Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szerencsés Tünde versei
  2020-03-07 16:15:46, szombat
 
 







SZERENCSÉS TÜNDE VERSEI


Szerencsés Tünde (Gyöngyös 1961. február 25 - )









ALTATÓ
. . . . . .




Csitt! Csak csendben
Aludj, te gyermek!
Kicsi pillád látom, még remeg,
A háztető is szendereg,
Horkantnak a cserepek,
Szunnyad odakünn az ág,
Rozsdás levél elpihent a fán.
Csitt! Csitulj, ne szólj!
Dúdolok néked altatót,
Holdast, csillagost,
Szemlehunyóst.
Paplanodban a toll
Hallod, hogy durmol?
Hát te is csendesedj,
Itt vagyok,
Fogom kis kezed.
Pihenj,
Álmodban angyalszárnyon szállj,
Láthatod, alszik minden,
Nem zümmög bogár,
Körülötted mindenki lábujjhegyen jár.
Tente, tente,
Látom, pilledsz már,
Két szemeden álommanó jár.
Homlokodra "Jó éjt!" - puszit lehelek,
Mézédest.
Te csak aludj,
Majd vigyázom álmod,
Csendesen meglesem.







ANYÁM, TE DRÁGA!
. . . . . .




Anyám, te drága!
Nékem voltál nyíló virág szirma,
Csiripelő madarak hangja,
Arcomon napfény-ragyogás,
Lágy szellősimogatás.
Gyöngy-könny a szememben,
Számon az édes mosoly,
Most eszembe jut rólad
Minden szép gondolat,
Mindig úgy csodáltalak!
Látod vajon?...
Sírod fölött áll gyermeked,
Kit öledben ringattál.

Kezed csókolnám,
A mező összes illatát
Hajadba fonnám,
De minden szótlan,
Sóhajom hallik csak,
A néma csendben
Hiába szólongatlak.
Néma a hóhérkereszt,
A föld mélyében pihen két kezed,
Anyák napi csokrom nem érintheted.
Fejem válladra nem hajthatom,
Bánatos köszöntőm
Halk imába mormolom.







APRÓ JELEK


Apám,
Ha most látnád
Dédunokáid rózsás arcát!
Elképzellek:
Napbarnított bőrödet,
Szemed kedves mosolyát,
Homlokod apró ráncát,
Pár szál hajad ezüstjét,
Ahogy lágyan borzolja a szél.
Szinte hallom
Bariton hangodat,
Ahogy mesélsz nekik,
Mondasz szépeket,
Mint egykoron nekem.
Beszélsz a csillagokról,
Régi idők emlékeiről,
S ők rajtad csüngenek,
El nem akarják engedni
Erős kezedet,
Húzzák viseltes ingedet,
Még többet akarnak belőled.
Mikor sokára szóid elfogynak,
Előveszed hangszered,
Ők tátott szájjal csodálnak,
Ahogy életre kelted.
Szájharmonikád
Ma már a fiók mélyén pihen,
De ha kezembe kerül,
A hangja fülembe cseng.
Bizony, Drága, Jó Apám,
Én is öregszem,
Unokáid felnőtté értek.
Lelkemnek oly nagy a fájdalma,
Hogy mindezt te nem érhetted meg,
Csordultig volt szereteted,
Bőven jutott volna mindenkinek.
Apám, mára mi maradt?
Morzsák a képzelet szárnyán,
Álomkép,
Mi oly ritkán jön el.
Mégis azt érzem,
Sokszor velem vagy,
Örökkön őrzöm
Szíved egy darabját.
Mikor együtt a család,
Meglesel bennünket a felhők mögül,
Olyankor a Nap is másként ragyog,
Apró jeleket küldesz felém.
A kertben hófehér pillangó száll,
Nekem már ez is elég,
Tudom, nem hagysz magamra,
Drága, Jó Apám!







AZ ASSZONY ÉLETE


"Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,"
Télen arca fehér, mint a szűz hó,
Olykor pirosra csókolja a fagy.

S ha jő az olvadás,
Bájos vonása még szebbé változik,
A nap lágy bronz-barnát fest rá,
Szellő fésüli selymes haját.

Élete színes, mint az ősz,
Hullat olykor könnyeket,
De tudja jól, ez múló állapot,
Mint a reggeli harmat.

Izzik szíve, szeret egy életen át,
Tüze lobog, de jaj, sokan oltanák!
Ha tépázzák is gyönge testét,
Tartása sugárzik, egyenes, mint a nád.

Mert ő a megújulás gyermeke,
Megrázva magát legyőzi az akadályt,
Tenyere kérgét megedzette az idő,
Hátán súlyos terheket cipel.

Madárcsontja állja a sarat,
Míg az a föld martalékává nem válik,
Majd lassan elmosódik az angyali arc,
"idő teríti rá fekete fátylát..."

Az idézetek Várnai Zseni Virágos ág, és Kozák Mari Evokáció c. verséből valók.







BARÁTI KÖTELÉK


Belopakodtál életembe,
Mint telihold éjjel a szobám ablakán.
Lelkünk ott ücsörög egymásnál,
Ugyanarra a dalra rezdülünk,
Majd bennem a dal továbbél,
Mint ahogyan benned is.
Szinte hallom,
Ahogy dúdolnak fülembe vágyaid,
Nem kutatom, ismerem álmaid.

Minden találkozás mesés,
Ámulattal hallgatom, ahogy mesélsz,
S ha elmentél,
Szomjazón várom az újabb találkozást.
A sors összehozott bennünket valamiért,
Ez nem a véletlenek játéka,
Beszőtt bennünket egy láthatatlan kötél,
Úgy hívják, baráti kötelék.

Belénk csempészte a szép érzést,
A dallamot, és annak hangulatát,
Az illatot akkor is érezzük, ha másik távol jár,
Minden közös élményt, mit a sors elénk terelt.
Ajándékul kaptuk mi egymást,
Ha az úton hangtalan haladunk,
Szinte halljuk a másik gondolatát,
Egymás szeméből olvasunk.







BÁRSONYOS HOLNAP


Bíborszínű alkonyatban magam vagyok,
A nyár szíve dobban, még langy az idő,
Lassan megszűnik látni a hegytetőt,
Feltörnek bennem a fogyó álmok.

Szívem most a kevésnek is örül,
Nagy terveket szőni már nem érdemes,
Apró léptekkel haladni, óvni, mi becses,
Az idő felettem úgyis elröpül.

Reszketeg nem várom a végórát,
Minden napnak hálálom szépségét,
Örömökkel töltöm meg batyuját.

Egy csöpp illúzió, és láss csodát,
Most is ringatom lelkem békéjét,
S már szabom a holnap bársonyát.







BUBORÉK TÁNCOL...


B uborék táncol a pohárban,
O son tova egy év,
L ibben fejünk felett szerpentin,
D urranó petárda rózsája terül szét.
O rgona hangja csendül,
G itár hangja vele pendül.

Ú jat köszöntve zeng himnuszunk,
J ó és rossz, fejünkben pereg a múlt.

É jfélt üt az óra,
V ár reánk most még az ismeretlen,
E lrejtjük magunkban a kívánságot,
T alán mindenki álma valóra válik most.

Szilveszter







CSAK JÓT AKARNAK AZ ANYÁK


Hagyd, hogy ringasson ölében,
Kötényében hadd rejtsen el,
Tenyere melegével
Simítsa hajszálaid,
Amíg lehet.
Korholó szavait
Szívedbe zárd,
Tüskéid törd le,
Csak jót akarnak az anyák.

Ne zárd burokba magad,
Beszélj, ő hallgatja szavaidat.
Míg feljön a Hold, és lemegy a Nap,
A szeretet belőle nem apad,
Méregfogai hamar kihullnak.
Ellenségként soha ne tekints rá,
Csak jót akarnak az anyák.

Mer az idő, mint szakadt gyöngy, pereg,
Megvénülnek az ölelő kezek,
Ráncolódnak a féltő szemek,
Elnémulnak az irányt adó szavak,
De a fejében mindig ott jársz,
Tiéd az utolsó gondolat,
Csak jót akarnak az anyák.

Mondd hát neki százszor el,
Amíg lehet,
Iránta benned is csordultig a szeretet.
Öleld magadhoz,
Súgd fülébe: "Köszönöm!"
Éreztesd vele, ez neki is jár,
Mert tudod,
Csak jót akarnak az anyák.







CSAK MÉG EGY KICSIT MARADJ!


Vándormadarak intenek szárnyukkal,
Indulnak távoli tájakra,
Csőrükben magukkal viszik
A nyár zamatát,
Maguk mögött hagyják a mát.
Búcsút bólintanak a bokrok,
Meghajolnak a sárguló fák,
Bánatkönnyüket a rőt avarra hullatják.
A Nap is fáradtan sóhajt,
Tüze már éppen hogy csak ragyog,
Pedig nem is olyan régen
A kéklő égen hetykén lobogott.

A naptár őszre fordul lassan,
Az emberes hónapok jönnek sorba.
Talpunk alatt ropognak a falevelek,
Portyázik a reggeli köd,
A fűcsomókra harmatot permetez.
Rozsdás takaró ereszkedik a földre -
A tegnap képeit maga alá rejtve.
Álomba szenderül a zöld,
Üde csókját már csak idézzük,
A derűs képeket magunkba rejtjük.
A fáradt sugarakat ujjunk közé fűzzük,
Hadd időzzön kicsit még a meleg velünk.







CSAK TE ÉS ÉN


Bíbor fátyolba öltözött az égbolt,
Az alkony minket együtt talált,
Két karod lágyan átkarolt,
Éreztem selymes bőröd illatát.
Majd ajkad megérintette ajakamat,
Meleg kezed a hátamon kóborolt,
Oly jólesett az érintés,
Korbácsolódott bennem a szenvedély.
Pilláim csukódtak, eltűnt a messzeség,
Megszűnt létezni a világ,
Csak te és én!
Vágyak gyúltak,
Bent rekedtek a szavak.
Hogy mi történt ezután?
Rejtély...







CSEND ÉS CSEND


Az égi csendben, mint kis mécsesek,
Békésen ragyognak a csillagok.
A szomszéd tavában béka dalol,
Viszi a szél kuruttyoló hangjukat.

Bús, kerti zöldben kutya csahol,
Lámpa fénye reszket a falon,
Árnyék vetül hosszan, feketén,
Majd játszani kezd az udvar kövén.

Csak ülök és bámulok magam elé,
Élvezem a semmittevést,
Tűnődök, eszembe jut sok apró történés,
Most igazán van erre érkezés.

Rendet rakok ott bent a fejemben,
Holnap már ne hozzon meglepetést,
Váratlan dolgok ugyan érik az embert,
Mi kiszámítható, felkészületlen nem talál.

Könnyűvé válok, jó lesz így elpihennem
Nyugodt szívvel és lélekkel.
Hallgatom még kicsit az éj hangját,
Csend és csend... áhítatos jelenség.



. . . .




EGY MARÉKNYI CSEND




Az idő kezemből a padlóra zuhant,
A metsző csendben
Koppanása élesen süvített fülembe,
Elfogytak a szavak,
Mint ahogy a mögöttem hagyott nap.
Most nem is kell a beszéd,
Néha jobb a kevés,
Csak ülni szótlan, gondolatok nélkül,
Üresen.
Mert van úgy, hogy a csend is mesél,
Lelkünkhöz szól hangtalan,
Tenyerébe veszi azt óvatosan,
Aztán csak ott tartja kedvesen.
Még az óra is elhalkul,
Ne zavarja meg az idillt,
Majd szép lassan járni kezd,
Mint azelőtt,
Jelezvén: minden megy tovább.
Eltűnik belőlem a szürkeség,
Legbelül minden fehér,
A holnap már nem nehéz a vállamon,
Testem-lelkem megpihent,
Aranyat érő volt ez a csend.







EGY ÖLELÉS


Lassan sétálj felém,
Hadd csodáljam lépteidet,
Fehéren villanó fogad,
Karmazsin ajkadat!
Most, hogy nézlek,
Arcodról rám kacsint
Huncutul borostád,
Ráncaidban ott a mosolyod,
Fürkésző szemed
Barnája ragyog.
Gyere közelebb
És még közelebb,
Hadd öleljelek,
Mint drága kincsemet!
Hosszú volt a nap,
Ennyi jár,
Úgy vártalak!
Hadd érezzem
Tested melegét,
S te érezd az enyém!
Csak egy ölelés -
Mindennél többet ér!
Ragyogjon bennünk a Nap,
Koronázzuk meg fejét!







ELSUHANTAK AZ ÉVEK


Fejem fölött suhannak az évek,
Volt benne édes és keserű,
Olykor vissza-visszanézek,
A pernye szirommal vegyült.

Jártam a rögös ösvényem,
Akkor az volt a természetes,
Szívemben levelek hulltak,
Hol meg a nap gyújtott tüzet.

Könnyet de sokat ejtettem!
Darabokra törtek színes álmaim,
De a remény újra meg újra éledt,
Zakatoló lelkem kergette vágyaim.

Szivárványom nem hagytam úszni,
Hamis ábrándjaim tovafújta a szél,
Nem perzselt feltörő lángom,
A hamuval mit kezdtem volna én?

És még mindig izzok,
Nyílik kezemből vörösen virág,
Ugyan lassabb megy már minden,
Bennem a szívem is halkabban jár.







ÉBREDJ!


Ébredj!
Vagy már késő?
Eltékozolt évek,
Még izzik az élet!
De hamar alszik a parázs,
Hol volt, nincs boldogság.
Mert fut a pillanat,
A perc is szárnyra kap,
Múlnak a napok,
És te keseregsz,
Mennyi minden
Lehetett volna a tied.
Forog a kerék,
De nem visszafelé.
"Mi lett volna, ha...?"
- Játszik a gondolat,
De későre jár,
Lassan kongatnak.
Minden nap egy újabb nap,
De mint a pernye, száll,
Hamuja sem marad.
Legyen a tied,
Amíg lehet,
Leld benne örömed,
Mert ma itt,
És holnap, vajon hol?
Ébredj,
Míg el nem ragad,
Ne várd a gyászdalodat,
Hallgasd a madarat,
Lásd meg a szépet,
Mit eléd tesz az élet!







ÉN, A BÜSZKE NŐ


Én, a büszke nő,
Kiben, ha kell,
Duzzad az erő.
Olykor gyönge virágszál,
Illatos és szebb a napnál.
Anya, ki oroszlánként védi gyermekét.
Az egyik keze varázsbot,
Amivel mindent előteremt,
A másik porondmester,
Mely vigyázza: a manézsban
Mindig rend legyen.

Én, a büszke nő,
Köténye alá mindent besöprő.
A gondoktól ránca redője nő és nő.
De angyalarca rezdületlen marad,
Nem roskad meg a terhek súlya alatt.

Én, a nő
Büszkén vállalom,
Mit sorsom vállamra rakott.
Vagyok társam oldalán
Ha kell, csillogó gyémánt.
Lámpást tartok útvesztőiben,
Láthatatlanul óvja két kezem.
Fáradt anyából leszek kívánatos nő,
Odaadó, szenvedélyes szerető.

Én, a büszke nő,
Csillagfényem ma már ugyan kicsit kopott,
De megrázom magam,
Az égre nap mint nap felkapaszkodom.
Oly kevés, mire már vágyom.
Halvány fényemet a körülöttem lévők
Ragyogónak lássák,
Szeretetem viszonzásra találjon,
Szeretve lenni: ennyi az álmom.







AZ ÉN ÉDESANYÁM...


Az én édesanyám nem volt különleges.
Hétköznapi asszony,
Kit mindenki úgy szeretett.
Egyszerű volt, nem akart kitűnni semmiben.
Elemibe járt, nem volt ő sokáig diák.
Észjárása mégis csavaros,
Túljárni azon senki nem tudott.
Fejben mindent összeadott és kivont.
Semmi nem maradt előtte titok.
Bögrecsárdájában mérte a bort, pálinkát,
Mintha kitanulta volna
A kocsmárosság összes fortélyát.

Horolóját vállára vette, úgy indult a szőlőbe.
Munkabírása hatalmas volt,
Haragudtak is rá az asszonyok.
Mindig a szőlősor élén járt,
Utolérni nemigen bírták.
Porcelán arcát kencefice nem érte.
Parfümillat nem lengett körülötte.
Illata egyszerű, tiszta volt.

Szenvedélye: kertje és a baromfiudvara.
Abban örömét lelte!
Útja mindig odavezetett.
A szeme csillogott, ahogy állataira nézett.
Mustrálta a felhozatalt.
Gondolta,
A bő termésből mindenkit elláthat.
Akkor volt őneki nyugalma,
Mikor a házát rendben találta.

Asztalon az étel garmadában állt,
Konyhájában csodákra volt képes az édesanyám.
Amit ott készített, nem volt annak párja,
Finom étkek sültek az ő birodalmában!
Oly könnyedén húzta a rétest,
Íze fenséges, erre csak ő volt képes,
Nálunk senki nem maradhatott éhes.
Még a szeme is mosolygott,
Ha a vendég nálunk jóllakott.

Az igazáért Ő mindig kiállt.
Nem volt lelkében hamis homály.
Nem kerülgette a forró kását,
Ahol kellett kiengedte izzó íját.
De szava senkit nem sértett,
Jósága mindenkit megérintett.
Küzdött az övéiért, dolgozott szüntelen,
Nem számított más: a család, őnekik minden meglegyen!
Soha nem kímélte magát, a holnapra nem várt,
Nagybeteg ágyán gondolata a teendőkön járt.
Feledni az arcát hogyan is tudnám?
Sápadtan, erőtlenül kérdezte tőlem:
Mi lehet otthon, a kertben a körtékkel?

Anyukám!
Mindig a munka! Mi értelme volt?
Ha oly hamar elragadta a sors!
Tudom, értünk tette,
De minden hiába, ha már nincs velem!
Ó, jaj, Istenem, hogy hiányzik az a két kéz, ahogy magához ölel!
Az én anyukám egyszerű asszony volt,
Nekem egy kincs, mi csodálatos.







ÉRZEM


Arcod redőiben ott vagyok,
Szemedben gyémántként ragyogok,
Ereidben piros véred pezsdítem,
Bársony szirom vagyok tenyeredben.

Öled nékem gyermeki hintám,
Ringok benne, mint hajdanán,
Vállad puha vánkosa fejemnek,
Kényelmes ágya fáradt testemnek.

A te napodban a láng én vagyok,
Tüzemet nap mint nap táplálod,
S ha aludni készülne a parázs,
Nyújtasz nekem szerető vigasztalást.

Nékem meg te vagy a fény,
Mely mécsest tart a sötétségben elém,
S ha kell, büszkén viselsz ékszerként,
Szívem hálája ezért néked zenél.

Vén idő nem ejthet rajtunk csorbát,
Két erős karod körém kaput zár,
Benned vagyok, és Te bennem,
Közös a sorsunk, szívünkben ott a jel.







HA ELJÖNNÉTEK HOZZÁM...


Drága Anyám s Apám,
Ha most eljönnétek hozzám,
Kicsit karjaitok közt pihennék,
Anyámra puha takarót terítenék,
Meg ne fázzon, jaj, úgy félteném,
Apám erős kezét szorongatnám,
Homlokotokra csókomat halmoznám.
Türelmesen hagynám,
Barátkozzatok velem,
Ráncaimmal, karikás szememmel,
De az is lehet, néktek
A szeretett gyermek lennék,
Mint hajdanán,
Ugyanaz a kislány.
Lesném a szemem sarkából,
Mennyire elcsodálkoztok,
Hiszen mióta nem vagytok,
Életem nagyot változott.
Tudom,
Szíveteket melegség járná át,
Mikor csilingelő hangon
Szólítanának a dédunokák.
Olyan jó lenne, ha csak egyszer,
Csak egyszer őket megérinthetnétek,
Boldogságomnak velem örülnétek.
Apám bariton hangon mesét mondana,
A mesék legszebbikét,
Mit nékem valaha mesélt,
Anyám ringatná őket,
Fejecskéjük simogatná,
Lágyan, mint engem, gyermekin.
Én a sarokban ülnék,
Rólatok verset írnék,
Majd mikor az est ránk telepedne,
A duruzsoló kandalló mellett
Olvasnám fel halkan néktek,
Ti nagyokat hallgatnátok,
Miközben
Minden szó megérinti lelketek.
A zord valóságba beleremegek,
Arcomat mossák könnycseppek,
Szívembe belemar a képzelet...
De ha mégis eljönnétek hozzám,
Kezeteket úgy szorítanám,
Tán el sem engedném,
Velünk maradnátok mindörökké,
Mást én tőletek nem is akarnék.







HALIHÓ, MEGJÖTTEM!


Cseng-bong,
Zizzen, éled,
Zöldül az élet!
Csörren az ág,
Rügyek fakadnak,
Bokrok élednek,
Rajtuk madárhad.

Zeng-zsong,
Illat kavarog,
Amolyan tavaszos,
Belőle nagyot harapok.
Kinyílott a hóvirág,
Illeg-billeg zöld szárán,
Örömében táncot jár.

Ej-haj, halihó!
A tél elszelelt,
Elolvadt az összes hó,
A kedvünk csuda jó!
Virágos csókot
Dob a nap,
Üde, friss a mosolya.

Cseng-bong,
Itt van már,
A kapuban kiabál:
"Itt vagyok, megjöttem,
Zöld ruhába öltöztem,
Galléromon tulipán,
Zsebemből jácint kandikál!"







HÓFÖDTE FÁK


Hófödte fák,
Csipkés hegyek,
Télapó szarvas-szánja megérkezett.
Havas a ruhája,
Ősz-fehér szakálla,
Hópelyhek szálltak
Piros bundájára.
Hosszú botján a kampó,
Aranyba csavargó,
Kezében piros zacskó.
Csörren benne mogyoró,
És még minden földi jó.
Kedves hangja dörmögő,
Gyerekekhez így szól Ő:
"Eljöttem most hozzátok,
Teljesítem álmotok!
Zsákomba mindent betettem,
Otthon semmit nem feledtem.
Hajas baba, mesekönyv,
Kisautó, fűzős gyöngy,
Sorolni estig tudnám,
Mi lapul még zsákom alján.
Olyan sok a jó gyerek,
Az ajándékot alig bírtam el.
A krampuszok majd segítenek,
Cipekednek énhelyettem.
Megtöltöttem a kis cipőket,
Ha kell,
Éjszaka bemászok a kéményen.
Lesz majd nagy ámulás,
Ha a gyermek ajándékomra rátalál!"
Mosolyog a sok kis arc,
Mert történt egy nagy varázslat.
Télapó is megpihen,
Nagy nyugalom tölti el.
Gyermekkacaj élteti,
Oly jó néki hallani.
Minden évben visszatér,
Hogy örüljön sok kicsi szív.







IMA A CSENDBEN




Apró mécsesek aranylón gyúlnak,
Fekete bársony simul az égre,
Elhalványul a nefelejcs kékje,
Halkan imát mormolok az Úrnak.

Sötét árnyak sejtelmesen kúsznak,
Harangok kondulnak a messzeségben,
Oly csendes minden, mint egy szentélyben,
Lelkem utat enged az áhítatnak.

Mint koldus, állok égi jelre várva,
Űzött szívem dobbanása most árva,
Némul ajkam, minden szó belém reked.

Összes porcikám nyugalmat óhajt,
Hallom a torkomból feltörő sóhajt,
Istenem, nyújtsd felém segítő kezed...!







ISMERŐS ILLATOK


Egy kóbor szellő néha-néha
Édes illatot hord felém,
Idézve gyermekkorom emlékét,
Apám rózsafáját.
Harmatcseppek sírtak szirmain,
A Nap, a reggeli, aranyló
Szárította a gyöngykönnyeket,
A bíbor színű virágok
Álmukból ahogy ébredtek.
Hogy tudott bennük gyönyörködni,
A szeme csak úgy ragyogott,
Napbarnított keze
Simogatta a bársony szirmokat!
Becézgette őket,
Talán értették is őt,
Hálából pompázva futottak,
Elérték a háztetőt.
Ha vihar tépte az ágakat,
Szíve sajdult,
Látván az elhalt virágokat.
Ő soha nem szakított
Egyetlen szálat sem,
Édesanyámnak mondogatta:
"Mind neked ültettem!" -
Így néki minden nap
Friss szépségek nyíltak.
Egy kóbor szellő néha-néha
Édes illatot hord felém,
Régi idők emlékét idézőt,
Feledni hogyan is tudnám!
Belém ivódott,
Pont olyan, mint hajdanán...







JAJ, HOGY VÁROM!


Rozsdás levelek hintáznak a fán,
Hamarosan mind a földre hull,
A kertek végén lesben vár a tél.
Két szemem lehunyva látom,
Hó takarja be az avart,
Fehérre vált a piros cserép,
Az ablakra jégvirágot sző a fagy.
Bennem már oly nagy az izgalom,
Lelkemben bizsereg a várakozás.
Az idő oly gyorsan röpül,
Hamarosan itt a december,
Elhozva a legszebb ünnepünk.
Aprócska fények gyúlnak,
Benépesül a ház, fahéjillat árad,
A kandallóban duruzsol a láng.
De addig még sok a teendő,
Fejünkben születik a titkos ajándék,
Látni szeretteink csillogó szemét,
Az varázsolja széppé szentesténk.
Jaj, hogy várom, hogy
Minden elcsendesedjék,
Az udvaron álló zöld fenyő
Aranyba öltözzék!
Kinn feltámad a szél,
Kavarog az ősz, fut messzire,
Érte a szívem nem fáj.
Kedves évszak közeleg,
Elhozza nekünk a meghitt ünnepet.







JANUÁR


Lépteid nyomát belepi a hó,
Talpad alatt ropog fagyos takaró.
Átsuhan a hűvös szél fázós ajkadon,
Hó-csillag fénye csillan hajadon.

Dérlepte tájon kavarog a köd,
A metsző hidegben már a madár sem köszön.
Némán gubbaszt a kopasz fa ágán,
Fagyos hópelyhek pihennek tollkabátján.

A bokrok most szürkésfehérbe öltöztek,
Némelyik tarka bogyóval díszítette fel magát,
Kékben a kökény, a csipke pirosban jár.
A többinek dísze
Csak a jégcsepp gyöngyöző fénye.

Mintha megállni készülne a zord idő,
Pedig úgy vágyjuk a napfényt és ragyogást,
De most még hideg pókhálót fon körénk a január.
Várat magára az öröm,
Az alvó természet jól érzi talán magát.
Majd ha eljön az idő, tarka virágot bont az ág.




-


JÚNIUS




Júniusi hold,
Tiszta égbolton ragyogó csillagok,
Hozzátok el a nyarat!
Arany napkorong a földre ragyogj,
Érleld a kalászt,
Mosolyogjon a cseresznye a fán!
A kertekben nyíljék százszorszép virág!

Ámbár a fekete is lehet ragyogó,
Mégis jobb szeretjük a pirosat,
A lángoló pipacstáblát,
A fű zöldjét, a benne megbúvó fehér kamillát,
A repce világító sárgáját.

Június! Hozd el nekünk a nyár színeit!
Dúdoljon lágyan a szél,
Kecsesen táncoljon levél a fán
Méhek zümmögjenek hozzá zenét,
Lebbentse rájuk a nap arany köntösét!

Légy üdvözölve, te drága hónap!
Arcunkra mosolyt rajzoljál,
Illatozzék felettünk a mézédes akác,
Hadd csodáljuk gyémántszárnyú szitakötő játékát!
Terüljön el az ég boltján a kék,
Alatta a nyár muzsikája hangozzék,
Kedvesen szóljon a madárcsicsergés.







KÖNNYEZIK ÉRTÜK A HAJNAL


Könnyét hinti a hajnali harmat,
Hófehér virágokra hull
A temető csendjében,
A kecses szárakon végiggurul.
Locsolgatja őket óvón, kedvesen, hogy
"Díszruhájuk" ma mennyei legyen.
Majd mikor az est beköszönt,
És ezernyi mécses gyúl,
Krizantémok ölelésében
Pompázik minden sír,
Hálásak leszünk érte, hogy
Széppé varázsolták szomorú ünnepünk.
Hisz ma halottainkért kondul a harang,
Kik szívünkben ott élnek örökké,
Értük öltünk ma gyászruhát,
Morzsolunk felettük fájó könnyeket.
Lélekben oly közel lesznek hozzánk,
Idézünk felejthetetlen emlékeket.

Most még oly nyugodt minden,
De cipők koppanása hallik,
Népesülnek a sírok,
Szorgos kezek nyomán
Lesz szép és még szebb a temető.
A szirmokon a nap fénye játszik,
Az arcokra mosolyt csalva
Feledteti egy percre, hogy
Vállunkon múlhatatlan bánat ül







A KIS CSODÁK


Csak nézem és csodálom
Angyali arcotok,
Nagyokat szippantok
Selymes bőrötök illatából.

Kinn alszik már az élet,
Minden elszenderedett,
A falon játszanak a fények,
A kiságy rácsán néha egy-egy megpihen.

Nem álmodom!
Mint két apró gyöngyszem,
Úgy fénylenek,
Ó, a drága, kicsi gyermekek!

Beragyogják a szoba minden szegletét,
Lebben felém édes hangjuk,
A csendben dalol a szuszogás,
Pillájuk lágyan csukódik.

Későre jár,
Őrző szememre mégsem jön álom,
Mert csak nézem és csodálom,
Ahogyan pihen a két parányi lélek...







MEGÉRKEZETT




Ezen a reggelen remény ül szívemben,
Madarak dala száll a magas égben,
Fekete földből zöld kandikál,
Felém jácint édes illata száll.
A kerítésről felszáradtak a könnyek,
Aranyló Nap keze érintette őket,
Lágy szellő simogatja a fát,
Ring kedvesen vele, mint egy jó barát.
Fejünk fölül eltűnik a szürkeség,
Amerre csak nézek, minden csupa kék,
Azt gondolom, ez már így marad,
Megérkezett végre a tavasz!







MEGLESETT BENNÜNKET A HAJNAL


Kócos hajamat leste meg a hajnal,
Rózsás ajkam, ahogy nyújtom feléd.
Tőled szertefoszlik minden kósza álmom,
Szerelmes szemed, ahogy nézi az enyém.
Hisz tiéd vagyok, míg dobban a szív,
Minden ütem néked zenél, mi bennem él.
Érzem a simításodból, mi kezemhez ér,
Szemed sarkában ott lángol a fény.
Kétség nem merülhet fel,
Tiéd vagyok, és te az enyém.
Hajszálainkra bár az idő ezüstöt szórt,
Fiatalságunk árkon-bokron túl,
De míg így talál ránk a felkelő nap,
Mit számít, hány év a múlt?







MERENGÉS


Gondoltál már rá?
Eljön majdan az idő,
Nem tart már itt a fény és földi legelő,
Arcodra utolsó csókját leheli családod, szerető.
Búcsút intenek az illatok,
Füledben halkulnak a szeretett dallamok.
Elfáradt tested válik majd sárrá lábak nyomán,
Virágok nőnek sírhantodon,
Fába vésett fekete betűk a fejfádon.

Gondoltál már rá,
Kaphat-e másik testet a lélek?
Ha igen, folytatja az utadat,
Mit befejezni nem tudtál,
De a sors rád kiszabott.
Vajon tudsz rá mérni befolyást,
Hangtalan megülni a vállán
Védőként, mint egy angyal?
Lelked melege sugárként
Szétterül-e a bajban?

Gondoltál már rá?
Ha menni kell, készen állsz,
Hogy utad végét majd lezárd,
Vagy inadba száll a bátorság?
Mindegy is talán, mert ha eljön,
Úgy is elragad a rút halál.
Lesz-e még elég időd, hogy
Magadhoz öleld azokat, kiket úgy szerettél,
Forró könnyed arcukra cseppentsd,
Elmondd nékik, mennyire fontosak neked?
Talán nem kell megvárni az utolsó órát.
Éld úgy a magad mögött hagyott napot,
Ha váratlanul csap le rád a vég,
Ne maradjon bennük efelől kétség.

Mondd, mindezekre gondoltál-e már?
Én oly sokat merengek magamba roskadván.
Mikor eljő az est, a csend megtelepszik szobám falán,
Ragyogva világlik a holdsugár.
Mert a földi élet, mint a kósza felhő,
Meg nem áll, nem időzik, száll és száll.
Ma még itt, de holnap ki tudja, mi vár ránk?
A kérdést ó, jaj, hányszor felteszem:
Mivé válik majd az ember, Istenem?







MIÉRT?


Álmomban itt jártál, láttam arcodat,
Hozzám ért kezed, éreztem melegét,
Mosolyod beragyogta a szobámat,
Könnyes szemmel kiáltottam, mondd, miért?

Tudom, rögtön köddé válsz, ez csak álom,
A valóság hideg sír, hol nyugszol rég,
Igaz, jöttöd már hiába is várom,
Zokogok, nem tud csitulni haragom.

Oly távol kerültél tőlem, mi maradt?
Bánattal teli szeretet, sebzett szív,
Csillagod lehullt, lelkemben koppant.

"Szeretlek, anyám!" - miért nem mondtam?
Háborgó gondolat bennem csatát vív,
Úgy bánt, soha nem lesz már rá alkalmam.

Édesanyám halálának évfordulójára.







MONDD, ANYÁM...


Mondd, anyám, gondolsz-e rám,
Mikor az égi rónákon jársz?
Mert nékem a hiányod bizony úgy fáj!
Ó, ha hozzám csak egyetlenegyet szólhatnál
Valami nagy csoda folytán!
Én nap mint nap várom és képzelem a nagy csodát:
Lassú léptekkel közeledsz hozzám,
Majd szótlanul az ajtómban megállsz.

Mondd, anyám, ha kezed megérinthetném,
Néked is a szívedig hatolna ez az érzés?
Mert én oly sokszor álmodom,
Hogy két dolgos kezed újra foghatom.
Kezed lassan simogatni kezd,
És én válladra hajthatom fejem.

Mondd, anyám, ha hangod hallhatnám,
Nékem vajon mit is mondanál?
Kedves, becéző szavakkal engem szólítanál?
Mert én, hányszor van, hogy szemem becsukom, s
Kristálytisztán hallom,
Ahogy szólsz hozzám bársonyos hangon.

Mondd, anyám, látsz-e felhőkön át,
S ha igen, büszke vagy reám,
Arcodra a mosolyod kiül,
Ha meglesel a felhők mögül?
Jaj, én de sokat nézek könnyes szemmel fel az égre
Kérdőn: "Miért hagytál itt mindörökre?"

Mondd, anyám, hiányzom neked?
Mert én létezésed, míg élek, el nem feledem!
Az emlék: a szó, mely oly megnyugtató,
Intelmeid, mik továbbadhatók.
Az illat, szemed zöldje, annak smaragdfénye,
Porcelán arc, mely annyi jóságot takart!
Selymes, ősz hajszálad, mi csonthéjszínű fésűdben ragadt,
Parányi darabka, mi belőled nekem itt maradt.

Sóhajom hallod? Mennyire fáj!
Olyan távol vagy tőlem, drága, jó anyám







MÚLJON AZ, AMINEK MÚLNIA KELL


A temetőkapuban állva
Az ember oly sok mindenen elmereng
Megpihenve a csendben.
Tarka pompáját nem is soká
Hófehér krizantém váltja.
Rólunk álmodnak, kik itt fekszenek,
Emlékük bennünk él velünk örökre.
Valaha majd én is a földé leszek,
Homlokráncaimban gyűlik az idő,
De aggódásom most még altatom.
Hús-vér lábam kedvesen fűszál öleli át,
Mellette a bokor zöld ruhában áll.
Minden mulandó, madarak jönnek-mennek,
Születik sok piciny lélek,
S ha szólít a sors, búcsút kell inteni,
A vendégeskedés nem tart örökké.
Így hát minden percet éljünk,
Tegyük széppé, mintha az volna az utolsó,
Ne sirassuk, ami elmúlt,
Életünk képei nyomtalanul nem tűnnek el,
Vállunkon nyugszanak,
Fénylenek, mint parányi csillagok.
Mindegyik magába hordoz valamit,
Bánatost vagy vidámat,
Mind miénk,
Az élet örökül adta.

Fákat ringat a nyári szél,
Lelkemben is virág nyílik még,
Vidám létem, mint a természet,
Már nem keserít el az elmúlás.
Az ág majdan elengedi a levelét,
Az ősz keze rozsdásra festi a tájat,
Szívemnek már ez se fáj,
Szomorúságot nem okoz a körforgás.
Hajam ezüstben csillan,
Pár szál még idézi ifjú korom,
Szemem körül szarkaláb,
De benne huncut még a ragyogás...







MÚLTBELI DALLAMOK


Nézlek, illatos hajnal,
A nap sugara utat tör az égen,
Zizzen az ág,
Apró madarak dala száll.

Elmerengek a régi dolgokon,
Emlékét ma is szívemben hordozom,
Barangoltunk kéz a kézben,
Akkor is a tavasz muzsikált.

Fiatal évek... mintha tegnap lett volna,
Cipőink koppanását élesen hallom,
Kopott aszfalton lépegetve
Élveztük a hajunkat kócoló szél játékát.

Álmodoztunk, egymás szavába vágtunk,
Terveztük a távolinak tűnő jövőnk,
Méhek zsongtak a virágos ágakon,
Minden gondolatunk egymáson járt.

Mára a szarkaláb az arcunkon ott díszeleg,
Évek jöttek-mentek, ahogy a fellegek,
De e kedves évszak susog nékem
Minden évben múltbéli, édes dallamot.







NÉKED NYÍLOK


Kis szirom megbújik a földön,
Sírdogálva a levelek közt lapul,
Mert a szár elengedte hanyagul.
Bújnék én is hozzád védelmet keresve,
Beburkolóznék mackós, meleg testedbe.
Megpihennék erős kezedben,
Fejemet szívedre hajtanám,
Szívverésed dallamát
A csendben hallgatnám.
Tűrném borostás arcod
Szúrós fájdalmát,
Bőrömnek jólesne
A belőle keletkezett láng.
Tenyered puha simításával
Lassan a parazsat eloltanád.
Magamat gyűrném még kisebbre össze,
Fészkelném összegömbölyödött testem
Még beljebb öledbe.
Ringatóznék benned védtelen gyermekként,
Karodból körém védőhálót emelnél.
Olvadnék szádra, mint folyós cukorka,
Az édes íz ajkadon
Napokig ott ragadna.

Ne hagyd, hogy szirmaim
Lehulljanak rólad!
De azt se hagyd, hogy szomjazó virágként
Kókadjak!
Legyél erős szár,
Minek végén ott ragyog a virág!
Adj erőt és táplálj!
Ne engedd, hogy
Bekebelezzen a magány!
Tarts meg magadnak!
Hálából szirmaim néked nyílnak
Örökkön-örökké.







NŐNAP


Oly jóleső, ha valaki ránk figyel,
Egy szál virág, kedves szó, egy ölelés,
Hiszen a nő annyi terhet cipel,
De a mai nap a miénk, és ez nem kevés.

Hálás szívünk minden illat-sziromért,
Szemünkben mosoly, az arcunk ragyog,
Lelkünk dalol, minden bók ajándék,
Örömtáncot járunk, mint az angyalok.

Azok vagyunk, tudja ezt a férfinép,
Hirdetjük mis is, jó, hogy vagytok nekünk,
Életünk veletek kerek, csodaszép.

Legyen többször nőnap a naptárban,
Menjetek el csak úgy a virágboltba,
Oly jóleső tőletek a hízelgés.







PÜNKÖSD




A pünkösdi rózsa szirma kinyílott,
Nehéz a szárnak a vizes virág,
Eső csorog, rajta könnycseppként csillog,
Szomorkodva az aranyló napra vár.

Hisz ünnep közeleg, keresztény, be szép,
A Szentlélek leszállt az apostolokra,
Az Úr igéje szólt mindenki nyelvén,
Ki köré sereglett, csodálva hallgatta.

Szárítsd hát a szirmokat, fénylő Nap,
Hogy szórjuk az ünnep lába elé,
Illata bódítson a templomainkban.

Lányok fonjanak belőle koszorút,
Legényekkel énekeljék szépségét,
Piros pünkösd napján szálljon imájuk!







RAGYOG MÉG A FÉNY


Szemed tükre mit rejt? Mutasd!
Talány számomra a szelíd barnaság,
Olykor fakó, csak pislákol benne a vágy.
Ott a sarkában látom, ott van a reményteli láng.

Másként volt ez valamikor rég!
Fiatal szívünkben ott volt a varázs.
Mára már elcsendesedett a szív,
Lelassultak az álmok, megkopott a kép.

De nézd! Mozdul még a kéz,
Lábammal ma is csak hozzád rohannék,
Izzó parazsad korbácsolni szenvedélyem kész!
Ugyan ránk az idő múlása már ráncokat vetett,
Égi csillagunk fénye ragyog még ott fent.







REGGELI GONDOLATOK...


Bokrok ölelték lábamat,
Majd ruhámba kapaszkodtak,
Mint pajkos gyermekek,
Az ég kékjén
A téli nap nevetett.
Testem köré tekerte magát a szél,
Lágyan fülembe dúdolt, halkan,
Hajamat kedvesen kócolta szét.
Ébredező madarak zajongtak
Még kopasz ágakon,
De rajtuk már a jel:
Mind hamarosan rügyet bont.
Mélyen magamba szívtam
A hűvös reggel illatát,
Arcomon nyílt tőle piros virág.
Lábam vitt, csak vitt előre,
Talán rohant a tavasz elé,
Hisz egész belsőmben éreztem,
Ahogy áradt bennem szét,
Édes volt, mint az aranyló méz.
Lelkem mosolygott
Tisztán, fehéren,
Szemeim kacagtak vele.
Ajkamra harsány karmazsint
Csípett a fagy,
Minden percét élveztem,
És élvezem reggelente évek óta már.
Sétám hív simogatón,
Kézen fog, és én indulok
Engedelmesen, mint jó diák.
Évszakok jönnek-mennek,
Az idő múlása rajzol rám jeleket,
Szép lassan együtt változunk
Úgy, ahogy a természet.










SÁNDOR, JÓZSEF, BENEDEK




Nézd!
Ott egy ember, és követi még kettő.
Vállukon tömött zsák,
Azok szájából valami csoda kikandikál.
Csak nem meleget hoznak?
De biz` azt!
Hírhordozóik ők a tavasznak.
Az egyikük Sándor, lágy szellőt hozó,
A másik József, friss rügyet fakasztó,
A harmadik Benedek, zsákjában a Nap ragyogó.

Három jó barát,
Titeket mindenki úgy várt már!
Lépteikre virágillat, madárfütty száll.
Sándor, József, Benedek...


Naptárban így jönnek sorba,
Nékik szóljon most a nóta.
Ünnepeljük neveiket,
Ékes szóval köszöntsük őket!

Zsákotok cipelni tovább
Nem kell már.
Hintsétek ránk tartalmát,
Aranyló Nap mosolyát.
Reátok is szálljon áldás,
Szívből jövő jókívánság,
Napsugaras ébredés,
Igaz baráti ölelés!







SZENTESTE


Üveggömb hintázik az ágon,
Olyan ez, mint a mesebeli álom.
Zöld fenyőn árvalányhaj száll,
Karácsonyi csillag a csúcsán.

Száll a dal: "Mennyből az angyal..."
Lelkünkön terül szét, mint balzsam.
Gyertyaláng fénye a plafonon játszik,
Csengő szól, hangja fülembe mászik.

Künn az éj, zúzmara a fákon,
Harang zúg, hívogat a jászol.
Orgona hangja az égbe kúszik,
Templom falai közt a kéz összekulcsolódik.

Szívünk az ünnepen csak úgy ragyog,
Meghittséget hoznak nekünk az angyalok.
A szeretet fon körénk koszorút
Szenteste, mikor a fán kigyúlnak a csillagok.







SZENTESTE KÖZELEG


Kint az alkony, lassan érkezik,
Az ég fekete selyme lebben,
Hócsipkék bújnak alóla ki,
Templomok díszes szeme fénylik,
Jászolban Kisded pihen.
A szent éjből búgó hang hallik,
Orgona játéka kúszik a köveken,
Apró angyalok ezüstkürtje csillan,
Házról házra jár a szeretet.
Illatos fenyő szobáknak dísze,
Közeleg a szenteste, emberek.

Szívetek nyissátok nagyra,
Ékköve a megbocsájtás legyen,
Két kezetek adakozzék bőven,
A lélek öltözzön hófehérbe,
Peregjen róla a nehéz teher.
Karácsonyi üveggömb tükrében
Mosolyogjon minden szempár,
Legyen édes az este, mint
Fahéj illatú mézeskalács.
Az év legszebb ünnepén
Gyűljön össze a család.

Gyertyák imbolygó lángja
Küldje a meghittség üzenetét,
Csendesedjünk és szeressünk
Az összetartozás mezsgyéjén.
Az éjben már csak a kutya csahol,
Zord hideg bujkál a házfalakon,
De bent duruzsoljon az élet!
Mécses ragyogjon a zöld fenyőn,
Masnival kössük át az igaz ölelést,
Legyen mindenki fontos, csak érezzék,
A legszebb ajándék lassan bontódjék...







SZEPTEMBER


Kesereg a természet,
Költöznek a levelek a földre,
Őszi szelek a fák ágait
Vetkőztetik mezítelenre.
Hullik róluk
A tarkabarka ruha könnyedén.
Fáradtan játszik a Nap sugara
Az avar selymén,
Színes falevelet hord a szél.
Aranyban úszik a táj,
Szőlőtőkén mézédes nektár.
Füstös illat kavarog,
Szüretelők gulyása rotyog.
Diákok vidám kacaja száll,
Kinyitották már az iskolák kapuját.
A felhő az égen sietősen halad,
A szikrázó Nap
Már csak árnyékában marad.
Mikor előbukkan,
Csenünk még kicsit melegéből,
Raktárainkat megtöltjük fényéből.
Fürdőzünk benne mi is,
Mint a madár a fán,
És az útra kelő csicsergő fecskepár.
Vándormadarak szárnya vitorlát bontott,
Az első már az országhatárnál száll.
Itt kopog az ősz, véget ért a nyár.







SZERELMES VERS


Markodba hadd rejtsem el a csendet,
Selyemfonállal hagyd, hogy kötözzem át,
Gyere, bújj mellém, most senki sem lát.
Suttogj fülembe szépeket, lágy szerelmeset,
Szavaid puha takaróként simuljanak rám,
Nézésedben elveszve legyen az meleg ágy.
Ajkad puha érintése játsszon nyakamon,
Édes leheleted melegét, jaj, úgy akarom.

Ezüst hálójában csak a pók les meg,
Talán el is pirul, tovahalad szégyenkezve.
Rólunk lassanként hulljon le minden gátlás,
Engedd, kezedről szakadjon le a fonál.
Szoríts erősen, bőröd selymébe csomagolj,
Törjük meg a némaságot kéjes utakon,
Ketten vagyunk a vágyott percnek,
Adjuk át magunkat neki az alkony bíborán.







SZERETETBŐL KOSZORÚT...


Szeretetből koszorút fonni,
Az lenne jó!
Illatozó virágai díszítenék az ajtót.
Az egyetértés lenne édes éke,
A metsző hidegben sem fakulna ki a fénye.

A zúzmara lassan telepedne rá,
Szeretné hinni, ez az örökkévalóság.
Könnyét morzsolná, ha jönne az olvadás,
Mégis azt akarná,
Ne aludjék ki a parázs!

Reszkető madárka
Üde zöldjében otthonra lelne,
Meghittséggel lenne bélelve fészke.
Érezné, minden szirmon ott ragyog a béke,
Hangtalan hajtaná fejét a gyengédségre.

Zord idő nem tudná zavarni álmát,
A selymes fűszál lágyan átkarolná.
Ringatná, becézné, suttogná:
"Óvlak téged, a széltől se félj,
Itt leszek melletted, tomboljon csak a tél."

Örökké tartó szeretetkoszorú minden ajtón,
Az lenne jó,
Az ember sohase feledje, ez az érzés mire való.
Jöhetne az évszakváltás, lelkét átjárná egy életen át,
Hát legyen, hulljon darabokra a hiú ábránd!







SZERETETRŐL SZÓL A DAL


Arany ágon piros alma,
Jaj de szép a karácsonyfa!
Fénylő csillag a csúcsában,
Árvalányhaj hullik rá ma.

Színes doboz az aljában,
Masni simul oldalára.
Sürgés-forgás a konyhában,
Mézeskalács a tálkában.

Fények gyúlnak az ablakban,
Gyertya lángja száll magasba.
Buborék gyűlik a poharakban,
Csilingel a csengő hangja.

Harang kondul a templomban,
Jászolban már a Jézuska.
Földre szállt a kis angyalka,
Békét hint a házainkra.

Lelkünkben is fények ragyognak,
Kitárjuk a Karácsonynak.
A szívekből szól a dal,
Minden arcra mosolyt csal.







SZÍNESBE FONOM AZ ÉJT


Ablakon át mosolyog a holdsugár,
Vánkosom csücskére ül csendesen,
Arany fénye játszik rajta kedvesen,
A sarokban halkan zümmög egy bogár.

Szemem zárnám, de nem jő reá álom,
Háborgó gondolatim táncot járnak,
Kergetném őket, de ellenállnak,
Feladom, két karom nékik kitárom.

Ujjaim köré fűzöm a gondokat,
Virágos mezőn akarok lépdelni,
A feketén kutatom a gombokat.

Lefejtem magamról, jól eldugom,
Már távolodik tőlem a rossz érzés,
Az éjt már csak színes fonállal fonom.







ÚGY FÁJ


A csend is fájhat a szívnek,
Mikor a falról a képek némán néznek.
Álmosan sóhajt a lámpafény,
A plafonon unottan bólint az árnyék.

Összekuporodott tested takarója hangtalan,
Válladra nehezedik a félhomály,
Füledbe szinte süvölt a semmi,
Lábujjhegyen jár körülötted a magány.

A sarokban matatnak a sóhajok,
Szemed fáradt, de lecsukni nem tudod.
Az óra mutatója is egyre lomhábban forog,
Már-már élesen hallod a saját ritmusod.

Suttognak a szobában a bútorok,
A lábadnál a kutyád is halkabban szuszog.
Odakünn a sötétség is magányosan kóborol,
Csak egy-egy lámpafény fogja meg kezét olykor.

Kandallódban már utolsó parázs is kihunyt,
Némán lesnek be rád a csillagok.
Te fázósan kémleled a fényüket,
Lassan olyanná válsz, mint egy gombolyag.







ÚJRA MEG ÚJRA


Milyen is volt?
Lángoló vörös,
Mint a nyíló rózsa,
Észrevétlen,
Könnyedén hullik rád,
És ahogy betakar...
Minden porcikád beleremeg,
A bizsergető érzéstől
A szíved hevesebben ver.
Arcod pirosban játszik,
Pipacsmezővé válik,
Két lábadon
Tested alig áll.
Füleidnek hangja
Tengermorajlás,
Bársonyos érintése,
Tenyere melege
Kezeidnek puha ágy.
S mikor a két erős kar
Körbefon,
Ringsz benne,
Akarod, sose múljon el.
Tartson el estétől reggelig,
Csókját rád lehelve
Érjen az ébredés.
A kép soha nem halványul,
Az igaz szerelem
Lelkünkbe karcolódik,
De azon sebet nem ejt,
Parazsa izzik
Egy életen át.
Benned tüzek gyúlnak
Újra meg újra,
Ahogy szemeid behunyva
Emlékét idézed.

Igaz szerelem






VELÜK KÉKBE SZÁLLOK


Volt egy álmom, varázslatos:
Az égen kigyúltak a csillagok,
Az egyiken rajtaültem,
Gyermekim haját fésülgettem.
Oly puha volt pici bőrük,
Mint a hó, a kezecskéjük,
Az orcájuk karmazsinos.
Szemükben fény ragyogott,
Hold hintette rájuk aranyát,
Dúdolt szellő szép muzsikát.
Repültem az idő szárnyán,
Törékeny kis testüket látván.
Elszálltak gyorsan az évek,
Azóta, jaj, hogy megnőttek!
Nékem mindig kisgyermekek,
Melengetik a szívemet,
Ölemben már nem ringanak,
Megrogynék a súlyuk alatt,
Lassan ők fésülik a hajamat.
Megmosolyog minket a Nap,
Virágszirmot szór ránk a szél,
Minden fuvallat róluk mesél.
Egy anya csak őértük él,
Kérgesedik mind a két kéz,
Nap mint nap az a vágya,
Gyermekét karjaiba zárja,
Hisz az álmaink is róluk szólnak,
Csak így van értelme a jónak!
Az időkerék értük forog,
Miattuk változnak az évszakok.
Velük mindig kékbe szállok,
Aranycsillagokon sétálok,
Virágos mezőn járok,
Ontják rám a boldogságot.







VÉN IDŐ


Vén idő, miért loholsz a sarkamban,
Mintha muszáj volna?
Most is itt lihegsz, süvítesz fülembe,
Ritmusod alig bírom, csak verejtékezve.
Pedig látom, mit mutat a tükörkép,
Arcom zsengesége mára a múlté,
Nyílik rajta szarkaláb,
Szirmaiba belefércelte magát az elmúlás.
Vérem fel-felpezsdül, hajtja előre szívem,
De jobban szereti, ha inkább pihen.
Lábam sem a régi, meg-megáll,
Hajtanám én, de nem hallgat rám,
Jobban esik üldögélni kényelmesen,
Szemlélődni egy karosszékben csendesen.
Vén idő, szorítsd erősen a kezem,
Legyünk barátságban, ne engedj el!
Életünk oly rövid, egy szemvillanás,
Ma éppen hogy totyogsz,
S holnap már görbebottal jársz.
Hagyj élni a mának, ne siettess,
Eljött a kor, tudom, mi fontos nekem,
Hagyd hát, hadd élvezzem!
Már látom a szépet, és érzem a jót,
Megfelelni csak magamnak akarok.
Érzem, most is körülöttem ólálkodsz,
Egyre kevesebb és kevesebb,
De ami hátra van,
Azt boldogan élhessem meg.








 
 
0 komment , kategória:  Szerencsés Tünde  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.06 2020. Július 2020.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 151 db bejegyzés
Összes: 3958 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1256
  • e Hét: 9942
  • e Hónap: 3795
  • e Év: 326727
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.