Regisztráció  Belépés
horvathnemagdi.blog.xfree.hu
A legszebb nap : A ma. Horváthné Magdi Magdi néni
1945.02.28
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Hét krajcár
  2016-04-23 14:18:58, szombat
 
 
MÓRICZ ZSIGMOND: Hét krajcár

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében. Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám. El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

- Elbújtak.

- Micsodák?

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot.

- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák. Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember. Nem lehetett azon nem kacagni.

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt, s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni. Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

- Pszt! - ijesztett rám az anyám.

- Csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul... Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár. Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjamat, mintha a spartherthez ért volna.

- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok...

Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából. Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga- csalogató nagyon furcsa volt. `Pénz bácsi, gyere ki, Ég a házad ideki...`

Azzal felfordítottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt. Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta. Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla. De nekem fúrta valami az oldalamat.

- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.

- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne. Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy. Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas. Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt. A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

- Megállj csak - szólt hirtelen -, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek. A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni.

- Megvan - kiáltotta -, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltitlani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám.

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem. És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van. Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi. Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt! Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat. És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából. A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.

- Egy krajcár? - kérdezte. - Hát. - Adok én.

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

- Na, hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát... Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs. Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

1908
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Tallóztam
  2016-03-05 17:07:45, szombat
 
  Halálos bosszantás

A ház meglehetősen rozzantnak látszott. A kapualjban két postaláda volt, egymás alatt. Fedelük rozsdás. A felsőn egy műanyag szalagon ez állt: A. Plerssen-Wollbrand.
- Kétlakásos társasház - mondta Lehnert. - Az asszony biztosan egyedül élt, csak azt a látszatot akarta kelteni, mintha többen is laknának itt, hogy elijessze a betörőket.

Milke bólintott. A bejárati ajtóhoz mentek. Két csengőt találtak. Lehnert elővette a halott kulcscsomóját, de aztán habozott, és inkább becsengetett. Fent és lent is.
Lépéseket hallottak a lépcsőn. A bűnügyi rendőrség két embere egymásra nézett. Egy férfi nyitott nekik ajtót ingujjban.
- Lehnert felügyelő vagyok - mutatta meg az igazolványát.
- Rokona ön Annemaria PlessenWollbrandnak?
A férfi csak bámult.
- A testvérem. Azazhogy pontos legyek: a féltestvérem. Történt vele valami?
Lehnert sóhajtott.
- Sajnálattal kell tudatnom önnel, hogy a testvére meghalt.

Alfred arca eltorzult.
- Halott? Hogyan? De hisz... Baleset?
- Agyonütötték. Az Auen parkban találtuk meg a holttestét, a bokrok alatt elrejtve. Rablásos gyilkosság.
Alofred segélykérő mozdulatot tett, mintha támaszra lenne szüksége.
- Annemarie-val még sosem voltunk távol egymástól. Felszolgálóként dolgozott, de szombatonként nem ment munkába. Egy olyan vasárnapon, mint a mai, mindig nagy sétákat tesz. Istenem! Meggyilkolták?
- Már meg is van a tettes: Ulrich, a csavargó. Arra figyelt fel egy szemfüles fiú, hogy éppen valami női táska tartalmát vizsgálgatta. A fiú felhívott minket. A táska az ön testvéréé volt. Benne voltak az igazolványai, és ez a kulcscsomó. Ulrich persze azt állítja, hogy találta a táskát.
- Szegény húgom. 22 éve lakunk együtt. Egyenlő részben örököltük ezt a házat apánktól - sóhajtott keservesen Alfred.

A felső szint egyik ablaka mögül nézett Alfred a távozó nyomozók után, akik csak sebtében néztek körül az alsó lakásban. Majd holnap alaposan megnéznek mindent. Holnap kell azonosítanom a hullát.
- Nagyon kell vigyáznom, nehogy elnevessem magam. Talán felnyitja a szemét a disznó, és rám mutat: Ő a gyilkos. Ő ölt meg engem!
Alfred elvett egy könyvet a polcról. A 214. és a 215. lap között volt a lottószelvény. A. Plessen-Wollbrand névre volt kiállítva, és erre a lakáscímre. Tehát lehetne éppen ő is. Lehet ez az ő szelvénye ugyanúgy, mint a testvéréé.
Tegnap este állított be hozzá a lány nagy örömében táncra perdülve. Megütötte a főnyereményt! Egy- vagy talán kétmilliót is nyert. Azért jött, hogy bejelentse: kidobja a házból.
Akkor telt be a pohár. Semmi részvétet nem érzett, semmi részvétet, ahogy a lány ott feküdt előtte, holtan. 22 év óta tették egymás életét pokollá. Most azonban dúskálni fog a pénzben.
Fájt a szíve. Ezek az átkozott szívpanaszok. Holnap reggel első dolga az lesz, hogy megnézi az újságokat. Vajon a nyertes számokon kívül már a nyeremények összege is ott lesz? Nem tudta pontosan, mert sosem lottózott.

- Érthetetlen! Olyan, mintha infarktus végzett volna vele. Talán a testvére elvesztése felett érzett bánata okozhatta? - hajolt a halott fölé Mielke.
- Csodálkoznék - emelte föl Lehnert a halott mellől a lottószelvényt. - Talán megütötte a főnyereményt, és nem tudta elviselni ezt a nagy boldogságot. Ahá, ott a hétfői újság.
Ebben a percben ért föl egyik kollégájuk az alsó lakásból, ahol a technikusok nyom után kutattak. Ugyanis időközben kiderült, hogy a csavargó Ulrich nem ölhette meg Annemarie-t, mivel még szombat éjfél előtt állt be nála a halál. Ráadásul ahol megtalálták a tetemét, semmi jel nem mutatott gyilkosságra. A holttestet valahonnan odacipelték.

- Hallgassátok csak ezt! - kiáltotta a lentről érkező kolléga, és egy vastag naplót lóbált a kezében. - Annemarie 1990 óta mindent feljegyzett. Nyilvánvalóan szakadatlan viszály volt közte és a bátyja között. A napló a könyvek mögött volt elrejtve. Az utolsó bejegyzés szombat: "Hétfőig fulladjon meg az irigységtől. Megint nem nyertem a lottón. Ennek ellenére, most a húzás után felmegyek hozzá és úgy teszek majd, mintha ötösöm lenne. Ettől aztán majd kikészül..."
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Egy hajlott hátú néni
  2015-04-21 09:52:35, kedd
 
  Margaret Hajzer

Egy hajlott hátú néni

Egy motoros küldte ezt a levelet. Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár.
Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős,
hajlott hátú néni.

Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk.
Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:

-És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -

Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán

A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,

Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S álldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!..l

Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,

Mindenki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:

Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

Majd folytatta:
Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit.
A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt
nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!! Én pedig leültem a székelyderzsi
Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40
körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali politikusnak
nevező, gátlástalan emberek, akik fröcsögő nyállal próbálják
fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik
személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig
bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy
88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból
hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán
elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én. Talán
elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak,
és hogy mi dolguk a világban. Küldd tovább légyszíves, hadd járja be a
világot és olvassa minden igaz magyar lelkű ember!

http://szekelyderzs.blogspot.com/
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Tallóztam
  2015-02-21 15:58:55, szombat
 
  Erdélyben nőttem emberré, a kolozsvári Református Kollé­giumban. A város lakosságának nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bőven. Már diákkoromban elkezdtem írni. Verseim és elbeszéléseim meg­jelentek olykor Erdély legnagyobb napilapjában, a kolozsvári Ellenzékben, és így bejáratos voltam a szerkesztőségbe is, ahol barátságba kerültem Indig Ottóval, Hunyady Sándorral és Ligeti Ernővel, kik véletlenül mindhárman zsidónak születtek. Ennek akkoriban nem sok jelentősége volt, mert elsősorban mind erdé­lyiek és magyarok voltunk, román megszállás alatt. Ott kezdte el pályafutását egy másik zsidó gyerek is, Havas Emil, aki egy szép napon bejelentette: ,,Nem gürcölök én itt tovább, hanem ki­megyek Amerikába, és ott leszek újságíró."

Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rá diója: zsidó verés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárott! Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebében, és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a New York Timesnál.

Nagy csoda volt ez, sokat beszéltek róla, de aztán a magyar ellenes hangulat egyre sűrűbb magyar veréseket eredményezett, ezekről azonban nem tettek említést sem a rádió, sem az idegen nyelvű újságok, s Erdély magyarjainak nem volt hova menekülniök előle. Helyzetünk egyre romlott, s végül is ránk szakadt a második világháború. Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi meg próbáltuk elrejtegetni a szerencsétleneket~ ahogy lehetett. Behívtak katonának s mentünk háborút csinálni. Fölfordult a világ. Milliók pusztultak el, milliók váltak földönfutókká.

Engem sodort a vihar, ott nyomorogtam néhány évig, majd Hamburgban lettem éjjeliőr. Közben megírtam ne hány könyvet is. Ebben az időben jelent meg egy aprócska elbeszélésem, Kicsi Anna sírkeresztje címmel, melyben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban. Alig jelent meg ez az elbeszélés, máris nekem estek: ,,Antiszemita uszítás! Antiszemita náci! Hogy mer ilyesmit írni! A zsidók mindég segítették a népet!"

Így lett belőlem először antiszemita. Aztán 1950 augusztusában négy kisfiammal együtt Amerika földjére léptem. Alig köpött ki magából a nagy hajó, olcsó kis New York-i hotelszobám ban megjelent Havas Emil. Végignézett, mintha sohase látott volna, és kijelentette: ,,Maga még fiatalember! Írásai után többnek gondoltam. Maga tehetséges! Ezért elhatároztuk, hogy meg mentjük magát. Egy javaslattal jöttem."

A javaslat ez volt: írjak nekik egy könyvet, ahogy azt ők kívánják, és ,,ők" bestsellert csinálnak belőle, a Readers Digest is lehozza, és filmet is készítenek. Arról azonban, hogy ,,miképpen kívánják", nem volt hajlandó nyilatkozni. Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak úgy tudok írni, ha tisztán látom a témát. Még fenyegetni is próbált: ,,Ha nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve se jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson!"

Nem tudtunk megegyezni, és Havas úr haragosan eltávozott. Hamarosan rájöttem, hogy igazat mondott. Amikor első kéziratomat megküldtem az egyik jól ismert ügynöknek, néhány nap múlva visszajött minden magyarázat nélkül. Miután ez többször is megismétlődött, megalapítottam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, erdélyi mintára, és később a Danubian Press nevezetű kiadóvállalatot. Vén koromra mindkettő megbukott ugyan, de azért kiadtunk összesen 22 könyvet magyarul és angolul, s a Transylvanian Quarterly, Hungarian Quarterlyés The Central European Forum nevezetű folyóiratokat.
Az antiszemita jelző nagy erő itt Amerikában, azt beismerem. Nehéz küzdeni ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szolgáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit írtam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó vaktában megírni.

De ilyen az élet! S én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember, ki szégyenszemre eladja magát.
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Az erdei emberek
  2015-02-04 14:00:13, szerda
 
  Az erdei emberek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk se. Mentek álló nap az úton, és ha rájuk esteledett, megaludtak a sűrű bokrok tövében. Azt ettek, amit találtak: gyökereket, bogyókat, gombákat. Néha, ha falu mellé értek, loptak csirkét is, de csak ritkán, mert féltek a kutyáktól. Jól megvoltak ott az erdőn, különösen nyáron, amikor nem volt hideg. Télen viszont fáztak, összeverődött a foguk a hidegtől.

Mentek hegyen át, dombon át, lépegettek a szekérnyomban, gyalogoltak, míg el nem fogyott az út. Amikor elfogyott, megálltak pihenni. Így ment ez már hosszú esztendők óta. Olyan ráncos volt az arcuk, mint az ág hegyén aszalódott gyümölcs, és olyan kérges a bőrük, mint a faág. Öregeknek látszottak, mert az erdőben négyszer olyan gyorsan telik az idő, mint egyebütt, és minden évszak egy-egy eltelő esztendőnek felel meg.

Egyszer, tavasz volt éppen, gyalogolt a két öreg a fakadó erdei sárban. Kerülgették a tócsákat fekete körmű lábaikkal, hajtották szét az ágakat a kezükben tartott göcsörtös bottal. Egyszer csak megtorpantak, mert zajt hallottak az ösvényen.

- Állj meg, asszony - mondta az erdei ember -, mert falusiak közelednek! Ha meglátnak, elkergetnek, meglásd!

Az asszony csak legyintett:

- Nem jár ott teremtett lélek se, csak száraz levelek zörögnek.

Mentek tovább. Hanem az erdei öreg megint zajt hallott.

- Állj meg, te asszony, ha mondom, mert megverlek! Nem hallod, hogy jönnek a falusiak, akik kiabálnak ránk, és köveket hajigálnak?

Az asszony megállt, hegyezni kezdte a fülét. Valóban zaj szűrődött ki a fák közül. Most már ő is hallotta. Meglapultak egy bokor tövében, úgy füleltek, de a zaj hamarosan távolodott.

Egy fiú meg egy leány járta az erdőt, felettük tollas bagoly repkedett. Elvesztették az utat, és most tanácstalanul forgolódtak a fák között. Megpillantottak egy öreg tölgyfát, és odaszóltak a repkedő tollas bagolynak, aki a kísérőjük volt:

- Bagoly testvér, ülj meg egy kicsit azon a tölgyfán, mi addig letelepszünk ide a kék forrás tövébe. Megpihenünk egy kicsit, aztán megyünk majd tovább. Úgy is lett. A leány levette a cipőjét, és kinyújtóztatta a derekát a tölgyfa alatt, a kék forrás vize mellett. Meg is mosta a lábát, és amikor letörölte puha mohával, így szólt hozzá a kék forrás:

- Megszomjaztál, elfáradtál, lábad el veszette az utat. Ne bolyongj tovább, testvérke, mert én vagyok a kék vizű forrás. Segítek neked és a bátyádnak. Tudom jól, hogy az erdei embereket keresitek.

A lány igencsak elcsodálkozott.

- Valóban ezért jöttük ide - felelte. - Ha te vagy a kék vizű forrás, aki mindenre emlékszel, akkor áruld el nekem, hol találom meg az erdei embereket! Ők az én nemzőapám és szülőanyám. Itt laknak valahol a fák közt, de nagy az erdő, sehol sem lelem őket.

- Ne búslakodj - csobogta a forrás. - Itt járnak ők az ösvényeken, a kezükben bot van, a bőrük pedig kérges és fekete, mint a faág. Kérd meg a tollas baglyot, kísérődet, hogy kémleljen körbe a fa tetejéről!

A tollas bagoly felszállt a legmagasabb ágra, onnan kémlelt körbe. Az egyik bokor tövében meglátott két rejtőzködő erdei embert.

- Látom őket, látom őket - huhogta.

A fiú, aki nem értette az erdei beszédet, ült csak a forrás tövében, és pihent. A lány azonban, aki mindent értett a forráscsobogásból, a bagolyhuhogásból, azt mondta:

- Édes bátyám, itt rejtőznek az erdei emberek a közelben! A tollas bagoly látja őket a nagy szemeivel. A kezükben bot van, a bőrük kérges és sötét, mint a faág. Ahogy a fiú ezt meghallotta, hevesen verni kezdett a szíve. Legszívesebben visszafordult volna a faluba, de nem hagyhatta cserben az édes húgát. Felállt hát, leporolta a ruháját, és intett, hogy mehetnek. A bagoly egyenesen arra vezette őket, amerre a két öreg rejtőzött.

Közeledett a fiú meg a lány az erdei úton, és amikor egészen közel értek már, az erdei öregember megszólalt:

- Fussunk hamar, mert jönnek a falusiak, és kövekkel dobálnak meg minket. Egy tollas bagoly is van velük!

Hanem az asszony nem akart elfutni.

- Hallom - mondta - a tollas baglyot. Hallom a leányt is, igen szép emberi szókkal beszél. És hallom a fiút is, de nem félek tőle. Azzal kilépett az útra, és szembetalálta magát a fiúval meg a lánnyal.

Azok nagyon megijedtek, de megrémült a bagoly is, felborzolta az összes tollát. Az erdei asszony arca fekete volt, ráncos, mint az öreg gyümölcs. Foga annyi volt a szájában, mint tarvágás után szálfa az erdőn, a szeme pedig mélyen és feketén csillogott, mint a sár közé hullott szeder.

Az erdei ember, aki félt, hogy a falusiak megdobálják kővel az asszonyát, előlépett a bokorból. A fiú meg a lány, ha lehet, még jobban megijedtek, a bagoly pedig verdesni kezdett a szárnyával.

Az erdei ember az asszonyánál is ráncosabbnak látszott. A teste száraz volt és horpadt, mint a villám sújtotta fa, a haja pedig szürke, mint a hamu a kiégett törzs körül. Felemelte a botját, hogy rájuk húzzon. A leány kérlelni kezdte:

- Jaj, ne verjél meg engem, mert én vagyok a te édes lányod. Húsz esztendeje már, hogy megszülettem, és most eljöttem az erdőbe látni téged.

Az erdei ember nagyon meglepődött, leengedte a botját.

- Nincsen énnekem lányom egy se. Ez az asszony tudtommal csak kettőt szült. Egyszer egy tollas baglyot, másszor egy síró szemet. Nem kellett nekem se tollas bagoly, se síró szem, és nem kellesz te sem, mert nem vagy a lányom.

A tollas bagoly erre az erdei asszony és az ember elé repült, és így szólt hozzájuk erdei szavakkal:

- Én vagyok az a tollas bagoly, nézzetek rám! Elvezetlek titeket a kék forráshoz, és ihattok belőle tiszta vizet.

Az erdei emberek igen szomjasak voltak. Nagy utat megtettek már aznap, örömmel beleegyeztek hát, hogy igyanak a kék forrásból. Elindultak szépen a bagoly után. Mentek az úton, elöl a fiú meg a lány, hátul az erdei ember meg az asszonya.

Amikor odaértek a kék forráshoz, a víz csobogni kezdett a földből. Sírt nagyon a forrás, patakzott belőle a kék víz. Az ember meg az asszony letérdeltek mellé, és jót ittak. Hát, abban a szempillantásban, ahogy odahajoltak, emlékezni kezdtek mindenre, ami velük történt. Azt mondta az ember:

- Te vagy a tollas bagoly, akit egykor a fán hagytunk. A forrás pedig a kék szem, ami kimossa bánatában a földet. Ti vagytok a mi erdei gyermekeink!

Az asszony pedig odalépett a lányhoz, és megölelte ágbogas karjaival, mint mikor inda kapaszkodik a meszelt templomfalra:

- Te vagy a lányka, akit a hasadt teknőben hagytam. Szép vagy, és érted az erdei beszédet. Könnyű a szavad, mint bagoly tolla, és tiszta, mint forrás vize. Látlak téged: te vagy az én leányom.

Na, erre már az öreg erdei ember is közelebb lépett, és jobban szemügyre vette a leányt. Nem sokra tartotta az asszonyokat, se a fiatalokat, se az öregeket, mert nem tudtak gödröt ásni. Hanem úgy látta, hogy ez a lány itt valóban nagyon szép, ahogy az asszony mondta. De szép erős volt mellette a fiú is, aki kísérte. Megkérdezte a fiút, mit csinál itt a fák között, és érti-e az erdei beszédet.

A fiú tisztelettel szólt hozzá. Azt felelte, hogy ő csak a falusi emberek szavát érti. Ott, a faluban nőtt fel, és ez a szép leány az ő húga. Húsz esztendeje már, hogy csecsemőként a családjába került, azóta testvéreként szereti. Azért jöttek a kék forráshoz, mert a lány szerette volna megtalálni nemző apját és szülőanyját, az erdei embereket. Az öregember bólintott:

- Látom - mondta -, hogy tiszta a lelked, nem akarsz bennünket szavakkal káromolni és kövekkel hajigálni. Gyere, segíts nekem gödröt ásni, tüzet rakni, hadd látom, mennyire vagy ügyes!

A forrás, amelyik még mindig sírt, meghallotta ezeket a szavakat. Ismét csobogni kezdett, és egy szempillantás alatt mély, tágas gödröt vájt a földbe. A bagoly, amelyik a fa tetején gubbasztott, leszállt a gödörbe, és felszívta a begyébe az összes vizet. Olyan száraz lett a gödör, mint a nap szárította, üres patakmeder. A fiú hamar tüzet gyújtott, azzal leültek mind a gödör szélére. A forrás már nem sírt, kéken ragyogott csak a lomb árnyékában.

Lassan leereszkedett a fák közé a sötétség. A csillagok apránként kigyulladtak az égen, egyik a másik után, mint odaát a falu ablakaiban a lámpások.

- Haza kell mennünk a szüleinkhez - szólalt meg a lány. - Ők neveltek bennünket, ők tanítgattak engem is, és most biztosan aggódnak már, hogy hol járunk a bátyámmal.

- Így van, haza kell mennünk - mondta a fiú is -, mert a sötétség hamarosan ellepi az ösvényt. A bagoly mutatja majd nekünk hazafelé az utat.

Az erdei asszony szeretettel nézett rájuk.

- Most már tudjátok, hol lakunk. Ha meglátogattok bennünket, megtanítunk benneteket az erdei titkokra. Segíthetsz az öregnek tüzet rakni és gödröt ásni. Fogytán már az ereje, feketedik szegény, száraz a karja, mint a faág, csoda, hogy lángra nem kap. Gödröt ásni már alig bír, olyan gyönge. Én pedig megtanítom majd a húgodat, hogyan főzzön csalánt, ha megfájdul a hasa, mit tegyen a sebre, ha felsértette a bőrét. Öreg vagyok már, mint ez az erdő. Kinek meséljem el, amit tudok, ha nem tinektek?

A bagoly huhogott felettük: indulni kellett. A kék víz még egyszer átragyogott a sötéten, aztán már csak egy aprócska fény jelezte, hogy csillog a forrásban a tölgy alatt. A fiú és a lány felkerekedtek, és elindultak a falu felé. Amikor az erdő szélére értek, még visszanéztek, és látták a fák között lobogó tüzet.

- Köszönöm neked, kedves bátyám, hogy elkísértél engem nemzőapámhoz és szülőanyámhoz, az erdei emberekhez - szólt a lány. - Köszönöm, bagoly testvér, hogy mutattad az utat a fák között. Most már erdei szüleim is tudják, hol van az emlékező forrás, és bármikor meglátogathatják, ihatnak a vizéből. Most már tudják, hogy a tollas bagoly is a testvérem, és a házunk tetején lakik a faluban. Ha mesélek az öregekről, szép, erdei szavakkal dicsérem majd őket, és valahányszor arra járok, viszek majd nekik ennivalót.

- Én pedig - folytatta a bátyja - segítek majd nekik gödröt ásni és tüzet rakni.

Mire hazaértek, teljesen sötét lett. Kialudt az erdőben a tűz is. A két alvó erdei embert alig lehetett megkülönböztetni a fák sötétlő törzsétől. Csak a fiú meg a lány tudta, hogy hol rejtőznek. Meg a tollas bagoly, meg a kék vizű forrás. És most már ti is: tudjátok, hol vannak, mert hallottátok a történetüket, láttátok kanyargós útjukat a fák közt. Majdnem olyan sokat tudtok már ti is, mint odafent a hunyorgó, okos csillagok.
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Az emlékező forrás
  2015-02-04 13:58:28, szerda
 
  Az emlékező forrás

Volt egyszer egy lány, aki nem beszélt. Nagyocska volt már pedig, lassan a válláig ért az anyjának, mégse szólt egyetlen emberi szót se. Pedig eszes volt, láthatta azt mindenki a szeme csillogásából. Némának se lehetett gondolni, hiszen gyönyörű erdei hangokat hallatott, és siketnek se, hiszen utánozta a szél zúgását a mezőkön, utánozta a füvek dúdolását. Nem beszélt mégse, csak üldögélt naphosszat mosolyogva a kemencepadkán. Ha kértek tőle valamit, azt megcsinálta ügyesen, de ha kérdezték, nem felelt egy árva szót se.

Ha vihar készült, a törékeny, fiatal fák hangján sóhajtozott, ha meg a nap fésülgette ujjaival a vetést, zümmögött, mint a melegben keringő bogarak.

Utánozta a vízcsobogást, a lombok zúgását, a harkály kopácsolását, a szarka cserregését, de az erdő és mező hangjain kívül senki mást nem hallott tőle: emberi szó el nem hagyta a száját.

A bátyja egy ideig tanítgatta őt, lekuporodott mellé a földre, és formálta neki a szavakat. Azt mondta, szekér, mire a lány a kocsikerék nyikorgását és a sár cuppogását utánozta. Azt mondta neki, kasza, mire a lány a levágott búzakalász hangján sírdogált. A fiú nem akarta tovább gyötörni, inkább hagyta, hadd üldögéljen magában. Az apja meg az anyja pedig azon aggódtak, hogyan talál majd férjet magának, ha felnő.

Szépnek szép volt ez a lány, azt mindenki láthatta. A haja barna csigákban tekeredett, mint a fák évgyűrűi, a szeme sötétlett, mint az alvó víz, és a mélyén ravasz kis fény csillogott, mint amikor kútba tekint a csillag. A szája? A szája pedig édesen piroslott, mint a kihasadt vadmeggy.

Szegény anyjának mindig elszorult a szíve, ha ránézett. Mi haszna ennek a temérdek szépségnek, ha nem talál majd társat szegény leány, gondolta. Mert ugyan ki akarna magának olyan leányt, aki csak cserreg, mint a szarka, nem szól soha egyetlen emberi szót sem? Az apja röstelkedett, ha falubeliek a lányát emlegették, mert szégyellte, hogy a szépséges leány egyetlen hangot se volt képes eltanulni tőlük, pedig tizenhárom éve már, hogy becézgették és szidták.

Egy napon a lány anyja éppen a szőlőt kacsolta, hogy ne kússzanak fel a tetőre az indák, nehogy meglazítsák a cserepeket. Hát, amint fent állt a létrán, azt látta, hogy egy tollas bagoly telepedett a háztetőre. Fogta magát, lemászott a létráról, és beszólt a házba a lánynak:

- Fogj egy seprűt, és kergesd el azt a tollas baglyot, nehogy a kéménybe fészkeljen! A lány fogott egy seprűt, és elkergette a tollas baglyot, aztán visszamentek a házba.

Este ültek az asztalnál, éppen kenyeret ettek, amikor az apa kipillantott a kertbe. Hát, látta ám, hogy ott repked egy bagoly a tornácon. Odaszólt a lánynak:

- Édes lányom, fogj egy seprűt, és kergesd el azt a tollas baglyot, nehogy a kéménybe fészkeljen! A lány fogta a seprűt, kiment, és elkergette a baglyot.

Hanem reggel, amikor a tejet itták a csuporból, és a lány bátyja kipillantott az ablakon, harmadjára is ott látta ülni a tollas baglyot az eperfán. Éppen indult volna a dolgára, de mentében még odaszólt a húgának:

- Édes húgom, menj ki, fogd a seprűt, és kergesd el azt a tollas baglyot, nehogy a kéménybe fészkeljen!

A lány úgy is tett. Kiment, fogta a seprűt és felemelte, hogy ismét elkergesse a baglyot. Hanem a bagoly így szólt hozzá:

- Ne kergess el engem, mert tudom, hogy te vagy az a leány, aki nem beszél. Tudom, hogy jó a szíved, hallottam, amint gyönyörű szép erdei hangokat hallattál. Tedd le azt a söprűt, és gyere velem!

A lány megrázta a fejét, hogy nem mehet. Hanem a bagoly tovább kérlelte:

- Tedd le a seprűt a sarokba, és gyere velem az erdei a forráshoz!

A lány megint megrázta a fejét, hogy csak úgy röpködött a haja, aztán intett a bagolynak, hogy szálljon el messzire. Hanem a bagoly felröppent, aztán harmadszorra leszállt, és úgy kérlelte:

- Erdei testvérkém, gyere velem a kék forráshoz, és hozzál friss vizet apádnak, anyádnak, bátyádnak. Meglátod, hogy örülnek majd neki, ha este hazatérnek!

A lány azt gondolta, abból csak nem lesz baj, ha vizet hoz a kék erdei forrásból. Fogta a vödröt, és elindult a bagoly után. Ment, lépegetett a szekérnyomban, kaptatott fel a dombra, ereszkedett le a völgybe, lépkedett át a földeken, árkokon. Lassan elmaradoztak a házak, elfogytak az utak is. A bagoly meg csak repült előtte, és hívogatta:

- Erdei testvérkém, gyere velem a kék forráshoz, és hozzál friss vizet apádnak, anyádnak, bátyádnak!

Mentek álló nap hegyen át, völgyön át. Amikor már annyit mentek, hogy a lánynak megfájdult a lába, leült a földre. A bagoly kérlelni kezdte:

- Gyere utánam még egy kicsikét, ott van a tölgyfák mögött a kék erdei forrás.

A lány felállt, sóhajtott egy mélyet, mintha esti fuvallat borzolta volna a füveket, aztán ment fájós lábbal a tölgyfák felé. Ott a bagoly megállt, és így szólt:

- Erdei testvérkém, elhoztalak téged az emlékező forráshoz. Nézz bele, és lásd meg, hogy ő is a testvéred, akárcsak én magam.

A lány nem értette, amit a bagoly mondott, hiszen neki csak egy bátyja volt otthon. Nem volt neki testvére se a madár, se a földön csillámló víz.

Hát, amint belenézett a forrásba, a víz tükre nyomban kékre változott. A forrás sírni kezdett, valóságos tavacska lett belőle. A kék tóvízben tükröződött a tölgyfa, és a tövében a lány két erdei embert látott állani. Soványak voltak az erdei emberek, és kérgesek, mint a faág. Az erdei asszony hirtelen leguggolt a földre, és egy szépséges szép lánykát pottyantott a világra. Az asszony fogta a lánykát, és beletette egy hasadt teknőbe.

Nagyon elcsodálkozott a leány azon, amit a kék víz mutatott neki. Nézte, nézte a forrás tükrében az erdei lánykát, ahogy ül a teknőben, és váratlanul megszólalt:

- Kik ezek az erdei emberek, akik soványak és kérgesek, mint a faág? És ki az a gyermek ott a teknőben?

A tollas bagolynak, aki a tölgyfáról figyelt, igencsak elkerekedett a szeme, pedig eredendően nagy, kerek szeme volt, mint minden bagolynak.

- Te magad vagy az az erdei lányka, akit a víz tükre mutat. És te magad az, aki most emberi hangon, emberi szavakkal kérdeztél engem - válaszolta.

Na, erre a lánynak is elkerekedett a szeme, és ebben a pillanatban erősen hasonlított a bagolyéra. Belepillantott újra a forrás tükrébe, és úgy mondta emberi szavakkal:

- Valóban, én vagyok az az erdei lányka, ti pedig mind a testvéreim vagytok. Testvérem vagy te, a tollas bagoly, és testvérem ez a síró víz is. Azok az erdei emberek pedig, akik olyan soványak és kérgesek, mint a faág, a mi erdei apánk és anyánk.

A tollas bagoly bólogatott a tölgyfán. Azt tanácsolta a lánynak, vigyen haza a síró vízből, merje otthon tele a teknőt.

- Öreg teknő az - felelte a lány, tizenhárom esztendeje ott van már a házban. Elfolyik abból mind a víz, nem lehet abban se fürdeni, se dagasztani.

A bagoly azért csak elismételte, hogy merjen a lány a kék forrásból, vigyen haza az apjának, anyjának és a bátyjának, éppen annyit, hogy tele legyen a teknő. A lány úgy is tett. Ment, vitte haza a forrás vizét, lépegetett a szekérnyomban, kaptatott fel a dombra, ereszkedett le a völgybe, lépkedett át a földeken, át az árkokon. Közben azt mondogatta magában emberi szavakkal:

- Emlékszem már, mindenre emlékszem. Emlékszem nemzőapámra és emlékszem szülőanyámra, akik engem egykor az erdei teknőben hagytak. Emlékszem testvéremre, a síró kék forrásra, és másik testvéremre, a tollas bagolyra. Ők vezették el hozzám mostani apámat és anyámat, akik rám találtak. Ők lettek az én igazi szüleim, és az ő házukban éltem eddig a bátyámmal, aki emberi szavakra tanított.

Így beszélt magában a lány, miközben vitte haza a forrás vizét. Ahol kilöttyentette, mindenütt emlékezni kezdett a föld. Emlékezett a talpakra, amelyek átmentek rajta, emlékezett a szekerekre, a vonuló, kövér felhőkre, a csapkodó záporokra, a döfködő villámokra, és emlékezett a hó gyengéd simogatására is.

A lány lassan közeledett a faluhoz, vitte a kék forrás vizét. Amikor a házhoz ért, letette a vödröt, és elkiáltotta magát.

- Apám, anyám, kedves bátyám, megjöttem! Kék forrásnak vize van a vödrömben!

Na, kiszaladt erre a házból az apja, az anyja és a bátyja. Álmélkodva néztek a lányra, aki emberi hangon kiáltozott. Megölelték, megcsókolták háromszor, aztán odamentek sorban a vödörhöz.

A bátyja belenézett, és réges-régi magát látta a tükrében, amint a húgát hazahozza. Az apa belenézett a vödörbe, és azt a napot látta, amikor a felesége és fia talált egy kislányt az erdőn. Az anya is belenézett, és azt a napot látta, amikor a teknőben megtalálták a kisgyermeket az erdőben.

A lány ezalatt bement a házba a régi, hasadt teknőért, és kihozta az udvarra. Aztán fogta a vödröt, hogy beleöntse a vizet.

Az apja rászólt:

- Édes lányom, öreg teknő az, tizenhárom esztendeje itt van már a házban. Elfolyik ebből mind a víz, nem lehet ebben se fürdeni, se dagasztani.

A lány azért csak beleöntötte a teknőbe a kék forrás vizét. Éppen színültig lett a teknő, de nem folyt ki egy csepp se belőle. A víz tükrében aztán meglátták a két erdei embert, a kék forrást meg a baglyot.

Ők az én szülőanyám és nemzőapám, és ő az én kék szemű forrás testvérem, ő pedig az én kerek szemű bagoly testvérem - sorolta a lány gyönyörűséges emberi beszéddel.

- Ti pedig - fordult az apjához és az anyjához - az én drága szüleim vagytok, akik hazahoztatok engem a teknőben, és emberi szavakra tanítottatok.

Sírtak mind a hárman, potyogott a könnyük a teknőbe, de abból mégse folyt ki a víz.

A tollas bagoly ott ült a tetőn. Az anya felnézett, és azt mondta:

- Édes lányom, adj egy tálkában inni a bagoly testvérednek, hátha megszomjazott!

Az apa pedig hozzátette:

- Édes lányom, ha ivott a bagoly testvéred, hadd keressen magának itt helyet a ház körül, hátha fészket akar rakni!

A bátyja pedig így szólt:

- Édes húgom, itt fog lakni ezután ez a tollas bagoly a háznál. Ha valaha arra vágysz, hogy megkeressed erdei anyádat és erdei apádat, és beszélgessél a kék vizű forrással, ő majd elvezet hozzájuk. És ha akarod, én, a bátyád, elkísérlek téged.

Úgy is lett. A bagoly fészket rakott a tetőn, a lány pedig attól fogva gyönyörűséges emberi szavakkal beszélt. A forrás vizét mind megitták, és emlékeztek tőle az összes együtt töltött napra. A lány az erdei beszédet továbbra sem felejtette el, szót értett a cserregő szarkákkal, a daloló füvekkel és a sistergő záporokkal, de már nem ült magában a kemence mellett, hanem beszélgetett apjával, anyjával, bátyjával és minden arra járó falubeli emberrel. Hamarosan híre is ment csobogó hangjának, kedves mosolyának, és ha valaki jó szóra vágyott, úgy kerítette az útját, hogy betérhessen a házukba. Csak úgy mondták egymásnak az emberek, hogy az a ház az, amelyiknek a tetején egy tollas bagoly ül. Könnyű megtalálni, ti is látni fogjátok, ha arra vetődtök.
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
A teknő
  2015-02-04 13:56:24, szerda
 
 
A teknő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk se. Mentek álló nap az úton, és ha rájuk esteledett, megaludtak a sűrű bokrok tövében. Azt ettek, amit találtak: gyökereket, bogyókat, gombákat. Néha, ha falu mellé értek, loptak csirkét is, de csak ritkán, mert féltek a kutyáktól. Jól megvoltak ott az erdőn, különösen nyáron, amikor nem volt hideg. Télen rosszabb volt, olyankor bizony fázott a kezük meg a lábuk, hiába csináltak maguknak földbe vájt üreget, hiába fedték azt le ágakkal. Ilyenkor mindig azt gondolták, hogy meg fognak halni, de végül sose fagytak meg. Amint kiderült az idő, az első tavaszi nap megint az úton találta őket. Mentek sárosan, soványan, hosszú hajjal a fák között, néha leguggoltak a fűbe.

Egyszer az asszony azt érezte, hogy nagyon megnőtt a hasa. Az ember azt mondta, biztosan valami rosszat evett. Hányja ki egy bokor tövébe, tanácsolta, egyen rá leforrázott csalánlevelet, aztán majd elmúlik. Az asszony úgy is tett, de a hasa csak nem ment le.

Mentek, mentek az úton, a has meg csak puffadt, mintha a szél dagasztaná.

- Ne haljál meg - mondta az ember -, mert nagyon megverlek! Az asszony nem szerette volta, ha az ember megveri, ezért megígérte, hogy nem hal meg. Gyalogolt tovább.

Teltek a hetek, a hónapok, de a has csak nőtt. Sose láttak ilyet, soványak voltak addig, mint a kóró. Az ember aggódott, és a biztonság kedvéért jól megverte az asszonyt, nehogy meghaljon. Meg is érte a tavaszt. De akkor már csak feküdözött egy nagy tölgyfa tövében.

Egyszer csak jajgatni kezdett, hogy jaj-jaj, hát ő mégiscsak meghal, és folyatta ki a vérét a makkos földre. Az ember nézte, és azt mondta neki, hogy hát dehogyis halsz te meg, szülsz nekem egy szép erdei gyereket, azért olyan nagy a te hasad. Biztosan fiú lesz, segít majd nekem tüzet rakni meg gödröt ásni.

Úgy is lett: az asszony megszülte a gyereket. Ott, tölgyfa alatt, a holdfényben, mert akkorra már leszállt az éjszaka, eléggé tollasnak látszott a gyerek, de az ember csak megvonta a vállát, hogy ha tollas, hát tollas. Hanem amikor a nap első sugarai kisütöttek, az asszony is szemügyre vette a csecsemőt.

Hát nem embergyerek volt az, hanem bagolyfióka!

- Mit szültél te nekem? - kérdezte mérgesen az ember. - Madárcsőre van, madárfeje, és nagy szürke szárnyai. A lába meg olyan karmos, mint az öregapámé volt. Nem fog ez nekem gödröt ásni, de még tüzet rakni se, csak huhog.

Az asszony úgy találta, a gyerek nagyon szépen huhog, de nem akart vitatkozni. Fogta, elengedte, az meg fölrepült a tölgyfa legmagasabb ágára, onnan nézett rájuk lefele. Aztán, amikor ismét eljött az éjszaka, elrepült nagy szárnysuhogással.

Virradatkor nem is keresték, mentek tovább az erdőn. Több szó nem esett a bagoly gyerekről, a nagy tölgyfa alatt a moha felitta az asszony kihullott vérét, a has leapadt. Az erdő lombot váltott, a téli szelek ismét fújni kezdtek, aztán lehullott a hó. Megástak egy mély gödröt, befedték, belebújtak télire. Amikor a tavasz első melegei érkeztek, az asszony megint fájlalni kezdte a hasát. Nőtt, nőtt újra a has egész nyáron, és őszre már megint akkora lett, mintha az asszony meg akarna halni.

- Ne haljál meg, mert nagyon megverlek! - mondta neki az ember.

- Dehogy halok én meg - válaszolt az asszony. Szülök neked egy szép erdei gyereket, aki segít majd tüzet rakni és gödröt ásni.

Az ember erre megnyugodott, és nem verte meg az asszonyt.

Őszre járt már az idő, mikorra a has akkora lett, mint egy lekváros fazék. Kongott-bongott, icergett-ficergett, aztán az asszonynak megint hullani kezdett a vére, és leguggolt a földre.

Várta az ember, hogy mi lesz, de amikor lenézett, hogy kijött-e már az a fiúgyerek, aki segít neki gödröt ásni meg tüzet rakni, csak egy nagy szemet látott.

Az asszony fogta, és becsomagolta a szemet egy lapulevélbe. Úgy találta, hogy igen szépen pislogat. Az embernek azonban sehogy se tetszett ez a dolog.

- Miféle szemet szültél, te asszony?

A szem nézett nagy csodálkozva, de az asszony maga is látta, hogy a szemhez nem tartozik semmi. Se fej, se száj, se kéz, se láb, de még csak egy másik szem se.

- Szép, kék szem - mondta kissé elfogultan az emberének.

Az ember a tűzrakáson és az ásáson kívül nem sok dologhoz konyított a világon, talán a veréshez egy kicsikét. Az azonban mégiscsak szöget ütött a fejébe, hogy hogy kerül ide ez a kék szem. Sehogyan se tetszett ez neki.

- Se nekem, se az öregapámnak nem volt kék szeme. De a tiedé is fekete, mint az ördög seggének az olajos lyuka - tette hozzá elgondolkodva. - Hát akkor hogy a retkes nyavalyába került ez a kék szem a te hasadba?

- Bizonyosan lenyeltem - felelte az asszony.

- Még jó, hogy kijött - folytatta az ember. - Ássuk el gyorsan, nehogy utánunk jöjjön, és megint lenyeljed!

Az asszony kicsit sajnálta a szemet, de azt ő is látta, hogy bizony valóban nagyon kék. Meg aztán: mihez is kezdenének vele?

Mondta, hogy jó, ássák el. Húztak egy kis földhányást a szemre, az meg csak pislogott. Nemsokára már nem is látszott más belőle, csak egy világos folt, mintha egy apró tócsa tükrözné az eget a fák között. Kicsit ki is folyt a vize, mert sírt a szem, amikor az ember meg az asszony távolodott az úton.

Aztán jöttek a madarak, ittak belőle, jöttek a gyíkok, ittak belőle azok is, és akkor nem sírt tovább, megvigasztalódott.

Az asszony meg az ember folytatta útját, ahogy addig. Fáztak, mendegéltek, eszegették, amit találtak.

Következő évben az asszonynak megint nőni kezdett a hasa. Nem szólt az emberének, nehogy megijedjen, hogy meghal, és ijedtében jól megverje. Inkább fogta, nyomingálta a hasát visszafelé, hátha akkor nem dagadozik tovább. A has azonban nőtt, nődögélt, és hangokat adott, csengett-bongott, mint előző évben, aztán ficeregni is kezdett.

- Jaj, nem akarok én már tollas baglyot - kesergett magában az asszony. - Nem akarok én már síró-rívó szemet se. Nem lesz nekem fiúgyerekem, aki gödröt ás meg tüzet rak, nem lesz nekem már segítségem az erdőn.

Amikor az a valami, ami a hasában nőtt, kifele kéretőzött, az asszony ráguggolt egy hasadt teknőre. Akárki legyél is, én meg nem nézlek téged, mondta, és hagyta kifolyni a vérét a teknőbe. Amikor a titokzatos istencsudája kijött belőle, ráfordította szépen a teknőt, és sietett az ember után, aki éppen fát gyűjtögetett egy tisztáson.

- Hova lett a hasad? - kérdezte az ember.

- Ettem leforrázott csalánt, és elmúlt - válaszolta az asszony.

Az ember nem is firtatta a dolgot, örült, hogy az asszony nem beteg, és segít neki rőzsét gyűjteni.

A teknő csak sírdogált az út mellett, de nem hallotta meg senki.

Másnap hajnalban arra ment egy asszony, aki gombászni ment a faluból az erdőre a fiával.

- Nézze csak, édesanyám, milyen óriási gomba nőtt ott! - kiabált a gyerek.

- Nem gomba az - felelte az asszony -, hanem egy hasadt teknő.

- Ha kirepedt teknő, akkor nézzük meg, édesanyám, hátha lehet még mosni benne.

- Nem vetnek ki az emberek olyan teknőt - válaszolta az asszony -, amiben még mosni lehet. Bizonyosan hasadt az, elfolyik belőle a víz.

- Ha elfolyik, hát elfolyik, majd dagasztunk benne tésztát - feleselt a fiú.

- Dagasztanál te tésztát egy szemétre vetett teknőben? - kiabált rá az anyja. - Hagyd el, fiam, nem is teknő az, hanem kicsinyke sírdomb. Menjünk tovább!

Ám a fiú nem hitte, hogy a hasadt teknő kicsinyke sírdomb volna, és csak tekingetett visszafele az úton. Erre a teknő sírni kezdett.

- Sír a teknő, édesanyám! Forduljunk vissza az úton!

Ám az asszony csak nem akart. Ekkor egy tollas bagoly repült el felette, és úgy megijedt, hogy kiejtette a kötényéből az összes gombát.

- Nem teknő az, fiam, hanem sírdomb! Segítsél nekem összeszedni a gombát!

A fiú lehajolt, ám a gombák mind belegurultak egy kék vizű tócsába.

- Sírdogál a teknő, édesanyám!

Az asszony látta, hogy a gombái mind tiszta kékek lettek. Megfordult, visszament a fiával a dombocskáig. Odaléptek a teknőhöz, megfordították. Hát uramfia, egy csodálatosan szép lányka ült abban! A szeme nagy volt, mint a bagolynak, és olyan koromfekete, mint az ördög olajos segge lyuka, de égszínkék, nagy könnycseppek peregtek belőle.

- Hát te meg miféle árokparti teremtmény vagy? - kérdezte az asszony, és kiszakajtotta a gyereket a teknőből. Aztán a fiú is magához ölelte, és úgy találta, ilyen szépet ő még sose látott. Kibélelték ügyesen a teknőt, belefektették a lánykát, és hazavitték a faluba megmutatni.

Az apa otthon kérdezte, leltek-e gombát. Erre megmutatták, hogy gombát ugyan nem leltek, de találtak egy gyönyörűséges kislányt. Olyan szép, amilyet hetedhét faluban se láttak soha errefelé. Az apa nagyon megörült, megcsókolta az erdei kislányt, és reggelig ringatta az ágya mellett.

- Te vagy a mi gyermekünk - mondta neki az apa meg az anya reggel, és a kislány szeméből nem peregtek már égszínkék könnycseppek.

- Te vagy az én testvérem - mondta neki a fiú, mire a kislány nagy bagolyszemeket meresztett rá, és szépséges erdei hangokat hallatott.

Aznap este a sovány erdőjáró ember meg az asszony egy halom elhajigált gombára talált az úton. Kékek voltak azok a gombák, de nem volt bennük féreg. Jól megmosták, megették mindet, és holdfényeset, kanyargósat álmodtak. Mosolyogva aludtak a fűben, akárcsak odaát a faluban a csodaszép lánygyermek a teknőben. Nézték őket a csillagok, és sütöttek le mindannyiukra egyforma ragyogással, tudva, hogy minden jól van, mert az emberi sorsok rajzolata éppúgy köti össze egymással a földi lelkeket, mint a csillagokat a láthatatlan égi ösvények.

Aki azokon járni tud, mindent lát. Tudtátok?
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Wass Albert: Farkasverem (3)
  2015-01-31 23:08:43, szombat
 
 
Wass Albert: Farkasverem (3)

András nem hazudott.
A Halász Árpád cséplőgépje úgy áll ott az asztagok között, mint valami különös döglött szörnyeteg. Álmos képű parasztok gyűrűznek körülötte és tátott szájukból vékástul ömlik a csodálkozás.
- Be kell vinni Szamosújvárra - mondja a gépész és hátratolja homlokán a fényes fekete sapkát.
Halász Árpád megmossa kezeit egy veder olajszínű vízben és az ilyen módon felhígított piszkot gondosan beletörli maszatos, gyűrött, kockás zsebkendőjébe. Szétvetett lábakkal áll ott, olajfoltos, zöld vászonruhában, nyakkendő nélkül, piszkos barna harisnyákkal, bakancsban. Arca piros a naptól, de egyúttal szürke is a portól és simára fésült fekete haja tele van polyvával.
- Le kell szerelni - mondja a gépésznek, aztán zsebre vágja átnedvesedett zsebkendőjét és elindul hazafele. Ott lakik a falu fölött, a dombon, régi stílusú kedves kis udvarházban, a ház körül hatalmas kert húzódik, mely lefele összeér a Rápolthyné kertjével.
Mikor felér a házhoz, három nénjét a teraszon találja. Árva fiú Halász Árpád, szüleit korán elvesztette és azóta itt él együtt a három nagynénjével. A gyerekkora se nem volt szép, se nem volt gazdag: olyan volt, mint minden gyermeké, akinek nincsen anyja. A nénik jók voltak hozzá és jók hozzá most is a maguk módja szerint: enni adnak neki, lakást adnak neki, sőt annak idején törődtek valamicskét a nevelésével is. Mindig volt a háznál nevelő, aki korlátlanul rendelkezett a szülői hatalmakkal, a szülői jóság kötelezettségei nélkül. Ezért lett Halász Árpád olyan, mint amilyen: magában élő és magának élő. A három nővér rábízta a gazdaságot, de azért mindenbe beleszólnak, mindenütt kimutatják vele szemben a tulajdonjogaikat. A három vénlány: Eulália tant, Jozéfa tant és Otti tant, bizony már nem éppen a legfiatalabbak, a hetvenet meghaladták valamennyien. Úgy élnek ott, mint valami elvarázsolt hercegnők egy mesebeli várkastélyban. Ha végigsétálnak a kerten különös divatú ruháikban, sápadtan és törékenyen, olyanok ott az óriás fák alatt, mint valami régi, kopott rokokó-babák, akik itt maradtak és megöregedtek és most nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. Hiába élnek
hatvan kilométerre Kolozsvártól. Ha egyszer a Mezőségben élnek, messzebb vannak onnan, mintha akár Afrikában rejtőzködtek volna el az emberek elől. A modern kor fuvalma mindössze annyiban mutatkozik náluk, hogy marosújvári fodrászmesterüktől csupán rikító színű parókákat hozatnak. Égővöröset vagy csillogóan szőkét. Soha sem mozdulnak ki hazulról. Naphosszat a szalonban ülnek, vagy a teraszon és kézimunkán dolgoznak, vagy olvasnak régi levendulaszagú francia regényeket.
Most is a teraszon talál rájuk Halász Árpád.
- Megyek Szamosújvárra - dobban közéjük izzadtan, porosan és olajosan.
Otti tant leteszi a könyvét, ránéz szelíd kék szemeivel és nem szól semmit. A kis Eulália tant feldagadt arcán megigazítja az ecetes borogatást és röviden csak ennyit mond:
- Na. Megint.
Máskor sem bőbeszédű, de most, hogy az az átkozott darázs megcsípte, még fukarabbul bánik a szavakkal. A dagadás felhúzódik egészen a lángvörös parókáig és fáj cefetül. A parókát kis gyöngyökkel kirakott lila bársonyszalag tartja átkötve a homlokán, a ruhája sötétrózsaszín, fehér csipkékkel és vállain van az elválhatatlan hermelingallér.
Jozéfa leteszi a kézimunkát.
- Aztán miért menne be újra? Mi dolga van?
Amikor beszél, megfeszül nyakán a sima fekete selyemszalag. Ezt a szalagot állandóan ott hordja és a sárgás színű, vékony, ráncos nyaka még hosszabb lesz ezáltal. Árpádot mindig egy levelezőlapon látott képre emlékezteti. Ezen a képen vén, pápaszemes liba van, éppen ilyen szalaggal a nyakán.
- Eltörött a dobtengely - magyarázza.
Eulália tant elbiggyeszti a száját.
- Persze, amikor maga akar menni valahova, akkor mindig eltörik valami.
Árpád nevet és vállat von.
- Jó, hát nem megyek be. Nekem mindegy.
Eulália tant sértődve felkel, ilyenkor mindig megsértődik, éppen úgy, mint amikor vitatkozás közben kiabálni kezd és kérik, hogy ne kiabáljon. Érzi, hogy másnak van igaza és ezt személye ellen irányuló inzultusnak tekinti.
- Tőlem ugyan mehet, akárhova.
Hegyesen csípi elő a szavakat az ecetes kendő mögül, azzal zörgő szandáljával bemegy a szalonba és becsapja maga mögött az üvegajtót.
- Na tessék, megharagudott - mondja Árpád és lefele indul a lépcsőn.
- Szegény Euláliának rosszak az idegei, nem kell őt úgy venni - mentegetőzik szelíden Otti tant és őszintén restelli magában a nővére viselkedését. A rossz idegeket használja ilyenkor védelmi eszköznek, mint nagyon sokan, akik a maguk vagy a magukhoz közelállók neveletlenségeit és fegyelmezetlenségeit igyekeznek kimagyarázni.
Árpád még elmenőben is dünnyög.
- Jó, nekem mindegy, én nem muszáj menjek.
Közben féloldalt rázza a fejét és a vállait is vonogatja hozzá.
De azért mégis csak bemegy a szobájába, előszed egy gallért, gallérgombot, nyakkendőt és gyorsan felszereli őket az ingére. Igazán csak felszereli, mert az öltözködés nála olyan szerelésféle művelet: felszereli magát a társadalom követelményeinek megfelelő ruha-alkatrészekkel úgy, ahogy azt a ruhák mechanizmusa megkívánja. De hogy miképpen köti meg azt a nyakkendőt, hogyan teszi fel a gallért, milyen ruhához milyen nyakkendőt és milyen harisnyát vesz: az ilyen részletkérdések már nem érdeklik.
Mikor ezzel elkészül, kitolja a szekérszínből az öreg Fordot, vizet tölt belé, megnézi, hogy mennyi benzin van a tartályban, hogy rendben van-e az olaj, aztán előveszi a kurblit és forgatni kezdi a gép gyomrában. Vén Ford egy idő múlva hangos köpködéssel adja tudtára, hogy felébredt délutáni álmából. Ekkor a kurblit becsapja a hátsó ülés alá, felugrik a kormánykerék mellé és elindul.
Az autó és az ember között meglepő a hasonlatosság. Az autónak is kitűnő a motorja, elsőrendűen dolgozik, tiszta és rendes belül. A kerekei is újak és fiatalok, nincsen velük soha semmi baj. De aztán kívülről olyan szánalmas látványt nyújt, hogy aki idegen meglátja, minden kedve elmegy attól, hogy beleüljön. A színe... a színe talán valamikor kék volt, de lehetett volna nyugodtan zöld is, mert már csak valami kopott, rozsdás barnasággal van bevonva az egész, itt-ott kékesebb vagy zöldesebb színfoltokkal. A tetőjét felhúzva viseli, repedezett, szürke ponyvája helyenként rojtos cafatot lógat az alatta ülő nyakába, helyenként széles hasadásokkal ásít fel a magasságos égre. Az ülések viaszkosvászon huzatja valamikor talán fekete lehetett, de ebből a feketeségből már csak helyenként őriz egy-egy kitartóbb darabot, a sarkokból és a támlák éléből hosszú lószőrpamacsok idétlenkednek elő, meg-megmutogatva az elrejtett rugókat is. Az ajtók zárai már ki tudja mióta beszüntették az üzemet, dróttal vannak megkötve és zörögnek éktelenül. Egyáltalában a drót, ez ennek az autónak a legjellemzőbb ruházati cikke. A lámpák védőüvegeit drót tartja, és drót tartja a kéziféket is, hogy megmaradhasson függőleges állásában. A gázszabályozót különböző hosszúságú drótok kötik a karosszéria szilárdabb részeihez, hogy miért, azt igazán nehéz lenne megmagyarázni. Sőt az üvegről is egy ismeretlen rendeltetésű drót lóg bele a levegőbe és taktusban zörög az úton.
Fő azonban, hogy autó és ember megértik és szeretik egymást, a viszony közöttük inkább baráti. Amerre csörömpölve elzakatolnak, mindenki ismeri őket. Halász Árpád és az öreg Drótosford olyan személyiségek, akiket a Mezőségen illik ismerni.
Az asztagoknál felrakják az eltörött tengelyt is és a Drótosford döcögve zörög kifelé a faluból. Alig érnek ki az országútra, szembejön velük Rápolthy Jenő.
Kopott, zöld vadászruha van rajta, mint mindig, bőrkamásli és vedlett, színehagyott öreg bársonykalap, a szalagjából kikunkorodó gácsértollakkal.
Integet.
- Hova-hova? - kérdezi, amikor megállnak és álmos, sötét szemeivel kíváncsian néz Árpádra.
- Szamosújvárra - feleli.
- Várj csak - mondja -, megyek én is.
Felkapaszkodik. A bársonykalapot behúzza a füléig, nehogy lekapja a szél. Végiglármáznak nehány községen, libák, kutyák és gyerekek nagy sivalkodással vesznek tudomást róluk. Beszélgetnek. Mindegyik a maga élményeiről, Rápolthy a Rókiról és a vadrucákról, Halász Árpád a dobtengelyről, a gabonaárakról, a termésről. Nyomorúság - mondja -, az egész élet nyomorúság, és Rápolthy Jenő nem cáfolja meg, neki nincs egyéb véleménye. Bazil mérnöknek húszezer lej fizetése van a gáznál - meséli Árpád és számítani kezdi, hogy neki mennyi lehet. Ötszáz lejt állapít meg, de talán néha még annyi sincs. Rápolthynak eszébe jut, hogy az anyjától még mindig nem kért pénzt. Könnyű a mérnöknek.
Szamosújvár előtt rossz az út, döcög, méltatlankodik az öreg masina, de azért mégis beérkeznek. Rápolthy a főtéren leszáll - a kávéháznál találkozunk - kiáltja a gép után, Árpád visszabólint és a gorombán kövezett utcán csörömpölve tovább zakatol.
Rápolthy Jenő megáll az utcasarkon és nagyot lélekzik. Szélesen engedi beözönleni a levegőt a tüdejébe, városi levegő, ha kisvárosi is. Felnéz a nagy örmény templomra, frissnek és fiatalnak érzi magát. Lassú, sétáló léptekkel indul el a kávéház során, nők jönnek szembe a délutáni napsütésben, piros arcú, csillogó szemű, olcsó ruhájú kisvárosi nők. Mindegyiknek a szemébe néz, azok visszanéznek rá és mosolyognak. Lassú lépésekkel megy a Vízutca sarkáig, nehány másodpercig megáll, aztán benéz az Erzsébet-parkba. Emberek sétálnak ott is, kettesével és hármasával, néha hangosan nevetnek. Megirigyli a nevetésüket, valami kis magányosságot érez, valahogy egy gém jut az eszébe, amint ott áll a tocsogó egyik zsombékján, hódák, récék és sárszalonkák lármás seregében, szótlanul, mozdulatlanul, egyedül. Ilyen gém vagyok én is - gondolja és elmosolyodik ezen a hasonlaton. Ez a magányos érzés nem szokatlan, sohasem érezte másképpen magát. Így volt gyerekkorában is. A nővérei sokkal idősebbek voltak, az anyja nem törődött vele, barátja nem volt. Apja néha leereszkedett hozzája, játszott vele, a tréfákban barátok voltak, de komoly dolognál úgy álltak szemben egymással, mint két idegen. Ahogy elgondolkozva rója az utcát, érzi, hogy ez volt a baj. Az apja őt valami játékszerfélének könyvelhette el vagyontárgyai között, akit elővett, ha jókedvű volt, és ellökött, amikor untatta már, vagy amikor komolyabb gondolatai voltak. Mihelyt kamaszkorba nőtt, nem törődtek vele. Külön lakott, a ház egy félreeső sarkában, ott is étkezett és senki sem tartotta számon, hogy rendben van-e a ruhája, rendben vannak-e a gondolatai, mire
vágyik, mi égeti a lelkét, miért sír és miért kacag. Kacagni ugyan ritkán kacagott, ezért még jobban meggyűlölték otthon, unták, azt mondták, mord gyerek, utálatos kamaszkorban van. Utálatos kamaszkor, igaz, akkor kellett volna mellette legyenek, akkor kellett volna a jó szó, a komoly szó és a komoly beszéd. Az apja hetenként egyszer leszidta, és ezt nevelésnek nevezte a maga egyéni szótára szerint. Az életről úgy beszélt, mint valami borzalmas felelősségről, és most jut eszébe Rápolthy Jenőnek, ott a szamosújvári utcán, hogy a valóságban öreg Rápolthy Tamás vajmi keveset tudott erről a felelősségről. Azért volt olyan magányos mindig, és ezért lett belőle ilyen magányos gém a zsombék tetején. Megszokta hallgatni. És az emberek nem szeretik, ha valami közöttük hallgat.
Éppen a sarkon van, előtte a kávéház nyitott ajtaja. Belép, nem is gondol oda, a mozdulat megszokott, szinte tudatalatti. A kávéház tele van emberekkel, kereskedőkkel, kupecek, taxisofőrök állnak vagy ülnek vegyesen a nehéz dohányfüstben, kalappal a fejükön. Félnapokon keresztül ácsorognak ott, anélkül, hogy valaki is megkérdezné tőlük a kávéház emberei közül, hogy vajon mit akarnak. A feltett kalap titkos felségjoga védi ezeket minden pincéri atrocitással szemben. Csak a levett kalap kötelez. A levett kalap azt jelenti, hogy az illető nem tartozik a sofőrök, kereskedők és szenzálok kiváltságos társadalmába, azt jelenti, hogy az illető idegen, aki azért jött be, mert szüksége van valamire. Mivel pedig Rápolthy Jenő levette a kalapját, mielőtt belépett volna, megszokott, ösztönös mozdulattal, a pincér egyszerre mellette terem.
- Alázatos szolgája, méltóságos úr!
A kalapos társadalom felfigyel, pillanatra elhallgat a beszéd zsibongása, mindenki megnézi a jövevényt. Egyesek csendesen megemelik a kalapjukat, aztán mint óriási hullám, újra összecsap a fejük felett a félbeszakított mondatok, szavak, kiabálások zavaros áradata.
Rápolthy Jenő elmerül ebben az áradatban, a pincér még mindig ott áll előtte.
- Egy konyakot - mondja nyugodt hanglejtéssel és leül egy üres asztalhoz. Csak akkor jut eszébe, hogy nincsen pénze. Kicsit megdöbben, aztán forró vérhullám fut át a fején. Eszébe jut, hogy régen se volt pénze soha. Az apja soha nem adott, amikor valahova városra ment nagyobb gimnazista korában, pedig a többi fiúk kaptak az apjuktól, egy kis színházra, egy kis nőre, egy kis görbe napra valót.
Egy hajtásra lenyeli az elébe helyezett italt.
- Még egyet? - néz rá várakozva a pincér.
- Jó - mondja lomha nemtörődömséggel és úgy érzi, hogy most már igazán mindegy. Szégyellné azt mondani, hogy nem, mint ahogy nyolcadikos korában szégyellte megmondani a fiúknak, hogy nincs pénze velük menni éjszaka. Neki, a gazdag Rápolthy Tamás báró fiának. Inkább azt hazudta, hogy nincs kedve és ezért kinevették. De még mindig jobb volt, mintha a másikért sajnálták volna.
Mikor Halász Árpád egy óra múlva fáradtan, porosan és piszkosan belép az üvegajtón, már vörös erek szaladják tele a szeme fehérjét és finom, keskeny feje tétován imbolyog a nyakán.
- Na, elvégezted a dolgodat? Akkor talán mehetünk is.
Halász Árpád természetesnek tartja, hogy neki is dolga volt, azért kérdezi, hogy elvégezte-e. Nem tudná megérteni, hogy valakinek kedve legyen bejönni Szamosújvárra anélkül, hogy dolga akadt volna.
- El... elvégeztem... - dadogja bambán és bizonytalan mozdulatot tesz a kezével - elvégeztem... - magyarázólag teszi hozzá - tudod... Árpád... azért nem haragszom... az apámra... jó ember volt... én tudom...
Árpád csodálkozik, de már sejti, hogy hol van a hiba és menni szeretne szaporán.
- Fizetni - kiáltja a pincér felé és lassan az ajtónak indul.
A hosszú ember esetlen segélykéréssel nyúl utána.
- Te... te... kérlek... kérlek szépen, fizesd ki... a cekkemet ... nincs... nincs nálam pénz... - otthon maradt... a... a... a tárcám... otthon maradt...
Árpád gyorsan a tárcája után nyúl, hogyne, hiszen természetes, az ember otthon nem hord pénzt magával. Csak a szeme merevedik meg, amikor a pincér eléje teszi a számlát.
- Tizenkilenc konyak - mondja szinte mentegetőzve, amikor meglátja Halász Árpád elképedt arcát.
Tántorogva megy ki. A nap már lenyugvóban van, hűvös kezű szellő borzolgatja a homlokát, jólesik a dohányfüst után, elkergeti a szeme elé rakódott ködöt. Felnéz a templomra és elmosolyodik. A Kálvin téri templom jut az eszébe.
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Történt egyszer
  2015-01-29 10:38:02, csütörtök
 
 
Történt egyszer, hogy a cékla és a sütőtök közös nyaraláson vett részt. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy el sem mozdultak egymás mellől. Közösen mentek mindenhová, még a 180 fokos szaunába is. Vígan összemelegedtek, puhán omlottak egymás karjába. A nagy meleg miatt lekerült róluk a kabát, és elhatározták, innentől kezdve közösen élnek tovább. Elkezdték szervezni a lakodalmat. Meghívót kapott a zöldborsó, a laskagomba népes családjai. A táncterem szőnyege mustárban, só és bors társaságában megforgatott, kacsazsírban két oldalról megpirított klopfolt csirkemellfilék lettek. A mulatságot egy közepes tepsiben rendezték, és mielőtt a szőnyeget leterítették, az esküvőszervező ugyancsak egy kevés kacsazsírt tett a tepsibe, a szőnyeg alá. A násznépet a táncmulatság előtt a házasságkötő terembe citálták, ott volt a felkockázott cékla, a zöldborsó és a gomba. A pirított hús levén álltak, só és bors hullott mindenhol... A tök nem jelent meg... Forró lett a hangulat a házasságkötő teremben, ezért a népes sereg felkerekedett, és elkezdték keresni a tököt. Csak nem ijedt tán meg?! De mindenki megnyugodott, amikor a lagzis sátorhoz értek, a tök ott várta a menyasszonyt... Vígan borultak egymás nyakába! A nagy kapkodásban majdnem lemaradt a menyasszonyi ruha... Az esküvőszervező gyorsan beleütött két tojást egy nagy tejfölbe, a só és a bors itt is csak úgy szállt! Egy deci tej is került a ruhába, hogy lágyan omoljon a menyasszony karcsú termetére. Utolsó simításként a fátyol került fel, reszelt sajt képében. Mikor minden a helyére került, befedték alufóliával a sátrat, és ötven percig táncoltak alatta, lassú tűz mellett. A nagy táncikálásba belemelegedtek, levették hát a sátor tetejét, és úgy táncoltak még egy negyed órát! Aztán mindenki elfáradt, és gőzölgő testtel ráomlottak a tányérokra....

Viktor Czudar
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Hogyan lehet eljutni a térváltástól a sörig?
  2015-01-29 07:59:03, csütörtök
 
  Hogyan lehet eljutni a térváltástól a sörig? Nem... Nem a sörrel a térugrás felé haladva, az könnyű! Fordítva! Az egész a macskával kezdődött. Bodzával. Ő az, aki bent van a házban. Szobacica. Illetve szobasátánka, de ez most lényegtelen. Szóval ő nem alszik az ágyban. Abban csak egy macska alhat, a nejem. Szigorúság van, így nappal sem megy fel rá soha. Az a miénk. Mégis néhány nappal ezelőtt az asszony lábánál aludt. Letessékeltük, mert felébredtünk rá. Aztán megint napokig felé sem nézett. Tegnap este megint arra ébredtem, hogy a takarómon alszik... Letessékeltem... abban a pillanatban, ahogy hozzá értem, a fejem teleszaladt egy csomó színes képpel, amiket le szeretnék rajzolni. Soha nem láttam ilyen élesen a belső képtáramat, de gyorsan elkezdett semmivé foszlani. Nem akartam hajnalban a papír fölé ülni, így az enyészeté lett szinte minden belőle reggelre...Délelőtt nem akartam semmi komolyba belefogni, hiszen mennem kellett a lányom iskolájába, meg előtte néhány ügyes-bajos dolgot elintézni Miskolcon. Így egy kis időt a macska nézegetésével töltöttem. Persze aludt. Belefáradt az esti alvásba.... Visszagondoltam, hogy miért is lehet ennyire fáradt. Esténként szoktunk vele játszani. Az egerész kiképzés része. Na itt jön a képbe a térváltás. Ugyanis a macska képes arra, hogy az egyik pillanatban itt van, a másikban meg ott. Persze egyszerre csak kis távolságokat képes ugrani a térben, és a fizika törvényei szerint ez rengeteg energiát emészt fel. És hát a macska egy kicsike lény, a térhajtómű, ami benne van, apró. Azt is megfigyeltem, hogy gyógyítani is tud, legalábbis megpróbálja. Ahányszor beteg valaki a családban, rátelepedik, és elalszik rajta. Közben dorombol. De olyan erősen, hogy takarón keresztül lehet érezni. A rossz álmokat is elűzi. A múltkor a lányom rémálomból ébredt, és azt vette észre, hogy a sötétben a macska mereven bámulja. A pupillái egy vonássá szűkülve... a holdvilág, ami a macskára esett, nem indokol ilyet. Biztos vagyok benne, hogy Bodza látta, amit a gyerek álmodott, és ő ébresztette fel belőle.... na ennyit a boszorkányok kedvelt társáról. Eljött az idő, elindultam Miskolcra. Mivel az autóm szerelőnél van, buszoztam. Már régen ültem buszon. Beérve elintéztem a dolgaimat, sokkal hamarabb, mint terveztem, és beültem a lányom iskolájába. Ez volt az én iskolám is annakidején.... Üldögéltem egy darabig az előtérben, átadva magam a hely varázsának. Igen. Ennek az iskolának számomra legalább akkora varázsa van, mint a Roxfortnak. Életem legszebb négy évét töltöttem ott. Amikor bekerültem, tiszta lappal indultam. Szerencsém volt, mert nagyon jó tanári karunk volt. Elindultam a folyosókon, nézegettem a tablókat. Megtaláltam néhányat a mi évfolyamunkból is. Néztem a régi ismerős arcokat, olvastam a neveket... Elméláztam, vajon kivel mi lehet. Eszembe jutottak a közös órák, a szünetek. Eszembe jutott, hogy Orgona Laci elhozta a gitárját, kiült az egész épület a lépcsőkre szünetben , szólt a gitár, és mindenki énekelt... Szerettem ezeket az embereket nagyon. Annyira különböztünk egymástól, amennyire csak lehetett! És mégis egységként látom a mai napig az egészet! Diákok voltunk. A szó legszorosabb értelmében. Tanultunk, buliztunk, lógtunk, megvoltak a csínyek, és mindenki vitte a balhét, nem adtuk ki a másikat... A legtöbb tanár szeretett minket. Amíg átmentem az udvaron eszembe jutott, egyszer szakadt az eső. Ömlött egyenesen. Andor kint ugrált 16 évesen, mezítláb a felhőszakadásban, mint egy kisgyerek. Az egész iskola őt nézte. A fizikatanárnő, Garami mami (így hívtuk) kiszaladt érte, egy esernyő alá dugta és bevitte... :) Benne voltunk a diáktanácsban, szerveztük a klubesteket, énekkarosak voltunk, elmentünk fellépésre. Túráztunk, bicikliztünk, együtt lógtunk suli után... ballagáskor az egyik, aki az iskola zászlóját vitte, én voltam. Minket, kettőnket nézett az egész iskola, és a szülők. Szólt a zene a műsor alatt, én meg 18 éves létemre úgy bőgtem végig, mint egy kisgyerek. Sajnáltam nagyon, hogy vége. Hirtelen elöntött az érzés, hogy még egy ilyen csapat soha nem lesz. Rengeteget kaptam ebben a négy évben. A legnagyobb ajándék ma is itt van körülöttem. Ugyanis a másik ember, aki a zászló másik oldalán állt, a legnagyobb diákszerelmem volt. Most ő a feleségem. Sokat emlékezünk ezekre az évekre, és sok örömünket leljük benne... Hiába no, öregszem... kezdek egy kissé szentimentális lenni... megtörtént a szülői értekezlet, elindultam haza. A pályaudvaron annyi változás lett, hogy nem találtam, honnan indul a buszom... Felhívtam a gyerekemet, útbaigazított. Aztán belebambultam a digitális kijelzőbe... Arra eszméltem, hogy egy enyhe nyomás kíséretében a karomon, valaki megszólít. Rá néztem. egy fiatalember állt mellettem, kicsit jobban összegyűrte az élet, mint engem. Feje kopaszra nyírva, bár már borostás, orra régen összetörhetett, mert lapos volt, mint a túl sokáig bokszoló embereké, akik többet kapnak, mint normális lenne. egy hatalmas forradás húzódott rajta... -Ne haragudj!-mondta-Innen megy az egri busz? -Úgy tudom innen. Remélem, hogy innen...-nemrég mondta a gyerek... -Bent az információnál is azt mondták, de ha lekésem- mondta-csak este kilenckor megy a következő.... Na erre én is elővettem az éberebb ábrázatomat, nem kéne lekésni a buszt. Be is állt egy, elkezdtek felszállni rá az emberek... De azt olvastam rajta, nem megy addig, ami nekem jó, így neki sem jó, mert ő tovább megy... De ő nem vette észre, és mire szóltam volna neki, előre ment. Nem baj, ide jön a másik busz is, és ha ezen kéri a jegyet, kiderül, nem jó helyen van. Közben beállt a jó busz, emögé... nem láttam sehol az emberemet... Elkezdtünk felszállni a jó buszra... még mindig sehol... le fogja késni... Mire én következtem volna, visszaléptem. Ekkor szállt le a srác a rossz buszról, de ellenkező irányba indult. odakiabáltam neki, intettem, jöjjön. Még éppen elérte a buszt, mielőtt elindult volna. Ültem a kényelmes ülésben, elpilledve, mikor odajön hozzám... egy ötszázast szorongat, nyújtja felém: -Köszönöm, hogy szóltál! Lemaradtam volna...vegyél belőle egy sört!-nézek rá értetlenül, majd megfogtam az alkarját, és meglapogattam a másik kezemmel.... -Tedd el barátom, nem ezért segítettem!- rámosolyogtam, a szemébe néztem. Nagyon jól esett a hála, amit benne láttam.... Eltette a pénzt, és leült. Amikor leszálltam, még egyszer megköszönte. Milyen kis apróság a figyelem, és mekkora erővel bír....

Viktor Czudar
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 6 db bejegyzés
e hónap: 161 db bejegyzés
e év: 2022 db bejegyzés
Összes: 38889 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6419
  • e Hét: 31433
  • e Hónap: 115105
  • e Év: 1470111
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.