Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Székely János versei
  2020-03-22 22:45:14, vasárnap
 
 







SZÉKELY JÁNOS VERSEI




Székely János (Torda, 1929. március 7. - Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) a 20. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító.

A háború végén, még serdülőként a frontra vitték, nyugati fogságba került. 1953-ban feleségül vette Varró Ilona szerkesztőt, írónőt, 1964-ben elváltak, de később ismét összeköltöztek és haláláig együtt élt vele.

A kolozsvári egyetemen szerzett filozófusi képesítést.1955-ben jelent meg első verskötete, a Csillagfényben. 1956-tól 1989-es nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Igaz Szó (1990-től Látó) című szépirodalmi folyóirat versrovatát szerkesztette, e lapokban jelentek meg költeményei is. Édesapját 1958-ban rendszerbírálatáért letartóztatták és 8 év börtönre ítélték. Székely János - mindent elkövetve, hogy apját kihozza a börtönből - ekkor írta azokat a verseit, amelyeket később nem vállalt. 1979-ben jelent meg A nyugati hadtest c. kisregénye, de a neki ítélt Pezsgő-díjat visszautasította, és következetesen a többi, később kapott díjait is. 1990 után neve többször szóba került a József Attila-, ill. Kossuth-díjra jelöléskor, de mindent megtett, hogy ne kapja meg egyiket se. 994-ben jelent meg az általa szerkesztett Semmi - Soha c. verskötete, amelybe az 1948 és 1986 között írt verseiből válogatott, amelynek előszavában ő maga rögzíti, hogy 'előre kijelentem: ezt és csakis ezt a ,,költői korpuszt" tekintem a magaménak...'.

Székely lírai életműve a gondolati, filozofikus lírában nem túl gazdag magyar irodalom egyik kincsesbányája lehetne.

Kiemelkedő munkái:
a Nyugati hadtest (regény), Caligula helytartója, Protestánsok,
Irgalmas hazugság (drámák) és Semmi - soha c. versgyűjteménye.
Ez utóbbit ő maga hagyta jóvá, ebben mentette át költészetének ama
darabjait, amiket halála után is vállal. Kiadását már nem érhette
meg. A kötethez írt előszavának a végén ez áll: “Olyan korban írtam
én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek
ez szörnyű, de költői helyzetnek nem éppen érdektelen.


Székely János : Semmi -soha

Link








ALTATÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
Koros szatírok és becsípett istenek.

Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
Arcod köré új alkony bíborozza,
Körmödre fúva má réltető melegét.

Várd meg: tán megjön majd a holnap,
És kedved szerint játszani
Újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
Kinek valódi, nagy zsiványok társai.

Várd meg: csak megjön már a holnap!
Nézd: égre száll szelíd ígérete.-
Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
S folyik tovább az éj különös élete.

(1949)







ALTATÓ
. . . . . . . . . . . . . . . .




Aludj, kicsim; a mindenesti kínon
Végy már erőt,
Hisz nem romlott el semmi, minden úgy van,
Mint azelőtt.

Nem történt semmi. Újak és vidámak
Vagyunk megint.
Csak képzeltük, csak lázálmunkban láttuk
Gyötrelmeink.

Nem bántottalak még tettel, se szóval,
Én kedvesem.
Te sem fogadtad még öledbe mások
Magvát, te sem!

Nem rágjuk egymást, nem lapul szívünkben
Bűn és titok.
Őszinték vagyunk, kedvesek, szegények,
És boldogok.

Aludj, kicsim. Elkattintom a villanyt,
A régi, kék
Lámpát, amely narancsszín köntösével
Még bennem ég,

S együtt alszunk el, és viharzunk reggel
A parkon át,
Együtt szívjuk az ázott, őszi lombok
Nyers illatát,

És jó leszek, és akármerre járok
Együtt veled,
Mosolyunk láttán visszamosolyognak
Az emberek.

(1965)







ÁTOK


Akarom, szenvedj.
Nagy kezét a kín
Szorítsa billegő fejedhez.

Te nyomorult!
Úgy tönkretettél,
Hogy már feledni sem szeretlek.

Te nyomorult!
Megátkozom
Gyümölcsöt hozó minden perced.

Nincs menedék.
Élni vagy fájni
Halálodban is megkereslek!

(1949)





BAGÓ


- Az élet! - mondta Dr. X. -,
Az élet van kockán! Azonnal
Fel kell hagynia, kedvesem,
Azzal a sok büdös bagóval.

- Jaj, az bajos lesz - mondtam én -,
Próbáltam százszor is, de hát... -
X. doktor rögtön közbeszólt,
Rám csikorítva humorát:

- Csak nem ér többet életénél
Egy pipa bagó? -, Hófehér
Mosolya láttán gyáva voltam
Bevallani, hogy többet ér.)

(1965)







BORKÓSTOLÁS


Nézzétek csak, barátaim,
Tartsátok csak a fényre bátran,
Nézzétek, micsoda ital
Vöröslik ebben a pohárban.

Különös fénye, bársonya,
Tulajdon élete van ennek.
Titokzatos örvényein
Parányi csillagok lebegnek.

S napok! Napfürtök, naprajok!
Egy régi nyár csillagja-napja,
Ahány csak feljött és letűnt,
Mind ide hullt, a poharamba.

Látjátok-e, hogy tündököl,
Hogyan tüzel, hogyan világol?
Ha látjátok, szippantsatok
A nyári szelek illatából,

Szívjatok méz-és napszagot,
S az őszi lomb s a nagy szemű fürt
Édes, hatalmas illatát,
Mely szintén poharamba sűrült.

Kóstoljátok meg végtire!
Rejtelmes útjain a vérnek
Úgy járja át a testetek,
Akár a vágy, akár a méreg.

Úgy árad szét a sejtekig,
Akár a május tűzesője.
Csoda-e hát, ha burkait
A lélek is levedli tőle?

Feleim, Bacchus papjai,
Csapoljatok még nékem abból!
Áldozzatok, áldozzatok,
Hadd bújjak már ki önmagamból!

Hadd zendüljön fel ajkamon
Az édes dal, az önfeledt dal,
Az istenről, ki örömet
Fakaszt a szívben, hogyha meghal,

Bacchusról, aki odakint
A tőkén újra felvirágzott,
S kik híven ápoljátok őt,
Tirólatok, tudós borászok.

(1960)







CSIGAHÁZ


Morfium, asszonyok, borok
Nem kábítottak soha engem.
Csigaház helyett hátamon
A világot viseltem.

Páncéltalan csórécsigát:
Kegyetlenül, keményen, nyíltan
Sebzett és horzsolt a világ.
Csodálom, hogy kibírtam.

De most már nem bírom tovább.
Merő fekély és sár a testem.
Csupaszságomra hegeim
Páncélzatát növesztem.

Énhozzám most már, emberek,
Jöhettek macskástul-kutyástul,
Rugdaljatok, dicsérjetek:
Nem veszem tudomásul.

Fülemben méhek zsonganak.
Szemembe esteli homály lép.
Épülnek bentről a falak,
S ez már sosem lesz másképp.

Énnekem most már hasztalan
Papolsz, világ, hiába intesz.
Csigaházamban kuksolok.
S ez most már mindig így lesz.

(1969)







DAL


Fölém borul a lisztes ég
Pokróca, hallgatom az estet
S a lassú hóhullás neszét,
Kabátom, gőgöm szertefeslett.

Üzend, dal, dúdold, szenvedés,
Bukfencet hányó gyermekeknek:
Jaj annak, aki szeret, és
Jaj annak, aki nem szerethet.

(1951)







A DOMBRA HULLT...


A dombra hullt
A nap mesés
Labdája és
Most visszapattan.

A pőre fák
S a várfalak
Felizzanak
A sugarakban.

Fáradt gyerek,
A dombon ülsz,
Pihenni dűlsz
A régi gyepre.

Fehér körök
Suhannak tárt
Mezőkön át
A végtelenbe.

Alámerült,
Kihunyt a láng,
Ki tudja, tán
Újra se támad.

Jöjj, enyhe éj,
Öleld örök
Öledre őt -
Azt, aki fáradt.

(1951







EGY ŐSZI LEVÉLHEZ


Nem mondható, csak eldúdolható,
Hogy fáradt nesszel, lassan egyre estek,
Aranyszegélyű, pernye-könnyű testek,
Kiket gyűrűzve ringat lenn a tó.

Mert hűs szelekkel nyargal már az ősz,
Kacagva csordul illat-ittas kedve,
Párákat fú a tar szőlőhegyekre,
Vagy érett birsek bársonyán időz.

Elgondolom, egy sors beteljesült,
S bárcsak juthatnék magam is e drága,
Szép, gyümölcshozó, nesztelen halálra.

Derűsen kérem közös alkonyunk:
Utódot hagyva és teljessé érve,
Hunyt szemmel hulljak én is majd a mélybe.

(1949)







EGY RÉGI HÁZ


Én nem tudom, miért jutott eszembe
A régi ház a körtefák alatt.
A régi ház, amely az új időkben
Éppoly kopott és jeltelen maradt.

Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
Mögötte élő forgalom cikáz,
De orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
A régi ház, az álmos régi ház.

Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
A körtelomb, s ha szél motoz körül,
Valami édes, mondhatatlan illat
Szivárog át az ablakok mögül.

Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
Dereng a tornác hármas oszlopán.
S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
És álmodik - és hasonlít reám.

Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
Vén házikó folyvást eszembe jut...
S egy kút, amely a mélységből fakad fel...
S egy út, amely a végtelenbe fut.

(1959)



. . .




EGY VITÁRA




Hiába tudom mosolyogva,
Hogy én vagyok az elnyomott,
Akinek nincs hatalma, polca,
Ki pénzt, sőt plecsnit sem kapott;
Hiába köztudott, hogy mindez
Nekik jutott és nem nekem,
S húsz évig fogták be a számat,
Tették pokollá életem;
Hiába ők azok, akiktől
Elszenvedtem az elnyomást,
Most mégis ellenem terelnék
E kormánypárti lázadást.

Cézárt imádták - most a Semmit.
Aki nem érti, ostoba.
Csupán a szelek váltakoznak,
Az emberek sehol, soha.
Jobb lesz tehát, ha meghúzódom,
Jobb lesz bizony, ha hallgatok.
Bocsánat, híveim, bocsánat,
Amiért megbántottatok.

(1968)










ELEFÁNT




Ki sas, ki tigris, ki sakál
(Nyiltan kivallja azt a jellem),
Ki őz, ki borz - én elefánt
Voltam előző életemben.

Kétszáz nyarat hűsültem át
Ernyős akáciák alatt.
Húszezer felhőszakadás
Paskolta pompás hátamat.

Két századévig voltam én
Hatalmas és elégedett.
De akkor nyíl csapott belém,
És nem tudom, tovább mi lett.

*

Itt születtem újjá, ahol
Felhős az ég és naptalan.
S azóta poklom lett a lét,
És folyvást szégyelem magam,

Azóta percre sem szűnik
Körülöttem a kacagás,
Mert eleven röhej vagyok,
Mert minden porcikám hibás.

Jönnek, ajtóstul rontanak
Reám, körém sereglenek,
Bírálnak és okítanak
Testvéreim, az emberek.

Azt mondják: nézd csak, János úr,
Nagylányod van, erős fiad,
Ideje már, hogy megjavulj
És helyrehozd hibáidat.

Itt van például szégyened,
Ez a botrányos és bolond
Hatalmas orr a szád felett -
Mi szándékod van vele, mondd?

Hát még az éktelen agyar!
Hiszen ez már félelmetes!
Csakhogy te persze lusta vagy,
Hogy fuss és másikat tetess.

S a méreted! A termeted!
Maholnap szűk reád a tér.
Irtózatos! Hát azt hiszed,
Illő, hogy óriás legyél?

S irhád még ehhez mérve is
Túlbő, túlvastag, túlöreg.
Szégyen ilyesmit hordani:
Mikor szokod le bőrödet?

S a púpod! És a tomporod!
S ez a borzalmas bükkfafej!
Ez a förtelmes kámzsa-fül!
Ne haragudj - mindez röhej.

Fáj az igazság, János úr,
Hanem hát bízzál és remélj:
Még nem késő, hogy megjavulj,
És rendes mókussá legyél.

*

Így mondják szembe szégyenem,
S miközben fényesen mulat,
Mindegyik szeme könnyes és
Arcuk merő jóindulat.

Én tűröm, s hallgatok, de nagy
Szívemben lázadás remeg:
- "Ilyen vagyok és ez vagyok,
S nincs kedvem, hogy mássá legyek.

Természetet, barátaim,
Nem válthatunk (se én, se más).
Hibásak vagyunk. Mindenik
Hibánk egy egyéni vonás.

Ki gyarló - máris önmaga.
Ki megjavul - máris hamis.
Hibák sajátos összege
Tesz önmagammá engem is.

Hibáim halmaza vagyok.
Leszokva őket, úgy hiszem,
Nem is leszek többé, nem is
Marad belőlem semmi sem.

Hadd éljek hát, míg meghalok,
Ahogy rám szabta Brahma úr:
Csúnyán, magamként, teljesen,
Hibásan és hibátlanul".

(1964)







ELŐHANG


Amit mondtak, hogy írjam meg - megírtam.
És azt is, amit gondoltam, míg írtam.

Kimondtam, amit kellett, és amellett
Kimondtam, amit elhallgatni kellett.

Írásaimban megtalálhatod,
Miről beszélt és miről hallgatott,

Mit hirdetett és titkolt ez a század.
Merő konokság voltam és alázat,

Hogy elmondhassam mind, amit megéltem.
Mi volt ez, mondd? Gyalázat volt? Vagy érdem?

(1963)







ELŐRE


,,Előre, ifjúság, előre,
Nem bukhat el, ki hű a néphez!"
Különös a dal, igéző dallam,
Minek követsz, minek kísértesz?

Húsz évig mentem én előre,
Elszántan mentem és dühödten,
De egyszer félresandítottam,
S irtózatos zavarba jöttem.

Mert amint más irányba néztem,
Új kép kötött le s új keret.
S hogy arcom arra fordítottam,
Hát arra is előre lett.

És akkor eltűnődtem én, hogy
Utam miféle tájra visz,
És eltűnődve hátra néztem,
S előre lett a hátra is.

S most nem tudom, hogy merre menjek,
Honnét, mivégre és hova.
Mondjátok, mindez mit jelenthet?
Tán ifjúságom lett oda?

És mégis: ifjúság, előre!
Hadd rostokoljak itt magam,
Kinek - bármerre nézzek - immár
Mindenfelé előre van.

(1958)







ENGESZTELŐ


Mufurc, testvérkém, kedvesem,
Ki jöttél hozzám biztatással,
Vigasszal, csókkal, könnyes és
Rejtelmes elragadtatással;
Ki mindent hoztál, aminek
Szűkén vagy éppen híján voltam,
Tán azt is, ami már fölös,
Tán azt is, miről már lemondtam...
(S mindezt egyszerre szórva rám
- Mint áldott harmat hull az égből -,
Szerelmed ajándékaképp,
Szívednek bő fölöslegéből!)
Mufurc, nővérkém, könnyesem,
Nem áldozhatok néked mással,
Elégedj meg, gyötrelmesem,
Egy énekkel, egy vallomással!
Azzal, hogy senki sincs nekem
Tekívüled, egy földi lény sem,
Ki félolyan enyém legyen,
Ki úgy szeressen és megértsen!
Azzal, hogy drágább vagy nekem
Mindenki másnál, önmagámnál,
És ha választást követel
A földkerekség - tehát annál!

Mufurc, kedveském, édesem,
Megbántottak, tudom, miattam.
Csülökre vették szemtelen
Ártányok azt, mit Néked adtam.
De fegyver adatott nekem,
Hogy bagzó horpaszukra üssek!
Dorong, amellyel nem szűnő
Gyötrelmet oszthatok szívüknek!
Korbács és bunkó lett szavam,
És kő, amely repülni indul!
Ocsmány és lator a nevük
Az öröklétig s azon is túl!
S az idők végéig nekik
Csillag se, hold se, nap se süt fel,
Mert te vagy az én Igazim,
Kit megbántottak röhejükkel!

Mufurc, könnyeském, hitvesem,
Ne búslakodj! Rájuk se vessél!
Csak hadd fröcsköljék szennyüket,
Maradj te tisztán és szeressél!
Én szeretlek, mint önmagam
Teljessé tisztulását másban.
Éljünk szelíden, szótlanul,
Rejtelmes elragadtatásban!

(1957)



. . . . . .




ÉJSZAKA




Kéken
Dereng a hold a néptelen vidéken.
A tar hegyek, mint álmodó vadak,
Mint ázott barmok, úgy párállanak,
Süttetvén sovány hátukat a holddal.
Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal.

Micsoda éjjel!
Telis-teli titokkal és veszéllyel,
Szeszéllyel, szenvedéllyel!
Micsoda éjjel!
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel,
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn.

Az élők hanyatt fekszenek a földön,
Ernyedt gerinccel, szétomolva,
Horkolva, haldokolva,
Minthogyha mindet megmérgezte volna
A gyilkos est.
Foguk pihen.
Mohó nyelvükkel reggelig
A halál ízét ízlelik
Megbékélten és szelíden.

Micsoda éjjel!
Aluszik minden élő.
Álmukra hull a hold igézete.
De megpezsdül az élettelen dolgok
Különös élete.

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.
Aztán pendülve pattan szét a szikla.
Fel-felpöfög a parti szik.
A víz magától gyűrűzik.
Borzong a száraz nád, a sás,
Felszínre bugyborogja fájó
Sóhajait a rothadás
Borong a vízmosás,
Hegyomlás zaja döndül messze.
A fonnyadt fű felül a tompa neszre,
És nyújtózik.

S ki tudja, még hányféle mozgás,
Borzongás, zsongás,
Hányféle villanás, hányféle álom
Hullámzik végig most e furcsa tájon,
E széles völgy szeszélyes hajlatán,
Amelyet nappal meg se látok,
Mert nappal a hazám,
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka
Kigyúl és úgy ragyog,
Mint odafent a csillagok,
Mint az először megpillantott tájak.

Áhítat tölt el és alázat.

Igen, igen, az ismerős világot
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,
S titokzatossá bűvölt a sötétség -
A sejtelmes, az ismeretlen.

(1956)






FELADAT


Lemondani és fejet hajtani
Egy sértett asszony oldalán, aki
Azon tűnődik és munkál örökkön,
Hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön;
Ki minden jóra rásüti, hogy vétek,
Ki fél s nem ért, kit félek és nem értek;
Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre -,
S nincs tehetsége semmi az örömre,
S a fájdalom jogából mit sem enged,
S fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved;
Ki igazamat sosem látta be,
Mert igazát szegezte ellene,
Míg védhetetlen vádjai alatt
Meggyűlöltem magát az igazat;

Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem,
Ki tönkretett, kit én is tönkretettem,
S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást,
Mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást;
Egy nő mellett, kit mindenekfelett
Gyűlölhetnék, és mégis szeretek,
S a vágy, amelyen büszkeségem ég el,
Úgy hozzákapcsol izzó kötelével,
Hogy álmomban sem szabadulhatok;
Mellette, kivel élni nem tudok,
De aki nélkül elvesznék azonnal;
Ki bűntudattal büntet és iszonnyal,
Mert szemem láttán pusztul el miattam;
Kinek, amim volt, tékozolva adtam,
S most mégis rág, és sírva szegzi le,
Hogy koldus lett, hogy nincsen semmije;
Aki kifosztott, és akit kifosztok,
Kivel napjaim külön kicsi poklok,
De aki mellett egy-egy ritka percben
Haláltalanná, teljessé növekszem;
Mellette, ki - bár félem és gyalázom -
Egyedül méltó hozzám a világon,
Mellette élni, egy fedél alatt:
Ez most a tét, és ez a feladat.

(1963)







FÉLTELEK


Veled álmodtam. Fölibéd borult
És tompa könnyet ejtett rád a bodza.

A föld alatti, lágy indák között
Titokzatos fény hullott hajzatodra.

Csontujjaidon gyűrű villogott,
S egy tömzsi bürköt táplált ifjú melled.

Giliszták itták bomló izmaid,
És szád helyén csak mosolyod derengett.

Én nem tudom, hogy mért ily különös
Torz látomásként döbbent rám a képed,

Csak azt tudom, hogy holtan láttalak,
És megkívántam együtt élni véled.

(1953)



. . . . . . .




FÉRFIKOR - DIALÓGUS HAT SZONETTBEN




I

- Mi bánt megint? Mért búsulsz, édesem?
Miféle titkot rejtegetsz magadban?
- Tudott titok, de mégis névtelen,
Együgyű gond, mégis kimondhatatlan;

Tudott titok, együgyű gond kísért,
A névtelen, a mondhatatlan éget.
Megpróbálom - én nem tudom, miért -
Kimondani és megnevezni néked.

Úgy van, tudod, hogy nincs amit kivárnom.
Hogy odalett rugalmas ifjúságom,
Testem egész, mivoltom végleges.

Hogy kész vagyok. Hogy lényem megmeredt, és
Végleg megállott bennem a növekvés.
Hát ez az, ami bánt és tönkretesz.

II

- Ugyan, bolond, hisz ez a férfikor,
Gyümölcshozás kora - örülj, hogy itt van.-
Jobban örültem annak, amikor
Még nem volt itt, csak álmodozva hívtam.

Eszembe jut egy nyári délelőtt:
Kopár hegyek közt kóborolni mentem,
S szemügyre vettem egy gyalogfenyőt,
És megcsodáltam ésmegirigyeltem.

Levéltüskésen gubbasztott a tájon,
De barna termést dajkált minden ágon,
Miközben máris új ágat rakott.

Erőben egyik, nyúlóban a másik:
Termett is, nőtt is, mind a pusztulásig.
S ez voltam én. De most már nem vagyok.

III

- Azért ne búsulj. Dúsabb a gyümölcs,
Amit az érett férfikor csíráztat.
Nem nősz talán, de szebb virágot öltsz.
- Szebbet lehet, de már sohasem másat.

Fát képzelek, görcs ágakat, melyek
Minden tavasszal más virágot hoznak,
És minden ősszel másként fénylenek,
És másfajú gyümölcstől roskadoznak.

Most szilva kéklik rajtuk bő füzérben,
Aranyló körte ring a másik évben,
Cseresznye csüng, kövér barack rezeg.

Ez voltam egykor. Ilyen volt a múltam.
Varázsfa voltam, amíg alakultam.
Már nem vagyok. És sohasem leszek.

IV

- Hisz úgy a jó, ha kész a koronád,
S olyat terem, mint rajta kívül senki.
- Igaz, most lettem önmagam, de hát
Ki tudja, jó-e önmagamnak lenni.

Ismertem én egy szobrászt, aki kész
Művét is mindig pólyákba csavarta,
Hogy lágy maradjon mindig az egész,
S ő mindhalálig formálhasson rajta.

A kész dolgok jövőtlenekké lesznek.
A kész: halála a tökéletesnek.
A kész: megáll és tovább nem javul.

Lásd, kész vagyok. Lásd, bevégeztek engem.
Itt állok önnön szobrommá meredten,
Jövőtlenül és változatlanul.

V

- Ugyan, nyugodj meg, nyugtalan, hiszen
Azon panaszkodsz, hogy a csúcson állasz!
- Áldott legyen a vigaszod, szívem,
De látod, máris benne sír a válasz.

Jártam én csúcsot máskor is. Nem egy
Gyalogfenyővel volt találkozásom.
Másztam én csúcsot lábon is, remek
Tisztásokon vagy elvadult csapáson.

Szirtfal gyötört, ág szúrt, aszalt a hőség,
Fent szél fütyölt, és kitárult a völgység,
S a cél varázsa mégis elveszett.

Boldogtalan, ki feljutott a csúcsra,
Mert visszaúttá válik minden útja,
És minden lépte lefelé vezet.

VI

- Ha menned kell, talán a mélybe jutsz,
De nézd csak, addig széttekintesz ottan.
- Igen, pár évig otthont ád a csúcs.
Nem léte fáj, hanem hogy feljutottam.

És nem is magam siratom, hanem
Magát az embert a fogyó időben,
Amint felnő és magvakat terem,
Miközben legfőbb lényege kiröppen,

Kiszáll belőle mágusi varázsa
A növekvésre és átváltozásra:
Szoborként áll, míg végül összedől.

Nincsen közöm a férfikorhoz. Tiszta,
Mély ösztön hív gyermekkoromba vissza,
Mely zöld növényi fényben tündököl.

(1962)







GYANAKVÁS


Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
Az életemre esküszöm. Hiába?
Háthogy palljam szét (te rossz, te drága!)
Megfoghatatlan kételyeidet?

Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
Kit háromévi tisztaság se győz meg?
Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!

De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
Hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
Még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.

Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
Hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
Amelyet egykor éretted kiállók.

(1957)







GYÖNYÖR


A szeretők, mikor szeretnek,
Mikor egymásra omlanak,
Valami szörnyűt sejtenek meg,
És hangosan jajonganak.

Iszonyú - mondják -, amit tűrök,
Irtózatos, amit te tűrsz.
Keresztem lettél: rád feszülök,
Kereszted lettem: rám feszülsz.

(1963)










HÁZSONGÁRD


Arcomba fú a rekkenő meleg,
Melyben aranyló felhők fürdenek.
Ledőlt márványok álomhangja kél,
És pőre fákon orgonál a szél.

Hó-forrázott krizantémok lobognak.
Nézem, mily lomhán alszanak a holtak.
A messze völgyből kürtök hangja ér fel,
És elvegyül az illatok szeszével.

Búsongó bánat, fájó csüggedés
Érinti szívem; hosszan inta múlt rám -
Harcok, bukások, nemzedékek -és

Míg itt ülök letűnt korokba hullván,
El sem hiszem, hogy élek, s a világban
Él még néhány dacos fenségű társam.

(1949)







HIÁNYTALAN


Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok
S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok.

Pedig eltűnik majd belőle a szem (s véle a látomás),
Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más.

Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok,
Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.







ÍGÉRETEKKEL, KÉNYSZEREKKEL
Szilágyi Domokosnak


Ígéretekkel, kényszerekkel
Ölel magához a világ.
Csak egyszer adja meg magát,
S örökre kárhozott az ember.

Ragályos átlagvélemények,
Előregyártott tettek és
Potyán kapott elismerés
Varsái közt bujkál a lélek.

Furfangjait varázslatának
Egymás után idézi fel,
Hogy az légy, aki néki kell,
És ne az, aki igazán vagy.

Elméletekkel, babonákkal
Próbál rábírni, hogy lenyeld,
Hogy elismerd, hogy igeneld,
Hogy megbékülj gyalázatával.

Illemtudó nagylelkűséged
Csiklandva kéri, hogy segíts,
De hogyha csak egyszer segítsz,
Már bekapott és megemésztett.

Igenjeinkkel szív magába
Ős ellenségünk, a világ.
Belőlünk építi magát,
Mint a pyrhána, mint a cápa.

És íme, ezredévek óta
Legjobbjainkon is kifog.
Pedig együgyű a titok:
Egy szó csupán, egy kicsi szócska;

Egy szó, amelyet pofájába
Kell vágni, kérjen bármit is,
Még ha igazat állít is,
Mivel nem méltó soha másra;

Egy árva szó - ismerjük régen,
De százszor áldott az, aki
Ki meri végül mondani,
Hogy: nem. Hogy nem.
Hogy csak azért sem.

(1969)







KÉT KOS KÖZÖTT
. . . . . . . . .




Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod?

Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak?
Miféle pontján a világnak?

Miféle átokverte téren?
Micsoda szélütött vidéken?

S mi hajtott el, miféle zápor,
Az álmatag-szép Ázsiából,

Holott alján minden dolognak
Ős istenárnyak bujdokolnak,

És mirtusz ring és leng a parton,
És forró és veres az alkony?

Kik üldöztek? És minek jöttél?
S ha már jöttél: mért ide jöttél?

Mért épp ide, elompos-lankás
Tájra, hol örök a sóhajtás,

Holvér a víz és füst a felleg?
Jobb volt vala a Volga mellett,

S jobb volna bármi más hazában,
Fokföldön vagy Algériában,

Mintsem e fájón
Rémteli tájon,

Mit szíved mégis szentnek érez!
Mert senki földje: csatatér ez!

*

Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod!

Örök viharban, örök éjben,
A féltekék kereszttüzében,

A megütközés pontján éppen...
Rét rossz között, a legközepén...

Hol nem tudtak megélni mások:
A vákuumban lett lakásod!

Örökkön kétfelé húznak már.
Magad is kétfelé szakadnál.

Örökkön két uraknak adhatsz.
Két szolgaság közt válogathatsz.

(S a rosszabbat választod nyomba!)
Jaj, veszett ügyek jó bolondja,

Jaj, te mihaszna,
Lomha parasztja,

Kinek fogad a gímbe vásott:
Be vak a te honfoglalásod!

*
Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem találnod!

Középen: kétfelől kiverve,
Mégis kétfelé tenyerelve,

Kitöltve azt a delejes közt
Két egymásnak rohanó kos közt,

S csak addig élve, fogyva ottan,
Míg görbe szarvuk összecsattan...

Ott, ott, a roppant ívű lámpa
Két pólusa közé bezárva,

Ahol, miként a napban,úgy ég,
Úgy sustorog a marha hőség!

Ó, a mi fényünk!
Ó, mi elégünk!

S bár lenne, s hamar jönne már a
Nagy vég: a nép tömeghalála,

Hogy nőne már szulák a síron:
Ne kéne sírnom, egyre sírnom!

(1957)







KÖNYÖRGÉS


Ezüst peremű, lomha fellegek
Utaznak fent -most egy vagyunk a csenddel,
Sötét szemedben ott dereng a nyár.

Üvegből fújta szelíd kettesünk
Valamilyen mindenható öröm,
Így lettél húgom, lányom és anyám.

Válj jobb felemmé! Annyit szenvedek.
Kell, hogy a múltat ismét elviseljem.
Segíts! Tied a súlytalan jövő!

Légy az, kiben sikerül elpihennem,
Légy, kinek minden mélységem kitárom,
Igaz magam magadba ötvöző.

Ez itt a végtelenség, melyben élünk.
Hiába várod, nem múlik a perc.
Szólok, s megáll a bölcs folyók folyása.

Szeresd te azt, kit minden elhagyott,
És megunta, hogy egyedül legyen
Áttörhetetlen önmagának társa!

(1949)







KÖNYÖRGÉS


Hát hányszor kérjem még bocsánatod?!
Hát meddig sírjak még eléd omolva?!
Hisz ennyi kínnal tán az istenek
Bocsánatát is elnyerhettem volna!
Pedig őbennük kötve sem hiszek,
Míg téged szívemből szeretlek.
Szigorú vagy. Túlteszel szigoroddal
Ős szigorán az örök isteneknek!
Kedvesem, lányom, ifjú asszonyom,
Gondold meg végre: kár hatalmad végett
Porban hurcolnod büszkeségemet,
Amely egyúttal a Te büszkeséged.
Nézd, meghajoltam. Nézd, esett vagyok.
Kegyelmed nélkül nincs erőm felállnom...
S ne búslakodj, ha néha bántalak,
Hisz, látod, néha önmagam is bántom.

(1957)







KÖSZÖNET


Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

(1964)







MAGÁNY


Nem bírta már, otthonra vágyott.
Kivívott hát öt év alatt
Egy szép szobát, beléje ágyat,
Két széket és két poharat.

Öt év után szorongva látja:
Egy poharát por lepte be,
Egy széke színüres, s az ágya
Kétakkora, mint kellene.

(1969)



. .




MARADJ VELEM




Ne hagyj el engem. Valahogy, akárhogy
Maradj velem.
Otromba voltam, durva és kegyetlen,
Beismerem.

Féltés gyötört, vad vágyak uszítottak,
Meg annyi más!
Betegség volt az életem, kietlen
Viaskodás.

Nem így akartam, tudhatod. Nem erre
Vártál le sem.
Nem így képzeltük ezt a csúf világot,
Szerelmesem!

Elváltak tőlünk, elhagytak a legjobb
Barátok is.
Mi lesz velünk, ha el kell végre válnunk
Egymástól is?

Kibámulok a függönyön az éjbe:
Vak és süket.
Nem értem, édes, hogy lehet megélnem
Tenélküled.

Eszembe jut mosolygó, kedves arcod,
Öled, karod.
Maradj velem, s én jobbá válok érted,
Ha akarod.

(1962)







MINT A KAGYLÓ


Most kitárulok neked, mint
A vízirózsa, mint a kagyló.
Betéve tudhatsz. Könyv vagyok,
Mindent megértő és bevalló:
Azért daloltam, ha szerettem,
És azért fájtam, ha daloltam,
Azért volt egy a vágy s a bánat
A volt időkben és dalokban,
Mert hűvös héjba voltam zárva.
Mert nem nyitott ki senki lánya.

Úgy volt, hogy társa nélkül hullt
A csöndbe csonka szívverésem.
Nem tudtam, merre boldogul
Teljessé tevő fele részem.
Nem tudtam: van-e s hol a nő,
Kinek egésszé zár szerelme
(Mert férfi s nő együtt egész,
Vágyva, foganva és teremve,
S mert nincsen annak maradása,
Ki nem talált még nőre, társra.)

II

Megleltelek: itt vagy. Fejed
Itt nyugszik már térdemre hajtva.
Belém költözött mosolyod
S az őszi csillagok nyugalma.
Egész vagyok. Gerinceden
Tapintom ki az élet minden
Kis áramát. Töprengek és
Tudom már: semmi rejtve nincsen
Azoknak, kik örömben élnek.
Bólint azokra már az élet.

Nincs semmi rejtve az elől,
Ki megéli teremtő vágyát,
Ki éjszakánként csendesen
Figyeli társa szuszogását,
Ki elnézi a rebbenő
Ajkat, mely nevét szótagolja,
És nem kísérti rettegés,
Hogy aludtában torz vigyorra
Vagy áruló szavakra lel
A nő, ki ajkára figyel.

III

Tiéd maradok hát örökké:
Megóv a jó emlékezés
Arról, hogy miként zárt magamba
A bánat és a szenvedés.
Tanulj meg engem. Én tudom
Mindazt, mit lényed nékem őrzött.
Óvjuk meg kölcsönös tudásunk,
Titoktalan, szép tisztaságunk,
Óvjuk, mint kettős héjú kagyló
Fájdalmas, nagy kincsét:a gyöngyöt.

(1953)







NEM IGAZ


Ez nem igaz. Hogyan is férhet egy
Emberbe ennyi gyötrelem? Egész
Mivoltom fáj, a testem fáj belé,
Ez nem lehet igaz. Megáll az ész.

Nem az csupán, hogy akiért feladtam
A sorsomat, s kitettem lelkemet,
Sziszegve fekszik mellettem az ágyon;
Nemcsak a kín, hogy nem szeret,

Hanem hogy élhet ember a világon,
Ki nyárssá hegyzi mindenik szavát,
S becsvágya az, hogy embertársa menné
lNyomorultabbnak érezze magát;

Hogy szántszándékkal tenyéssze a poklot,
Hogy képes legyen tönkretenni az
Életét, csak hogy mást is tönkrerontson:
Ezőrület -ez nem lehet igaz.(1967







ÓDA EGY ÚJSZÜLÖTTHÖZ


Derék kislány vagy - olvasom.
A délelőtt már mohón szoptál,
S hogy túl korán ragadtak el:
Két óra hosszat ordítoztál.
- Ember vagy, látom, az bizony!
Hozzám hasonló minden ízed,
Nem hagyván elvitatni azt,
Mi téged jog szerint megillet.

Szemed van. - Lassan megszokod
A sokszínű, derűs világot.
Elnézed majd térségeit,
Aztán mélységét is belátod.
Van két kezed. - Átgyúrhatod
Mindazt, mi torz és ferde abból,
S kibonthatod a szunnyadót
A bárdolatlan ősanyagból.

Van lábad is. - Bejárhatod
A nagy és vonzó ismeretlent.
Csak te állj rajta biztosan:
Ne félj, a föld, az rezdületlen.
Dobog a szíved. - Hallhatod,
Mint gyorsul majd szilaj verése,
S mint kergetőzik áramán
Legelső vágyad lüktetése.

Emberből vagy. Határtalan
Az ember, ki belőled válhat.
Enyém vagy. (Szinte nem hiszem!)
Mélyen szeretlek és csodállak.
Emberből vagy. Tökéletes
És bűntelen ésilletetlen.
Belőlem lettél -l égy te az,
Akivé magam nem lehettem.

(1954)







ÖRÖK CSILLAGFÉNYBEN


Sutácska békák ugráltak körül,
Amíg az éjben bandukoltam lassan.
Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt,
Mi történik a felleges magasban.

De ág reccsent, s én felkaptam fejem.
Tágult a köd s a ritka lombok rése,
S megcsapkodott és megsimogatott
A csillagtengerek hullámverése.

A csillagok, a messzi csillagok
Kutattak rést, hogy lépteim kilessék.
S megnyílt a rés, s a körtefák alá
Beszivárgott a teljes végtelenség:

Beszivárgott a furcsa gondolat,
Hogy bárhová is jutnék a világban,
Akármi messze, látnom kellene,
Hogy még mindég és mindenütt világ van,

S nincs benne vég - de kezdet sincs sehol,
Nincs hátra és előre, nincs le és föl,
És mindenütt a közepén vagyok,
És nem juthatok ki a közepéből.

Előbb letörtem. Fájt és izgatott,
Hogy - mit sem vétve - börtön foglya lettem.
Mert úgy éreztem: börtön a világ,
Mégiscsak börtön, noha véghetetlen.

Bántott és fájt, hogy itt raboskodom,
Életfogytiglan, sőt halálra szántan,
S még csak kegyelmet sem remélhetek
E képtelen és végtelen világban.

De most egészen felszakadt a köd,
S odébb vonult a kései vidékről. -
Kibújt a hold, s egy újabb gondolat
Szivárgott föl az ősi televényből.

Egy gondolat, hogy kár bevallanom
Ketrec-lebíró vágyaim parancsát,
Hisz ez a ketrec: maga a világ!
És rabja lenni: maga a szabadság.

Egy gondolat, hogy nem volnék szabad
Másutt sehol, csak épp a végtelenben.
Ki szökne innen: magától szökik,
S ki cserbenhagyná: magát hagyja cserben.

Igen, hogy ez a börtön épp a lét,
S halálom lesz, ha rácsait lebontom.
Lehet, hogy börtön, ámde végtelen,
S ha végtelen: nem börtön már, de otthon.

S míg így töprengtem, elfogyott a domb
Alólam, és az országútra értem.
Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott
A csillagfényben, lomhán és kimérten.

Oly végzetes és olyan megható
Szemmel, mint némely dolgos emberé,
Egy ismeretlen terhet vittek ők
Egy ismeretlen, messzi cél felé.

Szép, méltóságos, tiszta állatok -
Zendült meg akkor szívemben az ének -,
Jobb volna tán igába állanom,
Talányos terhet hordani, közétek.

Jobb volna tán tudatlan tengenem
És ballagnom a nyárutói ködben.
Semmint örökkön itt töprengenem
Börtönhazámban, világbörtönömben.

Mennék a langyos, csillagterhes éj
Csodái közt, csodásan, szenvtelen.
Mennék, s a járom lenne csak nehéz,
Hosszan előrenyújtanám a fejem.

Mennék, amerre húznak-hajtanak,
S megállnék, ha társam is megállt...
S nem várnám úgy és nem félném a nagy
Börtönnyitó és sírcsukó halált.

(1960)







PART ÉS TENGER


Emlékszel a hajdani őszre?
Nem volt soha szebb, szabadabb!
Öleltél - mint partja a tengert,
Csapkodtál - mint partot a hab.

Gyötrődve tűnődöm azóta,
Sorsom mire szán, hova visz.
Rabbá teszi partja a tengert,
Megbontja a partot a víz.

(1962)







RÁDIÓ
. . . . . . . . . . . . . . . . .





Mit hallottam, barátaim?
Mit kellett hallanom e földön?
Mi lephetett meg engem is,
Ki semmitől meg nem lepődöm?
Mit kellett végül hallanom,
Miféle ritka szörnyűséget,
Hogy megtetézze poklomat,
Amelyben élek - mely eléget?

Mit hallottam, barátaim,
Hogy inkább meghalnék nyugodtan,
És néma lennék és süket,
Semhogy tovább is hallgatózzam?
Egy hangot hallottam csupán.
Egy halk, de mégis átható
Hangot recsegtetett felém
Ma délután a rádió:
Egy különös és ismeretlen,
Egy tűrhetetlen és kemény
Hangot, mely versemet szavalta,
S amelyről tudtam, hogy - enyém.

Tudtam, hisz ráismertetek,
Sőt a bemondó is bemondta.
Tudtam, hisz én motyogtam azt
Előző nap a mikrofonba.

Tudtam, de tudva sem hihettem.
Tudtam, s tagadtam, emberek,
Mert nem olyan volt, mert nem az volt,
Melyet enyémnek ismerek.

Először hallottam a hangom,
A mélyen ismerős zenét,
Úgy, ahogyan azt mások hallják,
Úgy, ahogy én a másokét
. . . . . .


Először volt, hogy felbomoltam,
S kívülről törtem meg a csendet.
Először léptem ki magamból,
S éreztem magam idegennek.

Borzalmas volt, barátaim,
Borzalmas és kimondhatatlan.
Kétség, ridegség és magány
Áramlott vissza rám e hangban.
Bevallom: nemcsak idegen volt,
De nyegle is - mi több: hamis.
S amint hamissá lett a hangom,
Hamissá lettem magam is.

Mondjátok csak, barátaim,
Ezen daloltam néha nektek?
Emlékezz csak, szerelmesem,
Ezen vallottam, hogy szeretlek?
Ezt hordozzátok lelketekben,
Ez válaszol és ez tanít?
Ezt hallgatjátok, hogyha szólok,
És sohasem az igazit?

Sohasem azt a régi hangot,
Amelyet én hallok magamban?
Hinnétek-e, hogy ifjúságom
Örök zenéje zendül abban?
Ki kérdené, milyen valóban?
Ki sejtené, milyen lehet?
Nem értetek meg soha engem,
Aminthogy én sem titeket.

Rettegvén, társaim, a csendet,
Mely szült és ránk szakad megint,
Beszélünk, szüntelen beszélünk,
Daráljuk monológjaink,
De nincsen lélek, hogy megértsen,
Sehol a földön és egen.
Egy verset mondunk, olyan hangon,
Mely magunknak is idegen.

(1961)







SEMMI SOHA


Minisztereket rehabilitálnak, kiket
golyók vagy más sérelmek értek.
Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat!
Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is.
Agyamban tülkölnek, konok
lidércekként kísértenek
holmi fekete autók.

Emlékszem trógerekre,
kik szavazni rángatták kezem.
Reflektorfényben villogó
börtönökre emlékezem.

Egynéhány szász családra, mely
elszállt a szélben, mint a polyva.
A Gecse út pincéiből
feláradó halálsikolyra.

Egy-egy sovány parasztra, kit
úgy győztek meg, hogy főbe verték.
A rabszolgákra, akik
a Duna-csatornát építették.

Emlékszem szólamokra
és kulák-perekre.
Táborokra, felbontott levelekre,
és lehallgatott telefonokra.

Népre, melyet a félelem
rábírt, hogy gyilkosát imádja.
Emlékszem életemre, és
emlékszem rabruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem,
s nem fogja senki más a pártját
javaslom, hogy a népet is
azonnal rehabilitálják!

Hát tőlem név szerint ki kér
bocsánatot? Vigaszt ki ád,
hogy végig kellett néznem
az apokalipszis iszonyát?

A meddő férfi-évekért,
a rettegésért, melyben éltem.
A meg nem írott versekért,
a versért, melyet összetéptem!

A pimasz hazugságokért,
amelyeket le kellett nyelnem.
A szégyenért, hogy máig is
szégyellnem kell anyanyelvem.

Az átokért, hogy tollamat
tudatlanok terelték, lesték,
hogy agyamban turkálhatott
a bőgő tehetségtelenség!

Hogy nem lehettem az, aki
lehettem volna, akit vártak!
Mi kárpótolhat mindezért,
és mikor rehabilitálnak?

1968


Székely János: Semmi soha - Videó

Link








SUHANCOK


Féltem bizony, minek tagadnám.
Hideg kirázott, frász kitört.
Valóságos vesszőfutás volt
Számomra minden délelőtt.
Úgy féltem, ahogy férfiember
Nem is tud félni, csak gyerek.
Vicsorgó állatként vacogtam.
Szégyen, de így volt, mit tegyek.

Hogy mitől féltem oly veszettül?
Hát hogyne, képzeljétek el:
Anyu beteg volt -a családra
Nagymama főzött Erzsivel.
Levest és húst lábasba tálalt,
Akár a batyusbálokon,
S mindezt egy drótfülű kosárban
Cipeltem át a városon.

Mentem a tikkadt Pece-parton,
A makulátlan ég alatt.
Egyikfelől a tömpe házak,
Másikfelől a mély patak.
Alant, az úton gyér akáclomb
Árnyéka ringott, villogott,
S magam is azt szerettem volna,
Ha árnyékká lapulhatok.

Mert amint szívszorongva mentem
A házak és patak között,
Ahány suhanc csak szembejött vagy
Utolért - mind belém kötött.
Törvénnyé lett, hogy aki észre,
Mindjárt csülökre is vegyen.
Lökdöstek, vertek, ráncigáltak,
Megrugdaltak könyörtelen.

Szinte szememmel látom őket:
Úgy rúgott belém mindenik,
Akár az útszéli kavicsba,
Amely nem védekezhetik.
Magamnak is az fájt leginkább,
Hogy tűrnöm kellett hangtalan.
Hogy nem üthettem soha vissza,
Hogy nem védhettem meg magam.

Mert amint hátraléptem volna,
Hogy férfias és egyenes
Ökölcsapással válaszoljak,
Máris kiloccsant a leves.
Nem rúghattam, mert hogyha rúgtam,
Aznap az állunk felkopott.
Felelős és magányos voltam,
Más szóval: kiszolgáltatott.

Hát ettől féltem oly veszettül.
Ezt a közelgő végzetet
Rettegtem nap mint nap, aminthogy
Naponta bekövetkezett.
Ezért lett minden magabiztos
Lépésem vétkes és hamis.
Ezért van, hogy a Pece-parton
Lődörgök én azóta is.

Megyek a véghetetlen utcán,
Megyek az ájító napon
Kosaramban az étel, melyet
Nem szabad kiloccsantanom
S utam köré, akár a felhők,
Gyermekkorom azóta felnőtt
Suhancai sereglenek.

Talán nem is az én hibám,
hogyFelek tőletek, emberek.

(1967)







SZAMOS-PART


Imitt gubbasztok jó huszonhat éve
Hamar, nagy felhők szárnyalását lesve.
Tűnődő, szép, eső utáni este
Homálya hull a sarjadó vidékre.

Az égbolt tükrén hűvös, messzi kékség,
Hibátlan-karcsú csillagok ragyognak.
Lágy hömpölyén a párálló haboknak.
Ott érzem sorsom gyémánt reszketését.

Jaj, roppant hittel óvtam tisztaságom,
Jaj, minden mocskot ugyan megvetettem,
S ma véghetetlen kínokkal kiáltom:

Magam maradtam huszonhat telemmel,
S azzal, hogy ember nem lehet megáldva
A tisztaságnál súlyosabb teherrel.

(1953)







SZÁLASERDŐ


Szép ez a csendes szálaserdő,
Ezek a pompás őszi fák,
Ez a csepergő, ez a felhő,
Ez az egész ködös világ.

Szépek ezek az ifjú tölgyek:
Kevélyen törnek felfelé,
A foltos, mélypiros avarból,
Pirosló lombjaik közé.

Tolongva küzdenek a fényért,
Versengenek, hogy éljenek.
De épp e küzdelemben lesznek
Egyenesek és délcegek.

Rajzuk a két piros tömeg közt
Vörös-fekete rácsot ad.
Mint vízbe mártott sűrűfésű,
A bronzvörös varkocsokat,

Úgy fésülik ki ők a napfényt,
Ha olykor hadsorukra hull.
Erősek, szálasak, kemények,
Szépek kimondhatatlanul.

(1961)







SZERELEM - Részlet


Éljünk hát, kedvesem, vidáman. Hiába féltenők magunk,
Hiába kínozna halálra a gondolat, hogy meghalunk,

Hiába sajnálnók a testünk, hogy minden volt és semmi lesz:
A lét magasabb szemszögéből már nem is olyan fontos ez.

Én nem leszek, te sem leszel, de szerelmünk közben boldogan
Betölti titkos küldetését, és víg utódokat fogan.

Én sem leszek, te sem leszel, de valakit mégis itt hagyunk,
Ki fontosabb lesz, csak mert más lesz, mert lesz, holott mi márvagyunk.

*Ölelj hát, édesem, szerelmem, tested, ha vonz és eltemet,
Az emberiség múlhatatlan létébe kapcsol engemet.

Ölelj csak, kedvesem, ölelj csak. A hús olyan mélységbe visz,
Ahol minél önzőbb vagy, annál többet tudsz adni nékem is.

Ölelj önzőén és erősen, öleljük semmivéa sok
Törést, mit egymásban okoztunk, egymás tilói: házasok,

Öleljük semmivé a rosszat, s éljünk - üllő és kalapács -,
Úgyéljünk, hogy egymás képére formáljon mindenik csapás.

Mert közös dolgunk van a földön, közös célt tűz elénk a lét:
Derűbe, biztonságba vonni utódainknak életét,

Kiküzdeni, hogy boldogságuk mélyebb és teljesebb legyen,
S kevesebb kínt hozzon reájuk élet, halál és szerelem.

(1962)







SZERELMES ŐSZI VERS


Fáradtan dúdol már az ősz.
Párás verőfény tűz a dombra.
Lágy, rézsút hulló sugara
Mintha hajadra záporozna.
A szálló porban városunk
Csúcsíves tornya bök az égre.
Minthogyha még a város is
Téged csodálna és idézne.

Én kedvesem, felismerem
Tekinteted az őszi tájban
S a hűs vizekben. Illatod
Az ért gyümölcsök illatában,
A házakon dolgos kezed,
Arany mosolyod fönt a napban
S az ablakokról ébredő,
Felém hunyorgó sugarakban.

II

Elgondolom: hány lomha év
És nap és óra nőtt egymásba,
Míg oda érett szellemem,
Hogy jelenléted így belássa!
Elgondolom: azért hagyott
Tán cserben annyi volt szerelmem,
Hogy kedves képed végül is
Az őszi fényben földerengjen.

Lásd, már-már sorssá színezem
Csodás egymásra bukkanásunk.
Ne korholj érte: örömök
S fájdalmak szülötte a fátum.
Ne korholj: nincsen más szavam,
Hogy azt az erőt megnevezze,
Mely egymásnak rendeltetett
Két testünk együvé vezette.

III

Most hadd ujjongok féktelen,
Sohasem érzett ujjongással!
Hadd állok itt a dombon, és
Szilaj örömmel hadd kiáltsam:
Szeretlek, mint az ősrögöt
A hulló mag; mint víz az árkot,
Mint szeleket a fellegek,
És szabadok a szabadságot!

Mert a szabadság, az adott
Egymásnak minket, nem a fátum!
Hadd bomoljék hát sugaras
Magasba harmatos virágunk.
Hadd hozzon gyümölcsöt, miként
E fénybe foszló őszi kertek.
Ki szabad vágyban született,
Szép lesz, szabad lesz az a gyermek.

(1953)







SZOMORÚ DAL


Kotyogd ki, dal, dúdold el, ének,
Mi mindent adott énnekem
Az én szegényes, az én kétes,
Az én különös életem.

Hatalmat nem adott sokat,
Igaz ugyan, hogy nem is vártam.
Adott helyette álmokat,
Tán többet is, mintsem kívántam.

Megadta boldogságomat,
Hogy mindenütt idézzék, lássák:
Egy szőke asszony mosolyát,
Két szőke gyermek kacagását.

Megadta pompás ösztönöm,
Hogy amit érzek, azt kimondjam,
S a ráadást, hogy néha nap
Gyönyörködöm saját dalomban.

Minek búsongsz hát, énekem,
Amit kívántam, mind megadta.
Csak azt nem, hogy szeressenek,
Azt megtagadta, megtagadta.

(1961)







TACAEMUS


Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték...

De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is...

De most már saját hangunk is hamis.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik...

Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!

Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban...

Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban.

(1957)







A TAPSOLÓGÉP


Hangmérnökök, barátaim,
Az Isten szerelmére kérlek,
minthogy már úgyis elavult,
Adjátok nekem ezt a gépet.

A magnó jobban megteszi:
Minek zsúfolja itt a termet?
Ha nem használjátok soha,
Tönkremegy lassan, ahogy a
Lakatlan házak tönkremennek.

Én ezzel szemben hazavinném,
Felhúznám és eléje állnék.
Fölöttem kigyúlna a fény,
Megnyúlna mögöttem az árnyék.
Elmondanám neki, amit
Húsz éve mindhiába mondok.
Filippikáim tetején
Karomat kilendíteném,
Térdemmel megbökném a gombot -
S kitörne az ováció.
Egy ország ünnepelne engem.
Megérném azt, amit soha
Nem érhetek meg életemben.

Húsz hosszú évig századom
Visszhangtalan visszhangja voltam.
Most végre felfogná e gép,
Ki vagyok én, milyen derék
Lángelme füstölög dalomban.
Szeretném, s tudnám, hogy szeret.
Hangjából éreznem, mit érez.
Adjátok nekem, s életem
Egyetlen nagy népünnepély lesz.

Igazat mondanék neki,
Ujjongva ünnepelne mégis.
Becézném, évődnék vele,
Tanácskoznék, sőt játszanék is.
Rosszkedvemben megtapsoltatnám
Ezernyi bosszútervemet.
Szószokat nyeletnék le véle,
Sületlenségeket,
Hazugságokat és pimasz
Halandzsát öntenek elé -
S hogy habzsolná!
Hogy lelkesedne!
A könnyem potyogna belé.

Hangmérnökök, barátaim,
Az Isten szerelmére kérlek,
Minthogy már úgyis elavult,
Adjátok nekem ezt a gépet.
Hadd verje el magányomat,
Legyen a népem ő.
Népem, amellyel csakugyan
Összetéveszthető.

(1969)







TÉLUTÓ


Szutykos hó rokkan minden lépteden.
A lusta tél a járdaszélen ül még,
S fagyos levében lassan elmerülvén
Sáfrányszín köd dereng a réteken.

Megfáradt ujjad tétován kutat
Százszor idézett tegnapod után,
Mert sok volt már a csend, a délután
S a télutói hosszú kábulat.

De valahol jön!... Vad hajából illat
Felhője kél, és íme, már nevet.
Talán a Pó síkját érinti lába,
S erős kezével vígan integet!

Valahol jön már. Biztosan elindult.
Fiatal herceg hószínű fogakkal!
Mögötte mezők színesülnek,
És felragyog a nappal!

Erős, szilárd és milyen fiatal!
Az égre villan gyönyörű szeme!
Fehér felhők kísérik észrevétlen,
S visszhangzik éneke.

Jön már, hisz hallom lelkemben dalát,
Mely édes és vidám, és -sújtson bármi -
Megtanít végre oltatlan derűvel
Örök télből örök tavaszra várni.

(1949)







TORDA FÜSTJEI
. . . . . . . . . . . . . . . .




Nagy gyárkémények öntik őket.
Hajlonganak a szél előtt.

Csapkodva lengnek jobbra-balra,
Mint holmi égi meszelők.

Keletre dőlnek és nyugatra,
Por hull belőlük és korom.

Fehérbe-feketébe vonnák
Kéklő eged, gyermekkorom,

Igen, ahogy a háztetőket,
Halántékokat, kerteket

Naponta őszebbé porozzák,
Úgy festenék be az eget.

Húsz éve fáradoznak ebben,
S úgy látszik, ez se volt elég.

Húsz éve festik rendületlen,
És mégis kék maradt az ég.

(1963)







TÜKÖR ELŐTT


Tükröt állítok, életem, eléd:
Legyünk legalább ketten a világon.
Nézd arcomonaz alkonyat hevét,
Nézzem szemedben hordozott halálom.

Szerettelek, s most visszatért a vágy.
Tudom, csak téged adatott szeretnem,
Tükörkép, tisztább, teljesebb világ:
Aki vagyok s akivé nem lehettem.

Egyre gyakrabban ülünk egyedül,
Mert akik voltak, gyatra társak voltak,
A gondolat szolgálni kényszerül,
S a legjobb lelkek lassan meghajoltak,

Mert senki sincs, ki gondoljon veled,
Mióta nagyra nőtt igéző árnyad,
S magadba néző bátor szellemed
Megértette, hogy átok az alázat.

,,Kit nem szeretnek, naggyá nem lehet.
"Ím visszafordult bölcs ítéleted,
S hogy itt talállak ismét szembe vélem,
Tükör voltodnak tündöklő jegyében,
Mindig szelíden és mindig szilárdan,
Halld vigaszom: a gyűlölet korában
Fel kell találnod búzafényű hangod,
És megtanulnod magadra maradnod.

(1949)







ÚJABB SÉRELEM


Mindig is tudtam, mindig is papoltam,
Hogy gyötrelem, hogy kín, hogy rondaság,
Hogy kegyetlen és gyilkos ez az élet,
Hogy förtelmes és mocskos a világ.

Förtelmes, mocskos és kegyetlen - most is
Lerondított, és poklokra vetett.
Ki másnak hitte, téved és csalódik:
Én sosem vártam tőle egyebet.

Mindig mondtam, hogy elviselhetetlen,
Hogy képtelen, hogy igazságtalan.
Mindig mondtam - s most szinte élvezem, hogy
Ily fényesen kitűnt az igazam.

(1965)







ÚRVEZETŐK

Nézd, ez is, itt,
Nézd, az is, ott,
Mind, akivel csak szembejöttünk,
Az is, aki most megelőz,
Az is, akit most megelőzünk,
Tízezer kilométerek,
Falvak és városok során
Csupa megfonnyadt öregúr
Kezében villan a volán.

Kivéve egy-egy fiatal,
Szürkére fáradt hivatásost,
Akit a pénz mindennapos
Kényszere kapcsol a volánhoz:
Csupa pilis meg pápaszem.
Hordó hasak és púp gerincek
Feszítenek a kocsiban,
Balján királyi hölgyeiknek.

Hiszen tudom, hogy évekig
Sóvárogtak hiába ők is.
Hiszen tudom, hogy szívesen
Vezettek volna már előbb is.
Tudom, hogy ezek a fiúk,
Akik a járdaszélről lesnek,
Mire volánhoz ülnek, épp
Ilyen szánalmas pókok lesznek -

De mégis!... Nézd a morcosát!
S a másikat - az még unottabb!
Fölényesek,
Félelmesek,
Kövérek, vének, befutottak.J
ólétre váltott álmaik
Unalma kormosul szemükre
Elnézve kint a srácokat,
Kiknek nagyrésze sosem ül be.

Te, aki láttad és tudod
Fiatalságom, életem;
Gyaloglásaim, álmaim
Osztályosa, mondd meg nekem:
Lehetséges, hogy engem is
Ilyennek látnak ott, azok?
Hogy én is, én is épp ilyen
Fertelmes, vén pacák vagyok?

(1969)







VÁLÁS UTÁN

I

Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba.
Tedd cellámmá a földet, s légy az őre.
Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással
A múltat hátra, a jövőt előre.

Gyötörj csak.Legyen életem ezentúl
Egyetlen vad, lidércnyomásos álom.
Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld
Kívánatossá hulltom és halálom.

Akármit tégy: kitartok, nem török meg.
Az emberség nagy törvényei kötnek
Veled maradni, holtomig veled.

Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem,
S a büntetés, melyet magamra mértem,
Azért, amért vétettem ellened.

II

,,Vidéki költő!" - vágod a szemembe,
Szegény szívem, ha bántani akarsz.
Tűnődve tűröm, némán ismerem be,
Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.

,,Hazug!" - gyötörsz. Ez is tagadhatatlan.
Többször megírtam, vallom, vállalom,
,,Eladtad magad." - Csakugyan eladtam
(S te kenyeret vettél az áramon.)

,,Férfiatlan, lágy, semmirevaló,
Gyönge jellemű törpe és csaló.
"Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.

Csaló vagyok és törpe, semmi más,
Ám voltaképpen mégis óriás,
Ha semmi másban - hát a türelemben

III

Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem,
S hogy miattam megy tönkre életünk.
Valahogyan, titokban, észrevétlen
Mi mindahányan tönkretétettünk.

Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem.
Rád sújt velem - és rám viszont veled.
Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten:
Te ellenem, én, kedves, ellened.

Találkoznak a szeretők, szeretnek,
Aztán csalódnak, végül tönkremennek,
S egymást okolják, nem tudom, miért.

Egymást okolják sírva, káromolva,
Pedig hát úgyis tönkrementek volna,
Ha nem egymásért - másvalakiért.

IV

Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor.
Olykor magam is rettegek magamtól.
Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.

Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
Akár az éhes húsevő virágok,
Hazug, gonosz, alattomos és álnok.
Pompás,veszélyes, kényes és balog.

Olyan vagyok én, mint a többiek,
Kiket lenéztünk, édesem, kiket
Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.

Csak kint és romlást adhatok neked,
S mégis megkérlek: hagyd el mindened,
És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.

V

Képedről, kedves, a falon,
Örökké bámul két kerek szem.
Követ, ha vetkezem, ha fekszem,
Ha gond övez, ha nyugalom.

Mihelyt olyasmit forralok,
Mi fájna néked, ami bánthat,
Elfutja tükrüket a bánat,
S azonnal visszatorpanok.

Mindenki véthet már - csak én nem.
Most már örökké úgy kell élnem,
Hogy ne boruljon el szemed.

Szemed (a képen és szívemben),
Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
Akár a lelkiismeret.

VI

Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
Törvényben sem és bűnben sem a társam.
Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

Tudom én, kedves, hogy virágaid
Énnekem már csak bánatot teremtenek.
És mégis boldog és hálás vagyok
Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

Fellombozol, mint csonka fát a komló.
A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
Vagy énnekem a földön és égen.

Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
De távolabbról éltet és melenget:
Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


VII

Ha társad elhagy, otthonod kiver,
És nem lesz kihez szólnod a világon;
Ha tönkremegy a megaláztatáson,
Hogy áldozatod sem fogadja el,

Ha majd a sívó, ős magány emészt,
S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak
Irtózatos állkapcsai kinyílnak,
S rád lehelik a kétségbeesést:

Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg
Gyarló,de mégis mély és büszke lélek,
Kinek bizalmát épp így megvetetted;

Ki nem tudott örülni csak neked,
S csak érted fájt, és téged szeretett,
Még akkor is, mikor már nem szeretted.

VIII

,,Csak téged"- írtam, és - ,,mindig veled".
Veled vitázom és téged kívánlak
Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
S hunyt testemen örvénylő testedet

Idézgetem - csak érted és veled
Vagyok hatalmas és örömre képes.
Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
Pótolhatatlan édességedet.

Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
A mély ölű, kis, kecskemellű nők,
S én mégis-mégis téged ünnepellek.

De szükségből erényt faragni kár.
A tiszta tény, a sivatag-sivár
Igazság az, hogy senkinek se kellek.

IX

Ki vagyok én, miféle nyomorult,
Milyen koldusnál koldusabb silány,
Hogy azzal élek, aki elhagyott,
S azzal fekszem le, aki nem kíván?

Miféle sors, miféle hatalom
Haragja sújt, miféle rettenet,
Hogy ottan is megalkuszom, ahol
Nem is muszáj, s talán nem is lehet?

Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon.
Fehéren fekszik asszonyom az ágyon,
És undorodva tolja el a szám.

Megérem-e, s kibírom majd a percet,
Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek,
Kit szeretek, s ki maga is kíván?

X

Mint aki meztelen marad
Egy népes és napfényes téren,
S röhejt és füttyöket arat,
Úgy éget és emészt a szégyen.

Meztelen voltam, meztelen.
Amim csak volt e vak világon,
Egész szépségem-csúnyaságom
Kitártam néked, édesem.

S te közben magad nem mutattad,
Titkomért titkodat nem adtad,
Lezártad ajkad és szemed.

Pucéran reszkettem előtted.
Szánom-bánom és soha többet,
Élj boldogul, Isten veled.

XI

Hogy miért kell a szeretőknek,
Akik között már nincs titok,
Kik már-már összeforrtak, végül
Dühöngve különválniok,

Hogy miért kell a vándoroknak,
Kik együtt jártak, egy úton,
Egyszerre új utakra térni
S gyalázni egymást - nem tudom.

Hiába átkozódtam, sírtam,
Hogy így van (mertvalóban így van),
Ezen már semmi sem segít.

Tagadjam? Azzal is mit érek?
Elkönyvelem hát, mint az élet
Más értelmetlenségeit.

XII

Ahányszor éjszaka kinézek,
A rácsokon, a bokrokon túl
Mindig ott setteng ez a félszeg,
Iszonyú ronda veres kandúr.

Mint lápon lebbenő kísértet,
Oly nesztelen és olyan sárga.
Körülszaglássza küszöbünket,
S felszívódik az éjszakába.

Otthon van mindenütt a földön,
Az ólakon, a háztetőkön,
De mindenütt otthontalan.

Mert hogyha mégiscsak akadna
Valaki, aki befogadja,
Bajt hozna rá - akár magam.

XIII

Cirógassátok, állatok,
Dédelgessétek, hű növények,
Ne bántsátok, hatalmasok,
Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.

Segítsd, Sebő, pártold, Kalik,
Dugó, ne duzzogj rá sokáig.
Szolgáld ki, víz, ha szomjazik,
Öreg nap, süss reá, ha fázik.

Én nem tudtam megóvni, hát
Rád bízom, végtelen világ:
Vigyázz rá nálamnál is jobban.

Mert színigaz, hogy nem szeret,
Mégis: ha szenved, szenvedek,
És mégis: jól vagyok, ha jól van.

XIV

Letisztítom és helyére teszem
A vázát, amely asztalunkon állott.
Szereztem belé újra pár virágot:
Fogadd el őket szívesen, szívem.

Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
Azt a levegő-tiszta, észrevétlen
Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
Amit nem adhat többé senki sem.

S ha más virágát jobban kedveled,
S ha küldenek valóban szebbeket,
Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

Én hordom őket akkor is, ne félj,
Oly neszetlen, ahogy leszáll az él,
S oly hasztalan, akár a temetőbe.

(1963-1966)







VEGETÁCIÓ


Micsoda mérhetetlen bőség!
Micsoda vad növénytenyészet!
A csúcsról bámulom a völgyet:
Erdő borítja az egészet.
Fák hajlanak; sugárhasábok
Suhannak át levélzetük közt.
Tölgyek, fenyők, nyírek, akácok,
Tarkázzák mindenütt a bükköst.

S ahol sziklás a hely, s a fának
Már talaja se, tere sincsen,
(Alant, a sík patakmederben,
Vagy fent, a hullámos gerincen):
Füvek s gyomok százmilliószor
Százmilliói hajladoznak.
Bojtos, csapos, fürtös virágok,
Sárgák, fehérek és pirosak.

Virágtajték ring, és alatta
Az indák óceánja árad.
Annyifélék, hogy kiapasztják,
Megszédítik fantáziámat.
Teremt a hegy: már nincsen rajta
Üres egy talpalatnyi hely sem.
Teremt a hegy: magát mutatja
Minden növényi műremekben.

Micsoda áldott, buja bőség,
Micsoda szédítő vidék ez!
Az öreg föld két kézzel adja
Mind, amit csak teremni képes.
Már szinte szóval is kimondják
Titkos tudásuk itt a lejtők:
,,Boldogtalan, ki megelégszik
Kevesebbel is, mint a legtöbb."

(1961







A VESZTESEK

(Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)


A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan mért nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?

Miféle belső bomlás
Oldja le róluk a szíjat,
Rágja a vásznat, a posztót,
Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az ágyúk után.

Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag - özönölnek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek útján
Örökké sár van?

Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik.

Hogy lehet az,
Hogy a vesztes egéből
Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
Képükbe öklöz az este.

Szótlanul mennek, kétségbeesve,
A lószagban, verejtékszagban,
Pörkszagban, puskaporszagban,
Csúszkálva lépnek egymás nyomába
A sárba -
Cuppog a, szörcsög a csizma -,
Mennek az ágyúk után.

Csak most, ez az éjszaka rossz - azután
Már könnyű feladni a harcot.
Rájuk villan a lámpa:
Izzadt, pelyhes kamaszarc,
Borostás, torz, öreg arc,
Gyönyörű, gyönyörű arcok.

Mért ütközik ki a vesztesek arcán
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
Szemük miféle kútba merül?
Elhagyták felszerelésük,
Elhányják rendre a fegyvert,
Vonulnak védtelenül.

Némelyik térdre esik.
Földbe tapossák.
Fogát vicsorítja.
Elesik még egy.
Húsába vág a kerék,
Vérében cuppog a csizma.
Ágyú, szekér akad el:
Szétválnak,
S összezárkóznak a háta megett,
Ahogy egy folyó kerülne meg
Valamely szigetet.

Mennek, ömölnek hátrafelé,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordják ezt a tudást.
Apáik, apáik apái,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.

Vereségre termett nép,
Évezredek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?

De most már igaza van.

Ki tudja, jogos ügyért
Szállt-e csatába?

De most már jogos az ügye.

Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,
Vonul a tájba merülve.

Nem válogat a győzelem,
Mindegy neki,
Egyformán felemel
Hamisat és igazat.
Ám a vereség,
Tönkrejutás, megalázás
Jogot ad, igazat ad.

A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.

Mennek a lószagú éjben, a sárban,
Kirokkan alóluk a szürke,
Fogatuk sáncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
Görnyedve, zihálva hátukon cipelik
Újszülött igazukat.
Elhányták a Fegyvert,
A Sáncot feladták,
Rétjüket új kasza nyírja.
De igazuktól
Nem tudnak megszabadulni,
Azt örökül
Hagyják fiaikra.

Okádják, egyre okádják
Őket a völgyek,
Áradnak a síkon,
Mennek az ágyúk után.
Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet már ezután.
Sohasem adja tetézve magát,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az élet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijük sincs, hogy
Minden övék lett.

Aritmikusan ollózik a lábuk,
Füst csap utánuk,
Szörcsög alattuk a lé.

Mennek szegények
Új ezerévek
Ezer új veresége felé.







VONATVÁRÁS


Elnézem: megnyúltak az árnyak.
A délután megalvadt.
Várlak.

Felhőkbe gondolom a képet.
Sápadt és felleges vagy.
Félek.

Nézd, milyen gyámolatlan állok!
Szereztem néked pár virágot,
Becéző verset is szereztem,
Kenyeret vettem,
Felsepertem.

Mi lesz, ha nem jössz?!
Nézlek.
Várlak.

Kék bársonyán a délutánnak
Kincsem számlálom néked össze.
Nem is kevés!
Aggódom:
Jössz-e?
Töretlen-e szemednek tükre? Vigyáztál-e a gyermekünkre
Szíved alatt?
Hozod-e roppant
Fehér virágát mosolyodnak?
Hozod-e lázas ifjúságod,
Talányos sok tapasztalásod?

Állok.
Ahányszor itten álltam,
Én örökké hiába vártam,

Szél futta örökké a felhőt.
Hozzám még senki vissza nem jött.

Soha!
Soha!

Fények lobognak.
Korom hull, mozdonyok dohognak.
Ágaskodom kendőd keresve.
Nem vagy sehol,
De itt az este.

Elindulok. Szél támad újra.
Könnyű kabátom tépi, fújja.
Búsullak,
Fájlak,
S íme, ekkor
Fölizzik bennem a gyerekkor,
Mert két vidám kéz hull szememre.

Ölellek sírva és nevetve.

(1954)










ZENE...


Végtére elpirult s a házak
Mögé bukott az őszi nap.
Hazafelé tartottam. Számon
Meggyűlt a keserű iszap.

Meggyűltek arcomon az árnyak
És ajkamon az undorok.
Lelkemből utáltam, hogy élek,
S utáltam, hogy ember vagyok.

Mert ismét üvöltött az érdek,
Ismét szűkölt a rettenet.
Mert újra és újra győzött
A talmi az érték felett.

Mert vétkeit a vétkes újra
Erényekké papolta át,
S a talpnyaló alázat ismét
Hőssé hazudta zsarnokát.

Mert újra teljesülni láttam
A nagy világtörvényeket,
Mert újra csak valódi arcuk
Mutatták meg az emberek,

Szóval, mert újra állt a bál, és
Velőt tiport és csontokat,
Azért gyűlöltem a világot,
S utáltam ember voltomat.

És akkor - hogyan is meséljem,
Barátaim, hogy kezdjem el? -
Akkor váratlan zene zendült,
Zene, mely éget és emel,

Zenevarázs és zenegyász és
Zenekín, zeneoltalom.
Súlyos, hatalmas zene áradt
Felém egy nyitott ablakon.

Zene hömpölygött túl a sarkon,
Egy ablakból a félsötét
Utcára, s én máris megálltam,
S némán hallgattam a zenét,

Álltam, és hallgató szívembe
Öröm csapott és félelem.
Valaki beszélt bent. A lélek
Anyanyelvén beszélt - velem.

Hozzám beszélt Sebastian Bach.
Időn és pusztuláson át
Dúdolta vigaszul a Máté-
Passió zárókórusát,

A roppant, örvénylő zenét, a
Korálba font ítéletet,
Hogy íme, győzött a gyalázat,
A jóság megfeszíttetett.

Ott állottam a keskeny utcán,
A zsongó hangesőben, és
Ütemenként forrott ki bennem
A hangtalan felismerés,

Hogy kár az emberi világot
Utálni és szégyelleni,
Hiszen ember volt maga Bach is,
És zenéje is emberi,

Hisz emberi a tisztaság is,
És emberi az értelem,
S ha kiforgatnak mindenemből,
Ez mégis megmarad nekem.

Enyém marad Sebastian Bach.
Enyémek a kivert nagyok.
Minek beszélek én magányról,
Ki véle társaloghatok?

Minek gyűlölném én az embert?
Mért hinném, hogy reménytelen?
Miért volna átkozott e fajta,
Ha ilyen lelkeket terem?

Hosszan hallgattam a feloldó,
Igazmondó, konok zenét,
Bach szózatát, amely a bongó
Egen csapongott szerteszét,

Aztán leszállt a lusta este,
A kórus is elhallgatott,
De én már könnyebben viseltem
A terhet, hogy ember vagyok,

A súlyos emberi parancsot:
Gazok között teremni meg
Valamit, ami tán vigasztad
Valamikor valakinek.

(1966)









 
 
0 komment , kategória:  Székely János  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.03 2020. április 2020.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 79 db bejegyzés
Összes: 3910 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1718
  • e Hét: 7868
  • e Hónap: 14568
  • e Év: 184311
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.