Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A HUNOK ARVISURÁJa 4-rész
  2011-11-26 13:29:57, szombat
 
 
Hej rege rejtem 55. Arvisura Kr.e. 3180-3165 Bátika rovása

ARANYASSZONYOK HŐSI KÜZDELME

A 360. medvetoros évben befejeződött sámánképzésen Misztag lett a pusztaszeri viaskodáson az első és az ifjúsági fősámán, aki Kumandi fősámán mellett a szükséges rovásokat végezte, mivel a kunok agg, gyengén látó főembere mellett foglalatoskodott. Ezért a szokásos kalandozásra Tónusz besenyő sámán vezetésével Bátika aranyasszony indult el, akit a besenyő sámán feleségül vett. Bátika és Tónusz az avar fővezérnek, Bellérnek a városában tartották meg az esküvőjüket, de a lakodalomban Kumandi hírtelen rosszul lett, s így az Ordosz hegyén épített kegyhelyre Misztag beköltözött és a meghalt fősámán legnagyobb leányát feleségül vette, s ezzel már magára vállalta a volt fősámán családjának ellátását. Mivel a megelőző években járványos betegségek pusztítottak, most az öt évig tartó kalandozás csupán Magyarka térségéig és innen Uruk városáig terjedt, mivel az Öregek Tanácsa csak 48 lovas kalandozását engedélyezte. Azonban ezen kalandozást is csak a hegységek és síkságok érintkezésének vonalában, nehogy nagyobb veszteségek álljanak elő. Az útirányuk Ordosz és Hunnor városán keresztül vezetett, s innen a gazdag hunok telephelyein át Magyarkáig. Mivel a rovások mesterségében Bátika volt a járatosabb, vállalta a kalandozás lerovását. Mivel erről a vidékről vezényelték Bami hun vitézt, aki a gazdag hunoknak egyik fejedelmi városá-ban, Csagiliben született, a kalandozó csoportot a saját birodalmán át vezette. Mivel a kimelegedés az elmúlt 20 évben szokatlanul nagy volt, a lakosság a hegyvidékekre költözött. Ugyanis annak idején Zagrosz és Élám fejedelem népe leköltözött a hegyről lejövő síkságra, ahol a felégetett bozót helyén a Szumér fejedelem országához hasonlóan megkezdődött a kenyérmagvak termelése, amelynek a feldolgozását az asszonyok végezték. A hegyekből lezúduló folyók alkalmat adtak az öntöző gazdaságok kialakítására. Az erdőtüzek megtanították a hegyvidékieket a mészégetésre és lakóházaik padlózatát mészhabarccsal vonták be, amely könnyen megszilárdult. Az oldalfal szalmatörek és pelyvás-törek hozzáadásával agyagtéglákból készült. Előbb fából 3x1 araszos formát készítettek és a falu aranyasszonyának irányításával tenyérnyi magasságú, jól összekevert agyagmasszából téglát készítettek. Kiszáradás után a vadászattól felmaradt férfinépek a ház oldalfalait felépítették. Utána a falak mindkét oldalát agyagsárral bemázolták, és színes agyagvonalakkal díszítették. Amíg az oldalfalak felhúzása megtörtént, az ácsok összeillesztették a tetőt és a felhúzott falra ráillesztették. Amikor Hunoron, Almák-Attyán keresztül Bugát érintésével Bamu hun vitéz szülővárosába, Csagiliba érkeztek, az ácsok akkor fejezték be a fiatalok házának nádazását és melléképületeik zsúpolását. Bami elmondotta, hogy a házak átlag 3 vagy 4 öles szélességű kocka alakúak, amelyikre az ácsok 5 öles gerendákat raknak fel, s erre 6 öles tartógerendákat raknak fel kúposan és erre háncsolják fel a nád-kötegeket vagy szalmakötegeket, amelyet a zsúpkészítők szoktak elvégezni. Ezeket állati inakkal kötik össze és gondosan egymás mellé illesztik. Amíg a hunok erre a vidékre nem érkeztek, a házak szabálytalanul össze-vissza épültek. Most azonban az Öregek tanácsán elbeszélték, hogy 5 év alatt utcasorokat építettek Csagiliben. Ha az öregebbek házai szabálytalanul voltak is, most az ifjúság házait egyvonalban építették. Így a 24 ó-ház mellett 24 ifjúsági házat építettek. Így a domb alján az öregek házai állottak szabálytalanul, míg a dombtetőn a fiatalok háza egyvonalban és a házak előtt az út, a csapások sokaságával. Így minden portán felül az ifjúság házai, míg a védett, domb alatti házakban az öregek házai és köztük a melléképületek portaelválasztóként épültek. Ezért az ifjak és öregek civódásai megszűntek. Amennyiben árvízveszélyt hozott a hír, úgy az öregek is a fiatalokhoz menekültek. Az egy sorban lévő melléképületek viszont a szomszédokkal való veszekedéseket szüntették meg. Itt a Zagrosz és Elám törzsek azon szokását már megszüntették, hogy az elbolhásodás miatt minden évben új faházat építettek lakógödreik fölé, mert az épülethez szükséges fákat hosszabb úton kellett az építkezés helyére vonszolni. Új házakat csak nemzedékek felnövése után építettek. Ezek 20-30 medvetoros év után következtek be. Csagili közepén állott a hun törzsszövetségbeli öregek háza, ahol az Ordoszban kiképzett kalandozókat megvendégelték. Így minden házhoz kettős, illetve minden portára 1 lovas jutott. Ezért úgy az öregek, mint a fiatalok kaptak vendéget. A vendégséget az asszonyok rendezték meg házaikban, amely arra szolgált, hogy benne főzzenek és a gyermekeket ott neveljék. Minden házban volt egy padlózatba mélyített tűzgödör, ahol az étel-forraló köveket megmelegítették és a mögéjük épített búbos-kemence és kürtő a házpadláson való füstölővel. Azért volt ez az asszonyok háza, mert az ételeket itt készítették a család részére, vagy pedig itt melegítették meg fogyasztás előtt, hogy mindenki étkezésre alkalmas ételeket fogyaszt-hasson. Ezért minden házhoz jégverem tartozott, ahol az asszonyok a romlandó ételeket őrizgették. Ezért a ház mindig az asszonynépek birodalma volt, amelyik felett a hun korszak óta az aranyasz-szonyok uralkodtak. Csagili közepén, a Főtéren állt a 4 házból összeépített Öregek Tanácsának az építménye, 4 különbe-járatú helyiséggel. Mindegyik helyiség 5-5 öles volt. Elsőben székelt a bíró, másodikban a sámán, harmadikban az Aranyasszony a szolgálatos Rimalánnyal, míg a negyedikben a gyermekeket váró asszonyok voltak a Rimalány felügyeletével. A tűzgödör az aranyasszonyok helyiségében volt a búbos-kemencébe torkolló kürtővel, de a nyílások úgy voltak megszerkesztve, hogy búbos-kemence szerűen minden helyiséget melegítettek. Kívülről ezen ház messziről hozott pirosas agyaggal volt színezve. A bíró perlekedő ügyekben és őrségügyekben intézkedett, míg a sámán őrizgette a törzs névadó feljegyzéseket és a betegek között tevékenykedett, majd intézte a hitbeli szertartásokat. Az aranyasszony intézte a vetést, az aratást és az őrlő-helyek tisztántartását és minden asszonynak a holdtöltétől-holdtöltéig való egyszeri háromnapos megkímélését minden munkától, s a szaporodásnál a gyermek világrahozatalának megkönnyítését a Rimalányok által. Az ifjúsági aranyasszony a negyedik helyiségben irányította a pihenésen lévő asszonynépek lakásának tisztántartását és családjának étellel-itallal való ellátását. Legfontosabb feladata azonban a “Jajpadról" lekerült asszonynépek és az újszülöttek gondozása 5 napig. Utána az aranyasszony házában megtörtént a névadási ünnepély. Ezen közösségi házban naponként meg tudták mondani, mennyi a Csagili település létszáma. Most 860 aranyasszony ünnepén (augusztus 15) Csagili lakossága 489 volt, mivel a 490. lakost Kantár öreg-sámánt az elavult házának padlózatába kelet felé fordulva ülőhelyzetben eltemették. Ebben a házban aztán már nem lakott senki, mert az özvegyen élő öreg sámánnak a harcos-vadász gyermekei már mind építkeztek. Kantár sámán a nyilvántartások szerint, 45 évet élt kíméletes életmóddal, valamint arany-asszony napja előtt született és 45 aranyasszony-napi ünnepet élt. Ezen központi-ház a település legmagasabb pontján volt és a bíró innen irányította a közös vadászatokat és ellenséges kóborlók ellen Csagili védelmét, valamint, a szamarasok földmegmunkálását innen intézte. A helyiség éjjeli őrségét ő állította össze és a 24 tagú őrséget jól megszervezte. Ugyanis a 4 bejövő út mellett 4 boldoganyás ház állott, ahol minden köpenyes kürtő mellől figyeltek az éjszakába. Ezen köpenyt viselő sérültek egyike mindig figyelt, míg a másik a nyilakat gondozta. Amint ellenséges ember vagy vad Csagilit megközelítette, lenyilazták. Reggel pedig jelentették a bírónak az eseményeket. Ugyan-akkor árvizeket is jelenteniük kellett, hogy a veszélyeztetett öregek a dombtetőre kell, hogy költözzenek. Ugyanide vitték az alacsonyabban lévő állatállományt is az árvízveszély elől. Tűz esetén azonnal intézkedtek a Tűztoronyból.

Amikor a 24 hun törzs szövetsége gazdagabb rétege Magyarkától Hunnor városáig ezen területet meghódította, az útközben látott építkezési módokkal a központi épületek Öregek Tanácsának helyiségeit újból építtette. Mészhabarcs helyett alabástrom padlózattal látta el, míg a búbos-kemence szerű fűtést úgy építették, hogy az aranyasszony házában volt a tűzgödör besüllyesztve és a kemence melege innen ömlött a Rimalányok helyiségébe, ahol az ifjúsági aranyasszony az új nemzedék világrajöttéről intézkedett. Innen a körfűtés a sámán házába vezetett, ahol a betegek tartózkodtak és a sámánnak mindaddig élelmezni kellett betegeit, amíg azok fel nem gyógyultak. Tehát a sámánnak érdeke volt a betegeknek mielőbbi meggyógyítása, mert annál gazdagabb lett. Végül a legkisebb fűtés a bíróhoz vezetett, ahonnan az őrségeket irányította. Legvégül a padon lévő kürtőben és füstölőben végződött a melegítés és ez nagyon ésszerű volt, mert a tűzőrnek nem volt szabad elaludnia. Fentiek értelmében minden portán 3 nemzetség élt. Minden házban a nagyasszony lakott a dombon, míg a fiatalasszony a komorában élt. Viszont a gazda a lovakra és lábasjószágokra őrködött, s együtt aludt velük. A fiatalság a melegebb hombárban lakott, s végül az öregek a régi házban, amelyikből, ha az idősebbek kihaltak, újjáépítették. Tehát külön lakott a 20. év körüliig egy csoport a nagyasszonnyal, míg a 20-40 év közötti dolgozó csoport a hombár-komora helyiségekben, míg az öregek a kímélő öreg házakban, a 40 éven felüliek éltek. Ezt a kort azonban nem mindenki élte meg, mivel a vadászat és állattenyésztés, valamint a betegségek gyakran tizedelték a lakosságot. Igen kíméletes étkezés és gondmentes élet mellett érte el valaki az 50. vagy 60. évet. Amikor a hunok ezen térséget a hatalmukba kerítették, Zagrosz és Élám törzsei csak kecskét és juhot tenyésztettek és csak ritkán fogtak be vadmalacokat, hogy a házaknál neveljék föl őket. Szamarat viszont a közlekedésben és tűzifahordásnál használtak fel. Utána csak a hunok tanácsára kezdték ásóbotok összeszerelése mellett a szamárfogatos földekék használatát. Ugyanis a hunok szumírföldön való rokonlátogatásaik alkalmával a bőségesebb földmegmunkálást elsajátították és a Zagrosz-Élám törzseknél bevezették. Azonban arra még egyik hun vitéz sem gondolt, hogy a nagytiszteletnek örvendő lovas földmegmunkálást bevezesse. Ezt csak most kísérletezték ki Ordoszban az ordoszi síkságon és a kiöregedett betört lovakkal most mutatták be Csagili népének. Legelső teendőjük az volt, hogy a közösségi épületet vörös-fekete állatábrázolásokkal befestették. Bemutatták az öregebb lovakkal való mélyszántást és a lányokat a fogazott sarlók készítésére betanították. Mivel Zagrosz és Élám népe is ataiszi eredetű népség volt, a beszédjüket megértették és az arany-asszonyok uralma alatt élő őslakók a hunok vezető uralmát elismerték. Hunortól Magyarkáig a lovasok útját valamennyi törzs karbantartotta. Nekik nagy élmény volt, hogy most is láthatták 48 kalandozni indult Ordoszban tanult ifjúnak a felvonulását. Minden nagyobb településen, így Csagiliben is a központiasan épült nagyházban a hunok tanyáztak a sámáni, rimalányi és őrség-adó szerveikkel és szaporaságuk folytán egy-két lótenyésztő család, akik az Élám és Zagrosz törzsbelieket a ló szeretetére nevelték. Ugyanis a ló volt az összekötő alkalmatosság az egyes gazdag hun települések között, amely a 24 hun törzs szövetségét összetartotta. Az Ordoszban elfo-gadott hun törzsszövetségi törvényeket az egész hun birodalom elfogadta. Így a hegyek és síkságok talál-kozó vidékeken az ataiszi földművelési régi szokásokat meghonosították. Mivel itt nagy volt a hegyekből lezúduló folyók vízbősége, a síkságon öntözéses földművelésre tértek át, míg a dombos vidékeken lépcsőzetes földmegmunkálást végeztek. Sok helyen a lépcsőzetes öntöző műveket is bevezették. Most pedig az ásóbotok és földpiszkáló dorongok helyett az uruki módon való szamaras földművelést a lóval való szántásra tanították be. Így a szamár csak teherhordó állat lett. Bár a szegényebbek továbbra is használták kisekés szamaras földporhanyításra, amely főként szegényebbeknél lett közkedvelt, de a gazdag hunok szívesen álltak át a nagyekés lovas földművelésre. Házak építésénél áttértek a kisebb 2 x l araszos és tenyérnyi vastag pelyvás vályogtéglák készítésére, amivel az asszonyok is szívesen dolgozhattak. Az ereszeket a bőséges fagerendákkal meghosszabbították és így az ordoszi kísérletezés után a 15-20 éves házak használhatóságát 60-80 évre tolták ki. Tehát ha egy fiatal házaspárnak új házat építettek, az akkori szójárás szerint ezen ház a lakót túlságosan kiszolgálta. Ha valamelyik házból az öregek kihaltak, úgy azokat szétszedve a magasabb rétegekben lévő vályogtéglákat még fel tudták használni. Az alacsonyabb réteget melléképületekre szánták, míg a legelső 5 sort talajvíz, magasítási elgondolásból szétterítették. Így a rájuk épített újabb házaknak a talaj-szintje mindig magasodott és szárazabb lett. Sok esetben az újjáépített Öregházakat csak hombároknak, azaz élelemtárolásnak használták. Min-denütt, ahol a hunok megjelentek Hunnor és Magyarka között, bevezették a törzsenkénti tárkányrovást, míg a képzettebb sámánok a törzsi székhelyeken fősámáni rovást végeztek. Ezért a sámánok a földmegmunkálási részesedést tárkányrovással végezték, de a fősámánnak küldött jelentéseket csak fősámáni rovással végezték. Az újonnan alakult törzsek előszeretettel alkalmazták a törzset jelképező szobrocskákat, amelyeket a házak szentélyeiben helyeztek el. Ennek alapján a sámánok az élelmiszer termelésének irányítói lettek és az igazságos szétosztást végezték. A bírónak viszont a hun telepek védelme volt a legnagyobb feladata. Mivel a települések belső élete a település aranyasszonyának kezében futott össze, a hun-telepek belső irányítása az ő kezükben összpontosult. Annál is inkább, mivel megjelent a ló, mint távolsági összekötő kapocs. A lovasok könnyebben meg tudták védeni a törzsek településeit. Eleinte a ménesekből kikerült lovak, csupán hátaslovak, majd szekér-járatok igavonói lettek, s végü1 már a szamárfogatok helyett terményszállításra és igás fogatoknak is felhasználták a kiöregedett lovakat, de legvégül szántásra. Mivel férfiak legmegterhelőbb feladata a vadászat volt, az aranyasszonyok az aranyasszonysámánnal a vadászat eredményét nyilvántartotta, de ugyanakkor az asszonycsapatok munkáját is ellenőriztette. Az őrségek elszámolása külön juttatásokkal járt. A távolsági hun kereskedelem irányítására kísérő lovasokat szerveztek. Tíz hun település lett “Tíz nyíl szövetség" címen a település egysége. Ehhez járult 1 fakitermelő telephely és egy folyó mellett 1 halásztelepülés. Így a szövetség már 12 településből állott, amelyiknek mindegyik sámánja más-más kiképzést kapott, minden két “Tíz nyíl szövetségi" csoport alkotott 1-1 24 hun törzsszövetségi egységet és a 25. település volt a vezéri főváros, ahol a vezető hun nemesek kiképzése folyt. Minden vezéri szállásterület 1 tömény lakost számlált az elaggottakon kívül. Amennyiben a létszámuk emelkedett, újabb vezéri “Tíz nyíl szövetséget" alapítottak. Ezeket a kiképzésen lévő rovást ismerő fiatalokból állították össze, akik az új települések őslakóit, az írnok-kiképzett ifjak irányítani tudták. Így a 24 hun törzsszövetség területe folyton növekedett. Az összekötő kapocs viszont a nagy lóállomány lett, mint a leggyorsabb közlekedési eszköz. Ezeken a vezéri szállásokon a lóval rendelkező és kiképzésre beküldött hun ifjak elsősorban lovagolni, számolni és róni tanultak meg és a hadviselés művészetét sajátították el. Egyik intézkedésük az volt, hogy a vályogtéglák készítéséhez csupán a törek és pelyva használatát engedélyezték, mivel a nagy lóállománynak a búza és árpaszalmára szükségük volt egyrészt aljazónak és az állások befedésére, mivel azok vastagon való alkalmazása meleget adott. Viszont tartaléknak is kellett, mivel az ellenséges törzsek azt gyakran felgyújtották. Minden telephelyen alkalmazták a kiképzett kovásokat, akik a tűz csiholásához és sarlók készítéséhez értettek. Így vezették be a honfoglaló hunok például a fogazott sarlók gyártását, mert ezzel a búza, az árpa és a zab sarlózását meggyorsították és megkönnyítették. Némelyik kovásnál százszámra állottak a hombárban a kovás sarlók, amivel a kopásokat pótolták. Ezen kovások például megszervezték a tűzőrző szentélyeket, amelyiket rimalányok őriztek. Ezen a vidéken érdekes dolgokat figyeltek meg a kalandozók, amelyik aztán az egész Csagili-Bami vidékre érvényes volt. Módosabb öreg házaspárok a tűzőrzőhely közelében magukhoz édesgették a fiatal leányokat, hogy a homokpergős pihenőjüket ott töltsék. Igen ám, de a gazduramnak is voltak kedvenc unokái és azok barátai, akik már most kezdtek a rimalányok körül legyeskedni. Éltük alkonya miatt bús-lakodó öregek szinte megfiatalodtak a fiatalok nevetésétől, mivel nekik a régi idők játékait elmesélték és a fiatalokat az ártatlannak látszó fiatalságukat jellemző játékokra megtanították. Így aztán már a reggeli kakasszó riasztotta szét a fiatalokat a sok játékban, mert a szigorú bíró a fiatalságot munkára vezényelte. Amíg a Zagrosz és Élám törzsek maradékai a házuk agyagpadlójába temetkeztek, a hunoknak az volt a szokása, hogy halottjaikat elégették. Viszont az összegyűlt porukat egy díszes edényben a szentélyeikben sokáig őrizgették. Kalandozáskor elhunytak elégetett pormaradványait egyszerű harcosoknál a vízbe szórták, míg a sámánok és írás-rovás mesterségében járatos személyeket egy hegyen szétszórták, hogy a porukat szerteszét vigye a szél, s így állatok, vagy emberek szervezetében tovább éljenek.

Az asszonyokét viszont az öntözési csatornákba szórták bele, hogy a termelvényeikben tovább éljenek. Az ataiszi törzsek 6 soros árpát termeltek és Uruk városából hozott érces búzát. A hegyi őslakók viszont az ott honos 2 soros árpát, de azt az ataiszi és hun törzsek megjelenése után sem hagyták abba, mivel a 2 soros árpából készített árpalepények, vagy árpakása sokkal jobb ízű volt, mint a hatsoros uruki árpa, de az uruki búzát szívesen ették, mivel az laktatóbb volt. Kurd vezér hegyi népe ebben az időben eladásra is készített csereként hajlított, sima és fogazott sarlókat és a hegyi törzsek által készített árpapogácsákért szívesen adtak az uruki búzából magvakat, hogy azokat a hegyi tisztásokon szintén vessenek. Ház mögötti kertekben azonban még mindig használtak ásóbotot, fakapákat és fába süllyesztett aratókéseket. Az állattartók viszont kis falapátokat is alkalmaztak. A nagyházak kétrészesek voltak. Egyikben volt a tűzgödör és búboskemence, míg a másik részben volt az agyaggödörrel ellátott női lakhely, amelyet kisebb család esetén hombárnak is neveztek, ahová az asszonynépek hamvassal hordták be a learatott terményt, de a nagyobb új családoknál az agyagvermes női lakhelyeket a hombároktól különválasztották. Félszer alatt aztán cséphadarókkal az Élet-magvakat kicsé-pelték és agyagedényekben kiszáradva az agyagvermekben tárolták. Tehát a nagyházban volt a fűtéses tűzőrzés, amelyiknek a kürtő kéménye a másik, azaz kis-hombárt is melegítette. Amíg a búboskemence a gyermekek nyughelye volt, addig a másik helyiség, néha az agyag-vermes kishombár a pörkölt-magvas kis-veremmel, míg az ebből nyíló nagy hombár a család éléstára volt a nagy agyagvermekkel, ahol cserépedényekben az egész évre való szemes terményt tárolták. A félszer volt az asszonyok munkahelye, ahol kőmozsár, dörzsölőkövek és őrlőkövek, amellyel a lepénynek valót elkészítették. Voltak olyan házak, ahol még télen is nem a nagyházban pörkölték a búza-árpa szemeket, hanem a félszer alatt lévő pörkölőkemencékben és nyáron a pörkölő kinti kemencét bogácsa-sütő kemencének is felhasználták. Ezen lepény és bogácsa-sütő kemencéket már a 24 hun törzsszövetség uralma alatt sajátították el. A kisgyermekeket, de a serdülőket is főként tejben sült búzakásával etették meg és csak pendelben futó gyermek korukban étették meg lepénnyel. Ugyanekkor kezdték a búzaverem falát is kiégetni, hogy az szárazabb legyen. A sütés és főzés főként hidegebb időszakban mindig a nagyházban történt. Így a hatalmas sütőkemencék elviselhető nagy meleget is adtak és a gyermekek a kuckóban soha nem fáztak meg. Ennek a közelében végezték a forraló kövekkel való húspuhítást és később a húsok főzését. A gyermekek a kuckó-padka szélén ettek a kis bögrécskéikből, és annak tálkájából ették a puha húsokat. Amikor már erős fogazattal bírtak, a családfő az evőpadhoz ültethetőnek tartotta, már keményebb húsokat is adtak a kezükbe, melyet elrágcsáltak. Amelyik étel nem fogyott el, azt a kutyának kivetették minden háznak a kutyaóljába. Amíg az asszonyok munkája az aranyasszony irányítása alatt az Élet-magvak megtermelése volt, addig a Zágrosz és Élám törzseknél a férfiak vadászattal foglalkoztak. Fő táplálékuk a vadkecske, vadjuh, gazella és vaddisznó volt. Leghamarabb az árván maradt farkasok kiskölykeit fogták be a házaik őrzésére, mivel a gyermekek ezeket minden telephelyen megszelídítették. Utána kiskecskéket neveltek fel házaik közelében, zárt ólakban, majd ezeket később nyájakban legeltették. Ez adta a családnak a tejet. A vadjuhot és vaddisznókat nehezebb volt megszelídíteni, de végül ezek is a ház mögötti ólakban nyertek otthont. Már akkor könnyebb volt az élámiak helyzete, amikor nyájakban őrizték a tejet és húst adó házi-állatjaikat. Ekkor még a vadászott rókát és farkast is megették, sőt éhínség esetében még a kutyákat is. Amikor az ataiszi népek telepei megjelentek, már a szamarakat is háziállatként tartották, de csak a gazdag hunok hozták magukkal a lovakat és szarvasmarhákat, amelyet szent állatként tiszteltek az őslakók. Ezeknek még a csontjait is porrá égették, és azokat földjeiken elhintették. Amikor a hunok megjelentek, elkezdődött az ordoszi köles termelése, amelyet leghamarabb elfo-gyasztottak egy szemig és az árpa-búza szemeket hagyták jobban kiszáradni és fedett csűrökben, kazlakban is tárolni. Megkezdődött nagy őrlőköveken a magvak dörzsölésével való finomítás és végül a lisztből való kenyérsütés, amely a gyomorbántalmakat csökkentette. Ordoszi hatásra az ólakbani állattartások szaporodtak nyáron kinti legeltetéssel, de már Ordosz hatására tavaszi és sarjú füveket is szárítottak télire és az állattartást a véletlenre már nem bízták. Téli szállásként az Öregek üresen maradt házát és a határmezsgyét kitöltő kisebb nagyállattartó ólakat használták fel, hogy a család tejellátását minden reggel biztosítani tudják. Tehát a vadtartásos kará-mok mellett házi szükségletre tehenet és fejőkecskéket is tartottak. Amíg a háziállatok tejét a család fogyasztotta el, addig a karámok tejhozamát túró, tejföl és sajt készítésére használták és hetenként csak kétszer jöttek be vele a falvak településeire, ahol tartós fogyasztásként használták. Érdekessége volt a legeltetésnek azon formája, hogy reggelenként a ház közelében lévő karámból kihajtották a juhokat, kecskéket és szarvasmarhákat, míg délben visszahajtották. Délután a csökkent me-legben újból kihajtották a hegyi legelőkre, és este visszahajtották. Ebben nagy segítségükre volt a komondor, kuvasz és puli kutyák elszaporodott tömege, akik nem csak a nyájakat, hanem éjjel a házakat is őrizték. Sőt a nagyobb kutyafajták, mint a kuvasz, még a medvével, farkassal is szembeszállt a nyájak őrizetében a külső akloknál. A bárányoknak és kecskegidáknak külön kis karámot építettek, s így az esős és hideg időkben is védelmezni tudták a felnövekvő állományt, csakúgy, mint a kuckókban a gyermekeiket védelmezték. Ennek érdekében minden lakás és ól közelében széna és szalmakazlakat egy futásnyira tartották a gyakori tűzveszélyek miatt. Így alakultak ki a szénáskertek és szalmáskertek, gyakran őrségekkel biztosítva. A házközelbeni karámokat kettőztetve készítették, mivel Ordosz rájött arra, hogy ahol a jószágaik karámban kitelelnek, ott tavasz idején már zöldségeskertet lehet készíteni. Így minden családnak volt két karámja és két zöldségeskertje, amely a családot teljesen ellátta tűzhelyi zöldségfélékkel. Ezek ehető részével viszont nyulat tenyésztettek fedett ólacskákban és nyári karámokban. Szarvasmarha azonban minden 3 nemzedékes családnál csak 1-1 darab volt, míg minden falu szélén volt a bika pajtája, amit az egyes települések állandóan cserélgettek, míg mellette a csődörös háza volt. Amíg a szarvasmarhák szaporításával az aranyasszony, addig a csődörrel a bíró foglalkozott. A legeltetést a bíró, míg a fejést az aranyasszonyok irányították. Amíg a legeltetést botokkal és dár-dákkal irányították, addig az őrségeket és vadászatokat nyíllal, gerellyel és dárdával, parittyával látták el. A központi házak közelében kaparókés-és sarlókészítő szakember is volt alkalmazva, aki a fegyvereket is készítette, de zsákmány esetén a tizedekből ő is részesült. Ez az ember végezte a fegyverek csiszolását és élezését, valamint bőrfeldolgozó fiatal állatokat tudtak könnyen elejteni. Prémes állatokra viszont csapdákat állítottak és a hurkokkal fogdosták össze. Lesből vadászatoknál nyilakat, dárdákat és íjakat használtak. Parittyákat csupán kisvadaknál alkalmaztak. Élelemtermelés mellett a vadászat miatt háziiparokat is űztek. Ezért alkalmazták a kovásokat, akik mellékesen fa-és csontszerszámokat is készítettek. A kovaköveket a legügyesebb emberek pattintották. Ezek a pattantyúsok pengéket, kaparó fényes késeket és nyílhegyeket készítettek. A magköveket a szakember leginkább a minden háznál lévő szerszám-hombárokban pattintotta, hogy annak minden maradékát fel tudják használni, akár még festéktörésre is. Ezeket a falakra felakasztgatták. De a berakásos fogazott sarlót a szakember házánál élő állatra cserélték be, mert ez már művészeti munkának számított. Gyaluvakarókat külön készítettek, ahol külön csiszolókövek álltak a rendelkezésére. Ezen kaparókésekkel az elejtett vad bőrét levakargatták, és csont simítókkal letisztázták. Bőröket és prémeket csak ruhák készítéséhez használták. Árral lyukakat fúrtak a kikészített anyagba és csonttűvel inakat húztak a lyukakba és ezen munkát csontárral, és csonttűvel tovább folytatták. Ezen munkálatokat a nagyházban nem végezték, hanem a fedél alatti színben. A darabosabb bőrmunkákat kint végezték, de télen már a prémes ruhaféléket a nagyházban is megvarrogatták. Nyáron, amennyiben ráértek, csak kint a félszer alatt dolgozták ki a bőr és prémes munkát. Lapockacsontos kaparók lassan eltűntek és az ordoszi fémszerszámokat kezdik inkább használni. Az udvari megmunkálás gyaluvakarói mind az udvarokban folytak, ahol az ácsok már kezdték használni a vonókéseket is, nemkülönben csont-fúrókat is használtak. Előszeretettel a kőfejszéket is alkalmazták. Az élelem termelésének velejárója volt a fazekas ipar, az agyagszalag tapasztások módszerével. Edényeiket sörteecsettel festegették. Amikor a hunok átvették a hatalmat, megkezdődött edényeik égetése kemencékben és ezzel a máglyaégetést megszüntették. Ezt akár az újfajta zárt tűzhelyeken is elvégezhették. Azonban a cserépedény-égetők és lepénysütők külön kemencében végezték a munkájukat a falu közepén. Csagiliból elköszöntek a hun vezetőségtől és az Élám-Zagrosz vidéki őslakóktól és a hozzájuk csatlakozó kísérőkkel elindultak Magyarkára az ősmagyar vallás központjába, akikkel állandó összeköttetést tartottak fenn. Ugyanis akárcsak Ordosz-Hunyor és Csagili között, itt is tíz-nyíl, vagy 24 nyilas falucskák sorakoztak a hegyvidékek lábainál, míg a nagyobb folyók mellett kettős települések szerveződtek. A tíz-nyíl falvak 10 lakóházból álltak a következő településeken, egy központi házzal és 2-3 őrházzal, tehát 14 lakóházból, míg a hun települések 24 házból, egy központi vezetőségi házból és 4 őrség boldoganyás-házból. Tehát a hun településeket úgy lehetett felismerni, hogy 30 épületnél kevesebbet nem építettek, mivel ezek jobban védhetők voltak. Minél közelebb értünk Magyarkához, annál inkább érezhetővé vált aranyasszonyaik uralma. Itt, úgy a 30 házas, mint a 63 házas kettős településeknél a települések belső életét az aranyasszonyok intézték. A ruhák készítése teljesen az ő kezükbe futott össze. Így a nők igen tetszetős prémes ruhákban és ékszerekkel jártak. Bami hun vitéz édesanyja volt a nagy melegvíz melletti leghatalmasabb aranyasszoy, akit Enzeli aranyasszonynak hívtak. Korán özvegységre jutott és 5 fia közül Bami volt a legnagyobb, aki Atrek fejedelemnek a húgát vette el feleségül, akit Enzeli aranyasszony szintén Ordoszba vezényelt Rimalány képzésre. Amíg Hunor városától délkeletre és tőle Csagiliig férfiuralom volt hatalmon, addig Csagilitől kettős uralom volt az Atrek torkolatáig, de innen Magyarkáig az Enzeli aranyasszony birodalmában mindenütt az aranyasszonyok voltak hatalmon. Itt a 30-as vagy 63-as háztelepülések központjában a minden-kori aranyasszony lakott, addig a legközelebbi futásnyira épült hegyi településen lakott a bíró az őrséggel és a templomokban való gazdasági vezetőséggel, a védelmi és vadászati férfilakosokkal. Az egy futásnyira való településekre jártak aludni és étkezni. Az őrparancsnok az írópapokkal együtt minden nap részt vett a közösségi házban való tanácskozásokon, ahol az aranyasszony döntötte el munkáik végzését, mindenkinek a meghallgatása mellett. Mindenkivel kiegyeztek, ezért hadat Magya fejedelem megjelenésétől nem viseltek. Enzeli aranyasszony hatalma az Atrek torkolatától Magyarkáig terjedt: a többi aranyasszonyok szoros összefogásával. Mivel a Nagyvíz és a Hegyek között csak jó kétfutásnyi távolság volt, a vályog házfalakat a hegyi kövek alapzatára helyezték, vagy pedig Magyarka közelében teljesen kőházakat építet-tek, de azokat is 20-30 évenként átépítették. A férfinépek azonban jobban csak vadászattal és nagyállatok tenyésztésével foglalkoztak. A kiképzett sámánok közül mindig volt 1-1 aranyasszony-pap, aki az aranyasszony intézkedéseit végrehajtotta. Ezt rimaszécs-papnak is nevezték. Enzeli rimaszécs volt például az első aranyasszony, aki már hatalmának kezdetén elrendelte, hogy az esetleges vályogfalak csakis törekkel készülhetnek, mivel a szalmát csakis a hegyek felé lévő szérűskertekben tárolhatnak és azokat a nagyállattartók használhatják csak fel almozásra, vagy kemencék begyújtására. Az agyaghabarcsok hordozására bőrvödröket alkalmazott és köveknek a hordására a Buda kő-műves fejedelem által is használt kosarakat. Leghasznosabb intézkedése pedig az volt, hogy a síkságon épített lakásokat 20-30 évenként terítsék el és utána csakis kőalapokra rakott házakat építsenek, pelyvás vályogból, mivel ezek melegebbnek bizonyultak, de az őrségek lakótornyait csakis kövekből építsék fel, tornyos figyelőkkel és ugyanúgy építsék a fejedelmi székvásárhelyeket is, kőfalakkal körülvéve őrtornyos kapukkal. Még a nagyobb településeken is elrendelte, hivatalosan minden ház kijárás elé kerteket alkalmazzanak az élelmezés megkönnyítése végett. Az állatok részére vert agyagból készítsenek ólakat. Hombárokat pedig minden esetben vályogtéglákból készítsenek. Közösségi házak azonban csakis kőházak lehetnek központias alsó fűtéssel és melegített szülőházakkal. Minden faluban szabad tűzhely három is legyen, nehogy az asszonyok a lepény vagy bogácsasütésen összevesszenek. Az asszonynépeken ne vegyen erőt a lustaság, hanem az ebédfőzés első kötelességük legyen. Reggeli és esti étkezésről teljesen könnyű ételekről gondoskodjanak és az őrségnek, valamint a pásztoroknak igen táplálós étkeket készítsenek. Utazáskor száraz húskészítmények porával lássák el a férjeiket és az őrségeket. Minden házban legyen tűzgödör és búboskemence kuckóval a gyermekek nevelése végett. A kása, lepény, bogácsa és újfajta kenyér készítése mellett minden eladó leányka a főzés mesterségét is megtanulja. Minden leány 3 melegítő-követ kapjon 2 levesfőző fazékkal, ugyanannyit a legény is, hogy a külön életet gond nélkül megkezdhessék. Minden férfinép holdtöltétől-holdtöltéig 24 kisrátó pörkölt szemet kapjon, de a nők csak húszat, mivel a főzésnél a férfiak részéből is kóstolgatnak. Ugyancsak havonta közösből 5 kisrátó húst kapnak a férfinépek és 4 kisrátóval a nők és gyermekek. Ellenben kisállatokat minden háznál korlátlanul tarthatnak. A rimaszécs-papnak azonban havonként minden udvar köteles egy nyulat átadni áldozás végett. Ebből végzi a sámán a kis vendég-látásokat. Enzeli aranyasszony, legfőbb Rimaszécs szerint a Zagrosz barlangjaiban laktak a törzsek, csak va-dászattal és kétsoros búza és árpa gyűjtögetésével foglalkoztak, de most lent a dombvidéken és síkság szélén már a földet megmunkálták és öntözéssel bővebb termést értek el. Viszont a vadászat sok húst ho-zott szerencse folytán a kemencébe. Amíg a férfiuralom alatt élő törzsek a nyájaik jó legelőterülete szerint vándoroltak és így falvaikat időnként újjáépítették, az asszonyuralmi területen az aranyasszonyok kötötték magukat az állandó lakhe-lyekhez és a 20-30 évenkénti újjáépítéshez. A nagyállattartóknak az állatjaik nagy száma biztos megélhetést biztosított, viszont az élelmiszerek termelése változatos élelmezést biztosított. Így, Tónusz-Bátika kalandozói is meggyőződhettek, hogy amíg a helyváltoztatós Csagili birodalmában, ha jobb legelőre akadtak, úgy a lakhelyüket 1-2 futásnyira máshová telepítették. Így a Bami vitéz elbeszélése szerint is, ő már 25 medvetoros évében harmadik Csagili helységről tudott, mivel a helyüket változtatták a földek kihasználása miatt. Ellenben Enzeli birodalmában a lakóhelyek egy helyben maradtak és inkább öntözéses földművelést végeztek és az állatjaikat más-más helyen legeltették. Így kialakultak a nyári aklok és téli aklok szokása, s így a szemes magvak termelése mellett elkezdték a télire való szénát és alomszalmát is a szérűskertekben gyűjteni. Igen érdekes volt az aranyasszony-sámánok, vagy ahogy Magyarkán hívták, az aranyasszony-papok alkalmazása az aranyasszonyok hatáskörében. Legtöbbször Urukban képeztek ki egy pateszit, aki aztán a Magyarkai templom-gazdaságban tanítgatta az aranyasszony-papokat, s az írnok-képzésen minden uruki tudományt elsajátítottak. Így Enzeli aranyasszony az enzeli templom-gazdaságban eltervezte, hogy annyi hatsoros búzát kell termelniük kenyérnek és lepénynek és annyi kétsoros búzát kalácsnak, amelyik a jelenlegi 720 léleknek elég lesz az új termésig.

Minden személyre havonként 1 vékás faedénnyel mértek ki szemes terményt a közös hombárból. Mivel azonban gyümölcsgyűjtés miatt ebből még fel is maradt, gyakran mértek ki a hatsoros búza és a két soros búza mellett hatsoros árpát és kétsoros árpát is, hogy házaiknál a cserépkorsókban mindig maradt megtakarított élelem, hogy az éhínségre takarékoskodjanak. Amíg holdtölte között apróbb állatok húsát is ették, minden holdevési ünnepen a pásztorok nagyállatot vágtak a szarvasmarha, ló, juh és kecske állományból, mert minden pásztorember ilyenkor helyet cserélt. Az arany-asszonyok azt is sok helyen elrendelték, hogy gyümölcsöket aszaljanak télire, az élelmezés változatossá tételére. Az aranyasszony-papok az agyagtáblácskáikon minden családnak nagysága szerint ellátási jegyzéket készítettek, amit aztán minden hónapban összetörtek újrahasználás végett. Ezek a feljegyzések még a nagy-állattartási hónapokat jelezték. Ilyenek voltak a következők:

-------------------------------------hús---------búza--------zsír-----gyümölcs

-----------------------------------(adag)-------(adag)-------(adag)-------(adag)


1. Medvetor hava ---------------8-------------8-------------2-------------2

2. Szarvastor " ------------------8-------------8-------------1-------------1

3. Bölénytor " -------------------6-------------8-árpa------2-------------2

4. Báránytor " -------------------8-------------8 -"- -------2-------------2

5. Borjútor " ---------------------6-------------8-------------1-------------2

6. Gödölyetor " ------------------6-------------6 árpa -----1------------1

7. Tehén " -------------------------4-------------4-------------1 ----------- 0

8. Aranyasszony " ---------------8-------------8-------------1 ------------0

9. Tigris " --------------------------6------------4 köles -----1------------1

10. Oroszlán " --------------------8-------------8 ------------2 -----------2

11. Halak " ------------------------8 ------------8 árpa -----2 -----------1

l2. Disznótor " --------------------8 ------------8 ------------2 ------------2

Tárkány " --------------------------8 ------------8 ------------2 ------------2

Ezen tárkány hónapot, Lugal-oroszlán és kézműves hónapnak is hívták, mert ekkor még a kézművesek is vadászni mentek, amikor igen nagy húsbőség volt. A nyári hónapokban azért osztottak kevesebb hús-mennyiséget, mivel a háziasított kisállatok is pótolták az élelmezés gondját. Szemes magvakat is kevesebbet adtak, mert a sarlózóknak jogában állott az elhullott kalászokat összegyűjteni, úgy a maguk, mint a kisebb állatjaik részére. Azt azonban csak annyit gyűjthettek, amennyi férőhely volt a házaik mellék-helyiségeiben. Település szerint változott azonban a zsír és szárított, vagy friss gyümölcsök kiosztása a mindenkori termés szerint. Volt olyan Magyarka környéki település, ahol csuprokban még mézet is adtak a téli ünnepekre. Viszont az aranyasszony-sámánok szerint csak abból lehetett osztani, ami volt. Ezért a papok kiképzésénél a fenti elosztás csak tájékoztató jellegű volt és településenként gyakran változott. Azonban az igaz volt a kezdettől fogva, hogy az asszonyuralmi településeken mindenkiről jobban gondoskodott az Öregek Tanácsa, amelyik a központi közösségi házakban tanácskozott, mint a férfiuralmi helyeken, mert igen fontos tényező volt a gyermekek felnevelése és a nagyaszszonyi udvartartás intézménye, amelyik minden vándort befogadott, mert mindenkinek a munkájára szükség volt a fennmaradás és bőség érdekében. Az évenkénti holdtölteszámítást Ordoszban és Magyarkán a Nagy-Süán ünnepélyeken határozták meg a mindenkori havazások beindulását figyelembe véve. Ezt pedig a csillagok járása döntötte el. Egy medvetoros év tehát 12 holdtöltési, azaz holdhónapból állott és a kézművesek havából, amelyben minden 4 évben 1 tárkánynapot tartottak és minden 100 évben, a legalkalmasabb időben a ‘+' Nagyszala napot. Így a csillagászati babiloni év a hold-egyenlítő szerepénél fogva helyrebillent. Így a névadó-feljegyzések 365 napot tartottak nyilván, míg minden negyedik évben volt a tárkányok vizsganapja és ezt minden alkalommal megünnepelték. Minden 100 évben a beavatottak tartottak egy Nagyszala napot és ekkor a medvetoros év nem 365 illetve 366 nap volt, hanem 367 nap. Amíg eleinte a Hold hozzánk csapódásakor 360 nap 1-1 tűzszerzési évet jelentett, ez fokozatosan emelkedett a beavatottak szerint, de később 365 napra emelkedett, sőt 4 évenként a tárkányképzősök napjával 366 napra egyenlítődött ki, míg minden 100 évben a Nagyszala napjával 367-re emelkedett, s ilyenkor helyreállt az állatkép szerinti Világhónap, amely minden 2160. évben változott. Így Joli- Tórem, azaz Földanyánk forgása a nagy Mindenségben egyenletessé vált. Erről a pateszik állandóan tájékoztatták a Beavatottak Rendjét.

Az aranyasszonyok hősi küzdelméhez az is hozzátartozott, hogy az aranyasszony-papok nyilvántar-tották, minden településen mennyi juh, vagy kecske tartandó, mennyi legyen később a szarvasmarha és a ló. Hányan dolgozzanak a föld megmunkálásában, hányan a lakások felújításában, hányan a szerszámok készítésében. Ehhez hozzájárult a falubíró által meghatározott vadásznapok száma, a külső nagyállat tartás pásztoróráinak száma, a csorda, a mét, a nyáj és a ménes legeltetése. A tárkány döntötte el, hányan dolgozzanak famegmunkálással, állatbőrök feldolgozásával és kovaeszközök készítésével. Ezen utóbbiak voltak a kovások. Vályogvetést az asszony-népekkel végezték a pelyvások, de az aranyasszonyok rendelték el, hány új házat kell építeni nyaranként, és hányat kell felújítani. Almavirágzásra minden házat ki kellett meszelni és fertőtleníteni. Az aranyasszony és bíró központi házához mindig a 16-24 fős nagycsaládok kerültek, míg ez fokozatosan 5-7 fős családokra csökkent a faluvégeken és a legszélén voltak a Boldoganyás őrházak, amelyekben az őrségek tartózkodtak. Enzeli legfőbb aranyasszonynak a Rimaszécsnek városa 48 töményből állott és 1-1 tömény között 1 tömény, azaz tízezer lépés volt. Ebből a 48 tömény lélekből 1 tömény töltötte az őrszolgálatot a városban és a határok őrizetében. Enzeli aranyasszonynak 12 ilyen érdekterülete volt, tehát Magyarkáig 576 tömény lélek felett uralkodott és hadrakelt serege veszély esetén 12 tömény volt 120 ezredessel. Zagrosz fejedelmének támadásakor maga állt a töményei élére és győzött. Enzeli aranyasszony szigorú rendet teremtett. Minden 3-6 házra esett 1-1 Földanya szentély. Minden szentélynek kellett kiállítani 1 lovast, teljes fegyverzettel. Ez annyit jelentett, hogy 3 x 24, azaz 72 személyes nagycsaládos szentély adott 1 lovast, míg a 6 x 8, azaz 48 személyes külső családok adták az 1 lovast, mert ott kevesebb volt a kisgyermek. Ha tehát 1 településen volt 12 szentély, akkor az őrség 12 lovasból állott. Ezek az őrségek ebéd után váltották egymást tülökszó hirdetése mellett. Ezen Őrségnek voltak más feladatai is. Ilyenek a tűzőrségek, hídőrségek és kapuőrségek.

Tehát az aranyasszonyok szervezetében egy 200-250 lakosú falunak 12 fő őrsége volt, amely naponként változott és főként a lovasok cserélődtek. Egy gyakorlatilag bevált törvénye volt Enzeli aranyasszonynak: “Ha egy leányod születik, annak a családnak eggyel több fia is lesz, ha azonban fia születik valakinek úgy az a család számára elveszett." Ez annyit jelentett, ha leánya felnőtt valakinek az vőlegényt hozott a családba, de ha fiú született, akkor vérkeveredés megakadályozása végett annak el kellett mennie a falujából, mert ami biztos, az biztos, hogy egy másik faluban egészséges vérkeveredésű gyermekek fognak születni. Ezért Enzeli birodalmától Magyarkáig a harcosokká nevelődött ifjakat, vagy kézműveseket a hunok térfoglalása után 1-1 lóval és fegyverzettel kiházasították. A megcsaládosodott férjhez ment leányoknak új házat építettek az apától függetlenül az aranyasszony portáján. Magyarkától viszont nyugat felé Sárhelyig, azaz mocsaras vidékig (Meótisz) férfi-uralom volt a Hun-saka (szkíta) féle településeken. Itt viszont szokásban volt a leány-szöktetés, azaz leányrablás, amelyért aztán háborúskodások kezdődtek. Ilyen az asszonyuralmi vidékeken nem fordult elő, mivel a családok a pelyhes állú fiúgyermekeiket munkabírásuk szerint útbaindították más vidékekre, akik sok esetben nem látták viszont többé a szüleiket. Az idegen férfiakat viszont minden asszoyuralmi településen szívesen fogadták. Ezért az aranyasszonyok birodalmában a népesség nagyon elszaporodott. Itt soha nem volt éhínség, mivel a közös gabonatárak bőségesen voltak tárolva és a vadász szerencsétől függően a háziasított nagyállatok mindig biztosították a húsbőséget, tehát éhínség soha nem volt. A férfi-uralom területén azonban folytonos háborúskodás folyt a legelőterületekért és az elrabolt leányok miatt. Itten a nő csak belső munkaerőt jelentett, míg az asszony-uralmi területen a férfiak a nők szorgos munkáját kisegítették a kisebb, vagy nagyobb bőségnek mértékéig. Itt élelmiszer felhalmozás volt, tehát megszűnt az éhség, míg a férfi-uralmi részeken a háborúskodás éhséget teremtett. Ilyen helyen az aranyasszonyok aztán Magtár őrségeket szerveztek a falu bírájával, hogy a férfi-uralom alatt élők a közös gabonatárolásukat meg ne lophassák. Az asszonyok a helyhezkötöttséghez ragaszkodtak, míg a férfi-uralmi területek a legelők szerint vándoroltak. Amíg az asszonyok az aranyasszony-papjaikkal megszervezték a munkaeszközkénti csoportokat, addig a férfiak jobban csak az eredményes legelő vándoroltatáshoz ragaszkodtak. A helyhezkötöttség megengedte, hogy favágó csoportok és mész, valamint szénégető csoportok keletkezzenek a 250-500 fős faluk társadalmában, megtűrte azt is, hogy egy kis csoport az állatok bőrének kikészítésével foglalkozzon, mások pedig szerszámokat készítettek, majd házakat építettek a fiatalok részére, mivel az öregek csak a régi megszokottakhoz ragaszkodtak. A leány-gyermekes szülői otthonokba a leányok a nézeteltéréseket az ágyban megszelídítették és reggelre a harag elmúlott. Kevesebb volt az egy családban való perlekedés. Ha a vő makacskodott, könnyen kiadták a szűrét, mert az asszony-uralmi családokban csak a nők voltak az állandó családtagok, bár a vándorlás sokkal kevesebb volt, mint a férfi-uralmi területeken. Magyarkán azonban az indulatok megszelídültek. Magyar utódai a beavatottjaik vezetésével bevezették az Ősmagyar vallást, amely nem népfaj, hanem az egy igaz Istenben való hiten alapult. Ezt az lsten-hitet nem kényszerítették senkire, mert az ő Istenük nem haragos és büntető Isten volt, hanem szerető Égi-atya, akinek elgondolásait a lábaira megrokkant Anyahita rótta le a szumírok által érthető rovásokkal az Arvisura-lapokon és ennek az Égi eredetű hitnek sok követője volt, amelyeknek vezetői a beavatottak voltak. Ez a kis vallási csoport a nőket egyenrangú embereknek tartotta és az Enzeli Rimaszécs asszony-uralmi, és a Saka birodalombeli férfi-uralom kilengéseit kissé megszelídítette. Itt nem fordulhatott elő, hogy a férfivé lett ifjakat a szülői háztól elhajtották, mert követelődzőekké váltak kamaszkorukban és viszont a leányokat sem rabolták el, mint a Sakáknál, hanem az asszonynépeiket nem nevezték a sakák szerint asszonyi állatoknak, hanem mindkét nembeli csoport egyaránt kedvessé vált a családfők számára, amelyben az atyák jóságos családapákká váltak, akik az asszonyok munkáját nagyon megbecsülték. Mivel a hunok és magyari népek keresztútján épült ez a város, sok vendégfogadóval rendelkeztek, amelyek felett a Magyarka fejedelme rendelkezett. Ez volt egyébként a város katonai parancsnoka, akit pajzsra emelve választottak meg, az egykori Magya fejedelem utódai közül. Vendégeket csakis a saját lovas kíséretükkel fogadták, ezért Magyarkán soha nem háborúskodtak. Annak ellenére, hogy Magyarka fejedelemségében már öntözéses földművelést végeztek és karámos, valamint hidegtartásos állattenyésztésük is volt, a gyümölcsök gyűjtögetésével és gyógynövények összeszedésével is foglalkoztak. Ez egyik legfontosabb munkája volt az aranyasszonyoknak. Magyarka messze földön híres gyógyítóhely volt. A vadászok feleségei az erdőknek a begyűjtéshelyeit keresték fel a férjeik útmutatása és ellenőrzése alapján, míg a földművelő férfiak külön gyógynövényeket termeltek, ha kellett még öntözéses gazdaságaikban, amit aztán az asszony-népek szedegettek össze és szárítgattak. A Zagrosz hegységig lakó Szavárd-magyar vallású hegyilakók sok kecske és juhnyájjal rendelkeztek. A városok lakói részére sok csigát tenyésztettek. A szerszámkészítők részére ők gyűjtötték a kovaköveket és hordták be Magyarkára, vagy pedig sokan hegyi otthonaikban a talált kovaköveket megmunkálták. Híres barlangi vadász volt Zanidar fejedelem, aki a magyarkai vendéglátó házak részére mindig frissen lőtt vadakat szállított, míg a lenyilazott apró és nagyvadak húsát a magyarkai piacon értékesítették. Vadász-kunyhóik olyan nyújtott köralakban készültek, ahol megbeszéléseket és Isten-áldozatokat folytattak, mert szerintük az istenek haragudtak a szögletes kunyhókra azért, mert senkit nem akartak a sarokba ültetni, mivel a vadász szerencse mindig másnak kedvezett és senki nem érezte magát alsóbbrendűnek, mert a szerencse gyakran másnak is kedvezett. Ezen vadászkunyhóknak a közepén mindig ott a mélyített magvermek és kásás megtelt tálak. Ugyanis a frissen főtt húsokat kásával, darával és lepényekkel ették.

A vadon termett kétsoros árpát és búzát gondosan összegyűjtögették az aranyasszonyok vadászai, mert ezek korábban megértek és sokkal jobb ízűek voltak, mint az öntözéses hatsoros árpa vagy búzakalász magvai, amelyet az asszony-népek külön gyűjtögettek. A kisebb falvaknak agyagból való építkezései 20-30 évenként mindig fejlődtek. A vadásztelepüléseik mellett lévő állatállomány karámos tartás nyomán erdei földművelés alakult ki. Itt kezdtek agyagedényeket és Isten-szobrocskákat is készíteni. Minden vadász-szobornál elmaradhatatlan volt a dárdás-nyilas vadászok megörökítése. A síkságon való földművelésnél is gyakran alkalmazták a karámos állattartást, amelynek helyváltoztatása után zöldségeskerteket alakítottak ki. A magvermekben ilyen helyeken csupán agyagedényeket alkalmaztak. Az aranyasszonyoknak milyen hősies küzdelmet kellett megvívnia, hogy a vándorló vadászokat és nyomásokban legeltetett állattenyésztőket a síkságon lévő öntözéses gazdálkodókkal az összhangot meg-teremtsék. Ezt másként nem tehették, az ataiszi egyisten hit vallása nélkül. Zanidar fejedelem örömmel üdvözölte a Tónusz és Bátika rokonlátogató csoportját és a Tura hegyen lévő vendégfogadóban helyezte el a kedves vendégeit. Nemsokára következett az aratás vége és ilyen alkalommal szokták mindig megtartani a Tura-hegy tetején a hegyi-ünnepélyt. Gyeretyán a hegyivadászok hadvezére már jelezte, hogy az aranyasszoyok napjára lejön a szavárdok lakta hegyekből bőséges vadászzsákmánnyal, s legényei újból a Galga lovasfejedelem leányai közül akartak nősülni. Ugyanis Joskar aranyasszony kívánsága az volt már évek óta, hogy a Tura hegyén megtartott leányvásár párválasztásai a legsikerültebbek. Galga lovasfejedelem is örült, mert egy kosárra való leánya volt, s így azok is lassanként asszonysorba kerültek. Joskar aranyasszony különösen örült az Ordoszból jött tárkány-sámán ifjaknak, mert így a leányai-nak van miből válogatnia. Mivel az egyistenhiten alapuló vallás csak a fejedelmi családok vallása volt, így azt gondolta, hogy a beavatottságot megütő mértékű istenhit minden erőszak nélkül terjedhet. A vendég-fogadós figyelmeztette, hogy az ünnepélynek egyik előkészülete abból áll, hogy minden leány és legény elmegy megfürödni az Öthegyen épített melegvizes forrásokhoz megtisztulás végett. Ezt testi és lelki megtisztulásnak is vették. Öthegy alján két kőből épített fürdő volt, ahol az előcsarnok búboskemencéjében emberfej nagyságú köveket melegítettek, mikor ezek a kövek megforrósodtak, egy csúszdán vízzel ellátott edényekbe gurították a kupolás kőfallal ellátott fürdőbe. Itt aztán a vízből kilátszó forró köveket vízzel locsolgatták. Mindenki jól megizzadt a kupolák alatt, majd a kifolyó langyosvíz medencéjében megfürödtek. Amikor eljött az este, a lovasok visszatértek Magyakára és onnan díszes felvonulással mentek külön-külön a legények és leányok a Tura hegyi ünnepélyre, hátha a szerencséjüket megtalálják. Tura hegyére a Galga folyó népe ökrösszekereken ment. Kalácsokkal és gyümölcsökkel bőven meg voltak a saroglyák rakva, míg Gyeretyán népe lovas szumír-szekerekkel jött a hegyi ünnepélyre. Mivel azonban a hunok lóállományukat nagyon kiterjesztették, az nem is volt igazi legény, akinek lovat ne adtak volna ajándékba a szülők nősülő fiaik részére, így minden házasulandó ifjú lóháton érkezett. Ordoszból jött vendégek és Gyeretyán, valamint a Galga völgyéből érkezett ifjúság szakadatlanul ünnepelte a bőséges aratás és a vadászok hegyiünnepélyét. Ezen népi szokások minden évben öt napig tartottak és a hatodik napon tartották meg a hivatalos esküvőket. Erre az ünnepi szokásra most Kubán szkíta és Enzeli zagroszi fiatalsága is eljött.

Erre a díszes ünnepségre Kund szkíta-saka vezér is eljött az iker-fiaival, Kara-Kubánnal és Kaza-Kubánnyal, akik Zanider fejedelem két leányát Sabu és Saba fejedelmi leányokat feleségül vették. Ez volt évek óta az első alkalom, hogy valamennyi eladó leány elkelt a Tura-hegyi leányvásáron, s még az ötödik nap éjszakáján örök hűséget esküdtek. Az esküvői szertartások még három nap és három éjszakán folytak, mivel nagyon sokan Tónusz ifjúsági fősámán kegyhelyén akartak örök hűséget esküdni. Annál is inkább kapós volt a Tónusz eskettetése, mivel ennek a látogatásnak emlékére új kegyhelyet építettek. Utána holdtöltétől holdtöltéig nagy vadászatot rendeztek a kabard nemzetség Badil fejedelmének hegységében. Szarvasbőgés idején azonban egy hóval fedett hegy alatti erdőségben a Badil íjászai Zanidar fejedelmet orvul agyonlőtték. Ugyanis Zanidar Sabu nevű leányát a Badil fia, Balkár akarta feleségül venni, de a leányvásáron Sabu inkább Kara-Kubánt választotta. Igaz, hogy sokan attól ijesztették, hogy ne válassza a szkíta-saka legényt, mert akkor neki is iker-fiai fognak születni. Sabu azonban annyira szerelmes lett a göndör hajú választottjába, hogy titokban elsőnek esküdött örök hűséget, úgyhogy a szülei már nem tudták megakadályozni a választását. Ilyen örömünnepek és vadászatok után gyász borult Magyarka fejedelemségére és a legnagyobb baj az volt, hogy Joskar aranyasszony öt év alatt sem tudta elfelejteni a forrón szeretett férjét, ezért a legközelebbi uruki csoporttal Marina birodalmába vándorolt fiatalabb, még pártában maradt leányaival. Fejede-lemségét átadta fiának, Szukum ifjú fejedelemnek, aki a megbékélés szellemében Badil leányát, Cserkesz fejedelmi leányt vette el feleségül és Joskar nem akart a férjének gyilkos népével egy városban ünnepelni. Így a jegyesség után a népes uruki csoporttal és leghűbb harcosaival a Marina felé vették útjukat, ahol az aranyasszonyok uralma, vagyis nőuralom volt szokásban. Három fia Ingus, Ágikán és Besse elkísérték az Etil folyóig, amelynek partján volt a híres Szőrme-Ata vásárhely, amelynek a legnagyobb késő őszi vásárán még részt vettek, majd onnan a fiai biztonságos vendéglátóhelyen hagyva anyjukat és kísérő lovasait, Magyarkára visszalovagoltak. A 865. év végét még megvárták Magyarkán a nőtlen maradt sámáncsoport tagjai, mivel az uruki vándorlók csoportja szintén megnősült és egy kis részűk Ordoszba indult, hogy részt vegyen a beavatottak legújabb sámánképzésén. Az aranyasszonyok újabban érkezett csoportjának pedig egy újabb hősi küzdelme kezdődött, hogy az uruki-magyarkai szokást meghonosítsák.
 
 
0 komment , kategória:  A HUNOK ARVISURÁJa 4-rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 97
  • e Hét: 1962
  • e Hónap: 13113
  • e Év: 278328
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.