Belépés
lilagondolatok.blog.xfree.hu
Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s... Papp Györgyné
1944.11.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Nem kívánok ragyogást
  2020-01-05 11:42:55, vasárnap
 
 





Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen ám!

Fekete István /Emberpor/


 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: OTTHON VOLTAM
  2019-11-06 16:34:24, szerda
 
 





Fekete István

OTTHON VOLTAM


Olvadásszagú szél járt már a városban, amikor híre jött, hogy haza kell mennem. Húsz év óta először.
Haza.
A házunkban már húsz éve más lakik, rokonom nincs a faluban egy se, az öregek elmúltak, a fiatalok felnőttek, mégiscsak: haza.
A temetőben - messze túl az emlékek fájdalmán - két kis testvérem porlad; talán ez a két kis halom, amely jogossá tenné a szót, mert azóta új házak épültek, új emberek lettek, a templomtornyot is újra bádogozták, sőt a harangok is újak, mert a régiek háborúba mentek.
Mégiscsak: haza.
Kihez megyek hát?
Sokat gondolkodtam ezen - a szél rázta az ablakot -, és egyszer csak rádöbbentem, hogy magamhoz megyek. A régi házhoz, mely csukott kapukkal is mindig az enyém marad, a régi utcához, melynek pora százszor sárrá vált azóta, a régi örömökhöz, melyek el nem múlnak soha, még velem se, mert ezerszer leírom őket, hogy el ne múljanak.
Álmodozva és félve indultam útnak. Az állomások nevei behulltak az ablakon, a szántásokon megroskadt a hó, a patakokon állt még a szennyes jég, és az elmaradó faluk felett varjak kerengtek, csakúgy, mint régen.
Nincs semmi baj.
Az állomáson majd az öreg Pista vár...
Bolondokat beszélek. Hol van már az öreg Pista! Mindegy: várnak. A faluvégen bekiáltok Laciékhoz...
Megrázom a fejem. Ez így nem lesz jó. Laci szegény elmaradt valahol, még 1917-ben, és az öregek is... Kinek kiáltanék? Visszhangtalan kiáltás lenne, és megöregedett hangom elveszne a fenyők alatt, ha ugyan megvannak még a fenyők. Nagyok voltak már akkor is...
Hallgatva ültem emlékeim vonatán, s a sürgönydrótok mint a kótapapirost vonalazták a februári eget.
Készülődni kellett.
- Várj, amíg megáll a vonat...
Körülnéztem. Valaki a múltból szólt, és én - amikor leszálltam a lépcsőről - szinte vártam, hogy egy kemény kéz megfogja a kezemet.
Az állomás harangja a régi volt, s amikor ütni kezdett, mintha a szívemen vert volna. De kocsit hiába néztem.
- Erre tessék! Az úton nyakig ér a sár, de van lóré... Isten hozta...
Felültem a lóréra Ferkó mellé, akivel együtt faragtam az iskolapadokat, és elfogódottan hallgattunk. A nagy, szürke ló aztán meglódította a mezei vasút kis kocsiját, és a vékony sínek apró kattogással utánozták a nagyokat.
- Hogyan utazott a tekintetes úr?...
Ferkóra néztem. Akkora bajusza van, mint egy tollseprő, nagy, csontos öklében elveszik a gyeplő, csizmái mintha odanőttek volna a lóré fenekéhez, és hiába rángatja a ló a kis alkotmányt, Ferkó nem inog meg. Mert Ferkó áll, én pedig ülök...
- Ülj le, Ferkó!
- Jó így is...
- Ülj le, a Ponciusát ennek a görhes világnak, mert lelöklek!
Leül. Én meg emígy dörmögök tovább:
- Na! Aztán ide hallgass. Ha még egyszer letekintetesuramozol, gyalog megyek haza.
- Haza?
Ezen elérzékenyedtünk egy kicsit, és megtaláltuk régi magunkat.
És lassan közelebb jött a falu. A nagy nyárfák nyirkos ágseprői közt tavalyi fészkek himbálództak, és eszembe jutottak régi egzámenek, amikor az iskola falán nyárfaágakból volt a füzér, és közte kesernyés szagú, sok pünkösdi rózsa.
- És cifra búza - toldotta meg Ferkó -, de a régi iskolából szövetkezeti bolt lett. Új iskolát építettek, a cifra búza pedig kiveszett a kiskertekből, mert a házakat kiépítik az utcára azóta.
A faluvégen rendes kocsira fogott át Ferkó, és nem szólt többet hozzám, mert megroskadtam a kasban, és régi emlékeimet nyirkos, télvégi vesszővel verte a valóság.
Köves úton zötyögtünk. A kerítések cementből vannak, a házak teteje zsindely, s egy menyecske hócipőben viszi a tejet a csarnokba.
- Hócipő... - mondom csak úgy magamban.
- Az - bólint barátom, és tudja, mire gondolok.
Az udvarok rendesek, tiszták és mérhetetlenül ridegek. Csupa szöglet. Csupa kemény vonal. A régi tornácok puha íve összedőlt azóta, a zsúptetőkben nem költ a veréb, a kapudúcok hideg kőből vannak, és nincs öreg faragott pad a házak előtt.
És milyen kicsi a templom!
Régi, gombos tornya szinte az égig ért a régi vásárnapok ragyogásában, de az évek - úgy látszik - megroskasztották, mert kicsi, esőverte és idegen lett azóta. Igaz, most február van, szitál az ólmos eső, és a tömjén füstje se felhőzne az ablakon beragyogó napsugárban.
Összehúzom magam, és sírni szeretnék.
- Mink azért a régiek vagyunk... - részvétkedik Ferkó, mert érzi, hogy lassan összedől bennem minden. - Majd kimegyünk a szőlőbe - biztat -, mint valamikor. Emlékszel?
Elnéztem a ,,szőlőhegy" kis dombja felé, és a távolság ködében mintha mégis a régi lett volna a pincék mohás fala, a tőkék alatt a csend, a diófákon a harkály kopácsolása.
- És pipálunk! - hunyorított Ferkó. - Most már nem kell félni, hogy megfognak bennünket...
- Talán az a baj, Ferkó.
- Hát majd kitalálunk valami tilosat... Te mindig ki szoktál találni...
- Bajos lesz, Ferkó. Most már mindent szabad.
- Nagy tüzet rakunk. A tavalyi venyige mind megvan még...
Amikor leszálltam a kocsiról, Ferkó szigorúan rám szólt:
- Aztán ebédre elvárunk!
Ballagtam a falumban. Nem ismertem senkit, s engem sem ismert meg senki. Régi házunk falát megsimogattam, homályos ablakszemébe belenéztem, és magam láttam benne.
A faluvégen aztán befordultam egy kis zsúpos házba. A fakilincs ismerősen kattant, a pitvarban öreg faragószék és gereben, az ajtó felett paprikafüzér és a nyitott tűzhely mellett fekete kendős öregasszony.
- Én vagyok, Rozi néni.
Száraz, öreg kezével beárnyékolta szemét.
- Istenem! Nemhiába tűzzel álmodtam az éjjel!
Megölelt, megcsókolt, és kinyitotta a szobaajtót.
- Maradjunk csak itt, Rozi néni.
- De itt füst van.
- Az a jó, Rozi néni.
- Nem tellett kéményes tűzhelyre. Majd száraz fát dobok rá, hogy ne füstölögjön.
S a régi tűzhelyen felcsapott a láng. Egyszerre világos lett a konyhában. A tűzből békés melegség lehelt ránk, a gyenge füstből elmúlt esték vacsoraszaga s az öreg edényekből lakodalmi levesek emléke.
Néha csillagos szikrák pattantak ki a kemence száján, és amint összeroskadt a zsarátnok, perelni kezdett egy kis kék láng.
Az öregasszony megfogta kezem, és én megnyugodtam. Ezzel a kézzel dajkált valamikor, és ezzel takart be, amikor beteg voltam.
- Tegyek még a tűzre?
- Tegyen, Rozi néni!
Néztük a tüzet; mellettünk megállt a csend, a szobában mintha csattant volna a régi takácsszék vetélője, az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden.
Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok reszkető ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlnak soha."

 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: A Szél és az Erdő
  2019-07-29 09:45:46, hétfő
 
 





"Béküljünk ki - suttogta -, béküljünk ki, erdő!
- Nem vagyunk már erdő - zsongtak a fák -, csak emlék vagyunk.
- Jóváteszek mindent - suttogta a szél.
- Tedd jóvá!
- Akkor a régi lesz minden?
- Akkor a régi lesz minden.
Elsuhant a szél, és a vén fák nyújtózkodva kitárták karjukat. - Talán lesz valami - suttogták.
A szél pedig megkopogtatta az ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
- Nincs erdő - búgott a kéményben -, nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán megfordultak, tovább akartak aludni.
- Nincs patak, nincs virágos rét, nincs selyemkendő és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották a szemüket. - Bizony nincs - gondolták. - De miért nincs? A szél jajgatva dúdolt a kéményben:
- Nincs legelő, nincs tej, és nincsenek kis csizmák: mert nincs erdő, mert nincs erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év, két év ... igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs erdő, s most már nem mondták, hogy okos dolog volt az erdőt kivágni; csak néztek a sötétségbe, és hallgatták, mond-e még valamit a szél, de a szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár domboldalakra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
- Én már elhintettem a magot, hintsétek ti is...
És amikor a nap felkelt, csillogó kapákon csúsztak el első sugarai, egy locsogó szarka csicseregve vitte meg a hírt az erdei népnek.
- Cserr! - kiáltotta. - Halljátok? Ültetik az erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az idegen erdő odvában.
- Beszélj értelmesen! Ki ülteti és hol?
- Az ember, az ember; amit kivágott.
- Majd megnézem magam is, te összevissza cserregsz minden ostobaságot.
Amikor leszállt az est, a bagoly elimbolyodott a vén tölgyhöz.
- Igaz?
- Igaz. Most várom a szelet, hogy mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
- Itt vagyok, itt vagyok - zendült meg a szél, - Nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell ünnepelni... ma, felhőcskék... - szólt bátran - csak szép lassan...
A régi avar halkan kopogni kezdett, mert eleredt az eső; a szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben csattogva énekelt a patak......."

- Fekete István: A Szél és az Erdő

 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Az ima
  2019-07-13 07:54:30, szombat
 
 





Fekete István: Az ima


Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

- Mondd, kisfiam... És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később - a diákévek kamaszos rohanásában - az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem - egy-egy ,,szóra" - befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak - nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki ,,imád" mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Fekete István

 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István : A föld
  2019-03-03 19:13:04, vasárnap
 
 





Fekete István : A föld


Aranykalászoknak áldott, puha ágya,
Eke nyomán omló barna földhasáb,
Zengő csalitoknak puha televénye,
Szemem simogatva tekint le terád.

Meleg, puha álom tebenned az élet,
Zúghatnak feletted fagyos viharok,
Magadhoz öleled tavasszal a rétet,
S virágba szökkented az elhullt magot.

De jó rajtad s benned az élet, az álom,
Belőled fakadni, hozzád visszatérni,
S alkonyok alkonyán lehullani lassan,
Ezer reménységgel egy kis helyet kérni.


 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Ősz végén
  2018-10-22 08:26:23, hétfő
 
 





Fekete István: Ősz végén


Rázza az erdők színes rokolyáját a szél, dúdol is hozzá az öreg legény öreges nótákat. No, még egyszer, szűzies nyírfák, nyárfák, maradi tölgyek. Sose halunk meg!

Áll a búcsúbál az erdőn. Napok óta. Az őszi, hányaveti szél síposai újra megfújják a jajgató instrumentumokat. A fészekrejtő lombok táncra perdülnek, és suhogva vetkőznek. Nem kell az ékesség, nem kell a kaláris, a dércsípte sárgapiros levél.

Némelyik már meztelenül mered a szürke ég felé, és ujjával megsüli a felhőket, melyek. a tengerről jöttek a szél parancsára. Hajnalra aztán kifárad a szél is. Kivel táncolna a kopasz erdőn? A tölgy meg a cser zörgő barna rokolyáját csak szokásból tartja fenn, de álomra készülnek azok is, mint a többiek. Ezután már a szél egyedül járhatja, ha éppen kedve szottyan. Megmozdulnak ugyan az alvó fák, de már nem törődnek vele.

Álmos, csendes reggeleken aztán felkúszik a köd a völgyekből, és üzenetet hoz a vén, csonka fejű füzektől, égerfáktól és más völgyi népektől.
- Alusztok-e már, testvérek, elkészültetek-e már? Mert hideg hírt hozott a patak messze északi tájakról, és a vadlibák is beszélték a nádas szélen, hogy vijjogó, fehér madarát útra eresztette már a fehér talárú Tél. Aludjatok!





 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Egy
  2015-10-14 10:46:25, szerda
 
  Ennyi lenne az én szívem vágya is! Semmi több Apóka!








Fekete István: Egy



Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa-ajtó, erős, barna.
Egy kilincs, hajlott, halkannyíló,
egy lábtörlővas, régibb fajta.

Egy szoba: csupa kedves árnyék,
egy ágy - fekvéskor megnyikkanó.
Egy lámpa: derűs sárgafényű,
s egy öreg asztal, persze: dió.

Egy képen ködös őszi-tájék,
egy ablak mely nem néz, csak lát.
Egy szék, ívelt sima karfájú,
egy kályha, s hozzá parázslapát.

Egy kutya: komoly házőrző,
- bár nincs mit őriznie soha -
egy macska is, hogy doromboljon,
s ne unatkozzon a nagy kutya.

És egy árva szomszéd is lehet!
Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok.
És megtaláljon álmomban békén,
megtaláljon, ha meghalok.


FEKETE ISTVÁN legszebb verseiből Egy: Link






 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Búcsú
  2015-10-14 09:47:04, szerda
 
 





Fekete István
Búcsú



Elmegy lassan a berek, az erdő
El a nádas, a tél, a nyár.
A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel
A szemem látta egész határ.
Elmegy? Talán mégsem egészen,
Meglátom tán az örök vízen,
Hiszen a Szépség maga az Isten.
S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.






 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István idézet
  2014-11-25 13:27:38, kedd
 
 





Én nem szeretem az erejükben dölyföseket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.

Fekete István





 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István : Hallgatom a szívem.
  2014-11-23 11:00:47, vasárnap
 
 





Fekete István
Hallgatom a szívem.


Ha majd egyszer leáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot.
Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.


 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2020.05 2020. Június 2020.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 23 db bejegyzés
e év: 403 db bejegyzés
Összes: 9984 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 398
  • e Hét: 398
  • e Hónap: 10379
  • e Év: 254947
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.