Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Bencze Marianna versei
  2020-08-07 21:00:16, péntek
 
 







BENCZE MARIANNA VERSEI









ÁRTÉRI ÁHÍTAT


Fátyolruhában táncolt a hajnal,
vizektől részegülten álltak a fák,
töltésre omlott a nyárfalombja,
s a táj, ébredő fénybe bénultan várt.

Bronzszínű, vízbefúlt avarszőnyegen,
csillanó utcák csalták le léptemet,
s a szelíden nyújtózó zöld Duna,
halk csobbanással köszönte jöttömet.

Kábultan ültem az ártéri fövenyre,
erdőillatú csöndbe fürdettem lelkemet,
bódítón átölelt e megejtő létszünet,
s én vágytam, a Mindenséggel egy legyek.







BOLONDOS KIS FELHŐ


Bolondos kisfelhő bújócskázik a nappal,
Játszani támadt kedve így kora tavasszal.
Szellőleány fátyolába belekapaszkodik.
Libegve-lobogva az égig magasodik

Fütyülve és dalolva zuhan a föld felé,
Süvítve, táncolva vígan ér a fák közé.
Zöld lombok közt, kicsit megpihen, elfáradt,
Majd lágy szellőként az égen köröz még párat.

Megnyugodva, jámbor bárányfelhővé válik,
Fehér fodros bundája az égen hullámzik.
Szellőleány gyöngéden tova-tova fújja,
Hogy tavaszi záporként visszatérjen újra.







CSALFA FÉNY


Kacska ágon zöld levél,
széle csipkés sárgaréz,
mert csókját csente rá az ősz,
a csalfa nyárból lett dizőz.

Szélhajával körbefonta,
csábította, ámította;
ő gazdagabb lesz, mint a nyár,
s majd add rá színpompás ruhát.

Kacska ágon zöld levél,
széle csipkés sárgaréz,
hiú-vágya eszét vette,
hamis szavát mind elhitte.

Zöldje vörös, sárga lett,
aranyfényű amulett,
pörgött, mikor szél zenélt,
táncolt az elmúlás felé.

Gyenge száron kis levél,
fénye sincs már, rozsda rég,
elhagyta a szép dizőz,
csalfa nyárból, tarka ősz.

Tél-elő, ha megtalálja,
rideg szóval földre rázza,
sárba hull a kis levél...
de egyszer még égre néz,

és fel sem fogja ésszel,
kacska ágon, rég nem ékszer,
helyén gyémánt-függő már a dér,
sehol, sehol sincs fent levél.







CSALOGATÓ


Gyere Kedves, szökjünk el innen,
Hagyjunk itt mindent néhány napig.
Gyere Kedves, bújjunk el együtt,
Feledjük végre a gondjaink.

Fussunk a rétre, szálljunk az égre,
Rejtőzzünk erdők sűrűjébe,
Tapossunk sárba, lépjünk mohára,
Feküdjünk zöld mezők pamlagára.

Szaladjunk hegyre, suhanjunk völgybe,
Hemperedjünk harmatos fűbe,
Fürödjünk részeg kis patakban,
Táncoljunk jó szagú avarban.

Gyere Kedves, szökjünk meg innen,
Hagyjunk itt mindent egy pár napig.
Gyere Kedves, légy újra gyermek,
Merjünk egy kicsit még játszani.







CSENDBE MERÜLVE


Most jó kicsit megülni itt a csend közepén...
A gondolat hátradől velem a pamlagon,
Oly békésen nyugodt, már nem bánt,
nem ostoroz,
S a csend puhaleplével takar, míg hallgatok.

Most jó itt megülni a némaság szívében...
A gondolat szelíden pihen meg lelkemen,
Oly édesen simogat, fájdalmat nem okoz,
S kimondatlan szavak szólalnak meg bennem.

Most jó kicsit ülni a hallgatás ölében,
A gondolat álmosan-bújva ring velem,
Oly kedvesen ölel, mint őszinte szerelem,
S a legszebb álomösvényen hozzád elvezet.







CSENDES BESZÉLGETÉS AZ ERDŐN


Valami ősi ösztön űz feléd,
mint a honvágy tékozló gyermekét,
hogy újra, vissza, hazatérjen...
úgy vágyom én is,
benned otthon lenni szép Természet.

Fától fáig, sziklától szikláig lépek,
láthatatlan tárt kapudhoz érek,
hol nem kell kopogva állnom...
nálad itthon vagyok,
itt, csak itt van igaz világom.

Te nem bántasz, s neked én sem ártok,
így különbözünk mi a kinti világtól.
Nincsen szavunk, csönd a beszédünk,
csak nap, szél, virágok, fák...
egymást mégis, tisztán megértjük.







ELSODORT RÍMEK


A Duna szelíd, ringó vizébe léptem,
Csendes-mozdulatlan simult el medrében,
S tükrében az ég fényékszere csillogott...

Míg a fénylő óriást néztem, csodáltam,
Szememmel kék testére írtam versemet,
De egy megfáradt szellő, hullámba gyűrte,
S messze sodorta a hirtelen rímeket...

A Duna szelíden ringatózni kezdett,
Fecsegve szaladtak felém hűs fodrai,
S kavicson csobbanva ölelték lépteim...







ÉBREDÉS


Nyírfaágon a víg rigó tavasz-dalt énekel,
Mezők a téltől harmatot sírva köszönnek el,
Hegycsúcsok olvadó fehér kalapot emelnek,
Zsenge-bársony zöldrügyek életre kelnek.

Víztükrén a jégvirág elhullajtja szirmait,
Egy jégcsap cseppekben számolja végső perceit,
A föld kaput nyit az ébredő tavasz-reménynek,
S a pirkadat titkon virágot bont nekem.







AZ ÉN CSENDEM


Az én csendem nem szürke némaság,
Nem feszül bezárt falak közé,
Fölösleges szó pora nem lepi útját,
Szabadon, hallhatóan száll fölé.

Az én csendem szélfútta hárfadal,
Hegyek visszhangja, nádi beszédek,
Tücskök hegedűje, égtájak harsonája,
Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.

Az én csendem nem szótlan, nem kopár,
Nem bújik a hallgatás ölébe,
Napfényen és holdsugáron jár,
Ott van az őszi hajnalok ködében.

Az én csendem madarak kórusa,
Ég és föld viharban csattanó csókja,
Vizek parttól-partig locsogása,
Ezer virág hallgatag bókja.

Az én csöndem a téli tó rianása,
Az alkonyattal fogyó nap sóhaja,
Csapodár szúnyogok zümmögő tánca,
Éj libegő táncának halk zaja.







AZ ÉN ÜNNEPEM


Az én ünnepem nem kérkedő,
Jöttét világgá nem kiáltja,
Lelke tiszta, őszinte, meztelen
Születik erre a világra.

Az én ünnepem nem hivalkodó,
Giccses-pompát nem ölt magára,
Csendben bújik meg szívemben,
Boldog-ölelő némaságban.

Az én ünnepem nem múlik el,
Mikor a gyertyák csonkig égnek,
Szelíd fényét magamban őrzöm,
S mindennap újra lángjába nézek.










FÁZIK A NYÁR


Ledér ruhájában fázik már a nyár,
Selyem sugárból szőtt tarka sálra vált.
Zöld keszkenőit a sárga váltja fel,
Csinos virágait épp most hagyja el.

Lerázza magáról levelek súlyát,
Átadja az ősznek levetett gondját.
Bús mosolyával még visszanéz a tájra,
Huncutul rákacsint egy kicsiny madárra.

Fényfátylát lassan maga után húzva,
Fáradtan, szomorún tova bandukolva,
Maradék erejét még a földre szórja,
Most már tényleg elmehet, nyugovóra.







A FÉNY IMÁJA


Hajnalban, napkeletről jött a fény,
föld gyönyörű, hűséges szeretője,
szerelme aranyló lángra kélt,
simulva kúszott a hegytetőre,

bebújt a kis kápolna ablakán,
az oltár lépcsőn sugara megrogyott,
bearanyozva a templom szent falát,
a fény, térdre hullva imádkozott,

s falra rótt igéit olvasva újra,
hite a múló nappal egyre nőtt,
a keresztre feszített elé borulva,

a Világ világossága előtt...
majd felállt, a küszöbről visszanézett,
s az alkonyattal lénye semmivé lett.







HÓFEHÉR ÉRINTÉS


Lám, meg jött a tél,
nem hagyta,
hogy játszunk az ősz fövenyén,
s az éjben, nem ismerve semmi szégyent,
ellopta az utolsó sápadt őszikéket,
nem maradt egy léha fűszál sem a réten...

Hideg van,
hóba süpped a csönd,
párát piheg a vágy,
ki hinné, hogy itt madárdal zengett
egész nyáron át.

Dermedt némaság omlott a tájra,
s mégis,
ennek a fagyott világnak is van valami bája...
ahogy a lengén szitáló hópihék falán,
mint sűrűn szőtt tüllfüggönyön át
a messzeségbe bámulok,
abba a nagy puha békességbe,
hol minden úgy ragyog,
mint mennynek udvaráról hullott csillagok,
hol elvesznek a színek,
s a remény is hó alatt didereg...
mégis, mégis,
szívemen valami melegség bizsereg,
mert hiszem,
hogy ezzel a márványszínű faggyal,
lassan,
leszáll közénk
a mennyből az angyal.







HUTAI KÉPEK


Hajnali félhomályban hömpölygött a csend,
mint néma imádság kanyargott velünk,
én bőrömmel simítottam a szelet,
s ő hálából elsuttogta nevünk.

*

Madárnyi csöndben érkezett a fény,
illatok és színek csordultak körbe,
a fákról hangtalan foszlott le az éj,
ahogy a nap árnyékot csókolt a földre.

*

Csengő sugarak ajzották fel az erdőt,
szédülten boldog táncot jártak a lombok,
nyárigérete gördült végig a lejtőn,
tarka mezőkké nyíltak a dombok.

*

Hőségtől remegő hegyhátakra értünk,
felemelt karral érintettük az eget,
lélegzetvisszafojtva, míg körülöttünk,
patakvizével csevegtek a kövek.

*

Álomjáró lelkünk épp tisztulva meghajolt,
mikor a maradék nap-pillanatot,
mint békén legelő bárányt a farkasok,
magával ragadta az alkony, s felfalta a napot.







ÍGY JÓ
. . . . . . . . . . . . . . . .




Ha havatlan hullna a tél
virágtalan nyílna a tavasz,
ha hűvösen múlna a nyár,
s az ősz röpke lenne és színtelen,
én azt se bánnám,
csak legyek.

Ha nem futna csillag az égre,
nem hízna, s fogyna újra a hold,
ha többé nem bújna hegyek mögé a nap,
s reggel nem köszöntené ébredésemet,
én azt se bánnám,
csak legyek.

Ha elkopna minden szín, nem lenne zöld, se kék,
nem szólna hang, se dal, se költemény,
ha elveszne mindahány rózsa illata,
s nem volna íze többé semminek,
én azt se bánnám,
csak legyek...

... de akkor mit is kezdenék veled, sivárrá lett életem,
mit érne ezerévnyi szürke lét,

ha nem volna téli jég, tavaszi olvadás,
ha fázna a nyár, s nem volna őszi hervadás,
ha a hold nem függesztene az égre csillagot,
s a nap nem rajzolna többé árnyékbillogot.

Mit érne az öröklét hamis varázsa,
ha nem volna se illata, se színe a világnak,
ha néma lenne minden pillanat,
ha nem volna többé éj, s belőle pirkadat.

Minek lenne oly hosszú az életem,
ha nem volna benne se könny, se szerelem,
ha nem volna ölelés és nem volna csók sem,
minek lennék én, szürkén-reménytelen,

csak hogy legyek...?







ILLATOS GYÓGYÍTÓK


Csombékban csüngő akácfavirágok,
Illatuk bódító méz-üzenet...
Zsongva zsibongó nyári imájuk,
Tél italából, majd újra kizeng.

Aprócska rózsák vad-réti románcok,
Csipkebogyóvá lesz gyermeketek...
Hó hidegében az ősszel gyűrt ráncok,
Vérszínben őrzik a napmeleget.

Nyár mosolyában lubickol a hárslomb,
Cserfes kis méhektől izzik a csend...
Fény fonalából szőtt lágy sóhajtásuk,
Kríkogó torkokra selymet ereszt.

Útszélen álló kíváncsi kamilla,
Kémlelve kandikál, messze mereng...
Száraz virágának gőzölgő álma,
Tél betegének jó doktora lesz.







KINT A KERTBEN

Prózavers



Kint a kertben virágot ültettem, mindent szépen előkészítettem, a kapát az ásót a nagy harangot... vagy azt tán mégsem, de előhoztam a régi rozsdás gereblyénket, ástam a gödröket szépen hosszú sorban, tán több százszor is lehajoltam, a kis vermek előtt hajbókoltam, közben víg éneket daloltam, majd az esti rímeket faragtam és csak azt vettem észre, hogy a kert be van ültetve készre, benne van már az összes virág palánta, és egy tucat csiripelő madárka, kik apró bogárra vadásznak, így a kertemre vigyáznak, hogy benne majd viruljon a sok virág és ettől is szebb legyen a világ.







KORA-ŐSZI VENYIGÉK


Verset akartam szőni az őszből,
ebből a tarka, világi gyönyörből,
ám ahogy színeire omlott a nyár,
úgy hagyott el minden gondolat,
tollamba szorultak a szavak,
- azt hiszem vénülök -
megsirattam a nyarat.

*

Szelek ölelkeztek az ég falán,
felhősre fonták fényes-kék haját,
lebontva virága sárga szirmait,
tarlóra hullt a kalász-mosoly,
arca sötét lett és komoly,
- maholnap ősz lesz -
könnyező, komor.







LASSAN VÉGE MÁR A NYÁRNAK

"Az erdők lombjai is őz-barnára válnak"


Lassan vége már a nyárnak,
A zöld búzamezők is szőkére válnak,
Hűvösebb a hajnal és lustább már a nap,
Hisz később kell, s korán ágyba szalad.
Napközben is csak lopja már a napot,
Egyre többet, valahol máshol csavarog,
Felhőket és szelet küld maga helyett,
Míg mögöttük megbújva, cinkosan nevet.

Lassan vége már a nyárnak,
Az erdők lombjai is őzbarnára válnak,
Már nem kell óvniuk napfényétől a fákat,
Ezért avarrá hullanak a fa tövébe lágyan.
Egész nyáron csak lógtak az ágon,
Most ideje volna, hogy mind munkába álljon!
Ehelyett a földön egymáson, meglapulva,
Várják a telet, csendben összebújva.







LEHELETNYI ŐSZ


Sejtelmes lidérc a köd, néma vágy.
Fátyol alatt rívó szép lány álmai,
Hajnalt kísértő pára-látomás,
Nagy fehér madárnak széttárt szárnyai.

Homályos nyár-pirkadás az anyja,
Bölcsője völgy, kék-könnyekkel ringató,
Dermesztő-hűs ősz reggel az apja,
Gyermekét hegyek ormára vonszoló.

Napjával elhaló lidérc a köd,
Varázslatos fényuszályú délibáb,
A szél, sírját az égre fújja föl,

Kékre foszlik a titokzatos világ,
S őt siratja minden ébredő sugár,
Zokognak... egy felhő a földön járt











LOMBFOGYATKOZÁS


Én nem sírok, hogy a nyár berozsdált,
rajongva imádom az őszi pompát...

Jaj, az a zöld, meg az ezernyi barna,
azt se bánnám, ha örökre betakarna,
s azok a tarka flitterekké vált levelek,
ahogy zuhanva piruettet lejtenek.

Jaj, az a vörös, meg az a méz-színű sárga,
mintha az egész világ aranyban járna,
s a szél, az a légi bohém, az a zengő,
szavára bálteremmé lesz az erdő,

s ha véget ér a fák parázna tánca,
és mind lehull a cifra cicoma,
ott állnak majd, néma-rezzenéstelen
levett ékszerükkel, szégyenlős-meztelen ...

és rájuk, irigy-sápadtan lenéz az ég;
ez a földi szivárvány, de szép, jaj de szép.







LOMBOK ALATT


Csodás titkaival egyre beljebb,
s beljebb csábított az erdő,
rejtelme kézen fogva vezetett
a szelíd rengetegbe...

Csak a csend dalolt a fák között,
lombokon hárfázott a szél,
s a fény, árnyakra rajzolt magának
pajkos játszótársakat.

Az ágak ringó zöldjükbe ölelték
a kék ég forró sóhaját,
s te harmat-mosta szamócát szedtél,
és mindet, mindent elém tettél...

s a szélben vígan táncoló levelek,
zsongva-zsibongva csevegtek,
valami újat, változást jeleztek...

már nem éreztem magam elveszettnek







MÁLYINKA FELETT


Szédítő mélységű csönd ült az erdőn,
imbolygón botorkált egy napsugár,
rezzenéstelen, végtelen csodára éhezőn,
a természet lélegzetvisszafojtva várt,
hogy a mindenség leheletétől
kivilágosodjék az éji-homály...

és sóhajtottak a fák, fölszakadt a csönd,
egyetlen hárfaként zúgott az erdő,
ujjongó dalra kelt a lent, s a fönt,
rejtelmek fényében fürdött a lejtő,
s a reggel, mint ünnepi himnusz
köszöntötte a Teremtőt...

és minden látható lett, nem volt már titok,
a sziklás völgyben a patak, hogy zubog,
mily mély, félelmetes gyönyörű katlan,
hová vize zúdul hangos zuhatagban,

hogy az erdő csodaszép, csodaszép, pompás,
lombsátra csupa zöld élet-zsongás,
s hogy minden levél, fű, fa, virág örömtől ragyog.







MINDENNAPI HAJNALUNK


A tegnapból égig érő fát növelt a csönd,
tövében, csitulva, elpihent a föld.
Ágai, mint szelíd, lüktető erek,
pókhálóként fonták be az eget,

de karja, hajnalban a tűnő éjen átnyúlt,
s ott a végtelenben eleven láng gyúlt,
mennyei tűzvész lobbant az égen,
teremtő sárga-özönben égtek a rétek.

Hangtalan, fény sercent a fákon,
friss titkokat suttogott a távol,
aranyhaját bontó néma szél inalt,
harmóniát komponált a földi zaj.

Fényt, s árnyékot játszott minden forma,
olyan volt, mintha az ég lecsorogna,
s mikor utolsó cseppje földet ért,
magához vont egy végtelen ölelés.

Minden, minden rosszat elfeledtem,
egy vén tölgynek támasztottam testem,
így talált rám a mosolygó pirkadat,
a lelket is belélegző pillanat.

Ámulva néztem ezt a szép csodát,
az újjászületés, ébredés varázslatát,
s az örömtől, sírni lett volna kedvem,
hogy ide a földre, embernek születtem.







NAPRAFORGÓVIRÁG

Egy kedves barátom fotójához...


Napraforgó sárga virága,
Mikor fordul a nap nyomába,
Szirmait szélesen kitárja,
Úgy öleli a fényt magába.







NAPRAMORGÓ


Kövér a nap, izzik tőle az ég,
tűzzel csordul földre a fény,
imbolyogva szuszog a nyár,
szinte felgyúl a világ,
s a nap csak hízik, lángol tovább.

Már a hőség is támolyog,
aléltan piheg a délibáb,
lobog az ég, kába a táj,
szinte felgyúl a világ,
de a nap csak izzik, lángol tovább.

Bódultan áll, mező, s a rét,
fuldokolva olvad a lég... Elég!
Szelek és felhők vihart sikoltsatok,
jöjjetek, mesztéláb-záporok,
ríkassátok fénytelenre a napot!







N VER NEUT VER


Susogjatok, ti fák közé surranó szelek,
csaljatok szememre sóhajnyi könnyeket,
játékos, huncut szellő-angyalok,
tekintetemnek szárnyakat adjatok,

s látható lesz az eddig láthatatlan,
éber füleknek hallható a nesztelen...
Föld fényhajú tavasz leánya,
Március, térj meg közénk, édes-hirtelen!

Bódíts el engem zöld, friss-szagú rét,
vakíts el, rám-nyíló kékszemű ég,
feküdjetek alám virágos szőnyegek,
csábítsatok, szirom-mosolyú hegyek.

Rét pamlagán terüljön kacajgó-sárga,
falanxba nyíljon minden gólyahír virága,
cafattá perzselődjék az utolsó felhő,
felejtse hangját a dübörgő mennykő.

Tiszta-kék lenvirág legyen az égbolt,
s közepén aranybibe a Nap, ékes fényfolt,
ujjongva pezsdülő parázs, táncoló sugár,
életcsókot osztó, hatalmas feltámadás,

Tavasz! - kiáltom, s lelkem zsong, zsibong,
dalolva, önfeledten felderül,
oly szép most a világ, ragyog,
s még az Isten is, engem irigyel, egyedül.







NYARALNI MENT A NAP

"Becsukott ajtót, ablakot, és a tengerhez utazott?"


Zord hideg van júniusban,
Tán nyaralni ment a nap?
Becsukott ajtót, ablakot,
És a tengerhez utazott?

Hogy nyaralása szép legyen,
Elvitte a nyármeleget.
Elvitte minden sugarát,
Elkéne most a suba rám.

Őszanyó a helyettese,
Van is eső, nincsen mese.
Míg a nap tengerben fürdik,
Addig itt minden kihűlik.

Reszket, fázik a kisvirág,
Szirmával az égre kiállt,
Hol a nap, hol a fény, a nyár?
Ölelő meleg gyere már!







NYUGALOM
. . . . . . . . . . . . . . . . . .




Frissen nyírt füvemben fekszem,
vállam harmat-párnáján pihen,
zöld selyemillat a takaróm,
baldahinom hűs nyírfa liget.

Lámpásom bíbor napkorongja,
fűzfa függönyöm szél lebbenti szét,
szelíd bárányok járnak az égen...
s egy percre hozzám bújik a békesség.








OTT JÁRTUNK MI KETTEN...


Ott jártunk mi ketten...
Hol fényt-rejtve borult ránk az erdő,
Hol az áldott napsugár szinte meddő,
Hol ős-fenyők alját múlt idő rozsdája lepte be,
S a tű-halomból nőtt virág a csodát jelentette.

Ott jártam én veled...
Hol tölgy-karok fontak fölénk kaput,
Hol nyugalommal hintett volt az út,
Hol száz élet ébredt lombok békét-zsongó zöld ölében,
S a boldogság vezette léptünk, örök öröm-ösvényen.

Ott jártunk te meg én...
Hol egymáshoz simult a föld s az ég,
Hol a mező zöldje a naphoz ért,
Hol a szél hajunkra borzolta felhők habjait,
S mi a fellegek közt szerteszórtuk fájó napjaink.

Ott jártunk mi együtt...
Hol sóhajtva lélegzett a lét,
Hol természet dalától zengett a lég,
Hol az életnek íze, illata megáradt tenger,
S talán még sosem lépett együtt két szerelmes ember.







ŐSZI SÓHAJOK


Ma megsimogattam egy kicsiny virágot...
- Jaj vége a nyárnak -
suttogta csendesen
és tenyerembe sírta sárga szirmait.

***

Az apró méh a réten körbe-körbejárt...
- Ősz van, nincs már virág -
zokogta méztelen,
s nektárt álmodva, egy kőrózsán elpihent.

***

Fészkére visszanézett a füsti fecskepár...
- Tavaszra itt leszünk -
intett rebegve szárnyuk,
és ereszem alól, bús hangjuk délre szállt.

***

A szél beletúrt a nyárfa őszhajába...
- Csak kócolj, míg lehet -
zizegte könnyesen,
s rezzenéstelen hullatta végső tincseit.







ŐSZI SZEMFÖDÉL


Május volt... aranyra gyúlt a hársfa,
most ősz van, s ő sápadtra sárgult árva
panaszát hullajtja szüntelen,
míg nem lesz bánatában teljes meztelen.

***

Ma reggel, titokban, halkan,
füvek hegyére ült a harmat,
s úgy ragyogtak a kelő-csendben,
mint templomtornyán a keresztek.

***

November jön, s egy hajnali ködben,
homályos, katedrálisi csöndben,
majd minden elnyugszik odakint,
mikor az ősz, ledobja utolsó tépett rongyait.







RORÁTÉ, JANUÁRBAN


Mint sóhaj szállt a köd felém a völgyből,
lábamhoz bújtak bús-lomha fellegek,
félig a földön, félig az égben álltam,
s úgy tűnt, lent nincs már semmisem,

de jött egy szél, egy lanyha légfuvallat
és szétfakadt a lengő párapaplan,
reménynyi pillanatra felderült a nap,
s teremtő fénybe mártotta arcomat.

Jó volt az érzés, semmihez sem fogható,
egy percre eltűnt a tél, a szél, a hó,
s emlékeimből, negyvenhét selyemruhás tavasz,
elhozta minden imában hívő gyermek-önmagam.







SZONÁTA NÉGY ÉVSZAKRA


Tavasszal,
pajkos ruhát szab magára a rét,
harmat-kehellyel koccint két tulipán,
orgona zendül a bokrok hegyén,
kékre kondul a harangvirág.

Nyáron,
a cseresznyefák vörösen izzanak,
friss szuronyát feni a kardvirág,
élén, a meztelen fény kettéhasad,
s a szél az égre fehér habot zihál.

Őszre,
dús gazdaggá lesznek a fák,
zörögve szórják arannyá ért lombjukat,
tűnt nyaruk hangosan pörlik a szarkák,
pincehidegre ébred a pirkadat.

Télen,
mint elhagyott menyasszonyok,
hófehér ágyban sírnak az illatok,
csillagként hullnak a könnyek,
suttognak, meglopják a csöndet.







TAVASZI CSAPONGÓ


Ébredő rétnek zöld színe csábít,
Huncut a napfény körbe ölel,
Rügy kupolája harmatot ásít,
Pajkos kis szellő égbe emel,
Éledő kertek illata kábít,
Hófehér szirmon pille szökell.

Szemnek oly´ kedves rügy! Fakadásod
hirdeti: végre tűnik a tél.
Hótakaróval épp´ csak palástolt
szerelem-ittas föld szava kél:
Ó, Uram! Adj friss, termékeny záport
és simogasson éltető szél!







TAVASZI PILLANATOK


Amerre csak ellát szemem,
pára-szőttes van hegyen,
s lábaiknál ködbe búva,
hóvirágok, összebújva.

*

Fű csücskén apró gyöngy fakad,
harmatot szüretel a nap,
hogy abból gyúrjon pamacsot,
hegybúbjára felleg-kalapot.

*

Alant a völgyben fergeteg,
vadkökény szirmok pergenek,
tavasz-illatú hópehely,
gyenge gyepre fehér lepel.

*

Amott, a déli oldalon,
dús, rügy-bozontú ágakon,
száz levelet bont a fűzfalomb,
zöld sátor lesz a pőre domb.

*

A kis patak, akár az inda,
kúszva tör a völgy-kalitba,
hogy fodra kéklő tó legyen,
nádat, sást teremjen csendesen.







A TÉL UTOLSÓ VERSE


Február, délután, íjat feszít a gyenge nap,
pendül a húr, s az égről aranyfény fakad.
Suhan a nyíl, árnyat hasít a téli bársonyon,
szikrázó gyöngysorrá folynak a jégcsapok.

Roskad a hó, s csordult kristálya nyomán,
hol foltokat firkál a fák közé az olvadás,
az idő mintha csalókán hátra peregne,
múltidéző őszavar terül a hegyekre,

De már nem elmúlás, reményillatú, édes,
feltámadás készül a természet kertjében...
... sóhajt a szél, vízárasztón, langyosan,
Február, délután, cseppekként ér földet a tavasz.







TÉL-VIRÁGOK


A hegyre felszökött a tél,
s a hamvas ég a földig ért,
remegve szállt alá a köd,
szétnyíló, leomló fátyla közt.

A hegyre rálehelt a fagy,
szívéből jég és könny fakadt,
hangtalan dalt zenélt a szél,
ágakra csipkét hímezett a dér,

S hegyen fönn, a tél markában
ezüst karjuk nőtt a fáknak,
gyémánt fényű jégvirágok,
kápráztak maguknak tündérvilágot.

***

Fehér, hófehér volt a hegy,
nem rezdült, nem mozdult semmi sem,
csak azaz utolsó nyírlevél,
mely halkan zúzmarasírjába tért.

Csendes, mélycsendű volt a hegy,
nem szólalt, nem zengett semmi sem,
csak azaz árva kismadár,
ki szárnyát verdesve havat kaszált.

Fehér és csendes volt a hegy,
nem rezdült, nem szólalt semmi sem,
csak a nyíló tél-virágai
ejtették el, jég-jajongva szirmaik.







TISZTAKÉP


Ó tél, ó tél, te pompás, te gyönyörű,
Csodálom égi-angyalszínedet,
Ennyi tisztán fénylő pompát egyedül,
Ilyen szűzi tájat, csak te teremsz.

Nálad a legfenségesebb varázslat,
E jégből fakasztott tündérecset,
Mellyel minden mohára, fűre, fára,
Hófehér puha kontúrt festegetsz.

Tiéd a legszűkebb festékpaletta,
Rajta egyetlen szín csupán, fehér,
S ez egyetlen szín, egyszálmagába',
Mégis a föld minden színével felér.

Se tarka nyár, se cifra őszi kép,
Nem tud ily tiszta lenni semmiképp.







TISZTA OLTÁR


Csak állok az ég alatt, én a bámészkodó,
Széles mosolyával felnéz rám a kékfolyó,
S a zöldbe bújt hegyek, akár a tengerek,
Napba érő, völgybe zúgó hullámokat festenek.

S én térdre hullok a természet templomában
Eleven zöldlombú oszlopok árnyékában,
Szőnyegén, akár fű, virág, vagy moha,
Tiszteletlen, imát nem mormolok soha.

Nekem csak itt van béke, itt van nyugalom,
Az erdő lármáját szenténekként hallgatom,
Némán magasztalom láthatatlan kórusát,
Elfeledve a nagyváros minden rút zaját.

Itt még tiszta az oltár, rajta harmat a bor,
Nem szennyezte be leplét emberi kor,
Tömjéne avar és virágok illata,
Örök-fénye nap és hold sugara.







... ÚGY KÉPZELEM...


a Föld is álmodik éjjelente ...
... hó alatt, a még rügyekbe gyűrt világról,
mely holnapra tán kibontja illatcopfjait,
egy szégyenlős, karcsú napsugárról,
ki mosollyá festi át a télnek fáradt színeit

és kacagva lubickol lucskos havakban,
tócsák tünékeny tükrében fésüli mézhaját,
egyre szebb lesz, tündöklőn hatalmas,
buja csókjától cseppé csordul a jégvirág,

vagy egy tavaszi éjen...
... mikor almavirágok hullnak ibolya-ölébe,
s az ágak közt még láthatók a csillagok,
ő dús lombot álmodik a nyírfasor hegyére,
a zöld kalászhoz meg lángszoknyás pipacsot,

és a tengernyi fentre felhővirágot áhít,
kába őrülettel néz az izzó végtelenbe,
kék-aranyban ringó kedveséhez vágyik,
bár tudja, a nyár belehal e napszerelembe...

... s akkor majd álmatlan zokog...
... aszúszíve elszorul, megcsalta e szép világ;
árulás, hazugság már minden körötte,
szégyen-pirultan váltanak színt a fák,
s májusuk rozsdaként pereg, ahogy a szél üvöltve

csupaszra kergeti őket, a nyár ellen zendülőket,
hogy a róluk lopott, ronggyá lett arannyal,
enyészetszagú avarral takarja be a Földet,
ne fázzék, ha álmában hűvös lenne a hajnal.










ÚJ-ÖRÖK NÁSZ


Holnap, felmegyek veled a hegyre
és Isten előtt, lelkem égre eresztve,
mindenekből írt imával köszönöm meg,

hogy én lehetek már minden holnapod,
szíved, tested szomját olthatom,
s arcoddal írhatom át tenyerem íveit.

Holnap, ha felmegyek veled a hegyre
Isten előtt, lelkem lelkedhez ölelve,
csókba zárt szavakkal köszönlek meg.







ÜVÖLTÉS


Már régen volt,
nagyon rég,
hogy sziklaszirten sirattam
semmibe hullt fakó perceket,
a magam mögé hajított
halott időt...

Akkor ott fájt,
nagyon fájt minden,
minden bennem megrekedt gondolat,
s görcsösen markolták torkomat
a soha ki nem mondhatott szavak.

Csak álltam ott a bércen,
ahol a magány belém karolva
nézett le a mélybe,
s életem romjai között fürkészett,
hogy szilánkjaiból rakjon össze,
újabb könny-fészket.

Fájt, akkor ott
nagyon fájt,
szinte szétfeszített
a csordultig meggyűlt bánat...
de nem akartam,
nem hagyhattam!
hogy széttiport lelkemre építsen
megint csak magának várat,

Hát felkiáltottam,
gyóntatómnak fogadva fel a fákat,

fájdalmam sikoltva, üvöltve
süvített a hegyek felett,
visszhangom tépte ketté
fejem fölött az eget,

s angyalok könnyeként hullott
vissza a földre,
az ártatlan megtisztult bánat.







ZÁPOR VÉG-CSENDÉLET




Sötét köpenyét szétnyitja az ég,
Utolsó cseppjei fénnyel játszanak,
A nap vigasz-sugara már földig ér,
És mosolyával szivárványt kacag.

Csendes szellő szökellik a lombra,
Friss könnyet hullajt az akácfalevél,
Tűnt zivatarnak súgja ˝Hozsanna˝,
S bánata csillanva tócsába tér.

Málnabokornak ékszere rezdül,
Pók fonta háló, cseppekből kaláris,
Víz-gyöngynótája hangtalan csendül,
S a pázsit alant, pont e dalra vágyik.









 
 
0 komment , kategória:  Bencze Marianna  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.09 2020. Október 2020.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 225 db bejegyzés
Összes: 3962 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1025
  • e Hét: 6273
  • e Hónap: 34464
  • e Év: 535148
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.