|
2020-02-02 18:00:15, vasárnap
|
| |
| |
SARLÓS ERZSÉBET VERSEI
Sarlós Erzsébet /Gyömbér/ alkotói adatlapja
Link
AJÁNDÉKAINK
...és majd hozz nekem csókokat,
amolyan csillagosakat-holdasat,
hozz illatos öleléseket,
madárdalos - kék egeseket,
és legyen zsebedben pár kavics,
vagy efféle drága kincs,
amit emlékül adsz nekem,
ha találkozunk a réteken,
ott az égig érő fű között,
érezd hozzám van közöd,
én is viszek valamit Neked,
kis kosárkában perceket,
ha elbírom, néhány órát is talán,
és odaadom egy nyáréjszakán,
ha mindet gondosan elteszed
lassan adok egy életet...
APRÓ VAGY NYÚLFARKNYI
Kerek-e világon
volt egy pici város,
Nekeresd falvával
talán épp határos.
Gyűszűnyi szökőkút
csobogott a téren,
ceruzahegynek sem
látszott a térképen.
Parányi házacskák
az égig nem értek,
vékonyka utcákon
pöttömnyi zenészek.
Ebben a városban
minden apró-cseprő,
Tűhegynyi szemetet,
gyűjt az utcaseprő.
Egész kicsi lányok
mini a szoknyájuk,
rövidgatyás fiúk
áhítoznak rájuk.
Minden rendben lenne...
Ám van egy kis baki!
Hogy hívják a várost?
Apró vagy Nyúlfarknyi?
Reggel, délben, este
a tanács összeült,
a városatyáknak
soha nem sikerült...
...nem tudtak dönteni.
Folyton ordibáltak,
egymás kobakjához
porszemet dobáltak.
Aztán egy délután
megszűnt minden vita,
mert az egész várost,
felnyalta egy cica.
AZ ÁLOMBELI KEDVESHEZ
Álmomban legalább már láttalak.
Egész apró voltál, alig találtalak
meg a fűszálak között!
Ám ahogy Rád leltem, béke költözött
szívembe.
Most itt ülsz a tenyerembe',
s rám szegezed tekinteted.
Érzem, reszketsz.... Mi lesz veled?!
Ne félj, gondodat viselem!
Bár nem kéred, Tiéd mindenem.
Az összes kincses dobozom,
a könyveim a polcokon,
kék üvegbe zárt könnycseppjeim,
illataim, a verseim,
lelkem rezdülései,
s a gitár húrjairól
leomló zene...
Tiéd életem minden porszeme.
Neked nincs semmi egyéb dolgod
Drága,
csak belenőni az igaz világba...
ÁLMAINK
Biztonságot ad, pillanata az éjnek,
a megtébolyult, önző világtól véd meg,
bevackolódva, mélyen, paplanod alatt,
ahol csak Te vagy és pár múló gondolat.
Tudatod kitágul, határ a végtelen,
elvész az elmúlt nap, már nem vagy ott jelen,
tested ellazul, szemeden könnyű álom,
csodák történhetnek azon a világon.
Ezer apró bűbáj egyetlen egy éjjel,
miből szíved szerint soha nem kelnél fel,
úgy szereted őket, oly nagyon kellenek,
nem sejted, miattuk... szebbek a reggelek.
ÁLMODOM...
Szívem nem fér otthonába.
Különös izgalom mi hatalmába
kerít,
mint annyiszor, megint...
...érzem az ismerős illatot,
s jól tudom jönni fog!
Mert másként fúj a szél,
új színek születnek,
s fülemnek
édes dallamot játszik a kis madarak hada...
Bár kissé csalfa,
ezt elnézem Neki,
hisz titkos jelei
üzennek nekem;
Ő az, kiben meglelem
a varázst,
az örök megújulást.
Ezért
ablakom éjjel résnyire hagyom;
hátha beoson,
(akkor halkan reccsen a padló léptei alatt,
arcomra pírt tapaszt)
Álmodom s várom a TAVASZT.
BÚSLAKODÓ
Hiába itt minden kód,
ezer fortély, nyavalya,
súgás-búgás a füledbe,
számos titkos praktika,
kis varázslat, huncut öltet,
rávezetés, kacifánt...
Egy sem számít!
Sosem jössz rá arra,
ami engem bánt.
Mert te ugyan nem nyitod ki
füledet, sem szemedet...
...maradok egy megfejtetlen
palackba zárt üzenet.
CSALOGATÓ...
Tudod, úgy volt, mint ott a mesében,
ezerfelé tört a gonosz tükör.
Átkozott szilánkját szememben érzem,
szívem is megfagyott, már nem gyötör
se bú, se gond, se bánat, se kín...
Elő a szánt! Fel a jéghegyre velem!
Mire leérünk meglásd, nem érzel semmit...
Te sem!
CSODÁLD...
Csodáld a Napot, a Holdat, a csillagos Eget,
e fenséges égi teremtményeket,
a végtelenbe kéklő, zord hegyet,
a patakot, folyót, tengereket.
Csodáld a nappalokat, az éjszakákat,
az álmokat, s mi valóra válhat,
a virágokat, a görbe fákat,
az oroszlánokat, a kis csigákat.
A zenét, a mesét, a festményeket,
azt, hogy itt vagy, s jutott Neked
százezer kisebb-nagyobb csoda,
s Te lehetsz szívemnek otthona.
...és persze az írást, a verseket,
amelyek életre kelhettek Veled!
Csodáld a Csodát, az életet,
a pillanatot, a végtelent...
Látod!?
Van bőven csodád, hogy boldog lehess!
Engem ne csodálj! Csak (kicsit)
szeress!
DOBOZOK
Ismét csomagolok.
Mindent szépen, apránként
rakok
kisebb és nagyobb dobozokba,
azon morfondírozva;
Mit érdemes kicsomagolni?
Mi az a holmi,
minek hasznát veszem
itt, az új helyen...
Elfáradok kicsit.
Leülök.
S míg a tea hűl,
eltűnődök:
Minden költözésnél egyre több dobozom
marad becsomagolva.
Tartalmuk a sötétben vár arra a napra,
mikor megtalálom végső otthonom,
hol minden apró kacatom
kicsomagolhatom...
DRÁGA!
Tudd meg, benned élek!
Amiket látsz, azok a képek
általam kerülnek retinádra.
Nézd bátran őket, hátha
eszedbe jutok...
Tudd meg, benned élek!
Azok a hangok, mik zenélnek
általam zengenek melódiát.
Halld lelkem szavát, hátha
eszedbe jutok...
Tudd meg, benned élek!
Azok a lágy érzések
általam érzett vágyak.
Kívánlak. Hagyd, hátha
eszedbe jutok...
Tudd meg benned élek!
Az illat, mi benned ébred
az én illatom. S most szárnyra
kél... Szippants mélyet, hátha
eszedbe jutok...
Drága!
Tudd meg, benned élek!
Egy cseppet félek,
mert valamit nem tudok;
Mi lesz Veled, ha beléd halok?
A DUNA
Itt maradtam a félig sötétben,
mögöttem zúg a nagyváros zaja,
megremeg az út egy villamostól,
talán indulnom kéne haza...
Nem tudok, megálljt parancsol a híd,
egyik végén Pest, másikon Buda,
alattam őszi-fázón hömpölyög
csendes magányban a vén Duna.
Korlátnak dőlve nézem a folyót,
tünékeny köddel játszó Holdsugár
takarja, óvja, védi a széltől...
fiókáit féltő éjszaka-madár.
Féltem én is, hisz anyám, apám ő,
s barátom, szerelmem, gyermekem.
Velem van jóban, velem a bajban,
hajóm ringatja végtelen...
Apám, mert erős, tekintélyt parancsol,
Anyám, hisz ő adta életem,
Fiam, kiért a világot adnám,
S mint Barátom, olyan örök nekem.
Ringat lágyan, átölel máskor,
homlokomra hajnali csókot lehel,
újra és újra elvarázsol!
Nem tudom, hogyan mondhatom el?
Azt, hogy
távol tőle, nem lehet élni!
Mindenkor minden út hozzá vezet,
illata mélyen az elmémbe égett,
örökre őrzi az emlékezet.
A holnap nélküli végtelen éjben,
majd eggyé válunk én és a Duna,
Szerelmünk akkor beteljesül,
az lesz a legszebb nászéjszaka!
EGY "FELSZÍVÓDOTT" SZERELEM EMLÉKÉRE
Fodros felhő voltam,
Te a hajnali harmat,
hogy hozzám feljöhess,
szóltál a Napnak,
ki sugaraiból font lajtorját Neked.
Nesztelen másztál, léptedet
nem hallotta senki.
Fáradtan hozzám bújtál megpihenni.
Lassan eggyé váltunk
s az est küszöbén,
nem éreztem, hol kezdődsz Te, s érek véget én.
Hogy szerelem volt-e? Nem tudom.
De azon az alkonyon
dörgött, villámlott,
s miután a vágy a tetőfokra hágott,
zuhanva zuhogni kezdtünk.
Nekünk
ez volt a vég!
Azt láttam még,
(mielőtt elnyelt minket a vetés)
a mezőről emberek jönnek...
Egyikük így szólt:
"Tavaszi zápor, fűszere a földnek!"
EGY HÓPEHELY ÜZENETE
Némán szállok, lassan ereszkedek...
Feléd tartok Kedves. Ugye tudod?
Látod milyen szépek itt a telek?
Fázol, hogy kezeid zsebre dugod?
Felnézel az égre, hullik a hó!
Egy perc, és odaérek! Várod?
Forró bőrödhöz érek, s elolvadok,
EGY RÓZSA VALLOMÁSA
szeretlek Föld!
te adtál életet
tápláltál, s amíg lehet
foggal, körömmel, (főként gyökeremmel)
beléd kapaszkodom
nem panaszkodom
nincsen rá okom
te vagy az otthonom
szeretlek Víz!
fürdetsz és itatsz
a szárazságban enyhet adsz
tőled virulok, cseppjeid magamba szívom
érted reszket minden kicsi szirmom
hozzád fohászkodom
hozzád ragaszkodom
véled szomjam olthatom
szeretlek Levegő!
te vagy ki simogat
felborzolja, szép virágomat
flörtölve játszadozik, incselkedik velem
tikkadt hőségben hűsíti szívem
te vagy a barátom
forróságban álmom
kivel szerelmesen játszom
szeretlek Tűz!
olyan vagy, mint a Nap
szirmaim színei rád hasonlítanak
tudom, ha egyszer eljön a végzet
te leszel az, ki elemésztesz
nem lesz benned irgalom
irántam érzett szánalom
elégetsz, mert szeretsz nagyon...
a szádon...
AZ ELSŐ RANDEVÚRA
Ne hozz mást, csak egy szál virágot!
Legyen rajta egy hegyes tövis!
Megmarkolom majd, úgy hogy fájjon...
Így emlékezem Rád akkor is,
Ha nem leszel.
Viszek Neked egy szál virágot.
Lesz rajta egy hegyes tövis.
Markold meg nagyon, úgy hogy fájjon!
Így emlékszel rám majd akkor is,
Ha nem leszek.
Ha mégis...
...együtt talál a jövő minket,
ha nem érne véget...ha úgy adódna...
Nézzük majd vénen sebhelyeinket,
gondolva az első randevúnkra...
Ha együtt leszünk.
ELTŰNT DOLGOK
A kapu nyikordul, betép a szél
a kerti padra ül, most nem mesél,
csak hallgat, ajkait összezárva
engem bámul, s azt várja, hátha.
Ajtó nyílik, küszöbön áll holnap,
szétnéz, fürkészi mit csomagolhat,
mit vigyen magával, a jövő mit kíván,
tanácstalan, kérdőn néz énreám.
A gitár leül, s játszani kezd...
zene nélkül. Ki érti ezt?
Kéri segítsek, hagyjak most mindent ott,
keressem meg, az eltűnt dallamot
A gyertyaláng ég, de nem világít,
halkan sír, szipog, ígéri bármit
kérek, megadja nekem,
ha elveszett fényét meglelem.
A könyvben nincsenek mondatok,
kérdőn bámulnak a holt-fehér lapok,
de nem tudok rajtuk segíteni,
a történet végét örök homály fedi...
...és végül itt vagyok magam
egy nagy kérdés, s nem értem pontosan,
miért vész el, történet, dallam, jövő, bármi?
Keressem? Hagyom. Könnyebb kitalálni.
ELVESZTEM
A Te kapud volt, amin beléptem.
A jelenlétem
Téged nem zavart,
nem vert fel port, avart,
így nyugodtan mehettem jobbra-balra.
Néha jeleket írtam a meszelt falra,
hátha egyszer elolvasod,
s lesz tőle könnyed vagy mosolyod.
Ehhez persze magad mélyére kéne szállnod,
de ezt még álmod
sem engedi,
sem azt, hogy elmerengeni
merj bármin, ami az élet.
Útjaid egyre járom és félek,
elveszejt a labirintus-végtelen!
Benned marad a saját életem...
Egy kakas miatt felébredek.
"Ne keress!" (az utolsó két szó Neked)
Hisz csak az elmémben létezel.
...saját álmomban vesztem el...
EZ LENNÉL NEKEM?
Elszakadt, ám meg sem font fonál,
kiivott, de töltetlen pohár,
bánatba hajló, sötét pirkadat,
hervadt rügy, mely soha sem fakadt.
Anyja méhében halt kacagó gyermek,
ki nem ásott betemetett vermek,
könnycsepp, mit sosem sírtak el,
kérdés, melyre senki nem felel.
Kockaforma, elgurult golyó,
forrás nélküli kiszáradt folyó,
kínok kínja, mi nem gyötör,
üvegtelen, széttört tükör.
Meg nem lépett lépés,
inger nélküli érzés,
test s lélek nélküli szerelem...
Ez lennél nekem?
ÉS FELDÚLTA A VILÁG RENDJÉT, KŐ KÖVÖN NEM MARADT
Hogy tudod leírni az egyet,
s hogyan az egészen közelt?
Vagy nem bolygatod, a titkot
mely beburkolt, s ölelt
ott a mélyen, hová fény nem ér,
nem hallatszik zene?
Egyáltalán, Te ott létezel,
vagy már nem tudod Te se?
Dehogynem! Tudod. Sőt! Vágyod, akarod,
minden pillanatban képzeled,
s nem érdekel semennyire,
mit gondolnak az emberek.
Nem Te voltál ki kereste.
Ő egy nyári éjen Rád akadt.
viszed magaddal,mégsem terhed Ő
nem kötelesség, nem feladat.
Erőlködve, józan ésszel
előidézni nem tudod,
itt a kényszer mit sem ér,
magától jött, s csak vállalod.
Nem félsz, nem kérsz, és nem döntesz,
fölötted áll, s a mélyedben bent
nincsen szokás, nincsen bíró,
nincsen érdek. A végtelent
kaptad. Vigyázz, mert egyszeri
ne is próbáld megfejteni,
mert ott dől el, hol nincs tér, idő...
szabadon szárnyal. Nem meglepő,
hogy oda, ahova csak akar.
Nincs hazugság, nincs csavar,
nincs színjáték, nincs enyém-tied,
minden feltétel nélkül elhiszed,
azt mi feldúlja rendjét a világnak,
azt mi túl van a földi életen,
az egyetlen egyszer eljövőt,
talán úgy hívják, szerelem?
GONDOLATOK KARÁCSONY ELŐTT
A Jóisten nem a mennyekben lakik.
Hiába küldesz felé száz imát,
hiába kéred, óvjon, segítsen,
vigyázzon nehéz utadon terád.
Hiába könyörögsz a változásért,
hogy ne légy irigy, legyen szilárd hited,
harag, önteltség, gonoszság,
ne mérgezze földi életed.
Hiába szólítod vétkeid során,
bocsásson meg egyszer még neked,
hiába kéred, adjon erőt, otthont,
s legyen minden nap kenyered.
Hiába minden, ha kezedben nincs tükör,
s nem nézel mélyedre néhanap,
ál-könyörgéssel, látszat-imával,
pusztán becsapod önmagad.
A mennyekbe küldött üzeneted,
a "címzett ismeretlen" jelzéssel visszatér,
magadhoz írj!, így változást remélhetsz,
hisz a Jóisten benned él.
HA...
Ha még egyszer gyerek lennék,
állandóan rosszalkodnék.
Meghúznám a macska farkát,
leszedném a babám karját,
pocsolyákon átgázolnék,
kezet persze sosem mosnék,
felmásznék egy magas fára,
(a nagyanyám kiabálna),
sosem írnék matek leckét,
turkálnám a mamám főztjét ,
bliccelnék a villamoson,
aki beszól, vágnám pofon...
De! mivel már felnőtt vagyok,
csak suttyomban rosszalkodok.
HA MEGTALÁLLAK
Elhagylak egyszer, mint állomást a vonat,
s távolodó alakodat
nézem, orrom az ablakhoz lapul,
lassan tűnsz el, tán nyomtalanul.
Mint kabátgombot, elveszítelek,
ha jönnek majd a zord telek,
kabátom leng, a szél talál benne utat,
s furcsán nézi az üres gomblukat.
Elhagylak majd, mint utat a vándor
ki megy, csak megy, mindegy, akárhol
éri az éjszaka, nem számít neki,
célja nincs, csak a lába viszi.
Elveszítelek, mint a mese fonalát,
s bár íródik a történet tovább,
én nem értem majd... mi? miért? hogyan?
becsukom a könyvet bánatosan.
Elhagylak, mint lelkek e világot,
mesélem máshol, mit látott
szemem, mikor téged nézett,
senki nem hiszi majd a mesémet.
Elhagylak, majd elveszítlek százszor,
és legyél a mindenségben akárhol,
egyszer úgy kereslek, mint zsákmányát az állat,
s felfallak akkor végleg, ha megtalállak.
HIÁBA
Gondoltál rám,
Ha lekéstél egy villamost,
Gondoltam rád,
Ha egyest dobtam, s nem hatost,
Gondoltál rám,
Ha szél nélkül lebbent a gyertyaláng,
Gondoltam rád,
Ha a sziklából nőtt egy virág,
Gondoltál rám,
Ha szerelemben voltál egyedül,
Gondoltam rád
Ha kintrekedtem legbelül,
Gondoltál rám,
Ha hang nélküli zene szólt,
Gondoltam rád,
Ha láttam a nem láthatót.
Gondoltál rám, mikor én reád, s viszont.
Ám volt egy gond;
Hiába jártunk egymás eszében szüntelen,
Soha nem voltunk egy időben egy helyen!
HISZEL-E?
Hiszel-e a happy endben,
ha nincs a történetnek vége?
Hiszel-e a fellegekben,
ha nem hull eső a vetésre?
Hiszel a gyermekkacajban,
ott, hol sosem fogant élet?
Hiszel-e úgy önmagadban,
mikor elveszett az Éned?
Hiszel-e a muzsikában,
hogyha siketen születtél?
Hiszel-e a szép jövőben,
hogyha földönfutó lettél?
Hiszel-e, ha benned nem hisz
szerelmed és úgy csalódtál?
Hiszel-e az öröklétben,
ha ott állsz egy koporsónál?
Hiszel-e, ha meggyötörtnek,
százezerszer összetörnek,
hiszel-e, ha minden mindegy?
Hiszel abban, hogy kell hinned?
HM?
Elszakadt, ám meg sem font fonál,
kiivott, de töltetlen pohár,
bánatba hajló, sötét pirkadat,
hervadt rügy, mely soha sem fakadt.
Anyja méhében halt kacagó gyermek,
ki nem ásott betemetett vermek,
könnycsepp, mit sosem sírtak el,
kérdés, melyre senki nem felel.
Kockaforma, elgurult golyó,
forrás nélküli kiszáradt folyó,
kínok kínja, mi nem gyötör,
üvegtelen, széttört tükör.
Meg nem lépett lépés,
inger nélküli érzés,
test s lélek nélküli szerelem...
Ez lennél nekem?
ÍGÉRET
Zajokat hallok, fülelek.
Ujjaim tölcsért fonnak fülem köré,
Mik lehetnek e különös neszek?
Hajlok közben a föld felé.
Hisz érzem, ott a hang forrása,
illedelmes, halk neszek,
kecses aligszusszanások,
egyre lejjebb görnyedek.
Már hasalok.
Tenyereim simogatják a havat,
s érzek minden rezdülést
lent, a fagyott föld alatt.
Nyújtózkodik készülődik
a legelső Hóvirág.
Megszólítom virág-nyelven:
"Tudod, hogy jó várni Rád?"
"Tudom"-súgja hóvirágul.
"...és, hogy jó legyen Neked,
várhatsz rám még két hónapot,
s tél végére ott leszek."
IMA VALLOMÁS UTÁN
Elhagytalak volna nem egyszer, százszor!
Ám egy titkos erő mindig elvarázsol.
Lehet, hogy bűbáj, talán a végzet,
vagy egy életfogytiglan tartó igézet.
Hiába csalódom olykor benned,
minden nap mutatsz magadból szebbet,
jobbat, mint addig rólad hittem,
ilyenkor érzem nálad nincsen
különösebb.
Bár ezer seb
vérzik, sajog.
Mindegy. Én itt maradok.
Hallgatom, meséd, történeted,
jaj szavad, sírásod, nevetésedet.
Minden aprócska, biztató jelet,
kezdem elhinni; egyszer szebb lehet,
ha a múlt nem is, de a jelen, s a jövő!
Napról napra egyre növő
erőmmel őszintén kívánom neked,
a dolgok ne csak úgy "történjenek"!
Legyen akaratod saját, szabad.
Így leszek én is teáltalad
boldog veled.
Most imádkozom...
...és hiszem imám,
meghallgatást nyer érted,
Hazám.
ITT HAGYOTT 
Szakadt kalapot kerget az őszi szél,
gazdája nem kap, nem indul utána.
Pár hét, és végleg itt a tél.
Szakadt...már túl szakadt ruhája.
Az idő elment, hátrahagyva őt,
ki nem moccan, lassanként színes avar lepi,
nem vesz öltönyt, nem köt nyakkendőt,
nem várja ágyban reggeli.
Sok-sok éven át nézte ezt a tájat,
ismer minden fát, bokrot, eldugott zugot.
Még látja; a vadlibák délre szállnak,
az őszt fúj nekik szomorkás indulót.
Lépés nélküli, hosszú útra készül,
az úti célt csak mesékből ismeri.
Az almafán néhány kócos veréb ül,
tépázott ingét a szél viszi.
A kert lassacskán megtelik madárral,
jönnek csúszkák, cinkék, vörösbegyek.
Szomorún, halkan szól, különös madárdal...
Köpenyét letépi az őszi fergeteg.
Ő volt egykor a Madárijesztő, aki
Soha nem ijesztett a kertek alatt!
Mesékkel kívánt szóval tartani,
minden arra tévedt kósza madarat.
Két szálkás léc. Ennyi maradt,
az egykor délceg úr helyett.
Egy madárka szív biztosan megszakadt,
mikor sírján önmaga keresztje lett.
JAJ!
Késtem már le buszt, vonatot,
s volt, hogy a parton hagyott
egy hajó...
Pedig de jó
lett volna rajta utazni!
...és egyszer egy randi
ugrott, mert nem értem időben oda...
Máskor hiába várt az iskola.
Későn érkezőn zavartam már színházat és mozit,
s hagytam órákig a lépcsőn ülni valakit.
Volt, hogy bezárt előttem az úszoda,
de álmot, nem késtem még le soha!
Kivéve a tegnap éjt,
mert mire odaért
lelkem,
az álomnak híre-hamva volt.
Jaj! Miattam elkóborolt...
JÁTÉK?
Füstös kocsma rozzant asztalánál
leült hozzám a Szerelem.
Hamiskásan mosolygó szemével rám kacsintott:
"Játszol velem?"
Lüktetett lelkem légüres burokban,
s kérdeztem félőn: " A játék mi lesz?"
"Kártyázzunk" - mondta, (huncutul mosolygott)
"Lássuk, ki győz, ki veszt!"
Nyertem, nyertem, egyre csak nyertem:
vágyat, gyanakvást, féltést, reményt...
testet, küzdelmet, vígságot, civódást....
Ki viszi el a főnyereményt?
A Szerelem csak pimaszul mosolygott...
s lassan leesett, mit a mondás tanít:
Aki a kártyán nyer édes barátom...,
az biz' a szerelemben mindig veszít...
KARÁCSONY KÖZELEDTE
Nem direkt volt. Hidd el nem direkt.
Megfagyasztottam mindent, amit csak lehet.
Lelkemben a sóhajt, a tekintetemet,
kezemet elhagyó érintéseket,
a mosolyt arcomon, a hangomat,
a szívemet, s végül magamat.
Mindezt azért, hogy ne fájjon...
Most közeleg a Karácsony,
s vele
a Réges -Régi Rege...
...a jászol melege
hozzám is elér.
Talán visszatér
lelkembe a béke.
Szemem ég,
(olvad a jég?)
torkom kapar,
hamar
zsebkendő után kutatok;
Nem tudom, sírok, vagy olvadok?
KARÁCSONY MÁSKÉPP
Egyszer nem lesz lökdösődés,
tömeg, emberáradat,
nem számít a pénz, ajándék,
nincsen túl késő talán még!
Motoszkál egy gondolat.
Harsány árusok, fabódék,
drága holmik, szép ruhák,
maradnak a kirakatban,
minden csendes nyugalomban,
mint porcelánfigurák.
Nem mozdulok, csöndben várok,
a kályhában tűz ropog,
kint hópihék lassú tánca,
az idő is majdhogy állna,
ólomlábon andalog.
Lemez forog ráérősen,
szállnak régi dallamok,
kicsit félőn bújok hozzád,
kis angyalok féltve hozzák,
amit én nem adhatok...
Az ünnepre időt kértem,
magamnak és teneked,
karácsonyi illatokba,
hozzák nekünk csomagolva,
angyalok a végtelent.
KAVICSOM
Egyszer egy nyári éjjelen,
ott termett a tenyeremen!
Tényleg nem tudom hogyan,
de ott volt, emlékszem pontosan.
Úgy ragyogott, mint semmi más,
kedves lett egyből, nem vitás!
Hogy miért is? Nos, nem tudom.
Úgy szorítottam a kavicsom!
Átvette kezem melegét,
de lehet, ez neki nem elég,
vagy talán túl sok volt neki?
A fényét kezdte veszteni.
Aztán egy őszi alkonyon,
eltűnt a kedves kavicsom,
remélem, folyó parton lehet,
olyanok közt, kiket szeret.
Matatok zsebemben hasztalan,
emlékül csak a súlya van.
Kavicsom! Súly nélkül mi lesz veled?
Féltelek! Ősz jön... gonosz szelek...
KETTŐS ÉRZÉS
Sírtam, hisz megláttam őt,
ott állt a kapu alatt,
valamit mondani akart,
s nyújtotta a kart
felém, az ismerőst.
Sírtam, akartam kiáltani
de tudtam, vége lett,
többé nem lehet
szeret - nem szeret
játékot játszani.
Nevettem, hisz megláttam őt,
ott állt a kapu alatt,
valamit mondani akart,
s nyújtotta a kart
felém, az ismerőst.
Nevettem, akartam kiáltani,
bár tudtam, vége lett,
és többé nem lehet
szeret -nem szeret
játékot játszani.
KICSIT NEHÉZ
Kicsit nehéz, de nem csak nekem
vagyunk páran ezzel így,
kusza folyók körülöttünk,
s nincs egy palló, nincs egy híd.
Próbálunk ellenni önmagunkkal,
hogy boldoguljunk, teszünk - veszünk,
és időről - időre letöröljük,
porosodó, vén fegyverünk.
Állunk a parton kattan a ravasz,
ha csónak köt ki a szigeten,
Ki ez? Barát vagy ellenség?
Azt látjuk csupán, idegen.
Félünk másoktól, s leginkább magunktól,
erre megvan minden okunk,
szennyes-véres víz körülöttünk,
egyre jobban undorodunk.
Istenem! Látod, hogy mi folyik itt lent?
Lassan az asztalra kéne csapni!
Vagy kérdezem, mért nincs a génjeinkben,
hogy tudjunk élni, és élni hagyni?
KI Ő?
Szivalekváros kenyér,
fenéken csattanó tenyér,
illatos kávé, úgy négy után,
kirándulás egy hegy fokán,
diótörés fél éccaka,
a diós süti jó illata,
egy ölelés az Út előtt,
egy pulóver, amit Ő kötött,
tanítás városban, s tanyán,
priznic egy lázas délután,
esténként mese- és vershegyek,
régi fénykép, mit nézeget,
szekrény tetőn a réz mozsár,
és délután tudod, hogy van, ki vár,
Neki köszönhetem Apám:
varázslatos, jó Nagyanyám.
KÍVÁNOK NEKED...
Kívánok Neked Földet- eget,
nyújtózkodós, hunyorgós reggeleket,
ágyban - szürcsölgetős, kakaót,
hozzá puha, meleg takarót.
Kívánok nappalokat és éjszakákat,
kis virágokat és görbe fákat,
játszást, könyveket, jó zenét,
s ezek minden-minden örömét.
Kívánok telet, tavaszt, nyárt és őszt,
s hogy legyen időd, s elidőzz
egy-egy soha vissza nem térő pillanaton...
...hogy több mosolyt láthass az arcokon.
Kívánok hitet, bocsánatot,
s legfőképpen azt:
Legyen, kivel mindezt
megoszd...
KOPOTT KABÁT
A körúton ballagunk,
hallom, kopog a cipőm.
Épp most megy el egy villamos
nem baj, van elég időm.
Várunk, nézzük az eget,
alant falevelet kerget a szél.
Gondolom, talán ősz lehet...
egy úr hangosan mesél
valamit egy idősebb hölgynek,
egymásra nézünk, a tükörképem látom,
ahogyan visszanéz egy kirakatból.
Kicsit kopott már a kabátom.
Nyílik az ajtónk, belépek rajta,
leveszem magamról a mai napot.
Megterítünk a vacsorához,
sóhajtok egy mélyet, nagyot
hiszen valami nincs itt rendben!
(egy lassú tücsök hegedül)
leülök az asztal köré,
veled vagyok, de egyedül.
KÖNYVEM LENNÉL
Ha könyvem lennél, nem olvasnálak
vonaton, buszon, pályaudvaron,
bár táskám mélyén ott lapulnál,
hogy súlyodat érezzem vállamon.
Mert tudom, nem lennél könnyű, ponyva,
olyan, miből tizenkettő egy tucat,
karosszékemben, megfürödve, tisztán
nézegetném a lapokat,
melyeket rejt a régi bőrkötés,
az itt-ott kopott belső fedlapok,
lassan-értőn olvasnálak...
hisz tudom, semmit ki nem hagyhatok.
Szomjasan innám minden sorod,
és azt is, mi a sorok között lapul,
kacagnék, sírnék, ámulatba esnék,
vagy elgondolkoznék szótlanul.
A nagyon szépeket megjelölném,
a lapjaid csücskét kicsit behajtva,
(csak óvatosan, nehogy fájjon)
vissza-vissza térnék arra a lapra.
Végedre soha el nem érnék
hisz rájönnék hamar, (pedig titok)
végtelen regény ... a MI történetünk
amit Belőled olvasok.
KÜLDEMÉNY AZ UTOLSÓ PILLANATBAN
Fejét tenyerébe temette,
sötét kis vacokban sírt a Lét.
Fagyos, Zord Idők meggyötörték,
magukkal vitték majd' mindenét;
A melegséget szívéből,
arcáról a derűt,
lábaiból a futkározást,
ereiből az éltető nedűt,
füleiből a madárdalt,
tenyeréből a forrásvizet
kertjeiből a rügyező fákat...
El fog enyészni, ha nem siet!
...ha nem siet az a másik,
kinek ajándékára vágyik
minden apró porcikája...
Ám végre-valahára
megérkezett!
A Létnek alig volt ereje...
...pedig át kellett vennie
a Csomagot,
mit a Teremtő adott
fel a minap,
(de késett, egy befagyott postagalamb miatt)
Reszketve fogta dobozt,
széttépett rajta ezt-amazt,
s örömkönnyek között,
kicsomagolta a Tavaszt.
KÜLÖNÖS SZERELEM
Körülvesz, itt van mindenhol,
hol őrjít a zaj, hol csend honol,
hol emberek élnek, hol minden kihalt,
hol szárad a fű, hol újra kihajt.
Ott van velem, bármerre megyek,
jöjjenek folyók, vagy zord hegyek.
Ott van a szememben, látod, ha nézed!
Nem tudok Róla rajzolni képet...
Karom szorítja, mégsem fogom.
Csendesen mellé kuporodom.
Hozzám tartozik. Nem megy el soha.
Szívem az egyetlen otthona!
Szobámat illata lengi be,
szerelmes vagyok a
Semmibe...
LEHET-E... CSAK ÚGY...?
Jó lenne csak úgy...
nem méricskélni,
osztani-szorozni, hogy megéri-e?
Csak lenni, egymásért,
és önmagunkért,
vajon lehet-e?
Létezik-e csak úgy...
csöndben a világ,
ha nem akarod tudni mindennek okát,
s nem keresel választ a miértekre?
Vajon...szerinted...
úgy lehet-e?
Lehet-e csak úgy...
egyszerűn szeretni,
ha nem kell minden percben
a holnapért remegni?
Lehet-e a mában
csak itt és most élni?
Nem tudom.
...de talán...
merem még remélni...
LESZ-E IDŐM?
Lesz-e időm mezítláb járni
a harmatos fűben hajnal előtt,
lesz-e időm lopva követni
mindenüvé egy szitakötőt?
Lesz-e időm faárnyékában
rajzolni szép, színes képeket,
lesz-e időm hanyatt feküdni,
s nézni csak úgy...a kék eget?
Lesz-e időm pengetni újra
kopott gitárom húrjait,
lesz-e időm papírra vetni
életem színes kalandjait?
Lesz-e időm elevezni
egy kis szigetre a vén Dunán,
lesz-e időm olvasgatni
egy esős vasárnap délután?
Lesz-e időm szeretni Téged
úgy, hogy azt soha el ne feledd?
Lesz-e időm megköszönni
akinek, amit csak meg lehet?
Igen, lesz egyszer, ha mindennek vége,
ha kondul a harang, s ellibbenek,
lesz időm akkor, a végtelenségig
akár a tenger! ...de már minek?
MÁR KÉSŐ
Különös.
Akkor keltél életre bennem,
mikor Ő feltámadott.
Hangomban szavaid hallom,
arcomon mosolyod...
Könnyem a márványon koppan.
Fejednél fűzfa,
lábadnál virág.
Már késő!
Nem tudok nem gondolni Rád.
MELÓDIA
Szívem mélyén valahol,
csodaszép zene szól!
Ám valahogyan ott bent megreked,
nem hallhatják idegen fülek.
Csak nekem peng.
Csak nekem zeng.
Csak nekem zsong.
Csak nekem bong.
Érzem, valaki
ezt a dallamot keresi!
Ha Ő a szemembe néz,
szertefoszlik a gát...
s hallhatja e melódiát...
MIÉRTEK, CSAK ÚGY
Miért pont és miért nem vonal,
miért cérna, miért nem fonal,
miért macska, miért nem egér,
miért éppen, te kell legyél?
Miért éjjel, miért nem nappal,
miért üresen, mért nem habbal,
miért fehér s nem fekete,
miért nem más, miért éppen te?
Miért sapka, mért nem kalap,
miért áll és miért nem halad,
miért kemény, miért nem zsenge,
azt mondd meg, hogy mért éppen te?
Miért forró és miért nem hideg,
miért kedves, miért nem rideg,
miért zöld fű, miért nem kék ég,
miért nem más, te miért épp?
Miért most és miért nem akkor,
miért ébren, miért nem alszol,
miért pince, miért nem padlás,
miért engem, miért nem mást?
Miért kör és miért nem négyzet,
hogyha tudod, miért kérded,
miért nem menny, miért pokol,
miért viszel és miért nem hozol?
Miért kérdés, miért nem válasz,
miért harag, miért nem támasz,
miért te, ha nekem kéne,
miért viszály, miért nem béke?
MINDENEM...
Indulok hozzád.
Mezítláb megyek.
Talpamba éles kövek
vésik nyomukat.
Valahol kutya ugat.
Buja bozót nyúl utánam,
tövistől ég, szúr a lábam.
Küzdök tovább...
Érzem, egyre mostohább
az út.
Rút
varangyok mérge mar,
vércseppjeim hamar,
a sárral elvegyülve
szívódnak fel mindörökre.
...de látom...
Azt, a kis folyót, ott távol!
A vízen táncol
a Fény,
s elém
bársony szőnyeget terít.
Kezed int.
Indulok. Át, a túloldalra.
A víz ápol, megnyugtatja
lábaimon a sebeket.
Egyszer, ha megérkezek,
nem lesz már nyoma kedvesem;
hogy keresztül mentem
mindenen...
MOST MÁR BÁNOM
Emlékszel Tavasz? Ott álltam a jégen.
Féltem Tőled, mégsem futottam tova.
Most már bánom...(Bár azt hiszem későn...)
Ó, én ostoba!
Emlékszel Tavasz? Ott álltam a jégen.
Éreztelek minden kis porcikámban.
Te mosolyogtál, kedvesen elvetted
a sálam...
...majd a sapkám,
a kesztyűm,
a csizmám,
a kabátom...
...lassacskán az összes ruhám...
s én bután
örültem Neked.
Akkor felmelegítetted
köröttem a jeget,
azóta egyre süllyedek...
NEKED ADOM
Vér, tűz, szerelem, szenvedély,
vágy s a benne rejlő veszély...
Nézd, e kis csomag mit tartogat!
Neked adom a pirosat.
Forróság, siker, vonzerő,
aratás, Napfény, az éltető...
Fogd hát, és vidd! Ez parancs!
Mától a Tiéd a narancs.
Boldogság, öröm, értelem,
tettvágy, erő, figyelem...
Sejted, mi az, mi vár Rád?
Tedd el zsebedbe a sárgát!
Gazdagság, biztonság, harmónia,
a természet, s annak minden java!
Óvatosan, nehogy összetörd!
Máris Tiéd a zöld.
Igazság, áhitat, bizalom,
hűség, remény és oltalom,
Érző emberi lélek...
Elviheted a kéket!
Erő, nemesség, vagyon,
az ég egy nyári alkonyon,
a folyóparti romantika...
Legyen Tiéd az ibolya!
A feketét, a fehéret is Neked adom!
...és szeretlek Téged,
csak úgy,
vakon.
ÖLTÖZTESS FEL!
Öltöztess fel! Hisz meztelen vagyok.
Nincs rajtam cipő, sem ruha.
Hol vannak? Ne kérdezd! Nem tudom,
belepte mind a feledés pora.
Jöttömben vesztek el a hosszú úton,
lassan vettem le csipkét, díszeket,
akartam, egyszerűn..., pőrén láss,
úgy, ahogy azt csak neked lehet.
Nézz rám! Itt vagyok. Minden nélkül, tisztán. 
Bár itt-ott néhol sebhelyek...
Lassan fordulok, ne csak szemből láss!
Most a távolba révedek.
Tán menni kéne, hisz itt hideg van,
s nem feltétlen a tél miatt,
lehetne nyár, akkor is fáznék,
lehetne ruhám, az sem vigasz.
Öltöztess fel! Kérlek, most az egyszer!
Tegyél rám Napot, Holdat, kék eget,
legalább akkor legyek NEKED szép,
mielőtt örökre elmegy
ÖRÖK NOVEMBER
Jött, majd elkapott November,
és meleg volt a keze.
Érkezése előtt kabátzsebében
forró gesztenyéket markolt vele.
Húzott magával...mondta;
Rugdossunk száraz leveleket,
nem lát senki,
csináljunk úgy, mint a rossz gyerekek!
Futottunk, kergettük egymást,
köpenyünk keltette az őszi szélt,
Ő szomorkásan bolondos,
kicsit füstös, meséket mesélt.
Közben fáradtan hozzábújtam,
jól esett rothadó avar szaga,
átkarolt minket a csöpögő, esődíszes,
krizantémos, őszi éjszaka.
Volt benne valami örök,
valami földöntúli nyugalom
azt mondta: Jövőre veled ugyanitt!
... és tudta, én is akarom.
AZ ŐSZ "BÖLCSESSÉGE"
Az Ősz int;
Tedd el megint,
tavaszod, nyarad javát,
mielőtt még a nagykabát
előkerülne!
A magvakat, gyümölcsöket,
a bort, mi a szőlőszüret
édes remeke,
hord a pincédbe le,
és mind azt, amit a nyár adott,
szerelmet, szalmakalapot,
emlékeket, képeket,
csak úgy tisztán a kék eget,
bérceken, völgyeken száz csodát,
az elmúlt nyarad illatát...
...utána nagykabát s kalap
jöhet!
A tél előtt (utóbbit) megemelheted,
hisz tartson a téltől az aki,
nem tudott mit betakarítani
PÁR SOR NAGYSZÜLEIMHEZ
Két kedves kis öreg!
Nem is tudjátok, Nektek mit köszönhetek!
Velem voltatok életem kezdetén...
Ó, milyen szerencsém
volt Veletek!
Drága Nagyapám, már nem kószálunk nagyokat,
nem nézzük kézen fogva a kirakatokat,
s kedves Nagyi, Te sem varrsz foltokat
a szétszakadt farmergatyámra...
De valami megmaradt a "mába"...
Az a szeretet,
mit Tőletek kaptam,
még mindig itt lapul "kis csomagomban",
magammal viszem, akár hova megyek...
Soha nem fogy el, akármennyit veszek
ki belőle...
S a temetőbe
Hozzátok felesleges mennem,
minden nap itt vagytok, hisz itt éltek bennem!
PERSZE, HOGY...
Persze, hogy folyik a folyó,
kopnak a vénséges kövek,
A fűzfa is újra kihajt majd..
Tudod, az az öreg!?
Persze, pendülnek ismét a húrok!
Énekeled kedves dalod,
...és esténként persze, tüzek gyúlnak...
...és sírni is fogsz, ugye tudod?
Persze, hogy reggel eljön egy új nap.
Tejjel iszod...és nem kell cukor,
Persze, hogy minden a legnagyobb rendben!
A polcodon teli a mézes csupor.
Tudod, hogy tudom,
és ennyi elég.
A csöndet madárfütty töri meg.
Minden megy tovább...halkan, mert éj van...
De minek?
REGGELI BÚCSÚ
Szemem még csukva.
Tudom, már pirkad!
Érzem jólesőn illatod.
Indulni kéne karjaimnak
feléd, hogy ezt az új napot
összebújva köszöntsük együtt,
de nyújtózkodni nem merek.
Összegubódzom magzati pózba,
akár egy félő kisgyerek,
aki nyúlna a buborékért,
de mégsem!...azért, hogy "tovább legyen"...
végül mégis, épp hogy csak lopva,
résnyire nyitom egyik szemem.
Egy csöppnyi szúrás pupillám éri,
Kedves, vakító hajnali fény!
Miért nem jobban? Akkor nem látnám,
azt a képet, mi tárul elém;
Kétségbeesett takaród
melegíti épp hűlt helyed,
fejed alakját még őrzi a párna...
s én hallom távozó léptedet.
RÖPKÉK NYÁR ÉS TÉL KÖZÖTT
A hársfa döntött, vetkőzni kezd,
megveti levélágyát maga,
a téli széllel készül frigyre lépni,
különös lesz a nászéjszaka.
A sünök több napja méricskélnek,
mi az a távolság, mely éppen annyi,
ha összebújnak, egymást nem szúrják,
de pont nem fognak még megfagyni.
A nénike gesztenyét árul,
úgy mint régen, az utca sarkán,
aki vásárol sóbálvány lesz,
mert a néni egy vén boszorkány!
A rózsabokrok még igyekeznek,
bár a varjú, azt mondja: "kár",
a bimbó már nem nyílik ki,
a szirmok közt meghalt a nyár.
Az öreg ember a padon,
újságot olvas és kicsit vacog,
ezért a betűk táncot járnak,
s ugrándoznak a sorok.
A kavics nem csinál semmit, csak van,
a léte nyugalom, semmi harc,
neki az évszakok oly mindegyek,
hisz lélek nélküli sima kvarc.
...és az ősz? Nos, eddig hasztalan
kereste magát télben, tavaszban, nyárban,
most végre boldogan kiált fel,
Megvagyok! Magamban magam megtaláltam.
A SEMMINEK VÉGE
A semmit készültem párbajra hívni,
szívtelen bámultam a fehér lapot,
nesztelen léptek közeledtek,
s valaki félőn kopogtatott.
Unottan nyomtam le a kilincset,
egy váratlan vendég a küszöbön állt,
tarisznyájában írások voltak,
egyebe nem volt, amit kínált.
Különös sorok, bennük a lelkem...
amit ő soha nem ismerhetett,
magamba szívtam mindet,
de mindet, akkor ez volt, mi éltetett.
Aztán a napok jöttek-mentek,
ő egyre többet volt velem,
lassacskán, csöndesen szívét odadta,
így lett Ő az én életem.
A semminek vége. Teleírtam
egy egész világgal az üres lapot.
Tegnap leültem átolvasni,
s az Ő neve volt "csak" ott...
SZAVAID
Szelíd bizsergés, kavargó érzés,
csöndes mélabú, fájó sebek,
lelket feszítő boldogság, nevetés,
leheletnyi gyémánt jelek
vésődnek papírra tollad nyomán.
Ámulok. Olvasván
a sorok üzenetét...
Honnan ismerheted azt a zenét,
mi az én lelkemből árad?
Mikor soha, de soha nem jártam Nálad.
Tudom már! Te jöttél hozzám ide,
majd bensőm rejtekibe
lopózva "csentél" el
néhány ki nem mondott érzést...
Ne kérj elnézést!
Nap-nap után lesem minden szavad,
mert én leszek tőlük egyre gazdagabb...
SZERETNÉK LENNI
Szeretnék egész aprócska lenni,
olyasféle ... estike virág,
illatoznék neked éjjelente,
sóhajtva szívnád szerelmem illatát.
Szeretnék egészen parányi lenni,
amolyan bohókás, színes lepke,
te figyelnéd röptöm, kergetnél a réten
s csak játszanánk, úgy...incselkedve.
Csak gondolatnyi szeretnék lenni,
semmi konkrét, kézzelfogható,
ha akarnál, nem tudnál megnevezni,
mert mi lennék, nincsen arra szó.
Egészen picinyke szeretnék lenni,
csak, mint egy vércsepp akkora,
bekuckóznám magam szíved legmélyére
s örökre az lenne az otthona.
SZOMORKÁS VERSIKE
Olyan pici kellett,
hogy megszeresselek.
Csak papíron hagyott
ceruzahegy jelek...
Pár szép szó az egész.
S mégis! Mindenre lenne kész
eszem, lelkem, testem!
De nem jöhetsz ide!
...mert út nem vezet... a semmibe...
TALÁN A SZERELEM...
Csak egészen halkan suttogom,
Még mindenki elől eldugom,
Csak egészen lágyan ringatom,
Mert ő még védtelen.
Még alig merem érinteni,
Még aprócska, egészen csöpp, pici,
Nevét nem merem kiejteni,
Talán még névtelen?
Még éppen hogy csak látom őt,
A mindent, s mindenkit elsöprőt,
S benne valami szebb jövőt...
Ki lehet, ő nekem?
Szórakozott vagyok kicsit,
Nem mindig tudom "Mi folyik itt?"
Nevetek, olykor sírok picit...
Vajon, mi lehet velem?
TÉL ELEJÉN ÍGY SZÓLTÁL:
"Akkor lássalak, majd ha fagy!"
...és nem volt nálam boldogabb...
Vártam a telet, a mínusz fokokat,
az ereszről lógó jégcsapokat,
a lassan szálló hópelyheket,
a málén mosolygó hóembereket.
(Csak egy a baj, kicsit reszketek.)
Vártam a befagyott pocsolyát,
Már átölelt a nagykabát.
S mikor fejen talált egy hógolyó,
(mert hozzátartozik a fagyhoz),
Tudtam, hogy ez csoda jó!
Sajnos, nincs még elég hideg!
Látod? Már nem is reszketek!
Most elalszom, úgy várok tovább,
S amikor az idő még mostohább
lesz, Te itt leszel.
Akkor felébredek!
Vagy...lehet..., hogy tévedek?
TÉLI MESE
Halványulnak a gyertyafények,
nem szól kürt, nem szól trombita.
Az utakat vastag jég borítja,
az ablakokon zúzmara.
Az ünnepi illat az ajtórésen
(mert nem figyel rá most senkise),
épp most illan el észrevétlen
a kerti ösvényen messzire.
Szívesen hagynám magam mögött
a következő pár hónapot,
s máris rohannék kicsi kertembe,
elszórni pár tavasz-magot;
szökjön szárba a madárdal,
bogár zümmögés, orgona illat,
és bújócskáznék virágaim közt,
ahol szerelmem rám kacsinthat,
tán össze is borzolja szőke hajam,
majd felkap, s elrepít messzire...
de most forralt bort szürcsölök,
a lábam fázik, s ez csak
mese.
TÉLI VARÁZS
Ültem a szobában, néztem a téli eget,
elképzeltelek.
Jó így játszani!
Érzem, feléd valami
űz,
(a cserépkályhában ropog a tűz)
potyog a parázs...
Téli varázs.
Ültem a szobában, néztem a téli eget,
a Nap majdnem lement.
Narancsillat áradt,
beragyogta szobámat
a fény.
Az ablakból látom, jössz felém...
A hó ropog,
boldog vagyok!
Ültem a szobában, néztem a téli eget,
a Hold kerek.
Ezüst fény lebeg,
szem elől vesztettelek...
Te!
a vágy kísértete,
csak szívdobbanás,
csak téli varázs.
Te...
TÉLRE VÁRVA
Télre várva
Bár fényes,
de már nem melegít a napsugár.
fénye fáj,
vakít, elkápráztatja szemem...
pont úgy, mint te kedvesem
hazug szavakkal, be nem váltott ígéretekkel
játszottál velem, mint szél a levelekkel...
most bennük térdig járva
bóklászok
várva a szigorú telet,
havat-felejtést, mi mindent betemet.
TUDOD MIT?
Tőled kérdezem;
miért otthonod a víz, a föld, az ég,
a sötét sikátor, s a tűz ha ég?
Élsz a fájdalomban, élsz a gyönyörben,
a napfényes hegytetőn, a sáros gödörben,
a dalban, a jajveszékelésben,
a bűnben és a vezeklésben.
Ott vagy, ha felvarrok egy gombot, ha metszem a rózsát,
a gondolataimban, s ha nem is gondolok Rád.
Laksz a pillanatban, hazád a végtelen...
Felfoghatom, de meg nem érthetem.
Tudod mit? Vasárnapra szedd össze magad, kérlek!
(Ma van péntek.)
S ha látlak úgy..., EGY és EGÉSZBEN,
karomba zárlak, érzem.
VALAMI ELROMLOTT
Ha nem érezném a mező illatát,
Tudnám, a szaglásom odalett.
Ha nem hallanám a muzsikaszót,
Tudnám, mindkét fülem süket.
Ha nem látnám a fényt, s árnyat,
Tudnám, megvakult szemem.
Nos, nem érzem, hogy szeretsz;
Mi lehet a baj velem?
VÁRNI RÁD
Várni kezdtem nagy lendülettel,
várok reggel, délben, este.
Jaj, az éjszakát majd' kihagytam,
szóval...várok éjjelente...
A várásomhoz idő kell,
hiszen nélküle "rögtön itt van",
Miben gondolkodjak, nem tudom.
Hosszú években? Pillanatban?
Percek, hetek,hónapok mennek,
magukkal visznek egy darabot
életemből és úgy érzem
lassacskán, csöndben elfogyok.
Ha kérhetnélek Téged Idő,
vidd el mihamarabb eszem,
akkor nem gondolnék arra, mire várok,
elég lenne, ha létezem.
VELED 
A virágok, a sziget, a platánok sora.
A Vár a hegytetőn... A csillagok pora,
mi azon az éjen minket belepett,
s lemosni már nem lehet,
semmivel ... soha...
A tiszta, szép szemed, a gondolataid,
az, hogy nagyon fáj, amikor nem vagy itt!
A Duna, az evezők halk csobbanása,
az esti égen a Hold fogyatkozása
adott valamit...
Nem tudom megfogni. A súlyát nem mérik.
Nincsen térfogata, nem ér fel az égig,
de érzem, nagyon érzem, ahogy itt él bennem!
Összekeveredett vele az én lelkem,
s már nem a régi...
Eddig nyugodt voltam, most izgatott vagyok.
Eddig ugrándoztam, most lecsillapodok.
Ameddig akarod, szorítom a kezed,
eddig egyedül, ezután már Veled...
...csodát álmodok...
VÉGÜL...
Mit mondhatnék?
Nos, jó utat!
Hisz elmész innen messzire.
De várj egy percet, ne rohanj!
Nem kell sietned ennyire.
Minden rendben? Eltettél mindent?
Tudást, értelmet, fantáziát?
Nem tudom mit vár, mit kér tőled,
A rajtunk kívüli nagyvilág.
Látom, hogy várod, látom, hogy készülsz,
Hiszen felvetted szép ruhád,
A tükörben talán hosszan nézted,
Megfelelő- e a frizurád...
Minden rendben, kész vagy az útra.
Válladon díszes tarisznya lóg.
Mégis aggódom (csak egy cseppet)
Elég lesz az útravalód?
Kaptál sok mindent, amire szükség lesz,
Betűket, számokat, képleteket,
Tartást, hitet, bátorságot,
S remélem vidám perceket...
Ha valami mégis kimaradt volna,
Ha valami hiányzik, pótolhatod,
Csak gyermeki éned nehogy itt hagyd,
Mert pótolhatatlan útravalód.
Ja, csomagolj humort és tréfát,
Mi ezer bajon átsegít...
Most egy picit elgondoltam;
Milyen lesz az, ha már nem vagy itt?
Ne húzzuk tovább a búcsúzást,
Elköszönök én, s az iskola,
Már hozom is a kapu kulcsát...
Hát... Isten veled cimbora!"
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Sarlós Erzsébet |
|
|
|
|
|
Offline
