Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Rónay György versei
  2020-01-23 17:00:02, csütörtök
 
 







RÓNAY GYÖRGY VERSEI



Rónay György (1913-1978) József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, országgyűlési képviselő. 1943-tól az Ezüstkor, 1945-től a Vigilia szerkesztője. Ismertebb művei: Petőfi és Ady között (tanulmány, 1958), A város és a délibáb (versek, 1964), A párduc és a gödölye (regény, 1978). Angolból, németből, olaszból és franciából fordított; egyik legnépszerűbb munkája Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című regényének fordítása volt.

Első verseiben a Nyugat ,,harmadik nemzedék"-ének jellegzetes témái szólalnak meg, melyek elsősorban világirodalmi kultúrájukkal keltettek figyelmet. Elsősorban Babits Mihály költészete ösztönözte, de hatottak rá az ún. neokatolikus irodalom legnagyobb alakjai is. Keresztút című regényének megjelenése után (1937) támadások pergőtüzébe került, és évekig különböző álneveken írhatott csak tanulmányokat a katolikus lapokban. Költői fejlődésére hatást gyakorolt a francia irodalom iránt érzett vonzódása.








ARS POETICA


Csak tartani a tollat mozdulatlan,
s várni, míg saját súlyától lecsöppen
róla a vers.
És beissza a föld.










ADVENT ELSŐ VASÁRNAPJA


Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!







AJÁNLÁS

Nellinek


Most,
halálom napjaiban
még egyszer összegyűjtöm,
amit a földön kaptam,
barátságot, szerelmet,
hűséget, örömet,
szeretetet, ragaszkodást,
szépséget, tisztaságot,
jóságot, önfeláldozást -

és egy utolsó lendülettel
fölmutatom az égnek -

Egyetlen vagyonom -

Fogadjátok szívesen, Mennylakók.







AMIKOR A FÁKAT KIVÁGTÁK


Aznap a madarak késő estig zokogtak,
a stiglic jajgatott, rémülten verte szárnyát,
s harkálylelke sokáig kisértett még a lombnak,
amikor a fákat kivágták.

Hány évtizedbe telt, míg ilyen nagyra nőttek;
míg fölénk boltozódott terebély lombjuk áldón!
S pár óra lám elég volt, hogy elpusztítsa őket:
kivágták valamennyit egyetlen délutánon.

A tiprott harcmezőn zöld vértócsák a lombok,
a holt gigászok fölött emlékük gyásza reszket.
Jajszó nélkül állták a fejsze-sorsot,
és mind egy szálig odavesztek.

Gyérülnek erdeink, fogyatkoznak a fák.
Lesi a fejsze már a jegenye sudarát.
Hány tölggyel leszek árvább hány lombbal még kopárabb
míg egy szép napon engem is kivágnak.

Tüzelhet már a nap, nem véd meg tőle árnyék.
Lomb többé nem fedez, csak a hiánya fáj még.
De néha valami zsongást hallani éjjel:
a holt fasor beszél egy álombeli széllel.

Mint koporsón a rög, úgy csattognak a fejszék.
Döbbenten néztem a gesztenyék pusztulását.
Félig-meddig az én életemet temették,
amikor a fasort kivágták.







BORDAL


Ringatódzva,nagyon halkan
szól a zene az Avarban;
aki húzza, nem is másnak,
húzza inkább önmagának,
tünődve.

Mint a költő: el-elréved,
kémleli a messzeséget,
írna is meg nem is irna...
Minek írjon? - S dala sírva
kicsordul.

Ceruzája lassan halad,
egy-egy emlék reá akad,
árnyékot vet, le is válik
s mint a csillag, úgy sugárzik
tünőben.

Fölkel a hold, hideg fénye
rászitál a gesztenyékre,
mélyül a bor színe tőle,
fátyol borul az időre
s elalszik.

Én is hívlak... Gyere álom,
vess fodrot a szempíllámon,
mosolyodra komoly árnyán
hadd gyúljon ki a szivárvány
ragyogva...







CIGÁNY


Alszik a hegyoldal. Egy óra után
nyugovóra tér a tücsök is Budán.
Lámpa se világít, legföljebb ha halk
gyöngyökkel alant a pesti Dunapart.

Magam vagyok ébren. Hallgatom, a mély
csöndben ahogy hűsen lélekzik az éj.
Csillagok az égről ablakomon át
kémlelik a tollam fekete nyomát.

Rím felel a rimnek; telik a papír.
Manapság a költő csak éjszaka ír,
s akkor se röpíti szárnyakon a láz:
józan dala inkább lassú dadogás.

Mint cigány a brácsán: hol itt,hol amott
találomra pendít egy-egy dallamot;
de mire a hangszer. minden húrja zsong,
kedvét szegi húzni nem egyszer a gond.

Leteszi vonóját. Kérdi: mire jó?
Lassan foszlik szét a fáradt zeneszó.
Utána fülel még. Nem ilyet akart:
fénylőt, lobogóbbat, lángot, zivatart!

Villámot, olyat, hogy ahova levág,
vesse szét a sorsunk kocsmája-falát,
tisztítsa tüzével a szolga tüdőt,
hadd igyék már végre szabad levegőt!







DUNAPARTI ELÉGIA


Hűs este borul le a lomha Dunára,
a svábhegyi lejtőn már kékül a pára,
s szemközt ha időnkint ház ablaka tárul,
fény siklik a vízen csillanva Budárul.

Gőzös köpi füstjét, lassúdan alámegy,
tűnődve tekintget utána a Várhegy,
és fönt a tetőn a torony lila árnya
mint játszva papírból ha volna kivágva.

Ellankad az élet, nyolc óra, sötét lesz,
elrejteni vágyik a szív amit érez,
de mint a pohár ha csordultig a bortul:
halk éneke habzik s egyszerre kicsordul.

Nem forrva, miként rég, hogy győzne világot,
nem árad a dal már, csak egyre szivárog,
csermely, tovasiklik, kanyarog szelíden,
fodrát veti néha, ha csobban a rímen.

S mint vándor ha hajlik, s nem szomjan, az érre,
hanem tükörében hogy önarcát nézze,
úgy várja a költő, formázza-e képét
csüggedt dala tükrén a kúsza sötétség.

Mert tompa szavára a messzi nemes fény,
hiába esengi, nem gyúl ki az Eszmény;
volt érte csapongni az imént még bátor,
ma már riadozgat a vágy magasától.

Bírná hisz a lélek! - de győzi-e hanggal?
Mögötte komorlik kardjával az angyal,
s bár röpte merészen ívelne az égig:
megvillan a kard és tollát lemetélik.

Ül szárnyaszegetten, s ha hívja hamar szó,
nem lesz tüze izzóbb, se kedve viharzó,
szorongva tünődik, bólongat a szóra,
s tapintja, míként ver mellében az óra.

Már gyáva a harca, szép perce: ajándék,
csak nézi, hogyan nő a vízen az árnyék,
s mig egyre sivárabb világa határa,
"világokat álmod a világ hátára".

S mit kézzel elérni kinyúlni se mer már,
alighogy az álom meghozza, jaj elszáll;
kapdosna utána: illetne csak árnyat!
s ujját lepi nyirka a puszta homálynak.

Lehajtja fejét, vár, az éjszaka tompa sötétje
megejti, magánya befonja,
haját simogatja a hűvös enyészet,-
s keblére hanyatlik a semmisüIésnek.










EPILÓGUS


Ibolyaszálat leltél az avarban.
Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben
kékje.
Katicabogár baktat az országúton.
Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
gyepére.
Csillag csillog a harmatos füvön.
Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
hajolj le hozzá.
Bárányokra késeket köszörülnek.
Ne engedd!
A világ héja-karmában galamb sír.
Mentsd meg!







ESTE A GOLGOTÁN


Sírjukba visszatértek már a holtak.
Pihent a város. Az utakon át
őrök cirkáltak. Fönt a katonák
a csárdában kockáztak és danoltak.
Beesteledett. Józsefnél zokogtak
az asszonyok. A szoba ablakát
elfüggönyözték. Annás lakomát
adott. A kutyák ugatták a holdat.
Magdolna ott állt az üres kereszt
tövén. A Mestert alkonyatkor levették.
Sírt. Félt. S egyszerre látta: az ijedt ég
alatt a szégyen fája nőni kezd,
a karjait a végtelenbe tárja,
s az alvó Földre ráborul az árnya.







FEHÉRVASÁRNAP


Hiszek, mert láttam. Nem voltam veled
A fájdalmakban való osztozásnál,
De tapintottam öt meleg sebed,
azóta tudom, hogy mire szántál.
Nem is kérem többé, hogy tégy jelet,
Mert főbb jelem van minden tanúságnál,
hitet rólad most már én teszek,
Hogy Te is tégy majd rólam az Atyánál.
Boldog, ki hisz, ha nem lát is. De én
Nem hittem, mert nem láttalak, s kemény
Értelmem lázadt, míg jöttél s legyőzted:
Hogy boldog legyek, szívemben vigyem
Az Isten bizonyságát, és hitem
Tanúskodjék, Föltámadott, felőled."







FEKETERIGÓ


Odafenn a fenyőfa hegyén,
mindig a legtetején
fütyül a feketerigó,
fütyüli, hogy élni jó.

Már szinte az alkonyi égen,
fekete pont a bársony kékben:
mintha egy kotta fekete feje
hirtelen énekelni kezdene.

Vagy mintha a Tavasz keze írna
víg verset az égi papírra;
tintája az öröm, a remény:
mint gyöngy remeg a tolla hegyén.

Azután nem bírja tovább
a tulajdon gondolatát:
kis szíve boldog bódulatát,
s azt, hogy oly gyönyörű a világ:

Lecsöppen a csepp örömében,
s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,
mindig, mindig a legtetejében:
csepp öröm a világ tengerében,

amitől az egész Föld fényes,
amitől a világ színe szép lesz,
s az áttetsző alkonyi oldott
kékben a világ szíve boldog.

És habkönnyű lesz, aki hallja.
Visszhangzanak a szívek a dalra.
Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!
Taníts meg örülni, feketerigó!










FIAMHOZ


Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier —
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.







FLOXOK


Ha ezt el tudnám mondani neked.
A fákat. Ezeket a színeket.
Meg az utolsó floxokat a parkban.
Fájdalmasan szép. Mert elmondhatatlan.







HA ELJÖN


Ha eljön majd éveid számadása,
és véletlen, betegség, háború
kiszólít e hol szép, hol iszonyú
vendégségből maradandóbb hazába,

melyre gondolni sem kivánsz, hiába
költözött annyi veled egykorú
társad előtted át, hogy szomorú
példájuk intsen a megjobbulásra:

mi lesz akkor, ha hirtelen megáll
benned a vér, a lelkedet a halál
oszlásra érett burkából kirántja?

Tünődtél rajta már: ha menni kell,
Gazdád silány sáfára, mit viszel
mentségedül az elszámoltatásra?







A HAJÓS HAZATÉRÉSE


Ez az a föld, ahova mégis, mindenhonnan visszatérünk.
Ahol a vén hajós, hullám zúgással a fülében, végül is partra
lép.
Letérdel, megérinti kezével a homokot, kortyol egyet a
szélből,
s a tengerként hullámzó réten át elindul lassú léptekkel a
Ház felé,
mely ott van valahol a dombokon túl és várja, akkor is,
ha nincs már.

Igen, ez az a föld, szól magában a vén hajós. Most már
tudom,
mindig is ezen álltam, egy hajó padlatán, a recsegő
deszkákon is.
Mindig is erre támaszkodtam, láb heggyel, térddel és tenyérrel,
ezért nem bírt a hullám elsodorni. Soha, és semmiféle hullám.
Mindig volt egy titkos vitorlám, s ha pozdorjává tört is
minden árboc,
egy titkos vitorlám minden hajótörésben a Ház felé röpített.

Most már tudom, szól magában a vén hajós. Ott, túl a
dombokon
van egy forrás és vár, ha rég bedőlt is. A tenger sós
sivatagában,
a meddőség rángó görcsei közt, most már tudom, hogy mindig
abból:
abból a vízből ittam akkor is, ha réges-rég kiszáradt.
Ezért nem vesztem szomjan. S van ott egy füge fa: azért nem
vesztem éhen.
Megyek és megkeresem azt a forrást. Megyek és megkeresem
azt a füge fát,
gondolja magában a vén hajós, és fülel, ugat-e már a kutyája.

Később leül a puszta földre, elszórt téglák közé, amik még
megmaradtak.
Törzsét ingatva dúdol, forrást és füge fát dúdol magának,
és házat is talán, hol meghúzódhat éjszakára, akkor is, ha
nincs már,
Álmában néha fölriad, vaksi kézzel kinyúl, keresi hű ebét,
hogy csendesítse.

Csontokra süt a hold. A dombokon túl hullámok csaholnak.







HALAK


A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Nézik a kék vízáradást
és hallgatják a hallgatást.
Mert a hal sűrű szálkaváz,
köré rakódott hallgatás.
Mély, kocsonyás csönd, mit a hal
páncélos pikkelye takar.
És ha lefejted a pikkelyét,
halpénzek hullnak szerteszét,
hullnak a halcsönd pénzei:
hártyává száradt könnyei.

A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Vakon bámul ki pikkelyük
páncéljából bús halszemük.
Fogatlan szájuk kis, kerek
buborékokat ereget.
Száll buborékra buborék:
ez a vízmélyi halbeszéd.
Fölszínre buggyan gyöngyözőn,
s megsemmisül a levegőn,
az ég alatt, a víz felett
a gyöngyöző halüzenet.

Hallgatnak bölcsen a halak
a víz alatt, a víz alatt.
A víz fölött ül a halász,
és ő is csupa hallgatás.
Két hallgatás közt a horog.
És nem mozog. És nem mozog.
Végén a légy: fekete pont.
És nézi lenn a szürke ponty.
Fönn meg a halász a botot.
És nem mozog. És nem mozog.
Hajnaltól délig és tovább,
nézik egymást a horgon át.
A víz fölött, s a víz alatt:
hal halászt, s halász halat.
És lassan nem is tudni már,
kit várnak, s ki az, aki vár:
halászt hal, vagy halász halat,
a víz fölött, vagy víz alatt,
s a mozdulatlan horgon át
melyik nézi a másikát.

Mikor Hold süti a tavat,
táncolnak néha a halak.
Karcsú testtel a víz alatt
cikázva föl-le siklanak.
Áttetszik ezüst pikkelyük,
s lüktet alatta halszivük.
Csillámló, piros halszivek
szikrái szántják a vizet.
Villannak itt, villannak ott.
Gyors, vízalatti csillagok.
Kering a hal-csillagvilág,
és néha egy-egy hal kivág
s megfürdeti a holdas éj
csorgó tejében pikkelyét.







HATVAN UTÁNRA


Egy sivatagot kaptál
megművelésre.

Ásd föl,
fakassz vizet a kavicsokból,
hódítsd vissza a homoktól
a földet.

Éhezz,
szomjazz,
de sose csüggedj,
sose add föl magad.

Már készülődnek valahol
a madarak,
melyek jövendő erdeid
lombjaiban akarnak énekelni.







HAT VERS A KORINTUSIAKHOZ

Magad helyett
az egész világot
kell szeretned...


Ha életedben, ebben a kegyetlen
hajszában egy-egy ritka pillanat
mélyén meghallod olykor a magad
hangját: azt a bágyadt kis neszt szívedben,
azt az éhen nyöszörgő tehetetlen
csecsemősírást, melyben a szavak
fekélyétől még tiszta, igazabb
éned irgalmat kérő jaja rebben:
miért támadsz rá nyomban? puszta kézzel,
mint egy eszelős gyilkosnak, miért kell
torkon ragadnod és megfojtanod?
Azt hiszed, némább lesz, ha már halott?
Igaz: nem szól. De szörnyű bűze vádol.
S megtébolyulsz egy kis hulla szagától.

*

Magad maradsz maholnap, oly magad,
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lent a holt nyarak
közös reményét, míg te zord magányod
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat, holdakat: -
rabságod őre, lassankint belátod,
hogy magad helyett az egész világot
kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy,
s elveszve bennük, önkéntes halálod
áldozata lesz a föltámadásod.

*

Mikor gyermek voltam, a gyermekek
nyelvén beszéltem én. De férfi lettem
s hallgatnék már, ám ott beszél felettem,
ki szólni kíván és aki helyett
nekem kell szólnom, hogy ti értsetek
belőle, bár magam sem értem ebben
a zűrzavarban, ami egyre bennem
s köröttem zúg, és vajjon értetek
hogy szólhatok; nyomorúlt, aki térden
zokogva bár, nem tudok magamért sem?
Ó, zengő érc, ó, pengő cimbalom,
miért kell szavatokat hallanom!
Bár lennék inkább kő, hogy Őt se halljam,
s elnémulhatnék végre a viharban.

*

Mit tartozik rám a kivül levők
fölött ítélni, amikor hatalmam
még ahhoz sem elég, hogy önmagamban
rendet teremtsek, ha nem ad erőt,
aki magában győzt~ meg előbb
gyöngeségünket, igy tárva föl abban,
ami romlandó, a romolhatatlan ígéretét; -
s vajjon a szenvedők azért szenvednek,
hogy váddal tetézzék,
nem hogy megosszák a más szenvedését?
S gyógyíthatják-e, ápolás helyett
méregként marva tovább a sebet?
Ne feledd el: ahogy te máshoz itt lenn,
úgy lesz irgalmas hozzád is az Isten.

*

Jogotok van, hogy megvádoljatok,
szolgák, a szolgák szolgáját a porban,
mert ki utolsó köztetek a sorban,
én annál is hátrább való vagyok,
s nem vádolhattok úgy, hogy még nagyobb
vád rám ne férne; mert hiába mondtam
ellent a rossznak, mindenik tagomban
ott hordozom, amivel harcolok
s ellenségemnek önmagam adok
búvóhelyet. De hitvány bűneímben
is számon tartja szívemben az Isten,
hogy tetteimnél többet akarok.
Ezért, bár a világ salakja voltam,
hiszek az örök élő Irgalomban.

*

Kik a pályára lépnek, mindahányan
futnak ugyan, de végül a babért
az kapja, ki elsőnek célba ért:
úgy, feleim, mi is e nagy futásban,
lelkünket edzve a testi igában,
s mi, hervadók, a hervadatlanért
küzdvén, a célt, mely a hosszúra mért
futam végén vár, hajszoljuk ziláltan.
Ifjúkorom köreit róva bátran
futottam én is - a hervatagért;
s mire megláttam az igazi célt,
tüdőm kifulladt, megroggyant a lábam.
Segítsetek, irgalmas bajnokok,
hazaérnem, mielőtt meghalok.







HIMNUSZ A BOLDOGSÁGOS SZŰZHÖZ


Halkan hull az őszi este harmata...
Harmatozd rám égi kedved, Mária.
Oszladozzék balga szívem bánata.
Te vigyázz rám, boldogságos Szűzanya.
Hogyha kővel megdobnak az emberek,
Szeljek nékik ízes búza-kenyeret.
Töltse be a lelkemet a szeretet.
Tiszta szívvel áldhassam szent Gyermeked.
Bánatok közt elvadultam. Légy szelíd
térítőm, hogy égi Atyánk fényeit
szeplőtlenül tükrözhessem, mint a víg
tengerszem a hajnal ifjú fényeit.
Gyermek-kedvvel ámuljak a fényeken,
Rózsa legyen tövisek közt életem,
piros rózsa, virágozzak ékesen.
Rózsakertek öntözője, légy velem.
Ellankasztó szárazságot messze űzz.
Égjek a szent szerelemben, mint a tűz,
égi Tűznek tűztestvére, kit derűs
kötelék a legfőbb Tűzzel összefűz.
Fáradtságban biztatásod el ne vedd.
Cirógasson langyos, puha tenyered.
Jó öledbe hajtva tikkadt fejemet,
megbékéljek mint a megvert kisgyerek.
Hogyha majd egy furcsa órán meghalok,
mint Fiadat úgy öleljen két karod.
Köszöntsenek örvendezve angyalok.
Fogadjon be országodba magzatod.
Amen.







Idézet

Bizonyos koron felül már nem az a fontos, mit mondanak az emberről, hanem, hogy ő mit tart saját magáról. Legbelül, négyszemközt saját magával, ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot.

/Rónay György/







JELENLÉT


Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.

Mindenben látható.







A KERT

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.

De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.







KÉRÉS


A cinkének a mindennapi magvat.
Nekem a mindennapi kenyeret.
A napi csöndet. A napi eget.
Egyebet nem is tudok, mit akarjak.







KORA TAVASZ


Hol a szelíd hold lányhaja álmodó
tölgyfákon omlik el, s a kölyök szelek
friss játékára selyme zizzen,
hol szomorúfüzek ágain dús

rügyek fakadnak, lázadozó, nyulánk
füvek kardéle villog a csillagok
fényében, és kitárja rémült
kis szemeit, lapul a bogárka;

hol a kökörcsin bimbaja már hasad,
s az első méhe már körülötte dong,
az enyhe nap csirát melenget,
sziklevelet csal elő a rögből:

ott járt a költő, Berzsenyi Dániel
versével ajkán, lelke az ős erők
titkába szédül, s térdre hullva,
áldoz, Örök Hatalom, tenéked.







A KÖZELÍTŐ TÉL


Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
rikolt, s búgnak a vadgalambok.

Élj! - mondom. - Éld nyaradat, míg a hideg szelek
le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
a vadhajtást; s ha belefáradsz,

ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs...
- Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
őszömet olvasom szinében.

Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
fölé, s hallgatom a szemöldök
fában a szúvak szorgos percegését.







LELTÁR...


A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.







MESE A GESZTENYEFÁRÓL


Add kezed, kis Tamáska,
indulunk a nagyvilágba.
Nem az egész nagyba persze:
épp csak ide le a kertbe.
Apró vagy még, kicsi lábad
nagyobb útba belefárad,
amellett a kapun innen
éppen elég csoda minden
( egyelőre legalább).
Nézd például ezt a fát.
Honnét került a kertünkbe?
Tán a felhőkből repült le
levélszárnyon, a magasból,
vagy a földből kelt ki magból,
és sok hosszú éven át
nőtt és terjedt mind tovább,
mígnem ilyen terebélyes,
ilyen magas, ilyen széles,
ilyen lombos, ilyen ágas,
ilyen fényes, ilyen árnyas
óriás lett: mintha sátor
volna, csupa lombból, ágból,
mely ha nagyon tűz a nap,
megvéd tőle s árnyat ad?
Jó alatta, hűs alatta:
ez az égigérő nagy fa.
Tenyér minden levele,
s neve is van: GESZTENYE.

Ez a nagy fa, kis Tamás,
égigérő fura ház.
Nem forog bár kacsalábon,
S egyhelyben kell álldogáljon:
az is merő csoda már,
hogy féllábon is megáll,
s el nem ejti azt a sok-sok
súlyos ágat, lomha lombot
s izgő-mozgó, ki-be járó,
fúró, faragó, kalapáló,
kalimpáló sereget,
aki szállást benne vett.

Ki vett? Nézzük sorra végig,
aljától a tetejéig.
Gyere Tamás, közelébb,
nézd előbb a fa tövét.
Már a gyökér, már a kéreg
csupa mozgás, csupa élet.
Látod mennyi út meg ösvény
Visz a földtől a fa törzsén
fölfelé az ágakig,
s hogyan jár-kel, szalad itt
az a sok kis fekete
bogár föntről lefele,
lentről meg fölfele rajta?
Jól jegyezd meg: ez a HANGYA.
Őröl, farag, fú, nyüzsög mind:
az övék a fán a földszint.

Most pedig kis Tamáska, nézz fel
oda, ahol a fa széjjel-
tárja fölénk hűvös árnyát
ontó sok hatalmas ágát:
az az első emelet-
ott laknak a VEREBEK.
Most tanyájjuk csöndes éppen,
mert nincs otthon egy veréb sem:
délelőtt van, sé ilyenkor
mind vadászik vagy csatangol,
porban fürdik, csipeget,
magot morzsát, egyebet-
szóval pillanatnyilag csönd van.
De ha majd a nap
lassan alkonyatra hajlik,
lesz zsibongás, lárma, harc itt,
csivogás, csiripelés,
hogy csak úgy zeng az egész
nagy fa tőle, míg csak el nem
ülnek végre.
Most a csendben,
kicsit följebb, hallod? Ott
-kopp! Kopp! - valaki kopog.
Ki kopogtat? Ki kopácsol?
Meglessük, ha jól vigyázol.
Most kibukkant! Most a fán
körbekúszik szaporán,
kopog kemény csőre, mellén
szivárványló tarka mellény,
koppint, és a beteg kéreg
alól kiszedi a férget.
Gyorsan dolgozik, hamar jár:
fák doktora ő - a HARKÁLY.
Hopp! most eltűnt. Észrevette,
hogy figyeljük. Lesz helyette,
sose búsulj érte, más
látnivaló, kis Tamás.
Nézd meg például ott, odább,
még följebb, egy öreg ág
hóna alól egy kecses
kis madárka: CINKE les.
Felénk kandikál, de nyomben
el is rejtőzik a lomban.
Tőlünk ilyedt meg talán?
Nem. Valaki jár a fán!
Levél rebben, itt-amott
ág hintázik, gally ropog,
s egyik ágról másik ágra
mintha fürge labda szállna,
vagy egy gyors kéz hajigálna
egy barna gombolyagot.
Bozontja van? Vagy uszálya?
S mit dobál le? Mi az ott?
Jobbra szökken, balra villan:
ezen a fán MÓKUS is van!
És még mi van? A magasból
bánatos hang: VADGALAMB szól,
s azt is nézhetnénk, ahogy
gallyra hálót sző a PÓK,
s még mi mindent! - mert Tamáska,
mondtam, ez az óriás fa
egészen az égig ér,
s a fél világ belefér.
Óriás ház, égig érő.
Élnek benne- s ő is élő.

Hogyan él? - ezt kérdezed?
Ezt is elmondom neked.
Tavasszal tán nincs is szebb fa:
Minden ága csupa gyertya,
gyertyavirág minden ága,
világít az éjszakába.
Később, mikor itt a nyár,
az egész fa lombban áll,
s ahol a sok gyertya égett,
nevel zöld kis sünikéket.
Lesz azokból őszre aztán
sok-sok szúrós gömb a nagy fán:
pattan héjuk, ha megértek,
s kiejtik a gesztenyéket.
Barnul akkor a lomb zöldje,
Kívánkozik le a földre
s hullton hull a levél.
Mire beköszönt a tél,
nincs, csak a fa puszta váza:
Szigorúan, feketén
VARJÚ ül a tetején
s rekedt hangon mondja: kár.







MI LESZEK, HA NAGY LESZEK?


Mi leszek, ha nagy leszek?
Mérnök! - Mérek, tervezek:
épül alap, emelet;
házat, hidat emelek.

Mi leszek, ha nagy leszek?
Gépész! - Mozdonyt vezetek;
gáz pufog, gőz bodra száll,
villany zümmög: zúg a gyár.

Mi leszek, ha nagy leszek?
Tudós! - Lencsék, görebek,
górcsövek közt görnyedek,
vizsgálom a sejteket.

Mi leszek, ha nagy leszek?
Tengerész is lehetek:
delfinek közt, kék habon
simán siklik a hajóm.







MONDD, SZERETED AZ ÁLLATOKAT?


Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,
s figyeled őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor komor
csöndjükbe burkolózva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak vagy tûnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mond ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.

S mi is őket, kissebb testvéreinket.







MOZART


Én is csak a földre születtem,
az öröm mégis elkerül.
Árván didergek jég egemben,
halálig reménytelenül.

Kezem kinyúlik s visszaretten,
mert amiért nyúlt, elmerül.
Tudjátok, milyen türhetetlen
az égben élni emberül?

Gyönggyé fagyott a könny szememben,
s tündérek táncolnak szivemben,
ha kínomban kiáltanék.

Irgalom! Mentsetek meg engem!
mert nyomban elpattan az ég.
S a boldogság is buborék.







NAPLEMENTE


Hogy szikrázott! Milyen örjöngve lángolt!
Micsoda eszeveszett tombolás volt!
S ebből se maradt utoljára más,
mint egy maroknyi hamvadó parázs.







NÉGY SOR


Hullámra írtam, elvitte a víz.
Felhőre írtam, elfújta a szél.
Falombra írtam, letépte az ősz.
Szívekbe írok, századokra él.







NYÁRI ALBUM
(részlet)


Esti párbeszéd

Milyen nyugodt a víz! S milyen mély fönt az ég!
- Mindjárt csillaga is lesz, és az is a tiéd.
Meddig? egy évre? ötre? vagy tízre is talán még?
- Ne kérdezd. Minden esztendő ajándék.

Nyárvég

Készülődnek a fecskék. Véget ér a nyár.
A délutánt hűvös kis szél borzolja már,
s rá a kertkapun a vadszőlő lombja rebben.
Napról napra ritkábban, és napról napra véresebben.

Angyal

Igazad van, mégis a reggel volt a legszebb,
a vadgalamb-zenében ébredés, amint
elborítja a zölden pezsgő fény a kertet,
s rebben a lomb: harkály villan, vagy angyal int.

A sinek mellett

Mennyit járkáltam itt is, kivált esős időben.
Itt a töltés salakján kevesebb a sár.
Ha elmegyek, helyettem néha majd visszajár
egy-egy regényalak, kin itt tűnődtem.

Történelem

Népvándorlás után, ha már nem hallani
távozó dobaját, s béke borul a partra,
a nád közül kiúsznak előörs hadai,
s kezdetét veszi a vadkacsák birodalma.

Kukoricák

Megyek a régi úton a kukoricás mellett.
Szólnak a szárak: "Hát te még itt vagy, öreg barátunk?"
Igen, előbb-utóbb mindenki elmegy.
Csak mi maradunk itt, akik töretésre várunk.

Őszelő
Reggel már csupa köd a part. Később a nád
körül fecskék köröznek, búcsúzkodó családok,
s időnkint idehallik a sima vízen át,
ahogy durrognak a túlparton a vadászok.

Vadlibák
"Híves, borongós", bár nem őszi még, de már
van benne valami szelíden ossziáni:
őszies már a nap. Rozsdállik a határ.
Reggel föltűntek a tó első vadlibái.







ŐSZI ALBUM


Békák

A nyaralók ablaka zárva.
A víz nehéz és szürke mint az ólom.
Hűvös nádszagot hoz az este,
s elkezdődik a békák zokogása.

Vonat

Jön már az esti gyors, eresztik a sorompót,
szól a csengő, giling-galang,
mint veszett harc után elesett katonákért
szól a lélekharang.

Harkály

Milyen csönd! Csak a levelek
hullanak halk nesszel a fákról.
Meg egy harkály kopácsol
valami bölcsőt vagy koporsót.

Gesztenyefasor

Egyre világosabb a gesztenyék alagútja.
Boltívén már betűznek itt-ott a sugarak.
Mint omló paloták mohos mélyibe
a pincefolyosók hasadékán a nap.

Avartűz

Alkonykor égnek friss tüzek,
hol az avart kupacba rakták.
Aranyukat ejtik a nagy fák,
s a kis bokrok ezüstjüket.

Lombhullás

Mind kevesebb a dísz, és egyre több a lényeg.
Lassan lehull a lomb, s majd csak a törzsek élnek,
míg ki nem dönti egy éjjel a vihar.
Vagy megőrlik az évek az idő szúvaival.

Dér

Szárszóról elköltöztek már a fecskék.
Reggel a fű deres, az ég hideg-kék.
Kertben ülünk, ha délben kimelegszik,
s élvezzük az őszi napot - de meddig?

Jegenye

Két hónapja fönt a jegenyenyár
fölött állt a nap ötkor délután még.
Most korán elül, vedlett, vén madár.
S a jegenyét is elnyeli az árnyék.

Dáliák

Köd ült a Szajnán, amikor eszembe
jutottak a szárszói dáliák,
s fejem fölött, mikor vonatra szálltam este,
az égen is kinyílt egy nagy sárga virág.

Varjak

Vad károgás zúgott: az égen
egy sátángömb forgott sötéten,
kitágult, szűkült, újra tágult:
aztán egy hirtelen sugár gyúlt,

a felhőkből izzón lövellt ki,
s próbált a vésszel hadra kelni,
míg le nem bukott a ziláltan
örvénylő szárnyak viharában.

Begóniák

Nézd ezt a sor begóniát itt.
A rózsa fonnyad már. Ez még virágzik.
Nem bánja az őszt, a deret.
Virít amíg bír. És amíg lehet.

Szinek

A legszebbek a kékek és lilák,
s az égen a lilásrózsaszín alkonyatkor.
S te vajon, gondolom, te vajon fogsz-e így
ragyogni, mielőtt kialszol?

Temető

Sír lakói, vének, fiatalok,
fordított fák, melyek lefele nőnek:
tanulgatom, mit súg-búg lombotok
néma zúgása a lenti időnek.

Öregasszony

Ahányszor a ház előtt elmegyek,
ott ül az ablakban, mint egy keretben,
és néz. Mit néz? Talán az eltűnt éveket,
miket látni már úgyis lehetetlen.

Ágnes

Rakódik már a mész, mélyülnek a kavernák:
ezt kórház nyeli el, amarra egy gödör les.
- Ráérünk. Ne siess. Szép, verőfényes ősz lesz,
míg az unokád kék szeme nevet rád.

Boglárka

Viszi a szél a sok papírt, halott
emlékek nyári rongyát.
De még virágzik egy boglárka is. Ragyog,
s várja, hogy szépségét kimondják.

Szél

Éjszaka jön a szél, mint egy heves roham.
Elzúg a ház fölött, tovább rohan.
Már messze jár, de még hosszan kattog utána
a gesztenyék géppuska-ropogása.

Temetőben

Ó hogy alusztok, szárszói halottak,
milyen mélyen, hanyatt függélyes csöndetekben!
Ősz van. A sírokon nagy dáliák lobognak,
s egy-egy akác tétova könnye rebben.

Lila virág

Egy kis lila virág, a nevét sem tudom,
az még kitart, virít az udvaron.
Gyanútlanul mosolyog az avarban.
Nem tudja még, hogy ő sem halhatatlan.

Csillagok

Csillagok, titeket se tudtalak.
Véga, Aldebarán, s hány mennyei virág!
- Ne félj, lesz majd időd megtanulni, hanyatt
fekve, ezt az egész égi botanikát.

Tűzvész

Arany október ez. Az őszt nem jelzi más még,
mint hogy korábban ér a nyugágyig az árnyék:
meg egy nyárfa: kigyúl egy váratlan sugártól,
s napnyugtáig kétségbeesve lángol.

Floxok

Ha ezt el tudnám mondani neked.
A fákat. Ezeket a színeket.
Meg az utolsó floxokat a parkban.
Fájdalmasan szép. Mert elmondhatatlan.

Transzfiguráció

A csönd. A kertek végső mámora.
A lombok átszellemült ritkulása.
Mozdulatlan ragyogás. Ahogy a
szépség átlényegül a pusztulásba.

Diófák

Diófák, társaim, mit gondoltok a mennybolt
őszi kékje alatt, míg lombotok pereg?
Én se lázadozom, mielőtt elmegyek.
Ragyogj, ősz! Köszönöm, hogy gazdag életem volt.

Dűlőút

Az égbe fut, ahogy a dombtetőre ér
a dűlőút. Az ember kaptat a meredélyen.
Fönt megáll. Szétnéz a vidéken,
s lemerül. Mint a dombról a szekér.

Viola

Csonkok, tört szárak, halott levelek
romján ez a kis viola, ha látnád!
Mint egy riadtan ámuló gyerek,
ki nem érti még a saját halálát.

Ácsok

Csupa kopácsolás a part ilyenkor.
Hullik a lomb. Ácsok ideje ez.
Kis szél fut a vízen. Egy vadgalamb szól.
S a napfény sárga könnye permetez.

Kirándulók

Októberben a csöndet már nem zavarja semmi.
Aranylanak a fák. A szélben őszi lomb száll.
A parton, látni, olykor egy-egy kiránduló áll
és nézi a vizet. Nem győz vele betelni.

Jóslat

Tegnap elköltöztek a seregélyek,
mondja az öregúr. Csípős a délelőtt.
Lassan bizony télbe fordul az élet.
Készíthetjük estére az első tüzelőt.

Villák

Ajtók és ablakok mind bedeszkázva rég.
A villák tetején avar gyűlik halomba.
És az elköltözöttek emlékét mosolyogva
csak virágaik őrzik. Mint a halottakét.

Egy asszony

A parton, míg be nem áll a sötétség,
egy asszony, átkulcsolva térdét,
ül a kék ég alatt, kék víz felett,
és kortyolja az örökéletet.

Búcsú

Tavaszig nem találkozunk, halottak.
Békén pihenjetek takarótok alatt,
s hozzatok majd tavasszal még szebb virágokat,
még több petúniát, s rózsákat is nagyobbat.







ŐSZI HIMNUSZ


,,Üdvözlégy!" - olvasód morzsolva így köszöntünk.
Október van, korán leáldozik a nap.
Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk,
hogy el ne vétsük a homályban az utat.

Magam is mily sokat bolyongtam, mint a vándor
hűtlenül életem kalandor idején;
de felém ragyogott templomod ablakából
s kimentett bűneim bozótjából a fény.

Sebes kopóival űzőbe vett az Isten;
futottam, mint a vad, de nem volt már remény.
Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen,
és védő két karod közt ébredtem fel én.

Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán.
Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött.
De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán
s föléledt a halott szelíd szíved fölött.

Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva,
ha új anyát talált halott anyja helyett,
s többé már köntöse szélét el nem bocsátja:
be nem telik vele, hogy házánál lehet.

Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak,
hozzád kötöztem én olvasóddal magam,
Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak
s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.

Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan
addig simogatod megfáradt homlokát
míg el nem szenderül... Életem alkonyában
így ringass engem is örök hazámba át.










ŐSZI VARÁZS


Jöjj ujra hát, nyírfák aranyló vetkezése,
vérbükkök lobogása, vajákos ősz, varázsolj,
halálunk kortyolása kék kehelyből,
jöjj, mozdulatlan kristály kondulás!

A hamvas szilvafákon ezüst fátyol dereng,
szálai közt musttól részeg darázs dong -
de hirtelen kigyúl egy bíbor kecskerágó
s eszelősen deret sikolt







PIPACSOK


Mi az ott,
a mezőn az a vérfolt?

Pipacsok! Pipacsok!

Ha szellő rebben, az égbolt
kékje alatt
piros tavak
hullámzanak:
pipacsok! pipacsok!

Kiragyog
a rét puha-lengő
zöld selyméből egy hanyagon
elejtett rőtszínű kendő:
pipacsok!

Tűz a napon!
Száz meg ezernyi nyulánk
kicsi láng,
és látni, ahogy
mind hajladozik, remeg, izzik, táncol:
pipacsok! pipacsok!

Mámor!

Látod az ég
íve alatt a világ
repeső örömét?
Azt a nagy piros bóbitát?
Most ráfúj: szerteröpülnek a szirmok
a szélben.

Piros pillék raja száll
a nyár, a nyár
kék egében.








RÓZSA


Mondd csak, láttad a rózsát?
Én láttam.
Éjszaka néha táncol magában.
Karcsú derekát büszkén
nyujtja ki.
Kibontakoznak lassan
a szirmai.
Mint egy balerina
a színpadon:
ágaskodik, hajladozik
a pázsiton

S mint táncosnőre porondon
a lámpa:
a magasból rásüt a hold
világa.
Villannak a csillófényben
a flitterei:
harmatos bőre ezüstös
pikkelyei.
Spiccel, körbeforog, hajlong,
hullámzik a szára.
Majd hirtelen, akár a jég,
megdermed a tánca.
Kelyhéből fáradt sóhaj rebben
a holdra.
Szirmai leperegnek a gyöpre.
Meghal a rózsa.







TAVASZ ELÉ


Eltűnt a hó. A lejtőkön a földből
meleg gőz csap meg, édes-keserű;
a fák vad láza sisteregve föltör
s halványzöld kardját feni már a fű;
suhanc szelek viháncolnak napestig,
a húnyó eget lángszínűre festik;
a hegyeken még fáklyatűz ragyog,
de máris feljöttek a csillagok.

Szobádban ülsz. Az ablak tárva. Látod
alant a várost és fönt az eget.
Íme, költő, ez itt a te világod,
országod, álmod, várad, életed:
négy szák határ közt egy maroknyi szántó;
ha tarackos is, földje legalább jó;
s fejed fölött, ha szűk lett idelenn,
vigaszodul a tágas végtelen.

Mit akarsz többet? Óperenciákat?
Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt?
Vigyázz: nem az tiéd, mit a vágyad,
hanem amit az ekéd vasa szánt!
A világ ura lehetsz - álmaidban,
de megművelned azt kell, ami itt van:
s nem panaszold, hogy puszta és szegény:
a te munkádtól lesz majd televény.

Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb;
de itthon élni, s híven: igazabb.
Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet;
de te maradj: te sorsod ura vagy!
Az ég akár derült, akár vihart ad:
jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad;
s el nem veheti senki életed,
amíg te magad el nem engeded.

Nézd ezt a várost, ez volt ifjúságod.
Hallod a Duna pergő könnyit?
Az a kék köd az alföldi lapály ott;
porában szenderegnek őseid.
Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János;
nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos...
Amott a tó! - s a halott nyarakon
a koporsófödél: a Badacsony.

Meg sem születtél s mindez máris óvott:
téged védtek a Kunság síkjai,
túl a Dunán a morcos kis Moróczok,
s néma renddel az anyák sírjai;
táblabírák, színészek, néma pórok
szívós sorában léted alkotódott,
s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség:
visszhangot ád az eltűnt nemzedék.

És el nem űzhet innen keserűség,
végzet harangja, semmi hatalom.
Kemény paranccsal ideköt a hűség:
jóban vagy rosszban, mindig szabadon,
magunk törvényét vallva, senki másét,
s ha körülöttünk akár egy világ ég,
óvni magunkban s híven adni át
a fiainknak ezt a kis hazát.

Jöjj hát, tavasz! Sarjadjatok, vetések!
Virulj, Tündérkert, kicsi Magyarország!
Koldusnak is jó földeden az élet,
ha szebbé válik tőle a te orcád.
Költő, dalolj hát! énekeld hazádat,
mutasd föl szívét a magas világnak!
S porod fölött csak ezt véssék a fába:
,,Megtette dolgát és nem élt hiába."

1947







TÉLI ALBUM

(részlet)


Erdő hó előtt

Felhők torlasza közt rőt nap alkonyodik.
Hóra vár a téli rengeteg.
Tölgyek ríkatják lelkük barna rongyait,
mikor a fenyők zúgni kezdenek.

Esti fagy

A János-hegy mögött lement a nap.
Hártyásodnak a tócsák. Itt a fagy.
Most vált a rózsaszín a mennybolton lilára.
Beleúszunk a hideg éjszakába.

Kérés

A cinkének a mindennapi magvat.
Nekem a mindennapi kenyeret.
A napi csöndet. A napi eget.
Egyebet nem is tudom mit akarjak.

Fácánok

Fácánok rikácsolnak az erdőben rekedten.
Köd lopakszik a fák közt a téli szürkületben.
Kihagyó szívveréssel lehull egy-egy levél még.
Aztán elül a fácán. És leszáll a sötétség.

A hó szinei

Amíg a nap le nem megy, rózsaszínű a hó.
Mikor bealkonyul, halványkék és lila.
Végül szürkésfehér, mikor harapható
hidegével leszáll az éjszaka.

Holdas este

A hegy fölött a hold hideg ezüstje árad.
Az úton kezd a tócsák jege villámlani.
Szél rebben. Megcsördülnek a rét rabláncai,
az őszről maradt kukoricaszárak.

Holdvilág

A havas téli hold minden holdnál fehérebb.
Alatta nagy halotti lepellé fagy az élet.
Egy akác még kinyujtja könyörgő csontkezét.
Híg mésszel önti le az irgalmatlan ég.

Jégtörő

A hegyek oldalán itt-ott még hó fehérlik.
Fák közt az út páncél szalagja fénylik.
A sziklákon zubognak tajtékos kis erek.
Süt a nap. Mátyás töri a jeget.







TÉLUTÓ


Futnak a dombon a gyors patakok,
nézd olvad a hó
roskadozókupacokban -

készül az új kikelet.
Sose félj,
neked is jut még a virágból!

Itt ez az almafa, látod?
Gyümölcse alatt
az ősszel majd leroskadt,

s most minden ághegye mégis
tele rüggyel.

A hegy még csupa hó,
de az ég ragyogó
kék fenn.
Fényben fürdik a völgy,
s fölötte némán állnak a rozsdazöld
fenyők a hegyélen.







VEREBEK


Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
"No, majd megeszik a verebek!"
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet -
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) -
tollát borzolta, mintha fázna,
majd hirtelen
rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag, oly puhán
huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
s eszeveszett
iramban visszamenekedett
a fára;
onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva, félve
a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
és most kezdődött a haditanács!
Micsoda lárma!
Husz? ötven? száz? - a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
A balkonon a hó
tele van millió
pirinyó
szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe mert van elég,
s lehet
minusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.







VERŐFÉNY


Se vágy, se láz, se láng; csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén
a két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajítasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű
őszi ragyogás.







A VILÁG LEGSZEBB DÉLELŐTTJE


Ez volt a világ legszebb délelőttje
május az ég makulátlan
minden egyszerre virágzott
orgona akác eukaliptusz rózsa
a város vasbeton szirmai nyíltak
csillant a folyó kristály tükre a fényben
fölötte fűzek selyme barka mimóza
ez volt a világ legszebb délelőttje
szerelmes pár sétált a parton
karoló inda a fiú karja a lány haja lágy folyondár
tíz perc múlva tizenkettő mondta a lány
ma délutános vagyok még elmegyünk addig a fáig
soha nem volt még ilyen édes a napfény
mintha méz csordulna az égből
s ez a sűrű illat ahogy minden egyszerre virágzik
mondta a lány a fiú nem szólt semmit
csak egy kicsit szorosabban ölelte
s még elmentek addig a fáig
tele volt minden ága virággal
álltak a virágboltív alatt a fiú karja a lány derekán a lány feje a fiú vállán
a kék magasban madarak úsztak
nyújtott nyakkal ragyogó szárnnyal mint a teremtés hajnalán
mert ez volt a világ legszebb délelőttje
kócsagok szálltak gémek flamingók gulipánok
pacsirták ezüst éneke csobbant
zöld és sárga örvényt kavart a papagájok szárnya
még hat perc súgta a lány és nedves volt az ajka
s egy parányi madarat látott ezüst szárnnyal
egy parányi madarat messze egy ezüst szárnyú dongót
és nedves ajkkal a fiú fülébe súgta ez a világ legszebb délelőttje
és hozzá simult és szerettek vona hosszan egymás szemébe nézni
mert ez volt a világ legszebb délelőttje
de nem bírták levenni szemüket az ezüst szárnyú madárról
ahogy csillogva szállt a napban
a zöld mezők fölött és kék folyó fölött s a fák fölött a sűrű sűrű illatárban
mert minden egyszerre virágzott orgona akác eukaliptusz rózsa
liliom jázmin nárcisz szállt a madár az égen ragyogott ezüst szárnya egyre nagyobb lett
már látszott horgas csőre mind a huszonnégy karma
forgó szemében a tűz
pedig az volt a világ legszebb délelőttje
álltak a virágboltív alatt a karjuk összefonódott
akkor lobbant a láng
egy gomba nyílt a föld fölött egy óriási ernyő
hamu szitált a csendben
s két cérnavékony kicsi fényszál
villant még eltűnőben
mielőtt a harangok emléke délre kondult
a semmiben ahol tornyaik álltak egykor...







ZENE


Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek,
s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket
a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át,
és reszket a ház is, a kert is, és reszketnek búsan a fák,
és lassan egyetlen szomorú remegéssé válik a régi világ, -
így megyek egyre messzebb hajómon a különös tengeren át,
elengedem az evezőket, ragadj hullám, amerre jólesik,
a magasból hallom a fehérszárnyú madarak csodálatos énekeit,
este lesz lassan, az égre nézek, hajamra röpülnek a csillagok;
virágos partra fektessetek, tamariszkuszok alá, ha meghalok;
tamariszkuszok alatt fogok feküdni, körülöttem énekelnek a lányok,
a szőke hajukat testemre borítják és mondják: szép legyen álmod,
ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon,
mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.







Pernette Du Guillet - Hogy örömet szerezzek

Hogy örömet szerezzek kínozómnak,
kínomra írt nem keresek én,
mert ha látom, hogy örül a bajomnak,
magam is örvendezem örömén.

Rónay György fordítása








 
 
0 komment , kategória:  Rónay György  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.10 2020. November 2020.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 258 db bejegyzés
Összes: 3966 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1421
  • e Hét: 11294
  • e Hónap: 45670
  • e Év: 609181
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.