Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Domonkos László: Ki volt Konduktorov?
  2012-01-16 11:44:12, hétfő
 
  Domonkos László: Ki volt Konduktorov?

Domonkos László:

KONDUKTOROV NYOMÁBAN

Az 1956-os forradalom kitörését követő első hétvége: október 27-e, 28-a. Szombaton, azaz 27-én még a kommunistákhoz szóló felhívást tesz közzé a Szabad Nép - ilyen mondatokkal: "Ma a kommunistáknak az a legfőbb feladatuk, hogy igyekezzenek minden erejükkel véget vetni a vérontásnak és a pusztításnak, megvédeni a nép biztonságát." A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének nyilatkozatában "felhívja a kommunistákat, a magyar dolgozókat, mindenekelőtt a munkásokat, a fegyveres erőket, a volt partizánokat, a magyar dolgozókat, a néphatalom szilárd oltalmazóit, hogy azokat, akik népköztársaságunk államhatalma ellen fegyverrel támadnak, ha a megadott határidőre nem teszik le a fegyvert, kíméletlenül semmisítsék meg". Ez bizony még a régi hang, elkerülhetetlen újmódi szólamokkal taktikai okokból itt-ott fel-feldúsítva. Közzéteszik "az új nemzeti kormány" névsorát is, melyben Nagy Imre miniszterelnök mellett még olyan nevek szerepelnek, mint Münnich Ferenc belügyminiszter, Molnár Erik igazságügyminiszter, Nagy Józsefné könnyűipari miniszter, Nezvál Ferenc város- és községgazdálkodási miniszter, Apró Antal építésügyi miniszter (egyben miniszterelnök-helyettes is). Lukács György is ebben a garnitúrában kap helyet, népművelésügyi miniszterként.

A pécsi Dunántúli Napló ezen a napon a Központi Vezetőséghez küldött táviratokat közöl, a régi jó sztálinista idők szokásaként és stílusában ("Mi, a Pécsi Kesztyűgyár összes dolgozói forró szeretettel üdvözöljük Nagy Imre elvtársat, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökét és Kádár János elvtársat és kérjük, hogy a magyar dolgozók érdekeinek figyelembevételével vigyék előre népünket a demokratizmus most megkezdett útján.") A Beszélgetés a munkásőrséggel című írásban éppoly szaporán elvtársaznak, mint egy vagy éppen hat évvel korábban. Ezen a hétvégén először röppen fel egy nemzetközi szervezet neve Magyarországgal kapcsolatosan. Egy grémiumé, mely később hosszú- hosszú hónapokon át oly sok meghiúsult, tovalibbent remény, legyintő csalódás és mindinkább lanyhuló érdeklődés forrása, koncentrátuma és célpontja lett egyben: az ENSZ, pontosabban az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa.

Maradjunk még egy idézet erejéig a Dunántúli Naplónál, mely a korabeli magyar sajtóban a legelsők között. október 28-i számában vasárnapi különkiadásban ad hírt arról, hogy "már több külföldi rádióállomás sugározta a hírt, hogy a Biztonsági Tanács rövidesen megtárgyalja a magyarországi eseményeket. Felhívtuk a külügyminisztériumot, ahonnan vasárnap tizenkettőkor és délután három órakor a következő választ kaptuk: a magyar kormánynak mindeddig nem hozták hivatalosan tudomására. hogy a Biztonsági Tanács napirendre tűzte a magyarországi eseményeket. Nem hivatalos forrásból - külföldi rádiójelentésekből - azonban tudomásunkra jutott, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország együttes előterjesztést adtak át a Biztonsági Tanácsnak, melynek lényege valószínűleg a szovjet csapatok beavatkozása a magyar eseményekbe. A hírek szerint a Biztonsági Tanácsot vasárnap délutánra hívták össze. A kormány álláspontja mind ez ideig nem ismeretes." Eddig a pécsi lap értesülése.

Másnap, október 29-én. hétfőn viszont - e napot tekintik a magyar forradalom fordulópontjának, ekkor jelenik meg a híressé lett Hajnalodik... című vezércikk a Szabad Népben, fölötte (csekélyke hatnapos késéssel) immáron ott díszelegve egy hatalmas Kossuth-címer is, ugyanezen lapszámban olvasható Molnár Miklós szintén igen nevezetessé lett, Válasz a Pravdának című írása is - nos, ezen a napon ugyancsak a Magyar Dolgozók Pártja központi lapjában egy bizonyos - másfajta - állásfoglalás válik ismeretessé.

A harmadik oldal közepén olvasható a cím: A magyar ENSZ-megbízott nyilatkozata. A teljes szöveg; "Kós Péter, a Magyar Népköztársaság washingtoni rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere, a Magyar Népköztársaság állandó ENSZ-megbízottja az alábbi nyilatkozatot adta át Dag Hammarskjöldnek, az ENSZ főtitkárának: "A Magyar Népköztársaság kormányának tudomására jutott, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia javaslatára 1956. október 28-án összeül az ENSZ Biztonsági Tanácsa a magyarországi eseményekkel kapcsolatos kérdések megtárgyalására.

Ezzel kapcsolatban a Magyar Népköztársaság kormánya határozottan leszögezi, hogy 1956. október 23-án és az ezt követő napokban lezajlott események és az azok során hozott intézkedések a Magyar Népköztársaság kizárólagos belügyét képezik és ezért nem tartoznak az ENSZ hatáskörébe. A Magyar Népköztársaság kormánya egyben hangsúlyozza, hogy az elmúlt napokban lezajlott magyarországi belpolitikai eseményeknek semmiféle kihatása nincs a nemzetközi békére és biztonságra, és annak fenntartását a magyarországi események nem veszélyeztetik. Az ENSZ alapokmányának I. fejezet 2. cikkely 7-es pontja a következőképpen hangzik: Jelen alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel az ENSZ-t arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzon. amelyek lényegileg valamely állam belső joghatóságának keretébe tartoznak, és nem kötelezi a tagokat arra sem, hogy ilyen ügyeket a jelen alapokmánynak megfelelő rendelkezési eljárás alá bocsássák..." Mindezek alapján a magyar kormány határozottan tiltakozik minden, Magyarország belügyeit érintő kérdés megtárgyalásának napirendre tűzése ellen. Mivel ilyen kérdéseknek az ENSZ-ben való megtárgyalása a Magyar Népköztársaság szuverenitásának súlyos megsértését jelentené, nyilvánvalóan ellentétben állna az ENSZ alapokmányában lefektetett elvekkel. (MTI)"

A nyilatkozat alá tördelve a fejlemény: "Megnyílt a Biztonsági Tanács ülése". A tudósítás szerint Szoboljev szovjet küldött tiltakozott a magyar ügy napirendre tűzése ellen, s tiltakozásához csatlakozott a jugoszláv (!) delegátus is: "Kijelentette, hogy tartózkodni fog a szavazástól, ha arra sor kerül. Úgy vélekedett, hogy politikai célokra akarják kihasználni a magyarországi helyzetet. Reményét fejezte ki, hogy a jelenlegi magyar kormánynak sikerül leküzdenie a válságot." A Biztonsági Tanács végül kilenc szavazattal, egy (természetesen a Szovjetunió) ellenében, Jugoszlávia tartózkodásával napirendjére tűzte a magyarországi helyzetet, a szavazás után pedig felkérte Magyarország képviselőjét - tehát a fenti nyilatkozat értelmében Kós Pétert -, hogy amint kérte, vegyen részt a vitában.

Ezen a napon és ezen a módon kerül legelőször a köztudatba az 1956-os forradalom és szabadságharc során egy név, Kós Péter neve. (A későbbiekben hol Kósnak, hol Koósnak aposztrofálják a lapok.) Az ominózus, legelső BT-ülésen egyébként ő is felszólal. A Hétfői Hírlap 29-i száma szerint "a Biztonsági Tanács ülésének, amely hat óra hosszat tartott, utolsó szónoka Magyarország képviselője volt. Kijelentette, hogy pillanatnyilag még nem kapott részletes utasításokat kormányától, azonban annyit mindenesetre le kíván szögezni: Magyarország ellene van annak, hogy a Biztonsági Tanács e kérdést megvizsgálja." Valami "eredményt" - Szoboljevvel és a jugoszláv küldöttel egyetemben - el is tud érni: a BT sine die, vagyis határnap nélkül elhalasztja a kérdés további megtárgyalását, tehát nem tűzi ki a magyar helyzettel továbbra is foglalkozó, legközelebbi ülés időpontját.

A következő napon, október 30-án két, számunkra rendkívüli jelentőségű dolog történik: napvilágot lát a Honvédelmi Minisztérium közleménye a szovjet csapatok budapesti kivonásáról, ami a lapok megjelenésének időpontjában már meg is kezdődött - és a magyar sajtó 56-os, felemelő, dávidi küzdelmében is az egyik "fenegyerek", az Obersovszky Gyula által szerkesztett Igazság első oldalán, tudomásunk szerint Magyarországon elsőként, megjelenik a követelés: "Azonnal váltsák le a hazaáruló ENSZ-delegátust!" Geszti Pál cikkében ez áll: "Tegnap; amikor az egész világ szabadságszerető közvéleményének elemi erejű felháborodása a Biztonsági Tanács ügyrendjére kényszerítette a magyarországi eseményeket akkor Szoboljev szovjet delegátust egyetlen küldött támogatta: Koós Péter, Magyarország képviselője. A szégyenletesen szolgai állásfoglalásra olyan órákban került sor, amikor a világ úgyszólván minden napilapja, rádióállomása az ENSZ állásfoglalását sürgeti a hazánk belügyeibe történő erőszakos szovjet beavatkozás kérdésében.

Tudjuk, hogy e zűrzavaros órákban megtörténhetett: az új kormány képtelen volt megfelelő utasításokkal ellátni a magyar ENSZ-képviseletet. De a szégyenletes gyávaság, a sötét karrierizmus e világraszóló díszpéldánya nem maradhat egy pillanatig sem a helyén. Követeljük, hogy Nagy Imre kormánya nyilatkozzék ebben az ügyben. Egyetért-e Koós Péter gyalázatos magatartásával? Ha nem - amiben biztosak vagyunk -, hajlandó-e azonnal - ha másként ez nem lehetséges - rádió útján leváltani őt? Követeljük, hogy helyére a kormány sürgősen küldjön ki a világszervezet ülésére olyan embert, aki valóban a magyar nép ügyét fogja képviselni a világ nemzeteinek nagy tárgyalóasztalánál, aki többé soha nem engedi, hogy a magyar kormány nevében egy néptől idegen, gyilkos klikk beszéljen a magyar nép elemi létérdekei ellen." Az ENSZ-delegátus magatartását e napon, persze, más újságok is kommentálják. Például az ekkor először megjelenő Magyar Szabadság: "a magyar kormány hivatalos állásfoglalása, vagy legalábbis Kós Péter magyar ENSZ delegátus (nem tudjuk, mennyire hivatalos) nyilatkozata arcunkat szégyenpírba borította... nyilatkozata... szégyenteljes folytatása volt az előző kormányok önállótlan, nemzetietlen külpolitikájának" - olvashatjuk a Magyar álláspontot az ENSZ előtt! címmel K. P aláírással megjelent cikkben. Vidéken a Dunántúli Napló közli a Magyar Optikai Művek ideiglenes munkástanácsának Nagy Imréhez intézett követelését, Váltsák le Magyarország ENSZ képviselőjét! címmel. "Felkérjük a magyar nemzeti kormányt, hogy vonja vissza meghatalmazását a régi kormány által delegált ENSZ-képviselőtől és az ENSZ-be a függetlenségi harcot vívó magyar nép követeléseinek megfelelő új képviselőjét küldje ki, akinek kiküldetéséről és ottani munkájáról a rádión keresztül adjon tájékoztatást a magyar dolgozó népnek."

Az események ez ügyben is hihetetlen mértékben felgyorsulnak. Megint csak az Igazság jár az élen: szintén október 30-i dátummal megjelent (ám a hasonló dátumú harmadik szám helyett immáron az ötös sorszámot viselő), minden valószínűség szerint 31-én utcára került, kiadósában első oldalas szalagcímként közli: "Leváltották a hazaáruló Koós Péter ENSZ-delegátust". A harmadik oldalon ez áll: "Azonnal váltsák le a hazaáruló ENSZ-delegátust - ezzel a címmel jelent meg az Igazság október 30-i, keddi számának egyik cikke. A cikkben kifejtettük, hogy Szoboljev szovjet delegátust az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén egyetlen küldött támogatta csupán: a tanácskozási joggal részt vevő Magyarország képviselője, Koós Péter. Ez történt kedden. Koós Péter - a tegnapi Magyarországot képviselte az Egyesült Nemzetek Szervezetében, nem az igazi, nem a mai Magyarországot. 1956. október 31-én, szerdán délután 2 és 3 között hangzott el Nagy Imre miniszterelnök és Tildy Zoltán államminiszter sorsdöntő beszéde. A beszédeket lapunk más helyén részletesen ismertetjük. Egyebek között bejelentették, hogy a hazaáruló Koós Pétert felmentették megbízatásából, soha többé nem képviselheti nemzetünket az Egyesült Nemzetek Szervezetének színe előtt! Ismét győzött az igazság!"

Az igazi bomba azonban a következő napon robban., Elsőként a Magyar Nemzet és az Igazság röpíti világgá hírt. Az előbbi szenzációs megállapítást közöl: "Kós Péter = Lev Konduktorov! Az Igazság Koós vagy Konduktorov" címmel semmi mást nem tesz, mint három, finoman szólva kényes kérdést intéz a külügyminisztériumhoz:

"1. Az Igazság szerkesztőségébe érkezett, s igen megbízhatónak tekinthető információ szerint Koós Péter visszahívott s oly dicstelenül szerepelt magyar ENSZ képviselő nem magyar, neve Leó Konduktorov, eredeti foglalkozása olajmérnök. Budapesten tanult meg magyarul.
Kérdezzük a minisztérium Forradalmi Tanácsát: igaz-e ez az információ?
2. Igaz-e, hogy Leó Konduktorov szovjet állampolgárt a magyar külügyminisztérium keresztelte át dr. Koós Péternek?
3. Végül válaszoljon a külügyminisztérium, hogy amikor ismertté vált "Koós Péter" gyalázatos ENSZ-beli szereplése, miért nem közölte a tényeket a forradalmi nemzettel, a felkelő ifjúsággal?"

Ki hát igazából Konduktorov?

A forradalom idején meglehetősen rövid és egységes (bár távolról sem mindenben a tényeknek megfelelő) életrajzi gyűjtemény-egyveleg jelent meg róla. Ezek szerit, mielőtt diplomáciai pályára került volna, mérnökként az orosz olajtársaságok szakértője. Egyes fonások szerint keresztneve nem is Lev (Leó), hanem Igor lenne. 1949- ben "importálta" volna a Rákosi-banda a Szovjetunióból, s már 1952-ben a magyar kormány megbízottjaként küldik ki Indiába. Ekkor veszi föl a jól hangzó Kós Péter nevet. Az ENSZ-ben a magyar tagság (1955. december) óta "jelen van". S mint a forradalmi sajtó alaposabb tanulmányozásából kiderül: leváltását november 4-ig a gyakorlatban nem sikerült a Nagy Imre-féle vezetésnek keresztülvinnie. Ügye ugyan kellőképpen ráirányította még az ezerféle más irányban "foglalt" magyarországi közfigyelmet is a külképviseleteken uralkodó állapotokra, a Kóshoz hasonlók tucatjaira: a nagytakarítás a rövid néhány nap alatt épp hogy elkezdődött - túl sok e téren már nem történt, nem történhetett.

A voltaképpen Kós helyére küldött Horváth Imre Bécsből nem washingtoni állomáshelyére, hanem Prágába utazik és árulóvá lesz, több leváltott, így például a későbbi külügyminiszter, ekkor bécsi követ Puja Frigyes szintén Csehszlovákiába menekül és az Új Magyarország november 3-i száma szerint a prágai repülőtéren úgy nyilatkozik, hogy "megvárja a magyarországi fejleményeket, mert nem hajlandó szolgálni Nagy Imre kormányát". Meg is kapja e szavakért a jutalmát később. Tamás Aladár delhi követ az indiai kormánytól menedékjogot kér. Bogdán István koppenhágai követ családjával és több tisztviselővel együtt a Szovjetunióba menekül. "Megdöbbentő, miféle emberek ülnek követségeinken", írja november elsején az Igazság.

"A legtöbb követünk egyetlen nyelven sem beszél a magyaron kívül, azt is rosszul tudja. Tájékozottságuk, műveltségük, politikai koncepciójuk a nullával egyenlő... Még a hazulról kapott utasításokat is lassan, vontatottan hajtják végre. Sehol olyan huzavona nem folyik, mint követségeinken. A külföldi külügyminisztériumok és egyéb illetékes szervek a legnagyobb zavarban vannak, ha a magyar követekkel kell tárgyalniuk. Nemrégiben még anekdotákat terjesztettek diplomatáink modortalanságáról." Igen, valóban ezek a - szovjet vagy magyar állampolgárságú - emberek voltak azok, akik "követségeinket kitűnő semmittevésnek használták, nem a szaktudás, a becsületesség, a tiszta kéz, a használhatóság döntött egy-egy diplomata kinevezésénél, hanem kizárólag a tagsági könyv, a 'jó káderlap', a Rákosi sógor-komaság!" Hiába írják a forradalmi lapok, hogy "a Nagy Imre kormány helyrehozta a Hegedűs-klikknek ezt a magyar nemzettel szemben elkövetett minősíthetetlen eljárását, menesztette Konduktorovot" - Konduktorov lényegében a helyén maradt. Ezt bizonyítja részint az a november 3-i, a Magyar Honvédban megjelent cikk is, amely - nem véletlenül - így kénytelen fogalmazni még e napon is: "Rövidesen intézkedések történnek a meg nem felelő többi követ leváltására is. Így Leó Konduktorov (Koós Péter) washingtoni követet..."

És a külügyminisztérium forradalmi bizottsága "hazahívta" az akkorra már elszökött, vagy éppen menedékjogot kért moszkovita külképviseletiek közül például Horváth Imrét, Tamás Aladárt, s a külügyminiszter első helyettesét, Sík Endrét is. ("A minisztériumban valószínűnek tartják, hogy leváltják Sík Endrét is"). A másik bizonyíték Konduktorov ENSZ-követi "érintetlenségére" Zimándi Pius A forradalom éve Krónika 1956-ból című, 1992-ben megjelent kötetében található. Zimándi naplójában november 5-én idézi a már kádárista-szovjet kézre került rádió reggel kilenc órai híradását: "... a budapesti adó közli Kádár és Münnich levelét az ENSZ főtitkárához, amelyben bejelenti, hogy a Nagy Imre-kormány nincs már a helyén, és tiltakozik a magyar ügy tárgyalása ellen, mert ez az egész ügy magyar belügy... És megerősíti helyén Kós Pétert és Szabó Jánost, eddigi ENSZ-kiküldötteinket." Zimánditól az is megtudható, hogy Konduktorov, ha posztján megerősítették is, komolyabb tevékenységre - addigi leszereplése miatt szalonképtelenné válván - alkalmat már nem kaphatott, klasszikus feladatkörét más vette át: "Az ENSZ ma délután ma délután ismét tárgyalta a magyar ügyet", írja december 3-i keltezéssel naplójában. "Azt hiszem, ismét eredménytelenül. Horváth Imre ,külügyminiszter' újra szégyenletesen viselkedett, tiltakozott a magyar ügy fölvetése ellen." Ennyi tudható meg Konduktorovtól a forradalmi sajtó tanulmányozás után. Nem sok.

Obersovszky Gyula, az Igazság főszerkesztője harmincnégy év után nem mindennapi találkozásban részesül: 1990-ben felkeresi Kós- Konduktorov, 56-os ENSZ- béli szerepét az ekkor éppen újra létező Igazsággal tisztázandó. Obersovszky lapja egyik korabeli munkatársához; az azóta közismertté lett íróhoz, Szilvási Lajoshoz irányítja Kundoktorovot. Szilvási hosszan elbeszélget a valamikori ENSZ-delegátussal:

"Ez az ember olyan, mint egy angolna: minden kérdés elől kisiklik, illetve minden kérdésre van egy viszonylag elfogadható, ugyanakkor el nem igen hihető, alapos válasza, magyarázata. Az első rejtély számomra az volt, hogy ha valaki megváltoztatja a nevét, miért éppen Konduktorovra változtatja? (Az édesanyja neve volt Konduktorov egyébként.) Mindez a háború alatt, amikor még nem vagyunk éppen jóban az oroszokkal. Elmondta azt is, hogy apját, aki karcagi magyar zsidó volt és a Szovjetunióban is élt egy darabig, kizárták a pártból még a húszas években... Azután: hirtelen, kurtán-furcsán és igen fiatalon ott van ez az ember a Külügyminisztérium állományában igen rövid idő alatt igen szép karriert fut be, külföldi más helyek, magas beosztások... Valóságos üstökös-pálya 1956-ban harmincas éveinek dereka táján járhatott állította, hogy úgy került az egész külügyi relációba, Pilátus a Krédóba, nyelvtudása alapján.

Valóban nyelvész és komoly nyelvtehetség: amerre csak járt, meg is állta a helyét, Indiában és Japánban éppúgy, mint Amerikában. Sokat beszélt arról, hogy az ENSZ-ben a forradalom alatt egyáltalán nem a saját szakállára tette, ami tett: ő csak utasításokat hajtott végre. A magyar külügy utasításait... Én rákérdeztem: nem volt akkoriban valami jó a telegráf- meg a telefonösszeköttetés Budapest és New-York között, nem az történt-e tehát, ami azelőtt is, később is gyakran, vagyis hogy a szovjet ENSZ-nagykövet, bármiféle zűr és zavar támadván, miheztartás végett összehívta az úgynevezett ,népi demokráciák' nagyköveteit és elmondta az elmondandókat? Nem, erről szó sem lehet, válaszolta, őt a szovjet nagykövetség és a szovjet ENSZ-követ soha nem hívatta, soha nem befolyásolta, soha nem presszionálta, hogy mi a mondandó és mi a teendő. Kizárólag a pesti külügyminisztériumból jött az ukáz, mikor mit kell mondania. Egyébként: beszélgetésünk során bármire kérdeztem rá egyenesen és világosan, mindig teljesen kitérő, jellegzetesen angolna-válaszokat adott és folyton arra terelte a szót, hogy ő minden diplomáciai állomáshelyén azzal foglalkozott, hogy az illető ország kultúráját, gazdaságát, történetét, nyelvét megismerje és minél alaposabban kutassa. Ennek bizonyítékaként adta ide ezt a könyvét is."

Kis alakú, vékonyka kötet, a borító felső részén fekete alapon KI (a Külügyi Intézet rövidítése), alatta: Tanulmányok. Középen fehér mezőben fekete betűkkel ez olvasható: Kós Péter: India nemzetközi helyzete és külpolitikai törekvései. Alul: Magyar Külügyi Intézet, a név alatt három különböző árnyalatban három kék csík, talán a nemzetközi békeharcban a béke (pax, peace, mir stb.) színét szimbolizálandó. A belső első oldalon a szerző és a cím s az intézet mellett az áll: "Szolgálati használatra! Készült 200 példányban." A kiadás éve: 1975. Ízelítőül néhány cím a tartalomjegyzékből: Az indiai külpolitika történelmi hagyományai; Az indiai külpolitika alapelvei, különös tekintettel az el nem kötelezettség indiai értelmezésére; India és az ENSZ; Honvédelem és leszerelés; India és Nyugat-Európa; India és a szomszédos kisebb országok; India ázsiai befolyása és szerepe; India és a Szovjetunió; India és az európai szocialista országok.

"E könyv szerintem valami sokat nem bizonyít, hiszen ha az ember nyolc-tíz könyvet meg ugyanennyi terjedelmesebb cikket elolvas, nyugodtan le tud diktálni belőle ilyesmit, no de, mindegy: azt is mondta akkor, hogy hívjam fel Félix Pált a külügyminisztériumban, ő tudja bizonyítani, hogy minden utasítást a külügytől kapott. Félix Pál a forradalom alatt a külügyminisztérium forradalmi bizottságának elnöke volt - tőle származtak azok az információk, melyek alapján Geszti Pál 1956-ban a Kós-Konduktorov üggyel az Igazság hasábjain több cikkben is foglalkozott. (A forradalom idején igen fiatal, agilis újságíró később hosszabb szilenciumot is kénytelen volt elszenvedni Kós-Konduktoron miatt - a több éve elhunyt, vékony, barázdált arcú kollégára, ki hosszabb időn át a Magyar Hírlap kulturális rovatának vezetője volt, e sorok írója is jól emlékszik: anélkül, persze, hogy e tevékenységéről akkoriban bármi fogalma is lett volna - D. L.) Nekem különösen nehezményezte azt, hogy róla éppen az Igazságban olyan rágalmazó jellegű írások megjelentek, neki ez különösen fáj. Miután Obersovszky rám testálta a rendszerváltáskor az Igazságnál jelentkező Konduktorovot, a beszélgetés után azt mondtam a főszerkesztőmnek, én ezzel az emberrel nem tudok mit kezdeni, hiszen egyetlen olyan szava sincs, amelyben akár csak bárminemű rész-felelősséget is elvállalna. Nyomozni kezdtem Félix Pál után, szabadságon volt, külföldön volt, mire elérhettem volna, számunkra a Konduktoron-ügy már elveszítette a jelentőségét." A mi számunkra azonban semmi esetre sem.

"Túl sok információ a forradalom rövid és zűrzavaros napjaiban nem derülhetett ki róla" összegez Szilvási Lajos. "A telefonkapcsolat New Yorkkal tényleg nem volt valami jó és a külügyminisztériumot egyik nap hol elfoglalta Dudás, másik nap másként alakult: a feje tetején állt minden. Nagy veszekedések folytak ott is: a forradalmi bizottság, az öreg sztálinisták, a fiatal, karrierista sztálinisták, féltékenykedések és rettegések, satöbbi, satöbbi. Egymásról sem tudhattak túl sokat a munkatársak, legalábbis többségük: szerintem Félix Pál is csak valamiféle ,felsőbb fülesből' mondhatta el azt a keveset és nem is mindenben a valóságnak megfelelőt Geszti Pálnak, ami azután az Igazságban és más forradalmi lapokban is megjelent... A november 4-ét megelőző egy-két napban valóban már komolyan szó volt arról. hogy nagyobb tisztogatást hajtanak végre a külügyi apparátusban, de részint az időhiány, részint millió más gond és tennivaló erre már nem adott lehetőséget a Nagy Imre-kormánynak. Arról is esett említés, hogy rádió útján váltsák le Kós Pétert - de tudjuk, rádió útján igazán nem lehet senkit sem leváltani... A forradalom leverése, a megtorlások, a Kádár-rendszer úgynevezett konszolidációja közepette aztán már senkit sem érdekelt, melyik magyar külszolgálati poszton ki állt. Úgy látszott, Kós-Konduktorovot elnyelte a feledés homálya."

1990 nyarának elején Kós Péter, alias Lev Konduktoron váratlanul megjelenik a magyarországi változások hatására feltámadt Igazság szerkesztőségében és bizonyítani igyekszik: ő 1956-ban "parancsra cselekedett". Egy dolog valószínűsíteni látszik ezt a bizonyítvány-magyarázatot, jelenti ki Szilvási Lajos: hősünk külön sohasem nyilatkozott, sem a forradalom alatt, sem utána. Csendben maradt. "Furcsa ember", mondja róla Szilvási. "Annyira jellegtelen, hogy valóban szürkének látszik. Akiből százezer fut, jár-kél mindenfelé. Egy hétköznapi emberke, annyira nem feltűnő, annyira nincs rajta semmi igazán karakteres. Ő az, aki szerintem még frakkban sem néz ki diplomatának. Ő teljesen ártatlan, bizonygatta, és azt kérte, hogy az Igazság őt rehabilitálja. Vagy két és fél órán át beszélgettem vele a Művész presszóban. Igazából egyetlen szavát sem tudtam elhinni, mégis minden kijelentésében volt valamiféle komoly, le nem becsülhető valószerűség. Szerény volt, de csöppet sem bűnbánó és folyton szakmai dolgokra igyekezett terelni a beszélgetést, az orientalista tudományos munkásságára, próbált beszélni Indiáról, vagy negyedórán át hallgattam Indiáról szóló fejtegetéseit -, végre meg tudtam szólalni, hogy térjünk már talán vissza a dolgok lényegéhez, mire elmondta újra meg újra, hogy benne tényleg komoly tüskét hagyott ez a dolog, ami különben teljesen hihető és elfogadható.

Olyasféleképpen gondolkodhatott szerintem: itt van ez az új rendszer. Mielőtt a régi dolgokat előásnák, elébe megyek és rehabilitáltatom magam épp az ominózus lap, az Igazság által, vagy legalábbis megkísérlem ezt. Majdnem sikerült is neki: Obersovszky Gyula, úgy vettem észre, kezdetben naiv tisztaságában hajlott is kissé ilyesmire... Szent meggyőződésem, hogy ő igazából szovjet ügynök volt, aki azt az utasítást kapta, hogy nem szabad feltűnőnek lenni soha, semmilyen körülmények között, csendben éldegélni, diplomatáskodni, kutakodni tudósként és egyáltalán: annyira terepszínűvé jelentéktelenedni, ahogyan és amennyire csak lehetséges. Aszkéta jellegű ember benyomását kelteni. Nem is szólalt meg még a rendszerváltozás időszakában sem." Egészen 1991 nyaráig. Akkor - nyugodtan mondhatni - döntő fordulat áll be az 1956 utáni időszak magyarországi nyilvánosságában.

1991. augusztus 22-én, csütörtökön - véletlen, nem véletlen: ez a moszkvai neobolsevik puccskísérlet ideje - a Magyar Nemzet hasábjain egész oldalas cikk lát napvilágot. Felcím: A Konduktorov-ügy. Főcím: "Kormánynyilatkozatot ismertettem". Alcím: Beszélgetés harmincöt év után dr. Kós Péterrel. Az interjút Murányi Gábor készítette.

A szerző az interjú elején beszámol arról, hogy midőn 1989-ben lapjának 1956-os sajtótörténeti krónikáját készítette, természetszerűleg összetalálkozott Kós- Konduktorovval is a Magyar Nemzet forradalmi lapszámaiban, s idézte is, hogy: Kós Péter-Lev Konduktoron. "Nem sokkal később", írja Murányi, "üzenetet kaptam Kós Pétertől: szeretné, ha felkeresném, s ő elmondta mindazt, ami az alábbi beszélgetésből kiderül majd. De beszélgetésünk szigorúan személyes jellegű volt, a nyilvánosságtól elzárkózott. Sok hónap múltán állt csak rá (feltételezhetően az Obersovszky-féle Igazságnál történt jelentkezés utáni nem-publikálás láttán, valamikor 1990 késő nyarán - kora őszén - D. L.), hogy végül is ad egy hosszú életrajzi interjút, amit az Oral History Archívum őriz majd meg az utókornak. A kétszáz oldalas beszélgetés elkészült, s ha időnként nem bukkant volna fel (hol?! - D. L.) Kós Péter neve az ötvenhatos vádakkal, akkor interjúalanyom aligha járult volna hozzá, hogy az 1990 októberében készült felvételből most (hogy éppen ekkori megjelenési időponttal, az nyilván kizárólag a véletlen műve - D. L.) cikket szerkesszek."

A cikk szerkesztése elkészült és a fenti időpontban meg is jelent. Még az iménti bejelentés előtt ilyen, a nyilvánvaló és Obersovszkyéktól hiába várt rehabilitáció szándékát bizonyító kitételekkel: "... a botrány dagadt tovább (a forradalom napjaiban - D. L.): másnap már le is leplezték Kós - más, téves írásmód szerint Koós - Pétert: a Külügyminisztérium forradalmi tanácsa közölte, Kós Péter a valóságban Lev Konduktorov szovjet állampolgár (a minisztérium régi vezetése működött közre Konduktorov nevének magyarosításában), s az ENSZ-delegátus leváltására intézkedés történt. A november első napján megjelenő újságok már arról adtak hírt, hogy - párhuzamosan a többpártrendszer meghirdetésével, a kormány koalícióssá tételével - azonnali hatállyal leváltották a hazaáruló Kós Pétert (azaz: Lev Konduktorovot.) Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy amennyiben Magyarország ENSZ-képviselője szovjet állampolgár volt, akkor nem lehetett hazaáruló...)" (Már miért ne lehetett volna: amennyiben valaki egy ország adott érdekeit sérti az illető ország hivatalos képviselőjeként, nyilván ama ország állampolgáraként is - másként ilyesmi aligha volna lehetséges -, erkölcsi és logikai értelemben jelen esetben akkor is hazaárulónak minősíthető, ha a jogi szőrszálhasogatás ezt netán ki is zárná. No de a cikkben nyilvánvalóan a rehabilitáció előkészítése a cél. -D. L.) Ezután a Magyar Nemzet cikke idézi Kós Péter Oral History- vallomásának előszavát, "amit magnóra mondott, mielőtt válaszolni kezdett volna a kérdéseimre".

"1956 októberében az ENSZ-ben a magyar állandó képviseletnek voltam a vezetője. Ez nagyon tragikus és szomorú epizódja az életemnek. '56 október 28-án részt vettem a Biztonsági Tanács ülésén, előtte a Külügyminisztériumból, a magyar kormánytól, Nagy Imre kormányától azt az utasítást kaptam, hogy köröztessem az otthon megfogalmazott, nekem megküldött szövegű kormánynyilatkozatot. Amikor ezt megtettem, máig az a véleményem, semmiféle hibát nem követtem el. Nagyon gondosan végrehajtottam egy kormányzati utasítást. A következő napokban engem diszkreditáltak, leváltottak, a magyar sajtóban a valóságnak nem megfelelő állítások jelentek meg. Két dolgot szeretnék most nagyon kategorikusan cáfolni. Az egyik: nem felel meg a valóságnak, hogy én bármilyen hatásköri túllépést követtem volna el, s nem igaz az, hogy én valaha is szovjet állampolgár lettem volna."

Tegyük fel újra a kérdést: ki is hát Kós Péter?

Saját bevallása szerint 1921. augusztus 15-én született Moszkva egyik külvárosában, Perovóban. Édesapja, dr. Raab Nándor, ügyvédjelöltként lesz katona az első világháborúban, orosz hadifogságba esik és csatlakozik a hadifoglyok kommunista mozgalmához. Ez idő alatt ismerkedik meg Anna Konduktorova ápolónővel egy kórházban, akit rövidesen feleségül is vesz. Leó fiuk 1921-ben látja meg a napvilágot a polgárháborús, éhező és rettegő Oroszország földjén. A gyermek alig néhány hónapos, amikor szülei Bécsbe költöznek, majd rövidesen Nagyváradra. (Raab Nándor egyébként karcagi születésű.) "Én lényegében Nagyváradon nőttem fel, magyar óvodába jártam, magyar iskolába írattak be a szüleim. Az első osztályt már Budapesten, pontosabban Óbudán fejeztem be" - mondja Kós a Magyar Nemzet-interjúban. (1929-ben telepednek át Magyarországra.) "Apám... kezdetben, a hadifogság idején még komoly tisztségeket töltött be, a moszkvai magyar pártiskola vezetője is volt, születésem idején már kiábrándult, majd eltávolodott a mozgalomtól, ahogy ezt akkoriban fogalmazták. Ő amolyan idealistaként a világforradalom perspektívájában gondolkodott, s amikor rájött, hogy ez nem reális lehetőség, hátat fordított fiatalkori eszméinek. A Magyar internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és a polgárháborúban című, 1968-ban megjelent könyv ismerteti tevékenységét... 1934-ben, mert apám megbízatás nélküli ügyvédként nagyon nehezen tudott megélni, szülővárosába, Karcagra költöztünk."

Harmincas évek közepe: a Szovjetunióban már kiteljesedőben a totális sztálini terror, a nyilvánvaló moszkovita ügynöknek bélyegzett kommunistákat egyre erőteljesebben igyekeznek felderíteni Magyarországon. Raab Nándor békésen éldegél feleségével és lassacskán kamaszodó fiával a csöndes, álmos kunsági városkában, Karcagon. A fiú már gimnazista: ott is érettségizik majd 1939-ben. Közben azonban valami történik: a maturáns Konduktorov Leó névre kiállítva kapja meg érettségi bizonyítványát. Két esztendeje a Magyar Nemzetben erről ezt mondta: - "A Konduktorov név tehát az édesanyjának a neve. Miért az ő nevét adták önnek? - Ez nem ilyen egyszerű. Én Raab Leóként lettem anyakönyvezve és ezen a néven éltem 1938-ig. Az első zsidótörvény idején, amikor már szükség volt a különféle származási papírok beszerzésére, apám kapott a karcagi polgármesteri hivataltól egy határozatot, hogy törvényesítse Konduktorov Leót. - De hiszen ön azt mondta, hogy Raab Leóként élt. - Csakhogy a szovjetunióbeli iratokat, így a szüleim házasságlevelét, valamint az én születési anyakönyvi kivonatomat nem fogadták el: apámnak tehát nyilatkoznia kellett arról, hogy a nevére vesz, hogy törvényes gyermekének tekint. Az akkori helyzetben ez lehetőséget teremtett az én "zsidótlanításomra". Nézze, itt van a karcagi református gimnázium értesítője: '38-ban még Raab Leóként, '39-ben már Konduktorov Leóként szerepelek. Azzal, hogy apám nem törvényesített, megszűntem zsidó származású lenni."

Az ifjú Konduktorov ezek után zavartalanul folytathatja tanulmányait: bekerül a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, kémia-fizika szakos, 1944-ben abszolvál, okleveles vegyész lesz, közvetlenül a háború után doktorátusát is vegyészetből szerzi meg. Édesapját 1944-ben deportálják, nem is tér vissza, a Holocaust áldozata lesz. Édesanyja még 1940-ben, tragikus körülmények között hunyt el. 1945 után - már mérnökként Konduktorov először a Péti Nitrogén Műveknél helyezkedik el, majd az orosz megszállás következtében gombamód szaporodó magyar-szovjet vegyes vállalatok egyikénél, a Molaj nevű olajcégnél dolgozik. "Én édesanyám révén valamicskét értettem oroszul - itt említem meg, hogy ő nagyon jól megtanult magyarul, kis akcentussal beszélt, de ékes-ízes magyarsággal -, úgyhogy a kezdeti bizonytalankodás után egész jól beletanultam a tolmácsolásba. A Molaj orosz igazgatójának fordítottam. Ennek révén figyeltek föl rám a pártközpontban és a Külügyminisztériumban, elég jól beszéltem az orosz mellett angolul és németül, így választották ki, 1949-ben. Viszonylag gyorsan lettem a gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó főosztályon osztályvezető, s amikor 1952-ben kineveztek Washingtonba tanácsosnak, akkor merült fel a névváltoztatás kérdése."

Konduktorov Leóból tehát valóban 1952-ben lett Kós Péter: ő erről indokként finoman annyit mond, hogy "talán Konduktorov névvel nem lett volna célszerű egy magyar diplomatának külföldön dolgoznia", és "bennem is régóta érlelődött már ez". Arra a kérdésre pedig, hogy miért éppen Kós Péter lett, így felel: "Nagyon szerettem az erdélyi irodalmat, Tamásit, Nyírőt, Kós Károlyt... ez utóbbi név pedig nagyon is emlékeztetett az erdélyi múltamra, a váradi gyerekkoromra." Ne feszegessük most sem a jó ízlés, sem a történeti tények tekintetében -, hogy Nagyvárad Trianon előtt végképp nem, azután is csak részlegesen és kényszerűen számított úgy-ahogy Erdélynek (legföljebb ha - így aposztrofálták-aposztrofálják is "Erdély kapujának"), arról nem is beszélve, hogy a csodás életművet megalkotó Nagy Öregnek, a sztánai Varjúvár egykori lakójának, Kós Károlynak igazából Nagyváradhoz vajmi kevés köze volt (ellentétben Kalotaszeggel vagy akár Kolozsvárral); ezt az indoklást mindenesetre szükséges kiegészíteni Szilvási Lajos vonatkozó megjegyzésével, mely szerint "a külügyben akkoriban mindenki olyan nevet és annyifélét kaphatott, amennyit csak a főnökök akartak". Ráadásul nagyon is érthető az interjúkészítő kérdésfelvetése: "Amikor a névváltoztatáson gondolkodott, fel sem merült, hogy az eredeti, a Raab Leó nevet vegye fel?" Kós válasza legalábbis elgondolkodtató: "Dehogynem. De erre a minisztériumban azt mondták, hogy a Konduktorov orosz név, a Raab meg németes. Így kellett (kiemelés tőlem - D. L.) tehát életem harmadik nevét választanom, ezért lettem Kós Péter."

Az új névvel egy esztendőn át, 1953-ig tanácsos Washingtonban, 1954-től indiai nagykövet lesz. És ott, abban a távoli, egzotikus, izgalmasan eredeti világú ázsiai országban lehet rálelni - a másik Kós- Konduktorovi gyökereire.

"Amikor Indiába kerültem, nagyon jól éreztem magam, testhezállónak éreztem a feladatot. Szerettem a nyelvekkel foglalkozni, s '54-ben rögtön hozzá is kezdtem a hindi nyelv tanulmányozásához, céduláztam, gyűjtöttem egy majdani magyar-hindi szótár anyagát." A gyűjtést ezután sem hagyta abba: a Magyar-hindi szótár végül 1973-ban, az Akadémiai Kiadó gondozásában meg is jelent - komoly, fontos tudományos teljesítményként értékelik.

Hirtelen azonban jő egy távirat-és Kós Pétert áthelyezik Amerikába. "Szerencsétlenségemre, elképzeléseim és kívánságom ellenére kineveztek Washingtonba követnek és egyben New York-ba, az állandó ENSZ-képviselet vezetőjének."

Ekkor 1956 májusát írják. Öt hónap múlva Magyarország a világ érdeklődésének középpontjába kerül, egy fiatal, legszívesebben a keleti nyelvekben kutakodó, alig néhány éve kiemelt "külkáder" pedig - tetszik. nem tetszik - belekerül az események sodrába, méghozzá igen sajátos módon. A forradalom kitöréséről ezt mondja: "Október 23-án, azt mondhatom, hogy szinte teljesen véletlenül hallgattam a Magyar Rádió külföldi adását s innen tudtam meg, hogy Budapesten felvonulás, békés demonstráció kezdődött... 23-án éjszakától az amerikai tömegtájékoztatásnak mondhatni első számú híre lett Budapest. Itthonról viszont nagyon gyéren csordogáltak a hírek, hiába ostromoltam sürgető táviratokkal a Külügyminisztériumot. Ebből a visszhangtalanságból és abból, hogy az amerikai lapok szalagcímes tudósításokban közölték, hogy áldozatok is vannak, érzékelhetővé lett számomra a baj... Elsősorban aggódtam, mert attól féltem, hogy olyan változás következhet be Magyarországon, ami egyrészt anarchiához vezethet, vagy pedig egy horthysta jellegű restaurációhoz." Világos beszéd.

Kós Péter a következő rejtjeltáviratot küldi Budapestre 1956. október 27-én: "Itteni sajtó szerint tárgyalások folynak nyugati hatalmak között arról, hogy az ENSZ elé vigyék a szovjet csapatok magyarországi felkelők elleni igénybevételének kérdését. Szoboljev elvtárs (emlékezzünk csak: ő a szovjet ENSZ-megbízott - D. L.) ezt megerősítve felhívta a figyelmemet arra, hogy esetleg egészen rövidesen Biztonsági Tanács elé is kerülhet a kérdés, amire magyar részről alaposan fel kellene készülnünk, ezért folyamatos, bő tájékoztatást kérek az otthoni eseményekről, valamint anyagot a szovjet hadsereg igénybevételének nemzetközi jogi indoklására. (! - D. L.) Felvetem azonkívül, hogy a kérdésnek esetleg november 12. előtt Biztonsági Tanács által való tárgyalása alkalmával kívánatos lehet a külügyminisztérium valamelyik, az újabb fejleményeket közvetlenül ismerő felelős vezetőjének kiutazása."

Kós "nem sokkal később" már "félhivatalos értesítést" kap: az érintett ország képviselőjeként részt vehet a BT ülésén. "Azonnal újabb táviratot küldtem Budapestre."

A távirat: "Október 28-án, vasárnap, itteni idő szerint tizenhat órakor a Biztonsági Tanács napirendre tűzte a három nyugati nagyhatalom kérésére a magyarországi helyzet tárgyalását. Valószínűleg Magyarországot is meghívják a megbeszélésre. Javaslom, hogy a magyar kormány hivatalos megbízottja, a külügyminiszter vagy helyettese azonnal utazzon el New Yorkba. Javaslom: Kérhessem a fenti megbízott kiérkezéséig a vita elhalasztását. Szoboljev elvtárs október 31-ig akarja, ha a kérdést nem tudja levetetni a napirendről, kéri az elhalasztását. Azonnali választ és folyamatos tájékoztatást kérek."

Ezek után Kós beszámol arról, hogy október 28-án délelőtt "hivatalos külügyi csatornán" megkapja a magyar kormány, Nagy Imre kormányának nyilatkozatát, s hozzá azt az utasítást, hogy hivatalos kormányálláspontként köröztesse a nyilatkozat szövegét. Ezt a nyilatkozatot különben - annak alátámasztására, hogy a BT illetéktelen a magyar ügy tárgyalására - az ominózus (valóban délután 4-kor elkezdődött és este tíz óra előtt tíz perccel véget érő) ülésen Arkagyij Szoboljev elvtárs is idézgeti, nyilván szívesen és örömmel. Annál is inkább, hiszen eme okmány - amelyet a már idézett október 29-i magyarországi lapok közölnek - világosan tudtára adja minden érintett félnek (beleértve az ENSZ-t is), hogy a magyar forradalom és szabadságharc "belügy", amihez az égvilágon senkinek semmi köze nincs. Ezt ismertette a forradalmi sajtóban leírt módon Kós Péter, aki 1991-ben - is és már - arra hivatkozott, hogy ő az ENSZ-ben annak idején semmi mást nem tett, mint ezt a kormánynyilatkozatot tolmácsolta, következésképpen végrehajtotta azt, ami minden diplomatának elemi kötelessége (és amin kívül nincs is másra módja): kormányának utasítását.

A História 1992/8-as számában, a Nyitott tér-rovatban jelenik meg Varga László Az ENSZ és a magyar forradalom, 1956 című írása. Noha Kós-Konduktorovot mindvégig következetesen és teljességgel tévesen Kondriasevnek aposztrofálja, igen érdekes idézni tanulmányából: "1956-ban a BT nek 11 tagja volt, a már említett 5 állandó tagon kívül, 6 választott ország: Ausztrália, Irán, Kuba, Jugoszlávia, Belgium és Peru. Az október 28-i ülésnek semmi más szerepe nem volt, mint a magyar ügyet napirendre tűzni. Ez általában rövid időt vesz igénybe, és utána jön az érdemi vita. A magyar ügyben nem ez történt. Az eljárási szabályok szerint az összehívást kérő delegátus vagy delegátusok egyike elsőnek szólalt fel, indokolva a javaslatot. Ez esetben az amerikai fődelegátus, Lodge C. (Cabot Lodge - D. L.) volt a memorandum előadója. Mielőtt azonban felszólalt, a Szovjetunió fődelegátusa, Szoboljev ügyrendi kérdésben szót kér. Az ENSZ-ben egy ügy tárgyalásának elnyújtására a legjobb fegyver az ügyrendi vita. Az ülés majdnem felét ügyrendi alapon - Szoboljev beszélte át. Majd a BT elnöke feltehette szavazásra a magyarországi helyzet napirendre tűzését... (Ennek eredményét, a szavazásnak a Szovjetunió számára kudarcot jelentő végkimenetelét ismerjük - D. L.) Mindez körülbelül 6 órakor történt, ezután megkezdődhetett az érdemi vita.

De mielőtt Lodge beszédét megkezdhette volna, általános meglepetésre Kós jelentkezett: - Ügyrendi kérdésben kívánok szólni! Ez volt az első négy szó, ami a magyar delegáció részéről a forradalom idején az ENSZ-ben elhangzott. Természetesen megdöbbenést keltett, mert az ügyrendi felszólalás halogatást, tiltakozást jelent. Lodge erélyesen tiltakozott: - A felszólalási jogomat nem adom át, ahhoz ragaszkodom. Mégsem emiatt maradt Kós néma, hanem - ami ritkán fordult elő a BT-ben - a BT elnöke kioktatta Kóst jelentős tájékozatlanságáról. - Magyarország megbízottja csak akkor beszélhet, ha a BT tagjai már mind felszólaltak! - figyelmeztette az elnök Kóst... Tíz óra felé járt az idő, amikor az elnök megadta a szót "Magyarország fődelegátusának".

- Sajnálattal állapítom meg - kezdte... -, hogy a BT a magyar ügyet tárgyalja, holott kormányom (sic!) ez ellen tiltakozik, mivel az ügy teljes mértékben Magyarország belügye. Hivatkozom a magyar kormány október 28-án, a mai napon kiadott nyilatkozatára, amit az Egyesült Nemzetek főtitkárához eljuttattam. Ez alkalommal nem kívánok többet mondani - fejezte be ... felszólalását -, de felszólalási jogommal a későbbi ülésen élni kívánok - tette hozzá."

Az október 28-diki, annyit emlegetett kormánynyilatkozat valóban félreérthetetlenül az ENSZ, a világ tudtára adja: ami Magyarországon történik, "belügy", ahhoz pedig az égadta egy világon senkinek a leghalványabb köze sincs. "Ilyenkor az ENSZ tehetetlen - írja Varga László -, mert nehéz egy ország fődelegátusának kérésével szembeszegülni. Kivéve, ha kiderül, hogy a fődelegátus nem képviseli kormányát."

A História-tanulmányban a szerző ezután teszi a legdöbbenetesebb megállapítást: "A fenti kormánynyilatkozat hamis, ahhoz sem Nagy Imrének, sem kormányának, sem a magyar népnek semmi köze. Nagy Imre minden táviratát mint a Minisztertanács elnöke, a nevével küldte. Ezen a táviraton Nagy Imre neve nem is szerepel. Semmiféle név nincs rajta. Az ENSZ történetében ez az egyetlen távirat, amit "névtelenül" küldtek. A távirat tévesen október 22-re teszi a forradalmi események kezdetét." (A lapokban október 23-dika szerepel - meglehet, a szerkesztők önkényesen és jóhiszeműen korrigáltak, elírásnak, elszedésnek gondolván a 22-dikét - D. L.)

"Nincs kétségem", jelenti ki Varga, "hogy Szoboljev, Kós és Horváth Imre külügyminiszter - Nagy Imre kormányában - mesterhármasának csalárd műve, amiről a hazai kormányzatot nem tájékoztatták, sőt: félrevezették." Varga László tanulmányában idézi a Kossuth rádió október 28-diki, éjféli híradásában a BT üléséről elhangzottakat és kijelenti: "A budapesti rádió nem közölte, hogy Kós - még a nevét sem mondták ki - "kormánynyilatkozattal" tiltakozott a magyar ügy tárgyalása ellen." Mi történhet ezek után?

"Meglepő, hogy ezt a hamisítást sem a BT elnöke, sem tagjai nem észlelték, de még az ENSZ főtitkára, Hammarskjöld sem, aki elsőnek kapta meg, és nem jutott eszükbe, hogy annak valódiságát kétségbe vonják", írja Varga. "A csalást percek alatt ki lehetett volna deríteni, csak az ENSZ főtitkárának vagy a BT elnökének vagy a Tanács bármely tagjának fel kellett volna hívnia Nagy Imrét."

Ám nézzük, mit mond minderről a Magyar Nemzetben Kós Péter: "Nagyon izgatott voltam, hogy napokig, minden sürgetésem ellenére semmilyen hír nem jött Pestről, s amikor jött a Külügyminisztérium csatornáin végre egy határozott utasítás, olyat egy diplomata nem tehet, hogy nem teljesíti. Ha történetesen a Biztonsági Tanács nem 28-án, hanem 29-én ül össze, biztos vagyok abban, hogy a magyar kormány nyilatkozata is másképp fogalmazódott volna meg. Én az amerikai sajtóból értesültem arról, hogy 29-én a Nagy Imre-kormány a hozzám eljuttatott nyilatkozattal már szöges ellentétben úgy foglalt állást, hogy a magyar kérdést az ENSZ elé kell vinni. Azonnal táviratoztam, megint csak tájékoztatást kértem, amire először csak a nyilatkozatadástól tiltottak el (ha csak kormánynyilatkozatot interpretált, "kormányzati utasítást hajtott végre": ugyan miért? - D. L.), majd megérkezett a Külügyminisztérium Forradalmi Bizottságától a leváltásomról szóló értesítés is, benne olyan - mint utóbb megtudtam, a magyar sajtóban is felröppentett - rágalmakkal, miszerint én szovjet állampolgár lennék, meg hazaáruló, és még számos más inszinuáció."

"Helyesen mérte fel a helyzetet akkor, amikor azt az utasítást végrehajtotta?" - szól a kérdés a Magyar Nemzet interjúban. "Nézze, abban a konkrét helyzetben - ha az embernek a hirtelen feladat közepette volt egyáltalán ideje megfontolni a megfontolandókat - logikusnak látszott, hogy ha tárgyalások folynak a magyar és a szovjet kormány között, akkor egy harmadik félnek a beiktatása nem célszerű. Ha a kormánynyilatkozatot figyelmesen elolvassa valaki, akkor láthatja, hogy abban az események minősítése egyáltalán nem szerepel."

"A SZOVJET KÜLÜGYMINISZTÉRIUM JAVASLATA
TITKOS 2. példány
SZKP KB
Azzal kapcsolatban, hogy a nyugati hatalmak a Biztonsági Tanácsban felvetik a "magyarországi helyzet" kérdését, a Szovjetunió Külügyminisztériuma célszerűnek látja
1. azt tanácsolni a magyar elvtársaknak, hogy a magyar kormány haladéktalanul adjon ki megfelelő nyilatkozatot.
2. utasítást adni a Szovjetunió képviselőjének a Biztonsági Tanácsban arról az álláspontról, amelyhez ragaszkodnia kell.
A határozattervezetet mellékelem. Elbírálását kérem.
1956. október...."

A "Jelcin-dosszié" - Szovjet dokumentumok 1956-ról című kötetben (Századvég - 56-os Intézet, Bp., 1993) a fenti dokumentumhoz tartozó jegyzetanyagban ez olvasható: "Az A jelű irat gépelt másolat, pontos dátum és aláírás nélkül. Jobb felső sarkában kézírással a következő olvasható: "Sepilov elvtársnak jóváhagyásra X. 28. V Zorin." Az irat bal sarkában géppel a "109-vz 10. lk" jelzet található."

"C. UTASÍTÁS A BUDAPESTI SZOVJET NAGYKÖVETNEK (TERVEZET)
TITKOS .... példány
A Szovjet Nagykövetnek Budapest
A nyugati hatalmak, mint ismeretes, felvetették a Biztonsági Tanácsban a "magyar kérdést", azzal a céllal, hogy a Szovjetuniót Magyarország belügyeibe való beavatkozással és a Magyarországgal kötött békeszerződés megszegésével vádolják.

Ezzel kapcsolatban állapodjon meg a magyar vezetéssel arról, hogy célszerű lenne, ha a magyar kormány egy megfelelő nyilatkozatot tenne közzé. A nyilatkozatban rá kellene mutatni arra, hogy az, ami Magyarországon történik, Magyarország belügye, hogy az október 23-án kezdődött ellenforradalmi lázadás az imperialista államok aknamunkájának következménye volt, mivel ezek az államok az országban tapasztalt bizonyos nehézségeket és hiányosságokat kihasználva, propagandájuk és Magyarország belügyeibe való beavatkozásuk útján rendszeresen a népi demokratikus rend elleni harcra bujtogatták a reakciós elemeket. Szovjet katonai egységek annak következményeképpen vettek részt az ellenforradalmi lázadás leverésében, hogy a magyar kormány kéréssel fordult a Szovjetunió kormányához, nyújtson segítséget a törvényes rend helyreállításában, a magyar állam népi demokratikus rendje és szuverenitása védelmében; ennek tehát semmi köze sincs a Magyarországgal kötött békeszerződéshez.

E kérdésnek a Biztonsági Tanácsban való felvetése újabb bizonyítéka annak, hogy a nyugati hatalmak beavatkoznak Magyarország belügyeibe. A nyilatkozatot azzal kellene zárni, hogy a magyar kormány tiltakozik e kérdésnek a Biztonsági Tanácsban való felvetése ellen és követeli, hogy azt ne tűzzék napirendre.

Mondja meg a magyar elvtársaknak, hogy a nyilatkozatot véleményünk szerint még ma közzé kellene tenni a sajtóban és a rádióban, nem várva be a kérdés tárgyalását a Biztonsági Tanácsban, amelynek ülését október 28-án, New York-i idő szerint 15 órára tűzték ki. Javasolja a magyar elvtársaknak, hogy táviratilag küldjék meg e nyilatkozatukat az ENSZ Biztonsági Tanácsa elnökének és saját New York-i képviselőjüknek. Ezzel egyidejűleg haladéktalanul juttassák el a nyilatkozat szövegét Moszkvába. A magyar elvtársakkal folytatott megbeszélés során közölje velük azt is, hogy célszerűnek látná, ha sürgősen megfelelő anyagokat állítanának össze: elsősorban olyan, a nyugati hatalmak Magyarország belügyeibe való beavatkozását illusztráló konkrét tények és lehetőleg dokumentumok összegyűjtésére hívja fel a figyelmüket, amelyeket a szovjet képviselő a kérdés tárgyalásakor felhasználhat.

Mondja meg a magyar elvtársaknak, hogy - mivel valószínű a magyar kérdés napirendre tűzése a Biztonsági Tanácsban - célszerű lenne elküldeniük képviselőjüket, hogy részt vegyen megtárgyalásán, ha nem sikerül levétetni a kérdést a Tanács napirendjéről. Ezzel kapcsolatban Magyarország ENSZ-képviselője követelje a kérdés tárgyalásának elhalasztását a magyar kormány képviselőjének megérkeztéig, azaz 5-7 napig. A végrehajtásról táviratilag tegyen jelentést."

"Ha azon az éjszakán (október 38-ról 29-re virradóra D. L.) nem születik meg Magyarországon egy másfajta kormányzati elképzelés" - így Kós -, "akkor ez a nyilatkozat nem került volna olyannyira reflektorfénybe. Sem egyik, sem másik megszövegezésben nem játszottam szerepet. Annyit azért már csak a helyzet ellentmondásosságára való tekintettel is el kell mondanom, hogy akkor úgy értékeltem: valamifajta kibontakozás felé halad az ország."

Hát persze. És miután a külügy forradalmi tanácsa, majd a kormány leváltja tisztéről, "én november elsején még feladtam egy táviratot, hogy visszahívásomat hivatalos aláírással is (lám, milyen fontos az aláírás! - D. L.) igazolják vissza, s részletes utasításokat kértem a búcsúformalitásokra nézve. Meg kell, hogy mondjam: akkor még nem nagyon tudtam arról, hogy idehaza valóságos hajszát indítottak ellenem. Nekem már az is elég volt, amit a táviratokban olvastam."

Ugyancsak november elsején - a forradalom csúcspontján vagyunk - az ENSZ főtitkárához megérkezik Nagy Imre "mint a Minisztertanács elnöke és aktív külügyminiszter" távirata, mely nemcsak történelmi, de drámaiságában fenséges, tragikumában felemelő dokumentum. Ebben közli, hogy minden korábbi ígéret és megegyezés ellenére újabb szovjet csapatok érkeznek folyamatosan az országba, hazánk kilép a Varsói Szerződésből és kinyilvánítja semlegességét, s ennek védelmére a világszervezethez és a négy nagyhatalomhoz fordulunk, az ENSZ pedig tűzze a soron következő közgyűlés napirendjére a magyar ügyet. Az előző napon, október 31-én mozdítják el beosztásából - Horváth Imre külügyminiszterrel együtt - Kós Pétert is.

Mit tesz ezalatt Konduktorov New Yorkban? "November 3-án indultam haza, 5-én érkeztem Prágába (New Yorktól Prágáig repülőn két napig tartana az út? - D. L.), ott értesültem arról, hogy megtörtént a szovjet beavatkozás. Ugyanitt ért az a külügyminisztériumi utasítás, hogy haladéktalanul térjek vissza New Yorkba. Így tettem."

Ezek után a Magyar Nemzet-interjú készítője is indokoltnak tart egy közbevetést: "Ezzel a gesztussal tehát elfogadta az éppen hogy hatalomra került Kádár-kormányt."

A válasz: "Én az egészre úgy tekintettem, mint egy nagy tragédiára, egy rossz megoldásra, amely azonban a kisebbik rosszat jelenti ahhoz képest, hogy esetleg a szocializmus ügye vereséget szenvedhetett volna. Tudom, hogy szokatlanul hangzik ez ma, de ha az akkori felfogásomról kérdez, nem fogalmazhatok másként."

A forradalom leverése után Kós Péter végig megmarad külügyi szolgálatban: 1957-ben a külügyminisztérium afro-ázsiai főosztályát vezeti, 1958-ban Moszkvába kerül követtanácsosnak. 1961-től 1964-ig Ghanában, Accrában magyar nagykövet, majd három évre újra itthon: 1964-1967 között a külügyminisztériumban az ázsiai "nem szocialista országok főosztályának" vezetője. 1967 ben visszakerül álmai földjére, Indiába: ott lesz nagykövet, egészen 1973-ig, midőn ismét visszahelyezik a külügy előbb említett főosztályára. 1967-től 1983-as nyugdíjazásáig Japánban a magyar nagykövetség vezetője. Nyugállományba kerülése után is, egészen 1989-ig a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa. S mindeközben "jó néhány esztendeje szaporítom a japán nyelvvel kapcsolatos céduláimat. Amivel most intenzíven foglalkozom: a kínai és a japán írásjelek rögzítésére próbálok kidolgozni egyfajta "mnemotechnikát"."

Az 1993-as könyvhét táján jelent meg dr. Kós Péter Japán (1945-1992) - mélyponttól a csúcsig című könyve a Villányi úti könyvek-sorozatban ("Kiadja a Villányi úti Konferenciaközpont és a Szabadegyetem Alapítvány a Japán Alapítvány támogatásával, felelős vezető: Antal János elnök-igazgató.") A kötet nyolc nagy egységben foglalkozik Japán második világháború utáni történetének politikai-gazdasági-társadalmi aspektusaival, lektorálta a tévéből és a rádióból jól ismert, Távol-Kelet-szakértő újságíró: E Szabó József.

Konduktorov történetéhez még két dolog tartozik, ami a legfrissebb fejleményeket, a jelen vagy az egészen közeli múlt eseményeit illeti: Varga László, már említett História-béli cikke után, 1992. október 22-én a Magyar Nemzetnek úgy nyilatkozott, hogy a forradalom elbukásához döntően hozzájárult Kós-Konduktorov ténykedése. Nem sokkal ezután a Népszabadságban Pünkösti Árpád Kós Péter miatt bukott el a forradalom? címmel egész oldalas beszélgetést tesz közzé Vargával. Az írást elolvasva, jószerével csak annyi derül ki, hogy Pünkösti bizony meglehetősen impertinens, Varga azonban igencsak korlátolt módon bánik a témával - és egymással, Kós Péter szerepéről vitatkozva. Ezen írás készítése közben természetesen eljutottam Kós Péterig - személyesen is. Nagyjából hasonlókat mondott, mint a Magyar Nemzetben megjelent, illetve az Oral History-nak szánt interjúban, kiegészítve azzal: rendelkezésemre bocsát minden szükséges anyagot, dokumentumot, cikket, könyvet, interjúra azonban nem hajlandó - legyen mindössze háttérbeszélgetés kettőnk találkozója. Így az itt elhangzottakból semmit sem adhatok közre; mindössze idézem a Magyar Nemzet- interjú néhány befedező mondatát.

"Én annyira abszurdnak tartottam mindig is az egészet, hogy az volt a véleményem: nem érdemes belőle ügyet csinálni. Azt azért elvárhattam volna az újságíróktól, hogy ha ebben a kérdésben leírnak valamit, akkor előtte tájékozódnak, megkeresik, mondjuk, a külügyminisztériumot vagy engem. A cáfolat pedig szerintem, néha torz és félreértésre alkalmat adó megnyilvánulás. Én tulajdonképpen azért vállalkoztam arra, hogy az Oral History Archívum számára elmondom, amit tudok, hogy nyilvánvalóvá váljék: semmi titkolnivalóm nincsen."
 
 
0 komment , kategória:  Domonkos László: Ki volt Kondu  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 379
  • e Hét: 4545
  • e Hónap: 15696
  • e Év: 280911
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.