Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Pethes Mária versei
  2020-01-26 20:00:30, vasárnap
 
 







PETHES MÁRIA VERSEI


Pethes Mária (Budapest, 1955. január 24.) költő, író, kiadó. Tanárai biztatására kislánykora óta ír. AlkotóHázat vezet Agárdon és internetes irodalmi oldalt működtet. Költő és festő. Munkássága igazi küldetés: szavai és képei letisztulttá varázsolják az embert, és szimbólumrendszerével olyan utat mutat, ami nagy segítségére lehet a megerősítésre vágyóknak.







Pethes Máriáról

Link


Link



Se bújva, se áldva

Link



A szerelem koldusa

Link











APOKRIF MAGASZTALÁS


Szeret engem az én Uram.
Ő az én pásztorom
Az élet tarlóján őrizget
és vigasztalón, fényképen
mutatja meg a dús réteket.
Tegnapjaim egyre mélyülő
dágványában terelget, s ha
elunja jámbor legelészésemet,
trambulinra állít és gyönyörködik
elrugaszkodáskor íjként feszülő
testemben. Tudja, vakmerő vagyok,
látatlanul bízom benne, és levetem
magam a holnapok beláthatatlan
mélyébe. Úgy hullok alá, akár
angyalszárny kitépett tolla.
Szép lassan, hogy Ő sokáig
láthassa produkciómat,
s mikor az üres medencében
landolok, összetört testem felett
megáll. Fejét rosszallón csóválja:
"Ez a cukahara nem sikerült
Próbáld újra!" s megteszem
sokadszorra, mert tudom, ha
az este leszáll, kiver a kővé
fagyott szerelem szántásába,
ahol a vetés elvetél, s ha
sohamegnemvalósulót' mernék
álmodni, időben fejemre üt a
bunkósbottal, csak hogy megvédjen
a csalódástól. Mert szeret engem
az én Uram. Ő az én pásztorom







BENNAKADT SZAVAK


Nem mondtam
Most meg minek
Bennakadt szavak ezek
Még ma is
azt a lobogást keresem
azt az örök mámort
Az aurora polarist
amely nappallá simítja a sötétet
a táj fölött lángol
tán egyszer újra szemedben
s úgy vonzza a légkör szemcséit
magához ahogy te engem
Vajon meddig hiszem
hogy visszatér az ismerős érzés
Átveszi a szóhiányos esték
hókaságát és beragyogsz
a szívembe középen
Nem rimánkodom
Ha ordítanék se hallanád
hiszen minden rendben
A legnagyobb rendben
Mint mumifikálódott magzatom
élettelen burokban bennem élsz
Suta szavakkal imádkozom
azt is magamban teszem
Össze ne zúzzam
tekinteted katedrálüvegét










BENEDICTIO


Áldalak, Uram, mert legelhagyatottabb óráimon
jósággal töltöd be szívem, így azok szolgálatába
állhatok, akik nem írják, hanem elszenvedik a
történelmet.

Áldalak, mert megtanítottál a viszonzás elvárása
nélkül szeretni, átadtad nekem a megbocsátás
félelmes fegyverét. Bízom benned, te majd
gondoskodsz a vétkesekről.

Nem esem a büszkeség kelepcéjébe. Száműzöm
hangomból a megvetést, ami könnyedén közönnyé
válhat. Vigyázok a szabadságra, hűségét
megbecsülöm, zúgását emberi nyelvre fordítom.

Nem akarok birtokba venni tárgyakat, elemeket,
magamon kívül senkin nem akarok uralkodni,
tudom, a hatalomhoz bölcsesség kell, hogy ne
aljasuljon zsarnoksággá.

Áldalak, Uram, mert szemet adtál, hogy lássam
a viruló mezőket, fület, hogy halljam a viharban
megsebesült vadvirágok panaszát, és képességet,
hogy feltámasszam őket.

Áldalak, mert hiába szaggatják szittyaszelek
türelmemet, újabb és újabb kísérletet tehetek,
hogy megállítsam az időt egy régi pillanatnál,
amit kiszépített a kegyes végtelen.







CSAPDÁBA EJTETT KALICKÁBAN


Felelősséggel tartozom
Neked Exupery rózsája
nem elég vagy rókája sok
Saját mércéim szerint élek
és csapdáimra gondolok
Én kapartam őket
Magamnak tíz körömmel
Csupa sár vagyok
Csapdába ejtett kalitkában
bepalizott madarak vagyunk
Ez már a tripla csavar
vagy a leszúrt rittberger
Az kéne ahogy akarod
Csak a hibbant rab dalol
Hallod valahol odalent mélyen
Tudom én Szépem
rendíthetetlen kényelemben
föntről nézed
ahogyan hajthatatlan
kincsemért ások egyre
míg kilyukadok valahova
Átfúrom a földet tudom is én hova
tán Brazíliába
Kockás füzetemben élek szabadon
Írom a jövőm és múltam lapozom
Nézlek esdeklőn csodára várva
és közben tudom ez az én csapdám
én kapartam magamnak tíz körömmel
Akkor most álljam a sarat
Tetszik nem tetszik zabáljam
vagy kenjem hajamra
és feleljek meg
a saját elvárásaimnak







AZ ÉLET ÖRÖME - PETHES ZOÉNAK


a hold gyermeke vagy
éjszaka te virrasztasz
és amikor a világ ébren van
te szebb világot álmodsz
az elcsigázott embereknek

véredben apád szenvedélye
anyád szelídsége kering megtalálod
az aranyvesszőt amit elrejtett az erdő
magas fű fedi be lépted nyomát
hogy a gonosz ne találjon rád

az élet tiszta öröme vagy ragyogó
fény a lét versenypályája fölött
szemedbe térnek nyugovóra a csillagok
és amikor szépségedben gyönyörködik
az Úr megbocsát nekünk

hangodban az Éden folyói csobognak
és kacagásodra virágot bont a fagyban
az illatos szegfű és ha altatót énekelsz
a kertben Isten hanyatt dől a fűben
hajából kiszöknek az ég ékkövei

nem kellenek fegyverek örök
a szeretet hirdeted a vadrózsának
bekiáltod a hangyabolyba béke
megsimogatod a derékba törött
szilvafa csonkját nedveiben felberreg
az élni akarás







AZ ÉN LITÁNIÁM


Jaj Vincze Mária
Szűz Anya Mária
szeplőtelen útján szöktél előlem
Az agárdi kertről meséltem
s te bágyadt mosolyt
virágoztattál fel szent fényben
ragyogó arcodon

Védőszentem Őrangyalom
lásd önző módon
még most is magamat siratom
Benned rekedtem
mint bennem holt magzatom

Méltatlan nappalok és álmatlan éjszakák
surrognak el felettem mint lelőtt
pörgő zuhanó repülők
Ott kerepelnek fülemben a percek
kivált a hajnal három óráé mikor
a viharvert agárdi kert füvére
a rózsák szirmára lehelted
a pirkadatkor felragyogó
színpompás harmatcseppeket

Az én litániám szétgurult szavak
Vacogó tudatom szakadt gyöngyfüzére







FÉLHOMÁLYLOK


mezítláb lépek a kifosztott időbe,
mogyoróbokrok lombjában ajtót
nyit a szél. a Vénusz őrizetlen parázs
az éjszaka egén. senki sem talál
rám, ha neved lángra lobban ajkamon.
hívlak. némán körülrepülöd sóhajom.

kölcsönadom a szemem, kövess
engem a szobába zúduló sötétség
folyosóján. dermedt agyag-ég mered
ránk a plafon. gyorsabban őszül hajam
fehéren izzó hamvadnál. a kertben
elgázolt gyík nyúlik el a hajnal.

piros körték bombázzák a földet.
szád leszek, csak ne vigasztalj
a majd szóval. kezem lesz kezed,
zúgjon simogatásod, mint viharos
Tó, hullámod ragadjon el.

szívemben álmok-álma, vágyak-vágya.
mellkasomban kimondhatatlan súlyra
ébredek. félhomálylok. fallá magasodnak
a fiókba zárt ereklyék. emléklabirintusban
tapogatózom. ki sosem találok.

add vissza szemem, nem láthatsz ilyen
nyomorultnak. add vissza szám, karom.
nem szólsz, ujjaid nem hárfáznak hátamon.
halott vagy. halott! édes angyalom. kioltom
arcod délibábját. szememből kiszabadul és
téged keres a megkötözött zápor.







GYÖNYÖRKÖDÖM


gyűrött szürke rongy a Tó
izmos észak-nyugati szél vágtat át
a magáról tűnődő tájon

kialszik a fény az ablakokban
mögöttük meghitt tárgyak
várakoznak régi fotókon elmúlással
dacoló mosolyok a huzat az asztalon
hagyott nyitott könyvbe lapoz

elgémberedett szárnyú pillangók
szállingóznak az alvók álmából
érhálózatukban a szerelem
mint eltévedt fecske keresi
a hűség útvonalát

látom amint leveted és a székre
hajtogatod munkában meggyötört
céljaidat felfeded szikrázó húsod
tündököl tőled a szoba

vágyamtól fűtött ágyba bújsz
úgy ölelsz mintha attól tartanál
érted érkezett a rémült redőnyöket
döngető szél

lábam karom közé fonlak szeress
súgom ne törődj a nyár hanyatlásával
az ismeretlen holnap szorongásával
véred sós szálaival ne kötődj a múlthoz
mint hullámtörő gáthoz a megfáradt csónak

a ma kisiklik ujjaid közül mint a víz
füledben üllő és kalapács csenddé
kovácsolja szavaimat ébren vigyázlak
amíg a fáradtság vámpírjai elengednek
ernyedt testedben gyönyörködöm










HETVENKÉTEZER PERCNYI FÉNY


Ablakom hattyúszárnya verdes
Rémülten a kitörni készülő orkánban
Tikkelő neonok a villámok
Meztelenkedő álmokra kardot
Rózsát tetoválnak

Mint anya rég nem látott gyermekét
Csitító békesség öleli magához
Lassan döcögő szellemvonatok
Hosszan elnyúló füttyét

Szemembe ülepedett gyémántporon át
Szivárványt nézek az égre
Ahol roppant bálnák hátán
Hosszadalmas és kimerítő repülés után
Imádságok pihennek meg

Viszonzatlan érzelmek miatt
Vízbe akarja magát ölni a Nap
Mindhiába tartóztatom
Nyílegyenesen zuhan
Önmagával elfogult tükörképébe
Egetrengető csobbanása
Ezüsthátú sneciket robbant a fövenyre
Hüvelyknyi farkuk megannyi metronóm
Réges-régi kolumbiai dal
Tempóját verik a tikkadt betonon
Már semmi gond
Végtére is
Ahogy a gazdagok pénzét
Bankok légkondicionált széfjei
Előírásnak megfelelő biztonságban
Őrzik a kolera kórokozóját
Lassan megbékélek a gondolattal
A szerelem egyre jobban
Hasonlít a korosodásában is
Délceg Florentino Arizára
Előbb azonban valakinek nem csonkolnia
De végérvényesen meg kell ölnie
A lelkem ahhoz hogy feltámadhasson

Így akarom még akkor is
Ha kínszenvedések közepette kell
Ráeszmélnem hogy akiket szerettem
Maradéktalanul kiégették
Belőlem az emberi érzéseket
Te vagy a kiválasztott
Itt és most kell megcselekedned
Nem tántoríthat el özönvízkönnyem
Isten úgyis elküldi a mindent
És mindenkit elnyelő szilás-cetet
Hatalmas hasában úszkálnak
A bókolásban elfáradt fák
Karodon a foggal-körömmel feltartóztatott jajok
A viharjelző pászmájával behálózott égbolt
Összegabalyodott álmaink
Rajtuk a hüvelyében kicsorbult kard a
Mozgásképtelen tiffany-rózsa a
Vérszegény csókot permetező hajnal
Ott evickélünk mi is
Halcsont-lemezek börtönében
Ötven napon és éjen át
Halálosan kimerülten
Szemhéjunk
Hetvenkétezer percnyi fény csapdája







HONTALAN SZAVAK


Fejjel lefele kellene élnünk, ahogyan
a mondák szerint az obukvák, hátha
akkor helyére kerülne a világ, és
visszatehetnénk a csillagrakományt

a felborult Göncöl szekerébe.
Szétcincált arcunkon sem fityegne
cafatokban a múltunk.
Apró darabokra hullunk,

mert egymásnak hátat fordítva élünk.
Tehervonat-napok trancsírozzák létünket,
és már hálni sem jár belénk a lélek.

Elüszkösödött reménnyel
folyton rossz helyen keressük Istent.
Hontalan szavak vagyunk a szélben.







A HONVÁGY ÁLLANDÓSÁGA


Ha álmaidban felsír egy vadgalamb,
anyád hangját idézi. Sokáig visszhangzik
benned, mint közeli találkozás öröme.
A bánat mágneses terében élsz. Az óramutató
kattanása megrezegteti a levegőt.
Három óra. Ez az elhalasztott exitus ideje.
Van benne valami fokozott boldogság.
Mint a késleltetett ejtőernyőnyitással végzett ugrás.
Nagy akaraterő szükséges ahhoz, hogy kellő időben
vessünk véget a szabadesésnek.
*
Az érkezés örömébe mindig egy elhagyott
helyszín fájdalma vegyül. Agyadba üreget váj
és belülről orrba vág a félelem. A vér kis térképet
pettyez ingedre. Azt böngészed, hogy
tévedhetetlenül megtaláld az utat a szecessziós
díszek alatt roskadozó fasorban. Fenyőcinke tolla
villan, mint vasutas zseblámpa fénye.
Félbehagyott versek zsongásában haladsz.
Állandó honvágy gyötör. Az öröklét ígéretét dalolja
feletted egy madár. Megrepeszti az ég kristálykupoláját.
Reggel ezért lesz a fűszálakon az a sok kristályszilánk.
*
A szerelem idolja, ölelkező fák Laokoon-csoportja
mellett mész és arra vágysz életed egyre szűkülő
terében, hogy megöleld azt, aki nem húzza át neved
az emlékezetében. Kiszolgáltatod magad az örökkének.
Ennél sebezhetőbb nem lehetsz. De már művészi szintre
emelted a tévelygést. Életrajzodban totemoszlopot
épít a veszteség, s az idő azok nevét faragja rá, akik szerettek.
Belevakulsz az emlékek ívhegesztő fényébe. Senki nem lát,
azt az egyet kivéve, akit ma megölelsz, s akinek sejtelme sincs,
hogy közben elmúlik az üresség, amitől annyira rettegsz.
*
Új helyet keresel magadnak, mint kedves tárgyaidnak
az életedben. A soha sem késő frázisának emlékművet
emelsz. Mint levélen billegő harmaton, átsüt emlékeiden
a Nap. Az elszakadás márvány keresztjét hordozod.
Sziklanehéz. Gondolatok matrjoskababáit rendezgeted.
Már nem kérdezel. A válaszok benned keringnek.
És tudod, melyik akad el a szívedben
majd egy végzetes napon.
*
Gránátalma illatú volt a kert. Hullott levelekre
fröccsent a leve. Akár a disznóvér, mondtad,
miközben én rejtélyes tárgyak körvonalába
kapaszkodtam, nehogy felszippantson
az átélt élmény. Vagy tekinteted mélye.
Ismerem a mindennapok nehézkedési törvényét.
Olyan elszántan igyekszem a magasba, ahogy
elnehezült hattyú száll fel a vízről. Idegen életek
csendjébe hallgatózom. A magamét már kiismertem:
borostyánba kövült bogár kiáltása. Rám fonódik
az öregség indája, én Szerelmesemre. És harmadnapon
úgy találnak ránk, mint vulkániszapba
zárványozódott emberpárra.







IDILL - Szerhij Zsadan költőnek


Legszívesebben
Hajlatodba ívelődnék
Ahogy alszol
Kék selyemlepedő hűse helyett
Megszelídített vágyat húzol magadra
Lobog veled az ágyterítő
Narancssárga ráncaiban rejtegeti
A halkan jujjogó tegnap éjszakát
A teraszon tangólépéssel
Kintornás szél suhan
Hajtja a verkli-idő kerekét
Kubai dalokkal szédíti a szemérmes füveket
És megcsilingelteti az ezüsthangú eolt
Sejtjeidben éppen most
Maghasadást idéz elő a nyár
És amíg szenderegsz
Egy végtelenített telefonkártya őrzi
Félbeszakadt vallomásodat
Hangtompítót kellene
Visszhangos véremre tenni
Fel ne riadjon
Nehogy a semmibe zuhogjon
Ez az idill
Legszívesebben melléd bújnék
De inkább nézlek
Azt is nagy titokban merem
Hogy álmaid huzata
Össze ne kócolja
A DNS-spirálon várakozó szavakat







IMÁDSÁG A KÖLTŐKÉRT


egy kérdés dübörög az éjszakában:
vajon hány sohatöbbé-t bír elviselni
a várakozás? porfelhőből font glóriát
hoz egy angyal, de beüti szárnyát
a fal kiszögelésébe.

szeretet sziget a kert, nehezen
vesz lélegzetet a tömény télszagban.
mikor olvad ki a remény virradata?
sötétben tapogatózik az ima:

uram, védd meg létfontosságú
dolgainkat: őseink nevét és álmukat,
hogy valóra válthassuk mindazt,
amire nem adtál nekik elég időt.
oltalmazd a fák között a mesteri
mutatvány: egy levél levitál.

védd meg szókincsünket,
hogy választékosan beszélhessünk
a szerelem áradásáról,
ami a legváratlanabb pillanatban
akad el valami azonosítatlan
hordalékban, mint zúgó patak.

pártfogold, uram az egyszervolt
szöveghűségét, hogy a gondjainkra
bízott szavakkal - az írás magasiskoláját
elsajátítva - rögzíthessük a legendákat.

óvj meg minket az önhittségtől,
hogy a szótagszámok ne téríthessenek
el bennünket az igazság elmondásától,
és ne elégedjünk meg azzal, hogy
lázban égő homlokára tegyük hűsítő
borogatásként a tenyerünket.

védd meg az idegennyelvre
lefordíthatatlan testbeszédünket,
hitünket, hogy fohászainkat
ne gyengíthesse a légkörben
lebegő brutalitás.

vigyázd szép édesanyanyelvünket
a vírusként terjedő rövidítésektől,
hogy érthetően emelhessünk szót
a történelmi ismétlődésekből
elszabadult korszak önzése ellen.







IMÁDSÁG A VIRÁGOKÉRT


ott szökdel az ősz a fákon, arany leveleket
rázogat a földre, hangosan aggódik értük
az ég. kicsit játszik velük, aztán elunja,
elejti őket a szél és mint kivert kutya
a kerítéshez dörgölődzik.

figyelnek bennünket a virágok. vajon melyik
álmodik helyettünk, amikor ébren bolyongunk
át a napokon? melyik követi tetteinket, amikor
úgy hisszük, egyedül vagyunk? melyik tudja
a választ, amikor ott rekedünk a nemtudomban,
és reményért könyörögve telekiáltozzuk a szabad
teret, a komor időben is konokul kitartó kertet,
fák évgyűrű-labirintusait, a tövükben hallgató
virágokat?
adjunk hálát ezeknek az a virágoknak.
itt állnak fejükön az elmúlás diadémjával,
amibe igazgyöngyöket fűz a harmat. jó, hogy
itt vannak bizonyságul arra, jövőre ismét
kinyílnak és az ég kékjébe emelik
új lehetőségek még kékebb zászlóit.

jó, hogy itt vannak ezek a virágok, mert
kihirdetik: számunkra nincs más hely,
csak ez a kert az örökzöld gyep szövetét
átszabdaló ösvényekkel, és nem lehet
elfordulni egy másik út felé.

jó, hogy itt van ez a kert, ahova éjszakánként
angyalok szállnak le, szárnyukat megerősíteni
spárgát kérnek tőlünk. ajtónk előtt hűséges
kutyaként fekvő küszöbünkön átlibbennek,
asztalunkhoz ülnek, ránk néznek és elsírják
magukat, mert ismerik történetünk végét.

és amikor a türelmes csillagok lehanyatlanak
a derengő égről, eltűnnek. egyetlen toll marad
utánuk, onnan tudjuk, hogy igazi angyalok voltak.

kifakul az alvó Tó színe, szél liheg fölötte,
színpompás lombokban fölberreg a rigó-
had, vadászó vércse lebeg az elkékülő ajkú
berkenyebokor felett. ősz van. hideg.
Istenkém, védd meg szendergő virágainkat.







JÚDÁS

Péli Tamás festményéhez


Megkeseredett a nyálam
előre kitervelt gyilkosságot
csókoltam a szádra
Testvéremnek hívtál
mellettem aludtál
pedig tudtad hogy
ványadt lábammal
ezért követlek
hogy egy várost mentsek meg tőled
Nem árultalak el
Sosem hittem benned
De már bánom a kiválasztó csókot
Téged kereszt várt
Feltámadás
Én gyanús üzletekben
kockára vetetettem életet halált


. . . .







LOMBJÁT VESZTI HIÁNYOD FÁJA


Ledér ősz
A természet nekivetkőzik
Nem egyéjszakás kaland lesz
Magára húzza a legszebb nyári álmot
Bennem még buja gyökérzettel sóvárog
De lassan lombját veszti hiányod fája
Alatta dióverővel levert fészek
Bűvölő tekinteted
Mitől a ruhák lehulltak rólam
Kagyló a homokszemet
Magába zárja az emlékezet
Hogy előguruljon a legárvább esten
Addig a jótékony idő rejteget
Akkor újra felsajognak
A megcsonkított vágyak
S én dermedten nézem majd
Amint a csillogó gyöngy halk koppanással
Szívem legtávolabbi sarkába megérkezik.







MAGAMRA ÁLMODOM


Magamra álmodom
minden szép napom
Azt a félénk vallomást
amit szemedben látni véltem
tegnap délután
Magamra álmodom
minden érintésedet
azt is ami meg sem esett
Mint vigasztaló ölelést
a legtisztább ingedet
és lágyan erezett kezed
mely ökölbe zárja
mostanában a régi tüzet
Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket
hogy azt a kevés áldásos percet
viszonozzam e kallódó éjjelen
de oly messze vagy az ágy túloldalán
mint árvízzel elzárt sziget







MAGASZTALÁSOK


megüli az ősz a tájat
a meg nem született dalok
fájnak legjobban a fáknak
rőt lángokat lenget lombjukban
a szél az aszfalt búsan búg
nincs kiút

mondom az igét
súgom ámen

uram szabadíts meg a kísértőtől
ezután másból egyen örömöt
más lelkéből oltsa szomját
nevem kimondása előtt némuljon el
mint családosok közt az árva
és sóhajtsa
nincs kiút

mondom az igét
nyögöm ámen

megszoktam hogy fáj bennem
már észre sem veszem rózsaszirmok
villognak a kertben felismeréseken zuhanok
át a kettősségbe a százfelé szakadásba
az egyedülségbe

köd őrzi a tájat
az elmúlás forgatja a mindenség kerekét
zűrzavar zörög a világban
szaporodik az elválás
az egyesülés utáni vágyban
a csönd fülsiketítő lármájában
zajok sunyi settenkedésében
az idő katatón kattogásában
a végtelent végessé varázsoló esőben

mondom az igét
lehelem ámen

surran a vágy
mint kövek között az ékszergyík
éltess engem
magasztalj a csillagokig
te drága senkisem







MEG KELL TUDNOD


Ne engem keress a nőkben
Meg kell tudnod hogy öltem
habár nem kézzel
de olykor azzal amit tettem
vagy amit megtehettem
volna de mégsem cselekedtem
Meg kell tudnod
hogy iszonyú háborúkban jártam
de jó vitézként álltam térdig
áldozataim vérében és
meg kell tudnod hogy mégis
mikor sziklaként magamra maradtam
borzalmasan féltem mert a homályban
álló szobán veszteségeim szellemhada
vijjogott át és körülvettek és vittek
volna de érted maradtam
Meg kell tudnod hogy legjobban
akkor reszkettem mikor
bölcs lelked tükrében
megláttam ember-arcomat
Ruhámat leszaggattam szemed sem rebbent
mikor sebeim megmutattam
Meg kell tudnod ha bilincsként fonódó kezed
ujjamról lefejtettem és szoknyám mögé nem
bújtattam az igazságot csak a minden tél után
jövő tavaszokra figyelmeztelek
azt is csak azért hogy férfi maradj
és bár sirattam a pillanatot
amit engedtem fényes sínre feküdni
s csak néztem a rajta átrobogó vonatot
tudtam képes leszel megbecsülni
magad és tiéddé lesz majd a világ
egyszer de meg kell tudnod
volt idő mikor léteden kívül az jelentett
boldogságot és semmi más
hogy haldokló Édesem
ágyánál még eszméletében elzokoghattam
amit tegnap Te mondtál
mikor kétségeim súlyával rád omoltam
szeretlek Anyám







MICSODA NAPSZAKOK


micsoda hajnal ez Uram
megint tócsába fagyott üzenet
ima végéről lemaradt ámen
vagyok

a világ egy elfelejtett szóba
takaródzik jegyzetelek hogy
fennmaradjon szavaimra nézek
olyanok mint a macskának fogott
snecik a vízzel teli vödörben

magánhangzók emlékezetében
földuzzad a szó kiválasztja
az idő megméri vele a testek
és lelkek közötti távolságot

megkezdődik az ég tornácán
a reggel hazug mozdulatlanság
öleli a reményt rejts el engem
tiszta tekintetedben uram

micsoda csendet vasalgat a táj
nemtörődömség a gyűrődésekben
a parkőr botjára szúrt szemét
fekete sárkány-zsák kitátott
szájába kerül

a dél elillan mint odakozmált étel
szaga elveszi az étvágyamat
becsap a délután is homály csilingel
de a régmúltból érkező szél hibáimat
sorolja és az úszószigetek közötti
szabad víz felé terel

az alkony szép tavaszom ölelésébe
gömbölyödik a városban tovább
kóborol a csend és éhes rókák
tekintetében szikrázik álmaimat
igénylik az elveszett lelkek

hirtelen zuhan a nap a Tóba
kavicsot dobok utána a víz által
keltett mandalába örvénylik
tükörképem szemhéjam alatt
húzza meg magát a fény

fekete szárnyát teríti a tájra
az este feltámadást vár az éjszaka
átkozott hideg van tájolóját vesztett
madár röpte ventilátoroz







MINDENNAPI INGÁZÁS REZONANCIÁJA


náladnál jobban csak ezt a
várost gyűlölöm
hagymaszagú aluljáróival
ahol másnapos gyros-maradványokat
húz karóba vulgáris fémrúd és
örök kótyagosságban tántorgó
koldusok gyűrűjében tolongok
vágóhídra hajtott bárgyú tömegben
hétfők zúzzák porrá serényen a
vasárnapok oltárán hagyott
imádságokat mert folyton
szembeszegülök fiatal testüket
Dunába vető társtalan csütörtökökkel
dacolok a számító érzéketlenség
fagyos realitásával és arcomon
védekezésül a közöny maszkját
viselem nehogy valaki még egyszer
megpróbálja megszólítani a lelkem
beroskadt tárnájában kucorgó embert

*

náladnál jobban csak ezt a
várost szeretem
a tóra simuló végtelent mert
helyetted ringatni karjába vesz
fűz leomló haját fésülgető és
kabátom alá nyúlkáló parázna szelet
Nemfogi-tisztás nádsikátorából
párjukat vesztett hattyúk gajdolását
az estékkel összeforrt reggeleket
Holdsugár ezüstjét valahányszor
menyegzői fátyollal koszorúzza fejem
Velence fény-gyöngysorát a hegyen
mert bizonyosság rá hogy történjen
bármi túlpart mégis létezik és a
fénytörést ami közel hozza szinte
megérinthetem a makettnak látszó
templomot és igen még a nyáron
tóba dobott álom csalárd ígéretét is
amint most jégtáblák szikéi
közt nyögdécsel - fals ária
akár süketszoba nyeli el
hangjait echótlan szívem







MINDIG MARAD HELY


nem kérdezem
szemed vize mennyire karbonátszegény
ahogy te sem tudod
mennyi mérget oldok ki a világból
könnyeimmel

alámerítkezünk egymás elhagyatottságában
és még egy szalmaszálat sem szorítunk fogunk közé
hogy életben tartó levegőnk maradjon
de mondd
meddig bírjuk
ha szívünkben mindig marad hely
egy tőrnek







NAPSZAKOK DICSÉRETE


Hajnalban elnéztem ébenfa-arcát. Írisze
célköre hipnotizált, garabonciás ruháján
Nap-Hold rangjelzés ragyogott. Délelőtt
kézzel faragott bárka-mosolyán ringtam,
és meghatódtam útelágazásban térdeplő kérdésein.
Délben hallottam a Fogadalmi-templom előtti téren
földre hullani Krisztus csörömpölő pléhkönnyeit.
Délután elhittem nyárfák hóvihar-zokogását,
és lebilincselt összecsendüléseink harangzúgásától
meghibbant galambok röpte. Este apátlan-anyátlan
csókokat szitált mennyből az angyal, és láttam az
égre szabadult csillagok ívfényében az acélossá
kovácsolódott reményt. Éjjel testvériesen megosztott
sóhajok hárfáztak andalító dalt hétfátyol táncomhoz.







ORFEUSZ IMÁJA


nem értem ezt az őszt, Uram. dicsőséged
elragadja a macskatalpakon settenkedő
homály. milyen mérték szerint szabod ránk
büntetéseid? mi lesz az útra kelő fecskék
torkában a hűség hangjával, csőrükben
a mezők learatott lángjával, a villámmal
jogfosztott búzaszemek bánatával, amiért
nem kerülnek a kenyérbe.

kiterjedt esőket zúdítasz ránk, irkám
lapján elmosódnak a betűk, kátyúban
vesztegelnek az irányadó csillagképek.
régen értettem a beszéded. az idén sűrű
agyagtakarót dobtál az útra, amiben a
kezdet elfogadta a balsorsot, otthonunk
falán sötét szárnyakat bontott a szavak
zűrzavara.

összeroskadt a nyár a gyászba öltözött
fák kapujánál, és az elvadult levegő
pusztulásra ítélte hangom, de én itt
vagyok szabad dalnok, szülőföldemen.
gyökereim szövedéke biztosan tart,
felismerem legyőzhetetlenséged
morajlásában magam és elszántan
mondom: ideje van a dalnak.







ŐSZI VÁZLAT


Tört szívemre
rozsdás levél billen
Közönyös küszöbömön
fázósan topog
hívatlan vendég a magány
Felhők készülődnek
elsírni sötét gyászukat
Dérrel csatázik füvek hada
kardjuk élét harmat csorbítja
Tetten ért szerető
rongyait sietve kapkodja
magára az ősz







ŐSZÜLŐ


Hirtelen vetkeztek le a fák
mint idegen szobában találkozó
titkos szeretők
Divatos rőtbarna ruhájukat
a fonnyadó fűbe dobták
Kitakart szemérmükre
ködfátyol terült







PORTRÉ


Áldottak legyetek pórázaitoktól
megszabadult utak. Honnan vesztek
a magasztos pillanatokhoz, az élet
újabb csodáihoz vezető erőt, hogy
ennek a regékkel terhelt tájnak
győztese legyek?

Honnan vesztek jogot, hogy arra
ítéltessek - amióta világ a világ -,
hogy páratlan szavakért bolyongjak
ebben a véremben hordozott,
hitetlen országban?

Hiszen az álom nem csak az enyém, de
a hűség csillagképe alatt élhető létre
vágyóké is, akiknek útját elvágja
a szeretett vidék fűpallosa.

Amerre járok az elnémított kutakból
homok csorog. Kitartóan keresnek engem
az eskük túloldalán rekedt szavak, hogy
minden segítség nélkül megtaláljanak.

Arra vagyok hívatott, hogy csókommal
felnyissam a kövek szemét és az igaz
szerelmet hirdető madarak kórusában
daloljak akkor is, ha úgy lelem végem,
ahogy egy falevél a kő tágra nyíló
tiszta tekintetében.







PROFÁN DAL 45 ÉVESEN


Létköznapi álmokfutó vagyok
de nem sírástudatlan
Munkamerülés
és komorfekély gyötör
Bérelmeszedésem van és
ámítószerfüggő lettem
Békés egymás mellett félésben
van hogy éhesdeden alszom
Valakitől cukorbájt örököltem
De érdekmázasságot
soha nem kötöttem
Banyaszült meztelen
mutatom fel a korpás deliktit
s majd fogatlan prókátor
koromban mondom el
hogy minden egyszerű
a vajbajutottaknak







A SZABADSÁG HULLÓCSILLAGA


alkalmatlan vagyok
ebben a korban élni ami a gyűlölet
hatalmában tetszeleg
anyám jósággal fertőzött vére
kering ereimben hiába háborgok
az igazságtalanságok miatt
a csordában leghátul van helyem
elsőként rajtam marakodnak a ragadozók
vigaszom hogy a falka haladását
áldozatommal felgyorsítom
szegény barom az utolsó
szó jogára van alapom ezennel
kinyilvánítom bár a kutyát sem érdekel
hogy nincs bakancsom
így listám sincsen jobb láb bal láb
teljesen egyre megy az út
nem rómába a halálba vezet
a szabadság hullócsillaga vagyok
de sosem leszek hűtlen a békétlenség
földjéhez mert szüntelen éltet a remény
hogy egyszer fényemtől megrendül és
fölkel a hátán henyélő hegyek ellen
csak akkor nyugszom meg
ha a süket síkságon szétszórt szavaim
alá temetnek







A SZERELEM JELZŐTÜZE


én szépem, hogy el ne tévedj a rozsdás félhomályban,
kigyújtom szívem lényegét: a szerelem jelzőtüzét.
lassú esők tanulják a boldogság összhangzatát,
nélküled nem tudom elénekelni a szólót, hiába
merítek szavak karsztvíz forrásából. bele sem
merek gondolni, mi lesz, ha kifogy.

éjszakánként csontjaimban kemény telek zúgnak.
a templom tornya alá menekítem álmainkat.
tudom, egyszer kiválsz a nyirkos csillagképek közül
és helyreáll az ég rendje. csak el ne vessz
a köhögésre ingerlő ködökben, mert akkor végleg
elnémulnak a kertben a pókhálók hárfái, és a sok
sírásba belevakulnak a fiókba temetett fényképeink.







SZILVESZTERKORTY


Fenékig ürítem
elbaltázott életem
A pohár aljáról
kicuppogok minden cseppet
Bőröm alá akaszkodó
bogáncsokat vedlek
Fásult napjaim düledeznek
Álomittas holnapjaim
világítótornya vezet
Buldózerrel jövök
magam alá gyűrök
gondterhes emlékeket
Simára gyalulom szívemet
Óriás kuglival leütöm
minden jajom és nyűgöm
A szerelembe fonódom
és világgá kiáltom
Elveszlek boldogság
Oltár előtt esküszöm rád
Utolsó tétem teszem
Kockámat elvetem
kihajt belőle sanszom
ahogy karácsonykor
az elhagyott kaktusz
Lakatlan szívembe ragyogja
rózsaszín álmát
Szerelem aludj
Álmodj velem
Lelkedben nevem
Várlak és nem ölelek mást
csak a henger alakú párnát
Széles ágyon legénykedem
napról-napra több a helyem
Hiszek a keskeny ágyban
egymásba zsibbadásban
Hiszek a télre érkező nyárban
a fészeképítés igazában
az élet humorában
Hiszek a pajkosságban
Aztán nesztelen fellépek
életem párkányára
Múltam rongyaitól megszabadulok
s miként Szent Ferenc karom kitárom
a madaraknak prédikálok
egy percig sem félek
hogy lezuhanok







SZÍVEM PIRAMISA


"Szívem piramisa nyughelyed
lüktető vérem gyilkos tehervonat
zakatolja az éjszakába
égbekiáltó árvaságomat"







SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ


Kettőezerötszáz-
nyolcvanegy napon
és éjen át vittelek
a Nagy László-i
túlsó partra
Kettőezerötszáz-
nyolcvanegy napon
és éjen át hittem
a nagy vizek csillogását
semmi sem fakítja
Már háromszáz-
negyven napja
magányosan evezek
törött csolnakomban
Lámpásom sincsen
túlpart sincsen
De újabb
kettőezerötszáz-
nyolcvanegy napon
és éjen hiszem
hogy megtalállak tavaszi
virágfakadásban
nyári záporokban
cikázó villámok
vak szünetében
csikorgó telekben
s óvatosan
fogam közé vehetem
megfáradt szíved







18 ÉVEN FELÜLI veryTAKEcseppek


kéjre tapad
szívókorong-ajkam
"dédelgess" - súgja -
"neked növök nagyra szentem"
lába közt ringok mint
tengeren kecses hajó
az élet ölére gondolok
onnan hullik nyelvemre
cseppjeidből a só
ez az a ringás
amire zigóta koromból
emlékezem
ujjbegyeddel simítsd
mellem csúcsát
tejeskávé színű és kemény lesz
mint bimbó mit ablakod
alatti rózsabokron
felejtett november

*

most... most
állítsd meg a bolyongó
bolygót ahol
ezeregy mesés éve
először egyesültünk

*

nézd a csellót
csípőm és derekam formázza
húzz vérforraló nótát
arany-vonó díjasom

*

folyton kész vagyok rád
....és tőled
a világ legGébb pontja
VÁR

*

hagyd a gondok seregét
tedd vendégoldalamhoz
petrencés rudad
heverj mellém
illatunk is illeszkedik
maradj férfi
én majd az égre
sikoltom: Istenem!
...Még!... Ne még!

*

az egyszer maníros
te jobban festesz
de most mindenről
feledkezz meg
szád-nyelved ecset legyen
fess a testemre
leendő holnapot
mikor hajszál híja
hogy meghalok
foglald el honod

*

tollas a hátad
ebben az ölelésben
váltál kísértőből kerubbá

*

ringatom számban
neved betűit
mint kölkeit bölcsőhal
atlantiszi nedvek a lepedőn
az óramutatók ki tudja
hányszor váltak eggyé...
nyögdécselő számlapon
ringlispílezik az idő...
tikkadtan szédül alá
az éjszakával egybeforrt
hajnal










AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN


Közös otthonunk lábtörlője voltam
Küszöbünk elé simultam
Nem féltettem gyenge testem
Átviharzottak felettem tékozló tegnapok
Időnként kiráztál vagy leráztál
Rólam minden port mit lábad ott hagyott
Kikopott középen szívtájékon egészen
A felirat: velkám
vagy mi volt ott
ha én azt tudnám

Fellázadok és eltűnök hirtelen
Lábad nyomát is elviszem
A tiprást majd feledem
és tudni fogom
megtanultam hogy
ne adjam annyira magam
ne terítsem eléd a szívem
Megvádoltál hogy a pénzed
kell csak nekem
úgy hitted ideláncolhatsz
de én hiszem
hogy önfeláldozásom ingyen is megérte
Na vége
Elmegyek innen
Nem búcsúzom
pedig az nagy divat
Nem hívok siratóasszonyokat
Még ezt napot felpróbálom
Úgy se jó semmire
csak rám
és elhordom kopott irhám
Holnap új lábtörlőt veszel
A régiről megfeledkezel







VANNAK GYEREKEK


Vannak gyerekek
akik tekintetükkel
gravírozták szívünkbe
elévülhetetlen bűneinket
akik révült rettegésbe
temették haldokló reményeiket
Vannak gyerekek
akiknek altatót
szögesdrótra fagyott jégcsapon
szél orgonázott
pilláikat megváltásként
zárta le az álom
és anyjuk helyett falhoz
lapultak egy deszkaágyon
Vannak gyerekek
akiket a gyerekkorból nyomban
hajlott korba vetettek
akiknek vezényszavak
gyalulták le arcukról a mosolyt
és csontsovány ölükben
nem játék baba
a borzalom ringott
Vannak gyerekek
akik kiéhezték a békét
megszomjazták a csendet
és akiknek szíve fölé
törvény varrt csillagot
kokárda helyett







VANNAK SEBEK


Vannak sebek
Melyeket vitézül állunk
Harcában elveszetteket eltemetjük
Szívünkre pecsételt heget
Szédülten cipeljük
Míg sírba szállunk

Vannak sebek
Amelyeket angyalkéz
Simít homlokunkra
Ostorcsapásként fáj a kínja
Érzékcsalódásunk vezeti
A becéző kezet
Akiét vártuk
Holtabbnál holtabb nem lehet

Vannak sebek
Melyek intő jelként
Hasítják fel emlékezetünket
Ostobán feledjük régi tanulságunk
Újra és újra vesztesekké válunk

Vannak sebek
Melyek egy illattól
Régi kedves dallamtól
Rekedt szirénák búgnak fel bennünk
Dobhártyánkat bezúzva
Érrendszerünket felrobbantva
Emlékterrorral törnek ellenünk

Vannak sebek
Melyek begyógyíthatatlanok
Folyton felfakadnak
Kötésükön átüt a bánat
Melyeket mindig felkaparnak
És örökkön-örökké fájnak

Vannak sebek
Melyeket szívünkön rejtve viselünk
Senkinek meg nem mutatjuk
Csak magányos éjjeleinken
Emeljük az égre csendben
És titkon megsiratjuk







VÉNASSZONYSÓHAJ


Uram
a kéretlen öregség a legnagyobb bú
mit egy szép nőre mérhetsz
Testem hajdan volt üde koszorú
mára egy merő penye lett
Már csak jótékony gyertya fénye
mellett veszek fürdőt este
hogy ernyedt lankáimon ne legeltesse
szemét óvatlan Senki rám ne vesse

Ilyenkor lanyhult halmaim alól
előkerülnek sodrott bagók
Bár fáj hogy mind kevesebben adják
mit oda rejtve dugok
ahogy az is hogy senki sem
keresi fel az egykor áldott zugot
Ó szép Kincsem
Fájó Nincsem
Múlttá lesz minden kegyem
Mézes résem halma
dús díszét hullatja
Ványadt karom nézd hogy letyeg
Feszessége enyészetbe megy
Szűkítem ruhámon a dekoltázst is
és folyton nevetek úgy kevésbé látszik
hogy a divatos táskát
- hiába minden - nem vállamon
szemem alatt hordom
és tudom ráncaimban elsüllyed a krém
mégis vastagon kenem arcom reggelenként
hogy elfedje az álmatlan éjszakák
oda bőszen vésett mélyülő nyomát

Hidd el Uram én azért nem alszom
mert álmomban tör rám mindig a vágy
ezért ébren vagyok
és imádkozom hozzád jó Uram
hogy küldj elém már
egy hasonló vénet
aki legalább egy héten egyszer
- legyen hát kétszer -
nemcsak azért nyomná ágyát
hogy egyengesse sorvadó hátát
de vágyakozva heveredne
az elhagyott kerevetre
és szelíd erővel vonna maga alá







VÍZKERESZT


Már le kellene szednem a fát
Az ünnepnek vége
Az angyalok mással törődnek
Az ajándékok újdonsága lejárt
belesimultak a hétköznapok
szürkeségébe
Hordjuk és elhordjuk mindet
és magunkat is velük
Nincsen csak emlék a csendes éjről
a szemünkben gyülekező könnyekről
is megfeledkezünk
A szeressük egymást belefagyott
a mínusz tízbe tizenötbe
de ez a fácska itt akar állni mindörökre
Levéltüskéit vígan méregeti
nem billegnek rajta a díszek
bár a szaloncukor papírok
már üresen csörögnek
Törvény szerint le kellene szednem
de még idézgeti a meghittséget
mint szeretet-felkiáltójel
hívogat egy angyalt az enyémet











 
 
0 komment , kategória:  Pethes Mária   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.07 2020. Augusztus 2020.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 5 db bejegyzés
e év: 178 db bejegyzés
Összes: 3977 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1023
  • e Hét: 14564
  • e Hónap: 16723
  • e Év: 409607
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.