Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szilágyi Hajnalka versei
  2020-03-09 21:00:20, hétfő
 
 








SZILÁGYI HAJNALKA VERSEI


Dunaharaszti 1971. május 21. -







AKAROM


Kóborló gondolataim
Mind hozzád húznak,
Esztelen vágyom
Érintésed újra.
Csókod érezném,
S forró leheleted,
Ahogy végighatol
remegő testemen.

Zúg a fejemben hangod dallama,
S ettől nyugszik meg a szívem
Heves robaja.
Mesélj még, kérlek,
S soha ne hagyd abba,
Onnan tudni fogom,
Hogy még az életem része vagy.







ANGYALJÁTÉK /részlet/


Lassan bontsd szárnyaid rám,
játssz velem angyalt
a friss léptű, puha hóban.
Ha nem találsz már álmaidban,
keress szobád lélegző csendfalai közt.
Hisz mindenhol ott vagyok.
Máglyaként ívelő láng a kandallóban,
csipkézett fagy az ablakon,
meztelen ölelés a dunna alá bújva.







ÁLMAIDBA REJTŐZÖM VELED


Szemed megtört fényén át
könnyed buborékjában
reped szét a csupasz magány.
Sűrű ködben úszik
felettünk a kék csend,
a hold fényszilánkjába kapaszkodva
együtt zuhanunk az éjbe.
A pillanat gyönyöre
keringőzve tépi fel
a benn rekedt hangokat,
az est félhomályában
testemben vetkezed le önmagad.

Meztelen szavaid ölembe bújnak,
hangommal ringatlak...
s mint az éj lebbenő árnyéka
az alvó nagyvilágra,
úgy hull testemre ölelő tested,
szád suttogva áldoz ajkamon...
arcomhoz feszül sóhajod,
szemembe hasít öröm-fényed.







ÁLMOMBAN MÁR LÁTTALAK


Mintha az álmomból lépett volna elő,
Oly tökéletes vele.
Varázslatos minden perce,
Bár sose lenne vége.

Mámor járja át a testem,
A gondolatba beleremeg kezem.
Halk szava, ha suttog a fülembe,
Libabőr lesz testem felszíne.

Világom nyugodt tengerét látom
Mélyen, kék szemébe nézve.
S elrévedezem a messzi jövőbe,
Oly jó lenne...

Erős karjaiba bújok,
S onnan kijutni sose kelljen,
Szorítson, öleljen
Magához gyengéden.

Csókkal árasszon minden este
S reggel, mielőtt munkába menne.
Várnám haza epekedve,
Magamhoz ölelni...
Ohh, milyen jó lenne.







CSAK AZ ÁLMAIMAT NE /részlet/


Még nem csináltunk
fény-tölcsért kezeinkből,
még nem rajzoltuk meg
a kettészakadt égbolt
csillagrendszerét,
még fel sem ébredtünk
e világnyi napra,
hisz egykor
örök álomra születtünk,
felhősimogató fények
vérző hold-színeiből.

Látod,
ma sincsenek válaszok,
csak te és én.
Már elfogytak a lépések.
Zárvány csendemből
tépj ki. Adj levegőt.

csak álmaimat ne vidd el még







ÉGŐ GYÖNGYFÜZÉREKBE MORZSOLOM


Apám! Hányszor mondtam,
ó, hányszor kértelek gyermekként,
térdelj le mellém esténként,
kulcsold össze két kezed,
és mondd velem az imát,
Én Istenem, Jó Istenem...

S te mondtad ...és hittél,
hogy valaki majd kinyújtja feléd kezét,
mikor félhomályban ülsz egymagad,
s reszkető farkasbőrbe bújva vonyítod
a néma hold, könnyező szavát.

Hányszor kértelek, üvölts, ha fáj,
ha a kandalló tüze is megfagy szobádban,
lángnyelve már nem perzsel,
s jégcsapként sérti fel lelked,
mint egy élesre csiszolt hamis gyémánt.

De néma maradt a száj,
és béna lett a kéz, a láb.
A tétova idő a jövőbe mart,
s ólomlábakon tiporta szét,
azt amit építettél magad köré.
( légvár, csudakastély, homokvár,
összedőlt már rég )

Zokogtam érted, ne hagyd magad,
ha az éjárnyak feléd osonnak,
vak lepkeként körbe ölelnek,
és a magány, a kötélként megfeszülő éjben,
rád könnyezi az utolsó cseppjét.

Hányszor kiáltottam...
Térdelj le és mondj egy imát!
Érted, értem, értünk...
s majd a zuhanásokból is visszatérsz,
még akkor is, ha kíntól gyötört tested,
és fáradt lelked üvöltve fáj...
Csak mondd...vagy suttogd az imát.

De te széttártad kezeid, elindultál.
Az örvénylő mélynek feküdtél.
A súlytalanság bélelte ki
felfele zuhanásod,
a menny felé.

Hogy fájsz-e ott, hol most vagy?
Nem tudhatom.
Magam lettem nélküled.
És most én fájok.
Egymagam térdepelek a fél úton,
a végtelen kapuját megnyitva feléd.
Kezeim összekulcsolom,
égő gyöngyfüzérekbe morzsolom
arcomról csorgó könnyeim.
S csak suttogom... mondom
Hallod Apám?
Üvöltöm...
A nesztelen csendben utolsó imám,
hogy tudja végre az egész világ...
Nincs Istenem!
Nincs Apám...







GYERE LÉGY' HOZZÁM ÖNZŐ


Álmodtál színtelen álmokat,
táncoltál kopár sziklákon,
szárnyaltál nevenincs tájakon,
zuhantál mély szakadékba,
lelked ezerszer felsikított a
magányos kínban.

Akarni vágytál a szerelemre,
de vágyaid falat húztak,
ezer könnycseppben elveszve,
rohantál más karjaiba,
éhesen, fuldokolva...

Rád találtam, mikor rám találtál.
Sebzett voltál.
Velem újjászülettél.
Most száz év magányra
ítéljük a hamis világot,
mögöttünk a múlt
( a mostoha )
sikoltva tűnik el
a fércelt árnyak homályában.

Tested mellettem csendben kél,
sóhajomra újjáéled.
Akarva belém suttogsz,
örvényed szüntelen húz.
Feléd...

Gyere! Légy' hozzám önző...
légy' velem buja,
légy' olyan, mint nem volt senki,
senki hozzám soha!
Boldogan ölelő.
S leszek mély tengered medre,
szeretve testedhez bújó
ezeregy álmod csendje.
Örökre légy' csak az enyém...
úgy, mint senki nem volt még...
soha még!

S ahogy melletted
lélegzik fáradt testem,
múltunk már nem szorít.
Szavak sem kellenek,
vagy súgd...szeretnéd?
Homlokod réseibe szorítom
suttogó hangom,
ne hunyd le szemed,
látni, érezni akarom,
hogyan változik arcod!

mikor minden árny
fényjáték a szoba falán,
akkor tudom, hogy itt vagy,
ahogy álmomban megálmodtalak,
s álmodom veled minden reggelen,
ha válladra hajtom a fejem...







HANGULATJELENTÉS


Akkor, és ott

...én láttam a hajnalt, ahogy
szemedben hullámzott. Az álmok
kiszakadtak. Áradtunk, sodródtunk,
mint egy folyó, minek se partja, se hídja.
Mezítelen szívemről öledbe hulltak
a szavak, és a sóhajok.
könnyű, és szabad voltam...

(akkor, és ott)

Szerelem?- milyen banális szó...
Ébredés. Kiszáradt medrek. Madártávlatok.
Szeretés. Hiány. Vágányzár. Lekésett
ölelések. Valóság. Félbe maradt órák,
szavak. Hétköznapok, ünnepnapok.
Zuhanás. Repülés, benned, bennem,
dráma abban az egyfelvonásos világban.

(akkor, és ott)

Földig ért az ég. Valami óceánt rajzoltál
körém, hegyeket, madarakat, a felhőkre
kusza vonalakat. Rám hajoltál, hogy
megtartsd a szárnyakat, a zuhanó rögöket.
talán féltettél, talán szerettél...

(akkor, és ott)

Szembenéztem a világgal. A szél
csont-sovány ágkarokba kapaszkodott,
a reggelbe öltözött utcalámpák ébredő
fényében csak az éjszaka morajlott.
Esőarca lett az égnek, zuhogott a csend
körülöttünk. Nem volt már se óceán,
se madarak, se felhő, csak üres falak,
előttem, utánam hosszú telek,
omladozó felhőhegyek.

(...)

Késik a tavasz. Szívemen elvirágzott
álmok, mint valami félresikerült
falfirkák a csupasz házfalon. Két
lélegzet közt hallgatnak az érintések.
Lassulnak a szavak, fáradnak az ölelések.
Világunk a túlhordott álmokkal megtelt.
Szerelem?- milyen banális szó...
...de én láttam a hajnalt, ahogy
szemedben hullámzott. Együtt kelt
fel a nap és a hold,
(akkor, és ott)
hol egyszerre voltunk közel, és távol...







AZ IDŐ KAPUI /részlet/


...

Talán, ha visszaölelgetnél a nappalokba,
rongyaimra fércelnéd a reményt,
légbuborékok csendje hasadna,
a villanó éj beszakadna.
Akkor talán maradnál,
míg zuhog a csend odakint.

Könnyű lesz ma a levegő,
lépdel mögöttünk a tegnap,
széthullnak a hangok az időben,
pillanatot tör az éjfél...
Rohan az élet percmutatója,
már nincs vissza
se út,
se ember,
se híd.
A csend hangja elhagyja tenyered...
Istenem mondd,
átlépsz-e velem a kapukon túlra,
megőrződ-e bennem holnap is,
a játszani vágyó gyermeket.







JÁTSZD AZ ÉLETET! /részlet/


...

A poros lámpafényben
csupasz éjköröket dúdol a szél,
szívünk fölé feszül az éj.
Kettéhasad az éjszaka,
elhagyjuk a széthullott csendet,
zuhanunk a csúcsra,
a távolban zenekar hangol,
ma Isten a karmester...

Játszd az életet költő - súgják az angyalok.
Játszd, míg az élet is játszani akar téged.

...







LÉLEGZET


Kapcsold le a csillagokat, kezeiddel simogasd
végig a testem köré nyújtózkodó meztelen
éjszaka árnyékát. Érezd, ahogy lassú mozdulattal
előhívom szívem sötétkamrájából a holnapba
szeretkezett álmaink fényben forgó sziluett
táncát. Pihenj meg lelkembe fáradt lelkeddel,
fészkelj illatomba, érintésembe. Bújj hajam közé,
szeress úgy, ahogy még nem szerettél. Látod,
ránk hajlik az estfény, nem enged, szelíden szorít
a pillanat. Most jó ez a bilincsre vert sóhaj.
Arcom kezed közé temetem, füledbe suttogok.
Akarlak. Vágylak. Ujjaiddal utat rajzolsz, lágy ívű
hajlatok köré átjárót, lentek és fentek közé édes
hullámokat, száddal finom tavaszi szélzúgást
játszol. Velem zuhansz oda, ahol éppen álmodom.
Felemelsz, elrejtesz, simogatásoddal betakarsz,
lüktető hangokká bomlik csendünk. Bőröd alá
költözöm, csupasz szíved alatt ringnak a szavak,
hallgatlak, tanullak, míg a szemérmetlen est
árnyékunkra olvad.

Belélegzel, kilélegezlek...

Öledbe fészkelem magam. Ártatlan bűnöddé
vetkőztetsz, és én, feloldozlak minden
sóhajomban. Megbocsátható vétkem vagy, míg
térdre nem ereszkedik a kócos hajnal horizontján
a buja nap. Akarsz. Vágysz. Ajkad ajkamra
tapad, szemem szemed mögé lát, végtelen út,
vakító fénysugár. Felfedezel, megforgatsz,
megfordulsz. Tíz körmöd tépi húsomat - édes
fájdalom. Tested testemre fonódik, nem engedsz.
Sajdul a szó, szűkül a tér, fogy a levegő.
Gyönyörbe hajszolod vérem, szomjazol, éhesen
elmerülsz bennem. Nincs kapaszkodó, eggyé
válva szerelmesedünk a csillagokig. Forog a világ,
zuhan az ég, az idő végtelenné csendesül. Még
zihál bennünk a gondolat, de már nincsenek
titkaink, levetkezett minden érintés, minden
hang. Arcunkra kúszik az álmosodó fény, lélek-
mély képzeletem ülj körém, adj levegőt, még. Ne
szólj, csak a csönded hozd el holnap is.

Belélegezlek, kilélegzel...







MAGYAR KULTÚRA NAPJA


Himnusz született,
Letargikus óda,
Melyet büszkén szaval
A Kárpát-medence hű fia.

S hogy kinek mi a kultúra,
Megmutatja szívének dobbanata.

Egy új könyv mámorító illata,
Mely fantáziánk dús világát
Nyitja meg számunka.
Melybe a "belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan",
Mondta Rejtő Jenő három testőre Afrikában.

Feszty-körképen lovagolt
Hunok atyja, Árpád,
Szemet kápráztató Ópusztaszeren
Meglesheted a látványt.

A diák kórusa énekelte
Kodály Zoltán dalát,
Apa este dupla whiskey-t jéggel nyakalt,
S anya ropta a csárdást.

A tv maci után
Anya szavalt, dúdolt, énekelt,
Végül Benedek Elek meséire
Alszik el a kisgyermek.

Szánd meg, Isten, a magyart
A kultúra kedvével,
Legyen az vers, próza vagy egy dal ma,
Hiszen a kultúra nemzeti alap.







MOST CSAK SZERETLEK


Meghajlítasz, még tartasz,
csenddé rajzolod bennem
az utolsó előtti perceket.
Még bírom, súgom,
vállad gödrébe maszatolom
a lezuhanó könnyeket.
Menedéket keresek nálad-benned,
mint ázott, éhes madár,
kinek lelkét síró szél fújja át,
tenyeredbe teszem fáradt szívem.

Vidd, mondanám,
de még akarom ezeket az öleléseket,
mert kell a fény, a levegő.
Érints meg, szelídíts,
tanulj meg, hajolj rám,
engedj lélegezni
veled,
szabadon.
De ne akard szavam hallani,
ma néma sikolyban átkozott
csend szúrta át szívem.
Nézd, már csak a gyűrött imákat
morzsolgatja két kezem,
s hiába mondanám, dacos
akaratom gúzsba köti hangom.

Beléd némulok lassan,
és homlokod mögül
figyelem, ahogy az
alkony lángjában olvadnak a fák,
karcos ágaikról hullnak a nyarat
idéző, hervadó illatok.
Megáll az idő. Kifeszül a tér.
A sápadt fények elmosódnak,
és Isten nevét veszem hiába számra,
a fohászok füstként az ég felé szállnak,
s keverednek össze a fáradt színek,
eltűnik a szép, hallgat a szó,
kék a semmivel fonódik össze,
fehér a feketére borulva
lesz végtelen, mély, ismeretlen.

Most csak szeretlek,
így ahogy vagyok, ahogy én tudok,
itt a szívem közepében,
álmaink közé feküdt csenddel,
beköltözött hittel, reménnyel,
és ezekkel a konok akarásokkal.
Menetelek a viharral szemben,
jövök eléd, érkezem utánad,
búvok ködös hajnalok kabátjába,
helyet kutatok a kacattá dúlt világban.
Apállyal fekszem, dagállyal kelek,
s karodba menekülök, ha
összeomlanak a körém hordott hegyek.

Hamispróféta volt ez a nyár,
zajongón csapódott a földre,
álmainkat bontogatta szét,
majd festetlen oldódott fel az őszben,
s tűnt csupasszá avarszínekben,
rőt alkonyok szárnyai alatt.

Ködfelhőkön varjak tánca
riasztó érzés őszben nézve,
a világ sajduló fekete árvasága.
Lassan elfogy körülöttem minden,
szétcsúszik a jelen a múlttal,
elnyúló árnyékunk a falra tapad,
egybefolyik az est a nappallal.
Testem könnyű, lelkem teher,
feloldódok benned,
csak még egy kis levegőt
adj nekem.

Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok...

...és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében







NÉMÁN ÁLLNI


Kérni szeretném,
Többé ne engedj el,
Ha még egyszer elveszítenélek,
Már nem bírná el a lelkem.

Némán akarok állni,
S Te csókolj csendesen,
Nem akarom tudni,
Hogy másképp is lehetne.

Visszaadnám az időt,
Mit anno elvettem.
De csak úgy tehetem,
Ha nekem adod a lelkedet.

Itt élsz bennem
Mélyre temetve,
S ha csak álom marad,
Én minden éjjel újra álmodom majd.







NOSZTALGIA


A régi emlékek újra feltörnek,
Áthatolnak testemen,
Bizsereg mindenem,
S Te újra itt vagy velem.

Csókod ízét érzem ajkamon,
Minden érintésed hatalom.
Perzsel a vágy, veled akarom,
Életem képeit veled álmodom.

Hajtott a kíváncsiság
Bepótolni, mi elmaradt,
Karjaidban fekve
Már semmim nem maradt.

Fáj a szívem,
S gyógyír csak Te lehetsz.
Mondd, hogy a mindened vagyok,
S én egy életre a Tiéd leszek.







NYÁR(K)ARC


Ölembe halkul az éj, álmaimat
szelíd esők mossák,
mintha arcomon sírna az ég...
Pedig visszavonhatatlanul
itt a nyár. Hiába. Hiába.
Elfáradt ölelésekbe fulladnak
a holnapok, az egymás után
kizuhanó tegnapok.

Pedig zajong a nyár,
odakinn, idebenn...
Érintelek. Érintesz. Szerelemmel.
Szíveden lombos fák nyújtóznak,
szemedben madarak fészkelnek,
szádon virágzó hajnalok nyílnak.

Pedig itt a nyár, és én mégsem
értem, mit akar,
hisz kitakar, betakar, majd elfut...
S hiába vetkőznek hozzád
a szavak, kibomolva ezerágú
ölelésedből, szívemen átfolyik
a hűvös éjszaka. Elfogynak
a gondolatok, s a vers is csak egy
megunt kacat lesz. Mélyről szakad,
mint a kinőtt álmok...
Már nem jó semmire,
nem kell senkinek.

Pedig itt gubbaszt a nyár,
a hajnal peremén. Hiába. Hiába.
Idelenn, idebenn üres az idő,
kong a világnyi bálterem...
S csak valami rög marad
előttem, utánam, s ez a vers,
ez az elárvult csend-darab.

Pedig egyszer már járt erre
valami nyár. Számra súgtad.
Rám hajolva. Szerelemmel.

(...)

mikor az elszáradt levelek
szívedről az őszbe hulltak ...







RINGATÓ CSEND


Csendhez szédülő estfényben
lelked velem álmodik ezeregy éjt,
tested értem ébred,
létezésed bennem holtomiglan
szerelmet szül.
Legyél ma este a csend íze,
és várd eléd-érkezésem,
hogy rejtett utakon rád találva,
finom gondolatok paráznaságával
bújjak el levetkőzve benned.
Szeretve szeress,
szaggasd le rólam az álmok
sűrűre szőtt kékruháját,
öltöztess fel isten hímezte
ártatlan mezítelenséggel.
Csendszavak szakadnak fel,
szirmait tépi ajkamra a vágy.
Hagyd felfedeznem bujaságommal
a lángszínű örvények szédületét,
hogy ronggyá dúljuk csókjainkkal
a körénk feszülő szelíd estét.
Engedd, hogy éhes testem
sóhajtva kússzon át rajtad,
őrizd vigyázva tomboló lelkem,
ringató öled fészkében.
A lágyhullámok éji felszínén kúszunk,
életfogytig ölelő szerelembe
zuhanva visszakapaszkodunk.
Szemhéjad alá csitulva,
az álomvilág peremén lebegve,
testünket lassan betakarja
a hajnal gyönyörbe ágyazott csendje.







SZÍVDOBBANTÓ


Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.







SZÍVEDDEL TAKARÓZVA


Ne kérdezz, ne szólj, ne keress,
most elbújok egy kis időre
úgy ezer évre, vissza a kék-burokba,
anyám ringató csendjébe,
ahonnan egykor jöttem
csupaszon, félve.

Indulj már, ne félj, ne nézz hátra,
hisz én majd követlek álruhában,
angyalként, vagy könnyű sóhajként,
ahogy megálmodsz újra magadnak.
Lábnyomodba lépek,
s ott leszek minden útkereszteződésben,
könnyed sós ízében,
gyermeked első sírásában,
egy apró gyűrődés leszek
homlokod ráncaiban.
Az ősz barna hangulatában
mezítelenre vetkőző fák kérgébe bújva,
a roppanó tél alá rejtőző hóvirágban,
a tavasszal kacéran táncoló szél
kigombolkozó ölelésében,
mind, mind én leszek.
Érted, neked, veled.

Homokórában apró szem leszek,
de néha majd visszaforgatom az időt,
hogy eléd kerülhessek,
s szemedben láthassam tükröződni a holdat,
és egy nagyot ugorva, csillagok zuhanásával
pupillád mélyre húzódó fényében
visszaálmodjam az árva tegnapokat.
Tükör leszek, előtted, benned,
ujjaimmal megrajzolt
szelíd mosoly az arcodon,
egy finom fintor az orrod alatt.
( Tudod, ahogy csak én tudom. )
És leselkedem majd emlékeinkben,
mikor tested képzeletben hozzám simul.

Csended leszek a zajban,
üvöltés a fájdalmadban,
bársonyos égalja
a rád zuhanó rőt alkonyatban.
Megnyíló kapu a mennyben,
és majd fáradtan a föld alá bújva,
szavaim jeltelen sírok kőtábláira vésem,

...ott leszek, téged várva,
ezer nélküled-év magányával,
ellopott szíveddel takarózva.







TEMETNI KÉSZÜLÖK


Vártalak, s Te nem jöttél,
Égi fényként röpültél.
Elmentél talán örökre,
S én újra itt maradtam gyötrődve.

Temetni készülök.
Elásom minden reményem,
A föld zuhog reá,
S én vele együtt halok meg.







TÜKÖR /részlet/


...


Szekrény mélyén alszanak
az illatos álmok,
ágy alatt szuszog
az otthagyott félelem,
fiókban némulnak rejtett kincseim,
ami te voltál egykor,
kopott vonású fényképeken.
Arcodon megálltak az évek,
szép vagy, ahogy Isten teremtett.
Nem múlt rajtad az idő,
nem hasította szét mosolyod,
szemedben fénylő lázadás.
Tükörbe nézek,
te velem szemben állsz,
kezem kezedre teszem,
arcom arcodhoz szorítom.
Szíved hol dobban,
gyere közelebb, nem hallom.
Halkan roppan szét,
ez a vak ragyogás,
és én üvöltöm,
álmomból kilépő árnyékod után,
gyere vissza játszani velem







VIGYÁZZ RÁM


Reszket a nap
újra alkonyodik,
kék eső mossa el
kint rekedt csendárnyaink.
Testem álmok csapdossák,
hiányzol mellőlem,
riadt madárként kapaszkodok
a holdra akasztott szívedbe.
Megloptalak ártatlan,
bűnhődtem...
s szárnyaltam fel ezerszer a hegyre,
hogy szívedbe egyszer visszatérjek.
Tán' az égiek lesznek az ítélkezők
ostorok, kövek, szemem betemető,
sáros földek, haranglábak jajongásai,
kik rám hajítják majd mérhetetlen bűneim.
De míg fényfonalakon
leng körénk az est csitulva,
s eggyé csorog arcunkon
a mélyföld a magas éggel,
eléd térdepelek halk remegéssel...
Bontogasd ki ujjaim közül
ezeket a konokul összegyűrt éveket,
bocsásd meg tiszta fényem,
a kimondott szavak csendjeit,
érezd őszinte féltésembe
hozzád gömbölyödő hajnalaim.

Szemedben simogatva lángol a táj,
ha kitakargatsz, fájsz bennem,
engedj közelebb magadba,
hadd vigyázzam tenyerem alatt
rejtező dobbanásaidat.
Fázom a nélküled vetkezett estékben,
tapogatom elmaszatolt tükörképem,
s keresem a veled-pillanatot,
arcod, kezed, ölelésed.
Csipkeszélű jégvirágot karcol
szemembe a világtalan idő,
ha itt vagy miért érezlek oly' messzi,
ha nem vagy itt, miért akarlak
még közelebb érinteni...
Mondd, tudsz-e szeretni ma is
úgy, ahogy a tegnapokban
mosolyodba öltöztettél,
és itt hagyod-e nekem
világ peremén imbolyogva
a holnapoknak őrzött álmainkat.

Ágyunkon elvérzett sóhajok szétdobálva,
mezítelen fekszik mellettünk az est,
beköltöztél csontjaimba, otthonom lakod,
inam feszíted, véremben keringsz
szívemben alszod hajnalaimat.
Csupasz szerelmed retinámba égett,
árnyamhoz feszül rajzolatlan tested,
szétfeslik közöttünk a csend,
zajtalan bontogat...
Minden lehullik rólam.
Lehunyt szemem alá
napból kiszakadt fényfoltok tapadnak,
ránk hajlik ez a nesztelen szerelem,
zajong a világ idebent...
A csorbult idő az ajtó előtt toporog.

Én nem tudlak egyszerűen szeretni,
csak beléd ájult konok vadsággal,
megriadva a nélküled-hiánytól
búvok menekülve széttárt karjaidba.
Láztestű lobbanásokban
vágyad perzsel kiolthatatlan,
a hold ujjai öledben, ringó-hajló
testemre fonódnak.
Szívedre tetovált hűségem holtomiglan.

Köröttünk keringnek kúszó fények,
szobánkba bújva figyel minket a csend.
Tárd szét szárnyaim,
kulcsold rám tested,
feszülj önzőn mezítelenségemre.
Szeress a holnapok lángjában,
őrizd a ránk hagyott tüzet,
ne félj, nem leszünk egyedül soha,
hisz Isten is odajár fényért,
hol mindörökké-lepketáncra hív,
a sűrű ködben levetkezett éjszaka.

Karjaidba omlott lelkem egykor,
zuhanásunk azóta is tart,
kéz a kézben, hús a húsban
túl a végtelen,
idegen fénysíneken
zokog egy álmodott világ.
Vigyázz rám...
Mint reszkető, éhező madár
levetkőztem szárnyad alá bújva,
neked adtam minden kincsem,
álmokat, fényt, csillagot...
Benned leltem örök Istenemre.
Vigyázz rám...
Mert nélküled,
csak zuhanó árnyékod vagyok.







 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Hajnalka  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.06 2020. Július 2020.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 151 db bejegyzés
Összes: 3958 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1256
  • e Hét: 9942
  • e Hónap: 3795
  • e Év: 326727
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.