Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Ungvári Gyula : I.
  2012-01-03 19:24:12, kedd
 
 
Ungvári Gyula: Még egyszer a zsidó "holokausztról" - I. rész
--- Tanulmány ---

Tartalomjegyzék

Bevezető. Mi a ,,holokauszt"?
Az írás apropos-ja. Hitler összemosása Sztálinnal
Mi is az a holocaust?
Keresztény holocaust Németországban a háború alatt
Zsidó holocaust Galíciában 1941-ben
A zsidóság hosszú távú nemzetközi törekvései
A zsidóság és a II. világháború nagyhatalmai; vezéreik
Roosevelt és az ő Amerikája
Churchill és a Brit Birodalom
Hitler és a Német Birodalom
Sztálin és az ő Szovjetuniója

Bevezető. Mi a ,,holokauszt"?

Az alábbiak a zsidó ,,holokausztra" vonatkozó irodalomnak ahhoz a részéhez kívánnak csatlakozni, amely az ún. holokauszt konkrét történelmi, statisztikai adatain túlmenően a szóban forgó eseménysor mögött rejlő történelmi összefüggésekre, háttérre is rámutatni igyekszik.

Mindenekelőtt a holokauszt fogalmát kívánjuk meghatározni, majd ennek kapcsán különbséget teszünk holokauszt és holocaust között. A zsidó holokausztról szóló tannak három alapvető állítása van. Ezek: 1. Hitler (a hitlerizmus, a hitleri Németország) fizikailag meg akarta semmisíteni a zsidóságot, 2. a II. világháború időszakában a ,,nácik", vagy a ,,német nácik" előre megfontolt szándékkal tervszerűen 6 millió (magyarországi viszonylatban 600 000), újabban és inkább a holokausztban hívő történészek, politikusok és magasabb beosztású vagy képzettebb emberek körében: valamivel kevesebb, mint 6 millió (magyarországi viszonylatban valamivel kevesebb, mint 600 000) zsidót meg is öltek, 3. ezt a tömeggyilkosságot (döntő hányada tekintetében) elsősorban ilyen célból létrehozott ún. megsemmisítő táborokban (,,haláltáborokban") ipari üzemszerűen, az ún. gázkamrákban követték el, mégpedig oly módon, hogy az ún. ,,Zyklon B" (ciklon B) nevű rovarírtószert (hidrogéncianid savat) tömegesen gyilkoló mennyiségben levetkőztetett emberekkel túlzsúfolt ún. fürdőhelyiségekbe vetették, ami az illetők gyors halálát okozta. Persze ,,alkalmaztak más módszereket is a megsemmisítő táborokban", pl. a ,,gázteherautók" módszerét, amelynek során ,,tehergépkocsikból a kipufogógázokat a kocsik belsejébe vezették, ahol az összezsúfolt zsidók megfulladtak". Ezen kívül a németek ,,öltek zsidókat másutt is, nemcsak a koncentrációs táborokban, hanem pl. a keleti fronton, a német megszállás alatt tömegesen, pl. az ún. Einsatzkommandók". Természetesen gyilkoltak más módon is, pl. hagyományos fegyverrel végrehajtott kivégzés révén. Írásunk e holokauszt-tant elemzik, s egyszersmind cáfolják.

Tematikai korlátok miatt az európai zsidóság nem halálos végű megpróbáltatásaival (nem halálos sérüléseivel, családi-közösségi kapcsolataik ártalmaival, anyagi veszteségeivel stb.) nem foglalkozunk, nem térünk ki a zsidók olyan halálos végű ártalmaira vagy nem halálos sérelmeire sem, amelyeket a holokauszt-tan nem ír a hitlerizmus rovására (ilyenek pl. az ukránok, románok stb. által elkövetett zsidóellenes atrocitások, amelyekkel szemben nem egyszer maguk a német katonák léptek fel). Értelemszerűen nem térünk ki a Szovjetunió fennhatósága alatt, pl. szovjet hatósági szervek által elkövetett atrocitásokra, ellenszenvből vagy gondatlanságból fakadó károkozásokra, de szólunk a németek szövetségesei, pl. Horthy vagy Szálasi Magyarországa által elkövetett olyan cselekményekről, amelyeket a holokauszt-dogmákban hívők általában a holokauszt tényei közé sorolnak. Ez utóbbiak hovátartozása elméletileg határesetnek tekinthető. Napjaink szóhasználatában a holokauszt egy üzleti tevékenységet is jelöl, közelebbről az ún. holokauszt-ipart, amely ezúttal nem tárgya írásunknak, annyit azonban meg kell állapítanunk, hogy pl. Nyugat-Németország óriási kártérítést fizetett nemcsak a túlélő egyéneknek, a holokauszt-áldozatok leszármazottainak, de pl. a világháború idején még nem is létező Izrael Államnak is.

Mára tehát az üldöztetést, vészkorszakot a szóhasználatból fokozatosan kiszorító ,,holokauszt" valójában egy viszonylag új valláspótlékot tükröző fogalom. E nézetek hívei által hirdetett állítások a korlátozott értelemben vett igazságok, a féligazságok, a homályos ellentmondásos elképzelések és a szemenszedett hazugságok zűrzavaros kakofóniája. A holokauszt-tan hívei fent említett lényegi megállapításaikat imamalomszerűen ismételgetik, kötelező mantráknak tekintik és mindig fenyegetően adják elő. A propagandának eredetileg egyáltalán nem Goebbelstől származó, hanem a XIX. század végére globálisan befolyásoló zsidó sajtóból fakadó egyik alapvető tényére építik módszerüket: eszerint a széles tömegek minden nekik előadott hazugságot előbb-utóbb elhisznek, ha a hazudozók kellő mértékben ismétlik hazug állításaikat. Hiszen ismétlés a tudás anyja, de az áltudományé, álismereteké is. Hitler is (pl. a Mein Kampf-ban) és egyik tanítómestere, Le Bon is --- összefüggésben a tömegek lélektanára vonatkozó tudásukkal, e tudás továbbadásával --- nem egyszer hivatkoztak a lapidárisan megfogalmazott, egyszerű hazugságok sokszoros ismétlésének olykor az igazságot is legyőzni képes hatékonyságára.

Az írás apropos-ja. Hitler összemosása Sztálinnal

Az írás apropos-jaként a Magyar Nemzet egyik igen jó tollú rovatvezetőjének, Körmendy Zsuzsannának egyik cikke szolgált. A szóban forgó cikkben (,,Holokauszttagadás --- másképp": MN, 2011.márc.4. p.7.) Körmendy Zsuzsanna Heller Ágnesnek ez év tavaszi közismerten minősíthetetlen nemzetközi szereplései elsőjét (a stockholmi, berlini szereplését megelőző brüsszeli fellépését) tárgyszerűen érvelve, egyszersmind kellő keménységgel és Heller hazudozásait a Rákosi-korszak hivatalos megnyilvánulásaival párhuzamba állítva taglalta.

Írásának értékét azonban sajnálatosan lerontotta a ,,nemzeti jobboldali" sajtónk hosszú ideje szokásos módszerének jelen alkalmazása. E módszer lényege, hogy a balliberális politikusok vagy sajtómunkások megnyilatkozásainak bírálata során újra és újra hangoztatják az egykori nemzeti szocialista személyiségekről, irányzatokról, cselekményekről hamisan tájékoztató, gyűlölködő megállapításaikat, beleszőve azokat a --- nemzeti szocializmust és a kommunizmust zsidó érvelésre támaszkodva párhuzamba állító, közös nevezőre hozó, pénzhatalmi érdekű és szélsőséges --- liberális szellemiség érdekkörébe. E szokással évekkel ezelőtt pl. Csurka István írásaiban is lehetett találkozni: ő sem tudott leírni Sztálinról egyetlen olyan elítélő mondatot sem, amelyben mindjárt bele ne mart volna Hitler alakjába is. Márpedig nyilvánvaló, hogy 1. a különféle nemzeti szocialista irányzatok szellemisége és a ,,marxizmus-leninizmus" eszmerendszere között a különbség nem kisebb, mint a Zenit és a Nadír közötti távolság, 2. eltekintve a Molotov-Ribbentrop paktumot közvetlenül követő időktől, a 30-as években Európában a legélesebb ellentét a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió között feszült (gondolhatunk akár az Antikomintern Paktumra, akár a spanyol polgárháborúra stb.), 3. a szóban forgó (helyesebben: Hitler-Sztálin) paktum mélyén álságos sztálini magatartás, hallgatólagos brit-szovjet megállapodás húzódott meg, amit a paktumot követően a szovjet vezetés a németekkel folytatott gazdasági együttműködésének látszata mögé rejtett, 4. a Szovjetunió elleni német támadás előtti hónapokban a szovjet vezetés már megtette a Németország elleni inváziójának főbb előkészületeit, pl. a szovjet csapatok megkezdték kiinduló harci állásaikba való felvonulásukat (közvetlenül a német támadás előtt a Nyugat-Oroszországban már felvonult szovjet haderő létszáma lényegében megegyezett a támadó német erő létszámával), 5. a nyugati erőknek egy szavuk sem volt a II. világháború első szakaszában véghez vitt szovjet hódításhoz, viszont teljes erőbedobással támogatták a Szovjetuniót a német-szovjet háború alatt mindvégig.

A tárgyra térve idézem Körmendy Zsuzsannát: ,,Sokat gondolkodtam a holokauszttagadók lélektanán: vajon mi indítja őket arra, hogy dokumentált tényeket semmisnek vegyenek, hogy híradásokat, könyveket, vallomásokat, fényképeket, a testi-lelki sebeket viselő, traumából felépült áldozatokkal készült riportokat negligáljanak, s csak fújják a magukét: nem igaz, nem úgy volt, nem történt meg, nem bántotta senki az elhurcoltakat, nem is volt haláltábor. Mindez csak fikció. Képzelgés."

Higgyünk az újságírónő őszinteségében, abban tehát, hogy ő maga valóban igazságnak véli a legújabb zsidó valláspótlék (a ,,holokauszt-vallás") dogmáit és semmiképpen sem pénzért, karrierért ütötte számítógépén a klaviatúrát, amikor a holokauszt-tagadók lelkületét igyekezett rossz hírbe hozni.

Mi is az a holocaust?

E sorok írója --- mint említettem --- különbséget tesz holocaust és holokauszt (népszerű nevén: holokamu) között. A holocaust bibliai fogalma szerint ez a görög eredetű szó Istennek bemutatott és neki tetsző olyan áldozatokról szól, akik (vagy: amelyek) fizikai valójukban elevenen teljesen elégnek. Szigorúan véve a valóságban ilyesmi nem fordulhat elő, mert hamvak még a hamvasztó kemencében elégetett holttestek után is maradnak, mindamellett e fogalom használható tartalmú változatának meghatározása során eltekinthetünk attól, hogy a holocaust a halál után milyen valóságos testi maradványokat mutat, vagy hogy az áldozat, az elégetés tetszik-e Istennek vagy sem, de mellőzhető az a tény is, hogy a tűzhalált szenvedők esetében a halál általában nem a test elégése nyomán következik be, hanem az illetők ugyanúgy fulladással halnak meg, mint pl. a keresztre feszítés áldozatai. Így a szokásos tűzhalálnál egy bizonyos égési idő után már a holttest ég. Mindamellett, ha a holocaustot, mint az elevenen szándékoltan elégetett ember fogalmát a fenti korlátozások figyelembevételével határozzuk meg, akkor pl. beszélhetünk a holocaust történelmi példáiról. Ilyenek voltak a máglyahalál esetei, pl. a középkor hanyatló szakaszában Jeanne d'Arc vagy Giordano Bruno autodaféja. Persze történtek boszorkányégetések is, Kálmán királyunk sem feleslegesen mondta, hogy boszorkányok márpedig nincsenek.

Holocaust egyébként bőségesen előfordult a második világháború éveiben éppen Németországban, és éppen nem a németországi vagy a lengyelországi német koncentrációs táborokban. Ráadásul, ha a holokauszt-vallás dogmatikusai komolyan vennék saját elméletüket, akkor azt kellene mondaniuk, hogy holocaust semmiképpen sem fordult elő az ún. haláltáborokban. Ott ugyanis az indoktrináció szerint ,,gázzal ölték meg a zsidókat". Márpedig, akit gázzal ölnek meg, az nem ég el. Annak csupán a holttestét égetik el, viszont Piszkos Freden kívül olyant még senkitől sem hallottam, hogy a hulla is ember lenne. Az embernek lehet hullája, de az semmiképpen sem ő maga. Még akkor sem, ha porrá leszünk, mert amikor porrá leszünk, testi valónkban már nem vagyunk, halhatatlan lelkünket pedig nem lehet elégetni, ,,mert az maga tűz".

Keresztény holocaust Németországban a háború alatt

Szóval Németországban a lakosság egy része a II. világháborúban a szó szoros értelemben holocaust lett, s ez tömegesen fordult elő néhány német nagyvárosban. A következőkről van szó: Kassel, Hamburg, Darmstadt, Heilbronn, Pforzheim stb., de méreteit és az ártatlanok elevenen való elégetésének brutalitását tekintve mind közül kiemelkedik a holocaust Drezdában. A tömeggyilkosság e módszerének neve: tűzvihar. Ez ugyanolyan brit ,,innováció" volt, mint az amerikaiak részéről a szőnyegbombázás. Természetesen a háborúk során tűzeset, tűzvész, tűzhalál meglehetősen gyakran és korántsem csupán légitámadás alkalmával fordul elő, a földi, tengeri harcok is vezethetnek ilyesmikre. Ezúttal azonban arról van szó, hogy a brit Harris vezette Stratégiai Bombázó Parancsnokság 1943-tól mindvégig a német nagyvárosok civil lakosságának olyan szőnyegbombázással végrehajtott tömeges pusztítását tűzte ki célul --- mellékesnek tekintve a katonai célpontok elkülönített támadását --- amelyben a bevetett fegyverek nagy része egy egész város vagy városrész felgyújtását szolgálta. (Ezért is nem tekintjük holocaust-áldozatnak azokat, akik nem szándékolt elégetés során égtek el hadi cselekmény során, így pl. nem voltak holocaustok azok a zsidók, akik német területről tengeri hajókon menekülve igyekeztek brit felségterületre, ahonnan tűzcsapással fogadták és elsüllyesztették e hajókat. E hajókon tűz ütött ki és voltak olyan zsidók, akik elevenen égtek el. Feltételezhető, hogy a hajókat elsüllyesztő csapatok --- az esetek nagy részében --- nem ismerték pontosan e hajók rakományát.)

A szándékolt brit tűzviharos légi támadás legsúlyosabb esete a drezdai genocídium volt. Ez 1945. február 13-14-én zajlott le összesen mintegy 14 óra alatt, és három hullámban: a hamvazószerdára virradó éjszakán kezdődött, s az éjt követő nappal déli óráiban fejeződött be. A szóban forgó eseményről David Irving írt kitűnő monográfiát: Apokalipszis 1945. Drezda elpusztítása címmel.

Drezda lakossága eredetileg kb. 650 000 lelket számlált. A légitámadás előtt egy hónappal azonban nagy szovjet offenzíva indult Szilézia ellen. E terület 4,5 millió lakosából 3,6 millió nyugati irányban elmenekült a szovjet csapatok elől (csak azok maradtak, akik nem tudtak elmenekülni, ill. azok a szlávok, akik inkább választották a szovjeteket, mint a menekülést előlük). A menekülők közel fele a Cseh-Morva Protektorátus felé vette az irányt, nem sejtve, hogy a szovjet megszállás nyomán a megbátorodott csehek példátlan népirtást rendeznek majd soraikban. Mintegy 600-800 000 sziléziai német Drezdában, ill. Drezda környékén kötött ki óriási túlzsúfoltságot okozva Szászország fővárosában. (A kibombázott vagy egyszerűen menekülő személyek nagy része a támadás éjjelén Drezdában volt.) A lakosság gyerekekből, öregekből, nőkből, sebesültekből állt, de voltak Drezdában pl. amerikai, ill. brit hadifoglyok is. Hadiipari, ill. katonai célpontok nem voltak Drezdában, és jelentős létszámú katonaság sem állomásozott a városban. A légvédelmi tüzérséget éppen a keleti frontra vitték, s mivel a Drezda elleni légitámadás ,,biztonságára" való tekintettel a brit bombázó parancsnokság számos más német célpont ellen indított jelentéktelen vagy színlelt légitámadást, a Drezdát támadó bombázók ellen mindössze 27 vadászgépet tudtak bevetni. A város védtelen volt.

A szóban forgó éjszakán este 10 óra után az összesen bevetett 1400 brit repülőből az első hullámban 243 Lancaster bombázó támadt rá a városra. A britek célja az volt, hogy először rombolóbombákkal szétzúzzák a háztetőket és ablakokat, majd olyan gyújtóbombazáport szórjanak le, amely lángba borítja a házakat és a szikrák forgószeléből tűzvihart támaszt. Ez azután felgyújtja a bútorokat, szőnyegeket és minden éghető anyagot. A támadás második hullámában hajnali 1 és 2 között közel 550 Lancaster repült Drezda fölé, éppen akkor, amikor a környékről a városba érkező tűzoltó és mentő alakulatok maximális erőbedobással láttak a mentés munkájához. A második hullám gépei, amelyek együttesen kétszer akkora erőt képviseltek, mint az első hullámbeliek, a mentőosztagokra is rávetették magukat. Ezek a gépek is vittek magukkal háztömbromboló bombákat, de a bombateher 75%-a már a gyújtóbombákból állt. �--sszesen közel 1500 t nagy robbanóerejű rombolóbombát és közel 1200 t (650 000 db. kötegelt) termitbombát zúdítottak Drezdára, elsősorban a belvárosra, nem kímélve az óvárosi kulturális létesítményeket sem. A város felett egyetlen összefüggő lángtenger alakult ki, amelyben az éghető anyagok kb. 15 km2-en mintegy 800-1000 C fokon égtek. A RAF pilótái ezúttal egyidejűleg adtak szemléltetést az ún. tűzviharos légi hadviselésből és a tömeges mészárlás erkölcseiből, bár kisebb mértékben (mert parancsot teljesítve), mint a bombázó parancsnokság, ill. a háborús főbűnös: Churchill. A termitbombák megtették a magukét: az izzó lángtengerben a levegő nagy sebességgel emelkedett a magasba, a keletkező vákuum szívóhatására mindenféle tárgyak (házdarabok, bútorok stb.), ruhátlanná vált holttestek és még élő emberek pörögtek a tűzfészkek felé. Sok-sok ezer ember gurult a testeket mágnesként vonzó lángokba.

S az Apokalipszisnek ezzel még nem volt vége. A zárófejezetben a Sátán az amerikaiakat is megkísértette, mégpedig igen hatásosan. Néhány órával később ui. a Repülőerőd és Liberátor elnevezésű 1350 amerikai repülőgépből 450 Repülőerőd indult Drezda ellen, vagyis a legsúlyosabb, maximális bombaterhelésre alkalmas bombázók jelentek meg a tüzes drezdai égbolton (a város hét napon át éjjel-nappal égett). Az amerikai gépek összesen közel 500 t rombolóbombát és 300 t gyújtóbombát dobtak le. Ugyancsak dél körül amerikai Mustangok mélyrepülésben szelték át a várost és főként az Elba mentén a pokolból sebesülten vagy véletlenül épségben menekülő-vánszorgó németekre fedélzeti géppuskáikból tüzet zúdítottak.

A britek okozta tűzvihar s az amerikai légi terror nyomán a belső város területének több, mint 75%-a elpusztult (a külső városrész esetében e mutató: 25% volt). A város 220 000 lakásából 90 000 teljesen elpusztult. Irving szerint lakásonként 11 tele teherautónyi törmelék keletkezett. Ami az áldozatok számát illeti, pontos adatot mondani ez esetben lehetetlen. A pusztulás után a hatóságok megpróbálták azonosítani a halottak egy részét. A háború végéig 40 000 halottat sikerült azonosítani. Rengeteg nem azonosított holttesttel kell számolni. Ide tartoztak a járvány megelőzése céljából gyorsan tömegsírba temetettek, az eltűnt vagy szétroncsolódott fejű holtak, azok, akik a tűzviharban elevenen égtek el s nem maradt belőlük más, mint szénné égett tetem vagy szétszórt hamu. Egy hivatalos német becslés 135 000 halottról tudott, a légitámadást követően Goebbels propagandaminisztériuma 250 000 --- 300 000 áldozatot említett. Ha figyelembe vesszük, hogy ezt az éjszakát több, mint 1 millióan készültek Drezdában tölteni, s ha a hamburgi tűzviharok után az ezekkel sújtott hamburgi területen a lakosság egyharmada pusztult el, ugyanúgy, mint a kisebb Pforzheimben, akkor a drezdai mészárlás halálos áldozatai akár 100 --- 150 ezren is lehettek.

Figyelemre méltó, hogy a szövetségesek --- párhuzamosan azzal, ahogyan a háború zsidó áldozatainak (ill. a német és szövetséges fegyverek által elpusztítottaknak) számát rendkívüli mértékben felnagyították --- a német áldozatok számát csökkenteni igyekeztek és igyekeznek, legalább is az olyan esetekben, amelyekben a sok áldozat foltot ejthet az angolszászok erkölcsi tekintélyén, becsületén. Amíg pl. Churchill a Rotterdamot ért német légitámadás áldozatainak a számát a II. világháborúról szóló művében 30 000 főben határozta meg (miközben a valóságban a légitámadás következtében összesen 980 ember halt meg), addig a drezdai halálos áldozatok számát a hivatalos nyugati történelmi statisztika 25 000, ill. 35 000 főben említi. A sokoldalúan tájékozódó, tudományos tárgyilagossággal számoló Irving 60 000 ---100 000 vagy annál is több áldozatot említ (valamivel többet, mint amennyi áldozata az 1945. március 10-én lezajlott tokiói amerikai légitámadásnak, vagy mint a Hirosima, ill. Nagaszaki elleni atomtámadásnak volt). Így a drezdai tűzviharos genocídiumot a világtörténelem legsúlyosabb légicsapásának tarthatjuk. Kérdés, hogy mindezt figyelembe véve hány ember halt tűzhalált, vagyis vált holocausttá e 14 óra alatt. Ez a szám --- figyelembe véve Irving azon állítását, miszerint egy tűzviharos légitámadásban kb. a halottak egyharmada égett el elevenen --- több tízezer, akár kb. 50 000 lelket is magába foglalhatott.

Zsidó holocaust Galíciában 1941-ben

Ha nem is városi méretű, de egy kisebb holocaust a galíciai Jed Vabne helységben is megesett. (A közelmúltban Kwasniewski volt lengyel köztársasági elnök erre tekintettel kért és kapott bocsánatot Izraeltől.) Más szóval ezúttal nem azokról a zsidó munkaszolgálatosokról van szó, akik 1945 januárjában a szovjetorosz ,,felszabadítók" elől a németekkel együtt menekülve brit tűzviharba kerültek, hanem a Jed Vabne-i esetre emlékezünk.

A galíciai Jed Vabne-ben, ahol zsidók is, lengyelek is éltek, az történt, hogy a lengyel lakosság egy része jelentős számú községbeli zsidó embert egy nagy épületbe bezárt, majd e zsidókra rágyújtotta az épületet. Tehát nem a németek, hanem a lengyelek követték el ezt a holocaust-cselekményt.

A lengyeleknek ez a vad megnyilvánulása vadságában sem volt meglepő és megokoltságában sem. Ami a vadságot illeti, gondoljunk a következőkre: 1. Németország és Lengyelország a legnagyobb egyetértésben csonkították meg a Versailles-i békediktátum egyik szégyenteljes alkotását, Csehszlovákiát, 2. amikor a hitleri vezetés szóba hozta a 98%-ban németek lakta Danzignak a Német Birodalomhoz csatlakozása, valamint Kelet-Poroszország és a Birodalom központi területe közötti vasúti és szárazföldi kívánatos összeköttetése kérdését, ill. ennek torz tálalására építve a nyugati hatalmak (főként a német fellendülésre féltékeny Anglia), valamint elsősorban a londoni zsidó sajtó egy újabb hecckampányt indítottak Németország ellen, akkor a lengyel vezetés a korábbi német barátságát Hitler gáláns ajánlata ellenére sutba dobta (a Führer felajánlotta, hogy Gdyniához utat épít Kelet-Poroszországon át, hogy a lengyelek önálló kikötőhöz jussanak a danzigi kiváltságuk elvesztése után is), majd azután, hogy Hácha csehszlovák elnök --- több, mint valószínűleg elhangzó --- kérésére a német haderő bevonult Prágába és Németország a Birodalmon belül létrehozta a csehek és morvák számára a birodalmi protektorátust, Lengyelország ezt casus belli-nek minősítette és 1939 tavaszán elsőként mozgósította hadseregét, 3. miután az 1939-es évben a továbbiakban egyre ellenségesebb viszony alakult ki Németország és a nyugati hatalmak által egyrészt egyre inkább feltüzelt, másrészt egyre nagyobb előnyökkel kecsegtetett Lengyelország között, 1939 augusztusa folyamán a lengyelek egyre többször vérengzést követtek el a lengyel állam területén élő ún. népi németek ellen (a legnagyobb a brombergi volt, Hitler a lengyel-német háborút bejelentő, 1939.szept. 1-i rádióbeszédében 62 000 ilyen gyilkosságot említett). �--sszefoglalva: a németek rágalmazásával és a nyugati ígérgetésekkel felheccelt Lengyelország a II. világháború előtt kb. azt a szerepet játszotta el, amit Szerbia az I. világháború előtt: a háború kiprovokálójának szerepét.

Ami a szóban forgó brutális holocaust megokolását illeti, idézzük fel a következőket: 1. a Molotov-Ribbentrop (pontosabban Hitler-Sztálin) paktum titkos záradékának megfelelően a Vörös Hadsereg --- egy nappal azután, hogy a német katonák egy helyen a demarkációs vonalat feltételezhetően nem véletlenül átlépték, majd még aznap este a vonalon túli területről visszavonultak --- 1939. szept. 17-én egyetlen rohammal megszállta Kelet-Lengyelországot (s így Galíciát is), 2. ez esetben a Szovjetunió még nem azt a cseles módszert alkalmazta, amellyel a Jaltai Egyezmény után a keletközép-európai országokban (pl. Magyarországon is) élt (vagyis azt, hogy először katonai megszállást alkalmaz, majd a későbbiekben tér rá a teljes bolsevizálásra, pl. hazánkban mint ismeretes a katonai megszállást kettő-négy évvel követően tette ezt), hanem azonnal bevezette a ,,proletárdiktaturát" (pl. az ún. Gulágmeneteket, sőt a tarkón lövést alkalmazó tömeges kivégzéseket), mégpedig azért is oly kiterjedten és kegyetlenül, mert a hagyományos orosz-lengyel ellenségeskedést a XX. században egy lengyel győzelem koronázta meg: Trockij Vörös Hadserege Varsó alatt nem kis vereséget szenvedve fejvesztetten menekült a hős lengyel ifjak elől, akik a legnagyobb áldozatot hozták azért, hogy ,,ne maradjon csonka a lengyel haza". Mindenesetre a 39-es bolsevista katonai megszállást igencsak vérszomjas bosszú követte, és nemcsak a katyni és környező erdőkben, de pl. Jed Vabne-ben is, 3. a szovjetek bosszújában nem jelentéktelen szerepet játszott a helyi zsidóság is. Igazi muszkavezetőként besúgták, feljelentették a közismerten keresztény-nemzeti érzelmű, az 1921-es összecsapásban vitézül cselekvő községbelieket, aminek következtében börtön és tarkólövés lett a szóban forgó lengyel hazafiak osztályrésze, 4. jóllehet a szovjetek proletárdiktatúráról beszéltek és a helyi ,,burzsoázia" nagyobb része zsidókból állt, a lengyelek elleni represszió legalább annyira irányult a keresztény nemzeti gondolkodású lengyelek, mint általában a ,,burzsoázia" ellen, vagyis nem pusztán az osztályharc logikáját követte, hanem a világnézeti háború és a nemzeti elnyomás vonalán haladt előre, és 5. minden szándékolt emberi cselekményhez a szándékon kívül hozzátartozik a megfelelő alkalom is.

A Jed Vabne-i zsidó holocaustra az alkalmat az 1941-es esztendő kínálta. A zsidó muszkavezetők hazaárulásának megtorlására akkor került sor, amikor a Wehrmacht katonái léptek a két évtizeddel korábbi lengyel hősiség örökébe. Jed Vabne lengyeljei nem kérték a német csapatokat semmire, maguk álltak rettenetes bosszút a szovjet szolgálatába szegődött zsidókon.

A zsidóság hosszú távú nemzetközi törekvései

Ami a zsidóság nemzetközi pozícionáltságát és a háború kitörésében és eszkalálódásában vitt szerepét illeti, ennek gyökerei a messze múltba nyúlnak vissza. E múlt az óhéber vallásossághoz, a Tórához csak gyenge szállal kapcsolódik, de annál erősebben kötődik a következőkhöz: faji tekintetben Ezra és Nehémiás népet létrehozó tevékenységéhez (a zsidó nép 2500 ével ezelőtti létrejöttéhez, a továbbiakban a nép endogám tenyésztéséhez, a basztard keveredés helyett a nőre alapozó hibrid keveredés megengedéséhez, a zsidóság két --- szefárd és askenázi --- ágra bomló, ősi földjéről nyugati, ill. keleti irányban elvándorló faji alaptípusához); a zsidóság világnézete tekintetében a Talmudhoz, a Sulchan Aruch-hoz, a kabbalához; hatalmi harcának ideológiai hátterét illetően a középkorban és a korai újkorban az iszlám (a mórok, a törökök) felhasználásához, a XVIII. sz-ban a francia aufklerizmus és az angolszász liberalizmus előmozdításához (a német romantika elleni hadjáratához); hatalmi harcának vezetését illetően a rabbik, a Szanhedrin ( bíróságok), a Cion bölcsei tevékenységéhez, vagyis a tanulás, a tudás, a tapasztalatok, az előrelátás és a zsidóügyek melletti elkötelezettség értékeihez és sohasem a demokratikus döntéshozatal, ill. a kollektív parlamentáris munka tiszta, becsületes érvényesítésének módszereihez.

A zsidóság újkori történelmi helyzetének megítélése tekintetében különbséget kell tenni az angolszász (és holland) és a kontinentális európai körülmények között. A brit és amerikai liberalizmus ideológiájának és intézményeinek (a jövés-menés szabadságának, az egyéni kezdeményezés, vállalkozás korláttalanságának, a haszonszerzés, nyerészkedés középpontba helyezésének, az előrelátó számítás képességének, a ,,pénzcsinálás" tehetségének és készségének) világában az Aranyborjút évezredek óta imádó zsidóság úgy érezte magát, mint hal a vízben. Ilyen körülmények között sikeressé válni, befolyásra szert tenni a történelmi tapasztalatokban gazdag, fajiságának tisztán tartására is kényesen ügyelő zsidóság számára nem jelenthetett különösebb nehézséget.

Más volt a helyzet a kontinentális Európában. Itt a XVIII. század előtt a zsidóság változó hatalmi helyzetet ért el, a középkor fényes időszakában háttérbe szorult (inkvizíció stb.), a reneszánsz időszakában előrelépett stb. A XVIII. sz-i ,,felvilágosodás" hozta meg a zsidóságnak azt a lehetőséget, hogy a kontinentális Európában olyan hatalomra tegyen szert, amilyenre esélyt még a reneszánsz korára jellemző általános erkölcsi hanyatlás vagy a török szultanátus terjeszkedése sem kínált. A francia felvilágosodás, a felvilágosult abszolutizmus (kivált Habsburg II. József), a szabadkőművesség felfutása, majd a nagynak mondott francia forradalom lehetőséget teremtett arra, hogy a zsidó pénzemberek segítségével a zsidó értelmiség necsak részt vegyen, de vezető, ill. főtanácsadó szerepet is vigyen minden ún. haladó-reformista, baloldali-radikális, demokratikus-köztársasági, népi-forradalmi mozgalomban, s mindenütt felléphessen a ,,trón és az oltár", a főnemesség, a köznemesség, a rendiség ellen a polgári és emberi szabadságjogok, a köztársaság, a demokrácia zászlaja alatt, mindenekelőtt az egész zsidóság emancipációjáért, politikai érvényesüléséért. Sőt, a XIX. század folyamán már a polgárság ellen is megindult a zsidóság egy részének harca a javító szándékú társadalmi-gazdasági haladás jelszavával, de mindig a kulturális-politikai rombolás céljával.

A XIX. században tehát megindult és egyre erőteljesebbé vált a polgárság elleni küzdelem, és ebbe a zsidóság egyes csoportjai is bekapcsolódtak, sőt, gyakorlatilag a vezetőszerep is az ő kezükbe került. Akadtak ugyanis --- Marxon vagy Lassalle-on kívül is --- olyan zsidók, akikre a ,,londoni szín" nemcsak úgy hatott, mint pusztulásra megérett és pusztuló világ, de úgy is, mint olyan társadalom, amely méhében hordja azt az erőt, amely ezt a világot megsemmisítve valóban szép új világot fog teremteni. Ezek a zsidók azt sem felejtették el, hogy őseiknek kulturális másságuk miatt kirekesztésben, elűzetésben kellett részesülniük, legfeljebb arról felejtkeztek el, hogy az a kulturális másság bizony sok tekintetben éppen az említett londoni szín létrehozásánál és uralomra jutásánál bábáskodott. Ezek a zsidók voltak azután azok, akik egymást felismerve és értve létrehozták azt az erős közösséget, amely mint maroknyi falanx a siker reményében fogott hozzá nemcsak a kapitalizmus ,,káros kinövéseinek" legyalulásához, de a közel kétezer éves keresztény kultúrpalota földig rombolásához is. Ettől kezdve a zsidóság hatalmi törekvései az ideológiai-politikai terület két szférájában nyilvánultak meg. Az egyik szférában a ,,demokráciáért és a szabadságért" folytattak küzdelmet, de a valóságban mindenekelőtt a pénzügyi-gazdasági hatalom megszerzésére, ill. a közvélemény feletti befolyásra törekedtek. A másik szférában az alsóbb néposztályok feletti hatalom megszerzésére és --- a széles néptömegek, ill. kiemelten a proletártömegek forradalmasításával, eszközként való felhasználásával --- mindenekelőtt a kereszténységnek (az alázat és az önátadás vallásának) elpusztítására és a politikai hatalom totális megszerzésére törekedtek. Ezt szolgálta az osztályszemléletű nemzetköziség (a nemzetközi zsidó összetartás) eszméje, az elvont egyenlőség (az igazságosság és emberiesség látszatába burkolózó proletáririgység kielégítése) és az anyagelvűség (istentagadás és értékrelativizálás), amelyek mindig is fontos szerepet játszottak a zsidóság gyakorlatában. A fehér fajú keresztény népek értelmesebbjei számára tragikus, ill. tragikomikus volt látni, amint a zsidó bankárok, tőkések a burzsoá jótékonykodás és népjóléti intézkedések jelszavai mögött az egyszerűbb dolgozó emberek erőfeszítéseinek szervezettebb-hatékonyabb kiaknázásával növelik profitjukat, és lázas beruházásokkal igyekeznek még több profitra (extraprofitra) szert tenni, miközben a másik oldalon a zsidó hangadók a kapitalista kizsákmányolás ellen emelik fel szavukat, még csak véletlenül sem említve, hogy e kizsákmányolók az apjukat jelentik, s ha hatalomra kerülnek, akkor az új struktúrákban is a zsidóság kezébe óhajtják letenni a nemzetgazdaság feletti hatalmat, csak más szereposztásban. (Csurka Istváné az érdem, hogy a fő zsidók szerepcseréjére az apák és fiúk hasonlatában megtalálta a szociológiailag-pszichológiailag is releváns kulturális-intellektuális irányultság szimbólumát, gondoljunk a kommunista rendszerváltás marxista ideológusára, a bankárfiú Lukács Györgyre vagy Pető Ivánra, az ÁVH-s szülők csemetéjére, a liberális ,,rendszerváltó" SZDSZ volt elnökére.)

A zsidó hatalom kétágú gyarapítása követelményének kitűnően felelt meg Marx elmélete (mégpedig mind az ifjú Marx forradalmi kommunizmusa, mind az érett Marxnál a ,,tőkés felhalmozás történeti tendenciájában" kifejeződő tőkés fejlődés), ill. a ,,békés belenövéses" revizionizmus vagy a szociáldemokrácia kibontakozása a XIX. sz. második felében.

A zsidóság hatalmi harcának végcélja a kereszténység, ill. a fehér faj (a hagyományos európai-atlanti kultúra, kivált a kontinentális Európa középső részének kultúrája) feletti győzelem kivívása. Ezért folyt közel 2000 éven át Jézus megrágalmazása, kigúnyolása és előbb a keresztény egyházak megrontására, majd a keresztény vallásosság, kultúra és hagyomány lerombolására irányuló zsidó tevékenység. E hatalomra törő harc eszköztárába egyaránt beletartozott a potenciális vagy aktuális ellenfelek soraiban a divide et impera elvének alkalmazása, amikor tudván tudva, hogy ,,inter duos litigantes tertius gaudet" (két veszekedő között a harmadik röhög a markába) ,,cirkuszi" zavart keltve és műbalhét előidézve, a zsidóság --- a keresztény nemzeti irányzatok kivételével --- mindegyik irányzathoz vezérnek vagy fő tanácsadónak a maga embereit igyekezett elhelyezni, majd a célba vett keresztény nép megvásárolható árulóival veszekedést, háborút provokált, sőt a fajtájukat eláruló embereket, népeket arra is felhasználta, hogy a zsidóság érdekeiért harcoljanak, és a gesztenyét ők kaparják ki a zsidóság javára. Ennek során a zsidók bőven alkalmazták és alkalmazzák az összeesküvés módszerét: a titkos társaságokat, a felforgató mozgalmakat, a hazudozást, az információk titkos kezelését, a dezinformálást. Mindezekre történelmi példatárral szolgálhatnak a szabadkőművesség különböző formái (az 1717-es párizsi nagypáholy, az illuminátusok stb. is), de az eszmei-politikai területen túl a zsidó hatalomra törő akarat (a nietzschei Wille zur Macht) mutatkozott meg e harc gazdasági-társadalmi területén is. Alsóbb szinten ez úgy látszott, hogy a zsidó ember afféle hegedűs, aki a háztetőn azt énekli, hogy temetné a munkát s hogy a zsidó ember célja a kényelmes élet, az élvezetek (kivált a szexuális élvezetek) habzsolása. Azonban, ha a látszat nem is mutatta, az értelmesebb emberek előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az Aranyborjú imádata magasabb szinteken a gazdasági-társadalmi hatalom zsidó kezekbe juttatását szolgálja.

Természetesen a napjainkban folytatott holokauszt-propaganda is fenyegeti a kereszténység, ill. a fehér faj fennmaradását. Ez utóbbiak zsidó sarcolása, ill. a rasszok, nemzetek identitásának, kultúrájának (a rasszizmusnak, nacionalizmusnak) gyalázása szintén pusztítja az európai fehér népeket, keresztény vallásosságukat, miközben a holokauszt-propaganda őrzi-erősíti a zsidóság faji és nemzetközi-globalista, ill. cionista-nemzeti öntudatát.

Az, hogy a zsidók hajdan a terménykereskedelmet előnyben részesítették, még nem jelentett hatalmi harcot, miként pl. az örmény vagy a görög kereskedők esetében sem jelentett ilyesmit. A pénzügyek terén azonban már a zsidó hatalomra törő akarat jelentkezett. Ez a pénzkölcsönzéssel (a kamattal, az uzsorakamattal, a kamatos kamattal, az adósrabszolgaság expanziójával) kezdődött, és annál is inkább eredményesnek bizonyult, mert a kereszténység és az iszlám tiltotta a kamatszedést. A zsidó pénzkölcsönzés először az arisztokráciát tette a zsidók lekötelezettjévé, majd a hitel (a bankok stb.) elterjedésével a köznemesség, ill. a hitel és a tőzsde közvetítésével a keresztény polgárság is erre a sorsra jutott. Amíg a kapitalizmus az egyéni magán-, ill. családi tulajdonra, a nagyjából egyenrangú kistőkések szabad versenyére, ill. a munkával szerzett tőkére épült és keresztény érzületű emberek erkölcsiségéből, lelki-szellemi tulajdonságaiból táplálkozott, addig a kapitalizmus nemcsak hatékony volt, de --- Szálasi kifejezésével --- jóhasznot is eredményezett. A XIX. sz-ban azonban nemcsak egyre nagyobbakká váltak a vállalatok, de megjelentek a tőkés társaságok is. Az egyéni tulajdont kezdte kiszorítani a részvénytulajdon, a munkával szerzett tőkét a pénzügyi befektetésekkel szerezhető nyereség, osztalék. A szabad versenyt felváltotta a kartellekre, trösztökre épülő monopolkapitalizmus, a keresztényi, mert méltányos haszonszerzésre irányuló mentalitást a gátlástalan haszonlesés, pontosan az, amit Marx annak idején ,,a kapitalizmus piszkos zsidó lényegének" nevezett. S aligha véletlenül. Mert a zsidó bankárok a pénzpolitikájukkal hatalmat szereztek a termelőtőke felett, ők szorgalmazták a részvénytársaságok alapítását, de ők találták fel a manchesteri liberalizmust is. Lincoln halála után az USA-ban az Észak győzelmével tarsolyukban a rabszolgák felszabadítását ünnepelték, pl. olyanok, akiknek szülei, nagyszülei bonyolították le a korábbiakban a rabszolga-kereskedelmet.

A zsidók fokozatosan és elsősorban a pénzükre támaszkodva megszerezték a nyugati kultúrkörbe tartozó számos országban a gazdasági hatalmat, majd jelentős befolyást szereztek az országos politikában is (gondolhatunk pl. a Habsburg-monarchia szorult pénzügyi helyzetére abban az időpontban, amikor a bíróságon a sakterkéssel megölt 14 éves tiszaeszlári magyar cselédlány Égre kiáltó vérénél nagyobb súllyal esett latba az uralkodóház sóvárgása a pénz után). A zsidó hatalom kibontakozásában ez a pénzhatalmi tényező játszotta a legfőbb szerepet: ez vezetett a termelő és kereskedő cégeknek a zsidó tőkétől, valamint a véleményvezér és reklámhordozó zsidó médiától való függéséhez, ill. ez eredményezte, hogy a média (nyomtatott sajtó, színházak stb.) feletti befolyás a zsidó laptulajdonosok, színházigazgatók kezébe került. Mindez az előző századfordulón az USA-ban, Nagy-Britanniában vagy éppen a Habsburg-monarchiában már vitathatatlanul a zsidó népcsoportot tette a legnagyobb hatalommal, akaratérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi réteggé.

Napjainkban azután már a legújabb társadalmi osztály, a csaknem az egész népet átfogó, plázában fogyasztó osztály is megismerkedhet a nemzetközi főzsidók teremtette kamatrabszolgaság ,,gyönyöreivel", miközben egyre inkább kerül az ugyancsak nagy mértékben zsidók befolyásolta multinacionális termelő és kereskedő nagycégek extraprofit igényeinek fogságába és járul hozzá a lokális nemzeti kiscégek, egyéni kezdeményezések elsorvadásához, amint azt Bogár László hangsúlyozza: a szervezett globalista pénzhatalmi rendszer két főágon szivattyúzza magához a nemzeti értékeket, ti. a profit- és a kamatszivattyún át. Ugyanő arra is rámutat: a multik kényszerítő hatalmán és az IMF, a Világbank, a nemzetközi hitelminősítő intézetek stb. fegyelmező hatalmán kívül e rendszert szolgálja az értelmező hatalomként működő harmadik sarokpillér, a judeokrata média is. ,,Szép új világunkban" a zsidó --- vagy --- Kiss Sándor közel évszázados kifejezésével --- a ,,zsidócsahos" megmondó emberek (újságírók, politológusok, közgazdák) és celebek a fejtágító propaganda, a reklámok, performanszok stb. segítségével --- építve a kényelem- és élvezetszeretetre, a materialista beállítottságú emberekre (akik az örök életről szóló krisztusi tanítástól ,,hideglelést" kapnak, miközben már észre sem veszik, hogy a puszta vegetáció szintjére süllyedtek) --- a céltalan és hizlaló anyagforgalom gerjesztésével és a szeméthegyek létrehozásának előmozdításával az emberfajt a pusztulás, ill. önpusztítás felé sodorják, mégpedig a lélek fejlődésének elmaradása és az erkölcsiség általános hanyatlása folytán, miközben az emberiség teste egyre hatalmasabbra növekszik, és a kognitív szellemiségre építő tudomány és technika újabb és újabb vívmányokkal jelentkezik.

A zsidóság és a II. világháború nagyhatalmai; vezéreik

Egyfelől az euro-atlanti térség jól pozícionált zsidóságának szerepe a II. világháború eredetében, a háború eszkalálódásában és másfelől az európai zsidóság megpróbáltatásai a háború alatt, személyi és anyagi veszteségeik a világtörténelem eddigi legszörnyűbb háborújának két különböző fejezetét alkotják. E két fejezet között volt kapcsolat, de ez a kapcsolat csak a háború befejeződését követően vált egyirányúvá.

A korábbiakban a látszat homályban tartotta a valóságot, azt, hogy amíg az előbbi fejezet elsősorban a valóságos hatalomról (a nemzetközi főzsidók akaratának érvényesítéséről, a befolyásukról) szól, addig az utóbbi fejezet az események befolyásolásának eszközeiről (pl. a zsidó emberek megpróbáltatásainak koncepcionális kiaknázásáról és eltorzításáról) tájékoztat, és a háború menetének egyik, de nem leglényegesebb epizódját tartalmazza. Közelebbről: a szövetségesek koalíciójának szervezését, a koalíció kérdőjeleinek eloszlatását és hatékonyságának fokozását végző zsidók (a szövetségesek szolgálatában álló amerikai, brit, szovjet stb. zsidó miniszterektől, főtanácsadóktól, sajtómágnásoktól le, egészen az újságírókig, rádióriporterekig, protokoll-, sajtó- és színházi tisztekig), valamint a zsidócsahos, ,,judeo-demokrata" gój --- háborús főbűnös és bűnös --- vezetők a németek megszállta területeken élő zsidóság életének és vagyonának ,,mentésével" csak szavakban foglalkoztak, tettekben nem. A szövetséges erők befolyásos zsidói --- a vezető szovjet zsidóktól eltekintve --- gyakorlatilag egy lépést sem tettek az európai zsidóság evakuálása érdekében, gondolván arra, hogy a zsidóknak a német megszállás alatt bekövetkező megpróbáltatásait felnagyítva-eltorzítva azután befeketíthetik a hitlerizmust és kibontakoztathatják az új zsidó valláspótlékot. Ez az antiszemitizmus általában vett bírálatán kívül a közönséges történelmi bűnöket is felülmúló --- mert ,,Isten választott népének a teljes megsemmisítésére törekvő, a metafizikai Gonoszt megtestesítő" --- hitlerizmus feletti diadal örökérvényűvé tételének törekvését és az ezt előmozdító szellemi és anyagi eszközök, vagyis az indoktrináció és a pénzhatalom működtetését is a cselekvés középpontjába helyezi, mégpedig azzal a céllal, hogy soha nem látott mértékben alázhassák és sarcolhassák meg a pusztulásra ítélt ,,bűnös vagy cinkos" európai népeket. Tehát:

1. Habozás nélkül a hitleri Németországra rakták a zsidókkal való törődés gondját. Mondhatnánk: az európai zsidóságot túszként odadobták a hitleri Németországnak (csak egyetlen példán igazolva ezt az állítást: ismert, hogy a németek törökországi közvetítéssel egy millió zsidót ajánlottak fel a briteknek 10 000 olyan katonai teherautóért barterként cserébe, amelyet szigorúan a szovjet fronton vetnének be, a német ajánlatot azonban Churchill elvetette, mondván: egy ilyen cseréért nem fogja elárulni az oroszokat és rombolni a Sztálinnal kötött szövetségét).

2. A nemzetközi zsidóknak és gój csahosaiknak többet ért az európai (főként: német) fajiság és keresztény kultúra végleges megsemmisítésének esélye, mint a német részről várhatóan ellenségnek minősített zsidó népcsoport megpróbáltatásainak elhárítása.

3. Ebben az is közrejátszott, hogy jól tudták: az európai zsidóság hitleri elpusztítása teljességgel valószínűtlen, mert Hitler és hívei nem vérengző fenevadak, s ha a német gyalulás során hullik is a zsidó forgács, annyi zsidó bőven marad életben a háború után, hogy ezek az életben maradt zsidók eljátszhassák a rájuk osztott szerepet, a legyőzött országok népei felett basáskodó helytartók, a megszállt országokban rezidens kollaboránsok, ill. a komprádor burzsoázia szerepét. Más szóval biztosnak tekintették, hogy a szövetségesek által megnyert háború után a helyben maradó zsidósággal el lehet dirigálni a vesztes Európának mind a nyugati (liberális uralom alá kerülő), mind a keleti (bolsevista fennhatóság alá jutó) részét, akikkel tehát meg lehet szerveztetni és irányíttatni lehet a kívánt átalakítás folyamatát, legalább is mindaddig, amíg ki nem képzik, fel nem nevelik az új zsidócsahos gójok osztályát.

4. A folyamat elején a zsidó rendőrtisztek vagy ,,tanúk" kezükbe veszik az elszámoltatás, a megtorlás dolgát, és hatásos maradandó emléket hagynak az utódokra a zsidó bosszúról.

5. A judeokraták úgy gondolták, hogy ha kellő mértékben eltorzítva felnagyítják egyes németek bűneit, hibáit, miközben a körükhöz tartozókéit homályban hagyják, elhallgatják vagy egyenesen a németek és szövetségeseik nyakába varrják, akkor hosszú időre vitathatatlanná teszik, ,,bebetonozzák" egyfelől a németek és szövetségeseik bűnösségének közmegegyezéses tudatát, másfelől e tudatra is építve a ,,megmaradt" európai zsidóság alkirályi helytartó szerepét, ill. valóságos hatalmát.

A dolog természeténél fogva kezdetben a legyőzöttek megbüntetésében, a későbbiekben főként az új politikai és gazdasági rendszer kialakításában, majd a hosszú távú kulturális (ideológiai, historiográfiai, oktatási, média- és irodalmi) átalakításban került sor a helyi zsidóság aktív szerepvállalására. (Sajátosan tükrözi ezt a magyarországi átrendeződés, így 1945-ben a ,,katpol", majd az ÁV�", ill. a belügy előtérbe kerülése, a ,,fordulat éve", a Rákosi-rendszer létrehozása s azután az agymosás hosszú évtizedeinek időszaka, amely a jelek szerint a kádári diktatúra korában is mindvégig folyt, és a diktatúra felpuhulásának időszakában öltötte azt a formát, amely az ún. rendszerváltás után sem szűnt meg, sőt, inkább megerősödött és hangsúlyt váltott, párhuzamosan azzal, hogy hazánk a moszkvai vezetőszíjról a nyugatira, a tankoknak való alárendeltségből a bankoknak való kiszolgáltatottságba, a kommunista agymosás alól a sültliberális agymosás fogságába került).

A II. világháború mérlegét elkészítve összességében elmondható, hogy a háború egyetlen igazán győztes népe a zsidó volt, kiemelkedően annak is a fő zsidókból álló nemzetközi ága. Ez utóbbiak minden áldozat nélkül érték el hatalmas győzelmüket, és a háború után tovább növelték hatalmukat, miközben Európa kis zsidósága ugyanazon a szenvedésen ment keresztül, mint a helyi fehérfajú keresztény társadalom. Mindamellett az életben maradt európai zsidók a helyi társadalmak döntően befolyásos rétegévé váltak. Ezt is figyelembe véve, igazuk van azoknak a zsidó vezetőknek, akik szerint a zsidóság a háború után korábbi pozíciójának sokszorosára tett szert. Mint Simon Peresz pár évvel ezelőtt megjegyezte: ,,Nekünk, zsidóknak most nagyon jól megy. Felvásároltuk-felvásároljuk Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és Manhattant." (E térségek közül világviszonylatban az utóbbi, azaz Manhattan az igazán kiemelkedő.)

Roosevelt és az ő Amerikája

A XIX. sz. második felében a jeffersoni társadalmi felfogással szemben (amely a természet szeretetére és az egyszerű tiszta falusi életre kívánt építeni) győzelmet aratott a hamiltoni urbánus, iparosító koncepció. Főként a korlátlan európai bevándorlással összefüggésben drámai gyorsasággal növekedett az USA népessége, gazdasága, Amerika előretört, és ebben az amerikai előretörésben kiemelkedő szerepet játszott a főként askenázi zsidó elit, amely a XIX. sz. második felében az északiak győzelmére is hivatkozva megkezdte hódító körútját, főként a keleti (az atlanti) oldalon. 1913-ban mint magánbankot létrehozta az USA ,,Szövetségi Tartalék" elnevezésű jegybankját, megszerezte az országban a kereskedelmi és a pénzügyi hatalmat, az ellenőrzést a média, az amerikai tömegkultúra felett,s végül a legfelsőbb szinten a politikai befolyást is. Ez Wilsontól s a párizsi békemű megmondó embereitől kezdve, Roosevelten, tanácsadóin és a szovjeteket támogató üzletembereken, tudósokon, politikusokon át mind a mai napig érvényesült, odáig terjedően, hogy releváns lett a kérdés: Izrael az USA-nak csak az 51. tagállama-e, avagy ő az USA l. sz. tagállama, netán a gyarmattartója?

Mindamellett a XX. sz. 20-as éveiben még nem dőlt el, hogy egyetlen szuper Svájccá válik-e az USA (vagyis a nemzetközi ügyektől magát távol tartó, kizárólag a béke, szabadság és jólét óriás szigeteként az amerikai kontinensre orientált országgá válik-e, avagy átvált a gazdasági s majd politikai imperializmus globalista vonatára). Roosevelt, aki Hitler kancellári kinevezésének napjával hajszálra egy időben vette át az USA elnökének tisztét, főleg olyan zsidó tanácsadókkal vette körül magát, akik --- ellentétben az amerikai földrészre szorítkozó korábbi elszigetelődés (izolácionizmus) politikájával --- a globális orientációt állították előtérbe. A 30-as évek volt az amerikai imperializmus ,,hőskora", ekkor kezdődött az a világpolitikai irányzat, amelynek egyik első lépése volt a szovjet imperializmussal folytatott együttműködés kialakítása s ennek kapcsán a nemzeti államok (főként Németország és Japán) pozícióinak először távlati, majd aktuális aláaknázása.

Roosevelt a ,,szabadság és a demokrácia" nevében ösztönözte az európai konfliktus kibontakozását, majd nagy erőkkel támogatta az angolszász-szovjet szövetséget a világháborúban. Provokálta Japánt, végül fegyveres erejével döntő szerepet játszott a világháború megnyerésében. A háborús konjunktúra hullámain felemelkedve és imperialista lépéseinek ügyes szervezésével és időzítésével a háború végére, ill. a háborút követően a kiemelkedően legerősebb országgá nőtte ki magát, a tudomány, a technika és a gazdaság területén egyaránt. Az USA pl. 1943-ban több harci repülőgépet gyártott, mint a világ összes többi országa együttvéve. 1945-ben haderejének létszámát tekintve felülmúlta a szovjet és a német haderő összesített erejét, ráadásul e haderő minden tekintetben összehasonlíthatatlanul jobban volt ellátva, mint a világ bármely másik hadserege. 1950-ben az USA --- a világ népességének csupán 5%-ával --- a világtermelésnek kb. akkora hányadát adta, mint a világ összes többi országa együttvéve, és katonai, valamint gazdasági-pénzügyi erejével uralma alá vonta az ENSZ-t, Nyugat-Európát, ill. a XX. sz. második felében szép lassan a fél világot. Az amerikai felemelkedés a maga csúcspontját a Szovjetunió békés, de totális vereségével érte el. Azóta viszont az egyetlen szuperhatalom több kudarcot szenvedett el, mint korábban összesen.

(Ráadásul napjainkban, a mindenoldalú gyors változások korában az USA világgazdasági súlyát és katonai-politikai befolyását egy, a korábbiakban jelentéktelen hatalmi tényező is fenyegeti: a ,,kommunista" Kína. 100 évvel korábban a ,,Közép birodalma" a gyengeség és az anarchia országa volt, amely hosszú távú korábbi világgazdasági súlyának talán a tizedrészét sem érte el, s amelynek birtoklásáért oroszok és britek vetélkedtek egymással. Kb. 20 esztendő múlva ebbe a küzdelembe kapcsolódott bele a feltörekvő militarista Japán, amelynek nemzetközi befolyását a világ első atomfegyverének bevetésétől sem ódzkodó USA semmisítette meg. Kínát azonban ő sem tudta megszerezni, egy időre ui. látszólag az orosz kommunisták tették e hatalmas országot a magukévá, Tajvan szigetére száműzve az Amerika-barát kínaiakat. Rövidesen azonban az oroszok emberéről, Mao Ce-tungról is kiderült, hogy valójában nemzeti kommunista, miközben Kína valóságos gazdasági teljesítményét és világgazdasági súlyát sikerült minden korábbinál alacsonyabb szintre vinnie. A ,,nagy kormányos" halála után azonban a ,,kapitalista úton járó" Teng Hsziao-ping vezérletével a kínai politikai elit óriási fordulatot hajtott végre: szakítva a maoizmus proletár-kommunista utópiájával, megtérve Konfuciushoz, a szorgalmas, ötletes, szerény és nyugati felfogás szerint igénytelen kínaiak vezetőiként láthatóan tervbe vette, hogy nem annyira a kínai népesség nagyságával, mint vállalkozás- és munkaszeretetével visszahozza Kína egykori világgazdasági súlyát, teljesítményét, fényét, mégpedig anélkül, hogy elfogadná a Nyugat politikai és kulturális értelemben liberális ajánlatát. Az 1960-as években Servan-Schreiber még a japán felvirágzástól féltette az USA elsőségét, majd a kelet-ázsiai kistigrisek boom-ja ébresztgette az amerikai féltékenységet. A jelek azonban ma már arra mutatnak, hogy egy újabb 30 év múlva --- ha folytatódik az elmúlt 30 év lendületes kínai műszaki-tudományos és anyagi-gazdasági fejlődése --- Japán, az említett kistigrisek s talán az indiai szubkontinens is szőröstől-bőröstől Kína befolyási övezetévé válnak. Említsük meg, hogy dr. literáti Vágó Pál, a Nyilaskeresztes Párt volt országgyűlési képviselője --- akit a Teleki-kormány azért rúgatott ki a parlamentből, mert ő és Hubay Kálmán olyan törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentbe, amely a Kárpát-medencében élő népszemélyiségeknek, Németh László kifejezésével: tejtestvéreinknek a nemzetállami keretek között maximális önkormányzatot kívánt adni --- az 1950-es években arról értekezett, hogy egykor majd Kína a maga keleti lándzsáját a dekadens Európa szívébe fogja vetni, s e lándzsa hegyén a kínaiak európai rokonai, a magyarok ülnek majd.)

Churchill és a Brit Birodalom

A Brit Birodalom mind a világnépességnek, mind a világ szárazföldi területének legalább egynegyedét mondhatta magáénak a századforduló idején és bírta a tengerek fölötti uralmat. Ugyanakkor ebben az időben két hatalmas versenytársa támadt, akik nem is alaptalanul hívták ki a briteket a világgazdaság vezető erejének rangjáért vívott küzdelemben. Az angol nyelvű USA politikailag Nagy Britannia mögött állt (az első világháborúban szállításaival támogatta a briteket, majd a német tengeralattjáró-harc nyomán fegyveresen is beavatkozott a brit oldalon). Németország felemelkedése viszont azzal fenyegette a briteket, hogy a német birodalom világgazdasági vezetőerővé válik, és vezető hatalommá lesz a szárazföldi Európában is. Ez váltotta ki a brit féltékenységet és vezetett 1914. aug. 4-én a németeknek címzett brit hadüzenetre.

Az első világháborúban győztes britek a következő években birodalmuk adott státuszát kívánták megőrizni, hagyományosan gondoskodva arról, hogy ne legyen az európai kontinensen erős vetélytársuk (Franciaország már nem volt az). E téren a weimari demokrácia megnyugtatóan hatott rájuk. A hitleri hatalomátvétel után azonban --- ha eleinte nem is, de az idő előrehaladtával --- az angliai zsidóságnak --- kitűnő tanácsadói, pénzügyi és médiapozíciói birtokában --- sikerült rávennie a brit politikai elitet egy németellenes orientációra. E téren ezt az álláspontot a legmarkánsabban Churchill képviselte. Tőle eltérően Chamberlain miniszterelnök 1938-ban a kiéleződő német-csehszlovák viszony körülményei között békepártinak mutatkozott, amit a háború előtti brit lépések legjobbika, a Müncheni Egyezmény létrehozásában játszott brit főszerep szemléltetett. De ezen az egyezményen még meg sem száradt a tinta, amikor a zsidó hatalmi körök (pl. a Zsidó Világkongresszus, ill. a londoni zsidó sajtó) izgatása nyomán --- szemfényvesztésként a szabadság és a demokrácia elveire, valamint a ,,hitlerizmus jármában sínylődő" zsidóságra való folyamatos hivatkozással --- gyakorlatilag az egész brit politikai elit a nemzetközi zsidóság judeokrata törekvéseinek szolgálatába lépett.

A II. világháborút nemzetközi összeesküvés előzte meg. Aligha véletlen, hogy Hitler hatalomra jutását, majd a Népszövetségből való indokolt kilépését, rögtön követte a szovjet belépés ugyanebbe a Népszövetségbe. A köztársaságiak hatalma előrevetítette Spanyolország gyors bolsevizálódásának távlatait, miként az Antikomintern paktum is az európai nemzeti szocialisták, fasiszták azon törekvésének a jele volt, hogy megálljt mondjanak a bolsevizmus európai terjedésére. A zsidó baloldal, ill. balliberális oldal mozgolódása világviszonylatban jelezte egy új és nagy háború bekövetkezésének veszélyét. A világháború alatt, majd után, mégpedig egyre inkább és főként a világháború következtében a britek egyre veszítettek nemzetközi súlyukból. A németektől elszenvedett vereségek és antibolsevista alapállásuk következtében 1941-ben pl. Chamberlain és Halifax már hajlandóak lettek volna Hitlerrel kiegyezni, de a zsidók és az általuk befolyásolt politikai elit az alkoholmámorban politizáló Churchillben megtalálta azt a politikusát, aki tudván tudva, hogy miniszterelnöki ambícióinak megvalósításához a háborút addig kell folytatnia, amíg Hitlert le nem győzi, a német Führer legyőzése érdekében bármi árat hajlandó volt megadni.

Nem meglepő, hogy így végül is Anglia elveszítette gyarmatait, tengeri dominanciáját, és egyre inkább az amerikaiak vezette csapat másodhegedűsévé vált. (Churchill azt sem tudta elérni, hogy a nyugatiak a második frontot a Balkánon nyissák meg, amivel elejét tudták volna venni annak, hogy Keletközép-Európa a maga kb. 120 milliós népességével és népei nagy részének ősi kultúrájával és európai civilizáltságával egy zsidó vezetésű, barbár kulturáltságú szovjet életformára kényszerüljön.) Nagy-Britannia Amerika segítsége nélkül elveszítette volna az általa sugallt és indított háborút, így vaskos számlát kellett a végén kiegyenlítenie. Az alkirályok és gyarmati tisztviselők népéből színes bőrűek megszállta ország népe lett, amely fényévekre került egykori hatalmas önmagától.

Hitler támogatta volna Nagy-Britanniát nemzetközi helyzetének megőrzésében, de Anglia inkább választotta a bolsevista ördögöt, aki viszont --- természete szerint is --- ott tett keresztbe Angliának, ahol csak tudott. S hiába koordinálta-szervezte a Németország ellen vívott háborút a makacs vén angol, s hiába hitte a háború végén, hogy ő győzött, hamar rá kellett döbbennie, hogy ő veszítette el igazán a --- békét. Jelképes, hogy a ,,szabadság és demokrácia" e buta bajnokának, Churchillnek a potsdami konferenciáról kellett eloldalognia választási veresége következtében. S a brit vezetésnek még azt is le kellett nyelnie, hogy a zsidó hatalmi tényező az idők során a pénzügyi-gazdasági központját is és a politikai központját is Angliából New York-ba, ill. Tel Aviv-val egyetértésben az USA-ba helyezi át.

Hitler és a Német Birodalom

A második világháború igazi hőse: az erkölcsi nyertes és a nagy fizikai vesztes, Adolf Hitler volt. Az I. világháborút önkéntesként harcolta végig, meg is sebesült, tapasztalta az öldöklő küzdelmet és a hátországból gerjesztett árulást. Férfias jellemén, hagyományos értékfelfogásán kívül ez is fejlesztette világnézetét és erősítette azt az elhatározását, hogy politikus lesz. Kancellári kinevezése lehetőséget adott számára ahhoz, hogy megépítse az utat álmai megvalósulásához: a Versailles-i békediktátum által Németországra rakott bilincsek széttöréséhez, a megalázó --- hazáját súlyosan sarcoló, majd gazdasági válságba taszító, németek lakta területeket elorozó --- rabló béke következményeinek felszámolásához. Célja volt, hogy Németország --- népességéhez, gazdasági és kulturális teljesítőképességéhez --- méltó európai helyzetet érjen el és eljusson a Földön őt megillető helyhez. Ebben az álomban szerepet játszott a germánság hagyományos civilizációs terjeszkedése a keleti szlávok lakta, szűzföldben bővelkedő térségben, természetesen anélkül, hogy Hitler támadó háborút kívánt volna indítani területszerző céllal. Márcsak azért sem gondolt támadó háborúra, mert úgy vélte, hogy a zsidó vezetés gazdasági dilettantizmusa nyomán az orosz térség magától Németország ölébe fog pottyanni. Világuralmi ábrándjai nem voltak, annak ellenére sem, hogy a Mein Kampf zárszavában --- egy fajelméleti előrejelzésében --- így fogalmazott: ,,Az az állam, amely a fajmérgezés mai korszakában a legkitűnőbb faji összetevőiről való gondoskodásának szenteli magát, egy napon szükségképpen a Föld ura lesz" (Id. Adolf Hitler: Mein Kampf. Az első teljes magyar kiadás. Fordította e sorok írója. Gede Testvérek K., Bp. 2007.)

A hitleri célok szükségessé tették a német véderő fejlesztését, a fegyverkezési program 10 évre szólt. 1939-ben tehát Németország nem állt készen egy jelentősebb háború megvívására. Hitler sem a Mein Kampf megírása idején, sem a későbbiekben nem kívánta folytatni a vilmosi Németország globalista gazdasági imperializmusát, békében, sőt baráti együttműködésben akart élni a Nyugat országaival, kiemelten a fajilag rokon angolszász népekkel, ill. a brit világbirodalommal. Hitler bizonyítékát adta Anglia iránti rokonszenvének, gondoljunk pl. az 1935 júniusában megkötött brit-német flottaegyezményre, a brit flotta háromszoros fölényének rögzítésére. A 30-as években Németország egyetlen németellenes (és Európa-ellenes) erővel számolt: a zsidó-bolsevista Szovjetunióval.

A zsidó befolyással, a keresztény kultúra és civilizáció zsidó aláaknázásával vagy nyílt szétverésével Hitler élesen szemben állt. Kancellári intézkedései az első pillanattól arra irányultak, hogy előmozdítsa a németországi zsidóság külföldre távozását. Ezzel függött össze az is, hogy zsidókorlátozó gazdasági intézkedéseit megelőzték a zsidók állampolgárságának megszűntetésére, valamint a zsidók szexuális és házasodási asszimilációjának elhárítására vonatkozó törvényei, vagyis megelőzte a német és a zsidó nép különállásának hangsúlyozása, a két nép kölcsönös szegregálása egymástól, ugyanúgy, ahogyan ez az USA déli államaiban a fehérek és a négerek esetében történt. A zsidóság háromnegyede el is hagyta a Német Birodalmat, amíg legálisan elhagyhatta, vagyis 1941 szeptemberéig. A zsidó nép kiirtásának szándéka sohasem állt Hitler szándékában (még akkor sem, amikor kinevezésének 6. évfordulóján mondott beszédében az európai zsidóság megsemmisülését jelezte előre arra az esetre, ha a nemzetközi zsidóság kirobbantja a harmadik világháborút, más szóval a fenyegető szó ezúttal a zsidóságot kívánta visszarettenteni a harmadik világháború megszervezésétől). Az ,,ördög népével" szemben --- az Úr művét védelmezendő --- a zsidók elűzésének politikáját kívánta folytatni, de megfontolt mértéktartással, amit az is bizonyít, hogy a háború kitörése után egykori zsidó katonatiszteket reaktiváltak, a sárga csillag kötelező viselését csak 1941 őszétől írták elő, és a nem törvényszegő zsidók koncentrációs táborokba deportálására is csak 1942-től került sor, tehát azt követően, hogy a szövetséges nagyhatalmakban döntő befolyással rendelkező zsidó cézároknak, tanácsadóknak sikerült Angliát, az USA-t és a Szovjetuniót egyetlen németellenes táborba szervezni.

Sztálin és az ő Szovjetuniója

A bolsevizmus, annak is állami megjelenítője: a sztálini Szovjetunió alighanem a világtörténelem legtotálisabb és legnagyobb térségre és embertömegre kiterjedő --- brutális katonai-rendőri elnyomással jellemezhető --- zsarnokságát valósította meg. Sztálin az ifjú Marx forradalmi kommunizmusát, ráadásul Lenin tolmácsolásában tette magáévá, és saját vad gyanakvó-könyörtelen személyiségének prizmáján átszűrve alkalmazta. Okos ember volt, de félművelt. Rendszerező teoretikus volt, de primitívek voltak a koncepciói.

Amíg a XIX. sz. végén Bernstein, a marxizmus revizionistája a fejlett német viszonyokhoz inkább illő gyakorlatiasabb szocialista tant, ill. a középen álló Kautsky a bizonyos fokig liberális, bizonyos fokig kommunista, érettkori marxizmust, addig a fejletlenebb oroszországi viszonyok között a szociáldemokrácia többségi (,,maximalista") irányzata Lenin vagy Trockij forradalmi kommunizmusát választotta, és az illegalitás körülményei között fejlett konspirációs készségre tett szert. Így a zsidócsahos gój Sztálin is, aki azután 1922-től a félhalott Lenin (az antantbarát zsidó forradalmár Kerenszkijt megpuccsoló bolsevik vezér) utódaként a bolsevik párt vezetője lett. Sztálin fenntartotta és elmélyítette a párton belüli konspirációt, a törvények megkerülésének, az illegalitásnak a módszereit. A szovjet bolsevisták hatalmuk csúcspontján is úgy viselkedtek, mint az összeesküvők, és a pártállam is, amit létrehoztak, valójában egy zsidó maffiaállam volt az oroszok és a cári állam bolsevista kezekben maradt többi népe felett, ahol a többnyire zsidó Drahtzieher a paraván mögül húzogatta a drótot a nyílt színen látható vezető bábokat mozgatva.

Lenin a kommunizmus gazdasági bukása után a NEP-pel kísérletezett volna, erre azonban már nem maradt ideje. Halála után a NEP hívei és a forradalmi kommunisták közötti küzdelemben Sztálin középre manőverezte magát és hosszú évek szívós ,,munkájával" (konspirációval, összeugrasztással, manipulációval stb.) abszolút hatalomra tett szert, miközben egy teljesen új államtípust hozott létre. A lehető legteljesebben központosítottnak tervezett gazdaság, társadalom, kultúra és politika világában, az agyonbürokratizált pártállamban a kíméletlen terror módszerével bizonyos célokat nagy áldozatok árán, valamint a kapitalista Nyugat (az USA, a weimari demokrácia stb.) zsidó pénzembereinek, szovjet ügynökeinek segítségével ugyan meg lehetett valósítani, de sem a valóságos közjót, sem az egyes emberek értékes gyarapodását nem lehetett elérni. Ezzel azonban Sztálin nem törődött, őt mint igazi machiavellistát csak az eszközöket szentesítő cél elérése érdekelte.

Sztálin kommunista volt, de a marxi materializmus gondolkodásával. Felfogásának és e felfogás világnézeti hibájának érzékeltetésére idézzünk József Attilának a kor lényegét megjelenítő egyik költeményéből: ,,...Nem Isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, a való anyag teremtett minket, e szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve forrón és szilajon, hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon..." (A város peremén. Aláhúzások tőlem -- U. Gy.) Az istentelen és esztelen anyag uralma alatt valóban szörnyű állapotban van a társadalom, amelynek tehát az lenne a rendeltetése, hogy helytálljon az emberiségért az örök talajon, vagyis küzdjön ereje teljéből a legmagasabb rendű értékekért. De vajon az anyag talaján állva helyt lehet-e állni az emberiségért, azaz sikerrel lehet-e --- Vörösmartyval szólva --- ,,küzdeni erőnk szerint a legnemesbbekért"? Nyilván aligha. 1946-ban Sztálin egy amerikai újságírónak interjút adott, amelyben az újságírónak arra a kérdésére, hogy mikor lesz a Szovjetunióban kommunizmus, így válaszolt: ,,majd, ha 500 millió t szenet, 50 m. t nyersvasat, 60 m. t acélt és 50 m. t olajat fogunk termelni". Vagyis a ,,legnemesebb értékek halmazát" megtestesítő kommunizmust a súlyos energiahordozók és fémek csúcsra járatott termelésével lehet megvalósítani. Materialista képtelenség.

Az a cél, amit a szén, vas és olaj csúcsszintű termelésével el lehetett érni, a sztálini Szovjetunió értelme, célja volt. Nem az eszményi kommunizmus megvalósítása a Szovjetunióban, mert az --- Sztálinnak az újságíró elől elrejtett gondolata szerint --- egyetlen országban sohasem valósítható meg, hanem a világuralom, mert ha az létrejön, akkor elérkezhet a kommunista világállam (e régi zsidó utópisztikus álom) megvalósulásának ideje is. De hogyan lehet szert tenni világuralomra? Sztálin szerint csakis hatékony nemzetközi szintű összeesküvéssel, de még inkább óriási haderővel, de legesleginkább azzal, hogy a titkos szolgálatok és a hadsereg háborús működtetésével a kommunista elit megszerzi és modern ipari rabszolgájává teszi a műszaki-tudományos szempontból fejlett országok kutatóit, mérnökeit, az értelmes, képzett és szorgalmas nyugati (főként német) munkaerőt. Ez magyarázza a sztálini ötéves terveket (a nehézipar-hadiipar kiemelt fejlesztését, a kolhozosítást stb.), a kommunista internacionálé (az ötödik hadoszlop) kiépítését, de főként a világ legerősebb hadseregének létrehozását.

Ma is tartja magát az a nézet, hogy a sztálini külpolitika a cárizmus külpolitikájának a folytatását jelentette, így főként a meleg tengerekhez való hozzájutást célozta. Ez tévedés. Mit kezdett volna Sztálin Perzsia és India ,,fejletlen" népeivel? Mit kapott volna Sztálin a Perzsa �--böltől és az Indiai �"ceántól? Vagy a Dardanelláktól? Szinte semmit. Aligha véletlen, hogy Sztálin nem csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez, jóllehet ennek lehetőségét maga az egyezmény felkínálta neki. Ehelyett 1940 őszén Molotov a szovjet további európai igényeit fogalmazta meg Hitlerrel tárgyalva. Nyilvánvalóvá lett, hogy a szovjet és a német erőtényező között alapvető érdekellentét áll fenn, míg szovjet és angolszász viszonylatban az érdekek összehangolhatók voltak. Mint materialista kommunistának, Sztálinnak alapvető érdeke volt, hogy a megfelelő pillanatban háborút indítson Európa (kivált Németország) ellen.

Természetesen ezzel az ún. polgári Nyugat liberális-demokrata hatalmai is tisztában voltak, márcsak azért is, mert Nyugaton is, a Szovjetunióban is óriási politikai befolyást gyakoroltak a zsidó gondolkodók, politikusok. (Abban, hogy a lenini zsidó bolsevisták a maguk államát rá tudták erőltetni az oroszokra és birodalmuk más népeire, nemcsak a német vezérkarnak, de a befolyásos nyugati zsidóknak is megvolt a maguk nagy szerepe. Ők az 1917. februári oroszországi forradalom előkészítésében, kirobbantásában vezető szerepet játszottak, támogatták Kerenszkijt, majd a polgárháborúban több vasat tartottak a tűzben: a fehérgárdista tábornokok nyílt támogatását ellensúlyozta a bolsevisták rejtett megsegítése.) Jelzésértékű, hogy miután a hitleri Németország kilépett a Népszövetségből, a sztálini Szovjetunió azonnal belépett oda. Beiktatása után Roosevelt is támogatásáról biztosította Sztálint. Érlelődött a liberális és a bolsevista erők nemzetközi összefogása a nemzeti szocializmus ellen, természetesen főként judeokrata célzattal, zsidó ösztönzésre. Ebben az összefogásban nem jelentettek akadályt a moszkvai perek sem, a Nyugat ugyanis nem vonta le e perekből azt a hamis következtetést (amit újabban a mi megtévesztésünkre sugallnak az ún. balliberális erők), hogy Sztálin antiszemita lett volna. Ugyancsak logikus volt a Nyugat, amikor azt sem értelmezte antiszemitizmusnak, hogy a Gulágra zsidók is kerültek, akik közül kb. 100 000-en életüket is vesztették a megpróbáltatásaik során. Amint Padányi Viktor írja: a szovjet erőszakszervek 1939-1941-ben másfél millió embert vittek Kelet-Lengyelországból a Gulágra, és ,,Ez a másfél millió túlnyomórészt ,,középosztálybeli" volt s ez a ,,középosztály" Lengyelországban 40%-ban zsidó. (Id. Padányi Viktor: A nagy tragédia. Gede Testvérek, Bp. 1999. II. rész, p. 183.) Persze a Gulágra nem pusztán Kelet-Lengyelországból kerültek zsidók, és nem is minden értelmiségi vagy ,,burzsuj" került oda, Lengyelországból sem. Sztálin antiszemitizmusára (pontosabban a zsidók Szibériába száműzetésének előkészületei nyomán a Nyugat ilyen értelmű következtetésére) csak 1952-ben, Sztálin harmadik világháborús terveivel kapcsolatban került sor. A moszkvai perek valójában azt a célt szolgálták, hogy Sztálin úgy szabaduljon meg a politikai konkurenciájától, hogy a perbe fogott leninista zsidó politikusok azzal vádolják magukat: a hitleri Németország szolgálatába szegődtek. A perek tehát egy ördögien zseniális színdarabot adtak elő (három felvonásban).

Függetlenül attól, hogy Chamberlain mennyire őszintén kötötte meg a Müncheni Egyezményt, vagyis mennyire akarta az európai békét, a jelek szerint ez az egyezmény kínálta az ürügyet a Németország elleni zsidó liberális fellépéshez. Meglehet, hogy Hácha csehszlovák elnök őszintén fordult Hitlerhez, hivatkozván arra, hogy csehek és szlovákok között háború törhet ki, s ezért a németek segítségét kéri, de valószínűbb, hogy Hácha segélykérése már része volt annak a nemzetközi összeesküvésnek, amelynek célja egy Hitler-ellenes háborús koalíció összehozása volt, azzal az ürüggyel, hogy Hitler megszegte a Müncheni Egyezményt. A háború kiprovokálásában Lengyelországra osztották a fő szerepet, és a lengyel vezetés el is játszotta e hitvány szerepet, kezdve azzal, hogy a németek prágai bevonulását casus belli-nek minősítette és elsőként mozgósította hadseregét, 1939 márciusában, ill. végezve azzal, hogy 1939. aug. 31-én az esti órákban elfoglalta a gleiwitzi rádióadót és a ,,német fasizmus" megdöntésére, háborúra szólított fel.

A Nyugat természetesen igyekezett bevonni a szovjet erőtényezőt is a németellenes háborús koalícióba. Lengyelország azonban hallani sem akart arról, hogy szovjet csapatok lépjenek a lengyel állam területére. Ezt a brit-francia tandemnek is tiszteletben kellett tartania márcsak ,,arcának" megőrzése miatt is. A nyugat-európai vezető politikusok számára nyilvánvalóvá lett, hogy együttműködésük a szovjettel nyíltan, a lengyelek nézeteit félrelökve nem jöhet létre, s így új egyezségre van szükség. Valószínű, hogy erre tekintettel a brit-szovjet titkos diplomáciai tárgyalásokon már 1939 augusztusa előtt megszületett, de legalább is körvonalazódott a megfelelő megállapodás. E folyamatba illeszkedett, hogy 1939. aug. közepén brit és francia katonatisztek látogattak a Kremlbe, akiknek Sztálin tisztjei grandiózus ajánlatot tettek (kb. 3 millió szovjet katona, 5000 nehéz ágyú, 9500 harckocsi és 5500 harci repülőgép szerepelt az ajánlatban, vagyis messze nagyobb erő, mint amivel Németország megtámadta Lengyelországot, besétálva a nyugatiak és a szovjet együttesen készítette csapdába). Az adott helyzetben a nyugatiak nem fogadhatták el ezt az ajánlatot, de valószínűleg nem is ezért utaztak Moszkvába, hanem a nemzetközi liberális-kommunista megállapodás megerősítésének vagy tető alá hozásának szándékával. De a Saposnyikov és Vorosilov megfogalmazta ajánlat sem szolgált egyebet, mint a Vörös Hadsereg rendkívüli erejének dokumentálását.

A brit-francia katonai delegáció látogatása során a szovjet tájékoztathatta a Nyugatot saját érdekszférájának nyugati irányú kiterjesztéséről, ennek kapcsán mindenekelőtt arról, hogy sor kerülhet annak megakadályozására, hogy a túlnyomó többségben fehéroroszok és ukránok lakta Kelet-Lengyelország a németek kezébe kerüljön, de arról is, hogy a várhatóan létrejövő német-szovjet szomszédság nem vezet majd valós német-szovjet közeledéshez, ellenkezőleg: a szovjet erő mindig készen áll majd arra, hogy egy nem provokált német támadást elhárítson, sőt, adott esetben Európában ,,felszabadító" szerepet játsszék. A Nyugat viszont arról tájékoztathatta a szovjetet, hogy az esetleges német-szovjet megállapodás eredményeként bekövetkező német-szovjet együttműködést és szovjet terjeszkedést tudomásul veszi, és egy német-szovjet konfliktus során segítséget nyújt Sztálinnak. E megállapodás megtörténtét bizonyítja, hogy Anglia az 1939. aug. 25-én kötött angol-lengyel barátsági és együttműködési szerződésben eleve nem garantálta Lengyelország keleti határait, majd csendben tudomásul vette Kelet-Lengyelország szovjet megszállását, ill. a második német-szovjet együttműködési szerződést, 1940-ben pedig a Baltikum szovjetesítését. De nem támogatta a finneket sem a szovjettel vívott szabadságharcukban, viszont együttműködött a Szovjetunióval a jugoszláviai Szimovics-puccs során. 1941 tavaszán Churchill segítséget kért Sztálintól, majd ugyanő a szovjetellenes német támadás után azonnal felajánlotta segítségét Sztálinnak. De Sztálin is bizonyított: a Vörös Hadsereget folyamatosan fejlesztette (1941 nyaráig mindvégig a világ legnagyobb létszámú és messze a legjobban felfegyverzett hadereje volt).

Aligha véletlen tehát, hogy Sztálin a brit és francia katonatisztekkel folytatott tárgyalás után aug. 19-én a Politikai Bizottságot arról tájékoztatta, hogy a szovjet külpolitika döntően megváltozott, s ha Hitler hozzáfordul, készséggel hozzájárul egy német-szovjet paktumhoz. Ennek lett eredménye a szovjet-német megnemtámadási szerződés, annak titkos záradékával együtt, s mindaz, ami ez után bekövetkezett, ideértve Hitler utolsó ajánlatának lengyel elutasítását és az aug. 31-i lengyel provokációt is.
 
 
0 komment , kategória:  Ungvári Gyula : I.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 384
  • e Hét: 2600
  • e Hónap: 21004
  • e Év: 341036
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.