Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Bálintffy Etelka versei
  2020-02-06 16:45:48, csütörtök
 
 







BÁLINTFFY ETELKA VERSEI


Bálintffy Etelka teljes nevén Rózsaági Antalné Bálintffy Etelka, (Borosjenő, Arad megye 1844. március 24. - Zilah, Szilágy megye 1906. január 28. pesti költőnő, művésznevén Hajnalka.

Tizenöt éves korában közölte első költeményét a Pesti Hölgydivatlap /Az első ibolya/. A szépirodalmi lapokban számos novellája, cikke, verse jelent meg. Az 1860-as és 1870-es években különösen a női közönségnek volt kedvelt írója. Ő volt az első, aki Pesten szalonját megnyitotta az írók és művészek számára. Házának vendége volt többek között Deák Ferenc, Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Toldy Ferenc és a Nemzeti Színház sok jeles személyisége. Mikor id. Alexandre Dumas leányával, Marie-val Pesten járt, náluk szállt meg és ünnepi estélyen ismerkedett meg a hazai íróvilág képviselőivel.


Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek







AZT KÉRDEZED...


Azt kérdezed, hogyha olykor
Érzelmeim dalba zengem,
Hogy mi az, mi dalra késztet,
Minő ihlet száll meg engem?
Nem a virág, nem a madár,
Nem a csillag ragyogása,
A te arcod, a te szemed,
A te ajkad mosolygása,
Az lelkesít dalra engem.

És ha olykor magányomban,
Szívem boldogságot érez,
Hogy mért zengem dalba azt is,
Ó, ne kérdezz, ó, ne kérdezz.
Mert nem a vágy, hogy nevemet
Az utókor emlegesse,
Hanem az, hogy felszárnyalva
Lelkem lelked ölelhesse,
Az lelkesít dalra engem.


Bálintffy Etelka: Azt kérdezed... /Videó/

Link








BETEG VAGYOK...


Beteg vagyok, és ismét, ismét,
Mindig e szó van ajkamon,
A keserű üröm pohárt hát
Egy cseppig ki kell hajtanom.

Szenvednem kell ott, ahol máskor
Számomra csak gyönyör terem;
Ahol az élet kétszer oly szép,
Szenvednem kell itt kebleden.

A sors talán már megsokalta,
Hogy boldogságom végtelen;
Mert jönnek hozzám sötét árnyak,
És azt suttogják szüntelen,

Hogy menjek vélök fel az égbe,
Mert ott fájdalmam véget ér.
Oh, hisz nekem az öröklétnél
Most itt egy perc is többet ér!

Oh, volt idő, hogy halni vágytam,
Hogy menni vágytam innen el;
De akkor nem jött senki értem,
Ki elvitt volna oda fel...

S ha most, midőn itt minden percem,
Egy véghetetlen üdvösség,
Ha most kellene sírba szállnom,
Minő gúny volna tőled, ég!







BOLDOG VAGYOK...


Boldog vagyok, boldogabb a rózsa
Bársony szirma nem lehet talán,
Mikor a nap sugarába fürdik,
S harmat reszket szomjas ajakán.

Boldog vagyok, mint a játszi gyermek,
Ki utat vesztve, tévelgve mén,
S végre ott van, végre ott pihen meg,
Édesanyja érző kebelén.

Boldog vagyok, mint a kis madárka,
Aki fényes korlátok közül
Szabadulva az egész vidéket
Most előszer repkedi körül.

Boldog vagyok, aminő csupáncsak
Egyedül az érző szív lehet,
Amidőn már itt a földön élvez
Minden üdvet, minden örömet.

Boldog vagyok - ah, de mit beszélek!
Kimondani nincsen arra szó!
Hallgat az ajk, amidőn a szívnek
Legédesebb álma lesz való!







BORUS NAPOKBAN


Oh, minő bús, elborult napok, órák,
Nincs egy kicsinyke fény.
Elhágy a hit, a szeretet világa,
És elhágy a remény.
Múltamban nincs, mi földerítné lelkem,
Jelenben szenvedek.
Jövőmre, oh, e bús, sötét napokra
Gondolni sem merek.

Elszáll szivemből lassan minden élet
És minden kis meleg.
Ha még soká ily elhagyatva élek,
Már ifjan agg leszek.
Ajkamra nem száll egy derűlt mosolygás,
Arcomra felleg ül.
Mi fáj, mi bánt? Nem kérdi senki tőlem,
Szenvedek egyedül.

Oh, egy ily hosszu, sötét, kínos éjjel,
Míg felderül a reg,
Reá hajolva kis, beteg fiamra,
Be sokszor könnyezek.
Ha elhagyott már isten, ember engem,
Ha elhagyott az ég;
A perc, ahol majd minden véget érjen,
Oh, soká lesz-e még?







ELMÚLT A NYÁR...


Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz...
És messze még a kikelet.
Oh, de én most nem rettegem
Úgy, mint egykor, a zord telet.

Nem rettegem, hogy jő a tél
S unalmával a hosszu est,
Midőn kint fúj, bömböl a szél,
S ablakomra virágot fest.

Nem félek, hogy nem lesz virág,
Nem lesz madár, csillag, sugár,
Hogy a télnek hideg szele
Meleg, de szűk szobámba zár.

Lesz virágom: édes ajkad,
Mosolygásod lesz a sugár,
Szíved meleg dobogása
A bokorba a kis madár.

Édes csókod lesz a csillag,
Mely az égről gyorsan lefut,
S véletlenül, úgy futtába
Éppen az én ajkamra jut.

Ah - mondod -, de egy hiányzik
Ragyogó nap az égbolton.
Az is meglesz: ragyogni fog
Boldogságtól az én arcom!


Bálintffy Etelka: Elmúlt a nyár... /Videó/

Link








AZ ÉN SZERELMEM...


Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.

Az én szerelmem nem az égető nap,
Melytől meggyúl a lég...
Az én szerelmem igaz, szent, magasztos
S örök, miként az ég!










FELTÁMADUNK! (egy hitszónoklat után)


Feltámadunk, e szép igéret
Hangzik fülembe untalan.
A síron túl is van hát élet,
A szenvedés ott sem ér véget,
Ha itt a szív boldogtalan.

Megsemmisülni! hogy vigasztalt -
Elporlani, mit hord a lég...
Nem gondolkodni soha többé,
Pihenni békén mindörökké,
Mint lámpa fénye, mely kiég.

Elmúlni, mint a virágillat,
Mint harmatcsepp a levelen.
Mint a sohaj, mely messze szállott,
Mint csillag, amely már lehullott,
S fel nem támadni sohasem.

És most te jősz, s égő ajkadról
Szavad viharként mennydörög -
Oh ember! kinek hivatása
A fájó szív vigasztalása,
Mért mondod, hogy a lét örök?







KEDVESEMNEK


Ha volna ajkad mindenik szava,
Egy égi karnak édes szózata;
Mily édes dal! - sohajtanám talán,
De nem merengnék rajt` oly édesen,
Mint így ajkadnak mindenik szaván.

Tekinteted, ha volna napsugár,
Mely a világot gyújtogatni jár,


Megbámulnám talán e fényözönt,
De annyi fénnyel nem borítna el,
Miként szemed, ha édesen köszönt.

Ha volnál te a mindenség maga,
Mely lábaimhoz porba hullana;
Büszkévé tenne tán az uralom,
De oly boldoggá soha - sohasem,
Minővé tettél, édes angyalom!







MÉG TUDOK SZERETNI...


Még tudok szeretni, ez isteni szikra
Megvan még szívemben.
Még tudnék örülni, boldog lenni véled
Forró szerelemben.

Még tudok örülni virágnak, tavasznak,
Mely rám fényt árasztott;
Még tudok élvezni, hisz engem az élet
Még ki nem fárasztott.

Ifjú vagyok, szívem minden szépre, jóra
Fogékonyan dobog.
Van könnyem, mosolyom, sírni, mosolyogni
Én egyaránt tudok.

Vannak ábrándaim, s elringatják lelkem,
Elringatják mélyen...
De a valóságot hazug álomképért
Mindig elcserélem.

Lelkem ez a jobb rész, feltör a magasba,
De szívem lenn marad,
S azt súgja lázasan: "nem vagy más, csak ember,
Alázd meg magadat."

Oh te, aki ismersz, s kiért feláldoznám
Az egész világot,
Akinek szerelme fejlesztené szívem,
Mint nap a virágot,

Te elfordulsz tőlem, s amíg háborgatnak
Gyarló szenvedélyek,
Érezem fölöttem pusztító hatalmad,
S sír bennem a lélek.







MÉRT NE LENNÉK ÉN VÍG...


Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!

Mért ne lennék én víg, mért ne örülhetnék,
Hisz nem is volt régen, évek sem teltek még,
Mikor egy kis fűszál, a virágos lombok,
Vagy a párjok után búgó vad galambok
Dalra csábítottak.

Oh, te szép pusztai, vad pusztai élet!
Felmerül lelkemben még mostan is képed.
Azt a pusztaságot, mely elnyúlt az égig,
Játszodozó csermely hasította végig,
Nem bírom feledni.

Nem bírlak feledni, dalos kis madárkám,
Döngicsélő kis méh lenn a szőlő árkán,
Zöld vetések szélén pirosló virágok,
Sokszor gondolok én könnyezve reátok
Innen a távolból.

Pedig oh, mily nagyon, nagyon boldog lettem,
El is értem mindent, amit elérhettem,
Van boldog családom, s kis szerető gyermek
Játszi enyelgéssel, nyájasan ölel meg
Puha kis kezével!

S hogy mégis merengjek a nagy pusztaságon,
Ahol eltöltöttem első ifjuságom,
Ahol nem láttam mást, csak földet és eget,
Hogy ne feledjelek, alföldem, tégedet,
Soh' se hittem volna!







MINT A CSERMELY...


Mint a csermely, mely vidámon
Tova szökik völgyön, réten,
Hangos, játszi csevegéssel;
Olyan voltál, ifjú éltem.

Olyan voltál, mint a csermely,
Oly átlátszó, kristálytiszta,
Ah, de mint az, lefutottál,
S többé semmi nem hoz vissza.







NEM TART ÖRÖKKÉ SEMMI...


Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén,
Szeretni?! ah, mi édes, mint repes a kebel,
Ha e kicsiny szó bűvös varázsa futja el.
Úgy jő, miként a hajnal, piros színben ragyog,
S mint szivárvány az égen, megváltozik legott.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt,
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Vigasztaló csak az van, vigaszt csak ott lelünk,
Hogy az sem tart örökké, ha sírunk, szenvedünk.










PICINY FIAMNAK




Piciny fiamnak kék szeme van,
A másiknak sötét, bogár;
Ez játszi, vidám, mint a tavasz,
Az szenvedélyes, mint a nyár.

Emebben annyi szelídség van,
Amabban annyi dac, szeszély;
Ez engedelmes, mint az angyal,
Amaz parancsol, s mit se fél.



Ez szép, mert arca szende, bájos,
S mint galamb tolla, oly fehér;
Az, mert szemében annyi tűz van,
Arcában annyi ész, erély.

És nem tudom, hogy melyik drágább,
Hogy melyik kedvesebb nekem,
Csak azt tudom, hogy mind a kettőt
Oly végtelenül szeretem!







ÜT AZ ÓRA...


Üt az óra egyet... kettőt...
Kandallómban hamvad a tűz...
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;

Hófuvalmat hajt az útra,
Majd rohanva, kacagva hoz
Egy-egy hideg jégdarabot,
S odaveri ablakomhoz.

Mily félelmes, minő rémes
Lehet most ott künn a pusztán,
Midőn minden élő hang, mit
Egy-egy farkas ordítoz tán,

Mikor a hó egyformára
Borít utat, halmot, völgyet,
És a vihar vaskezével
Megráz házat, erdőt, tölgyet.

Kicsinyke ház tetejébe
Néha gyorsan bekap a szél;
Majd odafú ablakához,
S rémületes dolgot beszél.

Kicsinyke ház tűzhelyénél
Hogyha ülsz most, édesanyám,
És ha gyorsan perg a rokka,
Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?







IDÉZETEK


Az én szerelmem nem viharzó tenger,
Nem hajtja szenvedély.
Az én szerelmem nyugodt tónak képe
Oly csöndes, tiszta, mély.

/Kedvesemnek - AZ ÉN SZERELMEM/


Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén.

/Boldogság - NEM TART ÖRÖKKÉ SEMMI.../


Még tudok szeretni, ez isteni szikra
Megvan még szívemben.
Még tudnék örülni, boldog lenni véled
Forró szerelemben.

/Vallomás - MÉG TUDOK SZERETNI.../










 
 
0 komment , kategória:  Bálintffy Etelka  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.05 2020. Június 2020.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 132 db bejegyzés
Összes: 3947 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1028
  • e Hét: 12245
  • e Hónap: 10490
  • e Év: 282615
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.