem a világot...

Csak egy fejfa a temetőn
Hajlik felém megismerőn:
Nagyapámnak vén fej fája.
S a ráhajló fűzfa ága
Hint lelkemre imádságot...
- S megkönnyezem a világot...







HA


Ha szárnyam lenne s el nem égne,
Mérföldeket szállanék.
Míg el nem érnék Nap szívébe,
Addig meg se állanék.

Kíváncsi lelkem megfürödne
Szent titoknak vértaván
S a forrást lesve eltűnődve,
Ez lenne legszebb éjszakám.

Aztán repülnék más messzebbre,
Másik titkot fejteni.
A fényes Marsba, Jupiterbe
Hosszan betekinteni.

Laknak-e ott is? Élnek-e hát?
Van-e béke és mosoly?
Női és férfi lelkeken át
Szív szerelme is honol?

S ha látnám, hogy a Mars csillagon
Szerelem és szív örök:
A szárnyaimat elolvasztom,
Földre vissza sem jövök!







HAZAJÖSSZ GYÓNI


Lerázva magamról szennyes földi port,
Tisztán, fehéren szállok napkeletre,
S akit az élet korán eltiport:
Köszöntöm Őt, a hóra térdepelve.

Szibéria!... Bilincset zörget itt a táj...
Magyar test hamvát titkoló gödör
Mélyéből hallom: ,,Fáj az éjszakám!
S a messzeség is végtelen gyötör!"

Bízó lelkemmel átfonom a sírt...
Imát suttogva gyógyítom sebét...
Idézem néki, amit akkor írt,
Mikor Mihálynak lefogta szemét:

,,Hazaviszünk! Ne félj öcsém, ne félj!
S majd melléd bújok én is a sötétbe...
Nyugodj, öcsém, és mindig csak remélj:
Hazajutunk még jó anyánk ölébe!..."

...A sír mélyéből sóhaj röppen el,
S tördelt imádság suttogása száll...
Elhalkul lent a jaj és gyötrelem...
Halk altatódalt muzsikál a táj...

Testvér, szívemből új szikrákat szórok,
Hogy tüzet fogjon a fájó sötétbe,
S jelentsék, mint az éber szemafórok:
,,Hazajöttök majd jó anyánk ölébe!"

Hallod? Ropog a csontja már a földnek!
A Tisza-tájról indult a sereg.
Bár vér árán, de büszke utat törnek,
S boldog lesz útjuk vissza majd Veled!

Hazajössz, Gyóni! Itt élsz majd velünk!...
A hű magyar föld lesz a paplanod...
Eljárunk Hozzád... elbeszélgetünk,
S Te majd a lelked ránk ragyogtatod!







HOGY SZERESSÜK JÓ ANYÁNKAT


Mikor Édesanyátoknak
Nevét kimondjátok:
Imádságos áhítattal
Mozduljon a szátok !

Mikor édes jó Anyátok
Varrja a ruhátok :
Tiértetek küzdő kezét
Meg-megcsókoljátok !

Mikor Édesanyátoknak
Gond a napi bére:
Segítséget kérő szemmel
Nézzetek az égre !

Mikor Édesanyátokat
A sok munka vérzi :
Ne nézzetek nem bánommal
Segítsetek néki !

Mikor Édesanyátoktól
Meleg csókot kaptok:
Maradandó álmot adjon
Az a pillanattok!

Mikor Édesanyátoknak
Nevét kimondjátok:
Fehér legyen a lelketek,
Mint a hóvirágok!







IMÁDKOZOM


Ha jó anyámnak szíve jajdul
A sok-sok gondnak ezritől -
S atyám ha térve munkazajbúl,
A fáradástól majd kidől:
Imádkozom, az Égre nézve,
Az összetörtekért
S hogy váltson Isten új örömre
Sok összetört reményt.

Ha béna ember áll elémbe
A hűvös utca szegletén
És rá se néz az utca népe
S elhagyva fázik ott szegény:
Imádkozom a béna ember
Fájdalmas könnyeér',
Kinek az értünk hullott vére
Csak ennyit, ennyit ér!

Ha kis Hazámnak csonka képe
Szemembe könnyet hinteget,
Ha vérem messze síró vére
Felém segélyért integet:
Imádkozom egész Bánatország
Letiport földjeért,
Imádkozom egy árva ország
Fájdalmas könnyeért.

Tiszánk ha jajt hoz messze fentről,
Dunánk ha sír ott délre lent...
A szél ha hírt hoz emberekről,
Akik zokognak éjjelent':
Imádkozom a nagy folyókért
És minden cseppjeért,
Imádkozom a bujdosókért
S azoknak könnyeért.

Ha nyári reggel ég falánál
Égő virágba gyúl a Nap,
Ha esti Égnek nagy tavánál
A csillagok felgyúlanak:
Imádkozom a termőföldért
És minden gyöngyeért...
Imádkozom a görnyedőkért
S jövőnk vetéseért!










KARÁCSONYI CSENGŐ


Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.

Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.

Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.

Arany diót, arany csengőt,



Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.

Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.

Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.







KARÁCSONYEST


Karácsonyestnek fénye hogyha följön,
Elolvad minden, minden bűn a földön
S a tisztaság szül hófehér virágot,
A csillag szór rá biztató világot,
S kik tegnap féltek, dideregtek, fáztak,
Kiket még tegnap százan megaláztak,
Ma elfelejtik tegnapunk vetését,
A fájdalomnak rajtuk nevetését
S szelíden néznek végig a kalácson,
És boldogok, mert megjött szent karácsony.

Felöltözött ma minden hófehérbe
S az emberek ma szépen összeférve,
Megtérőn várják csengő csendülését,
Fenyőgallyak titkos rezdülését
S mikor a gyertya fellobog a fákon,
Mikor a szívre ráborul az álom,
S a könnynek, jajnak megszokott helyére
Reáborul a boldogság vetése:
A lelkek fénye rezdül át a rácson...
A lelkek fényét várja szent karácsony.

Oly szép ma minden, minden itt a földön!
Ma templom lett a ház, kaszárnya, börtön.
Felöltözött ma minden hófehérbe,
S az emberem ma szépen összeférve,
Karácsonyestnek tiszta asztalánál
Sebet kötöznek szenvedőkön, árván.
Kitárulnak ma szívek, ablakok,
S a földre szálló gazdag angyalok
Megsimogatják mind a lelkeket:
Békesség néktek küzdő emberek!

MÓRA LÁSZLÓ KARÁCSONYEST MIHI 2019 - Videó

Link








KARÁCSONY ÉDES ÜNNEPÉN


Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!



Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.

Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!







KARÁCSONYI ESTE




Mikor szent karácsony
Csillagfénye árad,
Kevesebb a könnycsepp,
Kevesebb a bánat.
Akinek asztalán
Nincs kalács, csak kenyér,
Káromló szó helyett
Imát susog szegény,
Hisz karácsony este Isten jár a földön,
Hogy a nyitott sebre fehér gyolcsot kössön.

Mikor szent karácsony
Ajtót nyit a szíven,
Súgja a gazdagnak,
Hogy máson segítsen!
Értse meg a könnycsepp
Kínzó kiáltását,
Nincstelen testvérek
Boldogtalanságát,
Hogy karácsony este: palota és börtön
Széppé szépüljön, ha Isten jár a földön!



Mikor szent karácsony
Angyalai szállnak,
Öröm a vendége
Minden magyar háznak.
Eltörpül ilyenkor
A lárma, az árnyék
S megszépül a szívben
Mindmegannyi szándék,
Mert karácsony este Isten jár a földön,
Hogy templommá váljék palota és börtön!

Mikor szent karácsony
Csillagfénye árad,
Termő öle nyílik
Égi barázdáknak
S amíg száll a szikra
A fenyőfa ágon:
Szóródik a sok mag
Szerte a világon.
A megszentelt földbe az Isten veteget.
Minden elvetett mag: szeretet! szeretet!







KARÁCSONYI IMÁDSÁG


Ó, édes Jézuska,
Hallgasd meg szavunk!
Nagy országért síró
Bús magyarok vagyunk.

Szent karácsony estjén
Halld meg ezer jajunk...
Igaszágot kérő
Bús magyarok vagyunk.

Küldd le angyalkáid,
Tedd fényessé napunk!


Hiszen csak sötétben
Botorkálók vagyunk.

Széttépett Hazánkban
Nézd városunk, falunk!
Alig-alig élők
Meglopottak vagyunk.

Ne küldj sok játékot!
Karácsonyfát se adj!
Ó, csak azt tudhassuk,
Hogy most közöttünk vagy.

Hogy közibénk jöttél
S két áldott kezeddel
Földi csodát teszel
Síró nemzeteddel.

Ó, édes Jézuska
Hallgasd, amit kérünk:
Szent István országát
Adjad vissza nékünk!

Móra László: Karácsonyi imádság /Kormorán/ - Videó

Link

Link







KINCSPALOTÁM


Van egy kis kéz: kopott a selyme,
És mégis, mégis oly jó a sebre!
Van egy kis szív: verése halkul.
Nem vérből van, de vertaranybul.
Van két Szép szem: a tükre kékes,
Ha rámtekint, mindig beszédes.
Van két virág, kit Tőle kaptam:
Az életünk virág-alakban.
A kettőnk szíve dobban abban!
Van fészkem is, beszédes fészek.
Tizennégy éve ennek élek.
itt őrzöm Őt s két gerlicémet,
S míg védem, őrzöm lábaik nyomát:
Boldogság-fénnyel teli szórom
Az Élet-ország legszebb templomát!







KIS TARISZNYÁM


Nagy világban nagy utakat járok,
Emitt egy hegy, amott meg egy árok
Tűnik elém hamarosan
S utam állja haragosan,
De én ettől egy cseppet se félek,
Hisz' így járok, mióta csak élek.

Az ároknak nekivágok daccal,
Megbirkózom a sok szúrós gazzal
S célom útján tovább megyek,
Jöhetnek a magas hegyek!
Megmászom én azokat is sorba
S visz tovább az életem bús sodra.

Van nekem egy nagy tarisznyám, - régi,
Anyám, szegény, most is sír, ha nézi.
Az ő áldott keze varrta,
Belé csak a ,,nincset" rakta
Harmincnégy évnek előtte éppen,
Nótás kedvvel vállra kaptam szépen.

A tarisznyát már azóta hordom.
Mi van benne? Figyelj, majd megmondom:
Harmincnégy év halt meséje,
Hulló könnyek halk zenéje...
Csalódások, sóhajtások, álmok...
Sokat csókolt, meghervadt virágok...

Nagy világon nagy utakat járva,
Ezt gyűjtöttem kicsi tarisznyámba.
Ettől hízott ily kövérre.
Ettől vásott így a széle.
És én hordom megadással, csendbe,
Hisz nem fér már semmi több el benne!

Jaj, mi lenne, ha valahogy mégis
Vidám, boldog, gazdag lennék én is?!
Hová tenném e sok kincset?
Hová vetném a sok ,,nincset"?
- Ki se bírnám, örömömben, érzem.
Kis tarisznyám, maradj csak te vélem!

1925







KÖNYÖRGÉS


Jó Istenünk, égi várunk,
Hallgasd meg az imádságunk.
Hallgasd, hallgasd minden szavunk,
Imádságba foglalt jajunk,
Minden könnyünk, magyar könnyünk,
Mit elsírni Hozzád jöttünk.

Könnyes szemmel, esdve kérünk,
Enyhítsd meg a szenvedésünk,
Szánd meg ezt a szegény népet,
Hiszen mór oly sokat vérzett,
Csak azért, mert élni akar!
Mert a szíve mégis magyar.

Nézd a mezőt, a legelőt,
Nem olyan, mint volt ezelőtt.
Kevesebb a virág rajta,
Szirmát az is elhullajtja.
Pedig szegény élni akar
S nem élhet, mert ő is magyar!

Nézd az erdőt, nézd a fáját:
Idegenek lopják, vágják...
S hiába fáj a sok tölgynek,
Nekiesnek a sok törzsnek...
Pedig mind. mind élni akar,
S nem élhet, mert ő is magyar!

Nézd levágott sok tagunkat,
Kínban élő ősfajunkat:
Korbácsütés a kenyerük,
Mindig vérző a tenyerük..,
Csak azért, mert mind, mind magyar
S Hazájáért élni akar!

Nézz hát testünk sok sebére,
Nézz e síró sok szegényre,
Akik hisznek, hívnak, várnak,
Oltárodhoz odaállnak
S könyörögnek, mert magyarok.
Magyarok, de nem szabadok!

Könyörögnek vétkük szánva,
Összetörten, megalázva:
Alkotója Földnek, Égnek,
Adj áldást e tépett népnek,
Aki újra élni akar,
Mert a szíve, lelke magyar.

1925







LEPKESZÁRNYON


Álomvilágba vitt a lepkeszárnyam.
Álomfolyondár fonta át szívem.
S mint szálltam, szálltam, messze szálltam:
Nem látta senki sem.

Álomvilágba napcsókok fogadtak,
Meleg lehelte megtépett szívem,
S míg álmaim így bétakartak:
Nem bántott senkisem.

Álomvilágba nem volt bánatestem,
Ott nem volt könnyvirágos a szívem.
S míg Ég azúrján fényt kerestem:
Nem hajszolt senkisem...

Álomvilágban állj meg lepkeszárnyam!
Kattogj utolsót álmodó szívem!
S hogy merre tértem, meddig szálltam:
Ne tudja senki sem!

1925







LETARLOTT FÖLDÖN ÜNNEPOLTÁR


Emberhangyák nyüzsögnek szerte.
Aratnak hajnal óta már.
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár.
- Ma ünnepet ül a határ.

A munka zajlik egyre, egyre.
Az Égen itt-ott felhő ácsorog.
Kaszának éles pengéjére
A búza könnye rácsorog.
A sok kalász megtántorog.

Meghal, mint szent csatán a hősök.
Az emberért a porba hull.
Keresztre rakják, megfeszítik.


A szívét elszedik rabul
S vérét fogyasztják balzsamul.

Keresztben áll az évi termés.
Megáll a szorgos sok tenyér.
Letarlott földön ünnepoltár
A föld véréből nőtt kenyér;
S imádság-fénye Égbe ér.

Keresztben áll az évi termés.
A mindennapi kenyerünk.
Szegényes, tépett asztalunkra
Az Isten adja fel nekünk,
És várja, hogy a szent kenyérhez
Méltók és emberek legyünk!

1926







MAGYAR ANYÁK


Magyar anyák, virágos ágak,
Köszöntöm asszonylelketek.
S míg morzsa, selymes rózsaszálak
Fonják át tiszta kebletek:
Megáldom csendben azt a házat,
Hol gőgicsél a kis gyerek.

Magyar anyák, virágos ágak,
Köszöntöm asszony szívetek,
Amely fölött ott szundikálnak
A glóriázott kisdedek,
S megáldom csendben azt a házat,
Hol gőgicsél a kisgyerek.

Kik boldogan vonjátok ölre
A szívetekből nőtt magot,
Ti adtok fénnyel tündökölve
E fáradt Földnek új napot,
Reménysugárt, - s egy tépett honnak
Nyitott sebére balzsamot.

Magyar anyák, a szíveteknek
Beszédes álma égig ér!
Hallom jövését új seregnek,
Mely új csodájú fényt ígér.
És áldom mind, mind azt a házat,
Hol ember-angyal gőgicsél.

Magyar anyák, virágos ágak,
Köszöntöm asszonylelketek
S a harmatszívű kisbabákat,
Akikre fényt leheltetek.
És áldom szótalan imával
A liliomos kerteket.







MAGYAR ZÁSZLÓ


Szeressük a hófehér színt,
Szeressük a zöldet,
Szeressük a piros vértől
Ázott magyar földet.
Mert a piros, fehér és zöld
Magyar zászlónk színe,
Benne fénylik, benne ragyog
Dicső múltunk híre,
Hősök arany szíve.

Szeressétek ezt a zászlót,
Híven szeressétek.
Fonjatok rá hőstettekből
Új koszorút, szépet!
Hadd lengje be dicsőséggel
Kárpát ősi ormát
És hirdesse, hogy feltámad
Szép Magyarország,
Régi Magyarország.

Móra László: Magyar zászló - Videó

Link








MESÉLŐ ÉJ


A Nap lehunyt. A Földre csend terül.
A csendbe csendes őszi szél vegyül.
Majd szent kezével Isten int maga
S kigyúl az Égnek minden csillaga.

Nevetnek ránk a csillogó szemek.
Felénk kacéran csókot intenek.
A Hold is asszonyosan ránk tekint
S fülünkbe súgja: este van megint!...

A Csend kinyitja háza ajtaját
S paranccsal küldi szerteszét hadát,
Meghagyja nékik minden estelen:
,,Az Ég kigyúlt. A Földön csend legyen!"...

Csend van s a Földre hosszú éj terül.
Mesélő éjbe őszi csók vegyül.
A Hold meg asszonyosan ránk tekint,
Siess, susogja, - hajnal lesz megint!

1924







MIKULÁS


Én vagyok ám ritka ember!
Jövök, ha itt a december.
Ki vagyok? hisz jól tudjátok!
Mikulás néz itt most rátok.

Aki jó lesz, gyerekek,
Ahhoz mindjárt elmegyek!
Viszek neki mogyorót,
Friss fügéből kóstolót,
Huszárcsákót, falovat,
Képeskönyvet, jót, sokat.



De ez csak a jóknak jár,
A rosszakra virgács vár.
Csípős virgács, nyakleves,
Berci, Laci, ne nevess!

Majd estére meglátom,
Kinek nyissam a zsákom?
Majd estére meglátom,
Hol hagyjam a virgácsom!







NAPSUGÁRSIRATÓ


Az őszi köd paplant terített
Mezőre, rétre, fára, fűre.
A nótás nyárnak csendbe eltörött
Víg nótát zengő hegedűje.

Letarlott fák közt nyargalász a szél
S könny omlik szét a gallyakon.
Nem tűz be tűzzel már a napsugár
A fák hegyébe vágott ablakon.

Eltört a nyárnak hegedűje.
Melegje elfogyott a Napnak.
Szívünkre csend, fészkünkre gond száll
S ajtót nyitunk a téli fagynak

1926







NEHÉZ VÁRÁS


Ütött-kopott kis ház
Áll a falu végén.
Szalmás kalapjából füstöt hány a kémény.
Boldog öreg néne
Süt-főz reggel óta.
Kassán élő fia jön látogatóba.

Anyai szívének
Elszakított cseppje
Azt írta boldogan: megérkezik este.
Hazahozza csókját,
Gyerekkori lelkét.
Így zárta levelét: csak már ott lehetnék!

Ütött-kopott házra ráborult az este.
Fiát szegény néne, jaj, hiába leste.
Fogyó nappal együtt
Folyt, folyt a sok könnye.
Elfáradt, jó szívét egy nap összetörte.

...Erre is, arra is
De sok ilyen ház van,
Valakit úgy várnak minden székely házban.
Faragott kapukhoz
Kiállnak az árvák,
Bilincsbe vert karjuk ölelésre tárják.

A fiúkat hívják,
A fiúkat várják...
Utoljára egyszer Trianonban látták.
S azóta, azóta
Mindig imádkozzák:
Elveszett fiúnkat vezesd vissza hozzánk!







ÖRÖK IDŐK KIRÁLYLÁNYA


Fagyruháját levetette
Örök Idő királylánya,
S felveri a mezőt, rétet
csókos tavasz kacagása.
A föld puha, mint puha ágy,
Reszket rajta a fény, a vágy.
A napsugár aranykéve,
Lüktet tőle a föld vére.
Cseng a patak csobogója,
itt a fecske, itt a gólya.
Lepkék járnak lepketáncot,
Lánykák fonnak pitypangláncot.
Száll a nyárfa hópihéje,
Paplant hint a víz színére.
Örök Idő királylánya
Tavaszt hozott valahára!



Száll a széllel a nyárfa-szag
Aranynapos tavasz kacag.
Éled a föld zöld vetése
S a pacsirta nevetése.
Nő kenyerünk élet-napja.
Mennyi remény gubbaszt abba!
Csendes remény, bízó álom
Pihen a nagy göröngy-ágyon...
S míg a tavaszt szívja lelkünk,
Titkon egy-egy könnyet ejtünk
A föld-ágyra, friss vetésre,
A mindnyájunk kenyerére
És kérjük a néma földel:
Többet adjon, mindig többet,
Édes-ízűt, hófehéret...
S hozzá régi boldog népet!

1926







ÖRVENDJETEK


Kint szentfehéren száll a hópehely,
A dermedt földre csókokat lehel,
Az utcasarki régi kőkeresztre'
Paplant pihézget fölfeszített testre...
Tövissel vérzett Krisztusunk sebére
Fehér kötést köt, hogy ne lássék vére.

Bent álmok estje ünnepet mesél.
Karácsonyest van. Angyalszó zenél.
Parányi gyertyák lángja táncol égnek.
Örvendj!... dicsőség!... zeng a boldog ének.
A béke csendje templomot varázsol
A szívekből, az eldugott tanyákból.

Karácsonyest van. Olyan szép az est!...
Tedd össze két kezed! Imádd, szeresd!
Simítsd meg szíved és ne tudd, hogy sírtál.
Örvendj! Ma eljött Ő, akit te hívtál.
Örömnek hozta tarka sok virágát.
Arannyal szórta szentfa sok kis ágát.

... S míg bent az ember szívvel ünnepel,
Kint egyre száll a sok, sok hópehely...
Az utcasarki régi kőkeresztre
Paplant terített fölfeszített testre...
Tövissel vérzett Krisztusunk sebére
Fehér kötést köt, hogy ne lássék vére...

1924










SZERESD AZ ÁLLATOT!


Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt, Ő is szeretgette.
Simogassad kézzel, simogassad szóval,
Becézgessed mindig neki való jóval!

Mert ha nem így teszel, megbántod az istent,
Aki csak teérted teremtett meg mindent.
Aki a szívedet azért dobogtatja,
Hogy te légy a földnek égi gondolatja.

Szeresd az állatot! Isten teremtette.
Mikor a földön járt. Ő is szeretgette...

1924







SZERESSÉTEK


Akinek van édesanyja:
Boruljon ölébe!
Tekintsen a mennyországra
S adjon hálát érte.

Akinek nincs édesanyja
Vigasztaljuk szóval.
Meleg szívvel szeretgessük,
S jutalmazzuk csókkal.

Akinek van édesanyja
Soha meg ne bántsa!
Jóra intő parancsában
Isten ujját lássa.

Akinek nincs édesanyja,
S hazánk a hazája:
Öleljük át valamennyit,
Mert mind magyar árva.







SZERETEM


Szeretem az égnek csillagtáborát.
Szeretem a Földnek parányi porát.
Szeretem az erdőt, a vadvirágot.
Szeretem a jót és az Igazságot.

Szeretem egy asszony dolgos két kezét,
Szeretem egy asszony egész életét.
Szeretem a csókját, hosszú szép haját.
Szeretem két fiam kacagó szavát.

Szeretem a könnyet, a titkos csöndet.
Szeretem az oltárt, az imakönyvet.
Szeretek mindenkit, szeretek mindent,
Aki velem együtt szereti Istent.

1929







TAVASZ TEMPLOMÁBAN


Itt-ott megbújva dacol még a hó,
Mint félrebillent, összetört hajó.
De másutt táncot jár a napsugár
S az alvó erdőt csókkal illeti.
A márciusi langyos napcsudán
A hóvirág szirmát készítgeti,
S mint erdő szüze - bár rejti magát-—,
Ő hirdeti a tavasz hajnalát.

A hóvirág, mint biztató harang,
Misére szól... És szerte száll a hang.
A sombokor megrázza gallyait
S aranyruháját tüstént felveszi.
Kökény és sajmeggy védett aljait
A zsenge fűnek zöldje meglepi
S bogárbölcsőket ringat száz keze.
Olykor fehér pillangó száll bele.

Liheg a föld. A szíve feldobog.
A rét, az erdő, mint új templomok
Kinyílnak s felbúg benn' az orgona.
Misére gyűl az ébredt sok madár.
A bárányfelhők bodrozó sora
Szent kárpitként a boltozatra száll.
— És rajta túl, a kék azúr felett
Egy ablakból az Isten nézeget...

1926







VALAHONNAN ÜZENETET VÁROK


Ha sírásom meghalljátok,
Üzenjetek bús akácok. -
A lelkemet, a szívemet
Csitítsátok!

Üzenjetek néha, halkan:
A fecskék a Tisza-partban
Szoktak-e még fészket rakni
A tavaszban?

Zsalus házunk fehér-e még?
Vadszőlő rá felér-e még?
A tornácon Borcsa néni
Mesét-e még?

A jegenyék sudár során
Táncol-e a napfény korán?
Csillog-e a tarka lepkék
Szűz hímporán?

Édesapám rózsafáit
Csókolja-e harmat-kárpit?
Százszorszépet ölelget-e
Még a pázsit?

A kerekes kút tetején
Forog-e még a szél-legény?
Vagy már meghalt a csatában
Ó is, szegény?

Oh, zentai bölcsős házam,
Vannak-e még valahányan,
Kik eljárnak, kik itt vannak
Néha nálam?

Kik a nótám hallják, értik,
Kik a szívem gyászát érzik?
Oh, ha vannak: ölelésem
Küldöm nékik!

Rég' elhagyott öreg fészek,
Piros rózsák. százszorszépek:
Mikor szabad hazajárnom
Összeszedni a sok álmom?
- Üzenjétek!









 
 
0 komment , kategória:  Móra László  
Móra László: Karácsonyi imádság
  2012-12-20 18:32:01, csütörtök
 
 




Móra László: KARÁCSONYI IMÁDSÁG


Ó, édes Jézuska,
Hallgasd meg szavunk!
Nagy országért síró
Bús magyarok vagyunk.

Szent karácsony estjén
Halld meg ezer jajunk...
Igaszágot kérő
Bús magyarok vagyunk.

Küldd le angyalkáid,
Tedd fényessé napunk!
Hiszen csak sötétben
Botorkálók vagyunk.

Széttépett Hazánkban
Nézd városunk, falunk!
Alig-alig élők
Meglopottak vagyunk.

Ne küldj sok játékot!
Karácsonyfát se adj!
Ó, csak azt tudhassuk,
Hogy most közöttünk vagy.

Hogy közibénk jöttél
S két áldott kezeddel
Földi csodát teszel
Síró nemzeteddel.

Ó, édes Jézuska
Hallgasd, amit kérünk:
Szent István országát
Adjad vissza nékünk!







Móra László: Karácsonyi imádság /Kormorán/

Link

Link


John Lennon - Happy Christmas

Link



Silent night - Sinead OConnor

Link















 
 
0 komment , kategória:  Móra László  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2020.04 2020. Május 2020.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 23 db bejegyzés
e év: 121 db bejegyzés
Összes: 3942 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 5593
  • e Hónap: 48600
  • e Év: 263778
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.