Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Orth László versei II.
  2020-10-16 22:30:22, péntek
 
 





ORTH LÁSZLÓ VERSEI II.




Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak.

,,A művészet egy eszköz,
Mi kitölti az ürességet,
Ég és Föld, ember és ember közt,
Ezzel ad némi reménységet"

,,Ki vagyok én, nem tudom,
Tán már tudni se akarom,
Élem az életem, törekszek a szépre,
Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre."

Orth László



Link








II. ÉRTELMETLEN ELMÉLKEDÉS







ÉRTELMETLEN AZ EGÉSZ...


Értelmetlen az egész életem,
Soha nincs kihez fordulnom,
Az Istent, az eget kérlelem,
Könyörgöm, ne kelljen maradnom.
Mi értelme az egésznek,
Ha egy perc alatt felednek?

Nem tudom, miért vagyok,
Ha jót nem, csak rosszat kapok.
Nem tudom, miért kínoztok engem,
Élvezitek, hogy szenvedek?
Miért kell nekem itt lennem,
Hogyha utáltok, s nem szerettek!

Mi bajotok van velem?
Hallotok egyáltalán az égben?
Vigyétek el sorvadt lelkem,
Ne kelljen már többet élnem.
Miért száműztetek ilyen sorsra,
Hogy pesszimista versem minden sora?!

Miért kellet így élnem?
Oh, merülne feledésbe létem!
Miért kell itt szenvednem?
Könyörüljetek rajtam!
Tudom, hogy vétkeztem,
S utálom is magam!

Miért kínoztok napról napra?
Miért nem hagytok már engem?
Miért kell nekem holnapra,
Felkelő napra kelnem?
Könyörögve kérlek Téged az égben,
Hallgasd meg hozzád szóló beszédem!

Ne engedd el füled mellett,
Könyörgő szavaimat, melyet,
Siránkozva kiáltok feléd,
Bocsássatok már meg nekem!
Térdre rogyva sulykolom beléd,
Vigyetek már el engem!







ÉRTELMETLEN EÉMÉLKEDÉS


Mi értelme, ha úgyse hallgattok,
Csak álltok, némán maradtok,
Hiába ok, s okozat fejtése,
Ha a gondolat elvész sötét mélybe.

Értelmetlen elmélkedések hada,
Elvész, mert nem figyeltek oda,
Nincs értelme így a gondolatnak,
Visszabújnak, talonba maradnak.

Talán eljön az idő, s az elmélkedés,
Nem álom lesz, hanem cselekvés,
S nem lesznek értelmetlenek a szavak,
S a mélyből egyszer, talán előbújnak.







ÉRTETEK!


Nincs visszaút a pokol tornácáról,
Nem menekülhetsz a kínzó haláltól,
Van pokol, mi lent van a mélyben,
S van, mi rajt van a földi kérgen.
Ebben élünk egy életen át,
Ez tükrözi létünk fájdalmát.

Nézd meg a várost, balkáni állapot,
Örökös hazugság, hatalmas fájdalom,
Nézz az emberre! Nézd az arcát!
Lásd rajta az élettel vívott harcát!
Nézz a szemébe! Nem ragyog!
Mikor láttad, őszintén mosolyog?

Nézd, hogy görnyed a gondok súlyától,
Összeroppan az élet ezernyi gondjától!
Megéri? Megéri, hogy itt szenvedünk
Az, hogy ezernyi gond közt élhetünk?
Pokoli állapotok e világban,
Nincs kiút közel, s távolban.

Nyisd ki szemed! Lásd a valóságot!
Hagyd magad mögött az álomvilágot!
Nézz mélyen az emberek szemébe,
Tekints bele lelkük tükrébe,
Nem látsz mást, csupa félelmet,
S egy érzés nélküli sötét, s gonosz létet!

Szürke az ő világok, monoton, s sötét,
Elveszik bennük, mint fényes szempár az éj ölén.
Pokol is ez a világ, annak is a legalja,
Ugorj bele, Fel a tornácra!
Nem tehetsz semmit, egyedül maradtál,
Szavadra nem hallgat ezernyi barbár.

Hová fajul az a földi pokol?
Megáll, vagy tán tovább romol?
Ki az, kire hallgatnak az emberek?
Új Krisztusok jöjjenek?
Születik e még Antikrisztus e földre,
Hogy milliónyi életet taposson a mélybe?

Lesz e Napóleon és Hitler után,
Olyan, ki a pokol tornácán,
Szemet huny a törvény fölött,
Egyezséget köt, halál, s pokol között,
Feláldoz majd ezernyi ártatlan létet,
Kik méltatlanok erre, s félnek.

Fog még vörös víz folyni a Dunán,
Ezernyi vérző ember sebe után,
Fognak még árván maradt gyerekek siratni,
Fogják még szüleiket utolsó útra kísérni!
Lesz még tömegsír a puszta közepén,
S lesz még egy Néró az világ tetején.

Lesznek még pusztító fegyverek,
Mi ezernyi felnőtt, s gyerek,
Életét ontja ki egy pillanat alatt,
Pedig nemrég még vígan kacag.
Ez lesz a világból, ha így marad,
Az ember kergetőzik, s a vesztébe szalad!

Szürke világ menetelő serege,
Ellenállás nélkül, tőr előre,
Szürke sereg, szürke embereket gyilkol,
Hogy elvegyék őket, élettől való joguktól.
Szürke emberek feltett kézzel várják,
Egy lövéssel tarkójuk szétroncsolják.

Mi értelme van annak, hogy testvérünk,
Saját családi vörös vérünk,
Irtjuk ki a másik embert?
Pedig ő semmit nem tett!
A szürke sereg egyetlen parancsra,
Ugrik, mint ragadozó a vadra!

Szürke sereg vezetői, diadalmasan állnak,
A holtak kupacán, miközben az árvák sírnak,
Ahogy a büszke, s áruló vezér,
Tapos, emberek holtan vérző tömegén.
Áruló mind, kinek kezéhez vér tapad,
E jelző megpecsételi, örökre ez marad!

Kegyetlen vérengzés lett az egységből,
Kölcsönös utálat a tiszta szeretetből,
Elromlott a világ, megváltozott,
Rossz irányba mozgott!
Hiába akarsz bármit tenni, nem tudsz,
Jobb, ha szemed lehunyod, s elfutsz.

Hiába minden vesződség, feledésbe merülő idő,
Már szinte biztos mit hoz a sötét jövő.
Nincs már visszaút a pokol tornácáról,
Nem menekülhetsz a kegyetlen haláltól!
Minden tetteddel egy lépést teszel,
Jobb, ha barátkozol a pokoli léttel.

Már hiába minden, inkább tégy még szépet,
Rögzíts magadban még egy csodaszép képet,
Arról, hogy milyen volt e szép világ,
Legyen mit nézned, ha a Föld magából kivág!
Hiába bújsz el, s ha futsz,
Messzire úgy se jutsz!

Megtalál téged is a halál hívó szava,
Ha hallod, létednek nincs miért maradnia!
S ha már nem bírod a fájdalmakat,
Azokat a tetteket, mik szívedre hatnak,
Ha nem bírod nézni a szenvedést,
Jobb, ha felteszel egy kérdést!

Ne azt, miért történik ez a világgal!
Választ úgy se kapsz, se imával!
Jobbá tenni nem tudod, nincs visszaút,
Ez olyan, mint a feneketlen kút,
Egyre mélyebben süllyedsz el benne,
S egyre távolabb kerül a fényes eleje.

Fontos döntés elé állítod magad!
Saját kezeddel vess e véget sorsodnak?
Neked kell dönteni, más nem segíthet,
Mikor, s hogy hagyod el e földi étet!
Megvárod, míg a szürke sereg végez veled,
Vagy saját kezedbe veszed létedet?

Biztos, majd fájdalmat okozol másoknak!
Biztos lesznek, kik majd hiányolnak!
De ez a te sorsod és életed,
Döntsd el, s mond: Ég Veled!
Jobb lesz, ha nem látod, s nézed végig,
Ahogy a szürke sereg szeretteid sorba kivégzik!

Ne félj, biztos lesz, ki sírodra,
Virágot tesz, s könnyet hullajt fátyolra,
Hidd el, sírodon minden virág téged idéz,
Ég felé fordított fej, s összetett kéz,
Imádkozik érted, halkan, suttogva,
Hogy szürke sereg hada, meg ne hallja!

Példát mutattál minden embernek,
Mert amit más nem mert, te megtetted!
Feláldoztatd magad, ne legyen élvezet az öldöklés,
A halottak ezrein való dicső lépkedés!
Te lettél a hős és a vezér,
Kinek sírjára ezernyi ember borul és remél.

Te mutattad meg számukra a helyes nézetet,
Azt, hogy szürke sereg szablyáitól ne féljenek,
Te voltál, ki reményt adott a szép életre,
Ezt ezernyi ember neked köszönhette!
Te voltál, ki megmutatta, hogy a tiszta szeretet,
Mindent felejtet, s töröl minden szörnyű tettet.

Sírod mélyén boldogan fekszel,
Mert tudod, halálod után is jót cselekszel,
Milliónyi ember köszönheti neked életét,
Mert tudtad, hogy a szabadság mennyit ér!
Mottód is ez maradt: Egy mindenkiért!
Feláldoztad magad, ezernyi életért!

Szebb tettet nem is tehettél volna,
Ezreket tanítottál szépre, s jóra!
Megmutattad nekik, mi a tiszta szeretet,
Mit az ember soha nem feledhet,
Megmutattad, mi a szabadság,
Milyenszép, e kis világ!







ÉRTHETETLEN


Milliónyi értetlen ember,
Ki kérdezni nem mer,
Mert félnek értetlen lenn,
Kérdésük értetlen léte,
Mert érthetetlenül kérdeznék,
S érthetetlenül néznék,
A válasz értelmes létét,
Mert nem tudnák értékét,
Hiszen ők az értetlenek,
Tehát nem tudják miértjüket.
Mit akarnak érteni?
Úgy se tudnák élvezni,
Nem tudnák élvezni az érthetőt,
Érhetetlenül néznék a kérdezőt,
Honnan tudnák igaz e az érték,
Ha nem érték a lét kérdését.







FELLEGEK KÖZT...


Ott fekszik holt testem,
Lassan kiszáll lelkem,
Látom magam, hogy mozdulatlan,
Csak fekszem összeroskadtan.
Mosolygok, boldog vagyok,
Mert tudom, mindent itt hagyok.

Lassan szállok fel az égbe,
Azt hajtogatom “Na végre!"
Fehér köd lepi el a tájat,
Lassan mozog, lehet fáradt.
Egy utolsó pillantást vetek a földre,
Majd eltűnök a fehér füstbe.

Most fellegek közt járok,
Innen mosolygok rátok.
A látványt leírni nem lehet,
Nincs rá szó, se hang, se képzelet.
Itt végre boldog vagyok,
Ki tudja, lehet az is maradok!

Nem hiszem, hogy sírnátok.
Mert én fent, Ti meg lent vagytok.
Innen látlak Titeket,
Hogy örömtáncot lejtetek.
Most Mindenkinek megbocsátok,
Lássátok! Jó vagyok hozzátok.

De nem azért, mert feledtem,
Hanem azért, mert boldog lettem.
Nem akarom magammal hozni,
A múltat, s így haragudni!
Itt van az, ki fontos nekem,
Édesanyám, s szeretett nővérem.

Ők most itt vannak velem,
Segítik elfáradt lelkem,
Elterelnek a helyes útra,
Bíztatnak, ne forduljak vissza.
Utoljára hozzád szólok Kedvesem,
Most már, hogy nem vagy nekem!

Ne búslakodj miattam,
Hogy életem feladtam,
Mert én akartam, így legyen,
Azt, hogy már ne fogd kezem.
Csak magamtól féltelek,
De még nagyon Szeretlek!

Éld az életed bátran,
Én mindig Rád vártam!
Legyél erős, s bátor!
Már most úgy hiányzol!
De hidd el, így jobb lesz,
Legalább örökké szeretsz.

Én megvárlak Téged!
Másra rá se nézek,
Csak Te jársz majd eszemben,
S míg én a Mennyben,
Te a Földön létezel,
S ha majd egyszer megöregszel,

S lelked a Mennybe száll,
Szívem többé nem fáj,
Mert együtt leszünk örökre,
A felhők közt, csak Én és Te!
Nem törődünk senkivel,
Csak egymás szeretett lelkével

Tudja meg az egész világ,
Hogy síromon minden egyes virág,
Egy könnycsepp értetek,
Mert ti még lent éltek.
Itt végre boldog lettem,
Nem olyan, mint Földi létem.







A III. ÉVEZRED KÜSZÖBÉN


A III. évezred küszöbén járunk,
S még mindig a nagy csodára várunk,
Hihetetlen, mi a jelenbe folyik,
Évezredek óta, nem változott semmit.
Róma és Athén, vagy a véres középkor,
Ugyanaz mi akkor, s nem máskor,
Ugyanúgy folyik az emberek vére,
De soha nem azoké, kiknek kéne,
Ártatlanok hullnak, hozzátartozók sírnak,
Hisz egy röpke perc alatt vége lett az álmuknak.

A III. évezred küszöbén járunk,
Egyre veszélyeztetettebb világunk,
Földrengés, lavina és természeti katasztrófa,
Ez mind benne van a írva íratlan sorsba.
Az itt szedett áldozatok emlékei is fájnak,
De nem annyira, mikor ártatlanok ezrei halnak.
Egy értelmetlen, s gaz ügyért.
Mit fentről indítottak, a még több pénzért.
Hisz fent a fellegek közt a kéjmámor oldalán,
Döntenek, hogy élsz, vagy halsz talán.

A III. évezred küszöbén nem szabadulhatsz,
Nem Te adod az irányt sorsodnak.
Vagy azt teszed, mit ők mondanak,
Vagy hamar a pokolban találod magad.
Ez a világ, amiben élünk,
Borzalom, hisz mindannyian félünk,
Nem tudjuk, mit hoz a holnap,
Békét, vagy egy újabb forradalmat.
De attól félek az utóbbit,
Ami öl, s ezreket pusztít.

A III. évezred küszöbén állunk,
Ott tartunk, senkiben sem bízunk.
Hátat fordítani nem mersz senkinek,
Mert félsz, hogy pont a senki teszi meg,
Ilyenkor nem mozdulsz, nyugton maradsz,
Várod, hogy a senki meghúzza a ravaszt.
Holtan esel össze az utca közepén,
Senkit nem érdekel, mindenki tovalép,
Ez is egy háború, mit meg kell vívnod,
Kivéve, ha a pisztolyod magad felé fordítod.

A III. évezred küszöbén egyre nagyobb a nyomás,
Mely alatt összeroppansz, s elindul a hatás.
Pisztolyt ragadsz,
Meghúzod a ravaszt,
Vagy kést kapsz,
Mindegy, lényeg, hogy ott maradsz.
Ez a baj a mai világgal,
Senki nem nézi, mi van a másikkal.
Ezért kéne egymás kezét fogni,
S nem a földön fekvőbe rúgni.
Ez lenne az a nagy csoda,
Mire várunk évek óta?!







HÁBORÚ


Mi értelme van a vérengzésnek?
Annak, hogy emberek ezrei félnek?

Válasz nincs erre a kérdésre,
Ne is keresd, mert elhallgatsz örökre.
Vigyázz, ha belevágsz ebbe,
Eltűnhetsz a sötét süllyesztőbe.

Nevetséges, hogy halálunk, s életünk,
Pár ember kezében van, tőlük függünk.
Nem törődnek az egyszerű néppel,
Nem számolnak a következményekkel.

Mit okoznak a ,,nagy" emberek,
Kik halálról és életről döntenek?

A harctér közepén vagyunk,
Csend van, semmit nem hallunk,
Vége lett a vérengzésnek,
Szerte szét halottak hevernek.

Vörös lett a patak vize,
Megváltozott a táj színe.
Halál szagát viszi a szél,
S emberek ezre fél.

De hogy miért félnek az emberek,
Hisz élnek, ez nem remek?

Nem, sajnos, ez nem remek,
Bajban vannak az élő emberek.
Félnek attól, mit hoz a jövő,
Attól, jön egy még sötétebb felhő.

Nincs, ki megművelje a földet,
Nincs, ki nemzze a gyereket,
Hogy lesz ebből élet?
Hát, az emberek ettől félnek.

Rengeteg olyan kérdés van, mire válasz nincs,
De ha egyszer megleled, az egy értékes kincs.







HIÁBA...


Hiába minden remény, s könyörgés,
Az egész csak egy tévedés,
Nem lesz jobb e világ soha,
Embernek nincs miért maradnia.

Hiába teszünk már bármit,
Már nincs olyan, mi számít,
Elveszünk majd hirtelen,
Gyorsan majd, esztelen.

Hiába reméljük majd, jobb lesz,
Ha mindenki tesz, tenni nem tesz,
Csak gyorsan robogunk végzetünkbe,
Kietlen, s sötét vesztünkbe.

Hiába szólok már nektek emberek,
Ha nem tesztek, s nem mertek,
Féltek a változás homályától,
Senki sincs, ki erős, s bátor?

Mit érek én, egyedül, magam,
Ha szavamra fül süket marad?
Mit érek én magam ezrek közt,
Elveszek a sodró tömeg közt.

Tehetetlen vagyok, rossz érzés,
Nem értem az ember, és,
Nem értem, miért ilyenek,
Ily rosszak, s kegyetlenek.

Kegyetlenek ők magukkal,
Magukkal, s másokkal,
Nem értékelik a csodát,
Nem látják a világ baját.

Nem látják, vakok mind,
Azt hiszik jobb, ha kint,
Kint, ahova mind megyünk,
Mert e világban elveszünk.

Azt hiszik jobb lesz kint,
Ők még nem látják a kínt,
Mi rájuk vár a sötétben,
A világ olvasztó vödrében.

Oda kerülünk majd mindannyian,
Hogy a világ tisztuljon a bajban,
Mindannyiunk odavész, de nem hiába,
Mert egyszer újra szép lesz a föld világa.







JÓ VAGY ROSSZ?

Jó vagy rossz, ha így teszek?
Jó vagy rossz, ha nem veszek,
Tudomást arról mi a rossz vagy a jó,
Mi piszkos, vagy tiszta, mint a hó?
Mindegy, mert mi nekem jó lehet,
Az másnak lehet gonosz tett,
Lényeg, ne törődj vele, mi a rossz, vagy a jó,
Hallgass szívedre, s tedd azt, mi neked jó!







KEGYETLEN SORS


Kegyetlen a sors mindenkivel,
Nem törődik az senkivel,
A jó jót kap, a rossz rosszat,
De mindig sújtja a nyomorultat.
Miért nem lehet mindenki egyenlő,
A sors kiismerhetetlen, nem érthető.







KUDARC


Kudarcot vallottam. Sajnálom!
Vétkeztem, őszintén belátom!
Én, csak én vagyok a hibás,
Csak én, és senki más!

Többre véltek, mi vagyok,
De mást nem adhatok,
Kudarcot vallottam, vétkeztem,
Borússá tettem életem.

Fáj, többet nem adhatok,
Fáj, hogy bennem bíztattok,
De én csak csalódást okoztam,
S a szürkeségben ragadtam.

Hagyjatok engem ott lent,
A törődést nem érdemlem,
Nem vagyok én jó semmire,
Hagyjatok elveszni a sötétbe!

Engedjetek el, hagyjatok!
Már örökre az maradok,
Kudarcot vallott, megtört ember,
Ki sorsával harcolni nem mer.

Szürke porból vétettem,
S rögtön azzá lettem,
Majd szürke porrá válik testem,
Szürke tévedéssé lettem!







LÁNCRA VERVE


Korlátok között, sötétben vagyok,
Hangok, melyek érdesek, haragok,
Szállnak szerte szét, jobbra balra,
Gondolatok zavaros kavalkádja.

Elegem van, korlátok közé taszítottak,
Nem engednek, magukhoz láncoltak,
Mindenki csak néz, senki nem segít,
Árvaként hagynak, magába taszít a lét.

Egyedül, magányosan csak feszengek,
Közben átkozott gondolatok keringnek,
Mi lesz velem, láncra verve, egyedül,
Kin mindenki átjár, kasul, keresztül?

Mit tegyek, szabadulni akarok végre,
Esküdjek az igaz, se egyetlen létre?
Szabadulni akarok, engedjetek szabadon!
Nem engedhetitek, hogy lelkem így maradjon!

Hallotok? Engedjetek, ne menjetek,
Ne, kérlek, ne feledjetek,
Egyedül...kihalt minden, s csak láncra verve,
Itt maradtam, földönt tiporva, egy életre.

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján







LÉGY ÖNMAGAD!


Légy önmagad,
Ne hagyd, más írja sorsodat,
Ragadd kezedbe életed tollát,
Írd meg vele léted sorsát.

Ne hagyd, irányítsanak,
Ne hagyd, rosszat mutassanak,
Ne hagyd magad eltéríteni,
S a világban elveszni.

Legyél Úr magad felett,
Minden gondod feledd,
Ragad kezedbe életed tollát,
Írd meg vele léted sorsát.







MIÉRT KELL...


Miért kell másoknak lennünk,
Miért kell másoknak hinnünk?
Miért nem hisszük el azt, mit látunk?
Miért mások mondják, mi mit látunk?

Ezredéve nem teszünk, csak hiszünk,
Mások ellen vakon vétkezünk,
Csak tűrjük, hogy vakon vezetnek,
Mint kutyát, úgy is neveznek.

Mi vagyunk azok, kik egyetlen szóra,
Ugrunk, mint éhes vad a húsra,
Nem nézzük azt, kinek hozunk fájdalmat,
Csak az érint, hogy a nagyok minket akarnak.

Nagyok, áh, furcsa szó az elnyomókra,
Nem jók ők semmi jóra,
Miért akarunk rájuk hasonlítani,
Miért jobbak ők, mint bárki?

Miért kell másoknak lennünk, kik vagyunk?
Miért kell az ő nyomukba járnunk?
Miért, azt hiszik, nem vagyunk jók semmire?
Azt hiszik, nem vigyázunk mi senkire?

Tévednek mind, van önérzetünk,
Van szívünk, s becsületünk,
Csak valahogy az élet hozza,
Hogy sose hallgatunk az igaz szóra.

Hagyjuk, hogy a földbe tiporjanak,
Gúnyos szavakkal alázzanak,
Hagyjuk, hogy csatlósként nevezzenek,
Fejünkre vizes lepedőt tegyenek.

Nem vagyunk mi mások, csak gyávák,
Olyanok, mint a magukra maradt árvák,
Nem állunk sarkunkra, nem harcolunk,
Egyedül maradtunk, magunk vagyunk.

Nem számíthatunk senkire, pornép vagyunk,
Nem számít nekik, élünk e vagy halunk!
Addig vagyunk jók nekik,
Míg őket szolgálják tetteink!

Nem tűrhetjük tovább az alázást,
Nem nézhetjük a gyalázást,
Mit velünk tesznek, ezredek óta,
Bárcsak ne így lett volna.

Már nem tehetünk semmit, vétlenek vagyunk,
Már csak a szépről álmodunk,
Már sose lesz olyan, mit képzelünk,
Nem marad más, csak a reményünk.







MI LESZ MOST ÉNVELEM?


Volt egy álmom,
Egy saját világom.
Volt egy életem,
Mi maradt énnekem?

Összeroskadtam teljesen,
Csak rohantam esztelen,
Mit tettem, szörnyű dolog,
Szabadulni tőle többet nem fogok.

Az, mit tettem, nem enged,
Árnyékként követ, terjed,
Egész létem fölött,
Így marad örök.

Soha nem fogom,
Lehet, nem is tudom,
Megbánni azt, mit tettem,
Azt, hogy gyilkos lettem.

Nem tudom, mi lesz velem!
Rajtam nem látszik félelem,
Bátran állok a dolgok elé,
Így kerülök majd hátuk mögé.

Volt egy álmom,
Egy saját világom!
Volt egy életem,
Mi lesz most énvelem?







NE ADD


Bármibe fogsz, vidd végig,
Hagyd, hogy munkád beérik,
Kezd az elején, lépésről lépésre,
Lassan, óvatosan haladj előre.

Ha elkezded, ne hagyd abba,
Ne hagyd majd másnapra,
Ha belefogsz, már nincs visszaút,
Előtted még a járatlan út.

Ne félj, s ne csüggedj,
Munkád gyümölcse érett,
Lesz majd, ha kitartó vagy,
S őszintén adod magad.

Nincs visszaút, de minek kéne,
Ha belebuksz, úgy is vége,
Legfeljebb, ha rosszul sikerül,
Tanúság lesz küzdelmedből.

De ha sikered lesz, megcsináltad,
Előtted a világ kapui kitárulnak,
Büszkén mehetsz be, melyiken szeretnél,
Mert érett, s bölcs ember lettél.







NYISSÁTOK KI SZEMETEK


Kitaszítottként élni, mégis boldogan,
Korlátok közt, magányos sorsomban,
Alkotok, s elveszek a gondolatokban.

Nézem, fájó arcok, kik mellettem állnak,
Leláncolva, téves szabadságban szállnak,
S korlátok közé taszítva, várnak, s várnak.

Nem tudják ők se, lesz e még szabadság,
Vagy elnyeli őket is, e kínzó boldogság,
Korlátok közé zárt, állandó hazugság.

Néznek, nyúlnának kifelé, nem tudnak,
Szűk résen, levegőt is csak alig kapnak,
Hallod te is? Egy elveszett lelket siratnak.

Kínzó, fájó gyötrelem hazug életük értelme,
Nincsen már remény, az igaz, s szép életre,
Korlátok közt élni, vakon, s várni a végzetre.

Nekem sikerült, én szabad vagyok már,
De szívem mégis, a raboskodók miatt fáj,
Kínzó gyötrelem, szörnyű a benti táj.

De ők akarták, s lecsukták fáradt szemüket,
Nem hitték, hogy már rég eladták lelküket,
S most érzik hazugsággal átitatott létüket.

Nyissátok ki szemetek, döntsetek korlátot,
Érezzétek ti is, e valódi, boldog szabadságot,
A porba tiport korlátot, magatok mögött hagyjátok!

2007.

Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján







ŐRÜLTEK HÁZA


Este későn hazaérsz,
Fáradtan, alig élsz,
Csak kis nyugalmat kérsz.

Nem vágysz másra, csak csöndre,
Arra, hogy lefeküdj a heverőre,
S ezt a napot feledd örökre.

Majd egy hatalmas puffanás,
Egy magas, hangos kiáltás,
És kezdődik az ordibálás.

Egymásnak ugrik anya és fia,
Ez olyan, mint a maffia,
Megölnék egymást holnapra.

Dühösen kikelsz az ágyból,
Mérgelődve kilépsz a szobából,
Meglátod őket, s kikelsz magadból.

Hogy csak kis csöndre vágytál,
Egész nap, emberek közt jártál,
Estére nagyon fáradt voltál.

Az anya kirohan sírva,
A gyerek megy a sarokba,
Te meg visszatérsz nyugovóra.

Leteszed magad mára,
Kipihend magad, hátha,
Mert ez egy örültek-háza.







PENGE ÉLÉN


Vékony jégen állunk,
Csak a végzetre várunk,
Penge élén táncolunk,
Lehajtott fejjel járkálunk.
Melyik oldalára esünk vajon?
Dönthetünk erről szabadon?
A választ nem akarom,
Tán nem is tudhatom.
De lehet hogy a penge,
Hogy mi esve,
Szétvág minket szerte,
S e mesének vége.







SEMMI KÖZE


Senkinek nincs köze hozzá, mit teszek,
Adok épp, vagy tán elvezek,
Hogy hogyan viselkedek, hogy vagyok,
Hogy meddig is maradok!

Miért érdekelne engem, mit mondotok?
Nem érzitek át e gondot,
Csak mondjátok nekem folyton folyvást,
Fejemre az átkot, s rontást!

Honnan tudjátok, mi a jó most nekem,
És azt, mi van most énvelem?
Felétek fordulok őszintén, s egyet kérvén:
Hagyjatok már végre békén!







SZABADSÁG


Egy sötét cellában fekszem,
Rácsok vesznek körül,
Életem már itt vesztem,
Nincs kiút a rácsok mögül.

Itt fekszem már húsz éve,
Egyedül, magányosan,
Itt lennem nem kéne,
Emlékszem, de csak homályosan.

Mit, s miért tettem,
Azt nem tudom,
Ember életét elvettem,
De nincs rá indokom.

Egy sötét cellában fekszem,
Dohos szag árad,
Minden zugát ismerem,
S érzek egy vágyat.

A Szabadság az, mit érzek,
Eme érzés körülvesz,
De olyat nem kérek,
Mit nem teljesítesz.

Cellám oldalán, a kis ablakon,
Soha nem süt be a Nap,
Könny csorog az arcomon,
Mert napsugarat nem kap.

Húsz éve, ugyanazok a falak,
S ugyanazt az ételt kapom,
Ágyam mellet patkányhadak,
Ételem felét nekik adom.

Ötven éves vagyok,
És még húsz év van hátra,
Kegyelmet nem kapok,
De reménykedek, hátha...

Lassan beleörülök a magányba,
Soha nem lesz vége,
Nincsen helyem e világba,
Immáron húsz éve.

Megbántam mit tettem,
Hogy életet elvettem,
A büntetést megérdemlem,
De innen el kell mennem.

Mert hív a Szabadság,
De szökni nem lehet,
Az életem badarság,
Életemnek véget vetek.

A Szabadság oly fontos nekem,
Az, hogy újra szabad legyek,
Már nem számít életem,
Így bármeddig elmegyek.

Reggel jönnek az őrök,
És én ott lógok felakasztva,
Torkom még hörög,
Leszednek, de már halva.

Nem tudtam mást tenni,
De SZABAD VAGYOK!
Nem sirat senki,
De végre SZABAD VAGYOK!







TÉTLENSÉG


Van egy olyan rossz érzés,
Mely maga után vonz sok kérdést,
Ez az érzés a tétlenség,
Mikor magába szív a sötét mélység.

Ez az érzés, mi nyomaszt téged,
Múltból előbújnak régi képek,
Nem emlékszel rosszra, csak a jóra,
Csak az együtt töltött szép napokra.

Ilyenkor felejted a gondokat,
S kering benned egy gondolat,
Mi lesz veled, ha nem lesz több boldog nap,
Mert az élettől több esélyt nem kap.

Alig tudsz, de ránézel,
Könnybe lábadt szemekkel,
Megfogod kis fehér kezét,
Majd egy imát mondasz életéért.

Nem bírod nézni, hogy vétlen,
Te meg csak ott ülsz tétlen,
Kirohansz a fehér teremből,
S könny folyik szemedből.

Remegő kezekkel rágyújtasz,
S az érzés, úgy nyomaszt,
Segíteni akarsz, de nem tudsz,
A gondok elől elfutni nem tudsz.

Erőt veszel magadon, s visszamész,
A fehér terembe belépni félsz,
Félsz, hogy könnyed megint kifakad,
S Te teljesen elhagyod magad.

Odamész mozdulatlan testéhez,
Fejed lehajtod kis kezéhez,
Lehunyod szemed csendesen,
S Te cirógatod kedvesen.

Nem kell látnod, érzed, hogy szenved,
Hisz oly erősen szorítja kezed,
Oly fáradt vagy, hogy nem bírod,
S szemed estére lehunyod.

Reggel, mikor megérint az első napsugár,
S vörös színben játszik a táj,
Ránézel szerelmedre, ahogy ott fekszik,
S gyönyörű kék szeme, lassan kinyílik.

Elmúlik a sok gond,
Mikor e szót hallod,
Mit érzéki hangján kiejtett,
E szó, a SZERETLEK!







TUDATLANSÁG


A tudás egy éltető elem,
Mi az embernek lételem,
Ha nincs, akkor félelem,
Ha van, akkor kényelem,
Nos a kérdést felteszem:
Kényelem vagy félelem?







UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS


Nem vigyázunk, vesztünkbe rohanunk,
A fellegekből a mélybe zuhanunk,
Saját magunknak köszönhetünk mindent,
Hogy nem tiszteltük e drága kincset.

Az utolsó figyelmeztetéseket kapjuk,
S mi csak a kegyelemdöféseket adjuk,
Nem veszünk tudomást, nem figyelünk,
S a csúcsról, majd a mélybe szédülünk.

Veszélyek vesznek körül minket,
Elpusztítanak, felőrölnek mindent,
Nem veszzük észre, miért történik mindez,
Majd csak akkor, mikor már késő lesz.

Végveszélyben vagyunk, mi csak virulunk,
Mi a kínt okozza, abba nem hagyunk,
Nem látjuk magunk előtt a jövő dolgait,
Süketek vagyunk, nem halljuk kínzó szavait.

Pusztulás vár minden egyes lényre,
Nem figyeltek a veszélyre,
Nem lesz maradása senkinek a világon,
De senkit nem érdekel, úgy látom.

Minket nézve nem fenyeget,
De ezernyi apró kis gyereket,
Kiket majd unokáink szülnek e világra,
Eltűnnek majd a végső homályba.

Féltem őket, hiszen saját vérünk,
Azok, kik e világi létük,
Hagyják itt, mert mi vétkeztünk,
Mi hibánk, tévedtünk.

Istent akartunk játszani, nem tudtuk,
Hogy a játékban gonosz bábuk voltunk,
S tönkretettük a szépséget,
S milliónyi apró létet.

Sajnos már vissza nem lehet fordítani,
Nem lehet, ha fáj ordítani,
Szembe kell nézni a kínzó halállal,
S e szép Föld pusztulásával.







VALÓS SZÜRKESÉG


Emberek! Ti, kik e világban éltek!
Mit láttok, mikor egymásra néztek?
Nem kell mondani, hisz tudom a választ!
Nem láttok semmit, csak szürke árnyat.
Értitek? Ezek vagytok ti emberek!
Futószalagon gyártott, érzelem mentes lények.
Húsból és vérből vagytok, mint én,
De van köztünk egy különbség, a tény,
Bennem dúlnak az érzelmek, s kétségek.
Áh, azt se tudjátok, miről beszélek!
Fogalmatok sincs, mi a szeretet,
Hogy mi a bosszúság és a gyűlölet.
Nem éreztetek soha semmi érzelmet,
Ezek vagytok ti, lélek nélküli létek!
De mit ér az a drága élet,
Ha nincs semmi, mi minket éltet?
Nem értettetek meg semmit gondolom,
Csak én vagyok, ki ezt mondom!
De mindig lesz pár ember, ki érzelemmel,
S hatalmasan tágra nyílt szívvel,
Felétek fordul, kinyitja szemetek,
Hogy ne a képzeletbe, a valóságba nézzetek.
Szemeitek mindig lehunynátok,
Olyan ez, mint egy rossz átok,
Lassan én is lehunyom szememet,
Nem bírlak nézni titeket,
Visszatérek saját magányomba,
S reménykedek, nem volt hiába.
Hogy kinyitottam az emberek szemét,
Hogy megmutattam valódi értékét,
E csodás világnak,
Miket rejtenek a láthatatlan fátylak.
S reménykedek, hogy belátja,
Érzelmek nélküli az ő világa.







VÍG MELÓDIA


Kacaj töri meg az éjszaka csendjét,
Az utca komoly, rideg esti rendjét,
Valaki vígan kacag, nevet az éjszakába,
Vakon bele a vak homályba.

Nevet, mi olyan, mint ördögi kacaj,
Mint sátán, ha megesik a baj.
Nevet, üvölt önfeledt,
Nem látja senki lent.

Elbújik az éj leple alatt,
Szívéből a kacaj, csak fakadt,
Szüntelen, folyton folyvást,
Kacagja felénk az áldást.

A kihalt utcán rohanva nevet,
Örült tán, bolond lehet?
Kínzó kacaj ez, valami lelkét,
Nyomasztja, s sorvasztja szívét.

Sírás hangja hallatszik a kacaj között,
A sötét árnyak leple mögött.
Kacag, s közbe sír, milyen lélek ez?
Ki sírva bolondságot tesz.

Hatalmas bánat nyomja aprócska szívét,
Nem hagyja nyugodni földi létét,
Egy gondolat, hogy egyedül maradt,
S a gondok elől elszaladt.

Kacag a sors kegyetlen fintorán,
Hogy őt csak nézte bambán,
Aztán az egyik percről a másikra,
Átkot hozott reája!

Magán kacag, hogy ily ostoba,
Mert hogy buta, s otromba,
Megunta hogy csak játék az élet,
S búcsút mond néktek.

Nem kacag, síri csend lett hírtelen,
S az idő oly végtelen,
Holtan esett össze a kacagó ember,
Mert a gondokkal szembenézni nem mert.

Holtan esett össze, nem törődtek vele,
Nem fogta kezét Isten keze,
Elhagyta örült lelke egy világot,
Sírjára nem visz senki se virágot.





 
 
0 komment , kategória:  Orth László  
Siklós József
  2018-10-09 19:45:26, kedd
 
 








SIKLÓS JÓZSEF - KERESZTYÉN VERSEK


Siklós József (Bp., 1920. júl. 14. - Bp., 1983. jún. 5.): ref lelkész. Alkalmi írásokból és fordításokból élt. Munkaszolgálatos ideje, majd bujkálása alatt került kapcsolatba a ref. egyház mentőmissziójával. 1959-ben szentelték lelkésszé. 1950-től Bp.-en több egyházközségben segédlelkész,1959-től 1982-ig Jászkiséren volt lelkész. 1981 őszétől haláláig a Mo.-i Ref. Egyház Iszákosmentő Missziója titkára volt. Versei, cikkei jelentek meg az Élet és Jövő, a Megújhodás, Az Út, a Képes Kálvin Kalendárium és ,,Kérüx" név alatt a Vetés és Aratás hasábjain.


Link








AMI BŐVEN KELL


Küldetésükhöz hatalmat adott.

Volt véres hatalma Heródes királynak,
Kajafásnak, Nérónak, Caligulának.
Zsarnoki hatalom lelket nyomorított,
világot tűzzel-vérrel elborított;
- emberséget szétőrlő malom
a hatalom.

Ő másfajta hatalmat adott.
Szegény, erőtlen halászcsapatot
mennyei erővel felruházott.
Démonokkal győztesen csatázott,
emberroncsot újra felépített,


Istennel, emberekkel békített
- nem tizenkét bárdolatlan férfi,
- hanem Az, Ki útjukat vezérli:
KIÉ Ország, dicsőség, hatalom.

Ez töltsön be küldetéses utadon.







APOSTOLI ATOMFIZIKA
2Péter 3:10-13


Elekronmikroszkópja nem volt
az egyszerű halásznak.
Kvantumelmélethez nem értett.
Nem ismert rádiumot, uránércet,
atommodellt, gammasugárzást,
antianyagot, ionizációt.
Hírét sem hallotta radioaktivitásnak.

De látó szemébe
Hirosima vakító fénye lobbant,
s míg levelet írt:
sercegő lúdtolla alatt
egy világ összeroppant...

El fog jönni a nap
s az elemek lángolva felbomlanak!
Ítélet az, ha végkép szerterobban,
amit Isten egységgé teremtett.
Ha széthull a család,
széthull Isten népe,
az emberi elme,
önző egyénekké a társadalom,
- akárcsak az atom.

El fog jönni a nap:
ég-föld lángbaborulva felbomlanak!
Ítélet tüzében széthull a világ,
felcicomázott,
agyonkutatott,
bálványozott világunk.

De - mert Ő ígérte -
szentül, kegyesen élve,
új eget és új földet várunk.







ÁBRAHÁM


Eredj ki - szólt egy Hang -
A földre, melyet ÉN mutatok néked.
- Múltat, emléket, ezer köteléket
szempillantásban háta mögött hagyva
indul Ábrahám, minden hívők atyja.

,,A földre, melyet ÉN mutatok néked."
Sötét itt minden. S fénylik az ígéret.







BÁRÁNYOK - ÉS A PÁSZTOR


Farkasok közé küldelek
mint bárányokat.

Nem adok néktek farkasfogakat,
se vad, üvöltő hangot,
se tépő farkaskarmot.
Be kell érnetek füves legelővel,
- s olyan harcban, hol testi, nyers erő kell,
véretek csordul, csontotok roppan.

Mégis biztonságban,
mert Pásztorotok van.

*
Kisgyermek-korotokban selymes hajatokat
anyátok simogatta,
ifjúságotok kócos, dúlt sörényét
vihar lobogtatta,
Majd szemetekbe hullt, míg gondterhelt homlok
gyűrődött alatta,
az életalkony ezüstös fehérjét
aggság elhullatta -
- hajatok szálait Valaki hűséggel
mind számon tartotta.







BÁR LEHETNÉK


Bár lehetnék, fényes csillag
Betlehemi égen,
Mindenkinek megmutatnám,
az utat a sötétben.

Bár lehetnék, kicsi jászol,
puha szalmafekhely,
Átölelném az Úr Jézust,
mind a két kezemmel.

Bár lehetnék, bár lehetnék,
tiszta szívű gyermek,
kérlek téged drága Jézus,
bennem is szüless meg.







BETÁNIAI LÁNY


Van a ház körül munka rengeteg,
kivált most, midőn vendég érkezett.
Galambot vágni, sütni-főzni kell,
- de nem mozdul, csak feszülten figyel.
(oly kényelmes, oly lusta volt talán? )
Mária, a betániai lány.

Nővére bár duzzog, haragos,
- más távlat nyílik őelőtte most!
A Vendég szava oly titkos, csodás,
mennyei otthonba ajtónyitás...
Mintha nem is a földön volna tán
Mária, a betániai lány.

Fog még dolgozni éppen eleget,
s a mulandóság mindent betemet.
De amire most szánja perceit:
egy szükséges, mely el nem vétetik!
És jobbat ennél többé nem kíván
Mária, a betániai lány.







BIBLIA


Nem mágikus betűket tároló varázskönyv,
bemagolt kegyes mondatok halmaza,
de teljes és gazdag, mint maga az Élet.
Átizzítja újra meg újra
Aki ihlette: a Lélek.

Feszültségek pólusai közt
izzik az élet árama:
Százszor ismert - mégis meglepő;
gyönge papírlap - isteni erő;
régtől kifejtett - és mégis titok,
ha egy-egy mondatára rányitok,
mennyei béke - villámló döbbenet;
emberek tollán át - Isten szava.

Leleplezi milyen
s megmutatja mivé válhat az ember.
Benne Isten megmutatkozik,
lehajlik értünk s magához emel fel.

Keményen szól:
sziklazúzó pöröly.
Halk és szelíd szó:
felüdülni jöjj!

Megértem: mi miért
történt velem,
és távlatot, célt kap
a történelem.

Bibliám nem betűhalmaz,
hanem maga az Élet.
Törékenyen, mégis győzelmesen
gyilkolhatóan s megölhetetlenül
az Ige - testé lett.

Emlékeztet naponta: ne feledjem,
az Ige testté akar lenni - bennem.







BOLDOGOK


Boldogok - szólt egykor Jézus a hegyen,
mert akarja: az ember boldog legyen.

Boldog, aki könyörülő szívvel
segít, mikor bajba jut a társa,
kemény ökle kézfogásra békül,
durva szóra sose nyílik szája.

Boldog, aki igazságra vágyik,
és szeretne igaz úton járni.
Tud, ha olykor könny is hull szeméből,
Isten vigasztalására várni.

Boldog, aki tudja, látja, érzi:
Isten nélkül oly üres az élet!
De ha szíve Isten előtt nyílik:
áldást, békét kap és üdvösséget.

Boldogok - szólt egykor Jézus a hegyen,
hogy életük valóban boldog legyen.







Bűnös nő

Míg hull a könny,
a drága illat itt mindent eláraszt,
és hangtalanul is mindörökre
Isten lehajló irgalmára válasz.







CSENDES PERCEK


Az első szó reggel Tiéd legyen,
mielőtt bárki szólna.
Előkerül az öreg Biblia,
mennyei világodnak rádiója.

Kanyarodnak fekete sorok
s felragyog bennük fénylő üzenet.
Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe
mint röntgensugár, hatol be szemed.

Hogy általában mindent tud az Isten:
gyermek-hittankönyvbe benne van.
Térdem remeg, beleborzong a lelkem:
"Ennyire mindent? Ilyen pontosan?"

Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen,
vesébe látó isteni tekintet...
"De minden bűntől - hirdeti a Könyv -
Jézus vére megtisztított minket!"

És térdre hullva imádkozhatom,
bűnvallás, kérés mint felszínre törhet,
és hála, hála mindig, mindenért!
- Megnyittatik a zörgetőnek...

Pár perc pereg le mozdulatlanul.
Csodálván mondom, micsoda az ember!
Bejárja örökkévalóság tájait,
találkozik a Végtelennel:

bűnös szíve - a Kegyelemmel...







DALOL A CSEND


Künn orkán üvöltve fákat cibál...
Benn a szívemben a csend muzsikál.
Behajtom a záporvert ablakot,
Úgy hallgatom a néma dallamot.
Mért mennydörögjön tomboló tusa,
A néma csendnek is van ritmusa.
A magányban sem vagyok egyedül...
Az én szívemben a csend hegedül.
Halk hangja a csupa édes bús vígasz,
S én andalogva kérdem, KI AZ?
Aranyszálból ki sző körém mesét,
Halk húrokon ki pengeti kezét?
Tán Isten szívéből rezdül e zene?
Mintha a végtelenség zengene!
És hallgatom a messzeségen át,
A csendet, ezt a szent melódiát!







DÁVID ÉS GÓLIÁT


Páncélba bújt a pogány Góliát,
Úgy szidalmazta Isten táborát.
,,Hol van a sok hős, bátor ember,
Megvívni vélem senki sem mer?!"

Hallja ezt Dávid, Isai fia,
Szívében érzi: helyt kell állnia.
,,Dárda és kard van a kezedben.
Én pedig bízom Istenemben!"

Jó parittyából éles kő repül.
Góliát attól rögtön elterül.
Ujjong a tábor: ,,Ez az Úr volt!
Dáviddal Isten maga harcolt!"







EGYSÉGBEN
ApCsel 2:42-47


Új csoda: Lélek tüzében összeforr
új nép: hitben imádságban egy.
És egy Kenyéren él, mindenben osztozik.
És egyre boldogabb. És egyre népesebb.







ELVESZETT A KIS BÁRÁNY


Elveszett a kis bárány,
vad oroszlán tépte,
Dávid pásztorgyerek volt,
bátran elment érte.

Amíg küzdött, neki is
kiserkent a vére,
selymes szőrű juhának
életét megvédte.

Jézus juha vagyok én;
rám támadt a Sátán,
jó Pásztorom értem jött,
veszedelmem láttán.

Le is győzte a Gonoszt
véres keresztfáján,
így tett nekem szabaddá,
örök élet vár rám!







HEGYRŐL HAZAFELÉ


Szelíd leszek, ha megaláznak.
Nem gyötörnek emésztő vágyak,

nem diadalt, - békét kívánok
s a mennyek országára várok.

Naponta célom: Azt keresem,
mi igaz s elveszíthetetlen.

Valódi gazdagságra vágyva
építem házam kősziklára.

Lelkemben szent szavak égnek,
hazamegyek hát - sónak, fénynek,

s ha árad felém szitok, átok:
őszintén mindent megbocsátok.

Nem törekszem fénylő babérra.
Szolgálni rejtve: lelkem célja.

Homlokomon nincs gond-barázda.
ráhagyatkozom hű Atyámra.

Őre madárnak, liliomnak,
kezében jó helyen van a holnap.

Szívemben béke, számon zsoltár,
a keskeny utat vállalom már.

Más hintón vágtat? Gyalog baktatok,
és mint még soha, oly boldog vagyok!







HÉTKÖZNAP - JÉZUSSAL


Nem híg romantikát,
nem múló hangulatot,
nem szalmaláng-tüzet -
de azt kérem, Uram:
hűséggel, komolyan
járhassak mindig veled.

Hétköznapokon át
és súlyos terhek alatt
lépteim úgy vezesd:
legyen fénylő jelem,
hittel vállalt jelen,
utam, sorsom: a kereszt.

Hordoztad válladon,
vállaltad vasszögeit
s a töviskoronát.
S mert ott hullott a vér
énértem, bűnösért:
követlek mindenen át.

Húsvét titkát hiszem.
A véres, durva kereszt
tudom, nem vereség.
Ha itt időm letelt
s magába zár a föld:
fölöttem nyílik az ég.

Hétköznapokon át
és súlyos terhek alatt
bátran helytállni jó!
Örök életünk van,
így munkánk az Úrban
sosem hiábavaló.







IMA

Segíts drága Jézus,
hogy követőd legyek
mit Te kívánsz tőlem,
olyat mondjak,tegyek.

Áld meg testvéremet
édesapát , anyát,
hű követőd legyen
Mind az egész család.



IMA (2)


Jaj, szót fogadni, Istenem,
Bizony nem könnyen megy nekem.
Ha anya szól: - Feküdj le már!
Szám felesel, sírásra áll.

A lecke olykor elmarad,
Sok játék szanaszét szalad.
Jézus, segíts, hadd szerezzek
Szüleimnek sok örömet!







A KÁNAI MENNYEGZŐ


Lakodalom készül Kána városában,
Sütnek, főznek, forgolódnak mind a házban.
Hivatalos Jézus is a lakomára,
Elkíséri tizenkét hű tanítványa.

Sok a vendég, s lám a bornak hamar vége!
Vizet hozat Jézus hat nagy kőedénybe.
Csuda folytán a víz rögtön borrá válik,
Sokkal több is, sokkal jobb is, mint a másik.

Hatalmáról így tett Jézus bizonyságot,
Hittek benne, látva ezt, a tanítványok.
Higgyed te is: nincs az Úrnál lehetetlen,
Bizalommal fordulj hozzá szükségedben!







KÖSZÖNÖM


Köszönöm, jó Istenem,
mindennapi kenyerem,
puha, fehér ágyamat,
édes-csendes álmomat.

Köszönöm az iskolát,
ismeretet és tudást,
köszönöm a pihenést,
a sok vidám nevetést.

Jó anyámat köszönöm,


minden csókja nagy öröm!
Áldd meg édesapám két
erős, szorgalmas kezét!

Köszönöm kis testvérem,
hadd élhessünk békében!
Köszönöm a kis család
kedves, meleg otthonát.

Köszönöm, hogy tudhatom:
Jó Atyám szeret nagyon,
S utunk végén, Istenem,
otthonunk lesz mennybe' fenn!







KÖVESD JÉZUST!


Ha te Jézust követed,
Akkor leszel boldog;
Akármerre visz utad,
Vele jó lesz dolgod.
Esik eső, fú a szél,
Vihar tombol, mitse félj:
Ő visel rád gondot!







A LEGJOBB BARÁT


Jézus a gyermekek
leghívebb barátja,
ölbe veszi őket,
szereti, megáldja.

Követem Őt én is
hallgatok szavára,
befogad majd végül
fényes mennyországba!







A LEGNAGYOBB


Úton ismét... A mester elől halad.
Mögötte a tizenkettő elmarad.

Vitatkoznak: Bizonyíték ki se fogy...
Dönteni kell: ki köztük a legnagyobb!

- Én gyógyítottam a legtöbb beteget!
- Az én imám nyitja tágra az eget!

- Prédikálok, s megtérnek a bűnösök!
- Hatalommal űzöm ki az ördögöt!
Sok nyomós érv itt keményen összecsap,
S a Mester egy kis gyermeket ölbekap,

Felemeli a magasba, s mosolyog:
- Láthatjátok már, ki itt a legnagyobb!




-


A LEGNAGYOBB SZERETET


Szeretnek szüleim,
Fáradoznak értem,
És megadnak mindent,
Még ha nem is kérem.

Szeret iskolában
Jó tanító néni,
Szépre-jóra tanít,
S mindenki megérti.

De legjobban mégis
Az Úr Jézus szeret,
Ki véres keresztfán
Helyettem szenvedett!

Boldog tudás

Tudom, Jézus szeret engem,
éjjel-nappal vigyáz rám,
szeme bajban is fölöttem,
Mint esőben szivárvány.

Nem félek hát, boldog vagyok,
Jézust én is szeretem,
templomban és iskolában,
s itthon is Ő van velem.







MEGVALLOM NEKED


Megvallom Neked, Jézusom,
bizony van sok hibám:
kezem-lábam engedetlen,
és csúnyát mond a szám.

Próbál ezen segíteni
jótanács, nevelés;
szeretnék javulni; de hát
saját erőm kevés.

Te adsz, Jézus, bocsánatot,
és Te adsz új szívet,
s Veled sikerül kezdeni
új, boldog életet!







MELKISÉDEK

1Móz. 14:18-20, Zsid. 7:2


Titok a nemzettsége,
titok a személye,
országa: béke.

A harcban megfáradt Ábrahámnak
Kenyeret, bort hozott.
Megáldott Ábrahámot:
Ő volt a nagyobb.

Mert a harcnál nagyobb a béke,
a küzdőnél nagyobb, aki áld,
az öldöklőnél nagyobb, aki táplál,

s Legnagyobb, Ki kenyérben-borban
odaadja - magát.







MÉFIBÓSET

2Sámuel 9:1-13


És felrémlik a gyermekkori emlék,
riaszt borzongat lázas éjszakán...
Ötéves volt... felkapta őt a dajka,
és futott vele át a palotán,
sikongva, mint ki eszét vesztve száguld,
mert Jezréelben rettentő csatán
elesett Saul, a megszállott király is,
a nagyapa, - és apja: Jonathán.

A dajka fut, reszket már gyenge karja,
és hirtelen: rettentő zuhanás!
Rémült sikoly! Vad fájdalom hasít át
Mindkét lábán, mint a villámcsapás.
Felemelik, mert talpraállni nem tud,
a dajka vonja-rántja őt tovább...
- Árvaság, jajszó, csúfos összeomlás,
és dermedten csüng a két béna láb.

Évek telnek, ő csak tengődik árnyként.
Naponta reszket, teste-lelke fáj.
Mi vár reá, bukott királyi sarjra?
Az országban most Dávid a király!
S hirtelen kemény léptek zaja koppan,
Királyi testőr menten ott terem,
- Uram reád lelt, küldi a parancsot:
színe előtt sürgősen megjelenj!

Véget ér hát a boldogtalan élet?
Saulért most Dávid rajta bosszút áll?
- Asztalomnál lesz naponta étked,
Saul minden birtoka rád visszaszáll!

- Reám, holt ebre? - dadog Méfibóset,
az ámulattól elakad szava.
- Többé ne rettegj. Megterítve vár rád
a királyi kegyelem asztala.

***
(Jaj, hányszor voltam jótettekre béna,
bukott Ádámnak lázadó fia,
de hívat töviskoronás Királyom -
kenyérbe-borba rejtve, látom:
Vár reám a Kegyelem asztala!)










MIT TUDUNK JÉZUSRÓL?


Amit Jézus tanít,
legszebb a világon,
ha szavát hallhatom,
szívemet kitárom.

Ahogyan Jézus élt,
az a legszebb élet,
követem példáját,
ameddig csak élek.

S midőn Jézus meghalt
a kereszten értem
mennyország kapuját
nyitotta ki nékem!







MÓZES
(2Mózes 3,1-15)

Ki vagyok én, hogy szembeszálljak
a fáraóval s országával?
Tenger medrében, pusztaságban
dacoljak egyre, száz halállal?
Ki vagyok, hogy élére álljak
egy makacs, gyáva szolganépnek,
és sziklasúlyú Törvényt adjak,
hol bálvány körül zeng az ének?

Mint szökevényt rejt Midián földje,
nincs seregem, nincs vagyonom,
nyelvem dadog . . . Két gyermekem vár,
családom el nem hagyhatom!
Ilyen szédítő útra lépni
nem tudok, jaj nem akarok!

- ÉN küldelek, ÉN leszek veled,
és az leszek, aki VAGYOK!







MENNYBE MENTÉL


Úr Jézus, aki mennybe fölmentél,
Ott nékünk helyet készítettél.
Örök otthon vár mireánk,
Azért dicsér most imánk.

Úr Jézus, áraszd ki erődet:
Szólhasson bizonyságot néped.
Megtalálva a helyét,
Néked szánja életét!

Úr Jézus, hisszük: eljössz ismét,
S hódol majd a világmindenség.
Leborulunk előtted,
Úgy dicsérjük szent Neved.

Úr Jézus, így áldunk, így várunk.







ÓVJ, ÖLELJ ÁT!


Óvj, Uram, sablonoktól,
rögtön-kész válaszoktól,
tévesztő látszatoktól,
szédítő mámoroktól!

Óvj eszme rendszerektől,
megkövült kegyszerektől,
lélektelen seregtől,
magam-vágta sebektől!

Óvj nyárspolgáriságtól,
meddő-maró vitáktól,
be nem vallott hibáktól,
Tőled elsodró vágytól!

Ne legyek magabiztos.
szavad váratlan, titkos,
mihelyt megszólal itt, most . . .
Ölelj át Jézus Krisztus!







PÁL

(1Korintus 1:1-2, 2Korintus 11:23-32)


...S ha százszor ostoroznak
és százszor megköveznek,
tömlöc mélyébe dobnak,
zúgó tengerbe vetnek,
ha reámrontó latrok
mindenem elrabolják,
testemen korbács csattog,
asztalomon csak morzsák,
ha szomjan eped ajkam
s kemény fagyban didergek,
ha rongy a ruha rajtam,
s árulók arculvernek,
ha váram tönkre rontják
s mardosó bánat epeszt,
ha botrány és bolondság
is mindenütt a kereszt:

nem küldettem, hogy egyébért fussak,
nem végeztem, hogy egyébről tudjak,
mint akiről ajkam egyedül szól:
Mint megfeszített Jézus Krisztusomról!







POHÁRCSERE

A Pohárcsere előtt:

,,A Szeszkirály az én pásztorom: mindig szűkölködöm.
Árkok mélyén nyugtat engem és zavaros vizekhez terelget engem.
Lelkemet tönkreteszi, a hamisság ösvényein vezet engem, hatása kedvéért.
Még ha a nincstelenség árnyékának völgyében járok is, szüntelenül
reszketek, mert te velem vagy; a te fullánkod és a te marásaid, azok
gyötörnek engem.
Üres asztalt terítesz nékem az én családom előtt; elárasztod fejemet
búbánattal; csordultig van a poharam keserűséggel.
Bizonyára pusztulás és nyomor követnek engem életem minden napján
és az ördög tanyáján lakozom mindörökké, hacsak meg nem térek."

És a Pohárcsere után:

,,Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert
te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet
olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR
házában lakom egész életemben."
(23. Zsoltár)







PÜNKÖSD

ApCsel 2.r.


Sebesen zúg a szél. Égből leszáll a tűz.
Sok nyelven Istent mind együtt imádja.
A Megfeszített: Úr, és hozzá tér a nép.
Beérik a Szentlélek aratása.







SMÁRIAI ASSZONY


Mindent megmondott, amit cselekedtem!
A kútnál tőlem kért vizet;
élő vízzel Ő kínált meg engem.

Nem kérdem többé: Melyik a szent hely,
ahol az ember Istenét imádja;
Tudom a titkot: Rátaláltam a Messiásra!

Mindig új kalandra űzött-hajtott
izgága vérem. Most pedig futok,
hogy új titkomat mindenütt elbeszéljem!

Nincs már szívemnek szégyellt homálya,
gyötrő kérdőjele. - Siessetek!
Itt jár, ti is találkozhattok Vele!







A SZERECSEN KINCSTÁRNOK MEGTÉRÉSE


Főember az úton, kocsi rázza,
A kezében nyitva Bibliája,
Ámde nem értheti,
Nincs, aki azt neki
Magyarázza.

Küld az Isten Lelke magyarázót:
A kincstárnok látja, Fülöp áll ott! -
Az írás úgy tanít,
Az, kiről szó van itt:
Te Megváltód!

Amikor az úton vízhez érnek,
A szerecsen így szól: ,,Keresztelj meg!''
- Szállj reám, Szentlélek,
Tarts meg, amíg élek,
Keresztyénnek!







A SZÍV VALLOMÁSA


,,Csak a szájam pocsék,
de a szívem arany..."
- Szívből ered a szó.
Te mondottad, Uram.

Csak a szemem irigy?
Csak kezem hirtelen?
Mélyebben van a baj.
Új szívet adj nekem.

Nem vallásos álarc,
jól megjátszott szerep,
Nem az segít rajtam, -
Adj Uram, új szívet!

Vedd el a kőszívet,
szeretni képtelen.
Szeretettől izzó,
új szívet adj nekem!

Teljesüljön rajtam
újjáteremtésed,
Uralkodjék bennem
a Te békességed.

Hol isteni szíved
meg is szakadt értem:
szent kereszted alatt
adj új szívet nekem.

Új szívvel, élettel
boldogan szolgállak,
így lehetek sója,
fénye a világnak.

Új szívvel a kereszt
dicséretét zengem,
teljes életemmel,
a földön - s a mennyben







TANULOK


Tanulok az iskolában
írni meg olvasni,
kicsi és nagy számokat
szépen összeadni.

Tanulok a szülőktől
szót fogadni szépen,


rendet rakni, testvéreimmel
élni békességben.

Tanulok már Jézustól
hittel imádkozni
Istennek,embernek
örömöt okozni







TETŐTŐL TALPIG - ISTEN MÉRLEGÉN


SZEMEK VALLOMÁSA


Mások gazdagságát
Jaj, irigyen lestem,
szenvedőt meglátni
közben elfeledtem.

Hiú csillogáson
szemem hogy fennakadt!
Szemek kívánsága
táplált rossz vágyakat.

Hányszor néztem hátra
bálvánnyá kövülten,
így a rendelt céltól
távolabb kerültem.

Megláttam parányi
szálkát más szemében,
de a gerendát se,
ha - tükörbe néztem.

Aki biztatást várt,
nem néztem szemébe,
fölötte bámultam
üres messzeségbe.

Ki hívebben szolgált,
de csöndben, szerényen:
fennen hivalkodva
gőgösen lenéztem.

- Kinek szelíd szemét
tövis összevérzi:
hányszor tudtam én Őt
közönyösen nézni.

Szemem vétkeiért
akit szembeköptek:
szemgyógyító írral
Jézus, Te gyógyíts meg!


FÜLEK VALLOMÁSA


Kígyó sziszegését
bár oly halk, meghallom,
idegen kulcslyukhoz
fülem odatartom.

Hiúság vásárán
ha nagydobot vernek,
alaptalan pletyka:
csemege fülemnek.

Idegtépő ricsaj
vad világi lárma
bennem is visszhangzik,
két kagylómba zárva.

Szívemig eljut-e
a halk és szelíd szó,
zárt kamra csendjében
minden átható?

Szenvedő embertárs
segítségért kiált,
nálam sokszor mégis
süket fülre talált.

Igehirdetés szólt,
vagy csendes párbeszéd,
jaj, meg nem hallottam
Isten üzenetét.

Eseményeken át
érkezett üzenet,
- fölserkentette tán
rest, süket fülemet?

- Ki hallod a halk szót
a hangzivatarban:
Jézus, Dávid fia,
Te könyörülj rajtam.







ÚJ NYELVEN SZÓLNAK"


Nyolcvanhat éves,
S új nyelveket tanul.
Anyanyelvén -
de ajkán mégis új:

,,Köszönöm - örülök - adok,
Elégedett és hálás vagyok..."

Nem mondta férjének, gyermekének,
embernek, Istennek sem mondta,
így teltek fölötte az évek,
békétlen volt, önző, mogorva...

S figyelni kezdett az Igére,
körülölelte sok imádság,
és fölfedezte, mit jelent a
gyöngéd szeretet, megbocsátás.

Vélnéd: már ilyen idős korban
újat tanulni úgyis késő?
- Nikodémus is vén korában
hallott az újjászületésről...

Nyolcvanhat éves
s új szavakat tanul.
,,Vén korban zöldellők lesznek,
hirdetvén: Jóságos az Úr!"
*
Édesanyám is 86 éves korában született újjá.







VALÓSÁGGAL SZABADOK!

(János 8,36)


Ha bilincsként nem kényszerül
elmédre bűnös gondolat,
szennyes, fertőzött képzelet,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha nem kötözik nyelvedet
csúf, bántó, illetlen szavak,
s hazudni nem vagy kénytelen,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha öklöd nem sújt gonoszul,
nem rántja görcsbe markodat
zsugori önzés, - adni tudsz,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha kísértés lejtőire
ingatag lábad nem szalad,
s jár béke, hűség útjain,
- akkor vagy igazán szabad!



Ha rontó, vesztő szenvedély
forgószélként el nem ragad,
mert van erősebb Őriződ,
- akkor vagy igazán szabad!

Ha éjsötét tömlöcbe már
gyűlölet, gyilkos indulat
be nem falazza szívedet,
- akkor vagy igazán szabad!

Halálfélelem rabjaként
figyelsz sötétlő árnyakat...
Húsvéti fény, ha rád ragyog,
- akkor vagy igazán szabad!

Jaj, rabbá tesznek bűneink
mindnyájunkat a Nap alatt...
Kit Isten Fia szabadít:
az lesz valósággal szabad!









 
 
0 komment , kategória:  Orth László  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2020.10 2020. November 2020.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 258 db bejegyzés
Összes: 3966 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1421
  • e Hét: 11294
  • e Hónap: 45670
  • e Év: 609181
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.