Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Maczkó Edit versei
  2020-10-12 21:00:55, hétfő
 
 







MACZKÓ EDIT VERSEI


Link









ANYU SÍRJÁNÁL


földi fényeket rég nem látott
sírján a halál kivirágzott
isten féltő nagy kegyelme
áldón vigyáz az égi rendre...







APÁMHOZ


Hatvanhárom év barázdája
arcod minden rezzenése
testi fájdalmad elfojtott lángja
az idő mintha évek óta állna
szomorú
kegyetlen nyomor

leplezted sajgó szívvel
selyemként omlik emlékezetembe
- azt hazudtad nem vagy éhes -
hátat fordítottál a tésztalevesnek

szénporos kenyered
majszoltad naponta
táskádban hordtad az esti tüzelőt
nem voltál szomorú
gyomrod csak nevette
boldogan nyelted a
szegényes betevőt

sok-sok év szerelme
féltése
megromlott egészséged szólt
meg kell állnod
nem hallgattál
megszűkült ereid
hiába daloltak
szomorú románcot

nem fogadtad el a valóságot
nem hitted hogy vége a nyárnak
vonszoltad magad
még menned kell
gondoznod kell
a sarjadó ágat

szomorú kormos ég
borult a fára
lepergett minden
bimbózó virága
minden levele
elhagyta az ágat
cserbenhagyta tested
tönkrement lábad

imádtál minket
de nem férfidolog
a babusgatás
köszönöm hogy voltál
te felejthetetlen varázs

nótád ma is fülembe cseng
borillatú mosolyod
lágyan átkarol
sietek hozzád ne virrassz hiába
tudom már
régóta vársz VALAHOL







ASZÁLY


Kardélű, száraz
pikkelyek,
éles a rög,
gyűlik a seb.

Térdig sem ér
a búzavetés,
sikérje is
nagyon kevés.

Perzselt kalász
szára pattan,
Hegyalja egy
forró katlan.

Szemölcsös föld
repedt, vérzik,
száraz vetés
elenyészik.

Sovány termés,


nem lesz kenyér,
hasztalan fényes
a kapanyél.

Ilyen aszály
rég nem végzett,
a forróság
mindent éget.

Perzsel, szinte
lángra kapna,
ha verejtékünk
elapadna.

Ég haragja
szürkén gyűlik,
háborúra
készülődik.

Villám csattan,
vihar tombol,
falu népe
fohászt mormol.

Száll a perje,
parázs kéve...
Sír a harang
újkenyérre.







AZÓTA SEM...


Azóta sem tudom elengedni
szorítom,
fuldokol köztünk a lég...
Minden erőmmel ölelem,
forrónak érzem
jég-leheletét.

Maga mögött hagyott
tizennyolc év...
Átlépett a huszadik század.
Azóta is érzem elégett bőrét.

Nem tudom elengedni
közös életünk.







ÁRNYÉK


A jólét árnyéka Ő
megroggyant lábaival az utcát járja
rácsap a maradékra
mindenki eldobott feleslegére
a kenyér már száraz
mégis kelendő
gondolatban-most veszi ki a pék a kemencéből
mint ahogyan a varjak teszik
ő is úgy köröz
hatalmas háztömbök parkjaiban
rongyos ruháján a gomb
ritka vendég
cipőjében vékony kötözőmadzag
arca redői közé telepedett
és örökre befészkelte magát
a nyomor ékszere
a piszok
a levakarhatatlan fekete ráutaltság
a hátralévő gúnyos jövő
már nem szépít rajta
lehet úgy nyolcvan éves
meggörnyedt dereka
a park virágaival ölelkezik
homlokán hatalmas barna var
mi megcsúfolja
mindennapjait
megmosolyogja a világ
nevetnek rajta ostoba némberek
sokat dolgozott
árulkodik kérges keze
mi beárnyékolja a nemzetet
válaszra készteti a XXI. századot
a szociális hálót
a demokráciát
a válasz elmarad
csak lökdösi maga előtt
meghazudtolva önmagát
a talmi csillogás árnyéka Ő
de nem törődik
a csúfolódó szóval
csak megy
keresgél tovább
békésen kukázik
könyökig mocsokban
helyette... szégyellje magát a világ
nem érünk rá
rohanunk az úton
csak bűzét érezzük a közönynek
mely körülveszi
a virágos várost
már az UNIÓ illatát áhítjuk
a néni csak keresgél...
mit sem gondol az uj világra
hangtalanul imádkozik
hogy a mindennapi kenyér megtalálja







ÁTVÁLTOZÁS


Nap tüze perzsel, dőzsöl a tájon,
tűz-zivatar van az ég peremén,
vérpirosan süt, pusztít e nyáron,
- gazdátlan fészek a fák hegyén.

Félszárnyú gólya hervad a földön,
- eleség után indult talán -,
ez lett a veszte, szikkadt göröngyön.
Síri csend feszül a ház falán.

Füstszínű fellegek kúsznak az égen,
eltévedt szellő tolja magán,
kalászban tengődő kenyérmag éled,
reccsen a száraz gally a fán.

Haragos daccal dördül az égbolt,


villámok cikáznak szerteszét,
zúdul az áldás, sunnyog a félhold
jég veri zordan a hegy levét.

Kicsorbult kapa fénylik az éjben.
Sós ízű könnycsepp az arcokon.
Isten haragja szunnyad a fényben,
megkönyörül a holnapon.







BIZTATÁS


Hol emberek lépte koppan,
ajkukon mosoly dalol,
a szívem a léptükkel dobban
keress, mert ott leszek valahol.

Ahol az ifjak feketében járnak,
mert lelkükben a gyász rakott fészket,
ha észt veszejtve menekülnek
fuss, engem is utol érheszt!

Ahol az ajkak egybeforrnak
és szerelmek lángja lobban
ölelj, mert hidd el, ott leszek
abban a rég elkésett csókban!

Ott lenn a mélyben, örök porban
ha sötét lesz is, megtalál a lélek,
én várni foglak az éj kapuján,
hogy veled végleg hazatérjek.







A BOHÓC


Torzkép
ferde tükör csak a tisztelet.
Görnyeszt a súlya
lehajtom bús fejemet.
Rőt levél vagyok, felkap a szél
fénycsóva, villanás csupán
folton-folt seb holdudvarán.
Tovafutok, ahogy folyón a habok
madzagon rángó bohóc vagyok.
Úri játékszer, hajam kóc
elfáradt nagyon a bohóc.







BUROKBÓL A GOLGOTÁRA


Sorsa, évei meggyötörték
lelke tán ettől gazdagabb,
újra építi miden percét,
de hitéért semmit se kap.

Ajkán a mosoly ritka vendég,
az is szétroppan félúton,
mint barázdált zománc a Nap tüzétől
Szúette, szurtos ablakon.

Szemének ékköves kékjét
ellopta rég a könnyeső,
mint gyanútlan koldus túlélését
a haszonra éhes leskedő.

Arcán a redők mélyre ültek,
mint barlang falán a lenyomat.
Megbúvik benne összes búja,
követelve sarcukat.

Mállott lábain kopott cipő;
kukában lenne rég helye,
álom csak, hogy szekrényt is látott,
fűző is fonódott bele.

Talpát már a földig eljárta,
Munkáért, kenyérért kuncsorog.
Csordult lélekkel, kopott ruhában,
Elnyűtt cipőben csoszog.

Megy az úton, míg viszi lába.
Érjen célba? adja az ég!
A kénköves poklot a földön bejárja,
Burokból indult a Golgotára.










CSALÁDOMHOZ


Éltető erő
fény s a nász,
aranyba öltözött
búzakalász.
Friss hó alatt
az út haza,
csillagablakja
éjszaka.

Harmat a hajnali
avaron,
örömöm
és bús napom,
az élet
és az értelem,
ez mind
ti vagytok nekem.
Nélkületek
az ég alatt
nem virágzik
és nem hervad
a Nap.







EGYSZERŰ SANZON


egy szót sem szóltál
úgy néztél énrám
a föld is beleremegett
a szemed azt súgta
még kezdhetem újra
én vakon hittem neked

nem kellett volna
elcsépelt nóta
a szívem majd meghasadt
elhitetted velem
a daróc is selyem
már több nem is kellett nekem

most itt állok némán
egy összetört téglán `
ismételem` nevedet
leírtam százszor
vagy ki tudja hányszor
hogy gyűlöllek de nem lehet
ha a szív szeret...







AZ ELMÚLÁS SZELE


A könnyeim már kiapadtak
befelé sírok Anyám
az elmúlás szele lengedez
őszbe fordul lassan a táj
lelkemben még most is őrzöm
a gyermekkort a nádfedeles házat
Apám úgy várt, mint magát az Istent
szeretet lengte át a házat
felnézek a néma temetőre
ott pihentek kik voltatok nekem
a lenge szellő mikor arcomhoz ér
csókjaim küldöm vele csendesen
lassú lépetekkel jön a november
s könnyezik kiszáradt szemem
Anyu, Apu, ti ott vártok rám
e biztonságba belefeledkezem.







ELPATTANT EGY HÚR


Hallom...,
felfoghatatlan, de hallom
azt a fájdalmas utolsó szívdobbanást.
Lelkemet szaggatja a kifeszített csend,
mely már szinte üvölt a tömjénszagú éjszakába,
a lángokádó csillagokra rátelepszik
a döbbenet homálya.

Gazdátlan már a bendzsó,
némán, könny nélkül sírnak
épen maradt húrjai.
Dermesztő a hír, a valóság,
és visszavonhatatlan.

Most olyan üres a lélek.
Pillanatra megbénul a tudat,
az élet filmje pereg...
s hófehér a vászon,
elpattant egy húr
lázad, az értelmetlen gyászon.

A hangjegyek megfagytak
a még nyomdaszagú könyved


meleg lapjain.

Tik-tak...
tombol tovább
ostobán az óra.
Fordul a mutató, jár tovább,
mit neki egy élet sorsfordulója.

S Te... Te már Isten karjában álmodsz,
háttal állsz a mának,
fityiszt mutatsz a holnapok fájdalmának,
az irigységnek, a közönynek,
minden egyéb másnak,
ennek a fura, ki tudja
hovatartozásnak.

Míg susog egy bús akkord
az árva hangszeren, s
dallama szétfolyik kottás füzeted
gyászos oldalán.
Megdermedt ujjad nyoma még sistereg
az elpattant húron,
utolsó szívdobbanásod
gyanútlan hajnalán.







AZ ÉN IMÁM


Lelkem idő rágta fájdalmával szembeszállok
ezzel a könyörtelen világgal.
Uram, általad élek,
tehozzád fordulok imámmal.
Szívem szaggatott dobbanással
ad hálát néked Istenem.
Hiszek hatalmadban, s ha te is úgy érzed,
vigyázd életem!

Míg stigmád forrósága égeti testemet,
szürke létünk
csak lassan kígyózó gyászmenet.
Amíg a Hold világtalan szeme
koldus életünkre hunyororg,
nem töviskoronát raknak a fejünkre,
kést szurkálnak szívünkbe
fogadatlan prókátorok.

Lelkemben vérzik a világ.
Ha csordultig telik majd
egy szunnyadó napon,
légy velem Uram!
Mária képe is könnyezzen a falon!

Szavakkal öl ma az ember,
mégsem látja a hályogszemű világ.
Ezért áldozta bűneinkért
áldott véred a Golgotát?







FÁTYOLMÚLT




rímre, rímet-verset írok
születnek lángoló dalok
már csak mese, már csak álom
merengek volt ifjúságon

gondolok néha még szerelmet
a rím újra rímet kerget
szerelmet, igen...Istenem!
évek óta már nem ismerem

úgy múlt el az ifjúságom
mint éjszaki lázas álmom
maradnak a versek a dalok
hosszan elnyúló sóhajok

verset írok, rímre rímet
sorok közt képzelt szerelmet
elbújt a napfény nincsenek rózsák
a múlté a boldog valóság.







FUTOK HOZZÁD


A régi házat nézem önfeledten
benne látlak most is jó Anyám
a korláton a virágokat öntöd
anyák napja csendes hajnalán

gyönyörködsz a piros tulipánban
az elviruló muskátlit szeded
és kezedben a rozzant locsolóval
minden nap ezt újra megteszed

és látom, hogy a kötényed felhajtva
mert mindig rajtad volt mint hű cseléd
nagyon finom házi tésztát gyúrtál
az volt csak a fenséges ebéd

és érzem mikor verejtéked hullott
mert nem ültél le soha percre sem
míg el nem végezted a házi munkát
s ahogy magadról megfeledkezel

és látom, hogy a kezed felém nyújtod
hogy ölelésre boruljon karod
és futok hozzád ...de nem érhetlek már el
az én Édesanyám már rég halott

A szereteted itt maradt utánad
én vittem neked tegnap orgonát
leültem a sírodnál pár percre
már lekókadt a sok színes virág

és most is egész nap csak téged látlak
hallom hangod gondolok terád
megígérem este is megnézlek
viszem az illatos orgonát

hosszú évek teltek el azóta
hogy elmentél és nem vársz már haza
nem tudlak még elengedni most sem
egyszer csak megérkezel Anya!







GYERMEKKOROM KARÁCSONYA


Formás kis fácska,
nem volt eget-verő,
szekrényünk tetején
egy apró erdei fenyő.

Rajta sok-sok
kézzel formált csoda,
aranypapírral bevont
szegények karácsonya.

Piros alma mosolygott
tüskés ág-bogán,
papírlánc-füzér
gyermekkorom karácsonyán.

És ezernyi láthatatlan csillag,
Apám és Anyám
minden szeretete.


Ez volt az év legszebb ünnepe.

Petróleumlámpa bódító illata
átölelte az est hangulatát,
körülültük a rozzant lábú asztalt,
boldogan ettük az ünnepi vacsorát.

Béke szállt a szegényes házra,
mosolygott tetején az ócska nádfedél,
a mi egyszerű karácsonyunk
senki cifraságával nem cserélt.

Elfújtuk a fán az apró gyertyákat,
víg táncot járt a hópihe a házon,
dalolva füstölt a szabadkémény,
elringatott a Szent Karácsony.







HA


Ha langyos szellő lengedez
és átoson a fák ölén,
emlékeim dajkálom mik`
leülnek körém.

Az őszi fény, ha simogat
mint bágyadt irgalom,
szél pólyában szunnyadva
simul arcomon.

Zúzmarában dideregve
fűszál csillan olykoron.
eszembe jut, ha megvillant
Napnak fénye hajadon.

Ha szikes földben élet sarjad
imáimmal öntözöm.
Ha szikra kell a kemencébe...
én pokolra költözöm.







HANGTALAN KIÁLTÁS


valaki gondol rám ma éjjel
valaki rólam álmodik
befelé fojtott könnyel
csak értem imádkozik

valaki mért szenvedi épp úgy
az elátkozott vágyat
mint, ahogy felsértette szívem
a végtelen fohász utánad

valaki holnap is elsírja
hiába titkolt álmát
a könnyek somfordán elrejtik
egy élet elhazudott kínját

én is elmondom imámat
de hiába jön az áldás
keserű méz már mit sem ér
csak hangtalan kiáltás







HAZAVÁGYOK


Megpihenni, feledni jöttem
ide, hol zajos a város,
itt is csak halandók élnek,
a szív itt is magányos.

Betonházak falai mögött
pókerarcú a bánat,
a közöny nagyobb, mi perzseli
a magánynak vetett ágyat.

Madár nem száll villanydrótra,
s bár ékesebb az este,
az én falum mégis fényesebb,
mint mások Budapestje.

Mesébe illő ott az ég,
megérintek minden csillagot,
csodálom a sárból rakott viskót,
mit ereszünk aljára fecskepár rakott.

Vadgalamb hívja dalolva párját
a vén diófa tetején,
kövér verebek csivitelnek
ezüstlombú nyárfák hegyén.

A talmi fényből hazavágyok
sorsok ölelnek minden ház falán,
jó az a nyugalom és a csönd,
mely őrzi álmomat minden éjszakán.







HÁLA


Hála,
mert aranyba öntötted
hamuvá szürkült vágyam.

Jó ez,
bár zaklat és fölkavar
mégis jó, hogy
nálad jártam.

Kérlek!
ne engedj közelebb,
megfakult már
puha párnám!

Csillag!
csak nekem ragyogj
ha jöttöd mint
üstököst várnám.

Tudom.
érzésem nem más
csak megkopott,
foltozott álom

Csak
hagyd nálam emléked
szépítse
koldus magányom.













HEGYALJAI ŐSZ




Dérfátylat borzol a szél
Csörren a fán alélt levél

Fáradt tőke termést hordoz
Fakó napfény felhőt oldoz

Füstös légben varjú rikolt
Ezüst nyárfa folton-folt

Lomb ritkul nyúlt ágakon
A rozsdásszőnyeg avaron

Ködpaplan zsíros föld fölött
Hegyaljára az ősz beszökött.







HIDAK


Megkel a kenyér
felfrissül a vér
készen már a híd
megdobban a szív.

Puha a kenyér
hív a szenvedély
selymes puha ágy
nyílik a virág.

Szikkad a kenyér
kérges a tenyér
csalfa a szerető
nincs pihenő.

Hosszú még a híd
fárad már a szív
mély a szakadék
integet feléd.

Száraz a kenyér
korhad a pillér
törékeny a híd
elhalkul a szív.

Népes temető
ékes szemfedő
leszakad a híd
elnémul a szív.







HOZZÁD HAZÁM


Elnyűtt hónapok
parttalan évek
megértés helyett
vesződések
a árny között
cikkázó fények
a hitem
és a hitetlenséged
a szeretet nélküli létezésed
a szemrehányó következtetések
állásnélküli dolgos évek
elszenvedett betegségek
megfakult örömtöredékek
jutatják eszembe
ember vagyok... ,még élek.







AZ IDŐ MÚLÁSA


Rám telepedett:
polipkarjával
vonszol a múló idő.
Történelmet rajzoltak
kezemre az évek.
Hajam:
kóbor lepke fehér szárnya,
fél évszázad sápadt virága.
Testem:
korhadó fa,
tarajos mező.
Évgyűrűit lelkembe véste
a könyörtelen idő







AZ ISTEN-HEGY FELETT...


Tüzet okád a nyári Nap,
felperzselt mezőkön száradt bogarak,
döglött madarak lába az ég felé mered,
táncol a tűz az Isten-hegy felett.

Nem sír az ég hetek óta,
porfelhőben fuldoklik az élet,
a mezőn kicsorbult kapa koppan,
aranyára lesz a magyar kenyérnek.







IZZÓ LÁVA


Ha el is szálltak fölöttem az évek
az örökvándor, szürke fellegek,
hajkoronám dérlepte avar csak,
redők borítják a bőrömet.
Öblös keblem,
Szemfényvesztés csupán,
Erőm is rég elhagyott,
megbecsülök minden napot,
mi Istentől
Ajándék - kapok.
Emlékszem a tomboló nyárra,
ha el is hervadt tündöklő virága,
az alázatos, tiszta szerelemre,
félévszázadommal is ölelem epedve.
A csókjaidat nem lehet feledni
Itt lapul még, szürke bőrömön,
Benn, zörömbölsz megkövült szívemben
Harcol veled életösztönöm.
Hozzám ér még Napnak ragyogása
Lelkem szégyenkezik csupán,
Elragad még vadvíz tombolás
Magával cipel-e
Örök talány.
A vágy konokul tombol,
mostoha az élő szerelem,
évekig burjánzó vadóc vadhajtásból,
Talán még nemes gyümölcs terem.
Vágyom azt, hogy rám találjon
adja az ég, hogy így legyen!
Perzseljen, mint izzó láva!
vagy porladjon, hamuvá legyen!







KÉSEI SZERELEM


Csöndesen kopog
az ősz az ablakon,
pók szövi hálóját
az ócska falon.
Álmosan integet
a nyár illata,
kulcsra zárja melegét
a Nap sugara.

Nyálkás, ködös napok
elnyújtózva várnak,
hűvös reggelek
a lelkembe vájnak.
De eltévedt sugara
még kibukkan a Napnak,
késteti fénykorát
a hideg téli fagynak.

Lényemet is
átjárja a nyár,
új szerelmet kínál
az őszi napsugár.
Akkor is szép,
ha lelki kegyelem:
- Imádlak, te drága
őszi szerelem!







KÍSÉRT A MÚLT


A tegnapok terhe rám telepedett,
s ólomsúlyával dőrén cipelem.
Miért akarja, hogy ne szeressek
élni nélküled?

Míg lélegzem, vonszoljam édeni szerelmünk
rejtett titkait.
Lomhán dobott hátára sorsom.
S mint kormos mozdony a gomolygó füstöt,
húz maga után
és én görcsösen szorítom
közös életünk ritka perceit.

Üres a testem...
bőröm tartja csak össze
huzatos lélekcsatornáimat.
A rám tapadt emlék leheli be,
mely átjárja árnyéklényem.
Meleget ad,
mint kábult kristálypohárnak
a csillogást adó vízsugarak.

S akkor...vérereimben,
- mint éjjeli tolvaj,
lépdel a pókhálós szerelem.
Megbotlik.
Tehetetlenül feszülök emlékképeden.
Te..., te nem hagyod, hogy fölegyenesedjek.
Buján kavarog bennem a múlt és a jelen.
Sápadt vagyok, elhervadok.
Az élő szerelem megtagadott.

Fátyol ölelésed puha paplan,
nálam hagytad,
hogy szemfényvesztőn magányomat
eltakarjad.










KISZÁRADÁS




Kiapadt a felhő
könnycsatornája,
száraz mezőt
borzol a szél,
sír a vetés,
szomjas a föld,
s a kalászban
elvetélt kenyér.







KŐBEVÉSETT SZERETET


Nem is rég volt talán éppen
harminc éve, hogy a réten
futott, játszott cseperedett,
cserfeskedett és nevetett.

Csillag szempár rám ragyogott.
Kócos hajába szél kapott.
Futott ,játszott és nevetett
áradt belőle a szeretet.

Rám-rám nézett, s szeme lángja,
ajka édes mosolygása,
éltetett és reményt keltett,
Isteni ajándék: gyermek

De jó, hogy ő megszületett,
karocskája ölelgetett,
fonta kezét a nyakamba
arcomat Nap simogatta.

Bár már felnőtt, most is látom,
éjszakánként úgy dajkálom.
Gyermek marad, mindig gyermek,
míg szívem kővé nem dermed.

Istennek köszönöm, hála!
Ő nekem világok világa.
Vénülő kezemmel dédelgetem,
soha sorsára nem engedem.

Óvom széltől, zúgó ártól,
szenvedésnek viharától,
betakarom szeretettel,
Istenke... Te se engedd el!







KŐVEL, KEGYELEMMEL


Ha megdobtak kővel,
én kegyelmet adtam,
Záporoztak tovább
sebet hagyva rajtam.

Ha sziklát dobtak,
én foszlós kalácsot.
Szórtam a kegyelmet,
hogy ne fogjon az átok.







LÉGY VELEM...


Légy velem, ha sírok,
akkor is ha félek,
légy velem, mert
vulkán tűzben égek,

légy velem ha szánnak,
és ha kínoz a bánat
légy velem, mert
szeretlek, imádlak,

légy velem ha vége,
ha megpihenek végre,
légy velem,
mikor felnézel az égre.







MAMA


Egy megfakult képet nézek
magam mellett érezlek Mama.
A képről egy kicsi lány néz vissza
de szép is voltam valaha!

Maréknyi hajam szikrázó Nap
vakító, selymes tünemény.
Rémült arcocskám olyan bársonyos
Mama... ilyen voltam én?

Hatalmas masni göndör hajamban
érzem még rajta kezed illatát.
Szegények voltunk, jól tudom
mondd, miből vetted ezt a szép ruhát?

Majd' ötvenéves a kép
nem fogott rajta az idő, Mama.
De te elmentél tőlem
több mint húsz éve nem jösz haza.

Szikrázó hajam őszbe vegyül
gyűlnek fölöttem kormos fellegek.
Mióta itt hagytál, semmim nincsen
csak a toldozott emlék, mit kergetek.

Nekem nincs kihez mennem
nem vár senki gyermekként haza.
Nem búcsúztál, úgy hagytál el.
Miért nem vigyázol rám, Mama?







MA NEM TUDOM


Ma nem tudom miért, de rossz a kedvem
Ma két karral ölel a fagy
Nem tudom miért, miért csak fázom
mikor tüzével simogat a Nap.

Ma nem tudom miért, de csöndre vágyok
Ma belém hasít a fájdalom
Nem tudom miért, csak szürkét látok
Ma a lelkem fáj nagyon.

Ma nem tudom miért, de kabátot öltök,
Pedig verejtékezik homlokom.
Nem tudom mi, de elszakadt
ma cserben hagyott a bizalom.

S ma fél évszázad igazsága éget
itt kéne hagyni az egészet
a világot mi rám telepszik
csöndben t?rök ? veszekszik.

Pókhálós évek fehérre festik
Hajkoronám dérrel vetekszik.
Ólomsúlyával ráncoltak az évek
Itt kéne hagyni az egészet.

Ma nem tudom mi történt velem
Ma átgondoltam az életem,
De gondolok inkább egy merészet,
hogy csak álmodom az egészet.







MEGSZOKÁS


Nem lesz könnyű, de elkerüllek
fájni fog, majd megszokom.
Nem fogja senki észrevenni,
hogy hamis mosoly ül arcomon.

Lassan belátom, azt, hogy nem vagy,
sohasem hívsz telefonon...
Túlélem, mint annyi más bajt,
de hiányod elsorvaszt, tudom










MIÉRT


Olyan csend van és átkozottul hideg,
vakon fekszem, a fényt ki menti meg?
Kinek van útjában egy ártatlan gyerek,
ki tehet róla, hogy ez megesett?

Ki az, ki eldönti, hogy élhetek,
hogy felnőjek, szeressek embereket,
hogy tovább is éljem a kis életem,
hogy párnára hajtsam este fejem?

Mért van, hogy kegyetlen ez a világ,
mért jó, ha mindennap ejtünk hibát,
volt-e valaha álomhajó,
volt-e valaha igazi szó?

Nem tudom, most sem, ki hiszi el...?!
Egy eltorzult erkölcs, miért felelni kell.
Összetört testem már nem válaszol,
titeket hívlak támaszomul!

Vigyázzatok, mert jön a halál!
egyszer mindenkit szíven talál.
Az nem mindegy, hogyan kap el,
és az sem, ki milyet érdemel.

Köszönöm a sok könnycseppet én,
Istenem, most fordulj felém,
tudd meg, hogy innen is hálás vagyok,
azt is köszönöm, ha ennyi jutott!

Jó lett volna még élni talán,
játszani jókat a folyó partján,
jó lett volna még élni kicsit,
rugdosni tovább még a focit.

Nem, én már soha nem tehetem.
Sorskerék, mért voltál fukar velem?!

Szita Bence emlékére.











MONDÓKA


Januárban dermedt a táj
Udvarunkon hóember áll.

Februárban hív a farsang.
Maskarában vigadoznak.

Márciusban hosszabb a nap.
Pihent földből élet fakad.

Áprilisban zöld már a rét.
Traktor hátán fényes ekék.

A május virágba borul.
Madársereg víg dalt dalol.

Júniusban csibék kelnek.
Tyúkudvarban jól megférnek.

Júliusban gyümölcs érik.
Hűs patakban béka fürdik.

Augusztusban learatnak
Örülünk a kenyérmagnak.

Szeptemberben becsengetnek.
Játszóterek csendesednek.

Októberben szüretelnek.
Bújára seregélyseregnek.

November a ködnek hava.
Sarki csillag vezet haza.

Decemberben télapó jár.
Gyertya ég a karácsonyfán.







MOSTOHA MÁJUS


Ázik a rózsa
könnyes a szirma
füstös a felhő sír ma az ég,
Fázik a madár
borzas a tolla
mostoha május, hol a kék?
Hervad a rózsa
könnyezek én is
várom, hogy eljöjj, várom újra.
Fagyos az ajkad
hideg a csókja
mintha a szíved jégből volna.







MOST OLYAN JÓ


Most olyan jó , hogy itt vagy velem,
megbékéltek feszült sóhajok,
olyan lassú a szívem szava,
hogy késleltesse a holnapot.
Most olyan jó ez a némaság,
átértékelődnek a tegnapok.

A csönd érti csak a szívemet,
ha mellettem vagy,
a Világot hozod nekem.
Ha szemembe nézel,
nem látok mást,
megszűnik a félelem.

Nem kellenek az érvelések,
elárul mindent egy ölelés,
csak az kell nekem,
hogy velem maradj,
ha eljön a sötét,
s a nagy számvetés

Csak az kell majd, hogy érezzelek,
tudjam, hogy megmaradtál nekem,
csak annyi kell,
hogy vigyázz majd rám,
ha a holnap fukar lesz velem.
Mint egykor én ,
Te is mesélj, hogy álmom szép legyen.

Most olyan jó,
hogy játszani engedsz,
hogy látom mozdulataid.
és Te se engedd
hogy eltorzítsa az idő
a szív hangjait.

Ahogy csörgedező patak
alján a csillogó kagylón
a homokszemek,
úgy rád telepszem én.
Mi ketten egyé olvadunk,
belőlem létezel,
s belőled én.







NAPSZÁMOSOK


Bús dalt sír az esti szél
Rátelepszik a lomha fákra
Borzong a holnap kezétől
Mintha a tegnap is fájna

Vörös dunnában pihen az ég
Esőillattól részeg a hajnal
Elázott virágok bólogatnak
Kezet fognak a felkelő nappal

Ráleheli csókját a harmat
A föld elfásult szolgáira
Sós ízű nedvet rak a tűzmadár
Homlokuk mély barázdáiba

Dacol e korral az akarat
Új idő, új gátakat rakat
Míg szolgája lesz a Földnek
Nászukból csak szolga marad







RÉGI HÁZ...


Régi ház falán szél vacog,
rángat egy törött ablakot.
Ajtón a rozsdás zár mögött,
ezüst pókháló nyöszörög.

Szúette rajta a keret:
fakó emlék egy ágy felett.
Legszebb napunk mosolya
arcunkra dermedt fintora.







SZERETNÉK


Szeretnék boldogságot adni
szebbé tenni a világot,
arcáról könnyét lecsókolni
annak is, ki ártott.

Szeretném lágyan fölemelni,
útcák elhagyott vándorát,
vállamon egyedül cipelni...,
a világ összes fájdalmát.







SZÜLETÉSNAPOMRA




Sötéten, mint érett bodzabogyó
lógok saját csontvázamon.
Fakón vetődik rám a téli napsugár,
átlépek árnyékomon.
Agyam: szitakötő védtelen szárnya,
átlátszó, tiszta kirakat,
bús szívemnek dobbanása
gyermekökölnyi akarat.

Került a szerencse.
Barbárok vasbakancsban
léptek rajtam át.
Lehelet gyönge lelkemen
vértócsát izzad
az örkségül kapott gyávaság.

Negyvenkilenc éves lettem.
Szeretnék átvedleni,
mint kivert kutya,
ki új bundában tündököl.
Bábu testem gyökeret ver,
a valóság tovább gyötör.
Arcomon ezernyi barázda,
balgaságról árulkodik.
Ezüstös hajam homlokomba hull,
mint fűzfavessző lombja törzséhez,
redőimbe kapaszkodik.

Ritmustalan szívverésem,
mint jámbor jószág nyakán
a bús hangú kolomp.
Életem gondjait
egy kupacba gyűjtöm,
s beterítenek,
ahogy kifosztot földet a lomb.

Felidézek sok gyermekkori álmot
az illúzióvá lett gazdagságot.
Üvegvár lelkem kandalló-melege
még bíztatja szívemet.
Bár szerelmem vihara régen elcsitult,
kacérkodnak még velem a szelek.

Igaz barátaim sosem voltak
csak talmi ragaszkodások.
Az idő rég kikezdte őket;
álarcot váltott Júdások.

Ma, Vízkereszt napján
mégis mindent köszönök.
A rabul ejtett emberiségnek
nyíljanak ki a börtönök!

Nekem elég egy tekintet,
egy puha, meleg símogatás,
ha fogadják köszönésem,
vagy levéllel jutalmaz a postás.
Ha friss kenyeret kapok a boltban
vagy nem avas a szalonna.
Megköszönöm a Napnak,
hogy a Földet beragyogja.

Köszönöm az állatok hangját,
a virágok illatát a réten,
a jó meleg szobát,
hogy nem híd alatt alszom télen.
A gyertyának fényét,
ha villanyra majd nem telik,
hogy tudok miről írni
s gondolataim egymást kergetik.

Köszönöm, hogy Anya lehetek,
várnak unokák,
megköszönök minden napot,
mit velem akar eltölteni a világ.







SZÜNIDŐ


Madarak trilláznak bozontos ágon
kertekben illatos rózsafák
fa árnyékában cirmos dorombol
elnémultak az iskolák.
Gyerekek szájából örömszó hallik
végre-végre itt a nyár,
- csomagolok, mert vidékre megyek
oda, hol engem nagyika vár-.
És vár az a sok finom étel
mit szemem-szám megkíván
fogunk majd lepkét úgy mint régen,
tudod , a görnyedt körtefán-.
- Álmodat őrzöm minden éjjel
csak siess hozzám kis Feca
alig várom, hogy hangod halljam
és velem együtt Nagypapa.
Így várunk mi minden nyáron
csak veled kerek az életünk,
És ha egyszer megöregszünk
te leszel majd az nekünk:
Ki gyámolít és megvigasztal
fáradt óráink után,
hát siess hozzánk ne késlekedj
gyöngyszemem, kicsi unokám.







TORZÓ


Szívem telve szószögekkel,
sorvadok csontvázamon.
Sorsom - bár acélfeszület -,
keselyűk dőzsölnek árnyékomon.

Fájdalmaim az éjben
ragyognak, míg fordul a Nap
Én mindig kegyes voltam,
nekem még sincs, ki irgalmat ad.

Néma könyörgésben
kérdések zihálnak.
Rám lépnek hatalmak,
nyomot sem hagyok.

Keresztre feszített halandó,
képmásom is fényt kapott







TŰZVÉSZ
/A Miskolci Deszka-Templom pusztulása/


Magasba csapott az indulat,
dalolni támadt kedve.
Lángnyelve a toronyig ért
csillagok útját lesve.

Szentelt harang
kormot kongott,
hajnalra
perjét fújt a szél.

Jézus testén
a stigmából
kicsordult a vér.







AZ UTCAZENÉSZ


Rendhagyó nap, tavasz a télben,
galambok hada morzsát csipeget.
Arrébb egy kukát túr elnyűtt ruhában
bozontos hajú embergyerek.

Tűsarok kopog a zsúfolt téren,
elegáns kabát a földig ér.
Amott a tér egyik szegletében
valaki szerényen utca-zenél.

Megáll mellette sok kíváncsi ember,
a befőttes üveg dalra fakad,
két rövid pálca a zenész kezében,
vízkottájával , békességet ad.

A Monti csárdás, s más ismerős dallam...
Ezüst bőröndbe koppan a pénz.
Köszönöm mondja, s játszik tovább,
szívből teszi az utcazenész.

Nincs sok ideje, előre lép,
hallgatná tovább a furcsa zenét...
Finom kezével a lelkét is adja,
Ötszázas lapul az ezüstdobozba'.

Egyszerű színpad, de meseszép,
dajkálja napjaink jaját.
Egyetlen ember feledteti
ezernyi másik bánatát.

Tiszteld koncertjét, állj meg mellette!
Tehetné másként, de hálánkból él.
Boldog, ha csattan sok tenyér felette,
az élte, ha nekünk utcazenél.







VADVIRÁGOK




szavak szavak kérő szavak
kopott kabát hónom alatt
vállamon is kopott a sál
szürke napok emléke vár

szavak szavak óvó szavak
feslett világ talpam alatt
fejem fölött rongyos égbolt
lelkemen rőt száraz vérfolt

milyen élet milyen világ
nem értjük meg egymás szavát
az emberek vadvirágok
meleg van de varjú károg.







VALLOMÁS


Várlak, mint nyugalmat az este
felhők alatt, csillagokat lesve
éhezlek, mint koldus a kenyeret,
kérdést a hangtalan felelet.

Porszem vagyok, ha te vagy a szél,
csak öledbe', magaddal vigyél.
Ha te vagy a ma, a holnapnak háttal állok,
- csak egy meleg ölelésre várok.







VÁGYAKOZÁS - Dalvers


Szellő lennék
tűző napban
megmártóznék
patakhabban

tarka mező
lepke szárnya
égbolt ékes
szivárványa

virág lennék
illatfelhő
szurokégen
csillagernyő

pillekönnyű
hópelypárna
haldoklónak
puha ágya

hajléktalan
menedéke
háborúra
világbéke.







VELÜNK AZ ISTEN


Arcom már rég barázdák ágya
nem sebzi szívem szerelem vágya
hajamba régen nyomát beásta
ezüstös dérrel évek múlása
fölöttem mégis szivárvány égbolt
nem bánok semmit bár nagyon nehéz volt
ha titeket látlak széppé lesz minden
szeressük egymást velünk az Isten.













VÖRÖS HAJNAL


Ősz járt, jött a hajnal
gyötrő fájdalommal,
vérvörös kín csurgott minden ház falán.
Sírtak ifjak, vének,
házuk dőlt, semmivé lett.
Fohászuk elszállt, elvitte bőszen az ár.
Dermedt ajkak kértek;
Isten, segíts meg, kérlek!
Óvd meg a gyermek lelkét, ki bűnbe veszett!
Hol van, ki ellenük vétett,
miért kell szenvedni vétket,
mért csak a pénz kell? A zsarnok sosem tanul.
Csönd lett, égbolt vérzett.
Sorsuk semmivé lett.
A vörös iszap a párnájuk, s a végzetük.
Így veszett semmibe egy nap az életük...

A Devecseri és Kolontári tragédia emlékére













 
 
0 komment , kategória:  Maczkó Edit  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.09 2020. Október 2020.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 225 db bejegyzés
Összes: 3962 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 902
  • e Hét: 6150
  • e Hónap: 34341
  • e Év: 535025
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.