Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A magyar kisebbségi iskola
  2012-01-03 19:12:31, kedd
 
 
Méhely Lajos: A magyar kisebbségi iskola

Mi boldog magyarok önfeledten andalgunk, ünneplünk s élvezzük a verőfényes nyár örömeit, pedig rohamosan közeledik a kritikus nap, amikor a magyar égboltra sötét fellegek tornyosulnak fel s --- úgy lehet --- a magyar kálvária, az örök Golgota, ismét egy új állomással lesz gazdagabb.

A 11.000/1935. számú miniszterelnöki rendelet 1937. őszével megszünteti a Friedrich-féle 4044/1919. számú rendelet értelmében eddig fennállott A, B és C rendszerű kisebbségi iskolákat s ettől az időponttól kezdve életbe lép az új kisebbségi iskolajelleg.

Ismeretes, hogy az eddig érvényben volt iskolarendelet, az Apponyi-féle 1907. évi XXVII. népiskolai törvény félretolásával, a szülők önrendelkezési jogára s a trianoni békediktátumra való hivatkozással, igazában azonban a hazai németség megváltójának felcsapott Bleyer Jakab mesterkedésére teremtette meg az A, B és C típusú népiskolát.

Az A jellegű iskolában a tanítás tisztán a kisebbség anyanyelvén folyt, a B jegyű iskolában kétnyelvű volt a tanítás, a C típusúban pedig kizárólag magyarul oktattak, de mint tantárgyat a kisebbség anyanyelvét is tanították. A típusú iskola volt az országban 47, B típusú 137 és C típusú 263.

A most elrendelt ,,egységes rendszer" csak két típusú iskolát ismer, jelesen: magyar és kisebbségi iskolát. Az elsőben természetesen minden tárgyat magyarul tanítanak, azonban a másodikban --- az egyetlen magyar nyelv- és irodalomismereten kívül --- valamennyi tantárgyat a kisebbség nyelvén kell tanítani!

A hazafias magyar társadalom minden megilletődés nélkül fogadta ezt a rendeletet, mert nyilván meg sem értette, miről is van itt szó. Nem is igen érthette meg, mert a kormány sajtója valósággal cukros pilulában adta be nekünk e rendelet ,,szépségeit".

Így pl, az Új Magyarság 1935. évi december 25-iki száma egy nyilván sugalmazott cikkben számol be arról, hogy ,,a kultuszminiszter egységes új kisebbségi iskolarendszert léptet életbe" s nagy megelégedéssel hangoztatja, hogy ,,ez a rendelkezés kétségtelenül hasznos eszköze lesz annak, hogy a kisebbségi gyermekek lelkébe az anyanyelvi oktatás révén is átplántáltassék a magyar hazához való törhetetlen ragaszkodás és szeretet, annak a hazai földnek a szeretete, amelyhez apáik is hagyományos hűséggel ragaszkodnak évszázadok óta. Ezen a ponton és ebben az irányban kapcsolódnak össze a magyar hazához hű nyelvi kisebbségeknek kulturális érdekei a magyar államnak azzal a célkitűzésével, hogy ennek az országnak minden polgára hűséges, becsületes és ragaszkodó fia legyen a magyar hazának".

Elképedve olvassuk a sorokat, mert aki a hazaszeretet fentebbi apotheozisát így gondolta el. Az kétségtelen bizonyítékát adta annak, hogy Rip van Winkle nyomdokán halad, vagyis átaludt húsz esztendőt, vagy pedig légüres térben él és nem látja a való élet döbbenetes igazságait.

Erről majd alább lesz szó, itt most csak arra óhajtok rámutatni, hogy a magyarság életérdekeivel szöges ellentétben álló rendeletnek lelkes bárdjai is akadtak, akik himnikus rajongással zengik az ú. n. ,,egységes kisebbségi iskola" áldásait.

E lelkes bárdok sorából különösen Pintér László országgyűlési képviselő magaslik ki, aki a Nemzeti Újság 1936. jan. 5-iki számában ,,A magyar közoktatás új állomása" című cikkében el van ragadtatva a mostani rendelet által szervezett, javított B típusú iskolától, mely ,,a népiskolai műveltség alapjait az anyanyelven nyújtja", mert szerinte ,,a magyar történelemtudás csak így lesz a gyermekben öntudatos ismeretté, melyet soha életében el nem felejt."

Sajnos, hogy a tanításhoz értők legkevésbé sem osztozhatnak ebben a vérmes reményben, mert még a legjobb szándék esetében is bizonyos, hogy az iskolában heti 1---2 órában semmiféle nyelvet sem lehet elsajátítani s így teljes lehetetlenség, hogy a német tanulók --- a megértés kulcsának hiányában --- a ,,magyar történelemtudásnak" bármily szerény fokára is emelkedhetnének.

A magyar nyelvi oktatás itt is csak afféle ,,tessék-lássék" lesz, mint volt pl. a brassói szász gimnáziumban, amelynek igazgatója a m. kir. állami főreáliskola avató bankettjén mondott pohárköszöntőjében őszintén bevallotta, hogy a szász iskolákban éppen csak látszat kedvéért tanítják a magyar nyelvet!

Pintér László azonban nemcsak rajongója az új egységes (értsd: egységesen német) iskolának, hanem emellett történeti távlatokat is feszeget s jobbra-balra vagdalódzva hadakozik ,,a kótyagos fejek megzavarodottságából származó, nálunk gyökértelen, mert idegenből ide plántált eredőkből kisarjadzott sajnálatos jelenségekkel", melyek eleddig késleltették ennek az egyedül üdvözítő iskolatípusnak a bevezetését.

Ha a sajnálatos jelenségeken az Apponyi-féle 1907. évi XXVII. népiskolai törvényt érti a képviselő úr, úgy kénytelen vagyok rámutatni, hogy az a törvény még ma is élő törvény, melyet miniszteri rendeletekkel hatálytalanítani nem lehet.

Ennek a törvénynek 18. §-a ekként intézkedik:

,,Az 1868: XLIV. t. cz. 14. §-ának az a rendelkezése, mely szerint az egyházközségek iskoláikban az oktatásnak nyelvét tetszés szerint határozhatják meg, akképp értelmezendő, hogy szabadságukban áll oktatási nyelvül vagy az állam nyelvét, vagy a gyermekek anyanyelvét megállapítani, fennmaradván természetesen az utóbbi esetben a magyar nyelvnek tanítására vonatkozó törvényes intézkedések feltétlen érvénye és hatálya. Ahol magyar tannyelvű iskola nincs, ott az olyan hitfelekezeti elemi iskolákban, amelyekben állandóan vannak magyar anyanyelvű növendékek, vagy olyan nem magyar anyanyelvűek, akiknek magyar nyelvű oktatását atyjuk, vagy gyámjuk kívánja: a vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelheti, hogy ezek számára a magyar nyelv használtassák mint tannyelv; ha pedig a magyar anyanyelvűek száma a 20-at eléri, vagy az összes beírt növendékeknek 20 %-át teszi: számukra a magyar nyelv, mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beírt tanulóknak legalább a fele magyar anyanyelvű, a tanítási nyelv a magyar; de az iskolafenntartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban.

Minden oly népoktatási tanintézetekben azonban, amelyekben az állam nyelve van egyedüli tanítási nyelvül bevezetve, az állapot többé meg nem változtatható.

Az összes elemi népiskolák ismétlő tanfolyamában a tanítás nyelve a magyar.

Ezek az intézkedések érvényesek a községi elemi népiskolákban is."

Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az Apponyi-féle népiskolai törvény magasan fölötte áll a Friedrich-féle 4044/1919. M. E. számú miniszteri rendeletnek, mert nemcsak teljes mértékben megóvja a magyar állam szuverénitását s a honalapító magyar faj felsőbbségét, hanem a szülők önrendelkezési jogát is messzemenően biztosítja.

Teljesen fölösleges volt tehát ezt a törvényt megbolygatni s csakis az akkori fejvesztett zavarnak tulajdonítható, hogy Bleyer Jakabnak sikerült a maga herosztrátoszi elgondolását az igazságügy-minisztériumban formába öntetni és a minisztertanáccsal elfogadtatni.

Mindezt kellő világításba helyezi Steuer Györgynek, Bleyer akkori államtitkárának, 1921. évi június 3-án a miniszterelnökséghez benyújtott Emlékirata, melyben ezt a kormányrendeletet, amely ,,olyan alapelveket statuált, melyek az 1868. évi 44. t. cz. rendelkezéseinek kereteit meghaladják, törvényellenesnek s úgy az egész országra, mint a nemzetiségekre veszedelmesnek" nyilvánítja (II., 3. lap), mert ,,túlzott, fantasztikus nemzeti programok felállítása a magyar állameszmét és a magyar nemzeti érzés egységét veszélyezteti."

Nagyon megszívlelendő a Steuer-féle emlékiratnak alábbi szempontja is: ,,Feltéve, de tagadva, hogy jogosult és nemzeti szempontból megengedhető az a felfogás, hogy mindegyik nemzetiség a saját népfajiságában rejlő egész erejét saját individuális kultúrája érdekében teljesen ki kell, hogy meríthesse, különálló nemzetiségi kultúrát alkothasson, a magyarságtól elkülönülő nemzetiségi értelmiséget teremthessen, önként fel kell, hogy merüljön az a gondolat, hogy lehetséges-e ez egy oly nemzetiségnél, melynek köz- és kultúrélete másfélszázadon keresztül a magyar közélettel, a magyar kultúrával egybeforrott."

Bleyerék megmutatták, hogy ez nagyon is lehetséges. Az ő féktelen s külföldről is céltudatosan támogatott propagandájuknak sikerült a testvéri együttérzés kapcsait könyörtelenül szétszakítani s az 1919-ben kikényszerített miniszteri rendelettel még mélyebbre ásni a magyarság és a dunántúli németek közt keletkezett szakadékot.

Azóta, mint naponta ismétlődő fájdalmas tapasztalatok tanúsítják, gyűlölő ellenségeinkké lettek a még nemrég hazafiasan érző, testvéries svábok, akiknek nagy része mai nap már mindent megvet, ami magyar s epedve várja a pillanatot, amikor ,,Hitler katonái rendet csinálnak a magyarok és a zsidók között."[1]

Régen tudjuk, hogy ezt a magyarellenes szellemet a külföldről fűtik, sőt a német ,,Ostraum" apostolai rendszeresen kiképzett agitátorokkal árasztják el a sváb vidékeket, mi pedig fogcsikorgatva bár, de tehetetlenül szemléljük mindezt, mert a nemzetünk sorsát irányító hatalmi tényezők lagymatagsága megköti a hatóságok kezét.

Még most is szégyenpír önti el arcomat, amikor a Szabadság 1935. évi febr. 10-iki számából ide írom, milyen garázdálkodást vitt véghez 22 német diák a pécsi egyetemen! Összeírták a német anyanyelvű s német nevű hallgatókat és megalakították a Német Népművelő Egyesületet. Elhitették a svábokkal, hogy ,,ez a föld a németeké, mert ugyanakkor jöttek ide, mint a honfoglaló magyarok". Lelkükre kötötték, hogy ,,követeljék jogaikat, mert itt ők az urak és nem a magyarok. A magyarok Ázsiából jöttek, menjenek oda vissza. Követeljenek német iskolát. Ne beszéljenek s ne tanuljanak magyarul stb."

A pécsi egyetem rektorátusa megállapította, hogy itt féktelen izgatás folyik s jelentést tett a rendőrségnek, azonban --- intézkedés nem történt! Úgy hiszem, minden önérzetes hatóság úgy járt volna el, hogy ezeket a furor teutonicustól megszállott fiatal urakat valódi nemzeti szociálista csomagolásban tette volna át a határon.

És hány, hasonlóan veszedelmes hazai agitátortól kellene a mi németjeinket haladéktalanul megszabadítani!

Olvassuk csak el Gömbös Miklós bonyhádi reálgimnáziumi tanárnak lélekbemarkoló feljajdulását[2] s ha még van bennünk egy szemernyi faji büszkeség, akkor be kell látnunk, hogy ide már nem pietista szentenciák kellenek, hanem férfias cselekedet.

1916-ban, amikor a magyarság patakokban ontotta vérét az osztrák nagyhatalmi hóbortért, kiadtak egy Sváb kátét, melyet Bécsből egy mezőgazdasági gépgyár címkéi alatt küldöztek szét dunántúli és bánsági svábjainknak.

Ide iktatom ennek a híres káténak néhány épületes szemelvényét:

,,A magyarok meghódították-e az országot? Nem, ők az országot nem hódították meg, hanem lassan-lassan vándoroltak be és letelepedtek, míg a németek legnagyobb része kivándorolt és meghódította a világot. Amit nálunk Ungarn-nak a magyarok által való elfoglalásáról tanítanak, az kitalálás és hazug csalás."

(Az igazság az, hogy a honfoglaláskor még egy fia-német sem volt Magyarországon.)

,,Hoztak valami kultúrát a magyarok Ázsiából? Nem. Minden kultúrájukat, amivel jelenleg rendelkeznek, a németeknek köszönhetik."

(Helyesen: a magyarok sohasem voltak Ázsiában s törökös vezérrétegük fényes turáni-szasszanida kultúrával érkezett ide, melyet a német ,,vendégek" és ,,jövevények" Szt. István óta állandóan irtottak és végül teljesen kiirtottak.)

,,Mit feleljen a német, ha a magyar azt mondja neki, hogy ő csak bevándorló? Azt mondja: a német nem bevándorló, hanem hódító, aki meghódította az országot a töröktől császári sasos feketesárga lobogó alatt, karddal a kezében."

(Igazság: ez a Buda visszavételére való célzás is történelemhamisítás, mert a 90 ezer főt számláló ostromló sereg mindenféle gyülevész népből állt (francia, angol, olasz, hollandi, spanyol, portugál, dán, svéd, norvég, lengyel) s a javát 22 ezer magyar és 15 ezer horvát harcos alkotta. Elsőül is egy magyar hős, egy kuruc hadnagy tűzte ki a magyar zászlót a vár fokára.)

,,Mit mondjunk annak, aki nekünk németeknek azt mondja, hogy magyarokká kell lennünk, mert mi itt magyar kenyeret eszünk? Ungarisch és pedig Deutschungarisch kenyeret eszem, nem pedig magyarist. Mi hódítottuk meg az országot. Tulajdonképpen a magyar eszik német kenyeret.

(Erre az arcátlanságra nincs megfelelő felelet a műveltség szótárában.)

Ilyen gonosz miazmával még lapokat lehetne megtölteni, de Gömbös Miklós cikkeiből még ennél is hajmeresztőbb tapasztalatokat szerezhetünk, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a mostani féktelen propaganda egyetlen célja: ,,a svábságot elszigetelni, elválasztani a magyarságtól, elfordítani szemét a magyar kultúrától, a magyar nemzet érzelmi és politikai célkitűzéseitől és lassan belehajtani egy idegen közösségbe, a határokon felüli nagynémet nép- és célközösségbe."

Így jutottunk odáig, mondja Gömbös Miklós, hogy ,,amióta a Kulturverein agitációja folyik, a hivatalok egybehangzó állítása szerint, magyarul teljesen jól beszélő svábok nem hajlandók magyarul megszólalni", mert ,,ma itt minden napszámos és suszterlegény magasrendű kultúrlénynek képzeli magát a magyarral szemben" (jún. sz. 20. l.).

S ebben az atmoszférában reméli a legújabb miniszteri rendelet ,,az anyanyelvi oktatás révén átplántálni a magyar hazához való törhetetlen szeretetet" és ilyen mentalitás mellett hiszi Pintér képviselő úr az anyanyelvű műveltség révén ,,öntudatos ismeretté" tenni a magyar történelem ragyogó fényességeit és vérzivataros szenvedéseit??

Ne áltassuk magunkat ilyen naivságokkal s ne tévedjünk bele holmi humanitárius érzelgősségekbe, amikor itt egyedül a természet élő törvényeinek a felismerése és szigorú betartása vezethet ki bennünket a százados mulasztás ingoványából.

Elsőbben is tisztában kell lennünk azzal, hogy a mi nemzetiségeink által annyira dicsőített Eötvös-féle doktrinér elvek nemcsak nálunk, hanem még a hatalmas Angliában is vészthozók lennének. Ezek az elvek, amelyek tisztán deduktív alapon, a szabadság fogalmából s az egyén kizárólagos öncélúságából indulnak ki s a honszerző faj mellett minden nemzetiséget is az arithmetikai egyenlőség mérlegén lemérve, egyforma bánásmódban kivannak részesíteni: a legkirívóbb ellentétben vannak a természet törvényeivel.

Mert a természetben a legkönyörtelenebb harc folyik a létért. Minden teremtett lény a másiknak a rovására jut hozzá a természet javaihoz s e küzdelemben mindig az arravalóbb győzedelmeskedik a környezetbe bele nem illő másik fölött.

A természetnek ez a megmásíthatatlan adottsága kiterjed az emberre, mint egyedre s az egész emberi társadalomra, illetőleg annak összetevőire, a fajokra, népekre és osztályokra is. Minden ellenkező vélemény mese, vagy tudatlanság, amilyen pl. a Kropotkin Péter herceg ,,mutual aid" (a kölcsönös segítség) elve, mely --- a szimbiózis ritka eseteit nem számítva --- a valóságban a családnál kezdődik és végződik, sőt ott sem mindig helytálló.

Ilyen szempontból tekintve a nemzet és a nemzetiség viszonyát, önként megadódik, hogy minden nemzetiség bizonyos fokú tehertételt jelent a nemzet életében, mert a csaknem megmásíthatatlan faji lélek, világnézet, hagyományok, nevelés, öröklött hajlamok, szokások és törekvések különbözősége okvetetlenül súrlódást teremt, amelynek szabályozása politikai bölcsességet, belátást és mindenekfölött céltudatosan alkalmazott erőt igényel.

Ebből kifolyólag rémségesen csalódik az, aki abban a gyermeteg hitben él, hogy az öntudatra ébredt nemzetiségeket bármiféle engedmények- és kedvezményekkel le lehet szerelni, mert a nemzetiségek ugyan elfogadják a jóindulat jeleit, de tudatában vannak a velejáró, vagy azt kiváltó oknak, az elpalástolt gyöngeségnek!

Nagy Magyarországon láttuk, hogy a mi liberális kormányaink tejbe-vajba fürösztötték az erdélyi szászokat, akik érdemetlenül is százszor nagyobb szabadságot élveztek minálunk, mint hozzájuk oly mostoha őshazájukban s mégis ők voltak az elsők, akik a medgyesi határozattal hátat fordítottak nekünk.

Alapjában véve többi nemzetiségünk sem viselkedett másképp s az ilyen fájdalmas tapasztalatok után önként előtérbe tolul az a természetszerű kötelesség, hogy a jövőben mennél zártabb és egyöntetűbb nemzeti létre törekedjünk s mennél hatástalanabbá tegyük nemzetiségeink bomlasztó erejét, amire különben minden élni akaró államnak törekednie kell s valóban törekszik is.

Vannak ugyan egyes, hazájuk különleges viszonyai által tévedésbe ejtett szakírók (így a svájci Escher és Bluntschli), akik a sok nemzetiségből összetevődő államközösséget előnyösebbnek tartják az egynyelvű nemzeti államnál, azonban ez kétségkívül súlyos optikai csalódás s szerintem teljesen igaza van Haendel Vilmosnak, a debreceni egyetem jeles közjogászának, aki a nemzetiségekről írt mélyenszántó munkájában bátran megmondja, hogy az ilyen túlhaladott állásponttal még vitába szállni sem érdemes.[3]

Igaz, hogy Imre fiához intézett Intelmeiben Sz. István is ,,gyöngének és törékenynek mondja az egynyelvű és egyerkölcsű országot", (,,Nam unius linguae regnum debile est ac fragile"), én azonban azt hiszem, hogy ezt is azok a Sz. István udvarában tartózkodó ,,vendégek" és ,,jövevények" adták a nagy király szájába, akik nem mulasztották el az Intelmekbe belefoglalni a parancsot, hogy ,,jó akarattal tápláltassanak."

Egyébként, hogy az egynyelvű ország mennyire nem gyönge és törékeny, annak legmeggyőzőbb példája az Amerikai Egyesült Államok, a liberalizmusnak közmondásos hazája, ahol ugyan minden bevándorlott nemzetiség tetszése szerinti iskolákat tarthat fenn, azonban 12 éves koráig minden gyermek az angol nyelvű, felekezet nélküli, állami iskolába tartozik járni.

Erre vonatkozólag nagyon tanulságos egy világhírű német tudósnak, Plate Lajos jénai professzornak alábbi fejtegetése, melyet okulás kedvéért mutatok be, megjegyezve, hogy ezeket a megállapításokat egy olyan fajszerető német írta, aki a thüringiai vörös uralom idejében fogságot szenvedett hazafias érzelmeiért.

Plate ezt írja:

,,Amikor néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban tartózkodtam, nem égig érő házaikért s más technikai csodáikért irigyeltem az amerikaiakat, hanem az összetartozás és testvériesség amaz érzéseért, mely az osztályellentéteket oly örvendetesen enyhíti, a legszegényebb cipőtisztítót éppúgy áthatja, mint a sokszoros milliomost s amely a bevándorolt németet, irt, norvéget és franciát olyan ellenállhatatlan erővel ragadja meg, hogy néhány év alatt elfelejtik régi hazájukat s büszkén érzik magukat a csillagos lobogó fiainak. Honnan ered az Egyesült Államoknak ez az összeforrasztó ereje, mely Európa valamennyi nemzetét, a fehéreket és feketéket, minden nagy kérdésben egyesíti, hozzá még olyan országban, melynek nincs nagy történeti múltja, nincsenek történeti romjai és emlékei s ahol mindenki könyörtelenül hajszolja a dollárt? Gyakran beszélgettem erről művelt amerikaiakkal s valamennyien egyetértettek abban, hogy két bölcs intézkedés az, mely elsősorban hozzájárul ahhoz, hogy ezt az egységérzetet, ezt az igazi hazafias érzést minden amerikaiban nagyra növelje: az egységes iskola s az állam és egyház teljes különválasztása.

Gazdag és szegény emberek gyermekei, a fiúk a leányokkal együtt, mintegy tizenkettedik életévükig ugyanazt az iskolát látogatják s így ugyanazokat a benyomásokat veszik fel és ugyanegy tanításban részesülnek. A kora ifjúságnak ezek az emlékei nagyon mélyre eresztik gyökereiket s csak természetes, hogy azok, akik ugyanazon az iskolapadon ültek, emberileg mindig közel maradnak egymáshoz, bármennyire is elválasztja őket később az élet.

De mit teszünk mi? Mi gyermekeink seregeit a lehető legkülönfélébb iskolákra tagoljuk szét. Elválasztjuk a fiúkat a leányoktól, a szegényeket a gazdagoktól és legújabb népnevelési törvényünk azt a rettenetes visszaesést is meghozta nekünk, hogy a gyermekeket vallásfelekezetek szerint választották külön. Ha az ellentéteket ekként lehetőleg kiélesítettük és már az ifjúság tudatába bevittük, miképp várhatnók azután, hogy a felnőttek szeme előtt egy közös cél, a haza érdeke lebegjen?"[4]

Ezekben a sorokban mélységes tanulságok rejlenek, mert senki sem vonhatja kétségbe, hogy az egységes, egynyelvű állami iskola a nemzeti megszilárdulás leghathatósabb eszköze s ezt azóta már Németország is egész horderejében felismerte és meg is valósította, mert belátta, hogy az ilyen iskola az állam valamennyi polgárának szívét egybeforrasztja, anélkül, hogy lakosainak fajiságát veszélyeztetné, föltéve, hogy az állam teljes tiszteletben tartja a családnak azt a természetadta jogát, hogy a faji öntudatot minden tagjában ébren tarthassa és szabadon ápolhassa.

A mi régebbi s legújabb népiskolai szabályzatunknak éppen az a legnagyobb hibája, hogy az államalkotó magyar faj kezéből kivette az ifjú lélek nevelését, tehát azt a legfőbb és legtermészetesebb eszközt, amellyel a nemzetiségek faji averzióját az egész életre kihatóan enyhíthette volna.

Az 1919 óta felburjánzott németnyelvű iskolákban nincs meg annak a lehetősége, hogy a nemzetiségi tanulók a magyar nemzeti ideálok szellemében művelődjenek, mert mai nap már a legsötétebb falusi paraszt is a ,,teutsche Püldung"-ot sóvárogja. Hiszen nemrég még a Christliches Oedenburger Tagblatt is azon kesergett, hogy a német iskolákban nem tudnak megfelelő olvasókönyveket adni a tanulók kezébe, mert a mostaniak Tompa, Petőfi, Bajza, Czuczor, Vörösmarty s más magyar költők műveit is ismertetik.

Így jutottunk oda, hogy már a budai svábok is német járás felállításáról, német iskoláról, német közigazgatásról és német hivatalos nyelvről ábrándoznak,[5] hogy a magyar himnusz és a nemzeti lobogó ellen sorozatos merényletek történnek, hogy, nemzetgyalázásért elítélt izgatók arcmására bélyeget nyomatnak hogy a svábok a bonyhádi diákok magyar köszöntésére kiköpnek, az irodájában magyarul beszélő jegyzőt lebrutalizálják, stb.

És mindennek saját magunk vagyunk az okai, mert vaksággal vagyunk megverve s fajtánk létkérdései iránt való bűnös közömbösségünkben és a nevetségessel határos nagylelkűségünkben még a szívben-lélekben megmagyarosodott s magyar érzésüket szeretettel ápoló svábjainkat is elriasztjuk magunktól!

Az utóbbi időben több újság adott hírt arról a hihetetlen ügyefogyottságról, hogy amikor a magyar érzésű sváb szülők egyhangúan az ősszel felállítandó németnyelvű iskola ellen foglaltak állást, akkor a tanügyi hatóság nem járult hozzá a határozathoz (!) s addig erőltette a dolgot, míg végre sok keserves huzavona után kikerült a német iskolát kérő húsz aláírás.

Ez már eddig is több helyen megtörtént, így legutóbb Pilisszentivánon, ahonnan a kiküldött tudósító minden magyar embert mélyen elkeserítő tapasztalatokkal tért vissza.[6]

Hasonló, csak még botrányosabb esetről számol be egyik újságunk 1936. okt. 15.-iki száma,[7] mely részletesen feltárja a magyarnak maradni akaró Békásmegyer hazafias sváb lakosságának küzdelmét az ottani német pappal s a magyar (!) hatóságokkal.

E cikkből megtudjuk, hogy amikor a rendelet leérkezett, mely a szülőket felszólította, fenn kívánják-e tartani az eddigi magyar tannyelvet, a gyűlésen megjelent 70 szülő közül 65 szavazott a magyar nyelv mellett. Ezt a határozatot a belügyminisztériumból azzal küldték vissza, hogy új értekezletet kell összehívni.

Amíg ezt a pótértekezletet nyélbe ütötték, Haischenberger plébános (aki állítólag nem is magyar honpolgár) a magánérintkezésben is, a szószékről is alaposan meggyúrta híveit, úgyhogy a pótértekezleten megjelent 69 szülő közül most már 33-an szavaztak a német oktatás mellett.

Minthogy a többség még most is a magyar iskola híve maradt, az illetékes hatóság egy harmadik, tehát fiók-pótgyűlést rendelt el, amelyen a sok sanyargatást megunt szülők közül már csak 20-an jelentek meg s ezek azután egyhangúan a német tanítás mellett döntöttek.

Azonban a hazafias svábok ebbe nem nyugodtak bele, hanem írásbeli beadvánnyal fordultak az iskola igazgatójához, melyet 222 szülő közül 199-en írtak alá s ebben ismét csak a magyar iskola fenntartását kívánták, még pedig azzal a lélekemelő megokolással, hogy ,,ők tudják, mi a magyar becsület s nekik hiába prédikál a plébános úr, mert ők elsősorban is magyarok és azok is akarnak maradni".

Ez mindenesetre elképesztő példája annak, hogyan lehet egy nemzetiségnek hazafias érzéseit hatóságilag elfojtani s őt magát annyira meggyötörni, hogy végre is behódol egy politikai fantomokat kergető kormányzat önkényének.

Azonban ez a lelkiismeretlen játék éppenséggel nem újabb keletű, mert gyökérszálai azokba a zavaros időkbe nyúlnak vissza, amikor Bleyer Jakab az ő lélektipró körútját járta az országban.

E tekintetben már a Pest megye főispánjánál 1920. évi jún. 17.-én tartott értekezleten is súlyos panaszok merültek fel, amelyeket históriai dokumentumképpen sem fog ártani a feledés homályából előszólítani.[8]

Ezen az értekezleten egy budafoki polgár panaszolta, hogy ők a magyar tanítási nyelvvel teljesen meg vannak elégedve, azonban Bleyer miniszter azt prédikálja nekik, hogy ha a német gyermek magyar iskolába jár, akkor sem magyarul, sem németül nem tud írni és olvasni s elveszti anyanyelvét, ami bűn az egyén ellen.

Erre a budakalászi iskola igazgatója kijelenti, hogy a tanítás nyelve ugyan magyar, de azért a község minden német gyermeke tud magyarul és németül olvasni és írni.

Steuer György, a kisebbségi minisztérium, tehát Bleyer Jakab saját külön államtitkára előadja, hogy ő ,,Bleyer miniszter programját nem helyesli s azzal nem azonosítja magát", mert ,,sem az iskolában, sem a közigazgatásban tanítási, illetve hivatalos nyelvül sehol mást, mint magyart nem kíván" és ,,szükségesnek tartja, hogy minden állampolgár tudjon magyarul".

Herczeg Ferenc ,,a maga részéről is teljesen elítéli azt, hogy az ország kellős közepén magyar községek közé elszórva letelepített németség, mely már erősen a teljes asszimilálás útján van, ebben megakadályoztassék, sőt útjában visszafordíttassék. Nincs a világon állam, mely hasonló dolgokat megtűrne!"

Pálóczi Horváth István, ,,nem nézheti, hogy bekötött szemmel veressük magunkat agyon. Szakítanunk kell a régi gerinctelen politikai irányzattal és nem szabad engedni a jövőben, hogy a ,,művelt Nyugat" jelszó alatt belénk fojtsanak minden magyar érzést és meggátoljanak mindent, ami a magyar nemzet felemelésére vezetne. Nekünk ugyan értékes az, ha a külföldnek jó véleménye van rólunk, azonban nem szabad feltennünk, hogy olyan ostoba volna, Magyarország vérrel szerzett jogait a bevándorlók nevében s azok megbízása nélkül támadni. A valóság az, hogy nem mi nyomjuk el a nemzetiségeket, hanem ha van Magyarországon elnyomott nemzetiség, úgy a magyar az. Mert szomorú valóság, hogy közvetlen Budapest mellett azokban a sváb községekben, amelyekben eddig mindenki szívesen beszélt magyarul, a fiatalság ma már nem akar magyarul beszélni. Nem magyarok, de svábok panaszkodnak, hogy a magyar állam által fizetett állami tisztviselők terrorizálják a svábokat a magyarság ellen".

Gálocsy Árpád mind e bajokat a Bleyer működésére vezeti vissza, aki ,,tudatosan a legféktelenebb alldeutsch propagandát űzi, miért is ennek az embernek a politika színteréről való legsürgősebb eltávolítása elsőrangú nemzeti és országos érdek".

Ez azután a Területvédő Ligának 1920. évi jún. 7.-én a miniszterelnökhöz intézett beadványa következtében meg is történt, azonban mindenképpen elkésve történt meg, mert akkor már a hazai németség hazafias érzése alaposan alá volt aknázva s Bleyer Jakab, amikor a Sopronban megtartott ,,Vasi napokon" beszámolt az ő egyévi munkásságának eredményeiről, nem is nagyon túlzott, midőn a következőket mondta: ,,Egy év telt el amióta értetek küzdök. Ez alatt az egy év alatt megkaptátok kultúrátok kifejlesztésének jogát, megkaptátok nyelvetek használatát az összes hivatalokban, a teljes német iskolát és intézményeket jogaitok istápolására. De ez csak a kezdet volt. Egy év múlva még sokkal különb eredményekről számolhatok be nektek, mert még csak most kezdődik a folyamat, mely a német nemzetnek Magyarországon való teljes és tökéletes kiépítését célozza".[9]

Nem rajta múlt, hogy ígéretét nem válthatta be, azonban ha miniszter marad, ismerve a botorul nagylelkű magyarság tehetetlenségét, talán meg is valósíthatta volna hazafiatlan álmait.

De az általa szétfröccsentett méreg azóta is pompásan működik s a magyar államnak minden erejét latba kell vetnie, ha a már járványszerűen terjedő pángermán métellyel meg akar birkózni.

Egy pillanatig sem kétséges, hogy a most bevezetendő iskola-reformmal halavány reményünk sem lehet a hazai németség valamikor legendás hűségét és hazaszeretetét visszatéríteni, ellenben halálos bizonyossággal megjósolható, hogy a tanügyi hatóságok --- mondjuk --- politikai forrású túlkapásai súlyos válságba sodorják a nemzetet, mert az ilyen minden nemzeti érzést megcsúfoló eljárással önmagunkat pusztítjuk s a magyarság tehetetlenségének adjuk kézzelfogható bizonyítékát.

Anyagi téren máris kimondhatatlan veszedelem környékezi a magyarságot, mert betű szerint igazak Sulyok Dezső megrendítő szavai: ,,A Dunántúl németsége már ott áll lesve, a pusztuló magyarság tűzhelyei mellett, hogy mikor teheti rá kezét ezekre a tűzhelyekre, az elárvult s beszegezett kapujú udvarokat mikor veheti birtokba és egy új honfoglalásnak mikor vetheti meg gyökerét a Dunántúlon".[10]

S ha most még ennek a veszedelmesen terjeszkedő németségnek a lelke is ellenünk fordul, akkor magunkra vessünk, ha hamarosan megkondul felettünk a lélekharang.

A legenda szerint, mikor a Nero kegyetlensége elől menekülő Sz. Péter a via Appia elágazásához ért, szembe találta magát az Úrral, aki Péternek erre a kérdésére: ,,Quo vadis Domine?" (Hová mégy Uram?), így telelt: ,,Venio Romam iterum crucifigi" (Rómába jövök, hogy megint megfeszítsenek).

Bennünket már számtalanszor megfeszített a német[11], de mindannyiszor feltámadtunk, most azonban --- az Úrhoz hasonlóan --- magunk sietünk, hogy újra megfeszítsenek, sőt a keresztfát is magunk ácsoljuk hozzá.

Ez az állításom pedig korántsem szónoki figura, mert aki az élettudományban otthonos, az tudni fogja, hogy az én aggodalmam mennyire jogosult.

Arról ugyanis sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy minden fajnak vannak évezredes fejlődés folyamán megszilárdult, nemzedékről-nemzedékre öröklődő s csak évezredek alatt módosuló testi és lelki bélyegei, de ezek mellett vannak a környezet befolyása alatt létrejött, aránylag könnyen megváltoztatható tulajdonságai is.[12]

Ebből a tételből az következik, hogy a német fajában sem testileg, sem lelkileg sohasem válhatik magyarrá, azonban környezeti befolyások következtében olyan alkalmazkodási tulajdonságokat vehet fel, amelyek közelebb hozzák a magyarsághoz.

Ennek az élettani folyamatnak elsőrendű tényezője a magyar nyelvű iskola, mert a magyar érzelem- és eszmevilág kultusza a tanulók mindegyikére maradandó hatást gyakorol s lassanként még a faji ellentét legélesebb együtthatóit is a kölcsönös megértés, megbecsülés és vonzalom medrébe tereli.

Ezt az eszközt a honalapító magyar fajnak s a magyar államnak sohasem szabad a kezéből kiadnia, mert ha annyira dőre volna, hogy ezt megtenné, akkor ,,Finis Hungáriae".

[1] Efféle sóvárgás nemcsak a köznép soraiba fészkelődött be, mert helyesen mutatott rá Sulyok Dezső parlamenti beszédében arra, hogy ,,a hivatalnoki osztály legnagyobbrészt német eredetű; német nevük van, németül éreznek és még mindig a ködbevesző Rajna nosztalgiája üli meg lelküket. Innen az a titkos harmónia, amelyet ez az osztály oly szívesen érez a hitlerista elvekkel" (Magyarság, 1937. május 5.).

[2] Jákfai Gömbös Miklós: Pángermán agitáció Csonka-Magyarországon. Magyar Élet, 1937. márc., ápr., máj. és jún. sz.

[3] Szepesváraljai Haendel Vilmos, A nemzetiségek. Politikai tanulmány. Debrecen, 1928. 57. l.

[4] L. Plate, Darwinismus und Landwirschaft, Berlin, 1909, 5. l.

[5] Budai Napló, 1935. jan. 19.

[6] 8 Órai Újság, 1937. jún. 13.

[7] Egy község, mely magyar akar maradni, de --- nem engedik. 8 Órai Újság, 1936. okt. 15. sz.

[8] Az ott felvett jegyzőkönyv nyomán.

[9] Egy szemtanú hiteles följegyzése.

[10] Magyarság, 1937. május 5.

[11] A Habsburgok hóhérai tengernyi magyar vért ontottak, a ,,nagynémetek" barátságos érzületét pedig kézzelfoghatóan illusztrálják azok a gyűlölettől lángoló szemelvények, melyeket Kugotowicz Károly szegedi egyetemi tanár a legjelesebb német földrajzírók műveiből állított össze. (L. Magyarság, 1936. szept. 30. sz.)

[12] Mindezt már behatóan kifejtettem ,,A háború biológiája" (Természettud. Közlöny, 617.---618. füz. 1915.) című tanulmányomban s újabban teljesen hasonló elveket hirdet Gustav le Bon is (Psychol. Grundges. in der Völkerentwickl. A. Seiffhardt ford., 1922, 15. l.)
 
 
0 komment , kategória:  A magyar kisebbségi iskola  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 351
  • e Hét: 2567
  • e Hónap: 20971
  • e Év: 341003
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.