Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Sango Villagren versei
  2020-01-30 13:30:12, csütörtök
 
 







SANGO VILLAGREN VERSEI







AMIT ÉRZEK


Ha tudnád mennyire szeretlek,
értenéd, hogy miért kergetek
beteg vágyakat,
hogy azzá váljak,
aki nem vagyok.

Bánt engem, ha bántalak,
Mikor olyannak látlak -
mint szomorú angyalt,
kit vadállat szaggat -
aki nem vagy.

Szíved beragyogja az egész lényedet,


Mégsem látja senki gyönyörű fényedet,
ha lelked könnyeket hullat,
s szemed fájdalmat mutat.
Amit nem érdemelsz.

Tiszta szívvel szeretsz, és viszont is szeretnek.
De ez nem mérhető ahhoz, ahogy én szeretlek.
Fagyban és hóban,
jobbnál is jobban.
Ahogy azt érdemled.







ÁLOMKÉP


A pirkadat órái
magányomba vonnak,
s emlékem morzsái
új álmokat fonnak.

Sétálok egy őszi tájon
hulló arany levelekkel,
hol kellemes, lanyha zápor
vegyül lassú, halk léptekkel.

Hirtelen fagyra vált a táj,
a záporból pelyhek lesznek.
A hideg szúrós, szinte fáj,
a színek fehérbe vesznek.

Elvakít e zord, zimankós világ,
a hidegtől ponttá húzom magam össze.
Elfagyott a fű, nem nyílik már virág,
várom, hogy testemet meleg fürössze.

Mert elszállnak az évek,
itt perc követ perceket.
Kellemes meleget érzek,
s csodálom a pelyheket.

Honnan ez a meleg érzés?
Horizontig ér a hó!
Fejemben számtalan kérdés.
Kergetőzik minden szó.

Meglátok egy alakot.
A hó foltokban olvad el
lába előtt a talajon,
ahogy virág sorvad el.

Nyomában izzadni kezd a jég,
tűzként emészti angyali báj,
a kibomló szelíd kedvesség.
Eloszlik a tél, s nyárra vált a táj.







CSILLAG LENNÉK


Ismét alkony csókol
csillagot az égre.
A hold csak nekik hódol,
mint már jó pár éve.
Ezer fénnyel tündökölnek,
varázsaik oly nagyok.
Ők egymásnak énekelnek,
én meg egyedül vagyok.

Irigykedem én is
e sok gyönyörű fényre,
egy-két csodát mégis
láthatnék már végre.
Lennék én csillag az égen,
mi oly fényesen ragyog.
Érezném, hogy fényben égek.
Oly egyedül vagyok.

Járnék én is éjszakákon
végtelen, bársonyos égre.
Járnék én is szédült táncot
ott, hol mennyei a béke.
Alkonyt várnék minden reggel,
s elkerülnének a bajok.
Köszöntnélek énekekkel
ott, hol boldog vagyok.







EGY SZOMORÚ ÉLET


A komor ember, ki semminek sem örül,
Sosem nevet, sötétség veszi körül.
Fojtogató érzés, kavargó mélység,
Könnyekkel teli állandó kétség.
Haldokló lélek, elszorult szív,
Mi gomolygó végtelen semmibe hív.
S te bódultan lépsz a vékony peremre,
Tiltakozó lelked belső hangját feledve.
Néma a nyelv és vakok a szemek,


Elhalók az érzések, süketek a fülek.
Nem érdekel már többé, ki vár téged vissza,
Lelked ezen túl a halál vizét issza.
Szétmarja tested, mérgezi szíved,
Fájdalmad ezután végsőkig kerget.
De kiléphetsz a fényre, nem kell, hogy most feladd,
Egy boldog szó, mosoly, vagy gondolat,
Ennyi elég, hogy megnyíljon egy ösvény,
Minek ereje a mennyekig felér!







EGY ÚT A JÖVŐ FELÉ


Fáj a gondok súlya,
hullámzik alattam a talaj.
Homályba olvad újra
minden, mit szívem akar.

Nem érzem, hogy a féltés
anyai karja fon körül.
Elmémben tombol ezernyi kérdés,
s szívem többé már nem örül.

Ég és föld közt lebegek.
A biztos és bizonytalan harca.
Eltűntek a fák, a hegyek,
S mosolyra nyílik a Halál ezer arca.







AZ ELHATÁROZÁS


Léptek zaja rázza az erdei utat,
Az ösvényen tekintetem utánad kutat.
Szaporodó légzésem visszhangzik a tájon,
S engedi, hogy üvöltésem hallhatóvá váljon.
Neved csendül, s tovaterjed a sötétlő éjben,
Majd ismét minden elnémul a kavargó mélyben...
Szaporázom lépteim, míg karnyújtásig érlek
S te megfordulva nekem rontasz, hiába is kérlek,
Térj magadhoz, légy önmagad, üvöltözöm neked,
S kérve-kérlek markolatról engedd le a kezed.

Nem hallod kérésem, nem figyelsz a szavamra,
Néma csendben emeled a kardod a magasba.
Nem akartam, hogy így legyen, hogy harcba szállj velem,
Újra és újra közöttünk csak szenvedés terem.
Miért nem szólítasz a nevemen, mint régen?
Miért kellett, hogy minden érzés ezzel érjen véget?
A szemedre emelem könnyező szemeimet,
S elborzadva szemlélem üres tekinteted.
Elszorult hangomon még utoljára kérlek,
De ha kell, készen állok meghalni is véled.

Kardom neked szegezve vetek véget harcodnak,
Fájó szívem könnycseppje koppan az arcodnak.
Könnyeimtől fuldokolva bocsánatod kérem,
Hisz saját öcsém vagy, húsom és vérem.
A kard pengéjén végigszalad a holdnak halvány fénye,
S várhatnám, hogy fröccsenjen a megbánásnak vére.
Elhaló nyögéssel lendületet kapva,
Markolok feszülten, görcsösen a kardba.
Felrántom az égbe, csörren a lánc rajta,
Még mindig nem fogsz szólni, nem vagy az a fajta.

Lendül a kard, majd süllyed a mélybe,
Pengéjét hirtelen mégsem mártom vérbe.
Szíved előtt kővé dermed pár centivel karom,
Halálod a kiút neked, én mégsem akarom.
Önző módon döföm a pengét a vállad fölött földbe,
Megtámasztom magam rajta teljesen rádőlve.
Remegő testem mélyéről zokogás tör elő,
Ahhoz, hogy megöljelek, nincsen lelki erőm.
Hisz nem számít, hogy milyen messze, s merre felé haladsz,
Az sem számít, miket tettél, mert testvérem maradsz...

egy anime ihlette







EMLÉKEK


Vöröslő alkony árnyaiban állva,
nézek magunkra, egy régi testvérpárra.
Fájdalom járja át meggyötört elmémet,
s szívembe hasítanak a régi emlékek.

Mikor még fiatalon gondtalanok voltunk,
boldogok, s nem tudtuk mit hoz a sorsunk.
Most ismét rád pillantok, kissé tán megvetlek,
már nyoma sincs benned a régi szeretetnek.

Emlékképek pörögnek előttem újra,
ismét érezhető a fájdalomnak súlya.
Az emlékekben rád meredek, szótlanul nézlek,
hallom társaink sóhaját, mi elfullad végleg...

A halvány port átfesti a karmazsin vér színe,
a sűrű éjben messze száll haláluknak híre.
Elönti a szívemet a düh és a gyűlölet,
úgy érzem, nem bocsájtom többé a bűnödet.

Már nem hallod a hangom, nem érted mit mondok,
s én dühösen, ordítva megszállódnak rontok.
Majd jéghideg acél koppan a hátamon,
s ridegen hasít belém a fájdalom.

Döbbenten nézek a vállam fölött hátra,
a szívem majd megszakad könnyeidet látva.
A fáradt nap nyugtával ezüstös hold kél,
s megszakad egy pillanatra e borzasztó kép.

Könnyeim peregnek arcomon sorba,
majd tompa koppanással hullanak a porba.
Véget ért az emlék, az alkonyig tartott,
szívemen már megszokott vérző sebet hagyott.
Megsirat minket a föld és az ég,
két elfeledett, magányos testvért.

Ezt a verset egy anime ihlette







ENNYIT ÉRT?


Annyi rég várt
szép emlék,
oly sok csodát
tárt elénk.
Gondterhes életünk
most kettéoszlik,
s minden szép emlékünk
semmivé foszlik.

S te támadsz csupán folyton
minden régi sebért,
mit te szaggattál önző módon,
s nem értettem miért...
Szemem homály fátyolából
lassan nyílik fényre.
Oly sok idő távlatából
tisztán látok végre.

Miért büntetsz, s hagysz bűnhődni
fájdalmad ólomsúlyáért?
Miért bántasz, s hagysz őrlődni
szíved gyarló múltjáért?
Hát ezt érdemlem tőled?
Csak ezt kaphatom vissza?
Fagyos, kínzó gyűlölet,
mi szívemet nyúzza.

Hisz minden nap ezt látom,


ezt mutatod felém.
Az élet fájó rémálom,
ezt táplálod belém.
Megvető pillantásod
a csontomig hatol,
gyűlöletes mozdulásod
mindent kipuhatol.

Mozdulok olykor
sajnálva, félve,
érzem elsodor,
úgy holtan, mint élve.
Minden régi emléknek
anyja szemrehányás.
Mindezek felének
én szenvedtem kárát.

Megveted ki "megbukott"
ki harcolt a jóért?
Azt, ki titkon kuncsorgott
minden kedves szóért?
S te mégis azt gondolod,
én löklek majd sírba,
de mégsem marad barátod,
ki érted imát sírna...







ÉBREDŐ VILÁG


Már ébredezik a lusta nap,
és bontja első sugarát,
az égbe nyújtózva szárnyra kap
és felém nyitja mosolyát.

Leváltja az égről a fáradt holdat,
és új erővel tovább ragyog.
Átöleli a sötétben megsorvadt
ében tájat, hol én is vagyok.

Lágyan cirógatja arcomat a szél
és rohannak velem a felhők,
a természet dalol, zeng, beszél,
majd ébred a város, felnyög.

Felszáll a füst, lendül a por,
s vad zaj ébred az emberrel.
Reng, üvölt a kocsisor,
és minket a szenny temet el.

Vad búgások, ricsaj csendül,
fültépő, harsány hangok.
Ordítás lesz most a csendből,
nyitnak a boltok, a bankok.

Amíg csendes volt a táj,
és csukott volt még minden szem,
s csukott volt még minden száj,
jobb volt minden, azt hiszem.







ÉN ÉS Ő


Én a földben,
Ő az égben.
Én a ködben,
Ő a fényben.
Én a holdban,
Ő a napban.
Én ebben,
Ő meg abban.
Én a fűben,
Ő a fában.
Én a zöldben,


Ő virágban.
Én a fagyos,
Ő a forró.
Én a farkas,
Ő a holló.
Én valóság,
Ő meg álom.
Én gyarlóan
Őt csodálom.







ÉG VELED!


A párnámon kihűlt könnyeim
hűsítik lázas arcomat.
Este belső ördögeim
ellen vívtam harcomat.

De miért, hogy egyedül?
Fájó álomból így ébredtem.
Szenvedtél, tudom kegyetlenül,
s tudom, hogy tudod, én is szenvedtem.

Hát eljött az éjjelt váltó
hűvös pirkadat fénye.
Magányomról tudom, látom
van már véleménye.

Még érzem illatod a szobában,
szemembe szöknek a könnyek.
Köszönteném a hajnalt korábban,
bár az elválás úgysem lenne könnyebb.

Karjaimat félve
testem köré fonom.
Remegek, érzem
újra sírni fogok.

Pokol most mi körbevesz,
kínzó, gyilkos csend.
Pusztít, megront, öl s elvesz,
nincs többé fent se lent.

Tán örökre elmentél
és nem láthatlak többé.
A magas égig emeltél,
s ott fent váltál köddé.







ÉN ITT LESZEK VELED!


Ha életed rémálom,
csak sötét, mély verem,
szólj nekem barátom...
Én itt leszek Veled!

Szerető karjaim nyújtom most feléd,
hogy támaszul szolgáljon Neked.
Ha beomlik a föld, ha rád szakad az ég,
Én akkor is, itt leszek Veled!

Ha gond nyomaszt, ha bú szorít,
s vigaszod már nem leled,
ha fájdalmad a mélybe taszít,
Én akkor is itt leszek Veled!

Ha az őrület peremén
porba hullik tested,
ha összeomlasz gyengén,
Én ott leszek Veled!

Ott leszek Veled,
mindig, hogyha kéred,
míg ajkad nevet,
s szükségemet érzed.

Szükségét annak,
hogy Veled legyek,
amíg rohannak,
szöknek a fellegek...

Míg tüdőm légre szomjazik,
s ereimben vér csorog.
Míg bennem erő lakozik,
Én segíteni fogok!

Ezt a verset a legjobb barátnőmnek írtam, Tyarának.







FEKETE JÖVŐ


Új ruhát öltött a jövő,
s millió lélek tovaszáll.
Hallom új életre törő,
szívszorító moraját.

Hogy az elmúlás vihara tépje meg,
majd vadul dobálja, vigye a szél
az életben megfáradt lelkemet,
és söpörjék könnyek a kárhozat felé.

Sehol sincs nyoma tűznek,
mégis fájdalomban ég a szoba.
Az emlék szálai ide fűznek,
hol kitárul magányom hona.

Új ruhát öltött a jövő,
s millió lélek tovaszáll.
Hallom új életre törő,
szívszorító moraját.







FŐNIX




Miközben a világot szennyezi a Gonoszság,
vannak, akik szakadatlan, kezeiket mossák.
Mint egy buzdító ár, a halálnak ad szelet,
ám átsüvölt nem tudván, holt és élő felett.
Tarthatatlan átsüvöltött, átszáguldott rajtam,
hisz még élve, erőtlenül én is porba hulltam.

Folyóknak, pataknak vize sűrűn csorgott.
Az éjszaka csendjében a hold is vérben forgott.
Kik örökkön, és bátran hűséget fogadtak,
azoknak is odafentről szenvedést adtak.
Ám a test erejének is a lélek adja ékét,
épp úgy, mint fáradt fának repedezett kérgét.

Mikor hagyjuk, hogy testünket fájdalom övezze,
Harcoljunk ellene, hogy lelkünket is kövezze.
Mert vannak, akik erősek, és felállnak újra,
mielőtt testük-lelkük ismét porba hullna.
Amiért a szív küzd, a lélek utat engedjen,
mert ki szenvedni nem akar, kétszer is szenvedjen!







GYILKOS CSEND


A magány pokla körülvesz,
halott világ dallama cseng,
s millió érzés néma lesz,
mert végtelen, gyilkos a csend.

Felnyitja ezer szemét az ég,
fényes pontok gyúlnak fent,
az ében sötétben rád köszön a vég,
mert végtelen, gyilkos a csend.

A kékezüst hold sugarában
elveszett a földi rend.
Az egyedüllét tudatában
végtelenül gyilkos a csend.







HAJLÉKTALANOK


Álmos, sötét ég alatt,
eső áztatta kövön,
lábak tömege haladt.
Éjjel csendes az öröm.

Az utcalámpák halvány fénye
világos színt lopott az éjbe.
Emberek szétfoszló lépte
beleolvad a köd lepte térbe.

Penész rágta sarkon, elhagyott
ember "féle" élt,
ki mindenkiben alkotott
egy saját véleményt.

Mellette nap mint nap
százan is elmennek.
Szánalom kevés, annyit kap,
ők más tájat keresnek.

Szemébe oly gyáván
senki ember nem néz,
de végtelen szánalmán
túllépni már nehéz.

Egyik arcon lenéző gúny,
másikon sajnálat rándul.
Lelküknek az igazi súly,
hogy szemük mindent elárul.

Megvető az élet velük,
azzal, ki mást érdemel.
Kiknek halált jelent telük,
minket mégsem érdekel.

Elfordulunk, hogyha látjuk
szűkölködni őket.
Megvetjük, s folyton bántunk
szegény könyörgőket.

Kiknek örök csapdája
egy ocsmány, koszos disznóól,
kiknek sorvad méltósága,
a vers most mégsem róluk szól.

Nem a mély nyomorban élő
léha hontalanról,
hanem vissza-visszatérő
erkölcsi nyomorunkról.

Érted már, hogy mi a lényeg?
Önző, fukar, beteg a szívünk.
Nem az utcán bolyongó lélek;
hanem HALOTT EMBERSÉGÜNK!







HIÁNYZOL!


Hiányod, mint sötét árnyék
ül meg most a lelkemen,
apró égi szikrát várnék,
fáj ez a csend, eltemet.

Fáj magányom, csengő hangod
dallama még él bennem.
Látom kedves, vidám arcod,
mikor behunyom szemem.

Újra látlak magam előtt,
s bár hozzád is érhetnék.
Nem futok el vágyam elől,
nincs is több, mit kérhetnék.







HOL VAGY?


Ködbe vész az arcod
foszló elmém tükrében.
Szemem régen tartott
forró ölelésben.

Régen simítottam végig
arcod finom vonalán,
mások hiába nézik,
csak álom volt talán.

Körülöttem lángolt minden,
és most fázom nélküled.


Kiáltásom tompul, hiszen
kezedbe temeted füled.

Miért teszek úgy, mintha folyton
szenvedés lenne nekem
ez a mérhetetlen tiszta módon
csodás szerelem?

Számomra az nem lehetsz
soha, amíg csak élek,
míg homlokomra csókot lehelsz,
s rólad szívből mesélek.







A XXI. SZÁZAD


Beteg a lelkem a kórtól, ami belülről rágja a testemet.
És azoktól, akik a másik szenvedésén nevetnek.
De sosem lehet tudni, ki lesz az "új áldozat",
hisz a halál tudatával minden megváltozhat.

Ha meg tudnám mondani, mikor ér a halálod,
darabokra zúznám vele az egész világod!
Milyen súlya van annak, hogy ketyeg benned az óra?
Mégis reménykedve vársz a végső szóra.

Egy pillanat alatt összeomlik a világ,
észre sem veszed, s minden fontossá vált.
Sétálni a parkban, vagy inni egy pohár tejet,
Ugyanazt másképp látod, mert az óra ketyeg.

A többség öröme, hogy nem tudja, mikor ér véget,
Az irónia, hogy ezért nem élik az életet.
Ha isznak egy kis vizet, az ízét nem érzik,
míg másnak egy illatért is szíve-lelke vérzik.
Ki sosem érti meg, hogy élete mekkora kincs,
annak e világra érdeme többé nincs.










KÖLTÉSZET EGY DALBAN


A húrok pengetése nem való annak,
kinek műveltségben hiányai vannak.
Minden hang a dalban egyaránt fontos,
hogy tiszta legyen, szép, töretlenül pontos.

Ne mocskold be a modernkor kamasz stílusával!
Művedet, mint tiszta leplet kened össze sárral.
Minden apró mozzanat, csöppnyi részlet számít,
ezekből elméd árja csodás művet állít.
Érzéseid add e dalba, ne csak azt, mi körülvesz,
ha így teszel, a végeredmény mindenkor öröm lesz.

Ha képtelen vagy engedni a teljesség hatalmának,
hagyd hát meg a pengetés örömeit másnak.
Tedd hát le a lantot, vagy gyakorolj szorgosan,
s ha nem érzed teljesnek, annak oka van.

Hajtsd a fejed mindenkor a bátor intő szóra!
Arra, ki hallgatja dalod kezdetektől fogva.
Mert ő látja át hibádat, hallja Azt a hangot.
Játszd hát újra, finomítgasd, vagy engedd el a lantot.

Egy régi jó tanács, egy kedves barátnak







LELKIISMERET?


Van egy hang a fejemben,
mi megmondja, mit tegyek.
Ami talán tudatom.
Sosem tudhatom
merre visz majd útja,
tán a magány kútja
lesz a cél, mi végtelenül
lassú folyamként, féktelenül
hömpölyög életem mezején,
mi oly kis helyen el nem fér.
Hát kiöntött üregéből,
fojtogató börtönéből.
S e kis kút nem volt más,


mint egy régi látomás,
mit e hang formált bennem,
s komolyan kéne vennem.
Mert eme kútból merítem
vad küzdelmes életem.
S ha a hang szól: "elég volt!"
engem újra magány fojt,
mert megfáradt már a lelkem,
és új csodákra kéne lelnem...







MERENGÉS


A fáradt égbolt a lemenő nap
karmazsin színével töltekezett,
s az alkony után mindig újabb
csendes álom következett.

Eme álom most nem jött el,
ütött az éjfél utáni második óra.
Szobám sötétje csendet követel,
majd fellobban gyertyám kanóca.

Frissében szédült táncba kezdett,
s árnyakat rajzolt falamra.
Meglobban, s némán reszket,
halvány színt fest arcomra.

Percnyi fényének villanása
falamon, mint repkény, felszökik.
Holt szemeim csillanása
az élet szikráit megölik.

Egy ablakba vert pillantás
a kábulat örvényébe sodor.
A csendbe burkolt kitartás
szobám végében honol.

Fürkésző pillantása percéltű talány.


Kutatja némán, mire lelkem vár.
S most az örök, bölcs magány
kettőnket egy börtönbe zár.

Odakünn a haldokló lámpást
éjjeli lepke környékezte,
kinek piciny, zord halálát
árnyak fátyla mérgezte.

Homályos tekintetem elmereng
a szféráit vesztett ég magasán,
majd elbotlok, elveszek,
s meghalok a fájdalom talaján.

Szétterült foltot fest
árnyékom fekete sziluettje,
mint ledobott, viseltes,
megunt idők köpönyege.

Már gyertyám sem reszket,
csak haldoklik inkább...
A magánnyal eggyé lettem,
s egy maradok immár...

Az ihlet első sugarát egy könyv ébresztette bennem







MÚLIK


Múlik az érzés,
múlik a báj...
Tűnő reménység...
Annyira fáj.

Múlik a szerelem?
Tompul az ész?
El sose feledem,
vissza se nézz...

Múlik a kedvesség,
távol a szép.


Bársony hevesség,
foszlik a kép.

Múlik a kitartás,
elfogy a szó...
Gyengül a bizakvás,
sorvad a jó...

Ha elmúlik a tűz,
ha kialszik a láng,
ha messzire űz,
szakítanánk?







NAPFÉNY


Gyengéden őrzi lépteim a táj,
nap szüremlik a horizonton.
A sugarakon e Földön túli báj
simogató, gyengéd fénye oson.

Körülöttem a hamvas fényben,
arcok száza, ezre rohan.
Nem mosolyognak vígan, szépen,
mint ki gyászol, az összes olyan.

Egy szívet sem örvendeztet eme fény,
hisz megszokott már, s természetes.
Ha egyet is kihagynánk lenne remény,
hogy megértsék miért oly tökéletes.







NE ADD FEL!


A távolból figyellek, tán túl messze vagyok,
a sűrű ködben egyedül csak a szemed ragyog.
Fájdalom, vagy boldogság, mi lelkedben csillan?
Mi egy röpke pillanatban rögtön el is illan...?

Félelem mardossa most a szívemet érted,
mert egyszer néma szóval segítségem kérted.
Lehetséges lenne, hogy kevés az, mit nyújtok?
Túl halk már a kedves szó, mit füledbe súgok?

A megfáradt ég alkonya, már rád teríti szárnyát,
a Hold a földre csorgatja tested hűvös árnyát.
Viaszfehér kezed most hadd nyugtassa enyém,
hadd segítsek, hogy mutathasd a mosolyodat felém!

Ne add fel soha! Kérlek ne add fel a harcot!
Hadd láthassak újra, egy kedves, vidám arcot!
Fogd erősen kezem, én nem engedlek el,
boruljon rád szeretetteljes, tiszta lepel.

Feledd most, mi volt, mi múlt, mi régen úgy fájt,
mindazt, ami szívedbe kínzó sebet vájt.
Boruljon rád fényes, fehér, "angyalhordta" szárny,
s hadd legyek én fejed felett színes szivárvány!







REGGELI CSODA


Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.

Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.

Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.

Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.

Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.

Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.

Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.

Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!







REMÉNNYEL TELVE


Életem hajnalán volt egy nagy hibám,
az élet nagy terhet épített rám.
Nem értettem addig, mitől kéne félnem,
s hogy a lélek miért oly törékeny.

Milliónyi fájdalom, annál is több vihar,
velőtrázó érzés, mi szívembe mar.
Úgy éreztem, nincsen többé napfény,
nincs ég, se föld, se parányi remény.

Elmerültem a sötét, zavaros mélyben,
érezve, hogy elveszek az időben, s térben.
Nem akartam elhinni, hogy idáig jutottam,
kezemet rémülten a fény felé nyújtottam.

Mi egyre csak szűkült, távolodott tőlem,
tudtam e rémálmot szét kéne, hogy törjem.
Szabadulni vágytam, még harcolni akartam,
kevés voltam ahhoz, hogy magam összekaparjam.

Majd megjelent előttem egy angyali fény,
s Te e fényben ragyogva közeledtél felém.
Visszahúztál engem a sötétlő mélységből,
megszabadítva lelkem minden kétségtől.

Szememről a fátyol lassan hullt a porba,
a felismerés úgy ért, mint egy végső próba.
Köszönöm neked, végre tisztán látok,
szívemről lepergett az "ezer éves átok".
Boldogan és nevetve szeretnék már élni,
vidáman, ezen túl semmitől sem félni.







A SZÍVEM MÉLYÉN


Kevés arra szavaim árja,
hogy elmondjam azt, mit nem lehet.
Milliónyi gondolat várja,
hogy nyerjenek percnyi életet.

Egy percet abban a kusza, vad világban,
mi tudatom mélyén megbúvó
szelíd érzést rejti, rohanva, ziháltan,
mint másodpercekett űző mutató.

Egy érzést, mit néha rejtek én,
mert féltem ezt mutatni világnak,
megóvom örökkön, szívem rejtekén,
s nem adom többé senki másnak!

Neked adtam, s tiéd marad.
Volt és lesz ez örökké.
Szíved tőrével e szerint faragd
érzésem végtelen körökké.

Ne sértsd e tőrrel háborgó lelkem,
mert haragja mélyen megsebez.
S megölöm én is azt, mit nekem
Minden szeretet jelent.

Minden szeretet, mit arcodon felém mutatsz folyton,
mit szívem sebezni képtelen,
s ha megtette már, bánatom hallgatásba fojtom,
mi őrjítő, gyilkos, végtelen.

Ám féltő szeretetem utolsó szikrája
őrzi majd az arcod, ha már nem leszek.
Eltörpül az élet minden kis hibája,
ez az, mit síromig szerelemnek nevezek.

S én szeretem mindened, el sem mondhatom,
Szeress engem kérlek,
nagyon-nagyon!







A TALÁLKOZÁS


Nem hittem volna, hogy eljön ez a nap,
mikor más valakiben látom magamat.
Ugyanaz a jókedv, ugyanaz az érzés,
Vajon mi különbözik, ez itt a kérdés.

Ugyanaz a múlt és ugyanaz a jelen,
Talán ezért fontos ez ennyire nekem.
Ugyanaz az élet, ugyanaz az álom,
Hogy ritkán látlak, csak azt sajnálom.

Ugyanaz a szíved, ugyanaz a lelked,
És örömödet is ugyanabban leled.
Ugyanazt szeretjük, ugyanazt hibáztuk,
De azért vagyunk, hogy egymásra vigyázzunk!

Legjobb barátnőmnek, Tyarának







A TAVASZ DALA


Reggeli madártrilla
zengi a tavasz dalát,
mámoros virágillat
ölel lágyan ma át.

Kedvem szegi töretlen,
bús magányom éneke.
Vadul szaggat, öl engem,
kinek harc az élete.

Tudom, egyszer felébredek
e kínzó rémálomból,
s mindent elfeledek,
mi lelkemben tombol.

S ha hív a csodás


zöldellő rét szava,
szívemről leolvad korán
a fájdalom hűs hava.

S majdan virágos réten,
zúgó csermely oldalán,
sétálok úgy, ahogyan régen
és zengem szabadság dalát!







TOVÁBB ÉLEK


Ki emlékszik majd a lányra
ki én vagyok, ha elmegyek?
A mosolyra, s bús magányra,
hogyha én már nem leszek?

Hány könnycsepp hull porba értem?
Értem. És az emlékért,
mit itt hagyok, s sosem kérem,
hogy sirasson, ki gyarlón élt.



Mert rám odafent szebb élet vár,
ezért sose légy szomorú.
Peregjen le rólam a szennyes ár,
síromra ne kerüljön koszorú.

Mert lelkem örökkön tovább él,
s itt leszek melletted végig.
A szívedben a lelkem sosem fél,
emelj hát magadban az égig!










ÜNNEPI HANGULAT


Téli este unalmában ablakomba mélyedek,
az éjszaka sűrű fátyla takarja a kék eget.
A ház zajának árnyékában elmélkedve bódulok,
a hóesésre, melyben csupán néhány ember andalog.

A karácsonyi hangulat, a friss fenyőfa illata
szívemet és lelkemet ünneplésre bíztatja.
Testem ennek ellenére néma nyugalmat mutat,
csodálom a téli fagyba, sötétbe olvadó utat.

Nem fog meg a hangulat, az ünnepek szele,
úgy érzem, nem tudok többé mit kezdeni vele.
A pillanat varázsában nézek a fenyőfára,
csodálkoznék, ha végre egyszer egyenesen állna.

Minden évben ugyanaz a kelletlen lemez,
egy ünnep itthon, mit a köznyelv Karácsonynak nevez.
Ám ez mégsem az az ünnep, mi a szeretetből fakad,
az is csoda, ha olykor-olykor néhány jó szó akad.

De mégis vajon mi lehet egy szép karácsony titka?
Egy családban, hol az egyetértés, s a fenyőfa is ritka.
A külvilágtól elzárkózva a szobám padlóját nyomom,
műfenyőmmel árválkodva panaszaim versbe fonom.

Egy lakásban, hol a családiság szikrája sem lobban,
s akár egy rossz szóból is durva vita robban.
Miért van az, hogy elfelejtjük, miről szól az ünnep?
Itt, hol a nagy örömök is aprónak tűnnek...







VÁRNI...


Várod, hogy jöjjön a mennyei ihlet,
várod, hogy nyíljon versre egy ötlet.
Várod, hogy elméd letisztuljon végre.
Várod, hogy az alkonyi nap rajzoljon az égre.

Vársz otthon a csendre,
vársz a lelki rendre.
Vársz egy kedves szóra,
vársz mindig a jóra.

Vársz, hogy hallhasd a saját hangodat.
Vársz, mert szíved fáj, lelked hasogat.
Vársz talán a végső, égi megnyugvásra,
vagy csupán a kellemes, drága hallgatásra.







VÉGSŐ ÓRÁK FÁJDALMA


A holdfény ében színt festett
a végtelenbe rohanó, bársonyos égre.
S én itt ülök szobámban este,
apró gyertyámmal, szerelemben égve

mint a fellobbanó kanóc, mi fényt ad a térnek,
és világos, selymes színt a keserű vérnek.
úgy ülök én, szavakat űzve,
remegve, félve, rímeket fűzve.

Rímeket, mik remélem eljutnak majd hozzád,
Mik számomra örökkön a remény hangját hozzák.
Reményt, hogy valaha elmondhatom neked,
hogy mennyire, mennyire boldog vagyok veled.

Hogy nem jár le életem apró mutatója,
időm, óráim felett, hol köreit rója.
Hogy lesz idő, lesz még millió,
hogy elmondjam mennyire, milyen jó,
mikor óvó karjaiddal féltő körbe fonsz,
s hogy illatod, érintésed olyannyira vonz,
hogy feladnám ezért az életem, lelkem,
mert tudom, hogy melletted boldogságra leltem.

Nem érdekel, hogy halálom mily nagyon fájna,
s ahogy a reggel árnyékot ír a tájra.
Fájna, ha ma este érne a halálom,
mert szememmel arcodat nem találom.
Fájna a hiányod, mert nem vagy velem,
s nem szorítod kezedbe remegő kezem...







VÉR ÉS VERS


Mi késztet, hogy verset írj?
Kicsit nevess, kicsit sírj.
Ahogy ritmust írsz a lantnak,
életet adsz a gondolatnak.
Minden sor egy kicsiny részed,
minden szó, mint egy csepp véred,
gyöngyözve cseppen és ül meg egy sorban,
forró karmazsin szín mámorban.
Rímben áll most minden tettel,
minden apró lélegzettel
mit leírok, kiadok, érzek,
új és új rímeket vérzek!













 
 
0 komment , kategória:   Sango Villagren  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.07 2020. Augusztus 2020.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 5 db bejegyzés
e év: 178 db bejegyzés
Összes: 3977 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1538
  • e Hét: 15079
  • e Hónap: 17238
  • e Év: 410122
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.