Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Buda Ferenc versei
  2020-02-11 21:00:23, kedd
 
 










BUDA FERENC VERSEI


Buda Ferenc (Debrecen, 1936. november 3. - ) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító. Az Írószövetség Duna-Tisza-közi csoportjának titkára.

Buda Ferenc 1936. november 3-án született, azon az éjszakán, amelyiken Kosztolányi Dezső meghalt. Szinte napra pontosan húszéves volt, amikor az 1956-os forradalmat az orosz tankok eltaposták. A két tudatosított hagyomány közül ez a második határozta meg erősebben az életútját, annál is inkább, mert a forradalom eltiprása után írott verseiért perbe fogták és elítélték. Költészetének alakulására is hatással volt a börtönben töltött egy év.

1956 októberének napjait Debrecenben élte meg. November elejétől február közepéig, amikor újraindult az oktatás az egyetemen, mintegy másfél tucatnyi verset írt, s ezek közül három a hatóság kezébe került. A versek ugyanis kézről kézre terjedtek, és az egyik fiú éppen a besúgónak szavalta el őket. Miután a versek szerzőjének nyomára akadtak, egy év börtönre ítélték a Rend, a Tizenöt-húszéves halottak és a Pesten esik a hó című versek miatt. Ez utóbbi verset az Ébresszen aranysíp című második kötetébe Juhász Ferenc beleszerkesztette, aláírva a vers keletkezésének évszámát is. A másik két vers sokáig illegalitásban lappangott a fiók mélyén, ezeket és a börtönben írt verseket Für Lajos, a debreceni egyetem tanársegéde, a forradalmi bizottmány titkára őrizte, majd az 1980-as évek végén postán küldte vissza neki.

Verseit először a Kortárs, az Élet és Irodalom, majd az Új Írás közölte. Juhász Ferencnek köszönhetően, aki kezébe vette verseinek sorsát a Szépirodalmi Kiadónál, megjelenhetett első kötete is, Füvek példája címmel.

1955-től jelentek meg versei. 1957-1958 között három verse miatt börtönbe került. 1958-1963 között a Chinoinban segédmunkásként dolgozott. 1963-1970 között Pusztavacson, Kecskeméten és Kerekegyházán tanított. A hatvanas években tagja volt a Hetek nevű költői csoportosulásnak. 1970-1986 között a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársa volt. 1986-tól a Forrás főmunkatársa. 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2013-ban a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Abban az évben a Magyar Versmondók Egyesülete tiszteletbeli elnökének választotta. Tiszakécskén él.

Költészeti munkássága mellett jelentős műfordítói tevékenysége /baskír, finn, kirgiz, lapp, mari, mordvin, török, udmurt fordítások/.


"Számomra az írás: örök túlélési esély és gyakorlat, az elmúlás késleltetése. De: sohasem verseny - hacsak nem játékból. Mások megelőzésére komoly belső késztetést érezni nem szoktam, így az sem sújt porig, ha mások megelőznek. Legyűrni való ellenfeleim tehát nincsenek. Egyedül magamat: a bennem (is) reljő rosszat kell újra meg újra legyőznöm. Örvendek, ha ez olykor sikerül is. Hisz ettől a rossztól: a mi mohó és ostoba voltunktól árva a Föld. Tőlünk s így velünk árva."
(Buda Ferenc)



Legszebb versei - digitális

Link



,,Buda Ferenc elmondja verseit

Link



,,Viszem magam a világnak" Interjú Buda Ferenccel - 2019

Link



Isten szalmaszálán - Portréfilm Buda Ferencről

Link








,,AKKOR LÁSSAM..."


Jóllehet ritkán látom,
de van egy vén barátom.
Sőt, mivel békén megfér
velem, szinte már testvér.

Irány szerint fonákom,
(testhosszra pláne kisebb),
e felemás világon
lehetnénk mégis ikrek,
hisz egyszerre születtünk.
Azóta élünk együtt.

Egyes-egyazon testben
velem tart, ha lefekszem,
s nyilall bár csigolyája
(sőt néha meg is reccsen),
alig van rigolyája:
zokszó nélkül kivárja,
míg rávetem futólag
felét a takarómnak,
felkelni sose nógat,
sőt közös nyoszolyánkon
sem túr odébb s nem lökdös
(ugye, ez sem közömbös) -
van-e még mit kívánnom?

Lengjen bármi fuvallat,
illemtudóan hallgat
(hisz füle van a falnak...),
nem gerjeszt bonyodalmat.

Vele tartós a randi.
Lehagyni? Elmaradni?
Olyan még soha nem volt.
Tartja velem a tempót.

Esőben, napsütésben,
aszályban, jégverésben,
kánikulában, ködben
helytáll mindig - mögöttem.

Szorosan falnak dőlve
sem tolakszik előre:
titkon mögötte lennem
abszolút lehetetlen.

Cövek bár nincs leverve,
jól tudja, hol a helye,
ő ebben sose téved.

Láttán vad, riasztó képnek,
valós vagy vélt veszélynek,
gyanús vadidegennek
hátrálnék - s ő nem enged.

Nem sürget, nem marasztal,
nem szid (no: nem is vigasztal).
Szelíd de konok daccal
követ, bárhova lépjek.
Minket az irigy népek
nyíltan vagy alattomban
egymástól el nem tépnek.

Érzem s tudom, hogy itt van
közvetlen a nyomomban,
húsomban-csontjaimban,
(s persze: azok meg benne)
mintha ő is én lenne,
azaz hogy ő meg én lennénk
ketten egymásban vendég.

Hátterem néma őre
s mindannak ismerője,
ami velem megeshet.

Így hát én egyelőre
az örök elmúlásban,
e nagy felfordulásban
megtartom mindenesnek.

Hisz ő a leghívebb társam.

Álneve: ,,Akkor lássam..."







ÁLOM


Nagy, kerek égbolt,
rajta a félhold,
körötte kék folt,
alatta - pékbolt.

Szedem a lábam
s futok kinyitni -
öblös kosárban
halomnyi kifli:
sok meleg félhold.

Mind az enyém volt -
s mind a tiéd volt.










ÁRAPÁLY

Ilia Mihálynak


Kerek az ég. Reggeltől reggelig
vonszolódom kiszáradt tengeremben.
Se út, se ösvény. Csak a végtelenség
csalóka fényeit és árnyait
lesem, ahogy kacéran integetnek -
egymásnak-é? Vagy nekem? Nem tudom.
Fejem fölött a mennybolt buboréka
fémlik, feszül. Hiányos horizont
szegi körül életterem határát.
Itt-ott a síkon élőlény-maradvány:
rezgő tollpihe, réges-rég lerágott
tűhegyes torsok, szúrós, vad bogáncsok,
kitin- s cellulózképletek, jelekké
átlényegült héjak, terméstokok,
szétdőlt csigolyák, szikkadt bordacsontok.
Múló kiáltás ott fönn, s itt alant
gyíkláb- s madárláb-hagyta, elmosódott,
halvány nyomok. Tétova, szertelen,
rendszertelen, vak légáramlatok.
Szíksót sodor egy elkésett fuvallat.
Forog a Föld reggeltől reggelig.
Csontok. Pihék. Lakatlan csigaházak.
Utánam vajon mi marad? Miféle
jelzés, hogy egykor erre vitt a lábam?
Akár a bíbicé s a gyíkoké,
az én nyomom is épp oly elmulandó,
molekuláim csendben visszatérnek
mind-mind oda, ahonnét összegyűlvén
belém rakódtak, szerteszéledő
atomjaimra vár újabb teendő,
szintoly fontos és elhalaszthatatlan.
Megáll a szél. Távolban füst szoborlik.
Alig eszmélsz - s egy élet eltelik.
Csontból-pihékből összerakható-é,
ami csak egyszer volt? Sejtklónozással
megindul-é a lélek árapálya?
Kerek az ég. A láthatár homályos.
Hulltom után mi marad? Lábnyomok?
Történetek? Egy pár üres cipő?
Gének? Átörökített arcvonások?
Egy röppenő mosoly? Egy kéz-simítás?
Kiszáradt tengeremben vonszolódom -
se játszi delfinek, se dőlt vitorlák:
ismét csupán a szél jő: szembe fúj,
talpam nyomát behintvén sós homokkal.
Üres határ. Szétporló csillagok.
Lesz földem újra puszta és kietlen?
Lassan bealkonyul. Se út, se ösvény.

Ki válaszol?
Ki válaszol nekem?







BOLDI


Boldika, Boldi
borókabokornyi,
játéka jó nagy kosárnyi,
kocsija egész garázsnyi,
jószága akolnyi.
Ám ha szétszéled e
töméntelen holmi,
anya legelső szavára
(vagy: második sugallatára)
kész összepakolni.
Szeret vonatozni,
szép könyvben lapozni,
mama fájós háta mögé
párnát odahozni,
kinn a parkot, a kiserdőt
körbemotorozni,
fű közt kotorászni,
ágról havat rázni,
s anya ha épp őrá bízza,
Ábrisra vigyázni.
Mit szokott még Boldi?
Szíjat kicsatolni,
többször egymás után
vissza becsatolni,
s karomba ha fölkapom,
vállamra hajolni.
Pocakja ha kordul,
futva fut a házig,
kezet mos, ebédel
(vagy megvacsorázik).
S ha sokat tornázik
ez a kicsi Boldi,
bízvást meglátjátok:
nem hoz szégyent rátok -
erős lesz, mint Toldi!







BOTLADOZOM...


Botladozom mint a részeg
alig látok pedig nézek
buta lábam meg-megtorpan
mint hajszolt állat a porban
szaladnom kell futni menni
s velem együtt fut a semmi
s velem együtt fut a minden
világ verdes a szívemben
kín-gondjaim omló füstje
szemem csípi forrón sütve
s arra késztet hogy köhögjek
és a könnyem sose jön meg
s röhögöm a magam kínját
s röhögöm a mások kínját
pedig úgy fáj majd szétcsattan
józan eszem vas-agyamban
Nem akarok menekülni
s nem akarok lemerülni
de ha fázom a hidegben
hadd bújjak meg szívetekben
Ne nyúljatok a haraghoz
szorítsatok magatokhoz







DEPRESSZIÓ


Készül a szó megszületni.
Híja nincs már szinte semmi:
lám, kinőtt a keze-lába -
de nem látni, hol a szárnya.

*

Esteledik kívül-belül.
A fehér is elfeketül.
Gunnyasztok csak a sarokban
félkegyelmi állapotban.

*

Félmegoldás. Félkegyelem.
Falatomat félrenyelem.
Italomat elcserélik.
Megfulladok - de csak félig.







DIDERGŐ DAL


Január csupa jég,
kenyerem fogyaték,
tüzelőm potyadék,
tüzem is takarék.
Telihold babonáz,
begubódzik a ház,
csak a szél dudorász,
szivemen kaparász.
Melegem maradék,
a hiány hadonász.
Van-e még haladék?
Kutya tél, ne komázz!







ESŐT ÍGÉR


Esőt ígér
udvara a holdnak -
barátaink
hazabandukolnak.

Kék éjszaka
kúszik föl az égre,
ágyát veti
félvilág sötétje.







ESTELEDIK


Lefelé gurul a Nap,
kísérik a madarak,
gémek, varjak, vadludak.

Fényben izzó láthatár -
arra húz a sok madár,
mind a Nap nyomába jár.

Málnaszínnel alkonyul,
égi fény a mélybe hull,
s barnán besötétedik.
A világ is eltűnik.

Hová, mivé hullt a Nap?
Híre-hamva sem maradt.
Fölszedték a madarak?

Mire az éj eltelik,
megálmodjuk reggelig,
s újra itt lesz mindegyik.







1956

TÖREDÉK




Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
az őszben. Fiam, unokám lehetne...
Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.
Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
Torkolattüzek. ,,Ha mégegyszer azt
üzeni..." Kimetszett közepű lobogón
át az égre: ,,...hogy rabok tovább..." -
tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
az a fiatalember... Lágy őszi táj.
Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
vas. Akár az unokám lehetne,
aki voltam... Légy zizzen, darazsak
dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
Száz évig tartó negyedik évszak. El-
falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
kimetszett közepű lobogót szaggat.
Ifjak valánk. Fiatal voltam.

1998. október










FARKASOK



,,Homo homini lupus"


Mióta világ a világ,
főbe a fejsze belevág,
ember embernek farkasa,
öröktől ádáz ordasa.

Ordasok bár a farkasok,
hozzánk képest irgalmasok,
egymáshoz jók, hűségesek,
okosak, illedelmesek,
nem ölnek, csak ha éhesek.

Persze megesik, szentigaz:
köztük is gonoszra akadsz,
hisz néha - gondolj csak bele! -
farkas farkasnak embere.







FOHÁSZ A VIRRADATBAN


Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod

s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem
csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen







FÖLÖTTEM HOLD IS CSILLAG IS


Súrolja szél a földeket
Suhog az ország erdeje
Lapályon lankán fű fakad
Levél a fákon újra nő

Madárkiáltás ágyúszó
Maradni menni hogy lehet
Fasorok dörgő zöld falán
Födetlen tested földereng

Föld-víz hazámat hol lelem
Fölöttem hold is csillag is
Világló éji ég alatt
Virrasztok megváltatlanul

Fölöttem hold is csillag is
Föld-víz hazámat hol lelem
Árnyékod arcod két kezed
Átvérzik égő ingemen

Fakul a hajnal rámhasad
Fekete erdőt álmodom
Levél az ágon újra nő
Lefekszem izzó partodon

Buda Ferenc Fölöttem hold is csillag is. Elzengi Buda Ádám énekmondó

Link








FŰSZÁL DEREKÁN...


Fűszál
derekán
félve mászik a bogár.

Földre pottyan-
ott marad,
észrevétlen, mint a
mag.







GYÖNGYVIRÁG


Gyöngyöm-virágom,
első unoka-lányom
akár a sziporka villám,
idefut, odaszökken,
s úgy leng a hintán,
mint egy valódi tornász.
Mindezen felül
ha föláll,
ha leül,
nemcsak neve, de maga is
egyaránt virágot formáz.
Virág, madárka, mókus -
virít, röpül meg szalad is


álló napestig lankadatlan,
két keze-lába, de még a szava is
fáradhatatlan.
Győzz csak fülelni, mit mesél,
felelni, ha kérdez,
hajolj oda egész közelre
kicsi szivéhez,
hisz ez a röpke villám:
csapongó szárnyú lepke-kislány -
kicsike Gyöngyvirágom,
legelső unoka-lányom.







HA CSAK ESTIG

Végszó


Mi egyben állt mind szétomol
megül az útpadkán a por
szél fújja kerék fölveri
ám egy nap hűvös tengeri
párákból vidám fellegek
toronylanak a táj felett
majd egy-két óvatlan marék
hullt magból zsenge sarjadék
fakad ki zölden és...







HÉT SOR

- Kompországbeli utastársaimnak -


Nyelved ha meg nem tartod,
tökmindegy, hol érsz partot,
s neved mibe van róva:
London, Párizs vagy Moszkva
lelked is elorozza,
bedarál Berlin vagy Róma -
fölemészt Európa.










HIMNUSZ HAZA

Füziéknek: Áginak és Lacinak szeretettel


Homok-haza Szíkföld-haza
múltam és jövőm halmaza

édes gyümölccsel éltető
aszú füvön tengődtető

Köröskörül kinyílt egek
hová legyek mivé legyek

hátul pogány s pogány elől
jobbról Bizánc Bécs balfelől

Utak pora szíkföld sara
kék hajnalok gyöngyharmata

Hold utdvarát söpörgető
forgószelet sodorgató
homok-világ Homok-haza

Emlőd öled horpad-dagad
tulajdon kölyked megtagad

selyemtüll fátylat lengető
sajgó csontot melengető
tűzzel-faggyal keresztelő

Szúr-vág a szél akár a kés
száraz vihar homokverés

vércsét galambot röptető
hörgőt tüdőt kiköptető

Aszály eső köd zúzmara
te hívsz haza te szívsz haza

Horpad-dagad emlőd öled
Hol van hazám Tekívüled

Két vállamig fölér a gaz
hagynálak itt belém szakadsz

Napod kié? éjed kié?
magzatvető méhed kié?

Akácgyökér kormos falak
szétpergő gyöngy zöld réz-salak

csatok paták törött cserép
veszett csaták pörös cserék

mind fölfalod mind elnyeled
Mi lesz velünk mi lesz veled

Rakosgatok félig vakon
bronztű sisak üres flakon

lókoponya lúd mellcsontja
törött mondat kettőspontja

ami lenn volt itt van felül
mind az egész összevegyül

kő nyílhegyek kengyelvasak
töltényhüvely tejes tasak

kondor szakáll mongol redő
türk állkapocs trák fejtető

sváb hetede rác harmada
egybeszakad jász szarmata
birodalom és gyarmata

gót hun görög bolgár kabar
tót kun török alán avar

örmény oláh tatár zsidó
meghódított és hódító

itt fortyog a fél kontinens
minden csontunk ambivalens

és örvénylik és kavarog
magyarok? vagy nem magyarok?

kell rá hitel? van rá hitel?
ki dönti el? mi dönti el?

szöghaj? sasorr? szálkás bajusz?
ítélj ha mersz dönts hát ha tudsz

Bécs bal felől jobbról Bizánc
szánlak, Tiborc - Nagyúr, te szánsz?

Körös körül kigyúlt egek
mivé lettem hová legyek

Mi vagy te föld Homok-hazám
katlan? huta? kohó? kazán?

napod kié? éjed kié?
magzatvesztő méhed kié?

ki volt előbb ki jött utóbb
melyik konok földönfutód?

kié a nyűg? kié a konc?
ki az akit szívedre vonsz?

a telepest? az itt honost?
a fegyverest? az ostorost?

Válasz nincsen csak állapot
krumplit kapálj tarts állatot

kerék inog tengely törik
mindig a védtelent ölik

mindegy: morogsz rísz vagy kacagsz
gürcölj míg csak belészakadsz

fát vágj befűts füvet kaszálj
Köd zúzmara elő aszály

Múlt hantja jövő torlasza
Szíkföld-haza Homok-haza

gyertyám leég előbb-utóbb
fiad vagyok? földönfutód?

rád-rádlelek elvesztelek
arcomba új makacs szeled

kérdőre von nekem szegül
megvallat könyörtelenül

s én csak hebegek dadogok
dűlőiden elindulok

lesvén ahogy göröngyeid
fölisszák Isten könnyeit







HŐBŐL, FÉNYBŐL


Hőből fényből a hűs ködig
eljutván végső tűntödig
léted leegyszerűsödik

Elmúlnak idők és terek
nem vagy se felnőtt sem gyerek
fölösleged mind szétpereg

Voltál valaha csecsszopó
leszel - ha leszel - ősz apó
s elrejt a föld
belep a hó







ISTEN SZALMASZÁLÁN

Az idén 90 éves Kiss Tamásnak, első mesteremnek


Gömbölyű szivárvány
egykoron valék -
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.

Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.

Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?

Tán ha egyszer
- nemsokára? -
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.

Gömbre írt szivárvány -
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.










KERT - /részlet/


"ó, kert, leigázott, emberi
szívből kisarjadó növények
szelíd országa, parányi haszon
lelőhelye, szegénység címere.
ó, kert, te mindenből-egy-kevés,
ó, kert, aggodalom ünnepe,
kímélet végigtérdelt temploma,
ó, kert, gyerekkori emlékek
erdeje, kavargó nyugalom
élő ágya, ne légy menedék!"







KENDER ALATT KIS EMBER


Égig érő nagy kender,
alatta egy csöpp ember.

Leszól hozzá a kender:
,,Jó, hogy itt vagy, pöttöm vendég!
Biz én kacagni szeretnék,
csiklandozzál, csöpp ember!"

Annak ott lenn több sem kell,
szót fogad a csöpp ember,
s tíz ujjával ahol éri,
csiklandozza, bizseréli,
de rá se konyít a kender.

Fölsandít a csöpp ember:
,,Hé! A kedvem ne vedd el!
Mért nem kacagsz,
mért nem mulatsz, te kender?"

Vállát vonja a kender,
majd a magasból alászól:
,,Ha csak ott lenn kaparászol,
mit sem érzek, csöpp ember.
Hát jó hosszúra húzd ki magad,
s itt csiklandj a hónom alatt!"
Elcsügged a kis ember,
szót emelni nem is mer.

,,Mért hallgatsz, te csöpp ember?" -
tudakolja a kender.
Feleli a kis ember:
,,Bármekkora szemet tátok,
hónodig én el sem látok.
Félarasznyi termettel
hogy érném föl, te kender?"







KOVÁCS-MONDÓKA


Hétfőn hevítek,
kedden kokszot keverek,
szerdán szerelek,
csütörtökön csűrök-
csavarok,
pénteken patkolok,
szombaton szöget verek,
vasárnap
ebédig
egyfolytában
vaságyamon heverek.







KŐBŐL RAKOTT MESE


Kőország,
kővilág,
kőfákon
kő az ág,
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál.

Kővirág,
kőfelhő,
kővölgyben
kőpatak,
kőhegyen
kőerdő,
kővízben
kőhalak.

Vénséges
kőjuhász,
kőnyájra
ő vigyáz,
kőréten
kőjuhok,
fű is csak
kő jutott.

Kőégen
kő a nap -
kisbojtár
bújj elő,
ostorod
kapd elő,
s kő kövön
nem marad!







LENNÉK KISGYERMEK


Foganni könnyű. Világra jöttem,
suhogó kések között születtem,
s felnőttem én is, mint más dologra,
akár apám, s anyám: a gondra.
Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem -
arasznyi múltam el nem cserélem.
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.
Valami mégis megszakadt félbe.
Egy évig egyszer játszani kéne.
Szánkázni télben, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznye- ágon.
Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem hallod? Te kis esendő,
orcád ha sápadt, síró kiskendő,
játszani kellene! elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor,
teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk, két iker-alma,
játszani gyerünk! játszani! jól van!
,,Kis kacsa fürdik fekete tóban" -
Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
Zubogó vérem verése lassulj.
Pókok türelme segít ha láz van,
gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.

(Fohász)

Álmatlan arcon simulj ki, gyűrés,
ujjunk ne vágd le, sikító fűrész,
sátorozz sötétség! Jó álom jöjj el,
kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel.

Buda Ferenc: Lennék kisgyermek - Előadja Dinnyés József

Link








MADARAK



A mindenkori leszakadókért

Az idén 70 éves Kő Pálnak


Front űzte fellegek alatt
madarak húznak madarak
a szemem rajtuk megakad

E percben nem gondolkodom
se vesztemen se hasznomon
röptükben megkapaszkodom

Jó nézni őket madarak
szárnyukkal eget szántanak
szállván a fellegek alatt

Közülük egy most leszakad



Vonul a többi meg nem áll
elzsugorodva messze száll
nincs köztük az az egy madár

Mély kékre vált az ég színe
föl-földobog a Föld szíve
száll száll a csapat messzire

Közel az ég a Hold kerek
Szél susorog a lomb alatt
Dereng az éj a domb felett

Az az egy vajon hol maradt







MÁRCIUS


Hideg van,
csönd van.
Március tizenöt van.
Jácintok, tulipánok
lobognak, akár a
gyertyalángok.
Bizakodván levelet bont
a bodza.
Ma
ne gondolj semmi gonoszra,
szennyre, halálra, vérre.
Tárj ablakot,
húzd a függönyöd félre,
hisz
március tizenöt van.
Ötven és hatvan
között ballagva bár,
vagy te is szabad madár.
Bátran repülj hát -
befelé nincsen határ.
S figyelj,
fülelj: a gleccserek
olvadék vize mint csurog,
jégtömbök repedeznek,
hasad a holt burok,
morajlik, árad
minden folyó.
Ez itt a kezdet.
Jácintok, tulipánok -
lám, füstje sincs e lángnak.
Jeges, nyomasztó ájulat
vaspántja lepattan.
Március tizenöt van,
reménye tündököl
szóban, ütemben, rímben,
dalra gyújt minden szívben.
Ellene fognak össze
császárok, cárok,
tiprató hadaik nyomán
víz helyett sárral,
vérrel telik az árok.

Bokáig benne járok.

Hiába mégsem volt,
mégsincs hiába!

Háromszínű kokárda.

Százezer fekete dárda.

Foszforeszkál a fagyban
Petőfi koponyája.







MESSZEHORDÓ


Messzehordó sineken
a múlt időt cipelem.
Távolságok fénye nő,
de ellenáll a jövő,
s a fakuló ég alatt
hajszál-hitem fennakad.

Állok a sorsom fölött,
párázó ablak mögött
álmatlan, kék éjszaka.
Árnyékom lengő kasza.
Húsz évem elvágtatott,
lüktető sínen robog,
füst-függöny, korommező
kíséri mindkétfelől.
Árnyékom lengő kasza,
húsomban húsz év vasa,
kísér füst, szálló korom
s zöld part: a gyermekkorom.

Messzehordó síneken
messzi kattog a szívem.
Csüngenek imitt-amott
tövig égett csillagok.







MESSZIRE NYARGAL


Messzire nyargal a zivatar,
elröpül a szelek szárnyán.
Zeng a mező,pendül a dal,
fennen fénylik a szivárvány.







NAGYAPÁM




Nagyapámat sose láttam,
megelőzött a halálban.
Simaszőrű fehér kecske
s tarka malac legelészik
már felette.

Fejfája sincs, rég ellopták,
széthasítva tűzredobták.
Krumpli főtt a fejfa lángján,
repedt, rozsdás, ritkánfütött
bádogkályhán.

Néki ez az ágy: a végső.
Nékem ez az első lépcső
fölfelé, a tiszta napra,
nagyapámnál messzibbre és
magasabbra.

Az utódok szaporodnak -
lemaradnak a halottak.
Ritka köddé vált az emlék,
nem lelek sírt már seholsem,
bár keresnék,
és kihűlve alvad bennem
árnyéka, mint vér a sebben.

Mindegy most már. Hadd aludjék.
Ha siratnám, csak hazudnék.
Váljék teste puha röggé,
pihenjen és porladozzék
mindörökké.







NE REJTŐZZ EL...


Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rád csukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vad vízen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!







NÉGYEN UTAZNAK


Buszon ül Ádám,
Peti vonaton,
pattogtat Bálint
csacsifogaton.

Juliska nagy már,
s termete derék,
ha fölül, hát nyikoroghatsz,
taligakerék!







ŐSZ


Vasveretű, deres éjszakába
szürkül a nyár fénylő-szép szakálla,
szorgos szelek zilálgatják széjjel,
s telehintik vakrozsdával, vérrel.

Gazt égetek, szél hordja a füstjét,
a lángok közt pattognak a tüskék.
Tűzre vetett száraz bokor lobog,
ágai közt sziszegő csillagok.

Sápad a nyár sárga levelekkel,
vérzik az ősz vörös levelekkel.
Gyöngeujjú gyermek-fagy fehérlik.

Gyökér nyúl a halottak szívéig.







PANNA


Panna, hej, Panna
kiflit ha kapna,
abból egy fikarcnyi
morzsát se hagyna,
hisz neki oly csuda
étvágya támadt,
bekapna kettőt,
megenne hármat.

Panna, hej, Panna
labdát ha kapna,
vígan dobálná
föl a magasba,
még magasabbra,
5föl, föl a Napba,
míg Nappá válna
fönn az a labda.

Panna, hej, Panna
babát ha kapna,
hármat, sőt négyet is
karjára fogadna,
hordozná mindüket
ringatva, dalolva,
mintha csak igazi
kismama volna.







PESTEN ESIK A HÓ


Pesten esik a hó
Keringve kavarogva
A Dunán a habokra
Lelkük-vesztett romokra
Kivert ablakszemekre
Kékszájú emberekre
Csepelre és a Gyárra
A moccanatlan Várra
Tépett szélű sebeken
Dacoló üzemeken
Aszfaltra száradt véren
Megül halottfehéren
Hordja a szél a földön
Viszi a szél az égen
Pesten esik a hó
Nyílt sebre friss kötésnek
Pest talpig hófehérben







REND


Hazánk zúzott szívén a vér
hűlő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre
de nekünk nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!

A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.

Hazánk zúzott szívén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.







SZÁMVETÉS


Küszködve egy élethosszat,
láttam sok jót s néha rosszat,
lelket soha nem cseréltem,
mulasztás a legtöbb vétkem.







SZÓLÁSÉRT VALÓ ÉNEK


Uramisten, ügyelj reám,
mert érkezett nagy nyavalyám,
feljött napom pusztaságra,
jutottam rideg szállásra.

Elért az idő haragja,
fekete aszály évadja,
forgok sokféle próbákon,
vergődöm betonkarámban.

Anyám méhéből kivontál,
szólván néven szólítottál,
terhet rám bőséggel raktál,
gondból rakott fészket adtál.

Bujdostam szoros utakon,
ismeretlen földhátakon,
hosszában poros pusztáknak,
széltiben szikes mezőknek.

Homokszitáló szelekkel,
sófehér felhőfalakkal
hágtam a hegyek hátáig,
fatenyészet határáig.

Szavam fogytán gyéren szóltam,
gyarló voltomban némultam.
Hideg vassal száraz fába,
kezdettem én más munkába.

Haj, de erőm viaszfüstből,
valék vásári ezüstből.
Konok fámat kemény ékkel
szilánkokra zúztad széjjel.

Szánj meg, Uram, ügyeimben,
lakhassam ligeteidben,
szárnyad árnyékában rejts el,
tollaiddal Te fedezz el.

Fölépítsd puszta falaim,
újítsd romlott oszlopaim,
veszteg álló vizeimet,
indítsd meg énekeimet.

Halál porába ne fektess,
igaz utamra egyengess,
szegény rút szégyenfája,
ne legyek világ szajhája.

December hideg havában,
kilencszázhetvenháromban,
emez éneket szerzettem
szorongatott perceimben.







SZÜRKESZEMŰ


Szürkeszemű, szelíd este
ereszkedik a szivemre.
Szürkeszemű, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.

Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.

Ami jó volt, nagyon jó volt,
de sziveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó ...


Buda Ferenc - Szürkeszemű

Link








TIZENÖT-HÚSZÉVES HALOTTAK

1956 december 8 salgotarjan


Kiontott véreim!
Támadó tűz voltunk,
hűs halottak lettünk.
Hajnalló hitünkről
fegyverfogó kézzel
tanúságot tettünk.
Gyermeki karunkba
ereje gyülemlett
forró férfikornak,
csillagos oldalú,
tűzokádó tankok
felnőtté tiportak.
Golyóverte testünk
lankadó lankái
holt anyaggá hűlnek,
gránátot markoló
kimarjult karjaink
jéggé merevülnek.
Sebeink nyitottak,
nyirkos kövön fekszünk,
mostmár nem verekszünk.
Égő, túlvilági
benzines palackok
lángjánál melegszünk.







TÚL A FALON


Eső szemerkél túl a falon,
zörög a zárt ajtón, ablakokon.
Házamba húzódván, mint a csiga,
alszom csak, nem álmodom.

Nem szólok, semmit nem gondolok.
Zenél az ereszcsatorna, én hallgatok.
Magamra vékony mészhártyát vonok.
Beforr a száj, a torok.

Nincs remény bennem, nincs félelem,
múltamat, jövőmet elfeledem.
Túl a falon sír földem-vizem.
Kering a bolygó velem.

Két öklöm támasztja homlokomat,
szürke homály a szívemre nő.
Kopog, veri az ablakomat
kontinentális eső.

Elsüllyed éjbe az alkonyat,
a piros, a zöld feketére rohad,
tűnik a fény, enyészik a nyom,
föld-ég fekete ott túl a falon,

nyugszik lenn együtt a lárva s a mag.
Többé hogy ne lássam holtjaidat,
tükrös jég alá zárkózz be, folyó.
Takarj be, temess be, hó.







ÜZENETTÖRLÉS


Megéred még ha megéred
kormos keserű alkony száll tekintetedre
a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
aláaknázzák terveidet
keresztülhúzzák számításaidat
kormos keserű alkony
ha megéred
a tárgyak alakok arcok körvonalai
elkenődnek
napvilágnál is homályban tapogatózva
matatsz beszűkült tered vasrácsai között
egy hang egy szín egy név át-átsuhan
de benned nem hágy nyomot
kormos keserű alkony
kit érdekel ugyan kit érdekel
ha kormos ha keserű
szeretteidnek teher vagy már csak teher
ha megéred
hasznot hát többé ne húzz s ne várj
javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
óvakodva hogy sebet magadon s másokon
ne ejts ha lehet
köszönj el a fáktól
az égtől a rögöktől
a rigóktól
egy név egy szó egy szín
még átdereng

üzenettörlés

OK







VONATOK


A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
lunk. Utunk - örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.







A VÉTKEIM HATALMASAK


A vétkeim hatalmasak,
ezért csücsülök itt benn,
s nem szabadulhatok, hacsak
jövő csütörtökig nem.

Veszélyes verseim hamar
ügyészi kézbe mentek,
s megtettek miattuk magyar
hazámban idegennek.

Most itt ülök a zár alatt
és néznék ki a napra,
ha őröm, e hitvány alak
kitekinteni hagyna.

De mindezért csak köszönet!
Kutya legyek, ha félek,
hogy nem nyújt senki majd kezet
ily börtöntölteléknek.


/A vers fanyar iróniával kevert hangnemben örökíti meg szerzőjének ,,börtönviselt" létét, annak ,,következményeit/







ZÖLD ÁG


Zöld ág,
boróka ága,
készülj halálra,
készülj a télre
január jegére,
tűkristály-tömegére.
Zöld ág,
boróka ága,
tekints az égre.
Szív lüktet valahol.
Árva nyúl nyomán kóbor eb
lohol,
szimatol,
szaglász a vérnyomon.
Vassodronykötél nehezül
két szárnyamon.
Zöld ág,
borókaág,
belédkapott a láng,
zárt ajtón-ablakon át is
érzem a füstöd szagát.
Szárnyon szállani?
Merre?
Hová?
Fát vágok begyújtani,
itt a tél nemsoká.
Készülj hát te is reá:
a télre,
a deres ködre,
fagy-börtönödre,
a tűidet belepő zúzmarára,
zöld ág, boróka ága,
ó, lelkem ifjúsága.











 
 
0 komment , kategória:  Buda Ferenc  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.01 2020. Február 2020.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 20 db bejegyzés
e év: 44 db bejegyzés
Összes: 3885 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1154
  • e Hét: 4695
  • e Hónap: 37031
  • e Év: 116250
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.