Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csokonai Vitéz Mihály költészete
  2020-03-03 22:30:24, kedd
 
 








CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY KÖLTÉSZETE




Csokonai Vitéz Mihály (1773. november 17.- 1805. január 28.) a magyar irodalom egyik legjelentősebb költője.

Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született, édesapja Csokonai Vitéz József seborvos, református főiskolai tanár, édesanyja Diószegi Sára.
Csokonai Vitéz Mihály szülővárosában végezte tanulmányait, majd ezek befejeztével - fiatal kora ellenére - a költészet professzorának nevezték ki.

Csokonai Vitéz Mihály szerelmi lírája a magyar irodalom egyik remeke. Vajda Juliannához, Lillához, írt versei a mai napig a kötelező memoriterek közé tartoznak. A versek tartalmát még megerősíti az is, hogy Csokonai és Lilla szerelme nem lehetett teljes, ugyanis Lilla apja, a költő háta mögött, máshoz adta feleségül leányát. Csokonainak azonban egész életében Lilla marad a múzsája, és Lilla sem feledte el a költőt. Halálos ágyán Csokonai egyik hozzá írt versét idézte, és a tőle kapott gyűrűt húzta újára. Sírkövére is ez a név került: Lilla.

Csokonai Vitéz Mihály - méltatlanul - ma sem foglalja el azt a helyet, amit megérdemel... Rendkívüli költő / író volt, - kivételes műveltséggel, sokoldalú tájékozottsággal és még mennyiségre is sokat írt. (Versek, prózai művek magyarul - latinul, műfordítások stb.)
Sokat küszködött, szenvedett, szerelmében boldogtalan volt - ennek ellenére alapvetően "vidám fickó volt". Javíthatatlan reménykedő, mérhetetlen fantáziával bíró és ábrándképek csodálatos leírója volt a magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa.

Kitartóan próbálkozott művei kiadatásával, de csak gyér ismertséget ért el.








Csokonai Vitéz Mihály összes költeményei

Link


Link







AJÁNLÓ CSÓK


Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók:
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.

Ha téged én, galambom,
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötvenennyi csókkal!







AZ ALVÓ LILLA FELETT


Nyúgodj csendességgel
Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
Álom s Ámor hál;

Mindkettő szemedre
Rózsaláncot fűz;
Nyugodj csak kedvedre.
Nyugodj, drága szűz!

Szép virágszálocska
Mind terűlj alá!
Híves árnyékocska,
Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
Tiszta csergeteg!
Jőjjetek: jutalmát
Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
Gyenge szárnnyal fújj;

Sőt ha tudsz, lelkébe
Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
Majd felserken... Csitt!







AZ ÁLOM


Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom nem is haszontalan, ha az
álmodozások ostromolják a sírhalmokat.
Préd. 3 : 19, 20, 21.


Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lekünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Ápolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.







AZ ÁRVÍZ


Terhesedvén az ég felhős oszlopai,
Szakadoznak s széjjel válnak nyílásai.
Rohanva omolnak az atmosférai
Függő tengereknek eláradt habjai.

Minthogy a Jupiter szaggató mennyköve
Vastag alkotmányán keményeket löve,
Azonban a szelek csatája is jöve,
Bömböl a szomszéd hegy fellegtartó töve.

A sebes patakok a víztől áradnak,
Sikoltó habjai hánykódva dagadnak,
Amely akadályok elébe akadnak,
Lerohanásától mind öszveszakadnak.

Bár amely nép a hegy hajlásait lakta,
Töltésit a duzzadt víz elibe rakta,
Mégis mindent öszvetördelt édes lakta
Főldén a mérgesen dúló katarakta.

Kiveszi gyökerét a magos cserfának,
Melyek az erősség oszlopin állának,
Görgetvén lefelé a hegy oldalának,
Nékivitte a már úszkáló csordának.

A barmokat szörnyű örvényibe nyeli,
A feldúlt házakat hátára emeli,
A kies téreket mélyen bévőlgyeli,
Lésznek mindenféle prédáival teli.

Csak azért oszolnak széjjel a fellegek,
Hogy a színt megadván gyászszínű szőnyegek,
Lássák a sok veszélyt a megborzadt egek;
Ah! ennek láttára még jobban remegek.







A BOLDOGSÁG


Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.

Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?







BÚCSÚVÉTEL


Vitéz

Mégyek már. Engedd meg, kedves kincsem,
Hogy megváló csókom szádra hintsem.
Jaj be fájlalom,
Kedves angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni,
El kell menni.

Lilla

Akkor indúlsz hát el, csalfa lélek!
Amidőn már én csak néked élek?
Bírod szívemet
S itt hagysz engemet:
Ah, nem érdemel meg egy íly hívet
A te szíved.

Vitéz

Szívemet ne vádold, jól esmérted,
Most is hév tüzekkel ég ez érted. -
A sors kísztet el
Vas törvényivel:
Ámde semmi tőled el nem választ,
Adj jobb választ.

Lilla

Minden válasz erre megy ki nálom,
Hogy, ha elmégy, nyugtom nem találom.
Hát, ha hívem vagy,
Mellettem maradj,
Kőlcsönös részt vévén víg napomban
S bánatomban.

Vitéz

Err' az útra is csak érted mégyek,
Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek;
Mert egy nyomban jár
A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen olyan nedves
Érte, kedves!

Lilla

Megnyugszom; mert tiszta szíved látom,
Hordjon a szerencse, hű barátom!
És e csók maga
Légyen záloga,
Hogy szerelmem néked felfogadtam,
Általadtam.

Vitéz

Kérlek, míg öledbe visszatérek...

Lilla

Értem - Én is tőled mást nem kérek.

Vitéz

Angyalom, szeress!

Lilla

Kincsem, meg ne vess!

Együtt

Mert lelkem csupán tetőled éled.
Isten véled!










DOROTTYA, VAGYIS A DÁMÁK DIADALMA A FÁRSÁNGON (1798) - Részletek


Az én szerzeményemnek interesszéje áll a nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolásában s ifjainknak és leányainknak csintalan, sőt sokszor pajzán múlatságaiknak megbűntetésében.

(Előbeszéd)


A vénség béverte púderral hajait,
Kitördelte kettőn kívűl a fogait:
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.

(Első könyv)


"Uraim! az urak magyarnak tartanák
Magokat: de ki tót, ki német, ki hanák.
Mért nem táncol magyart az ánglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módja?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.

(Második könyv)







EGY ELEVEN RÓZSÁHOZ




Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, ollyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére,
Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
Képeden büszkélkedett.

Hófejér tekintetednek
Hajnalán nyílásba jött


Rózsaszálacskák ferednek
Tiszta téjhabok között:

Szűz melyed fehér ölére
Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa leszel,
Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra teszel,
Hogyha van tövisked is!

Rózsa! engedd, hadd heverjek
Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
Fészket én, rideg madár.







EGY KESERGŐ MAGYAR

A mohácsi nótára


Minden vígasság tőlem eltávozott,
Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megcsalatkozott,
Nincsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! elvesztetek,
Nem múlatok véletek;
Az öröm s a víg élet
Keserű ürömmé lett.

Életemet sok ezer gond terheli,
Lelkem a búk között eped,
Bús szívem, bánatokkal lévén teli,
Már ezer ízekre reped.
Óh, keserves bánatok!
Világra ti hoztatok;
A bú nevelt engemet,
Sírba is a bú temet.







EGY TULIPÁNTHOZ


A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:
Te vagy orvosa sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
Lobogó hajnali tűz;
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek csókjaidért.

1793







AZ ELMÁTRÓNÁSODOTT DÓRIS


Dóris! míg úgy virágzottál,
Mint egy májusi szép fa,
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú hajára.

Én is, más is szaggathattunk
Rólad friss virágokat,
Árnyékod alatt szíhattunk
Újító balzsamokat.

De virág-hullta szépséged
Hozván már gyümőlcsöket,
Kerűlünk, óh Dóris, téged
S álomtalan csőszödet.

Már most csak az ő számára
Kell neked virítani;
Kacsi! a más almájára
Számot sem kell tartani.

A szűz s mátróna a szemnek
Vét más-más tekintetet.
Tavasz van a szerelemnek,
Hideg ősz a tisztelet.

Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már komoly virtusodra
Bőlcs fázással ügyelünk.

Sovány lelkem titulussal
Bé kell érni néked már.
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgyebár?

Az a boldog kor eszébe
Asszonyságodnak jut-é,
Midőn ledér szerelmébe
Oly sok ifjú tégeté?

Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!

Már bút terem barázdáján
Asszonyságod homloka,
Már karcsú nyakad símáján
Hasat ereszt a toka.

Már, ahol domború voltál,
Lapos vagy és négyszegű:
Olyan állásra hajoltál,
Mint a bőgő-hegedű.

Már cédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egy pár narancsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már.

Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj, akit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.

Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nékem is roskadt erőmmel
Szivem meggémberedett.

Régi langom ellocsolta
Cipris pajzán gyermeke,
Virgonc kedvem elgázolta,
Csak füstöl szövétneke.

Elmém is, mely hajdanában
Az égnek tág boltjain
Átlövellt egy minutában
A Pégazus szárnyain.

Lassodik, s hogy megjárhassa
A szomszédság vőlgyeit,
Mankót fog és megolvassa
Minden tippenéseit.

Most is, hogy tréfás versembe
Játszhatnak még húrjaim,
Az, hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.

Sőt, Dóriskám! ha nem volna
Párod, úgy áldjon az ég
Szívem szívedhez hajolna,
S megifjodnám egyszer még.







ELSŐ SZERELEMÉRZÉS


Ifjúságom reggelében
Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
Lepke-módra repkedett.

Ha belső részem hevítni
Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegtől
Eltikkadt tetemeim:
A vőlgymetsző csergetegtől
Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek
Semmi enyhítője nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
Az árnyéktól tüzelek.

A hűvös Etéziáknak
Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
Szárnya alá sietek;
De e belső gyúladásnak
Tűzén nem enyhíthetek.

Sőt gyakran a hóba fekszem
Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
Éri edzőhelveit.

Eddig éltem tavasszára
Mennykőt az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
Ah Lilla, kellő alak!
Ah! csak azólta van bennem,
Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin tőled
Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt felőled,
Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
Hogy gyógyítson engemet.







AZ ELSZÁNT SZERETŐ


Semmivé kell lennem!
A nemlétel hív.
Gémberedj meg bennem,
Roncsolt szív!
Jobb, hogy a dögférgek
Szétmarcongjanak,
Mint e belső mérgek
Rágjanak.
Óh, miért születtem!
Vagy miért szerettem!
Vagy mért élek!
Jaj, fuss a szépektől,
Mint a tigrisektől,
Jámbor lélek!
Én is egyszer képzésemnek
Meghódoltam,
Két hihető szemnek
Rabja voltam.

Válj bennem epévé,
Hajdan édes hang!
Gyúlj pokol tüzévé,
Kedvelt lang.
S akiért így élem
Bús világom még,
Vágd ki együtt vélem,
Bosszús ég!
Mért kívánjak élni?
Élni s nem remélni? -
Hogy búm nőjjön? -
Nem! - s ha halni mégyek:
Hogy magam ne légyek,
Ő is jőjjön!
Hogy ott csalfa praktikáját
Kitruccoljam
És hitszegő száját -
Megcsókoljam.







AZ ELTÁVOZÁS


Távol vagy tetőled,
Óh életem reménye!
Óh Lilla, főldi angyal,
Távol vagyok tetőled!

Elhagytalak, galambom,
El - s ah! talán örökre;
Miólta oly sok édes
Csókok között utólszor
Búcsút vevék tetőled,
Ím, vissza én se mentem,
Te is hiába vártál.

De bezzeg aki Lillát
Elhagyta - ah, ha látnád, -
Elhagyta ám magát is!
El - s ah, talán örökre.







AZ EMBERISÉG S A SZERETET


Felfogadtam száz-meg-százszor,
Nem fogok szeretni másszor;
Felfogadtam, semmi lyány
Rabbilincsre már nem hány.

Azt mondám, bolond is voltam,
Hogy szerelmekhez hajoltam:
Azt is mondám, mind bolond,
Aki rólok le nem mond.

Felfogadtam, hogy míg élek,
Egy asszonnyal sem beszélek;
S bár Heléna volna is,
Még sem kapnék rajta is.

Gyűlölöm minden nemével,
Bájoló tekintetével,
Gyűlölöm! - Mind csalfa kép,
S még talán csalfább, ha szép.

Felfogadtam mindenekre,
Rá se nézek őkemekre;
Mert mind vesztembe kerűl. -
Meg is álltam emberűl.

Jaj, de fojtó únalommal
Bánat szálla rám egynyommal,
S a szerelmes kény helyett
Gyűlölség foglalt helyet.

A barátság s kedv megszűnék,
Tréfa, nyájasság eltűnék;
Csak setétes gondolat
Vont körűltem gőzfalat.

Csak rettentő képzelések,
Csak kegyetlen érezések
Ostromolták lelkemet,
Úgy gyötörtek engemet.

Semmi virtust nem kerestem;
Embergyűlölésbe estem,
S már egészen ellepe
Lelkestől a sárepe.

Már az elmém is tompúla;
És csak - csak kevésbe múla,
Hogy fejembe nem lövék. -
Mégis elmémhez jövék.

Légyen hálá! észrevettem,
Hogy bolondgombákat ettem.
S felkiálték: "Grácia!
Megbocsáss, szép Cipria!"

Jertek, óh angyal-személyek,
Hogy megint, mint ember, éljek!
Elvetettem pisztolom -
Szép orcátok csókolom.

Véletek hát szívet váltok,
Szép embernék, s így kiáltok:
"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"







AZ ESKÜVÉS


Esküszöm, szép Lilla! hidd el,
Hogy miólta kellemiddel
Megkötöztél engemet,
Már azólta semmi szűznek,
Semmi nyílnak, semmi tűznek
Nem nyitom meg szívemet.

Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
Kösd le szíved, angyalom!

Esküszöm hószín kezedre,
Rózsaszádra, tűzszemedre,
Hogy te léssz csak kedvesem.
Esküszöm, hogy míg csak élek,
Más szerelmet nem cserélek;
Vagy Lilim, vagy - senki sem.







AZ ESTVE


A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.







AZ ESTVÉHEZ


Csendes este! légy tanúja,
Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
Lilla szép nevén.
Lágy árnyékkal
Szőjj be engemet
S e tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
Tiszta harmatot:
Mert elfogytak
Régi könnyeim,
Úgy rámrogytak
Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
Szánna engemet.
Így vesződöm, míg leélem
Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
Ők szerelmesen.
Én aggódom:
Hát mit is tegyek?
Nincs más módom,
Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
Várt halálomat.
Mert fájdalmam
Többre, többre nő,
És nyúgalmam
Senkitől se jő.
Lilla is midőn eszembe
Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
Gyenge kínomat.
Inkább áztasd
Szűz szemed te is
És dupláztasd
Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
Szép halál nekem.







AZ ESZTENDŐ NÉGY SZAKASZA


Tavasz virít, s száz rózsa nő
Orcádnak Édenében,
S szemed kerűletében
Május mosolygó napja jő.

Nyár van nekem, s halálra fő
Szívem tüzes hevében,
Mert Ámor ég egében,
S caniculát tett benne ő.

Ősz űl setét orcámba, és
Sok búja fellegével
Özönnyi könnyzáporral és

Tél szállt fagyos jegével
Szívedbe, s abba semmi rés
Nem ég Ámor tüzével.







ÉDES KESERŰSÉG


Óh, Cipria terhes igája!
Hogy kell magam adnom, alája!
Nyakamat vas lánca keríti,
Szívem siralomba meríti.

Nem nyughatom és csak epesztem,
Magamat sírásnak eresztem,
Éjjel szememet le se zárván,
Siratom balsorsomat árván,

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
Hogy enyészvén a nap, az égnek
Tetején súgári nem égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem kebelembe peregvén,
Mint gerlice párja tavasszal,
Nyögök, ah! sok ezernyi panasszal.

Egek! óh, egyedűl tireátok
Kérést panaszolva bocsátok:
Jaj! enyhítsétek emésztő
Tüzemet, mert már megemészt ő.

Szánjátok, egek, nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat,
Enyhítsetek állapotomban;
Én tömjént gyújtok azomban.

Te pedig, kegyes angyali lélek!
Ki miatt bús életet élek,
Nézz e szívbéli sebemre,
Tőlts balzsamot árva fejemre.

Nézz erre galambi szemekkel:
Jobban gyógyítol ezekkel,
Jobban egy gerlicecsókkal,
Mint minden sebrevalókkal.

Ah, mézzel elegy keserűség!
Kínnal teljes gyönyörűség!
Óh, Cipria édes igája,
Hogy kell nyakam adnom alája!







AZ ÉJNEK ISTENEIHEZ


Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
Te ott a fél felhő megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.

Te is, főldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörűlő szíveddel,
A hűség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemről beszélni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhintő istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
Testvéresen szendergenek:

Kűldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
Halvány, bágyadt és hű legyen,
És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Mélységéről vallást tegyen.

Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
Előmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
Visszaigézi nyugtomat.







AZ ÉN POÉZISEM TERMÉSZETE


Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melytől lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Midőn azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon repűl,
Réműlve jár, alél, elhűl
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
Bőgettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezgő lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szellő,
S szárnyán egy nárdust lehellő
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkből e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.







AZ ÉN VAGYONOM


Ugyan tehát mit érsz azzal,
S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
Az epesztő fösvénység,
Gyötör csalárd ragyogványja,
S titkon öl a szegénység.

Te a felsőbbek udvarát
Éhen és szomjan lesed,
A nagyok záros pitvarát
Szívszakadva keresed.

Melyben azoknak lábait
Örvendezve csókolod
S ezzel hiánosságait
Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba
S másoknak rabja lenni,
Csak hogy szabad légyen sorba
A több rabokkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
Ruháidra varratod,
Szolgaságod szép jeleit
Azokon fitogtatod.

Végre fellengős palotát
Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
Az öt világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
Sok grádicsra emeled,
Tőle készűlt palotádat
Még magad is tiszteled.

De légyen ez a szerencse,
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse.
Becsesb az én sajátom.

Egy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködésemet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
Ha rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
A szép napot tisztelem
S a csendes etéziákkal
Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok
S kevélykedve a Salamon
Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
Lelkem feléleszthetik,
Ezt a gazdagok borai,
Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészett,
Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
Édesíti énekem!







FÖLDI RÓZSA


Nyílj ki, nyájasan mosolygó
Rózsabimbó, nyílj ki már,
Nyílj ki: a hajnalba bolygó
Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge
Bársonyos palástot ád.

Óh, miként fog díszesedni
Véled e parányi kert!
Óh, hogy óhajtják leszedni
Rólad ezt a drága szert!

Hadd szakasszalak le, édes
Rózsaszál, szép vagy te már.
Hej, ha meglát, hány negédes,
Hány mosolygó lyányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
Büszke fűzőjét terád,
Főldi doktor szép Julissa
Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal
Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal
Kedvesebb illatja közt!

Akkor a szép rózsafának
Bimbaját árnyékba vedd
S benne nőtt kis Rózsijának
Képit új rózsákba szedd.

Gráciák úgy szállanak le
Zőld levélkéidre ma
S kedvezőn mosolyganak le
Onnan a kis Rózsira.

Így piros orcád egészen
Gyenge orcájára nő,
S Rózsi élő rózsa lészen,
Majd ha a világra jő.

Rózsa lészen ő magába,
Drága Rózsa, drága kincs,
Minthogy íly szép kert sorába
Semmi hitvány dudva nincs.

Drága Rózsaszálba lelte
Életét e Rózsaszál.
Főldi nedvesség nevelte,
Mindenik jó karba áll.

Rózsa színű Júliánna,
Itt van egy szép rózsa hát,
Vedd örömmel s várd utána
A parányi Rózsikát.

E virágot szép öledbe
Vedd be, és míg abba lész,
Híved is jussék eszedbe,
Hogy köszöntésedre kész.

Én, hacsak csalatkozással
Fébus el nem áltat ám,
Rózsival s vígasztalással
Bátorítlak, szép madám!

És ha majd jövendölésem
Bételik szüret felé,
Vígadásom s tisztelésem
Bőv jutalmat nyerhet-é?

Ah, elég jutalma lészen
Tisztelő szívemnek az,
Az, ha látom majd egészen,
Hogy proféciám igaz.

És ha egyrészt tiszta szívem
Abb' az inneplésbe vész,
Melybe két valódi hívem
Kőlcsönös vígságba lész,

Majd talám nagy korra érvén
A parányi Rózsi is,
S rózsa színével megérvén
Gyenge elmécskéje is,

Majd ha a negyvent megélem,
Mint öreg poéta már,
S majd ha kedves anyja vélem
Akkor a negyvenbe jár,

Elbeszélvén Rózsijának
Hajdani proféciám:
Rózsi a proféciának
Vígadozni fog talám.

S rózsa színekkel virúlván,
Gyenge szája lánggal ég,
S csókokat rak rám, pirúlván,
Két fagyos kezemre még.







GRÓF ERDŐDYNÉ Ő NAGYSÁGÁHOZ


Tudom, midőn síránkoztál
Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
Elhervadt teteminek,

Tudom, midőn mély kínodban
Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
A tanú-falak megett.

A sír, mely a bú szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta
A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.

Maga a természet, melyet
Oly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa helyett
Gyászban kezdett sínleni.

A nap bánta, hogy súgárral
Nem kösztönthet tégedet;
A hold búsúlt, hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.

A fülemülék zengették
Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
Darabolt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,
És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
Nem zengett egyéb, csak "óh!"

Kertedben elhervadoztak
A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
Te pedig kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
Ápolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
Törőlgették könnyedet;

Ámor a fejét búvában
Balra hajtá s piszege;
Füstőlgött Hymen markában
Lefordúlt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
A sírig zsibongtanak
A fájdalmak gyászleplekben,
S mind feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
Sűrű sohajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
Kettőzvén bánatidat.

Én akkor Lillát sirattam,
Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúlt várak omlása,
A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a Lilla nevét,
Csak a folyás, a félékeny
Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté bóltjából
Égre nyújtott karomat.

Lillát kerestem örökké:
De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A világ pusztává lett.

Kergettem a reménységet;
És ha olykor megjelent,
Nálam hagyta a kétséget
S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
Készűlő, ijjedt madár.

Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában
A napra heveredém,
S még reményem divatjában
A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,
Már az apró viola
És minden remény énértem
Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredten állék
Egy ledűlt boltozaton,
És mikor sorsom elválék
Rámjajdúlt a Balaton.

*

Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kényszerítésre
Délnek vettem útamat:

És hogy a zajgó világban
Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűnt kedvem esmére
És a kínzó szerelem.

De e temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
S innen a Dunába ért.

Itt, hol eldúlni próbáltam
Lillám emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés Lillánál,
S nálam boldogtalanabb!"

Ah! egy vén tőlgynek aljában
Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
Ah, mely sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem
Lillát és a bánatot!
De ő elfutott előlem,
Könnyezett és hallgatott.

Sőt azólta jobban vérzi
A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
Sietteti végemet.

A Horvátország partjától
Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúlt nyilától
Szívem nem menekhete.

Már a Tisza is sajnálja
Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
Siratni kezd engemet.

E kenyér sík óceánja,
Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
És susog kínjairól.

*

Már ugyan láthattam volna
Lillát több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
Önkényt a haldokló is?

Sőt oly vad gyönyörűséget
Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a kedves lélek
Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
Míg el nem zár a gyászbólt.

Múzsák, lankadó fejemre
Setét ciprust kössetek.
Hymen és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.

És te, a szelíd álomnak
Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
Kötéseit oldozd fel,

Hogy ama hűs nyoszolyában,
Melyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
Tagjaim nyúghassanak.

S ez az érző szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
Lilla mellyén szűnjön meg.

Te pedig, gyönyörű elme,
Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
Oly sokáig mardosa,

Kegyes grófné! ki hallgattad
Fülemülém jajjait;
S értek megaranyoztattad
Ciprusfámnak ágait,

Ha már amit Czinderydnek
Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
Eratóm tiszteletét,

Bocsáss meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
Megháborítja vele.







GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC Ő EXELLENCIÁJÁHOZ


Nagy lélek! te, aki fényt hintesz
A homály vak rejtekibe
S életadó szemekkel intesz
A nem-létel bús vőlgyibe;

Te, kinek sok százan esmérjük
Magunk között jótétedet:
Hogy kívánhat'd, hogy ne dícsérjük
Vagy a napot, vagy tégedet?

Én ugyan, ki parancsolásod
Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a te pártfogásod
Előbeszélni nem merem;

De e violák kilehellik,
Ki e törpe versek magok,
Hogy a te fényedtől díszellik
Új életek, színek, szagok.

Rajtok képed lefestve látszik
Hálákönnyem cseppjeibe,
Mint midőn sok apró nap játszik
A harmatok friss gyöngyibe.

Nézd, nézd, ama kisded pacsirta
Hogy kél fel a göröngy alól,
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta,
De most repűl s vidúlva szól.

Most már maga alatt szemléli
A pornak írígy férgeit
S a napnak örömmel beszéli
Eláradott jótéteit.

Meleg fényed közt a jobb égben
Önnönmagával áldozik,
S eltűnvén a kék messziségben,
Érzéssé s hanggá változik.

Menj, kis madár, menj, szíhassad
A felsőbb abroncsok hevét,
Csakhogy vigyázz és elhallgassad
Gróf Széchényinek nagy nevét.







HABOZÁS


[Vitéz]

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Örömmel megválnék tőled, komor város,
Ha menésem az övével lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
Ha északra lakik már ő, én meg délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
Óh, iszonyú búcsúvétel,
Mely egy áldott szívtől vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Öszveütném sarkantyúmat, megindúlnék,
Még e város felé háttal sem forúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a szövetség s a szerelem,
Mely lángoló tűze által harcol velem.
Óh, milyen két szörnyű gond főz!
Egek! Lilla! Ah, melyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
Ha őtet is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egypár édes csókot kitől nyér énekem?
Ki bíztatja Múzsám édes mosolygással?
Ki önt belém lelket egy fél pillantással?
Árva Múzsa! árva író!
Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom itt ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Lillától szívem búcsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Lillát is el kell hagynom miattatok.
Lemondok a dicsőségről, bár szeretem,
Csakhogy ezen gyöngy kincsemet megvehetem.
Őérte megvetem mindazt,
Ami tőle különszakaszt.

Lilla

Hagyd itt, hívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegény Lillád s könnyez ezen.
Hagyd itt! Szívem kebeledben fog gyúladni,
A tiédnek az enyímben kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam.

Vitéz

Vedd el te is ezt éntőlem, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
Kellemes szűz!

Lilla

Ah, kedves hív!

Ketten

Ne félj: néked dobog e szív!







HALJUNK MEG


Mint a szőllő kebeléhez
Szorítja támaszait,
Vagy a bús szilfa mellyéhez
A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással
Eggyé olvadt csókjain
Félig alélva portyásznak
Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek
Én téged s te engemet,
Ha úgy szorítná, míg élek,
Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim
Úgy egyesűlhetnének,
S ajkaidról ajakaim
Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában
Úgy megvetném a nektárt,
A menny ambróziájában
Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában
Örömmel alélnék el,
S szádból e boldog órában
Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!
Már megy lelkem kifelé:
A halálban se váljunk meg,
Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat
Egymástól elszakasztja,
Bontván csendes álmainkat,
Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,
Hol elhúnyni találunk,
Egy zőld sírhalom magában
Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek
Egyesűlt lehellettel,
Csókok közt emelkedjenek
A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,
Hol örök élet hever,
Hol a mennyei tetőkre
Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára
Halhatatlan tavasz néz,
S örök fényt fest hűs aljára
Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,
S a szellők fuvallási
Tisztábbak, s jobban újítnak
A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről
A bús könnyek lehúllnak;
Ahol a vérzett szívekről
A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket
Örök láncok kerítik,
S egymással szerelmek őket
Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját
Megöleli végtére,
És Petrarca hív Lauráját
Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal
Néz Abelard hívére,
Helóízt jobb foganattal
Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -
Nézd, az ég már nyílva vár:
Jer, haljunk meg, én nem kések,
Óh, bárcsak ott volnánk már!







HÁLAÉNEK A VÉNUS OLTÁRÁNÁL


Ah, kedves szók!
Ah, édes csók!
Eget verek fejemmel.
Ah, áldott légy,
Több jót is tégy,
Cipris! beteg lelkemmel.

Szeretlek - óh,
Ez áldott szó
Mint hangzik a fülembe!
Ah, kedvel hát
S ambróziát
Tőlt Lilla mély sebembe.

Kegyes Cipris!
Még csókot is
Ragasztott ő orcámra,
S még többet hánt,
Pecsét gyanánt,
Az esküvés közt számra.

Hogy átkapcsolt,
Elhaltam volt
Szerelminek miatta,
És lelkem sem
Érezhettem,
Úgy lelkihez ragadta.

Általkapám,
S eltikkadt szám
Száján egyet cippantott:
Egyet sem szólt,
Csak rámhajólt
S egy lángolót pillantott. -

Ah, drága jók!
Ah, édes csók!
Nincs a nektár oly fínom,
Hagyd, óh Cipris!
Még többször is
Ezt a nektárt hagyd színom.

Ímé, e két
Szép gerlicét
Hozom neked, Citére!
Íly lángban fő
Mind a kettő
S csókot rak kis kincsére.










ÍZIS ÉS OZIRIS




Oziris szántásvetésre
Tanította meg népét,
Melyért jobbágyi a napban
Ábrázolták ki képét;

Ízis pedig, ki ővele
Volt népe jóltevője,
Hold lett, - a szegény munkásnak
Édes megenyhítője.

Mind a kettő hazájával
Annyiféle jót teve,
Hogy örök hálát érdemlett
Mindkettőnek a neve:

És amely óltáron tömjént
Ozirisnak égettek,
Azon a jó Ízisnek is
Tömjénnel kedveskedtek.

S ekként Oziris és Ízis,
Égyiptom két istene,
Az érdem útján a mennynek
Pitvaráig felmene.

Boldog pár! amely népének
Hasznáért így fáradott
S tisztelt emlékezetével
Bétőltött sok századot,

Mely nemcsak a tengeren túl
Vitte nevét Rómába,
Hanem ma is tiszteltetik
A bőlcsek templomába. -

Boldog pár! sokat kerestem
Párodat a világban,
S ím, mai nap feltaláltam
Mássod a Somogyságban.

Ozirisre ráesmértem
A napnak címeréről,
Ízisre meg Ozirisról
S mindkettőre nevéről.

De főképpen meg lehetett
Esmérnem mindeniket,
Hallván a hazával s néppel
Tett sok érdemeiket.

Megesmértem és az Ízis
Templomába bémentem,
Ha tán e szép istennének
Tetszenék komplimentem.

Már ma Ízis templomának
Nincs ugyan semmi nyoma,
De van a bőlcsek szívében
Ízisnek még temploma:

Ez az, mely egyaránt nézi
A személyt s az érdemet,
Ez az, mely papnak fel szokta
Venni mind a két nemet.

E templomba mentem én be,
Zengvén innepéneket;
S ímé-ímé, ott találom
A somogyi szépeket,

Kik rózsákkal koszorúzva,
Kiválasztott pompában,
Énekeltek a szépnemnek
Óltáránál sorjában.

Mézes szájokon angyali
Hanggal csengett az ének,
S néked, méltóságos grófné,
Örömmel inneplének.

Én is tehát, ki idvezlém
Előbb főispányomat,
Így rebegtetém nevekben
Gyengén rezgő lantomat: -

*

Ím, kegyelmes grófné! szemben
Lehetünk ismét veled,
Veled, aki a szépnemben
A koronát viseled.

Te zendíted meg nevedre
A másként néma lantot,
Az ég angyali képedre
Oly mosolygón pillantott.

Te vagy a hold, ki napunkkal
Újonnan feltetszettél,
S Ízis, ki Ozirisunkkal
Itt óltárt érdemlettél.

Te vagy, aki e megyének
Tűndökölsz határába,
Te vagy, akiért az ének
Felhat a menny várába.

Idvezlégy, szép istenasszon!
Újra zengem, idvezlégy!
S hogy jóvoltod elárasszon,
Kérünk, végig vélünk légy.

Úgyis most lettek Somogynak
Legtűndöklőbb napjai,
Mert, ím, soha meg nem fogynak
Fényt adó csillagjai.

Oziris szép Ízisével,
Lám, együtt fényeskedik,
A hold a nap feljöttével,
Lám, meg nem setétedik.

Sőt véle jár új fényjében
A Hesperus csillaga,
Mely hazánk setét egében
Bő súgárt hinthet maga.

Sőt feltetszett két új fényünk
E kellő plánétával,
Kiket nézünk már reményünk
Teleskópiumával.

Mindezeket te szerzetted,
Ég asszonya! minékünk,
Melyért is megérdemletted,
Hogy tiszteljen vidékünk.

Hálával is fogadjuk el
Egünkre-jövésedet,
E napot alig vártuk el,
Hogy láthassunk tégedet.

Alig vártuk el, s örvendünk
Már most, hogy köztünk ragyogsz,
Óh te, aki nemes rendünk
Brilliántja lenni fogsz.

Örvendjük, hogy bikkligetünk
Megnyert, óh szűz Diána!
Örvendjünk, hogy tisztelhetünk,
Festetics Juliána!

Ím azért mind lehajolván,
Fejet is hajtunk mélyen,
S nagyságos kezed csókolván,
Kiáltjuk: Grófnénk éljen!

1798. július 7.










A KESERÉDES


A rózsa szép virágszál,
De tüske szúrdal ágán.
Ha mézet ád is a méh,
Fúlánkja néha megcsíp.
A bor betőlt örömmel
S mámort okoz gyakorta.

Szép vagy te, Lilla, s édes, -
Vidít kegyes szerelmed;
De mennyi - ah, de mennyi
Kín is gyötör miattad!







KÉT SZERETŐ DALJA


Énekeljünk Cipriának,
Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
Tőrbe hányt.

Énekeljük felsegítő
Karjait
S a szerelmek lelkesítő
Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
Szíve ég?
Látom ellobbant szemedről,
Lángoló tekintetedről...
Már elég.

Hátha engem sírom árka
Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen.

Hű galambom! kőlcsönözzünk
Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
Csócsi hát!







A KÉTSZÍNŰSÉG


Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma
A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma:
Pedig ha skarlátja szádba ketté válik,
Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.
Gyakran a mennyei illatú epernek
Apró leveli közt kígyók is hevernek:
Ne higyj a hozzája csalogató partnak,
Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.

A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel,
Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
Egy ártalmas lelket fedező tetemek;
Sőt mit mondok? vagynak olyatén Judások,
Akiknek halálra árúl csókolások.

Oh, Jupiter! ha már a hamis arannak
Ily tiszta jelei s bizonysági vannak:
Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek
Testén ilyen jegyek miért nem hevernek?

Különben ki milyen portékákat árúl,
Azoknak jutalma mind magára hárúl.







LILLÁHOZ


Leányka! hű szerelmem
Tüzét miért kerűlöd?
Ne félj; ez a beteg szív
Dobog csupán tenéked:
Ez a te birtokodban
Nyög és imádja képed.

Leláncozott rabodtól
Ugyan miért remegsz hát?







LILLÁHOZ


A Kleist Rapszódiái közűl

Itt a tavasz, az ő enyhében
Elolvadt a hó és a jég;
A vizek kristály tűkörében
Magát meglátja már az ég.

A megszelídűlt levegőben
Lanyházó essők hullanak,
Melyek a cserén és mezőben
Új gyöngy gyanánt csillámlanak.

Minden pásztort örömre hoznak
A virágok illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
A halmokon bárányai.

A fű a rög alól kicsúszik,
Zőld koronát tol a fején;
Zefir, mint a habon, úgy úszik
A lágy vetések tetején.

Virágokból szövött ruháját
A tarka rét már hímezi,
Az ezüst csergetegek táját
A gyenge nád béprémezi.

Az erdőknek zőld éjjelében
Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a szellők mentében:
Ég, főld, tenger, mind mosolyog.

Ama siónál lyánykájával
Szunnyad a pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
Átölelte szerelmesen;

Lágy álom űlt szemek héjjára,
Lelkek egymás lelkébe jár:
A csalogány nyájas daljára
Szunnyadt el ez a boldog pár.

*

Ah, ha ebben a köz örömben,
Mely már elterjedt szerteszét,
Érezhetném én is mellyemben
Az öröm legkisebb neszét!

Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
Rég elhagyott már engemet,
Nincs oly tavasz, mely elszélessze
Holtig tartó keservemet.

Én csak a boldogtalanságnak
És kínnak fia vagyok már,
Csak úgy lesz vége ez aggságnak,
Ha a halál síromba zár.

Mert Lilla egy tavasz nyíltában
Éntőlem messze vettetett,
Akiért tudtam hajdanában
Becsűlni ezt az életet. -

Midőn akkorba mély sebemnek
Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
Széjjelfutott patakjait,

Óh fátum? hogy életem végéig
Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy cseppjéig
A véremnek kiömleni,

Hogy a hízelkedő hiszemben
Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a szerelemben
És holtra sírjam magamat? -

Hitetlen sors! ki jobbadára
Csak a bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
Futottál én előlem el:

A szerelem ugyan vállamra
Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
Még távolabb repűltél te.

Már én téged el nem érhetlek
Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek,
Hogy Lillámat bírhassam én.

*

Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
Tarthatsz te, Lilla! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
Megjutalmazni egy virtust.

A te bájoló kedvességed,
Mely a teremtés remeke,
S nemes lelked méltóztat téged
A királyok szerelmire;

És sok száz úr, ki pántlikával
És csillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed lángjával,
Párnak választna tégedet.

De ezek, akiken a módi,
A rang és bíbor fénylenek,
Alacsony szívűek, s valódi
Szerelmet ritkán érzenek.

Nékem nincs semmim, mely a szemnek
És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, s e szívemnek
Nemes indúlatja vagyon.

Van egy szívem, mely szerelmével
Még sohasem legyeskedett,
Egy szív, mely a világ kincsével
Fel nem cserélne tégedet.

*

Ám igérd azt, óh fátum! nékem,
Hogy én majd őnála nélkűl
Caesar leszek, királyi székem
Mind a két világ nyakán űl:

Az alávaló büszke lélek
Örűlhet, hogy íly sorsa jött;
Én ővele vígabban élek
A szalmás kalyibák között.

A szerelem fényes várakká
Csinálja a duttyánokat,
A tiszta forrást borpatakká,
Édenné a kopárokat. -

Hány kastélyt láttam díszeskedni,
Hány város pompája bájolt,
Miolta véled esmerkedni,
Óh szép Lilla, szerencsém volt!

A szépek ingerlő formája,
Mely másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá csinálja
Az erántad gyúlt meleget:

Mihelyt elmémben megvizsgállak,
Az ő tüzök bennem meghűl.
Én csak téged választanálak
A főld minden szépe közűl.

*

Óh, arany kor! melynek folytában
Az aranynak vak fényéről
Semmit se tudtak hajdanában,
Miért futsz a főld színiről?

Most már bizonnyal nyugtatnának
Lillám ölelő karjai. -
Óh, bárcsak visszahívhatnának
A rimánkodók szavai!

Ah! jőjj vissza! s akkor érettem
Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
Az én kedves barátom is. -

De nem hallgatsz szavamra éppen,
Óh fátum, már-már képzelem,
Hogy a szerencse laptaképpen
Játszik mindenha énvelem.

Te hallgass hát, te hallgass erre,
Óh halál! s vedd ki vámodat.
Mindenkor csak boldog emberre
Szórod öldöklő nyiladat?

Itt a mellyem, jer fegyvereddel
Nyisd meg elroncsolt szívemet,
Készen állok, éltemet vedd el;
A kín nem rémít engemet.

Amott, hol téged a döglesztő
Levegőn által szívni be,
A sírásóknál s az ijesztő
Temetők sötét gödribe,

Ott, hol az embert az emberrel
Fegyver élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jószerrel,
Ha végórám halasztgatod. -

S te Lilla! nyögj akkor, így szólván:
"Ah! én keserítettem meg!
Ő érettem szívből lángolván,
Szerelme kínja ölte meg!"







LILLÁHOZ TÁVOLLÉTEMBEN


Lilim! csoport öröm között
Tőltöm most éltemet.
Szívembe bú nem kőltözött,
Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.

A szent barátság csillaga
Egemre felderűlt,
A tiszta boldogság maga
Felkent fejemre űlt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én Lillám velem.

Ha nincs az én Lilim velem:
Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
Hogy a halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs Lili.

A szem, fül és egyéb tagok
Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélkűl magok
Gyarlón örűlnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.

Te bírod, óh tudod magad,
Szép Lilla! szívemet:
Azért te is helyette add
Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem,
Csak a tiédet add nekem.

De mit könyörgök íly nagyon
Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén':
Többé nem is terhellek én. -

Ha már enyím az, akié
Vagyok, szólj, Cipria!
Olyan szerencsés több van-é?
Van-é? s ha van, ki a'?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Nehány irígy - csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te erről senkinek,
Mi nem szólunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én téji versbe foglalom
Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
Hárfázni fog neked:
Í-gy kötnek öszve új csomók,
S mi lesz Lilim jutalma? - Csók!







A MAGÁNOSSÁGHOZ


Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!







A MEZEI GYÖNYÖRŰSÉGRŐL


Jertek a mezőt szemlélni
S azzal az örömmel élni,
Melyet érez csupán a bőlcs szív,
Jertek a boldog helyekre,
E szabad mezőségekre,
A napnak áldott világa hív.
Te pedig, Uram! szívünkbe,
Munkáid szemlélésünkbe
Egy mennyei hév örömet tőlts,
Hogy e vőlgyben járkálásunk,
A virág közt múlatásunk
Előtted kedves légyen és bőlcs,
Mely kedvesen illatozik,
Mely kedvesen játszadozik
A nyugati széltől, minden ág!
Szívünket mint mulattatja,
Ah miként csiklandoztatja!







MÉG EGYSZER LILLÁHOZ


Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta, tőled távol esvén,
Reményje füstbe szállt;
Holt álom űl zsibbadt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.







A MÉHEKHEZ


Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
Repkedvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És időjártával
Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára,
Az ő szép szájára
Vénus sokat tetézett.

Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz
Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész
Sehol, mint a tiétek.







MINDÉG KÖZEL VAN A HALÁL


De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
Sorra vagynak metszve Adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.










NOVEMBER


Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni:
Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
Bolond az, barátom, aki okos mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel!










AZ ŐSZ




Már a víg szüretnek örül minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen biztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristálya
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örül.
Melybe hordogatja a megért szölőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örül, de ótól kurjongat,
Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
Mégis sok hordókat tölt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg eső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden unalmat űzzünk el
Az új boron vidám beszélgetésünkkel.










A PILLANTÓ SZEMEK


Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;
Ne hányd oly hasgató pillantatokkal
Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe,
Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az ámorok, miként rajmódra dongnak
Kökény szemed körűl?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
Ki vesztemen örűl.

Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepűle
És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába -
Halld csak, - mint tombol ott.







A POÉTA GYÖNYÖRKÖDÉSE


Ugyan tehát mit érsz azzal,
S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
Nincs étele s itala.

Te a királyok udvarát
Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
Szívszakadva keresed.

A kevélyeknek lábait
Örvendezve csókolod,
S ezzel hiánosságait
Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba,
Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
A több kopókkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
Azokon fitogatod.

A gazdag paszamántokkal
Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
Tartozunk becsűlleni.

Azért fellengős palotát
Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
A más világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
Sok grádicsra emeled,
S tőled készűlt palotádat
Még magad is tiszteled. -

De légyen ez a szerencse,
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse,
(S menti is, amint látom.)

Egy helyhez nem kötelezem
Én gyönyörködéseimet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
Mely rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
S kevélységgel a Salamon
Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
Lelkesíti énekem!







A REGGELRŐL


Már alélva pislog szép fénye azoknak
Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
Az estve még félig bimbó virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
A kies vőlgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
Oltárára hint le a hajnal harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.










A REMÉNYHEZ


Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez - Képregény

Link








SZERELMES FOGADÁS


Mért epeszted bánatokkal
Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod
Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón öllelek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél
Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos
Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.







A SZERENCSE VÁLTOZÓ


Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon tarka golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
S páva módra fénylő szárnyára emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
Nála hízelkedjen a bőségnek sz*rva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled;
Azért repűl veled az ég tetejére,
Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.
Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki,
Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,
Bátor szívvel vonjad fére magad tőle.
Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,
Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
Az ártatlanságnak béfed szent palástja.
Ez az a conductor, amelyre mennyköve
Mindig haszontalan ropogással löve.
Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,
Melyre minden bombit hasztalan lövelle.







SZERETTEM...


Szerettem! Szerettem!
De ha elvesztettem,
Ki lángom taplója volt:
Ámorok! fogjátok,
Ihol a fáklyátok:
Ennek lángja már elholt.







A SZÉPEK SZÉPE




Ti élet édesét lehellő leányok!
A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az én szépembe egy summába látok.

Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!

Állj ki, irígy, találj mocskot tagjaiba;
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely részét hibásnak lelitek,
Hibáztok, - a szépet rútnak képzelitek.
Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek
Ezen remekébe a bőlcs természetnek.
De óh, e remekben én egy hibát látok,
Amelyről ti éppen nem gondolkozátok,
Hogy ámbár a pazar természet bő keze
Minden szépségeket ez egyre hímeze,
Mégis e remekben az a nagy csonkúlás,
Hogy ővele is köz a végső elmúlás.

Isten! hát csak azért mívelsz ily remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal
Minden szépségeket eltörőlj azonnal?
Hová teszed akkor ily dicső mívedet,
Amilyet még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok.

Ha pedig őnéki több élet adatott,
Szóljon sírom felett csak egy fél szózatot,
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemeim között lángot vetnek.










TARTÓZKODÓ KÉRELEM


A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

1803







TAVASZ


Az egész világ feléledt
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy Vitéz nem örvend.

Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedül csak én kesergek.

Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Jácintok illatoznak,
Tulipánok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedven a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
Lili nem virít ölemben?







A TENGERI HÁBORÚ


Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
Elzárván a setét felhők szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
A tenger sikóltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
Az égnek mind a két sarkait megrázza.
A darab felhők közt dübögve dörömböl,
A megrendűlt tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek;
Most a hajót olyan magosra feltolják,
Hogy már az árbocfák a holdat korholják:

Majd köztök a hajó oly mélységekbe csúszik,
Hogy a Perzefoné feje felett úszik.
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
Kötésit a dühös habok öszvetörik.
Az eget verdesi a jajszó századja,
Melyre az a választ mennykövesen adja.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle, a kék rettegéssel,
A sárga félelem- s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
Szörnyebbekké tévén e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
Némelyik csak piheg, nem bírván magával.

Azalatt lobbannak a szörnyű villámok,
A rettentő tüzek húllnak, nincsen számok.
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
Verődnek a habok egymáshoz ezeren.

Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjeltekint várán,
Hát látja a szörnyű pusztúlást határán
Néki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
S megdorgálván őket s dühös vezérjeket,
Jól megegyengeti őket tridensével;
Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájas színnel felűl szekerébe,
Triton és nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja,
S a felduzzadt habok hátait simítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
S hízelkedve urok lábához borúlnak. -

Szakadoz a felhők setétes kárpitja,
Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhőkből kiderítvén fényét,
Édesen bíztatja a vizek örvényét.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
A kiderűlt egek már teljes fényt vésznek,
S megmutatja a nap a fellegek megett
Az égnek a főldet s a főldnek az eget. -

Így beszélte végig, újítván félelmét,
Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lucskos vala a ruhája,
Ábrázatján űlt még a halál formája,
S kétségbeesését csak az enyhítette,
Hogy kincsét elvesztvén magát megmenthette.
Írtózva tekintett még egyszer útjára,
Megrázkódott s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa árnyékában,
E magános sziget fövenyes partjában
Boldog szegénységben éled világodat,
Áldott csendességgel várod halálodat;
Melyet én aggódó gond közt siettetek
S a tenger rémítő habjain kergetek. -
Jámbor öreg! milyen érzékenyen veszem
E kenyérkét tőled, melyet sírva eszem.
Mely nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
A zűrzavart kívűl látván kalyibádon.
És bár sokat érő kincseim vesztek el:
Nem kereskedem már s innen nem megyek el.

Így szólott a kalmár, s a halász kezeit
Megfogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Melyre a bőlcs öreg ekképpen felele:
Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kincsed öszvegyűjtögetted,
Ha rettegtél s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
Volt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha csendességünk nincs?
Mit ér az elégség nélkűl akármi kincs?

Bolondság! - Az ember kevéssel megéri,
Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a majmoknak legkevélyebb fajja
Szívével az egész világát felfalja.
(S meg nem elégedvén minden állatokkal,
Még embertársát is bírni vágy azokkal.)
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
Mihelyt a kevélység válik fő törvénnyé,
S mihelyt a fagy ellen készített ruhára
Arany mívnek is kell hágni utóljára. -
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
Gályádon sokféle portékát találtál.
Melyért te nem szántál szorúlni deszkára,
Az emberek pedig koldústarisznyára.

Mondd meg nékem: volt-é egy megkülönbözött
Szükséges portéka annyi áruk között,
Mely nélkűl az ember boldog nem lehetne,
Ha amennyi szükség, csak annyit szeretne?
Volt-é száz közűl egy?...Vállat vonítsz, látom:
Egyenességed becsűlöm, barátom!
Ah! megérdemli ez, hogy barátod legyek,
S elődbe egy szíves tanácsot is tegyek. -
A haboktól maradt még annyi jószágod,
Hogy abból boldogúl élheted világod:
Élj magadnak már most s tulajdon házadnak,
Hazádnak munkálkodj és embertársadnak.
Ha én e csekélyből vígan elélhetek,
S még a gazdaggal is, látod, jól tehetek:
Mért nem élhetnél te a többől, mint egy bőlcs?
Csak haszontalanra s rosszra sohase kőlts.
Sohasem jóltévőbb a dús, mint a szegény;
Csakhogy többet adhat, mint a szegény legény.
Néha még többet tesz a nyomorúlt körűl,
Ha rajta egy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet egy kis kenyér s egy vígasztaló szó,
Mint a gazdag kézből nyújtott panaszos jó.
Boldog lehetsz tehát; csak jó ember legyél,
Vígan s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. -

E szókra a kalmár szemét felemelte,
Térdére két könnyet ejtett s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
Elvesztett kincsemet tebenned fellelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
Holtig barátomnak tartalak tégedet. -
Ekkor kezet fogtak szíves csókolással,
S még aznap a parton maradtak egymással.
A halász búsabban vált meg kunyhójától
Másnap, mint a kalmár Neptún országától.







TÉL


Elérkeztél hát, óh didergő december,
Mert decembert vett rá minden okos ember.
Mormoló szelei a hideg északnak
A ház ereszére jégcsapokat raknak.
A vizekre, ámbár a vízi istenek
Haragusznak, márvány hídat építenek.
A sík mezőségen hóhalmok épűlnek,
Bár tavasszal vízzé válnak s öszvedűlnek.
Elmegy a víg hajnalt köszöntő pacsirta,
Melynek köszöntőjét a Teremtő írta.
Sötét üregibe a mély barlangoknak
Búvóhelyt keresnek a vadak magoknak.
A farkas, a róka együtt hébe-hóba
Az erdőre mennek együtt prédálóba.
A bagoly a fagyos fa hideg odvában
Keservesen huhog szűntelen búvában.
A varjak, e télnek madari, a tornak
Örűlvén, mihozzánk a városba forrnak.
Az ember a Bakhus innepét szenteli,
Kulacs az óldalán, tokajival teli.
Így, noha truccára a kegyetlen télnek,
Az emberek öröm s nyájasság közt élnek.







A TIHANYI EKHÓHOZ




Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.







AZ UTOLSÓ SZERENCSÉTLENSÉG


Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!

Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?

Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!






VÉNUSI HARC


Van egy harc, amelyben az ellenség deli
Ifjak ellen titkos fegyverét emeli,
Titkos fegyverét, mert Márs, a hadak atyja,
Vért ontó szablyáját ebben nem forgatja;
Méregben feresztett nyilak nem repdesnek
Itt, de a vitézek mégis sebbe esnek;
A vérpatakoknak bár nem hallik zajja,
A nyögdécselőknek egekig hat jajja;
Sőt maga Cupidó rózsás ágyon forog,
Igéző nézéssel kevélyen vigyorog,
S mosolygó grácia sétálgatván körűl,
E deli vitézek seregének örűl.
Mégis szemeikből a terhes felhőnek
Vizéhez hasonló könnyforrások nőnek.
Csudálatos harc ez, ugyan az embernek
Szívébe micsodás élű pallost vernek?
Vénus ez, akinek szeme szivárványa
A szívbe halálos mérgű nyilat hánya;
Vénus az, aki, míg vitézeit nézi,
Égő szemeivel halálra igézi.
Aki, míg csókjai harmatját öntözi,
A vitézt rablánccal titkon megkötözi.
Úgy van, kik a szíren szavára megállnak,
A tenger elnyelő örvényébe szállnak;
Míg Sámsont Délila álommal kínálja,
A gyilkos kéz alvó szemeit kivájja.







A VIDÁM TERMÉSZETŰ POÉTA


Sírhalmok! Gyász temető kertek
Melyek örökös setétség
S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
Ti bús melankóliának
Setétes vőlgyei!
Hol szomorú múzsájának
Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
Még az élőben is meghal.
Füle csak csendességet hall,
A semmitől írtódzik szeme,
A ciprus a hold fényjénél
Árnyékát mutatja.
Egy sírból kitántorgott szél
Bágyadtan mozgatja.

Szörnyű környék! melyhez a lélek,
Fantáziáin repűlve,
Irtódzással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj bátor
Bús lantú Youngoddal:
Isten hozzád, gyászos sátor!
Komor ángulusoddal.

Mások irtóztató énekkel
Bőgessék bús obojjokat
És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
Kerítse szürke Hesperis
Gőzölgő fejeket:
Én nem óhajtom egyszer is
Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú
Kösse felkent fejemet,
Melynek színe nem szomorú,
S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb Múzsáknak,
A mosolygó Gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű ujjai,
Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Olyak, mint szépem szemei.
Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje
Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
Lelkesíti húromat.
Míg leng az estvéli szellő
Szárnyán egy nektárt lehellő
Rózsában a kis szerelmek megszállnak
És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas ideit
Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
S énekünknek végső bágyadt szózatja
Az andalgó vidéket elaltatja.







VISSZAJÖVETEL AZ ALFÖLDRŐL


Hálá, hálá az egeknek!
Végre már megnyughatom,
Hogy a tiszai téreknek
Levegőjét szíhatom.

Minden főld ugyan hazája
A jó embernek: való!
De mégis születte tája
Mindennél előbbvaló.

Bár hazánk áldott ölétől
Az okosság elragad:
De annak édes nevétől
A jó szív mégis dagad.

Másutt is bőven valának
Jó napjaim s uraim:
De csak fűltek a hazának
Szent tüzétől csontjaim.

A boldogság kelletén is
Űltem, mint egy retecen,
Hogy nem szemlélhettem én is
Kedves füstöd, Debrecen!

Túlnan a magyar hazának
Végéről útra kelek,
S jöttem, amerre szívának
A hazúl fuvó szelek.

Sok volt a baj s a törődés,
Mely alatt erőm rogyott,
De az édesb képzelődés
Felejtette Somogyot.

Általkeltem a Dunának
Szőkén zajgó habjain
S a Kecskemét pusztájának
Széllel bélelt szirtjain.

A Tiszának sík partjára
Kiszállván a csónakon
Áldást mondván Dáciára,
Indúltam a lovakon.

Indúltam, mert úgy képzettem
Már mostanság magamat,
Hogy már a jó főldre tettem
Jó főldön nőtt lábamat.

Egészséggel, szép határa
A Tisza mellékinek,
Hol vígan símúl nyakára
A főldi a főldinek.

Úgy is lett, megláttam végre
Azt az áldott Karcagot,
Hol a kún a szép térségre
Halmoz sok száz asztagot.

Itt hosszas törődésemnek
Egy kis pihenése lett,
Vívén egy jó emberemnek
Házához a tisztelet;

Akit régi jótétéért
Lelkem mindég tisztele,
S mostani szivességéért
Tégyen jól az ég vele.

Kibe idegen színesség
Még úgy be nem kőltözött,
Hogy a szép magyar szívesség
Eltűnjön a szók között.

Mert ma sok is a szállóhoz
Holmi üres kompliment,
S fogjunk osztán a zokszóhoz,
Ha vendég uram kiment.

De engem olyhoz vezérle
A nyúgalmat szerző ég,
Kinek szavain fejérle
A magyar őszinteség.

Varróm ez: a szíves Varró
Kit bármi jó verselő,
Bármi festő és hímvarró
Jól nem adhatna elő.

Elég, hogy kik az országba
Tiszta szívet kérdenek,
Csak Karcagra a Kúnságba
Varró úrhoz jőjjenek.

Mert ki e kis tartományba
Keresztűlmenni talál,
Közemberbe, kapitányba
Termés kún szívet talál.

Éljenek ősök portáin
Soká az íly emberek,
Kiknek íly híres és fájin
Mind szívek, mind kenyerek.

Köszönöm a nyugvó szállást,
Tisztelt Varróm! köszönöm!
S hogy áldjam Karcagújszállást,
Ez is egy új ösztönöm.

1800. máj. 9.







ZSUGORI URAM


Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.















 
 
0 komment , kategória:  Csokonai Vitéz Mihály  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.09 2020. Október 2020.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 225 db bejegyzés
Összes: 3962 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1025
  • e Hét: 6273
  • e Hónap: 34464
  • e Év: 535148
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.