Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Vargha Gyula versei
  2020-02-27 22:00:51, csütörtök
 
 







VARGHA GYULA VERSEI


Vargha Gyula (Káva, 1853. november 4. - Budapest, 1929. május 2.) statisztikus, költő, műfordító, a jog- és államtudományok doktora, igazgató miniszteri tanácsos, a magyar királyi központi Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja és az utóbbinak főtitkára, az MTA tagja.







ARATÁS FELÉ


Legszebb a táj így aratás felé,
Hőség, aszály ha el nem perzselé;
Az élet teljét csillogtatja már
Teljes pompában a királyi nyár.

Sötét sátrat feszítenek a fák,
Megbúnak ottan a fehér tanyák;
Lombok közé őszt sejtető jegyül
Egy sárguló levélke sem vegyül.

De a zöld színben mennyi változat,
Ezüst zászlóját bontja itt a zab;
Tengeri-táblán a sűrű sorok
Haragos zöld hulláma háborog.

A széna már boglyákban, de a rét
Zsendíti újra gyenge friss füvét,
Minden fűszálon harmatcsepp remeg,
Zománcba játszó drága gyöngyszemek.

Napfényben úszva tündököl a táj,
Olyan, mint egy gazdag, kevély király.
Diszül reá az érő gabonák
Már föltevék az arany koronát.







ÁLMATLAN ÉJEK


Elég a nappal gyötrelme, gondja,
Várom az éjt, mely fátylát kibontja;
Várom az éjt, de hiába várom,
Mit ér, ha nem száll szememre álom.

Mind, ami zaklat, háborgat ébren,
Megsokasodva támad az éjben,
Repdesve, mint az éj denevéri;
Rút szárnyuk folyvást homlokom éri.

Vergődöm kínos, álmatlan ágyon,
Pedig pihenni, feledni vágyom;
Hogy ne gyötörjön a gond marása:
Jöjj tavaszomnak tiszta varázsa.

Nyílj, színes álmok mák-koszorúja,
Képek a múltból, keljetek újra.
Ringassatok árnyak, lebegve, szállva,
Álomba, dalba, vagy a halálba.

1910.







ÁLOMORSZÁGBAN


Egyszer a szívem elkezdett fájni,
S mentem, mesében mint a királyfi;
Tündérlány képe úszott előttem,
Álomországban, ezüsterdőben.

Ezüsterdőben tétova bolygok,
Jaj, ez az erdő végződni hol fog?
Merre van itt a hátra, előre?
Kijutni út tán nincs is belőle.

Megbabonáztak engem az álmok,
Ezüsterdőből ki nem találok;
Oldhatlan bűbáj varázsa köt le,
Száz évig is tán, vagy mindörökre.







BELENÉZEK AZ ÉJBE

Belenézek az éjbe, mely elnyel,
Belenézek.
Jön-e hajnal az éji homályra?
Vagy mint a nap esti sugára
Elenyészek?

Bíborra te fested a felhőt,
Esti sugár.
Ni, a felhők fodra miként ég,
S megszépül a föld, az imént még
Puszta, kopár.

Búcsúzó lelkem is így néz
Vissza reád,
Sanyarú ínséggel ijesztő,
De újra derengeni kezdő
Puszta világ.

Fényt hint le a lelkem az ég s föld
Pereméig.
Maradna tovább, de hiába,
Beleolvad az éjbe, az árnyba,
S elenyészik.







BETAKARÍTÁSKOR


Elmentek a fecskék, elmentek a gólyák,
Betakarítgatom termésem utóját;
Letarolt határban
Hideg őszi eső veri a két vállam.

A szitáló eső s permetező pára
Szürke fátylat sző a kifakult kopárra.
Eltakarva félig,
Távol kerek erdő árnyrajza sötétlik.

Lombos az erdő még, vagy már leveletlen?
Mit bánom, dalát is ha rég elfeledtem.
Hogy hangokat halljak:
Rekedt károgással kóválygnak a varjak.

Kárognak a varjak, az idő már zordul,
Hidegen fú a szél, akármerről fordul,
Nincs langy lehe délnek ...
Fáradt öregember többé mit reméljek?

Kikeletkor a szív telve reménységgel,
Szent csipkebokorként lángol, de nem ég el,
Baj, gond le nem győzik,
Vágya valósultát várja egész őszig.

De végigtekintve az őszi kopáron,
Látjuk, hogy reményünk, mind, mind üres álom.
Csak a bú valódi.
Nem akarok többé remélni, csalódni ...

Ballagok, ballagok lecsüggesztett fővel,
Nem törődöm a halk, suhogó esővel,
Fejemet csak mossa,
Míg az avart lábam egyhangún tapossa.

Hallgatom a száraz levelek zörgését;
De alkonyul is már, leszáll a sötétség.
Csakúgy botorkálok ...
Nem kerül-é vajon lábam elé árok?







BEZERÉDI


Trencsén alól szomorú hír érkezett,
Rákóczinak fele népe elveszett.
Másik fele széjjelporlik magátul,
Futó hadak Dunán innen, Dunántúl.

Bezerédi visszarántja kantárját,
Szent-Miklósnál megállítja dandárját,
Habos lova hátáról csak lepattan,
Kastélyába váratlanul betoppan.

Két karjával átöleli hitvesét,
"Megverte már a magyart a magas ég!"
Tétovázó, tehetetlen vezérek,
Bolond kurucz, vakon fut a veszélynek."

"Kaszaboltam száz csatán a labanczot,
Mi haszna volt? -Meguntam már a harczot.
Jó paripám szügyig gázolt a vérben,
Hiába volt. - Meguntam már az éltem!"

Ifjú asszony májusi nap sugára,
Könnyein át rámosolyog urára:
"Édes uram, boldogságom, mindenem,
Elfáradtál? jer pihenj hát keblemen."

"Úgy élhetnénk, mint ágon a madár,
Hagyd a harczot, a viszályt. Csak rajtad áll.
Várva-vár a császár kegye, kegyelme,
S hű fészkünkben feleséged szerelme."

Kebeléből elővon egy levelet,
Császártól jött, nehéz rá a felelet.
Bezerédit piros színe elhagyja,
A levelet darabokra szaggatja.

Esteledik. Odalent a kapuba
Toporzékol, nyerít már a paripa.
Ifjú asszony könyje omol, peregve,
De a hős már felszökött a nyeregbe.

Kibukik a sárga hold a hegy mögül,
Bezerédi sötét arczán felleg ül.
Kedve komor: belefagyott tán a szó,
És alatta meg-megbotlik a fakó.

Kőszeg előtt tábort ütni megállnak,
Súg a vezér Nemeskéri Kiss Pálnak:
"Jó vitézem, legkedvesebb hadnagyom,
Rákóczinak vesztett ügyét elhagyom."

"Hajh, hiába forgatjuk jó szablyánkat,
Nem segítjük, elveszítjük hazánkat.
Hajnal felé jön a császár vezére,
Dandáromat átvezetem kezére."

Éjféltájban egy órát sem szunnyadott,
Hát egyszer csak rá törnek a hadnagyok.
"Áruló gaz, majd megkapod béredet!
Lánczot reá! Nem adod el véredet!"

Künn riadás, tárogatók zaja kél,
Csattog a kard, ropog a sok karabély,
Rajta, rajta, vágd, tipord a németet!
Szaladj német, ha kedves az életed!

Bezerédi karja feszül, arcza ég,
Nem érzett ily harczi vágyat soha még,
A labanczra hada élén repülve,
Hogy csapna le, mint a karvaly a fürjre.

Vége van már, vége annak örökre,
Kezén, lábán felsír a láncz csörögve.
A megbánás le nem mossa szégyenét,
Keserű könny elborítja két szemét.

Kész a vérpad a pataki piaczon,
Híres vitéz, Bezerédi áll azon.
"Ajkam' szóra utoljára emelem,
Hallja meg hát az ország s a fejedelem.

Hazámnak én igaz híve maradtam,
Ellenségét, mint a kévét arattam.
Ha vétettem, jóvá teszi halálom,
Uram Jézus, lelkem' neked ajánlom!"

Sápadt asszony fekete gyászruhában
Úgy zokog egy puszta síron magában:
"Oh nagy egek, nyiljatok meg felettem,
Jaj nekem, hogy megöltem, kit szerettem!"







BÉKESSÉG AZ EMBEREK KÖZÖTT.


Az ember itt bús zarándok-csapat,
- Amely mezítláb, bércúton halad,
Megvérzi kő, megtépi vad tövis,
Zarándoktársa, hát ne tépd te is.







A BÖLCSŐ ÉS A KOPORSÓ KÖZÖTT


Rég elhagyám az enyhe révet,
Hátam megett már évre évek
Úgy torlanak, mint tengerár,
S új rév, koporsóm csendje vár.

Csalóka fény nyomát csapáztam,
De néha gyöngyöt is halásztam,
S azt képzelém bolond-vakon,
Hogy kincseket visz csolnakom.

De most, hogy már a révbe térek,
Látom: a gyöngyök mit sem érnek,
S kaviccsal partra szállni kár,
Hadd nyelje bé a tengerár.







BÚS SZÉL ZOKOG


Bús szél zokog,
Elmúlt a nyár
Álmodni már
Én nem fogok.

Olyan rövid
A nyári éj,
De álma mély
Friss hajnalig.

Éj s csend ölén
A nyár szakán
Tündér leány
Hajolt fölém.

És hímezett
Szép álmokat,
Nem fest olyat
Művész-ecset.

Most könny itat,
S gond súlya nyom
Le sem hunyom
Pilláimat.

Bolygok vadon
Legközepén
Nem alszom én,
De álmodom.

S álmom sötét,
Mázsás teher,
Nem bírom el
Fojtó ködét.

S csak komorul,
Már jő telem,
S rám végtelen
Vak éj borul.

Hallgass szivem,
Mit háborogsz:
Aludni fogsz,
Álmodni nem.







CSALÁRD TAVASZ


A mandulavirággal
Hogy' hull versenyt a hó!
Csalárd tavasz, terád vall,
Ki néked hisz: bohó.

Egymással kergetőzik
Napfény és fergeteg,
A kis méhek se győzik
Kilesni kedvedet.

Mig tél volt, benn a kasban
A dolgos nép aludt,
Most egyre gyászosabban
Zúgják panaszdaluk;

A rétre s a berekbe
Ha egy-kettő kiszáll,
Lehull meggémberedve,
Nem méz vár rá, - halál.

Halál? Midőn az élet
Zsendül, pezseg, dagad,
S a holt rög is megéled! -
Tavasz, szégyeld magad.

Ne játsszál csalfa habként,
Hagyd ártó kedvedet,
Csak hozz te enyhe napfényt
És lanyha permetet;

Fölinni alig győzze
A fű, virág, levél ...
A romlást bízd az őszre,
Elvégzi az, ne félj.







CSIGABIGA


Bánt ez a tolongás, terhét bizony únod ...
Csigabiga, kár volt házadból kibúnod.
Honnan s mikor ér baj, nem is veszed észre,
Szarvacskáid fájnak minden érintésre.

Azt hitted, a jó sors kegye hozzád hű lesz,
Téveteg ösvényed bársonypuha fű lesz,
Elszalad előled a pók, meg a hangya,
Csak egy-egy virág, mely talpadat csiklandja.

De rózsalevélből ritkán van a párnád,
Tőbbet a kopasz föld kemény röge vár rád;
El-elállja útad tüske, tövis, kóró,
S táncol a forgószél, port, szemetet szóró.

Utad csupa ártó akadály. Te dőre,
Mért igyekszel mégis előre, előre?
Csak csalódás, csak baj, veszedelem vár itt ...
Csigabiga, vond be félénk szarvacskáid.

(1915)







CSILLAGOS ÉG


Elnézem a sugárzó mély eget,
Csillag csillag mellett, csillag megett;
Egész khaosz, de mégis összevág,
Összhangba zengő összevisszaság.

A mindenség egy óriási gyár,
Hol millió kerék forogva jár;
De mely erőt visz és erőt ragad,
Nem látom a süvöltő szíjjakat.

Mely láthatatlan forrva zúg elő,
Hol rejtezik a nagy hajtóerő?
Mit fon, mit sző az óriási gyár?
S vajon mi lesz, ha egyszer csak megáll?!

(1921)







EGY REFORMÁTUS LELKÉSZ TEMETÉSE


Szép februári nap volt, odafenn
Tavaszi kéken ragyogott a menny;
Csupán legalján, elmosódva távol
Borongott ködből halvány szürke sávoly.

Köröskörül fehéren állt a táj,
Egészen összefolyt domb és lapály;
De sötét volt a temető a gyásztól,
Sírjába most tér a jó lelkipásztor.

Könny minden arczon, könny és áhitat,
A szárnyaló ének magasra hat,
Az elszállt lelket mintha még elérve
Kísérni vágynék föl az Úr elébe.

A távolból harangszó csendül át,
Egy ősz pap mondja buzgón az imát,
S hallik az özvegy s árvák zokogása,
S a sírba hulló hantok zuhogása.

Oh, a ki most e bús üregbe szállt,
Palástosan nyílt sírnál hányszor állt,
Ajkán az Úr engesztelő igéje,
Melytől a sírnak meghajnallik éje.

S míg folyt a tiszta, balzsamos beszéd,
Ki látta küzdő szívét és eszét?
Mert hallgatott a kétség, mélyre zárva,
Csupán a hit röppent fel ajakára.

De, melyet görcsösen ölelt, a hit
Nem csalt-é meg lelke álmait?
S ki úgy esengett fényért a homályban,
Ott áll-e most az örök fény honában?

Vagy mindenestől rejti őt a hant,
Nem tud, nem ért, nem érez ott alant,
Felejtve mindent... Majd őt is felejtik,
Most még siratják, de ki tudja meddig!...

A széles út a temetőn kívül,
Olyan, mint össze nagy vásár ha gyűl,
Nincs szeri-száma szánnak és szekérnek,
Nyers tréfaszót folytatnak a legények.

A sorban egy-egy csillogó fogat,
Toporzékolnak a tüzes lovak,
A dombról meg víg gyermekek csoportja
Szánkázik a fényes havon, sikongva.

Itt nem törődik véle senki már,
Mosolyog az ég, nevet a napsugár;
Szegény halott, mit is törődne véled,
A büszke, boldog, diadalmas élet!







ELHALÓ DAL


Rá-rágondolok tavaszomra.
Rég tovatűnt, semmi haszonra,
Véle az ábránd is oda, oda rég,
E szivárványszínű szappanbuborék.

Tündérpalotákat, az égig,
Már képzeletem sosem épit;
A szürke valót sem színezi már,
Fakó ez a föld, porlepte, sivár.

Egy-két dal, félig feledetten,
Itt szunnyad még kebelemben;
Oly csöndesen alszik, hogy tán nem is él,
Kábítja a nappal, ébreszti az éj.

S megcsendül csendje az éjnek,
Légi dal, égi dal, Áriel-ének;
De halkul a hangja, míg végre a dal,
Távozva, enyészve, a semmibe hal.







ELTÜNT NYÁR


Köd, sűrű köd, s milyen korán!
Megjött az ősz egy éjszakán.

Tegnap nyár volt, fojtó meleg,
Pörzsöltek a forró szelek;

A nap lángot szórt szerteszét,
De este megdördült az ég,

Zápor zúgott a síkon át,
Elverte jól az út porát.

Aztán szép lassan esdegélt,
Álomba mormolá az éjt.

Szememre is álmot szitált,
S láttam ködülte őszi tájt,

Utam nagy könnyes fák alatt
Dérharmatos füvön haladt.

A lég nyirkos volt és hideg.
Fázom ... s ámulva ébredek.

Az ég csak egy nagy szürke folt,
Álom, való hogy' összefolyt.

Egy éjszakán - egész csoda -
A nyár, a nyár hogy' lett oda.

1917







EPILÓG


Vége a vásárnak, üres a bazárom,
Betéve az ajtó, örökre bezárom...
A sárga narancsot, fügét, datolyát
A jó öreg árus nem méri tovább.

Valahol nagy messze, hő déli sugárú
Szép Napkeleten ért ez az édes árú;
Pálmás regehonból magával a vén
A sivatagon át úgy hozta tevén.

Hogy útnak eredjen, ugyan mi sugalta,
Teste törődését nem szánva, nyugatra?
Egy batyuba boltja kinek belefér,
Hogy' futna bolondul arany hegyekér'?

Dehogy fut a jámbor, neki nap-nap mellett
Fél összemarék rizs elég eledelnek;
Turbánja viselt rongy és színehagyott
Kaftánja a zsírtól már szinte ragyog.

De miért fordult hát nyugatnak az útja?
Mi csalta, mi vonta? Tán maga sem tudja.
Tán viruló szüzek s vidám gyerekek
Hála-mosolygása, mely ránevetett...

Nem egészen úgy lett, ahogy' elgondolta,
No de most már mindegy, hisz üres a boltja.
Üres zseb, üres bolt s zord tél. Az öreg
A kopott kaftánban fázik, didereg.

Imádkozik, arccal Mekka felé fordul,
Nagy szürke szakállán pár könnye lecsordul;
Úgy eped a pálmák susogása után.
Hallja-e még egyszer, vagy már soha tán?

Meglepte a honvágy, indul nem sokára,
Elmarad mögötte hét ország határa;
És megy, megy a sárga sivatagon át...
Nyugati forró szél elfújja nyomát.







ÉBRESZTŐ


Még megmaradt egy kis darab
A régi magyar hazából;
De véreink sok milliója rab.
Az elszakított testvér és rokon
Felénk kezét epedve nyújtja távol,
Rablóhad ül tort a szent sírokon.

Nem volt soha egünk íly sötét,
Mohács, Világos ily gyászt nem hozott ránk.
Érezzük a halál fojtó ködét.
De nem fojt meg, mert élni akarunk!
Árpád silány, méltatlan népe volnánk,
Ha láncait szét nem törné karunk.

Romokba ezredév munkája dőlt.


A szent romot kezünk építse újra,
Henyén ne lásson senkit ez a föld.
Kalapács, véső, kapa és kasza,
S könyv a mi fegyverünk. S zászlónkra írva
Két szó ragyogjon: Isten és Haza.

Szeressük egymást, mert úgy áld a sors,
Nemzetrontó viszályokra most az ér rá
Ki vak, vagy önző, s aljas, céda, korcs.
Élő hit eddze már a gyermeket,
Tegye szívét lánggá, karját acéllá,
S fölkél a Nap megint a hegy megett!







ÉDES APÁM


Volnék csak a sora kegyence,
Dajkált volna a szerencse,
Mérve, adva gazdagságot,
Házat, földet, gazdaságot:

Beh más volna!... De hiába,
Nem ringattak palotában,
Örökül az ősök után
A becsület maradt csupán.

Örökségem a mi nézi,
Édes apám sem tetézi,
Csak éldegél békességben,
Becsületes szegénységben.

Hogy kell könnyen boldogulni,
Soh, sem tudta megtanulni,
Nem kívánta el a másét,
Odaadta a magáét.

De nem vádolom, kisded háza
A békeség szentegyháza,
S benne boldog kis családunk,
Szűkölködést soh,sem láttunk.

Nem hagyott az ősi telken,
Vitt, hová vont szomjú lelkem,
Nagyvárosba, iskolába,
Gazdag úrfiak sorába.

S hogyha olykor hazatértem:
Ünnepnap volt hazatértem,
Ezer csókkal, szíves szóval,
Elhalmoztak minden jóval...

Bár az évek tűnnek, tűnnek,
Hazatértem most is ünnep,
Úgy örülnek, örvendeznek,
Csaknem a lekökbe vesznek.

Édes Apám roskatag már,
Jön előmbe, tárt karral vár,
Keze reszket, ajka reszket,
Szólni nem bír, csak könnyezhet.

S odabenn az asztal mellett,
Hej, az órák vígan telnek,
Fényes az arc a mosolytúl,
Teli a szív, majd kicsordul.

S agg apámat el-elnézem;
Haja fehér már egészen,
Mellén reszket hó-szakálla,
Alig van egy barna szála.

Látott jőnni évre évet,
Nemzedékre nemzedéket,
S átkát senki nem kiáltja,
De mennyi van, aki áldja.

Nem hagyott rám gazdagságot,
Nem tapadt nevéhez átok,
A becsület örökséges,
Drága kincs az mindig nékem.

Meg is őrzöm. S hogyha végül,
Valamikor, örökségül
Én sem hagyok mást fiamra,
Tudom áldást, mond poromra.

1879







ÉJJELI ÓRAÜTÉS


Méla hang az óra hangja,
Halkan árad szerteszét;
Nappal a fül meg se hallja
Dallamos, lágy zengzetét.

Sürgő élet sietése,
Künn és benn százféle zaj,
Zengő óra halk ütése
E zsivajba belehal.

Ámde gond közt, hogyha ébren
Hánykolódol ágyadon,
És a hangfogó vak éjben
Nagy nehéz csönd súlya nyom;

Csak az óra ketyegése
Őrli egyhangú neszét,
S véred lázas lüktetése
Küzd, mint elnyomott beszéd:

Mily öröm, ha fenn az óra
Zizzen egyet s ütni kezd,
És a hangok halk folyója
Áradozva tovarezg.

Elhalóban fájva sóhajt,
Mégis egy kis enyhület,
Mint hűs cseppet szomjazó ajk,
Issza nagy-mohón füled.







FELJAJDULÁS


Óh, a sok sehonnai,
Aljas és silány kufárhad,
Kiknek ajkán a haza,
Mint hamis pénz peng bitangul!
Még ma lelkes honfiak, sőt
Túlzók, kik leárulózzák
Azt, ki vélük nem rikolt;
De ha érdekök kívánja,
Holnap már eladni készek
Júdás-módra a hazát,
Mégis ők a honfiak,
Ők a hívek, ők a tiszták,
Ők a makulátlanok!

S én, ki már az anyatejjel
Szívtam ébredő szívembe
Szent szerelmedet, hazám;
Én, ki ifjúságom óta
Oltárodon lelkemet
Mint a tömjént, égetem el,
S a ki most is kész vagyok
Harczmezőn vagy vérpadon
Éltemet letenni érted:
Én volnék a gyáva, czenk?
Én volnék az áruló?!

Oh, te nagy, hatalmas Isten,
Sújts le villámostoroddal,
Törd diribre és darabra
Ezt a kárleső gonosz fajt.
Óh ne hagyd, hogy a hitet,
Erkölcsöt, becsületet
Keresztfára felfeszítsék
S elveszítsék a hazát!

1906







GYERMEKSZOBÁBAN


Kitárva szobánkban az ablak,
Hogy búvik a fénytől az árny,
Hogy táncol a porszem a napnak
Beözönlő sugarán.

Gyermekekkel a kis szoba népes,
Halld a csevegést, a kacajt!
Óh élni, örülni oly édes,
Ezt vallja a szem, meg az ajk.

Pici lányomat ím, kicsi nénje
Tapsolva, hogy' űzi felém,
Az új tavasz illata, fénye
Árad mosolyukból elém.

Mint fény fia, szőke hajával
Szép kis fiam áll vidoran,
S míg rásüt a nap sugarával,
Haja minden szála arany...

Óh jertek ölembe, karomba,
Ti szép, viruló csemeték!
Öntsétek méla dalomba
Szívetek vidám melegét.

S hogy a bú komor árnya ne győzzön
Lelkem tört fénye felett,
Ragyogja be rólatok őszöm'
A napsugaras kikelet.

(1889)







A HALÁL HIDJÁNÁL


Körülöttem a tél hava pelyhez,
A föld hólepte, fehér.
Elértem a hídhoz, amelyhez
Egyszer mindenki elér.
Rozoga rossz híd, mélyen alatta
A meg-megakadt Jégtorlatokat
Rohanó folyam árja ragadja,
Bömbölve vadul.
Odatul Nem látszik a part,
De a hóban a nyom
Mind, mind oda tart.
Szememet behunyom,
Ajkamat összeszorítom,
Úgy megyek által hídon.







HA SZERETTÉL


Ha szerettél: csalfa lettél,
S hogy szerettél: jól tudom,
De meguntál, elfeledtél,
S másé lettél angyalom.

Ujjadon a mátka-gyűrű,
Fejeden a koszorú,
Csupa fény vagy, - míg rám sűrű
Fellegével száll a bú.

Nem az első veszteség ez,
Nem az első fájdalom,
Lelkemnek már annyi édes,
Annyi fényes álma rom.

Tündér-váram összeroskadt,
Az Isten is elhagyott...
De én, hűtlen most tudom csak,
Hogy milyen koldus vagyok.







HAZAFELÉ


A vén robotos csak él valahogy,
De lankad a húrja, zengő dala fogy;
A jármot, a terhet egész napon át
Fáradtan, unottan vonszolja tovább.

A munka magában nem volna terek,
Ha remélhetné, hogy meglesz sikere;
De fél, ha remél tán, reménye csaló,
Munkája is, ő is hiábavaló.

Nem kishitű kétség, más kell ma ide
Bátor, fiatal szív tettvágya, hite;
Elme, amely fényt szórt villámsugarat,
Töretlen acélos, erős akarat.

Gyenge vagy és könnyű, állj félre öreg,
Mint szélben a szérűn elszáll a törek.
Messze a szél nem hajt, meghúzni magad,
Egy enyhe zugocska bizonnyal akad.

Jobb volna neked már csend és nyugalom,
Hallgatni tücsökszót tarlón, ugaron,
Mely halk zene félig, félig gyönge nesz,
Fáradt öreg fűlnek kész enyhület ez.

És ülni öreg ház árnyas telekén
Az őszi verőfény áldott melegén,
Nézni a színt-váltott lombot, levelet,
Amint az avarba sárgán lepereg.

Magad így naphosszat ott elmulatod,
Kényére bocsátva jár gondolatod;
Bejárja a múltat - tavasz az, nem ősz -
S egy-egy virág mellett hosszan elidőz.

Könyveid is néha kezedbe veszed,
Leveleit lassan forgatja kezed;
A költők világa még örömet ád,
Valóbb neked az, mint a való világ.

S a könyv, ha kifáraszt, öledbe teszed,
Homlokodat végigsimítja kezed,
S szemed a magas menny kékjébe merül ...
Be jó az öregnek, gond s munka nélkül.

De ha szűk az idő, ha kevés a kenyér,
S morzsára se méltó az, aki henyél,
Van jobb menedék is. Megnyughatol ott,
Hol már eleid pora várja porod...







HIÚ SÓVÁRGÁS


Százszor visszagondolok rád
S folyvást visszavágyom,
Szülőföldem völgye, halma,
Szép tündérvilágom.

Mint barátot úgy köszöntött
Berked füve, fája,
S megigézet a természet
Titkos bűve, bája.

Hol a lányka esdő szómat
Legelőször hallá,
Hol a szívnek dobogása
Először lett dallá...

Édes álmok álmodása
Csöndes boldog élet,
Miért is kellett elszakadnom
Idegenbe tőled?

Nagyvárosban, idegenben
Idegenül, bolygok,
Itt e roppant kőhalomban
Sohsem leszek boldog.

Bánt a hajsza, vad tolongás,
Undorit a jászol,
Melyhez a falánk s az éhes
Egymást törve gázol.

Visszatérnék örömest én
Kis falumba újra,
Haj, de más utat jelölt ki
Végzetemnek ujja.

S azt teszi a földi ember,
A mit sorsa végez,
A síró patak se fordul
Vissza kútfejéhez.







H0MOKPUSZTÁN


Eluntam én hallgatni folyvást
Az örökké zúgó szelet,
Mely itt dühöng, nem lelve nyugvást,
E bús homokvidék felett.

E tájon minden élet elhal,
De, mintha űznék démonok,
Fölretten az őrjöngő haraggal
Száll az élettelen homok.

És mintha minden, minden égne,
Körül, a szem amerre lát,
Sárgás porfelhő száll az égre,
Kavargó szennyes füst gyanánt.

Oh, nem ez az én szülőföldem,
Nem ez a gyászos sivatag,
Hol bölcsőm állt, az enyhe völgyben,
Rét zöldellt, csörgött a patak.

Ezer virág fénycsöppje égett
A harmatos rét bársonyán,
A szerelem- és dicsőségnek
Tündérálmát ott álmodám.

S én hűtlen mégis odahagytam,
De meg is bántam már nagyon.
Búsan bolygok a sivatagban,
A gondok mázsás súlya nyom.

A gond legörnyeszt, lelkem fáradt,
Kedvem komor, csüggedt, nyomott,
S daltermő szívem is kiszárad,
Mint e kopár, sívó homok.

(1912.)







JÖVEL, MEGVÁLTÓ!


Ólmos, nehéz köd, a föld és az ég
Alaktalan bús szürkeségbe foly;
Fejünk fölött még egy csillag sem ég,
Egy bíztató sugárka sincs sehol.
E földi faj, fényes nyarát leélvén,
A sír felé tart, mert megvénhedett...
Ragyogj le reánk, te áldott, éltető fény,
Megváltó égi szeretet.

A mindenség ezer csodáiból
Hiába int felénk az Alkotó,
Tagadja őt a gőgös földi por,
A percznyi fényében hívalkodó.
Erős anyagból gyúr bálványt magának,
Istennek tartja a vak végzetet...
Oh gyújtsd ki lángját a hit csillagának,
Megváltó égi szeretet.

E nemzedék, mely gőgösen tagad
S túl ez arasznyi léten mit se vár,
Érezve rög-voltát, röghöz tapad,
Önző, irigy, lelketlen és sivár.
A percz övé, mohón üríti kelyhét,
A salakos, de habzó serleget.
Emeld, emeld tisztább légkörbe lelkét,
Megváltó égi szeretet.



A nemzetek közé üszköt dobott
A népirtó viszály véres keze,
Szilaj lánggal félelmetesen lobog
A felszított fajgyűlölet tüze.
Vén századunk, mint a vérben hunyó nap,
Rőt fényt komor viharfelhőkre vet...
Békítsd ki az őrjöngve tombolókat,
Megváltó égi szeretet.

Lábunk előtt kettéhasadt a föld,
Sötéten ásít a rémes torok,
Bősz hangzavar sír, átkoz és üvölt,
Alant a mélység forr és sustorog,
Kél a vörös rém, a mely minden oltárt,
Hitet, hazát romlással fenyeget...
A kénköves pokolnak zárd be torkát,
Megváltó égi szeretet.

Óh égi fény, tekints le ránk, tekints!
Töröld a könnyet, csillapítsd a jajt.
Váltsd meg a bűntől s átoktól megint
Az önmagát emésztő földi fajt.
Ragyogjon fel mindenható világod,
Mint egykor rég, a szent jászol felett,
S az ó helyén teremts új, szebb világot,
Megváltó égi szeretet.

1897







KARÁCSONY ESTÉJÉN


Jertek, szöszkefürtű,
Fehér báránykáim,
Aranyos kis nyájam:
Ide, ide, ide,
A karácsonyfához
Jöjjetek mindnyájan!

Töltse be sziveteket
A komoly, szent estén
Öröm és vidámság;
Hisz nincs madárdalnál
S gyermekmosolygásnál
Kedvesebb imádság.

Homlokotok fényes,
Gond be nem árnyalja
S nem szennyezi vétek;
Istenhez közel visz
Boldogsággal teli
Hálás szivecskétek.

Tinéktek nincs messzebb
Angyalokkal népes
Csarnoka a mennynek,
Mint a fatető a
Csipkebokor ágán
Ringó ökörszemnek.










A KASSAI HARANGOK


Kassára rászakadt az éj,
Minden szabad szót vérbe fojt a zsarnok,
Az ajkak némasága mély,
De hangosan beszélnek a harangok.
Nem érti azt meg a pribék,
Hanem a föld, hanem az ég,
S minden magyar, ki nem süket,
Megérti jól beszédüket.
Szavuk nem olvad szét a légben,
Szél föl nem issza hangjokat,
Én is hallom a messzeségben
A kassai harangokat.

Ha megkondítják a delet,
Felbúg a hang a dóm felett.
A szentelt érc zokogva kong:
"Gyász, gyász, sötét gyász, néma gond,
Kárpátok ormán gyász borong,
Komor gyász a Dunán, Tiszán,
Maroson s a kék Adrián.
Gyászol a sík, völgy és orom,
Tegnap nagy ország volt, ma rom.
Nem földrengés döntötte le,
Patkány fúrt száz lyukat bele,
A patkány fúrta-túrta föld
Üregein a víz betört,
S nem bírta többé az alap
Az ezredéves szent falat.
Most a leomlott ősi ház
Kövei közt görény tanyáz,
Zsákmányra álnok róka les,
S koncot falánk farkas keres.
Van habzsolás, gyűl a harács,
S mérgez gonosz kigyómarás.
Tiprott erényt nyers gőg sanyar...
Szegény magyar, szegény magyar.
S nem kelnek-é a síri mélyben
Fájó, keserves sóhajok?
Rákóczi nem nyög-é az éjben:
Ma kétszer hontalan vagyok.
Óh, boldog az a hontalan,
Kinek, bár távol, honja van:
Most az a föld borul reám,
Amely hazám volt, s nem hazám.
Pihenni mért nem hagytatok
A Mármorának partinál,
Hisz ott csak a zugó habok
S a jajgató fehér sirály,
Itt, elnyomott népem zokog."

Igy bong, borong; jajgat, jajong
A délidőn kongó harang.
De halld! a jajt az esteli
Harangszó már engeszteli:
"Elmult a nap, múljék a gond,
Nappali gond jármát ne vond.
Emeld föl Ahhoz lelkedet,
Ki békötöz minden sebet.
Álmodni rabnak is szabad,
Álmodd hát vissza multadat.
A mult erős, gazdag gyökér,
Jelen, jövő a multból él,
Nehéz pillád mihelyt lezárul,
Álmodj a nagy magyar hazárul.

Ung mezején Árpád vezér,
Hős jobbjában a kard beszél,
Ott Béla küzd és áll Pozsony,
A császár tolvajként oson.
Örök fény Cserhalom felett,
Igy bűnhödik rabló Kelet!
Élet pezseg, vidám, zajos
Földjén a szép magyar hazának.

*

Az Adrián végig Lajos
Liljomos lobogói szállnak.
Áll Hunyadink Nándor fokán,
Győz a kereszt, fut a pogány.
Mint förgeteg, ha port ragad,
Mátyás hada előre tör,
S Kárpát alján a várakat
Kisöpri a rabló csehtől.
Nézd Bocskayt, hogy' ront elő,
Hit és szabadság hőse ő,
S ha törve frigy, új had riad,
Kél Bethlen s a Rákócziak,
Szabadság zászlaját magasra
Kitűzve lobogtatja Kassa."

Az est álomba ringató
Hangja nyájas, enyhadó;
De édesebb a hajnali
Harangszó hangját hallani;
Ha megkondul friss hajnalon,
Feddése is hit, bizalom:

"Nézd az élet ébredését,
A pihent szív pezsdül és ég,
Rab magyar nép, csak reménység!

Örök éjjel nem borul rád.
Fáj a lecke, fáj? - Okulj hát,
Mondj bűnbánva mea culpát,

Mert Kain bűnébe estél,
Azt nyeréd, mit nem kerestél,
Hát tanuld meg: kincs a testvér.

Félre hát a gyűlölettel,
Ami bántott, mind feledd el,
Fogj kezet rokon feleddel.

Csak kitartás, csak szilárdság,
Bűnödért a földi váltság:
Munka, jó erkölcs, imádság.

S gyermek a jövő reménye,
Legyen mindig szemedfénye
S mint a tengerek fövénye.

De hazádban is hazátlan,
Testvértelen és barátlan,
Meg ne törj a szolgaságban.

Hogyha kell, cseréld meg arcod,
Tűrve titkon küzdd a harcot,
Ezzel órád el nem alszod.

Nézz nyugodtan jóra, rosszra,
Szabadságod visszahozza,
Ha nem év, az évek hossza.

Dies irae! Hallod, hallod,
Messze, mint a vészharangot,
A bosszúra hívó hangot?!

Eljön a nap, a Haragnap,
De koporsót nem a rabnak,
Népem, nem neked faragnak,

Ősi földed nem lesz préda,
Kit pokolnak körme véd ma,
Reszkessen a cenk, a céda!"

A magyar éj nagyon sötét idáig,
De megjön ismét fényes virradatja,
S a Kárpátoktól le az Adriáig
Az örömhírt, nagy Isten, népem atyja,
Egyik harang másik harangnak adja.







KÁROLYI MIHÁLY


Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.

Természetnek torz-alkotása,
Hogy röstelem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.

A sátán meglepé agyadban
Azt a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.

S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.

El is bukott. Csak erre vártál,
Felcsillámlott gonosz szemed.
Hajrá pokol, szabad a vásár,
A nép, a nép mint Messiást vár,
Tombolt az elvakult tömeg.

Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.

Gaz áruló! Nincs erre példa,
Hazádat kétszer adtad el;
A népe rab lett, földje préda,
A vakmerő, a cenk, a céda
Sanyarja marja vad dühvel.

Pirulnak véreid miattad,
Hogy így fajult az ősi vér,
A sírban őseid miattad
Pihenni nem tudnak, s fiadnak
Átka sírodba is kísér.

Hogy megtorolja szörnyű vétked,
A földön nincs oly büntetés,
S nem súgja-é vak rettegésed:
Bűnért, mely ily nagy, bűnhődésnek
Az örök kárhozat kevés.

(1919)







KEVÉS A VETÉS


Ülök szomorún a vonatban,
S egy daltöredék kísér szakadatlan,
Tört hangja egy bús, panaszos dalnak:
Kevés a vetés, sok a parlag.

Fut a táj, hegy-völgy váltja a síkot,
Nagy tábla után jönnek pici csíkok;
Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak,
Kevés a vetés, sok a parlag.

A föld csupa gaz, csupa kóró,
Magvát a szelekbe kiszóró.
Hol a szél vet, ugyan ki arathat? -
Kevés a vetés, sok a parlag.

Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öregember ballag,
Kevés a vetés, sok a parlag.

Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem aratnak ...
Kevés a vetés, sok a parlag.

1915







KÉSŐN TELJESÜLT VÁGY


Kis falu csendje,
Oh, hogy feledne,
Ki benned élt és messze hágy,
Ember-vadonban
Ott sírt dalomban,
Ott sírt utánad mindig a vágy.

Mezőn s a kertben,
A merre keltem,
Békét lehelt az enyhe zöld,
Minden virágban, Nyájas-vidáman,
Egy ismerős arc üdvözölt.
De ember-árban,
Ha szertejártam,
Szemem káprázott, szédült fejem,
S pirulni készte,
Azt vettem észre:
Az ismerőst sem ismerem.

Az áradatban.
Hányszor haladtam
Köszöntés nélkül így tovább,
Töprengtem aztán:
Ki elhaladt, tán
Jó ismerős volt. S szúrt a vád.

Város zajába
A falu álma
Elkísért híven s el se tűnt.
Két éltet éltem:
Köznapi éltem
S egy álom-éltet messze, künt.

Az év megy és jön,
Most végre későn.
Elérte vágyam, a mért epedt,
A puszta csendje
Susog fülembe
Szomorú, bágyadt, halk éneket.

Nem a tavasznak
Napsütte, gazdag
Virágos völgyét járom én,
Kisült kopáron,
Bús őszi tájon
Köd s szürke árnyék int felém.

S lassan mögöttem
Elvész a ködben
Az ismerős völgy és halom.
A nap hanyatlik.
Óh, vár-e addig,
Míg elzengem késő dalom?!







KINEK DALOLTAM




Míg gyermekkézzel lantom nyaggatám,
Volt egy hűséges hallgatóm: apám.

Majd felsírt égő dalaim zenéje
S egy drága szív vágyban hajolt feléje.

Megértő lélek is, néhány, akadt,
Méltányolá a zengő húrokat.

Sőt később - s későn - párszor, lelkesült
Közönség, zúgó tapssal is becsült.

De mindez elmúlt. És én itt maradtam
Rideg magányban, búsan, egymagamban.

Dalomra többé senki sem figyel,
Visszhangtalan s árván enyészik el.

Mindent halló nagy Isten, alkotóm,
Te vagy ma már egyetlen hallgatóm.







KORA TÉL


A föld csonttá fagyott,
Zord keble a magot
Már nem fogadja be,
S a csíra lent, szegény,
A föld fagyán, jegén
Áttörhet-e?

Mi lesz velünk, mi lesz?
Éhség, ínség ijeszt,
Én nemzetem.
Az Isten megaláz.
Nem nő rengő kalász
Dús földeden.

Óh kínos a nyomor ...
Az éhező gyomor
Kínos kivált,
Az ember kebliből
Midőn a meggyötört
Állat kiált.

S nemcsak a harcteren,
Itt is könyörtelen
Dúl a halál;
Érett kalász helyett
A nyár gyermekfejet
Sárgít kasza alá.

1915.







KÖLTÖZŐ LELKEK


Kik rég előre mentetek,
Apám, anyám, s ti jó barátok,
Szárnyam suhog, már fönn lebeg,
De hol találhatok reátok?

A lelkek, mint a vadludak,
Foltokban úsznak egyre délnek.
Vágy hajtja, vonja szárnyukat,
Szebb, boldogabb hazát remélnek.

Én, idegen folt vándora,
Szeretnék hirtelen kiválni,
Repülni, mint a gondolat,
S szeretteimre rátalálni.

De hátha csal a sejtelem
Ők régesrégen célhoz értek?
S jajgatva hasztalan szelem
Magamban a zord szürke léget?

A néma hómezők felett
Egyszer csak összecsuklik szárnyam,
S az álmodott fény-hon helyett
Ott vár a vég a ködvilágban?

1924.







LÁTOGATÁS


A múltat idézni ne menj te falúdba,
A ház nem a régi, tájéka sem az;
Az utat, az udvart benőtte a dudva,
A kertet egészen fölverte a gaz.
Melyet apád oltott, minden fa kiszáradt,
Virág se virít már, mint rég, azelőtt.
Messze szakadt vándor, te szomorú, fáradt,
Már itt soha többé nem lesz pihenőd.

Gyermekkorod itt telt s az ifjúi évek
Rózsavirulású legszebb ideje;
Szerelemmel a szív, álmokkal a lélek
Talán sohasem volt oly teljes-tele.
Hol vannak az álmok? A múlt hidegen hagy,
Nem látsz egyebet most, csak a torz valót.
Az apai házban te már idegen vagy.
Mért jössz ide? Nincs itt keresni valód.

Két sír a tiéd csak, két sír, mely a dombról
Az ősi telekre mélázva lenéz.
Fák közt szomorún ott a szél dala mormol,
S áldott szüleidnek por-teste enyész.
Ó, fájna, ha látnák pusztulni, vadulni
A házat, a kertet - már más telekén -
Jobb nékik enyészve pihenni, aludni,
Lenn, háborítatlan a sír fenekén.







LEGYEN MEG A TE AKARATOD


Megérezém a bajt előre,
Én láttam, mit nem láta más;
Rávillant a sötét jövőre
Lelkembül egy-egy látomás.

Kiáltozám Kasszándra-képpen,
Sikoltott ajkamon a vád,
De jós-szavam nevette népem,
Nyugodtan vétkezett tovább.

Borzadva néztem, szívszorongva,
Hogy' táncol a vulkán felett,
S hogy' gyúl ki mindjárt, lángot ontva,
Észak, nyugat, dél és kelet.

Tisztán állt a jövő előttem,
Tudtam, mi rossz, tudtam, mi jó,
Azon percig se tépelődtem,
Hogy merre fusson a hajó.

De jött a rettentő ítélet,
Lehajtva csüggedt homlokom
Csak azt érzem, hogy fáj az élet,
A lelkem sír a romokon.

Megért a bűn, betelt az átok,
Ajkunkon a bürök-pohár;
De a jövőbül mit se látok,
Előttem csak köd és homály.

Sőt vágya sincs többé szívemnek,
Ha bajt érünk, ha bánatot,
Ha pusztulás vár ránk: legyen meg,
Atyám, a te akaratod.

1919.







LORÁNTFFY ZSUZSANNA HALÁLA.


Vén szolga robog be a Pataki várba,
Paripája szakadt, egy-habbá válva.
Csapzott a szőre,
Vér, sár bemocskolta.
Hátárul a szolga
Fáradtan ledobban a dobogó kőre.

Kíváncsin a várnép körülveszi mindjárt,
A vén odadobja közéjök a kantárt,
S morog sötéten,
Meggyörnyedt testtel:
,,A Tiszteletessel,
Medgyesy Pállal volna beszédem."

Medgyesy elsápad, látva a szolgát,
Kinek csukló sírás fojtogatja torkát,
És sóhajt mélyet:
,,Fülembe sem öntéd,
Már bent, idebent ég,
Boldogtalan ember, lelkemben a mérged."

Csak mondd el a hírt, bármilyen átkos,
Mit ránk bűneinkért mért a Magasságos,
El kell viselnünk.
És felnyög a szolga.
Könnyei omolva:
,,Gyalunál elesett fejedelmünk."

Kezét Medgyesy Pál kulcsolja imára :
,,Légy neki, Úr Jézus, kegyelmes bírája,
Bűneit bocsásd meg...
Égi Hatalmas,
Oh, légy irgalmas,
Nyomorult országunk ínségét te lásd meg."

,,Óh, bár meglátná... Török és tatárhad,
Gyilkolva, rabolva szanaszét árad,
Népünknek vége.
Odavan oltalma,
Rákóczi halva,
Erdélyt nincs már, aki védje."

,,Hagyd el öreg, rossz még sohse fordult jóra,
Ő maga volt éppen Erdély megrontója.
Kevély botorságból...
Hős volt, daliás volt,
Hajh, de azért más volt,
Mint öreg Rákóczi, az a bölcs és jámbor.

Volt mindene, s lengyel koronára vágyott,
Pedig édesanyja, ez 'a kegyes, áldott*
Fejedelemasszony,
Hogy' kérte, hogy' ótta ...
A könny azóta
Soha föl nem száradt a jóságos arcon."

,,Óh jaj, a szent asszony, a kegyes Zsuzsanna!
Hogy mondjam el a hírt, hisz meghal utána."
,,Öreg, ezt csak hagyd rám.
Aki már-már célnál,
S csak imában él már,
Meg tud az nyugodni Isten akaratján."

Lorántffy Zsuzsanna ajtajához érve,
Kopogtatnak. Mély csend. Belopóznak félve
Szemben egy kis asztal.
Ott ül karosszékén,
A nagyasszony békén,
Öreg bibliára leborulva arccal.

Ott ül a nagyasszony. Imádkozva? Alva?...
Medgyesy rápillant... ,,Úristen, hisz halva
Bibliája mellett!"
S mint villámtól érve,
Leborulnak térdre:
,,Áldassák, nagy Isten, a te szent kegyelmed."







LÖBI KERTEMBEN


Meghízhattok kis fülemilék,
Hernyó bizony van itt elég ...
No, azt se hittem, hogy a dal
Ilyen jó zsíros hivatal.








MAGASSÁG, MÉLYSÉG


A képzelet taván hajózom,
A friss levegő csupa ózon;
Megittasulok, mint a bortul,
Teli a szívem, majd kicsordul.

Havasok hava látszik-e távol,
Vagy fehér fodros felhőtábor?
Alant a kék tó, fenn a kék ég,
Csoda magasság, csoda mélység.

Megfürdik a lelkem a tóban,
A napsugárt szikráztatóban,
Majd kék havasok tetején fenn,
Fürdik az ég kék tengerében.

A testem is, ha volna szárnya,
Föl, föl, a kék magasba szállna,
Magasan, föl egészen az égig ...
Nincs szárnya! Merüljön a mélybe fenékig.

1919.







MAGYAR KATONÁINKHOZ


Északon és délen, nyárszakon és télen,
Ott küzdötök éj-nap, mindig csak az élen;
Szemben az ellenség számnélküli száma,
S hull nagy ropogással a pokol villáma.
Véreteket folyvást a mohó föld issza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Kél, mint Bethlehemben az anyák siralma,
Elsiratják azt is, a ki meg sincs halva,
Könnye föl nem szárad az égő szemnek,
A remegő szívek mindennap temetnek.
Gyásznak, siralomnak nincs vége se hossza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Roskadozik a ház, a telek is puszta
Küzd, fárad az asszony, de ha nincsen gazda!
Bajlódik egész nap jószággal, gyerekkel,
Búval fekszik este, búra virad reggel,
Könny az özvegy-ágyat sűrűn harmatozza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Eltűnt a vidámság. A mosolygó szüzek
Csüggedt-szomorúk, mint a szomorú fűzek.
Szűz ölükben szunnyad a jövő virága,
Hát, ha ki sem nyílik, ott hervad hiába!
Dér a virágbimbót, hogy le ne hervassza,
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

Jöjjetek, jöjjetek, büszke diadallal
Mint, a hogy mentetek, bokrétásan, dallal.
Megvédtétek vérrel szép magyar hazátok;
De új feladat vár idehaza rátok.
Isten a jövőt is tireátok bízta:
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.

1916







MAGYARORSZÁGI SZENT ERZSÉBET


Ki a szegények s árvák anyja volt,
Erzsébet, a szent asszony, haldokolt.
A szép királyleány, az egykor oly dús,
Úgy távozik most, mint egy árva koldus.

A jó magyar föld volt szülőhona,
S Thüringiának lett nagyasszonya.
Wartburgnak lakta büszke ormát,
Pompában élt a férje oldalán,
Nézhette a vitézi tornát,
S merenghetett a dalnokok dalán.

De jobb szerette a setét
Kápolna néma rejtekét.
Szegények közt kincsét elosztogatta,
Bíbor palástját vén koldusra adta,
S gondolva Jézus drága szent sebére,
Bélpoklosokhoz is betére.
Fekélyöket tisztára mosta,.
S vigasszal lelköket beharmatozta.
Sanyarta testét, böjtölt, vezekelt,
De férje mellett papirápa kelt,
S mint májusi ég, úgy fénylett, mosolygott,
Az élte szent volt, hálás szíve boldog. "

Hű szerelemmel csüggött hős urán,
De elrabolta ezt a sír korán,
Erzsébet sóhajtott : ,,A fény minek?
Meghaltam én a föld öröminek."
Darócruhát öltött, s hol ott, hol itt,
Csak járta a szegények kunyhait.

Fölzendült erre a kevély rokonság:
,,Meddig tart még ez a kegyes bolondság?
Menjen, ha tetszik, koldusok közé."
S az úrnőt várából kiüldözé.

Erzsébet ment: ,,Óh hála, Jézusom,
Itass epével, hogyha szomjazom,
Te fényes arcú, égi vőlegény,
Szegény valál, most már én is szegény."
Font. Úgy kereste szűkös kenyerét,
Árváknak adta annak is felét.

Munkában lelte a hajnal s az est,
Nem bírta ezt soká a gyönge test.
,,Óh drága Jézusom, kebledre vágyom."
Fohászkodott a bús halálos ágyon.

Az Úr testét Konrád pap elhozá,
S a bűntelent bűntől feloldozá.
Alig nyílt már a haldoklónak ajka,
Hogy tőle a szent ostyát elfogadja.
Feküdt hunyt szemmel, némán, mereven,
Talán már nem is eleven.
Konrád Erzsébet sárga homlokát
Megkente szent olajjal. Már tovább
Nincs mit keressen. Távozott a pap,
A haldoklóval csak két nő maradt.
Apáca ez, imáit mormolá,
S az olvasót szép lassan morzsolá.
Amaz : Erzsébet jó öreg dadája.
Magyar föld volt e nőnek is hazája,
Kísérte, mint árnyék, Erzsébetet,
De elverek mellőle, mint ebet.
Most mégis itt van, mert a szeretet,
Midőn a szív kíntól majd meghasad,
Zsarnoki kénynél is hatalmasabb!

Csodásan enyhe volt az őszi lég,
Sárgult a lomb, de nem hullott le még,
A déli nap sugara szabadon
Áradt be a nyílt ablakon.
Arany kévében hullt a lény,
Megállt a haldokló, fején,
S mint égi jel; jóslat gyanánt, előre
Aureolát festett a drága főre.

Ekkor, ragyogva mint a napsugár,
Beröppent egy fényes madár,
Oly biztosan jött, mintha otthonába,
S lábtól leszállt az ágynak oszlopára.

Kíváncsin forgatá elébb
Okos kis bársonyos fejét,
Majd rákezdett egy csodabájú dalra.
Elnémult az apáca és a dajka,
Betelni nem tudtak vele;
Nem zengett így még fülmile;
Balzsam e hang a szívnek és a fülnek,
Így tán csak az angyalok hegedülnek,
Az üdvözült sereg hall ily zenét...
A haldokló ím felnyitá szemét,
Csodák csodája, csak felült,
Az arca boldog és derült,
S feje fölött aranyló napsugárral,
Dalolni kezdett, versenyt a madárral.
Elbűvölé az apácát az ének,
Hanem a szó oly idegen fülének.
Átszellemülve suttogott a dajka:
"Magyar dalt zeng a szentem ajka."

Elfordult már a fényes napsugár,
Elhallgatott s kiröppent a madár.
Erzsébet sápadt szép feje
Erőtlenül hullt a párnára le.
Egy sóhaj kelt szederjes ajakán,
Nem is sóhaj, elszálló lelke tán.

A jó apáca elfehéredett.
Még mintha hallaná az éneket,
S keresztet vetve háromszor magára:
,,Bizony - szólt, mennyből jött ez a madárka."
A dajka meg, ki térdelt s könnyezett,
Csókkal borítva a kihűlt kezet,
A holt felé zokogva nyögte: ,,Nem, nem.
Te jól tudod, én édes, drága szentem,
Magyar hazádból jött ez a madár.
De most örök hazád, mennyek országa vár."







A MAGYAR SZÓ SZÁRNYÁN


Lelkem folyvást viharzik,
Árad, dagad,
S fölötte egyre rajzik
Kép, gondolat.

Madárraj a viharzó
Tenger felett,
S mindannyi a magyar szó
Szárnyán lebeg.







A MAGYAR TÁRSADALOMHOZ


Hogy gyászruhát ölts, nem kivánom,
Ma gyászruhára nem telik;
De jól vigyázz, a sors ne kérje számon
Üres szived ledér örömeit.

A nagy halott még hantolatlan,
S te már nevetsz, örülsz, mulatsz,
A nyüzsgő emberáradatban
Nincs, nincs egy bánatülte arc.

Mosolygó asszonyok, leányok
Kacér ruhákban lejtenek,
Tolong a dandy-nép utánok,
Gyönyört szomjaznak a szemek.

Zsúfolt a kávéházak öble.
A nagy tükörtáblák megett,
Balgán időt pazarlva, ölve
Látom a léha tömeget.

Száz mulatóba s mulatóbul,
Mint nyár szakán a méheraj,
Zsibongva, zsongva ki- s betódul
Nő, férfi, agg és fiatal.

Zenétől harsog minden utca,
Húzzák a talp alá valót...
Talán a sátán maga húzza
Pokol felé az indulót.

1918.







MA SEM KÉSŐ


Bölcsőm színes tündérlepel takarta,
Szent álmodónak, költőnek születtem;
Hiába volt, a sors nem úgy akarta,
Nehéz robot legörnyedt rabja lettem.

A jármot én belétörődve vontam,
A kötelesség vezetett csupán,
Dalról, virágról, ábrándról lemondtam,
S mentem, lezárt ajkkal, kenyér után.

Szép álmaim lassanként elfeledtem,
Nem volt szívem se víg, se szomorú,
Csak néha sírt egy bús sirám felettem,
Mint hogyha szól a költöző daru.

Az is ritkább lett, s egyre-egyre halkabb,
Mint daruszó, ha messze távolog,
S már azt hivém, hogy teljesen kihaltak
Az eltemetve szunnyadó dalok.

De most, már szinte benn a téli fagyban,
Nem tudva, sejtve, várva senkitől,
A rég feledt dal ajkamon kibuggyan,
Mint mélyre zárt forrás, amely kitör.

S rikkantok egy vidámat, hosszút,
Ma sem késő, hogy költőnek születtem,
A hó alól szedik sokszor az édes aszút,
Hegyalján a késő szüretben.







A MEGVAKULT TÜKÖR

A lelkem fényes volt sokáig,
Harmatcsepp nyári reggelen,
Melyen a nap sugára játszik
S ragyogva ég a végtelen.

Mi érheté? Minő lehelet ?...
Ma szürke, megvakult tükör;
Mintha por lepné, por, de melyet
Már földi kéz le nem töröl.

(1916







MENEKÜLÉS A GOND ELŐL


A gond, ez a garázda részeg,
Folyvást belém köt vak dühvel;
Nappal még csak szemébe nézek,
De éjjel félelem fog el.

És futni kezdek, ő meg üldöz,
Ha percre néha elmarad,
Utánam szitkot szór s lövöldöz,
Én meg futok, miként a vad.

Verejték elborítja arcom,
Mellem zihál ... Megfúlladok ...
Már üldözőm zaját se hallom,
Mégis futok, folyvást futok ...

Lelkem, ez a gond űzte lélek,
Így bolyg a hosszú éjszakán,
Míg végre sírotokhoz érek,
Rég szunnyadó anyám, apám.

Megállok néma sírotoknál
És lázasan kopogtatok:
Apám, nagyon fáradt vagyok már,
Hadd pihenjek meg nálatok.

1922.







NAPSZÁLLTAKOR


Fáradt napom nyugat felé tért,
Uram, hálát adok a létért;
Bűnös, nagy bűnös volt a szám,
Hogy annyiszor megátkozám.

Okom dehogy volt lázadásra,
Csak hála-, hála-, háladásra.
Kegyelmed annyi jót adott:
Gyümölcsös ágként roskadok.

Adtál, Uram, áldott szülőket,
- Áldom halóporukban őket -
Porló kezük most is vezet,
Hogy megragadjam szent kezed.

Hű nőt is adtál, drága hitvest,
Minőt az ifjú képzelet fest,
Koszorút boldog fejemen
Rózsákbúl font a szerelem.

S víg gyermekajkak házunk csendjét
Ezüst harang gyanánt becsengték,
Idő haladt, s szemünk előtt
Olajvesszőnk mind nagyra nőtt.

Egyszer barnább, másszor fehérebb,
Sosem volt szűke a kenyérnek.
Ki többre vágyik, lelki vak,
Kincs, nagy vagyon hiú javak.

De mégis dússá tett a lelked,
Belém dalok lelkét lehelted,
Zengő, csodás harmóniát,
Kísérni hűn az élten át.

Egem borongott, vagy derengett,
Az eolhárfa egyre zengett;
Nem a világnak szólt dala,
Szívem lett könnyebb általa.

S ha néha tán az úti porban
Keresztemet görnyedve hordtam:
Az összeroskadás előtt
Adtál, Uram te, új erőt.

Az utat most már megfutottam,
Lerázhatom porát nyugodtan;
Új ég és új föld tűn elé ...
Megyek, örök fényed felé.







NEMZETEM


Nemzetem, te szent, te drága,
Életemnek imádsága,
Megkönnyezlek, elsiratlak;
Sír a lelkem, sír miattad!

Jelened gyász, múltad átok,
S a jövendő, a mit látok,
Rosszabb múltnál és jelennél.
Árva népem! Bár ne lennél.

Mért kell annyi gyászt megérned?
Jobb lett volna, mint az érnek,
Elenyészned a homokban,
Hírt se hagyni fenn nyomodban.

Könnyű gyönge népelemnek
Elenyészni, amíg gyermek,
Ha se múltja, se hazája,
Csak a puszták kósza nyája;

De mikor már büszke nép lett,
Átküzdött egy ezredévet,
S történelme, hagyománya
Olyan, mint egy kincses bánya,

Mikor dala, zengő nyelve
Örökéltet érdemelne,
Akkor dőlni sír ölébe,
Az enyészet éjjelébe,

Lehet ennél gyászosabb vég?
S az ilyennél gyászosabb nép?
Jaj nekem, jaj! Árva népem,
Ez lesz a te sorsod épen.

1916.







NYÁRI HAJNAL A PUSZTÁN


Az ég legalján szürke fátyol,
Fenn ritkás szőke fellegek;
Ébreszti már az ébredő nap
Az éjben szunnyadó eget.

Világosodni kezd a föld is;
De a távolban elvesző
Nagy sík határnak hangja nincsen,
Hallgat a harmatos mező.

Az élet alszik még a pusztán,
Szellő se leng, fűszál se hajlik,
De füst kanyarg amott keletre,
S cséplőgép mormolása hallik.

Nagy asztag áll a sík mezőben,
Mint önmagának kékes árnya;
Az asztag ormáról serényen
Két árnyalak a kévét hányja.













ÖNGYILKOS NEMZET FIA VAGYOK ÉN


Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon.
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, sem rokonom;
Szól a halálbagoly a romokon.

Mennyi tehetség, mennyi nemesség,
Mennyi vitézség, mennyi erő!
Dicstelenül hogy sírba temessék
S tort üljön az aljas, a gyáva nyerő,
Oly szomorú ez, oly leverő.

Jaj, de a színérc ennyi salakkal
Nem keverült soha, tán soha még;
Nemzetem, átkos, léha fiakkal
Jaj, de meg is vert téged az ég.
S éghet a tűz, salakod ki nem ég.

Mennyi kajánság, mennyi galádság,
Mennyi vak önzés bűne van itt;
Nemzetem, akik sírodat ássák,
- Már is elég mély - tenfiaid,
Az idegen csak beletaszít.

Öngyilkos nemzet fia vagyok én,
Lángol a bélyeg homlokomon,
Bármerre tekintsek, a föld kerekén
Nincs se barátom, sem rokonom,
Szól a halálbagoly a romokon.

1922.







ÖRÖK BÉKE


E sártekén a jajszó örökös,
Megront a bűn, az eredendő átok,
Mért nem jön egy hatalmas üstökös,
Végigsöpörni a világot?

Hadd ölne itt ki minden életet,
Hervasztaná el az élet csiráját,
S a némaságba süllyedt föld felett
Örök halál terjesztené ki szárnyát.

Óh szép lehetne földünk, mint a kert,
Melyet galádul eljátszott az ember;
De a kaján pokol reá lehelt,
S megtelt iszonnyal, gyásszal, gyötrelemmel.

Nép ellen nép egymásra törve dúl,
A gyűlöletnek már határa nincs is,
Nem marcangolja ily veszett-vadul
Véres zsákmányát a bengáli tigris.

S míg vér borítja künn a harc terét,
Mást itt se látsz, mint harcot és harácsot,
A sápadt inség kiaszott erét
Vigyorgva szívják vámpír uzsorások.

S az ember, akit szörnyű gőgje már
Felhők felett vas-szárnyat öltve hordoz:
Az égtől egyre távolabbra jár,
S folyvást közelb, közelb jut a pokolhoz.

Bár jönne már az ország, mely után
Milljók imája száll két ezred óta;
Ne rontanók egymást gazul s bután,
Ne lenne többé zsarnok és helóta.

A szeretet ragyogna, mint a nap,
Minden zugot, minden szívet betöltve,
És jönne kor, egy szebb, ártatlanabb.
Óh szállna bár alá a menny a földre!

De ha öröklő itt a bűn s a jaj,
S az egy akol elérhetetlen álom:
Találja föl ez átokverte faj
Az örök békét az örök halálban.

1917.







ŐSZI ESSŐ


Szél neveli a ködöt,
Köd az essőt hozza,
Szélnek, ködnek, essőnek
Se vége, se hossza.
Gyászol a föld, sír az ég,
A kifosztott bús vidék
Magát siratozza.

Rügyfakasztó permeteg
Zendülő kopáron,
Záporontó fergeteg
Napaszalta nyáron:
Ébredés az, éledés,
Újul fű, fa és vetés
Az egész határon.

Könnyeit az őszi felhő
Minél jobban ontja,
Annál jobban hull az erdő
Dérütötte lombja.
Összeolvad sár a köddel,
Egy homály az ég a földdel,
Ami szép volt, oda mindaz,
S vissza hogy' is jönne,
Őszi esső meddő, mint az
Öregember könnye.







PASZTELL-KÉP


A gyermek ébred. Egy szót a világ
Minden kincséért ki nem ejtene;
Mit a szobában földerengni lát,
Csak issza némán tágra nyílt szeme.

Két székre téve szép kis tekenő,
Frissen szitált liszt tölti félig azt.
Teknő előtt egy édes arcú nő,
Az édes anyja. Kalácsot dagaszt.

Az arca, hószín liszttől hamvasan
Mint ért barack, oly finom, és puha;
Dús haja kontyra kötve gondosan,
Fehér karján feltűrve a ruha.

Egy sápadt gyertya ég az asztalon,
De a kelő nap már bemosolyog,
S a kettős fénytől a fehér falon
Világoskék nagy árnyék imbolyog.







PETŐFI


Petőfi, most is váltig emlegetnek,
S ha ünneplés kell, abba' nincs hiány;
Varázsa él sugárzó nagy nevednek,
Sőt mintha nőne minden év után.
Más-más kezektől fonva, hogy' hevernek
A koszorúk szobrod talapzatán;
De az vagy-e ma is, a minek látszol,
Vagy puszta név, a melyből néma vád szól?

Megérti-e a sokaság, ha hallja,
Lantod nemes, igaz költészetét?
Szent-é neki e föld áldott ugarja,
Melyről dalod pergő mézét szedéd?
Hevül-e még a tiszta, szűzi dalra
A lelkeromlott, léha nemzedék,
A mely lihegve hajszol mindig új kéjt,
Tapsol a torznak és rajong a rútért?

Egy talpalatnyi föld se volt sajátod,
S örökül egy sír sem jutott neked,
S jós lelked ezt habár megadta látnod,
Te mégse szántad ifjú éltedet,
Eldobtad a szerelmet, ifjúságot,
S a boldogságnak rózsákkal vetett
Nyoszolyájából mentél, meg sem állva,
A szent hazáért, a hideg halálba.

De haj, az eszmény most visszára fordul,
Nincsen hazám, kiált a csőcselék;
Támadni kész az idegen faj orvul,
Szabadság, jólét néki nem elég,
Kígyók kelnek ki mindenütt a porbul,
Megmarni a hazának kebelét...
Oh költő, nézd, romokban áll az oltár,
Te honszerelmet hasztalan daloltál.

1908







PILLANATNYI FÉNY

A vén Dunán le habra hab folt,
Fodrozva ónszínű vízét,
S a köd közül kivillant naptól
Lángok cikáznak szerteszét.

Kigyúlva gyorsan ellobognak
Az illanó táncos tüzek,
Míg messze síkján a haboknak
Egész nagy fénymező rezeg.

Kebléből a királyi napnak
Hogy' árad a sok, sok sugár;
De himbáló tükrén a habnak
Percig se lángolt s vége már.

Ős kútfejétől elszakadva
A lelkem is ily tünde fény,
Amely kigyúlt egy pillanatra
Az öröklét roppant vízén.







PORBAN AZ ÚR ELŐTT


Uram, te megaláztál mélyen,
S én még mélyebben enmagam;
Azért szívem fel-feldobog kevélyen,
Még annyi földi vágya van.

A kis vagyontól nem tud elszakadni,
- Hű szorgalom gyümölcse volt -
Az álmokat se tudja megtagadni,
Fáj, hogy a semminek dalolt.

A holnapért magát gondban emészti,
Nem tudja békén bízni rád,
Fájdalmasan, kétségtől marva nézi
Kis unokák víg mosolyát.

A haza sorsán megnyugodni nem bír,
Hogy földje zsákmány, népe rab,
Bárhogy csitítom, benne felsír
A bú, a szégyen és harag.

Hiába mondom: minden úgy jó,
Ahogy te azt elvégezed,
Felhozza, lám a téli éjbe hunyó
Napot is a te szent kezed.

S ha búba vész a földi élet,
Nem baj, hisz tűnő árny csupán,
Ott kezdődik, te úgy ígérted,
Az élet a halál után.

Hiába mondom, mit se használ,
De még se ítéld el dacát,
Hisz néki, óh Uram, te adtál
Dalt és családot és hazát.

Ne bánd, ha mint erős fa lenn a földben,
Széjjelbocsátja gyökerét,
És nem tud onnan elszakadni könnyen,
Hová te magad ültetéd.







RÉGI MANDULAVIRÁGZÁS


Napos szőlőhegy oldalában,
- Délesti nap ép oda vág -
Tetőtől talpig rózsaszín ruhában
Pompáztak a mandulafák.

Varázslat a szemnek az ily kép,
Mikor virágban még a föld szegény;
Garádparton a galagonya se nyílt még,
Sem a kökény.

A mandulaág lehajolt hozzám,
Álmot sugallva,
S megsimogatta lágyan gyermekorcám
A Dél fuvalma.

Nem suttogtak regét felettem
Nagy déli pálmák...
A mandulavirágból szőtte lelkem
Legelső álmát.







ROKONSÁG


Költők s a méhecskék
Lelke rokon,
Hű társak régesrég,
Árad az: édesség
Ajkaikon.







SIRALMAS ÉNEK


Hatalmas Isten, kit áldva áldunk,
Nagy ínségünkben hozzád kiáltunk,
Óh légy kegyelmes, óh, légy irántunk!

Gonosz-galádul kik elvégezték
Magyar hazánknak romlását, vesztét,
Tomporukat mind jól felövezték.

Ellenségink, jaj, megsokasodtak,
Érezzük élét véres vasoknak;
De már a vermet nem látja sok vak.

Fülünkbe öntik, - hogy lenne méreg,
Burjánzó bűn és virágzó vétek, -
Csalárd igéit hamis beszédnek.

Fegyver, ha megtört a férfi-mellen,
Most arra biztat az álnok ellen:
Fordítsuk kardunk minmagunk ellen.

Kívánja, várja: rossz úton járjunk,
Téged, nagy Isten, mi erős várunk,
Elhagyjunk hűtlen és megutáljunk.

Akik gúnyolnak és kinevetnek,
Megcsúfolói te szent nevednek,
Erőt mirajtunk hogyan vehetnek?!

Emberszíveknek bölcs alkotója,
Légy gyöngeségünk támogatója,
Adj nékünk, kérünk, erőt a jóra.

Tekintsd e népnek sok szenvedését,
Súlyos kezednek szüntesd verését,
Legyen már béke s kenyér-elégség.

Kegyelmes Isten, te nagy hatalmas,
Hallgass meg minket, hallgass meg, hallgass,
Ellenséginken légy diadalmas!







SIVATAGBAN


Hátam megett sötét romok,
S megyek a gondok sivatagján;
Az égig felkavart homok
Égő koporsóként szakad rám.

Már gondolkodni sincs erőm,
Csak öntudatlan visz tovább a lábam,
úgy vágyom én megmosni agyvelőm
Májusi reggel hűvös harmatában.

1922.







SÖTÉT ÁRNYÉK


Közelg a végzet; hallom zúgni szárnyát,
A romlás réme űl azon.
Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát
Már negyven éve hordozom.

Ez vonta gyászba ifjúságomat,
Végighúzódott életem nyarán,
Kísért, reám borult, hozzám tapadt,
Elűzni bárhogy akarám.

Olykor feledni kezdtem. Biztatón
Föl-fölcsillámlott a színes remény
- Tűnő sugár sötét, ködülte tón -
Meg elborult s hangzik folyvást felém:

Álmok szegény, szegény bolondja, te,
Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul;
Néped halott. Története,
Mint egy koporsó, szomorún bezárul.

1912







SZÁRAZMALOM


Kis faluban szárazmalom,
Arról zeng ma késő dalom.
Szél elfútta híre-porát,
Hadd éljen a dalban tovább.

Legény, leány - szinte látom -
Mint verébhad a garádon,
Malom alatt úgy ült régen
Félrebillent nagy keréken.

Odagyűltek mind, vasárnap,
Ott mulattak, ott cicáztak.
Hanem aztán hétköznapon
Egész estig járt a malom.

Roppant bálvány a középen,
A kerékhez illik éppen,
S rossz gebék a kerék mellett
Kenderhámban keringeltek.

De buzgalmuk ugyan derék,
Forgott folyvást a nagy kerék,
S kerékfogak elfutóba
Belekaptak az orsóba.

A malomban bent azalatt
Kelepelve járt a garat,
S két kő közül összezúzva
Folyt alá a szegény búza.

Folyt fehér liszt, véle persze
Együtt folyt a vörös derce,
S lisztes zsákkal lisztes mónár
Álldogált a zsákolónál.

Éd's apámmal ha benéztem,
Megbűvölt a kép egészen,
Két szememet tágra nyitva
Gyermeklelkem csak úgy itta...

Régen eltűnt már a malom,
S mint halottra ó sírhalom,
Melynek kidőlt a fejfája
Bús felejtés borult rája.

1915.







SZILVESZTER ÉJSZAKÁJÁN


A harcos őrt áll fagyos éjszakán,
Az újév napja: végső napja tán.

Akit gyötörnek roncsolt, rút sebek,
Jajgat a kíntól, vagy imát rebeg.

Ez fájó lelkét most lehelte ki. -
Adjon az Úr csöndes nyugvást neki.

Szibériában a szegény fogoly
Megtörve sóhajt, vagy tán haldokol.

Az özvegy sír, nyög a beteg gyerek,
Hideg vackán az ínség didereg.

De töltögetve telt palack borát,
Kacagnak, isznak a víg cimborák.

1916. január 1.







SZITAKÖTŐK


Pihenni erdő hűs ölén
Be jó a tikkadt nyár hevében;
Sátrat feszít a lomb fölém,
S árny-szőnyeget terít elébem.

Köröskörül nagy néma csend,
Madár se zengi most danáit;
Egy mélyre vájt mederbe' lent
Élővíz csillogása csábit.

Tükrét homály borítja bár,
Itt-ott a víz szikrázva csillan,
Még színesebb a napsugár,
Lombrésen át amint bevillan.

Mulatni kezd a mult idők
Árny- s fényszövésű álma vélem .. .
Arany szárnyú szitakötők
Hintáznak a smaragd levélen.







SZŐLŐHEGYEN


Ősz az idő már, a levél
Piros a meggyfán, mint a vér.

Váltva a sárgás színeket;
Szanaszét véres szigetek.

Szél fut a szőlőhegyen át,
Hallani síró sohaját;

Panaszos jajjal nyög bele
A szedett tőkék kebele.

Összekuszálták levelét,
Földön az oldott kötelék.

Fürt, a lefosztott venyigén,
Nem mosolyog már az idén.

Majd csak az új nyár melegén
Zsendül az új fürt új venyigén.

Zsendül-e vajjon? Tudja az ég:
Új tavasz, új nyár jön-e még?...

Sárga halálszín közepett
Szanaszét véres szigetek.

Elfog a kétség, hogy a nyár
Vissza nem is tér soha már.

1916.







SZÜLŐIM


Hanyatlóban immár életöknek napja,
Bús homályt vet rájok kétes alkonyatja,
Örökös gondban és töprengésben élnek,
A kis bajt is nagynak tekintik szegények,
Óh, mert estefelé törpe kórócskának
Árnyéka is nagyobb, mint délben a fának.

Elüldögélnek a hallgatag szobákban,
Körülöttük fojtó, nehéz némaság van,
Ha megszólalnak is, hamar abbahagyják,
S kiki maga szövi tovább gondolatját,
Sokszor egyéb nesz sincs, csupán a szú perczeg,
S a vén fali-óra számlálja a perczet.

Ha szívökben gond ül, ajakukon panasz,
Az Isten is tudja, nem magokért van az,
Nekik már kevés kell s az a kevés megvan,
Szükséget nem látnak ételben, italban,
Van békés hajlékjuk; más egyéb mi kell még?
Földi hiúságban örömük sem telnék.

Magukat nem bánják, csak azt hányják-vetik:
Az én sorsom jobbá miért nem tehetik.
Szegény anyám szemén az a sok könnypatak,
Bár nem én fakasztám, mégis értem fakad.
Úgy fáj nekem e bú, s búsulunk cserében,
Ők az én sorsomon, én meg az övéken.

Hej, ha fordíthatnék a szerencse rúdján,
Nem futnék a világ széles országútján,
Nem előre mennék, örömestebb hátra,
Lennék öregségük gyámola, istápja,
Vállokról a terhet vállaimra venném,
Szomorú házukat mennyországgá tenném.

Napfényes örömre hajnalodnék gyásza,
Nem csak magam mennék az apai házba,
Vinnék bele áldást, üdvöt, üdvösséget,
Szép, ifjú, szerelmes, vidám feleséget,
S megtelnék a hajlék virág-mosolygással,
Hajnali szellővel, gerlicze-búgással.







SZÜLŐIM SÍRJÁNÁL


Alusztok rég, kopár, kietlen
Temetőben, domboldalon;
De hát a földi gondok ellen
Lehetne-é jobb oltalom,
Mint egy horpadt, öreg, magános sírhalom?

A nagy világ lármája nem hat
Ez elhagyott nyugvóhelyig;
Kihajt a lomb s megint lehervad,
Év év után múlik, telik,
Mérve a vén idő egyhangú lépteit.

De ti, akik alusztok mélyen,
Nem halljátok, nem méritek;
Nem rezdül át a néma éjen
Se hang, se fény. Lenn a hideg,
Beomlott sírgödör sugártalan, siket.

A szél a fák fagyvette ágát
Már tőletek tördelheti.
Mindegy, a sírok pusztaságát
Fehér hó vagy zöld fű fedi,
Vagy a fű gyökerét a nyár kiégeti.

Nem bánt, a föld kiszáradt keble
A hőségtől ha megreped,
Ha nincs az égnek áldó cseppje,
A gabna szomjan eleped
S inség köszönt be a remélt bőség helyett.

Inség jöhet, tinéktek nincsen
Magtárra, csűrre gondotok;
A jól bezárt ajtón, kilincsen
A sápadt gond be nem kopog
S nem láttok könnyeket, ti kétszer boldogok.

Nem látjátok - óh fájna nektek -
Hogy' rombolnak az új idők,
S mindazt, mi szent volt szíveteknek,
Hogy' rúgja lábbal száz ripők,
S már diadalmasan ujjong a céda gőg.

S ha sorsa tán eléri végkép
Ez átokverte nemzetet,
Ha meg kell mind fizetni vétkét,
S hangzik, hogy "elvégeztetett":
Nem fogja vad keserv szaggatni szívetek.

Alusztok, mintha rég kihalva
Kerengne már e porvilág,
S csak egy komor, bús ravatalra
Nézne a csillagmiriád
A hangtalan, hideg, rejtelmes ürön át.

1914. január







SZÜRKE MADÁR


Te tollakopott, vén szürke madár,
Dalolj, ha komor, ha sötét is a táj.
Nem hallja ezer fül? Az mért szomorít?
Elhallik a szomszéd egy-két bokorig.

S ha senki se hallja, zavarja: köszönd;
Áhítatosabb tele szívnek a csönd,
A csönd, a magány, meg a hallgatag éj,
Hol nem csataráz a veréb, seregély.

Tetszés-alamizsnák koldusa ne légy,
Boldog kebel az, ki magának elég.
Úgyis, ki hevülne ma tiszta dalon?
Tennen kebeledben vár csak jutalom.

S az becsesebb ezrek hiu tapsainál,
Ily dús adományt sosem oszt a király.
Még a keserű könny s a bú is a dal
Arany poharából mézédes ital.

Enyhíteni gondteli nappalodat:
Halk éji magánnyal bíztat, csalogat,
S bezengve sötét komor éjjeledet:
Szívedben a gond tövisét feleded.

Fényben szelíd árnyék, árnyban ragyogás.
De úgy a hogy' érzed, nem érezi más;
Ha megérint is tán pár méla szívet,
A mi lelkedből forrt, egyedül a tied.

Hát azt se nagyon bánd, ha árva dalod
Csak a lelkedben sír, s ott szunnyad el, ott.
Zene, lágyan zengő, halk, álmodozó,
Az ringat el, az, nem a szó, nem a szó.







TAVASZI FAGYOK FÖLDJE


Tavaszi fagyok gyászos földje,
Szívszomorító nézni rád;
A pusztulás jár itt süvöltve,
Bimbóban vész el a virág.

Gyümölcs a fákon meg nem érhet,
Áldást nem ont a zöld vetés;
Sok itt a biztató igéret,
De a beváltás oly kevés.

Hajh, nékem is csak csalfa kép volt
A dús mezőn rengő arany,
A szép remény, mint pára szétfolyt,
S tarlót talált meddő nyaram.

A perccel tűnt a semmiségbe,
A sok, sok érzés, gondolat,
Csupán csak egy kis töredéke,
Mi dalba öntve megmaradt.

Nem festi nap, se bujdosó hold,
Az örök semmi tengerét,
Testetlen árnyként rajta ott bolyg
Mind az, mi egykor bennem élt.

Egész világ volt, s hogyha mégis
Köddé enyészve oda van
Merüljön a kis töredék is
Az örök éjbe nyomtalan.


1917







TAVASZI TÓCSÁK


Szeretem, ha kikelet nyíltán
Vizektől csillan meg a rétség;
Szeretem a tavaszi tócsák
Csodálatos mély tükrözését.

Szeretem az útszéli árkot,
Ha megtelik vízzel színültig,
S tükrében a fakadó fűzfák
Zilált rajzának árnya fürdik.

Fejét ezernyi zsenge fűszál
Kíváncsian kidugja körben;
A vízre hajló asszu nád is
Megéled a varázs-tükörben.

Sötétebb lenn egy árnyalattal,
S mélyebb a mennybolt tiszta kékje .. .
Hát amikor felhők tolongnak
Fent és alant a nyájas égre!

Fenn a magasban tán csak áldott,
Esőt ígérő felleg úszik;
De lenn, a vízben, füstokádó
Sárkány gomolygó teste kúszik.

S míg fenn, az ég tavaszi kékjén,
A barna szárnyú felleg átszáll,
Remegni kezd a víztükörben
A fű, a fűz s a gyenge nádszál.







TÁRSTALANUL

Bolygok nagy néma pusztaságban,
A táj felett az ősz borúja;
Minden kihalt, kopár, kietlen,
S vergődő nyugtalan szívemben
A lét sötét keserve, búja.

Fölöttem a felhős magasban,
Közel a szürke égibolthoz,
Az eltűnt társakat keresve,
Riadt szárnnyal, kétségbeesve,
Egy elmaradt vadlúd rikoltoz.







TERJEDŐ VÁROS


Nem szeretem nézni
Fejsze alatt rengő élőfa kidőltét,
Ha gyökere roppan,
S megmártja a porban
Levegőtől dajkált lombja vidám zöldjét.

A nagy palotáért,
Mely dölyfösen itt kél, nem adnám a fészket,
Hol lombfakadáskor,
Vadrózsanyitáskor
Egy bohó szerelmes rigó fütyörészett. -

Nem köszönti többé
Mámoros madárszó boldogan a reggelt,
S kizengve a lombtól,
Hajnali álomból
Harmatos rigófütty ezután már nem kelt.

Szomorúan látom,
Égre tornyosulva, hogy' nőnek a házak.
Az ily kőhalomban
Csak gond s unalom van,
De szelíd örömök sohasem tanyáznak.

Mint fészkéről elvert
Madár, menekül el az öröm és béke,
S a kevély embernek,
Kit önátka ver meg,
Lassanként csupán a sir lesz menedéke.

(1910)







TÉLI DAL


Óh be kedves téli kép!
Szállongnak a hópihék.
Utca, tér, házfedél,
Mind fehér. Itt a tél!

Utcahosszant a veréb
Hol keresse kenyerét?
Repdes a párkányzaton
S megkoccantja ablakom.

Mint dezentőr, bús betyár,
Míg a nyár tart, szertejár,
Jár hegyeken, völgyeken,
Kukoricaföldeken.

De mikor már csikorog,
Tanyák körül kuncsorog,
Kér szalonnát, kenyeret,
S éjszakára födelet.

A veréb is nyáron át
Könnyen csaphat lakomát,
Kész terített asztalon:
Búza-boglyán, asztagon.

Itt terem, majd ott terem,
Tolakodó, szemtelen,
De ha néki nem terem,
Csenni, lopni kénytelen.

Hej! a tolvaj verebet
Hogy gyűlöltem, mint gyerek.
Nyíllal, kővel gyors karom
Űzte szérűn, udvaron.

Vén kalapban, mely vigyáz,
Mit sem ért a condra váz:
Ellepték az asztagot,
S mind kiverték a magot.

De én tőlem féltek ám
- Gyanúperrel éltek ám -
S ha meglátott egy zsivány,
Tovaröppent mindahány.

De te künn, szegény veréb,
Közelébb csak, közelébb;
Nesze morzsa, lágy, fehér,
Csak lakozzál, és ne félj.

Nem lesek, tőrt vetve, rád;
Mindegy, ellen vagy barát,
Éhező vagy, ez elég:
Vedd a falatom felét.







TÉPŐ GONDOK


Mint Fáraó étekfogójának,
Fejemre falánk madarak szállnak,
Sasok, keselyük, ölyvek, vércsék,
Az egész ragadozó vérség.

Röpdös seregestül a gondolat ölyve,
A csőre horgas, éles a körme,
S szállnak a gond nehéz keselyűi,
Zsákmányukon megtelepülni.

A sok repesőt hogy elűzzem,
Reményeim rongyát kitűztem;
De oda se néznek a váznak,
Vijjogva tovább lakomáznak.

1921.







TÖREDELEM


Nincs bennem semmi kevélység,
De a lelkem azért folyvást vádol:
Mily messze, mily messze vagyok még
Szent Ferenc alázatától.

Minden kis zokszó kígyócsípés,
Otthagyja fülemben a mérget,
Bánt minden lekicsinylés,
De a szívem örül, ha dicsérnek.

Bánt a közöny, szomjúzom a dicsnek
Mézédes borral teli kelyhét.
Jámbor alázat, e bűntől szabadíts meg,
Lásd, én örömest vezekelnék.

A dicsőség szomját ha felejtem
S lehullnak a földhöz nyügző kötelékek:
Mint elszabadult gömb, úgy száll föl a. lelkem,
Egyenest, egyenest föl az égnek.







TÖRT REMÉNYEK


Virág helyett mennyi kóró,
Remény helyett mennyi rom,
S a könny is csak alig enyhit,
Oh mert hiszen valamennyit
Megsiratni sem bírom.

Szerelemnek rózsafája
Fosztva várja a telet,
Virágait elhullatta,
Őszi szellő szór alatta
Száraz szirmot s levelet.

Ősz ez immár, színe sápadt,
Hangja csak nesz, elhaló.
Lomb, levél mindegyre ritkább,
Rejtett fészkek boldog titkát
Elfödőzni nem való.

S lelkem kél, száll nyughatatlan
Mint a költöző madár...
Nyitva fenn a légi pálya
Útját majd csak megtalálja
Hol reá új honja vár.










A TRIANONI BÉKE MEGKÖTÉSEKOR


Hiú, kegyetlen, léha gall,
Minket meggyilkolál galádul;
De él a germán óriás,
Kicsiny vagy, sírt, hogy néki áss,
Eljő a nagy leszámolás,
S Párizs remeg majd a szilaj
Germán hadak vad győzelem dalátul.

Ki szánalmat nem ismerél,
Ne számíts te se irgalomra.
A bűnbosszuló Isten él,
Lelkem, mely a jövőbe lát,
Látja a bosszú angyalát,
Hogy' száll egész frank földön át,
Hogy' vágja népedet halomra.

Eljő a nap, eljő a nap,
Hogy kő kövön ott nem marad.
Feltámad a germán harag,
S lesújt reád félelmes ökle.
A Szajna, Rhone és a Loire
Partján frank vérből lesz mocsár,
S gonosz bálványod, a gloire
E vérmocsárba sűlyed mindörökre!

1920.







URAM, KI EDDIG IS VEZETTÉL


Uram, ki eddig is vezettél,
Vezess tovább,
Könnyen botlik a sziklás meredeknél
A gyönge láb.

1929.







ÜTÖTT-KOPOTT ÖREG SZŰR


Ütött-kopott öreg szűr,
Benned a szél de megszűr,
Hej november, december,
Fázik benned az ember.

Rajtad a nagy paraszt-folt
Épen három arasz volt,
De a folt is kilyukadt,
Mással foldták a lyukat.

Nékem a lány, mindahány,
Te miattad fittyet hány,
Egy leány sem akarja,
Hogy rongyos szűr takarja.







VARGHA GYULÁNÉ SZÁSZ PÓLA: BÚCSÚ


Most ötven éve, hogy kipattant,
Ifjú szerelmünk bimbaja,
S szívünk betölté édes illat,
Szent tiszta érzés illata.

Szívünkből hála szállt az égbe,
Tudtuk, Atyánk tekint le ránk,
S eztán kezünk egymásba téve,
Az útra együtt indulánk.

Most a csöndes betegszobában,
Szíved verését figyelem,
Köröttem minden néma árnyban,
De fönnvirraszt a kegyelem.

Ő, ki szerelmünk tiszta lángját,
Egy élten át, megőrizé,
Most, védve rád borítja szárnyát,
És elhív szentjei közé.

Az Úr kezéből kapva téged
A hosszú út kezdetén,
Most, hogy letelt a földi élet,
Csak visszaadlak neki én

/1929. május 2.-án reggel ez a kis vers buggyant ki édes anyánk lelkéből, ugyanaz nap d.u. ½ 5-kor drága édesapánk, 5 heti súlyos szenvedés után, szép csendesen elaludt. (Női kézírás, talán leánya Podmanczky Pálné Vargha Ilona - Szerk.)







A VÉGTELEN FELÉ


Látomás-e, vagy csak álom?
Más vidék ez, nem a régi.
Tavaszi szél leng a tájon,
Zöld gyepen virág fakad.
Szívem elkezd újra égni,
Újra ifjú vágy ragad.

Ott a tó, zöld partba szegve,
Fák a parton, lombozatjuk
Tükrözött képét rezegve
Ingatja a hablepel,
S kék vizen a hószín hattyúk
Nesztelen suhannak el.

Húznak, úsznak karcsú nyakkal,
S mintha én is vélők úsznám,
Öreg hattyú, ifiakkal;
Mely mögöttünk elmarad,
A vízen vont széles utcán
Táncolnak a sugarak.

S ez a sík víz tán nem is tó,
Napnyugatra nincs határa,
Tükre távol, mint virító
Tündér rózsás kert virul,
Ibolyaszín tengerárra
Tűznap fényesője hull.

Körben úszó ifjú hattyúk
Tőlük lassan elevezve
Látják a nagy öreg hattyút,
Amint egyre távolog,
Hol a végtelenbe veszve
Égnek a bíbor habok.

Vén fejét feltartva büszkén,
Felborzolva szárnya tolla,
Lángoló hab fényes üszkén
Ringatózva énekel,
S mint a távozó vitorla,
Lassan úgy enyészik el.







A VÉN KOMFORTÁBLIS LÓ

Szegény, csak a csontja s a bőre,
S hogy' üget, hogy' igyekszik előre;
Feltört szügye mennyire fájhat,
Nekifekszik mégis a hámnak.

Vén is, vak is, rokkant is a pára,
De suhogni az ostort sohse várja;
Biztatni se kell, kár volna a szóér',
Anélkül is hajtja a jó vér.

S hallgatja napestig a vak ló,
A kövön hogy' csattog a patkó.
Hall-e egyebet, gondol-e másra?
Van-e egy kis szórakozása?

Nem ötlik-e olykor eszébe
Vidáman a kis falu képe?
Örök éjben s az utcai zajban
Nem zsong-e fejében a hajdan?

Nem látja a szánni való vak
Magát deli, fürge csikónak?
Kis csengettyűjét magasan rázva,
Iramodva, szökellve, cikázva.

Kél völgyben az út pora hosszan,
Gyors, könnyű szekér zörög ottan,
S ő nyargal előtte, utána,
Madarat, ha röpít így a szárnya.

Be-bevágtat a zöld gabonába,
Tiporja kevélyen a lába.
Nyíl hosszú csapás, ahol átkarikázott,
Letörtek a gyenge kalászok.

Megáll a szekérrakodáshoz,
Friss széna virág-szaga szálldos;
A csikó csak pár harapást fal,
S tovatűnik gyors futamással.

S a rét közepéhez elérve,
Mint szarvas, szökken az érbe.
A vizet gázolja, tapossa,
Fölfeccsen a gyöngye magosra.

Szegény szomorú gebe, téged
Kísérnek-e vajon e képek?
S ha ügetsz nyomorún, elepedve,
Van-e balzsam néma sebedre?

Lásd, mint te, igás gebe, vén is,
S fáradt, szomorú vagyok én is.
Ki felel, töprengve, ha kérdem,
Van-e annak haszna, hogy éltem?

De lelkemet egyre kísérik
A színek, a hangok, a sírig,
S a bánatos éjbe, homályba
Beragyog gyermekkorom álma.













 
 
0 komment , kategória:  Vargha Gyula  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.03 2020. április 2020.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 79 db bejegyzés
Összes: 3910 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1718
  • e Hét: 7868
  • e Hónap: 14568
  • e Év: 184311
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.