Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
FÖLDES PÉTER: Anonymus titkos közlései 2/2
  2012-01-16 11:37:37, hétfő
 
  FÖLDES PÉTER: Anonymus titkos közlései 2/2

Alteregójáról természetesen a 16. törzsfejezetben mondja el az igazán lényegeset, bár már előbb is és majd később is fel-felvillant vele kapcsolatban valamit. Így Tarcal "serény vitéz"-ről a 14. fejezet végén azt tudjuk meg, hogy a Salán bolgár vezérhez követül küldött Onddal és Ketelle1 együtt indították útnak. A 15.-ben pedig, hogy "kun" vitéz volt, "kinek a maga személyében magva szakadt". A törzsfejezetben, a 16.-ban pedig a két követtel együtt nyargal fel egy magas hegy csúcsára, és mivel ő ér föl az oromra elsőnek, a hegyet róla nevezik el Tarcal hegyének. Az oromról körös-körül "megszemlélik a földet", vagyis a tájat, amelyben nagy gyönyörűséget találnak, majd "pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le" nagy "áldomást" csapnak. Arról, hogy az ősi magyar szónak az idézésével érzékelteti az áldozati lakomát, a mágikus fehérló áldozást, már korábban beszámoltam. Ezután Tursol, "aki merész ember volt, és megállta helyét a harcban", kísérő katonáival együtt visszatér Árpádhoz, hogy "neki a föld alkalmas voltáról hírt adjon". Az erre kapott megbízáskor a 14. fejezetben a "kémlelés végett" kifejezéssel találkozunk. Tursol tehát nem tartozik a Salánhoz küldött követekhez, valamiféle szemle miatt jött, és katonái vannak. Szimbolikus küldetése egyre figyelemreméltóbb.

Anonymus természetesen nem mondhatja meg, hogy ő kölcsönözte Tursol nevét a hegy nevétől, ezért fordítja meg a dolgot: a hegy kapta őróla a nevét. Ezzel már meg is kezdtük az Anonymus személyére vonatkozó távoli analógiák felgöngyölítését. A lóáldomással jelképesen tudomásunkra adja az ősi magyarokkal annyira azonosuló, pogányságuktól sem értetlenül idegenkedő szerzetes gesztaírónk, hogy bízvást Isten embere, tehát táltos lett volna akkor is. És hogy egykor valamilyen fontossággal bíró hegycsúcson Legalábbis megimádkoztatva katonáit, arról az oromról kikémlelték a tájat. Ha most arra gyanakszunk, hogy maga Anonymus ifjúkorában az ellenség elhelyezkedését kémlelte ki ugyanilyen módon, és jelentést vitt erről az Árpáddal szimbolizált IV. Bélának, az rögtön igazolódik. Mert a 17. fejezetben a kémlelés eredményéről értesülünk - nem kimondva, de gyakorlatilag -, ugyanis itt Árpád átteszi táborát éppen annak a hegynek a környékére, ahonnan Tursol "körös-körül megszemlélte a földet". Tehát Anonymus földerítése nyomán (amikor "a föld alkalmas voltáról hírt adott neki"), IV. Béla arról értesült, hogy törzsével előbbre nyomulhat. De ez azt is jelenti, hogy a hegyormot, ahonnan Anonymus körülkémlelt, korábban az ellenség tartotta kezében, így előbb el kellett foglalni tőle.

Erre vonatkozik tehát a kitétel, hogy Tursol "merész ember volt, megállta helyét a harcban". Ezek szerint maga is részt vett a környéket megtisztító rohamban, mégpedig szerzetes lévén, fegyver nélkül. Joggal büszke tehát bátorságára.

Ne csodálkozzunk, hogy egy követi utazásnak induló vállalkozásról kiderül, szimbolikusan hadjáratról van szó. A 7-re visszavezethető fejezetek között nemsokára egy hadjárat útvonaláról fog kiderülni, hogy valójában egy követi utazásul tájékoztat szerzőnk..

Az ilyen ellentételezések hozzátartoznak Anonymus szimbólumrendszeréhez.

De hol, mikor történhetett gesztaírónkkal ez a háborús kaland ? Természetesen föltételezésre vagyunk utalva. 1250 júniusára gondolok, amikor IV. Béla Hermann, bádeni határgróf Magyarországra való betörésére válaszul kun sereg élén tört be Ausztriába. Ez időben ugyanis a domonkosok kunjainkat térítgették; szerzőnk a keresztet magasba emelve lelkesíthette a rohamozókat, azoknak a kun legényeknek az élén, akik között térítő munkáját végezte. Úgy kerülhetett a hadjáratba, hogy nem akart megválni friss híveitől. Ond és Ketel, akikkel Tursol a hegyoromra fellovagol, szintén "kunok", tehát nem alaptalan arra következtetni, hogy e kalandban szerzőnket kunok vették körül. Elfoglalták valamelyik ausztriai határhegy környékét, majd föllovagoltak az oromra - legelöl a keresztet emelő Anonymus, aki az elsőnek fölértekkel onnan gondosan körülkémlelt, hová, meddig futott az ellenség. Miután pedig kunjaival együtt hálaimát mondott győzelmükért az Úrnak, majd nagyot ettek-ittak, előretörésük jó hírét megvitte királyának, aki így törzsével továbbnyomulhatott. Az ausztriai kaland bizonyára kedves ifjúkori emléke volt szerzőnknek. Ez az a személyes élmény, amely belopózik IV. Béláról írt portréjába, "derék katoná"-nak jellemezve ott a királyt. De azért -a szimbólumok kettős fénytörése: -a Tarcal hegyéről való letekintés kapcsán azt is kifejezésre juttatja Anonymus, hogy ő e hazai oromról eléje táruló Felső-Tisza-vidéket "kimondhatatlanul megszerette".

Azzal, amit más fejezetbe tolva, szinte mellékesen közöl, hogy tudniillik Tursolnak a maga személyében magva szakadt - ellentétben többi hősével, akik mind neves családok megalapítói -, rejtve céloz egyrészt a figura kitalált voltára, másrészt önmagával való azonosságára, hiszen minthogy szerzetes, neki is magva fog szakadni. Tursol "kun" voltát szintén más fejezetben, mellékesen említi. Kun, mert a hadjáraton kun seregben vesz részt. De ezúttal szintén több legyet üt egy csapásra. Anonymus kunok iránti rokonszenvét egész műve mutatja, de itt ez irányú személyes nosztalgiáját is jelzi. Veleket, akitől saját közlése szerint Torda származik, sehol sem sorolja a "kunok" közé. Benne azonban "kun" vér is csörgedez céloz rá -, tehát anyai ágon, nyilván az Aba rokonság révén. Hogy anyja lehetett az Abák közüli való, arra a 17. fejezet végén található allúzió révén is következtethetünk. Itt az Abák Takta környéki ősi birtokairól van szó, s hogy Tursol szintén kapott földet a közelben, ott, ahol a Bodrog a Tiszába ömlik. "Egyszersmind ugyanazon a helyen földvárat emelt, amely most a jelenben a Hímesudvar nevet viseli." Hadd jegyezzem meg, hogy Anonymus kéziratában nem olyan konkrét erősségről van szó, mint amilyen a honfoglalás korában egy földvár, hanem egyszerűen csak "vár"-ról, tehát "valamiféle" várról beszél. Az említett földek, Hímesudvar is, az ősi Ababirtokok közé tartoztak, s úgy tetszik, mintha szerzőnk itt Tursol - azaz ifjúkori önmaga - számára akarná elvitatni e földeket. Vajon mit szólhatott ehhez Aba Amadé, aki a tervezett szövetség egyik fő szervezőjeként bizonyára be volt avatva a tervet propagálni hivatott, készülő nagy mű titkaiba? Nyilván értette a tréfát, és jót mulatott rajta.

Következtetésem szerint ugyanis szerzőnk itt egészen ifjú koráról szói, amikor az Aba rokonoknál tölthetett hosszú időket minden bizonnyal anyai nagyszüleinél -, és ez a vidék akkor mintegy az "övé volt". Abban az időben Hímesudvar még nem épülhetett föl (azért fogalmaz úgy, hogy "most a jelenben" nevezik annak), és a csak az utóbbi időben létesült udvarháznak a helyén ő olyan "várat" emelt, amilyennel a gyerekek ma is játszadoznak, vagyis: homokvárat. Egy későbbi következtetésünk ezt még jobban alátámasztja majd. És persze ez megint nemcsak tréfa, játék, önvallomás, hanem védekező fogás is. Akik Tursolban mégis Petrusra gyanakodnának - hiszen akadnak még Anonymus hegyi kalandjára emlékező emberek -, azokat megzavarja az Árpádtól kapott adománybirtok és a váremelés említése.

Térjünk azonban rá a sorrendben első, a 7. fejezetre. A geszta kezdetén olyanok a történeti körülmények, hogy nem könnyű a szerzőnek ide saját magára vonatkozó utalásokat belopnia. A Szkítiából való kijövetelt beszéli itt el, és arra céloz, hogy ősei az őshazából Álmos vezérletével kijöttek közé tartoztak, vagyis igen régi és tiszteletre méltó családból származik. Erre utal különben a 19. fejezetben is. Anonymus szeret ismételni, ami nyilván a hittérítő gyakorlat nyoma nála. Elmondja még a kivonulókról, hogy az Etelen átkelés után emberi lakóhelyet nem találva, "ifjaik majd mindennap vadászaton voltak, azért aztán attól az időtől fogva a magyarok jobb vadászok is, mint a "főbb nemzetek". Ezek szerint azt közli velünk, hogy ifjúkorában maga is hódolt a vadászat "magyar sportjának". Amely különben még az ő idejében is része volt az ifjúság hadi életre való fölkészítésének, a nagyvadak elleni küzdelem veszedelmeire szoktatással. Így még érthetőbb a harc közben tanúsított bátorsága.

A 25. törzsfejezetben Anonymus a rejtezkedés magasiskoláját nyújtja. "Tétény, ez az igen okos ember, kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas-Agmánd apát, hogy loppal bejárva vizsgálja meg neki az erdőntúli föld minőségét és termékenységét, meg azt is, hogy miféle lakosai vannak... Ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni." Agmánd apa "róka módra körözve" ki is fürkészi Erdélyt, és a föld nagy gazdagságának hírével tér vissza Tétényhez, azt is jelentve neki, hogy Gyalu, a blakok vezére* csak igen csekély harci erővel rendelkezik. A következő - kapcsolódó - fejezetekben aztán Tétény megveri és megöli Gyalut, valóban elfoglalja Erdélyt, amelynek lakói hűséget esküsznek neki.

S hogy mit árul el ezzel Anonymus önmagáról? Előbb rejtetten szólt rokonairól is, a következő vizsgált fejezetben újabb rokoni kapcsolatát fogjuk megismerni, tehát itt megint családi vonatkozásról lehet szó. Pontosabban arról, hogy nemzetségének honfoglalás kori őse Tétény vezér volt. De ezt csak az igazolja majd, amit "Anonymus legszemélyesebb titka" című fejezetünkben fogunk előadni. S mert ez annyira féltett titka, a jelenlegi törzsfejezetben rendkívüli ügyességgel tereli figyelmünket a különös nevű és roppant karakterisztikusan ábrázolt "Apafarkas-Agmánd"-ra. A törzsfejezethez kapcsolódó, Tétény erdélyi győzelméről szóló fejezetekben azonban őróla már egyáltalán nem esik szó többé. S itt megint a kettős fénytörés: amikor Agmándról megjegyzi, hogy bejárva Erdélyt "kimondhatatlanul megszerette azt" - noha ez a kitétel elég gyakori Anonymusnál -, bizonyára saját, Erdély földje iránti csodálatát is kifejezi.

A 34. fejezet hőse a honfoglalás kori "kun" Bors vezér. Ő építi a Zólyom-erdőben kőből meg fából is az ország határának erődítéseit a csehek és lengyelek távol tartására. Mikor Bors vitézeivel a Garam folyó mellett lovagolt, "egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta." Ez bizony jellegzetesen mitikus kaland, a szarvas, mint "vezető állat" megmutatja a hősnek azt a helyet, ahol naggyá lesz majd. Bors is így értelmezheti, mert midőn "a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott". Így létesül Bors vára. A Zólyom-erdőben pedig Borsséd-Zólyom várát építi föl.

Ebből azonban, azon túl, hogy Bors roppant tekintélyes személyiség, édeskeveset következtethetnénk ki Anonymus életéről. A törzsfejezetet itt csak arra használja fel, hogy jelezze, Borshoz neki valami köze van, és egy mítosszal is aláhúzza: a honfoglaló Bors vezérről beszél. Fontos kiegészítő adatot a 31. fejezetben találunk, melyben megemlíti, hogy Árpád Böngérnek, Bors apjának "nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig, amelyet most Miskolcnak hívnak, azonkívül odaadta neki azt a várat, amelyet most Győrnek mondanak. (Diósgyőrről van szó.) Ezt a várat Böngér fia Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tette." Árpád idején még nem volt vármegye. De jobban is megértjük a szerző szándékát, mert messze-messze a törzsfejezettől, a 18.-ban ezt olvashatjuk: Bors a Boldva mellett megépítteti Borsod várát, "a vezér pedig jeles cselekedeteiért abban a várban ispánná tette, és egészen reá bízta, hogy annak a résznek viselje a gondját".

Most hát megtudtuk, hogy a honfoglalás idei Bors vezér egy IV. Béla idei Bors ispánnak a jelképe is. A Bors nemzetség Kálmán király korában két ágra szakadt, de a 31. fejezet pontosító célzása szerint a Miskolc nemből való Bors ispánról van szó. Hadd mondjuk el, hogy ennek a Borsnak az apja Domonkos bán volt, akit III. Béla egy 1194-ben kelt oklevelében rokonának nevez, nyilván valami házassági kapcsolat révén. Ez a nagyúr kolostort is alapított, és Györffytől megtudjuk: a legelső magyar főurak egyikeként, akinek a kúriájában már nem gond az írásbeliség, maga adott ki oklevelet erről, saját pecsétjével. A kolostor működése csak fia idején kezdődhetett el, mert Borsmonostorának nevezték.

De vajon mi köze Anonymusnak a honfoglaló Borstól származó kortárs Bors ispánhoz? Aligha tudnánk felelni rá, ha véletlenül nem értesülnénk egy fontos körülményről, arról a történeti tényről, hogy 1225-ben Miskolc nembeli Bors ispán Velek bán lányát vette feleségül. Emlékezzünk a 19. fejezetre, ahol kiderült, hogy Torda "püspök", azaz Anonymus Velek nemzetségéből származott, s ha most előreugrunk az 52. törzsfejezethez, és ott azt olvassuk: -Velek a Mén-Marót elleni küzdelemben szerzett érdemeiért Árpádtól "a zarándi ispánságot kapta", megértjük, hogy a Velek ősnek szintén Velek nevű utóda, aki Domonkos bán korában, tehát II. Endre idején bán volt, IV. Bélától ispánsághoz jutott. S felfogjuk rögtön: ha Torda (Anonymus) Velektől származik - mint azt szerzőnk az ősi Velekkel kapcsolatban állította -, akkor ő a IV. Béla kori Velek ispánnak szintén ivadéka. Márpedig - mivel Anonymus már maga is felnőtt ember IV. Béla korában - ez nem kevesebbet jelent, mint egyenesen azt, hogy Velek ispánnak a fia! Így hát Bors ispán felesége nénje, maga Bors pedig sógora Anonymusnak. Borssal való rokoni kapcsolata - hiszen annak udvarházában már Domonkos bán idejétől jelen van a korszerű kultúra -a fiatal Anonymus intellektuális fejlődése szempontjából igen nagy jelentőségű lehetett.

Most már kiviláglik, miért kellett a mindezekkel kapcsolatos adatokat szerzőnknek ennyire szétszórnia. Ha nem ezt teszi, a korabeli olvasó igen könnyen rájöhet, hogy Bors vezér bizonyos tekintetben azonos a Miskolc nembeli Bors ispánnal, aki sógora Petrus szerzetesnek. S akkor már a mű szerzőjének kilétét aligha lenne nehéz kitalálnia.

Kiegészítő adatat találunk az 51. fejezetben is. Az Ősbő és Velek vezetésével megvert Mén-Marót itt ajánlja fel lányát és vele országát Árpád fiának, Zoltának. A fejedelem elfogadja ezt, Ősbőnek és Veleknek követeket küldve, azt üzeni: "hogy menyegzőt tartva, Mén-Marót lányát vegyék át feleségül fia, Zolta számára... és hozzák magukkal." Tudjuk már, Ősbő szereplése itt történeti. Az ősi Velek azonban alighanem költői szabadság révén kerül ide, célzásul a IV. Béla kori Velekre. A "menyegzőt tartva... vegyék át feleségül fia... számára" igen óvatos fogalmazás, megkerüli, hogy a menyegzőt csak egyikük tarthatta a lánnyal. Mert hiszen a kortársak még jól emlékezhettek rá, hogy - amint az abban az időben szokásban volt -a jelképes esküvőn Velek bán állt az oltár elé az Anonymusnál Zoltát szimbolizáló István herceg (a későbbi V. István) "képében" az arának kiszemelt Kun Erzsébet hercegnővel. Azért, hogy a még gyermeknyi menyasszonyt már mint a trónörökös "feleség"-ét vihesse IV. Béla udvarába, ahol nevelkedni fog az igazi frigykötésig. A király 1250-ben írja a pápának: annak érdekében, hogy országát az esetleg visszatérő tatároktól megvédhesse, fiát kun lánnyal házasította össze. A "férj" ekkor tízéves volt, a "feleség" bizonyára még fiatalabb. Igazi házasságukra csak 1254-ben került sor.

Tehát a hazavivő követ és jelképes férj kényes és megtisztelő megbízatását 1250-ben Anonymus apja kapta IV. Bélától, s talán e szolgálatának is szerepe volt ispáni kinevezésében.

Most már csak egyetlen törzsfejezet van hátra ebből a sorozatból. A 43., amelyet átugrottunk, mert megfejtésének bonyodalmai miatt külön fejezetet kell nyitnunk a megtárgyalására.

Addig is hadd következzék itt egy szükséges kitérő. Arról, hogy nincs új a nap alatt... Pontosabban, egészen új nincsen. Hiszen hogy "P. mester" neve Petrus lehet, s hogy nyilván Velek nemzetségéből való, azt már egy időben, de külön-külön Sólyom Károly és Horváth János is föltételezte. S mivel ekkor még az az elképzelés látszott a legszilárdabbnak, hogy Anonymus III. Béla jegyzője volt, mindketten a II. Endre idei, 1207 és 1214 közötti Péter nevű győri püspökben vélték gesztaírónk kilétét fölfedezni. Ennek hitelét -s erről kell most beszélnünk - Györffy Györgynek az a megállapítása ingatta meg, hogy Velek nemzetségének szállásterülete, Zaránd megye az Anonymus által említett földrajzi neveket feltüntető térképen üresen tátong. Ebből következtethetően tehát gesztaírónk éppen e vidéken nem volt ismerős. Most már azonban tudjuk, hogy a II. Endre kori Péter püspökkel való azonosítás nem emiatt, hanem azért téves, mert Anonymus IV. Bélának volt a jegyzője, és Kun László korában írta művét. S azt is sejthetjük, hogy a Velek nemzetség szállásterülete az Anonymus-térképnek érthetően fehér foltja, hiszen szerzőnk egyrészt domonkos szerzetesként szegénységi fogadalmat tett, az ősi birtokok tehát a család egy másik tagjához kerültek, s nem is kíván hivalkodni velük. Másrészt - és ez a döntő ok -, esze ágában sincs szaporítani az olyan adatokat, amelyekből következtetni lehet személyére. Elég veszélyes számára így is Veleknek zarándi ispánként való megjelölése, amikor Petrus szerzetesről melyik ismerőse ne tudná, hogy a név és tisztség egyenesen az ő apjára vall, hát még, hogy az István herceg képében tartott esküvői szereplésről is tudnak némelyek. Amúgy is eléggé áttetsző fátylat borít ezekre az adatokra a honfoglalás korában való előadásuk, semhogy még fokozza a gyanút. A nem említéssel éppen azt a föltételt tünteti el, amelyet az azonosság bizonyításához Györffy oly szükségesnek tartana. S bár emiatt Györffy úgy véli, Velek jelenlétének a gesztában rokonsági szempontból nincsen jelentősége, "Anonymus legfeljebb csak tisztelte az 1125-ben a Miskolc nercbéli Bors comes apósaként föltüntetett urat", ám ő is megfejti a nyilvánvaló allúziót, bár természetesen csak III. Béla korára vonatkoztatva: "Könnyen meglehet - írja -, hogy a gesztában olyan szerepben jeleníti meg (követjárás, leánykérés stb.), mint amelyet Velek III. Béla korában ténylegesen betöltött."

Kiváló történészeink sokszor jártak az igazság közelében, és csak azért nem tudtak arra rátapintani, mert Anonymus személyét a valódinál korábbi időpontban keresték. Kivétel e tekintetben a mű Kun László koriságát valló Katona Imre, aki kifejtés nélkül ugyan, de fölveti a honfoglalás kori fejedelmek és az Anonymusszal kortárs királyok "azonosságát"; Álmosét azonban tévesen.

Harmadik réteg

A VÉLT SZÜLETÉSI ÉV

Mielőtt rátérnénk arra, mit mond magáról szerzőnk a 43. törzsfejezetben, előbb a csatlakozó 42.-kel kell foglalkoznunk. Itt Lél, Bulcsu és Botond Fejérvár (Nándorfehérvár) alatt békére kényszeríti Bolgárország vezérét, akihez a megvert Salán menekült. Innen továbbmenve áthaladnak a Vaszil-kapun (a Balkán hegységen átvezető szoroson), meghódítják Rácföldet, eljutnak a tengerig, Spalato városát és egész Horvátországot elfoglalják, azzal visszatérnek Magyarországra. Az erről szóló monda nem hódításról, hanem azoknak a kalandozásoknak egyikéről szólhatott, amelyeket Lél és Bulcsu fenyegetésként indított a Balkánra, hogy a bizánci császárt az ötévenként lejáró, "ajándék"-nak nevezett adó megújítására kényszerítse. A fejezet végén szerzőnk egyrészt azt érzékelteti, hogy regősének szólt e hadjáratról, másrészt leszögezi, hogy nem arról a népi mondáról van szó, amely szerint Botond bárdjával bezúzta Konstantinápoly kapuját. Nemhiába határolja el magát tőle, mert abban a mondában lehetett szó arról a kivételes esetről, hogy a kalandozók a bolgár földön és a Vaszil-kapun áthaladva feldúltak még némely vidéket, és így érkeztek vissza dél felől Magyarországra. Maga a Nándorfehérvár alatti epizód és a Vaszil-kapun áthaladás itt Anonymusnak -a konstantinápolyi kalandtól való elhatárolódással jelzett - kitalálása. Amire azért van szüksége, hogy a hadjárat útvonalának valóságos irányát megfordítsa. Mert természetesen Bulcsu és Lél kalandozói Magyarországról mentek dél felé, megdúlva a Rácföldet, Spalatóig és onnan vissza, Horvátországot is megsarcolva, hazájukba. De éppen ez a megfordított útirány függ össze a 43. fejezetben előadottakkal. Így fedezi azt az áruló jelet, amit ott éppen a délről északnak megtett út jelent.

A nagy fontosságú 43. törzsfejezet roppant különösen indul. Bulcsu, Lél és Botond "onnan" - így mondja a szerző - továbbtartva "alászálltak a Péter-gaznak mondott erdőn, és tábort ütöttek a Kulpa folyó mellett". De hiszen Lél, Bulcsu és Botond az előző fejezetben balkáni hadjáratukról már hazatértek, vagy ahogy ott fogalmaz: "és visszatértek Magyarországra Árpád vezérhez." Törzsfejezetünk pedig úgy kezdődik, mintha még mindig a Balkánon volnának, és egy "onnan"-ból indulva - amiről nem tudni, mire vonatkozik - ismét délről észak felé tartanak, a Száva folyón átkelve Zágrábot foglalják el, Pozsega és Valkó várát is beveszik (miután előbb már megtudtuk: egész Horvátországot meghódították), majd "a Dunán a Geréc-révnél" átkelve érkeznek Árpád udvarába - ahová már az előző fejezetben megérkeztek.

Tehát Anonymus egyrészt úgy tesz, mintha kissé pongyola szerkesztéssel az előbb nagy vonalakban ismertetett hadjárat részleteit közölné, másrészt titokban azt érzékelteti velünk, hogy egészen másról van szó. A szándékos ellentmondás, már tapasztalhattuk, Anonymusnál mindig rejtett figyelmeztetés.

Ez az útvonal tehát a Péter-gaz erdővel kezdődik. A "gaz" a szláv gozd - erdő magyarított változata. Anonymus azonban a kéziratában nem Pétert, hanem "Petur"-t ír. Mivel személyére vonatkozó közlésre megjelölt fejezetben fordul elő, ezt nem érthetjük másként, mint hogy titokban azt tudatja velünk: szerzetesi Petrus nevét ő a hétköznapokban magyarul, mégpedig Petur formában használja (különben e korban sok másokkal egyetemben). Tehát ugyanúgy nevezte magát, mint a Bánk bán szenvedélyes Petur bánja. A "perpetuum"-ból neve így is kiolvasható: peRPETUum.

Az imént Turdával és Tursollal kapcsolatban a honfoglalás kori előrímes nevekről beszéltünk, ám maga Anonymus nem honfoglalás kori, és az ő korszakának latin kultúrája utórímeket használ. Említettük, hogy egy regősének két sorát latinul idézi, s ott ő is a sor végén rímelteti őket, hiszen az egyház nyelvéhez nem illenék a pogányos előrím. A Petur név a "pogány" Turdához és Tursolhoz képest most ezért utórímes. Vagyis Anonymus nevei a gesztában: Turda, Tursol és Petur. Ennyire koncepciózus mester és ilyen nagy játékos Anonymus.

Céloztunk arra, hogy a 42. fejezetben leírt hadjárat útirányát Anonymus azért fordította meg, hogy a 43. fejezet dél felől induló hadjáratáét, annak sajátos voltát leplezze vele. S hogy itt másvalamiről van szó, nem a 42. fejezet rövid eseménysorának a részletezéséről. Tehát olyan útról, aminek dél-észak volt eleve az iránya. De ezzel a következtetéssel nem sokra mennénk, ha még egy váratlan dokumentum nem állna rendelkezésre, ami segít a történtekhez közelebb kerülnünk. Marczali Henrik ismerteti Bors ispán nejének végrendeletét. Már tudjuk, Velek ispán lányáról, Anonymus nővéréről van szó. E testamentum adatai roppant érdekesek, következtetési elszántságunkat ingerlőek.

A végrendelet még a tatárjárás előtt készült. Az asszonynak nem születtek gyermekei. (A Miskolc nemzetség Bors comes 1237 körüli halálával kihalt.) Borsné nőtestvérei és egyházi intézmények között osztja ki javait. A Bors birtokokról és vagyonról természetesen a férj végrendelete rendelkezett, amelyet nem ismerünk. Bors felesége azért gondoskodik csak nőtestvéreiről, mert fivérei apjuktól örökölnek. Így éppen szerzőnkről nem esik közvetlenül szó itt, de bizonyos adatokra vele kapcsolatban is következtethetünk.

Leánytestvéreire Borsné drága öltözeteket hagy, sok prémmel, továbbá lovakat. Ami feltűnő, kevésbé gondoskodik Margit nővéréről, mint Anna nevű húgocskájáról, akit elhalmoz értékeivel. S ebből talán nem az derül ki, hogy őt jobban szerette. Inkább úgy érződik, mintha Anna iránt "anyai" érzelmekkel és elkötelezettséggel viseltetne. Említettük, hogy Anonymus gyermekkorában az Abák között, anyai nagyszüleinél élhetett, s most úgy tűnik, mintha Annának kiskorától Borsné lett volna a gyámolítója. Aminek alapján viszont arra gondolhatunk, hogy Anonymus anyja Anna lánykájának születésekor vagy rövidesen utána meghalt, és a két, még serdületlen gyereket rokonok vették magukhoz. Anonymust, a fiút az Aba nagyszülők, anyjának szülei, Annát pedig nénje, Bors ispán felesége.

Annának Borsné ruhákon, prémeken, lovakon kívül ágy- és asztalneműt is juttat, két gyűrűt és hét rabszolgalányt. Anna a korabeli előkelők házassági szokásainak megfelelően ekkor már István bán neje, de a reáhagyott javakat csak akkor veheti majd át, ha fölserdült, és átadták férjének. Addig örökségét az esztergomi domonkos rendiek őrzik.

80 márka ezüstjét, amely egy budai olasz kereskedőnél van elhelyezve, egy lóval együtt Borsné a domonkos rendiek fehérvári egyházára hagyja. Az esztergomi Katalin-egyháznak azt a serleget juttatja, amelyet Béla királytól kapott, födelestül, és szintén egy lovat. Végül a bolognai domonkos rendiek kapják azt a nagy szőnyeget, amelyet anyja hozott Görögországból.

Két olyan tárgyról is szó van itt, amelynek eredetén érdemes elgondolkodni. Az egyik a Bélától kapott födeles serleg. Valamely szolgálatának jutalma lenne? Főúri hölgyek legföljebb a királynénak tettek szolgálatokat, és az is jutalmazta őket. Különleges oka lehet annak, ha Bors ispán neje magától a királytól (vagy még mint "ifjabb király"-tól) kapott egy serleget. Ennél is érdekesebb története lehet a Görögországból hozott nagy szőnyegnek, azért mert anyja - Borsné és Anonymus anyja - volt hozója az idegen országból. A XIII. században nem voltak sem turista-, sem luxusutazások. Kereskedők, egyházi személyek, uralkodók, főurak és királyi követek utaztak külországokba, mindig jelentős kísérettel. Kivéve a kolduló barátokat, akik magányosan és párosával is nyugodtan útra kelhettek, nem volt mitől megfosztani őket. Asszonyok legföljebb férjükkel főúri rokonaikhoz vagy királynői, hercegnői kíséretként utaztak. A legvalószínűbb, hogy Velek járhatott valami követségben Görögországban, olyan küldetésben, hogy szükség volt a feleségére is. Rendkívül előkelő hölgyet kísérhettek, akinek főrangú dáma társaságára és törődésére volt szüksége, s kinek ez rangjánál fogva föltétlen kijárt.

S most visszatérünk a 43. törzsfejezethez, amelyet Anonymus hadjáratnak -a 42. fejezetbeli hadjárat részletezésének - tüntet föl, de már sejtjük, valójában olyan követi utazás lehetett, amelyben saját szülei vettek részt. Kétségtelen, hogy az út hazafelé tartó részéről van szó. De mi okból kellett úgy utazniuk, hogy Görögország felől jövet a Peter-gozd (ma Petrovagora) erdőhöz értek el, hiszen e kerülő nélkül sokkal előbb Magyarországra érkezhettek volna. Ez az útvonal mégis a Kulpa mellől indul, Zágrábon át vezet, s onnan sem a legrövidebb úton visz a Dunántúlra, hanem utasaink északkeleti irányba tartva a Geréc-révnél a Dunán kelnek át, éppenséggel a Duna-Tisza közére; ugyan mi célból?

Egy kézenfekvő föltevés kínálkozik, amely mindezt megmagyarázza. A fiatal Béla (a későbbi IV. Béla), ekkor Szlavónia hercege, házasságának volt egy sajátságos epizódja. Apja, II. Endre visszafelé jövet szentföldi keresztes hadjáratáról, 1218-ban megfordult a Kis-Ázsiában lévő Nikaia (Nicea) császárságban. (Ekkor itt uralkodott a legális bizánci császár, mert 1204-ben francia és olasz keresztesek a Szentföld, pontosabban Egyiptom helyett, ahová indultak, Görögországot szállták meg, kikiáltva ott a "latin császárság"-ot.) E látogatáskor Endre, Béla fia számára Laszkarisz Theodorosz nikaiai császártól megkérte Mária nevű lánya kezét. 1220-ban a házasság létre is jött; ekkor tette meg a király Bélát Szlavónia hercegévé. Bár a fiatal pár igen jól megértette egymást, II. Endre 1222-ben meggondolta magát, előnyösebb házasságot kívánt köttetni jövendő utódával. A már megtörtént házasság felbontásához megfelelő ürügyre volt szükség, amelyről az udvaroncok gondoskodtak. Így - bár korántsem könnyen - sikerült a királynak elérnie, hogy Béla a feleségét visszaküldje hazájába. A válást a pápának kellett engedélyeznie, aki két magyar püspököt bízott meg az ügy kivizsgálásával. Ezek azonban rájöttek, hogy a hercegnét komiszul megrágalmazták, egy szó sem igaz a vádakból, mire a pápa megtiltotta a házasság felbontását. Endre még ekkor sem mondott le tervéről, Béla viszont a vádak hamis voltáról értesülve, apja engedélye nélkül elküldött Máriáért, hogy helyreállítsa házasságukat.

A hazahozó követség minden bizonnyal a szlavóniai herceg székhelyére, Zágrábba igyekezett Bélához, és Magyarország királyi országrészét el kellett kerülnie, nehogy Mária a házasságot ellenző Endre király kezére jusson. Tehát a Máriával visszatérő követség útja Görögországon át a Balkán hegyei között vezetett, és elhihetjük Anonymusnak, hogy a Péter-gozd erdőtől fordult Zágráb irányába. A törzsfejezet a visszafelé tartó útnak a "Petur-gaz"-zal kezdődő utolsó szakaszát mutatja be. Mivel a nikaiai császár lányát, a szlavóniai hercegnét hozták magukkal, legalább egy főrangú hölgy is részt vett benne, hogy méltó nőtársaságot biztosítson Laszkarisz Máriának. A Nikaiába menesztett követ - vagy a követség egyik kiemelkedő tagja - ezek szerint Velek bán lehetett, a kísérő hölgy pedig - vagy a hölgyek egyike - Velek felesége, Borsné és Anonymus édesanyja. A nagy görög szőnyeget Velekné erről az útról hozhatta magával, Laszkarisz Theodorosz császár vagy Mária ajándékaként, avagy maga vásárolta útközben Görögországban.

De vajon miért a Geréc-réven át jöttek a királyi magyar területre, ami Zágrábtól nagy kerülő kelet felé? Ennek nyilván az a magyarázata, hogy az útnak ezt a szakaszát már csak Velekék tették meg, fontos küldetéssel. Azt kellett megtudniuk, hogyan fogadja a király a kész helyzetet, s arra is felkészültek, ha rosszul fogadná. Ezért azt színlelték, mintha csak Valkó várából jönnének, és azt jelenthették II. Endrének, hogy ott váratlanul megjelent Laszkarisz Mária. A király tombolt, nem akart belenyugodni a dologba, és talán el is küldte fogdmegjeit Valkóba. Persze hiába. Minderre abból következtethetünk, hogy a Zágrábban tartózkodó hercegi pár, tudomására jutva Endre dühödt ellenállása, Szlavóniából a szomszédos Ausztriába menekült. Nyilván Velek menesztett hozzájuk titkos küldöncöt a király haragjáról szóló üzenettel.

Ez 1223-ban történt. 1224-ben Endre kibékült fiával, és Béla Máriával együtt hazatérhetett. (Erre is utal szerzőnk, nagy örömről adva hírt, "mikor a második esztendőben visszatértek", persze úgymond: a "kalandozók".)

Ha Velekék hozták haza Laszkarisz Máriát, ez azt is megmagyarázhatja, milyen alkalomból ajándékozta Béla a födeles serleget Bors ispán feleségének. Velek bán középső lánya 1225-ben ment férjhez Borshoz, és érthető, ha Béla herceg a Velek házaspár neki tett házassági szolgálatáért hálából nászajándékot küldött lányuknak. A házasságkötés abban az egyházban történhetett, amelyikre Borsné a kelyhet hagyta. De a Laszkarisz Máriával kapcsolatos házassági szolgálat azt is valószínűsítheti, miért választotta IV. Béla király 1250-ben hasonló szolgálatra éppen Veleket, akkor, amikor valamelyik hűséges főurának István herceg nevében jelképes szertartáson Kun Erzsébettel kellett megesküdnie. Ez időben Velek bán minden bizonnyal jócskán túl lehetett ötvenedik évén, és az is nyilvánvaló, hogy az ifjú menyasszony mellett a herceget nem valami szemrevaló fiatal férfival képviseltették, hanem egy már élemedett korú főúrral.

Anonymus tehát itt szüleiről mond el egy nem mindennapi történetet. Csakhogy a 7-re visszavezethető számú fejezetekben rokonairól beszélve is önmagáról kíván elmondani lényeges dolgokat. S "Petur" nevén kívül - amit a Petur-gaz közbeiktatásával akár a 42. fejezet hadjáratán belül is jelezhetett volna, ha annak ezt a részét a 43. fejezetnek teszi meg - nem értesültünk róla semmi továbbiról. Föl kell figyelnünk azonban arra, hogy a Máriát hazahozó útnak egyedül csak a Petur-gazzal kezdődő szakaszáról beszél. Annak, hogy éppen Petur-gazzal kezdi - amelyben a Petur őrá vonatkozik -, föltétlen jelentősége van. Mintha azt mondaná: "itt kezdődött Petur". Pontosabban: "onnan (a rejtélyes onnan) kezdődött el Petur". A családi emlékezet szerint édesanyja itt ébredhetett rá, hogy terhes lett vele: innen indult el szerzőnk létezése. S mivel a Laszkasisz Máriát hazahozó utazás fontos, érdekes epizódja IV. Béla király történetének, amelynek időpontját az emlékezet, a történelem bízvást megőrzi, gesztaírónk számíthatott arra, hogy szimbolikus utalásainak megfejtői kikövetkeztethetik belőle az ő születési esztendejét. Szerzőnknek eddig tapasztalt annyi kitárulkozása után elképzelhetetlen lenne is, ha éppen azt ne tudatná valamiképpen, mikor látta meg a napvilágot. Mivel pedig szülei 1223 őszén jártak Petur-gazban, Anonymusnak 1224-ben kellett megszületnie.

A 7-re visszavezethető számú fejezetekben tehát gesztaírónk azt árulta el nekünk, hogy Tétény honfoglaló vezértől származó családból, Velek bán - később zarándi ispán - fiaként, 1224-ben született. Egyházi nevét úgy választotta, hogy a magyar Petur névformában használhassa - arra a helyre emlékeztetően, ahol hírül adódott jövendő megszületése -, és hogy a név emlékeztesse korán elvesztett édesanyjára is, kinek elhunyta folytán őt gyermekkorában anyjának szülei, az Aba nagyszülők nevelték ősi birtokukon. Fölcseperedve sógora, Bors ispán udvarházába került, igen művelt környezetbe, ahol nem vetették meg a magyaros, férfias vadászatot sem, s nagy becsben tartották a domokos rend szerzetes papjait. IV. Béla királlyal annak ausztriai kun hadjárata során került személyes kapcsolatba egy harci kalandja révén. És édesapjának István herceg képében Kun Erzsébet mellett teljesített esküvői szolgálata folytán ő maga jelképesen "testvére" lett a hercegi pár végleges házasságából született IV. Lászlónak, jelenlegi királyának. Lám, ez a szimbolikus kapcsolat táplálja Anonymus Kun László iránti elfogult szeretetét.

Következtetések egyéb adatokra

Ha szerzőnk 1224-ben született, 1279-ben a geszta elkészülte évében éppen ötvenöt esztendős. Tehát a misztikus 1-re visszavezethető évben, ugyancsak a misztikus 1-re visszavezethető életkorában hozta tető alá művét. Anonymus, a jelképes kombinációk mestere nagy gonddal és e véletlenül adódó lehetőségeket teljesen kihasználva, úgy időzítette gesztáját, hogy az a legkedvezőbb, föltétlen sikert ígérő előjelek jegyében szülessen meg. Régen készülhetett rá, hogy ebben a számára kettős jó jelet kínáló esztendőben valami nagy művet hoz létre.

Testvérei közül a legidősebb, Margit egy-két évvel előzhette meg Bors feleségét, aki pedig egy évvel Anonymus világra jötte után állt férjével oltár elé; a kor szokása szerint 13-14 éves lehetett ekkor. Margit talán 14-15, Borsné 12-13 évvel idősebb, mint Anonymus. Anna, akinek még évei vannak hátra az István bánnal való végleges házasságig, mintegy három-négy esztendővel fiatalabb szerzőnknél, Borsné végrendelkezésekor kilencedik-tizedik évében járhat. Anonymuson kívül egy másik fiúnak is lennie kellett, mert a hatalmas birtokokkal rendelkező főúri családokban utódot nem hagyó, szegénységi fogadalommal járó szerzetesi pályát csak akkor választhatott valaki, ha a családi név és vagyon folyamatossága biztosítva volt. Anonymus a fiatalabbik vagy a legfiatalabb fiú lehetett Velek családjában.

Három-négy éves korában kerülhetett az Aba nagyszülőkhöz, s ott növekedve szerezte "kun" öntudatát. Bors ispán környezetében ez csak még jobban megerősödhetett. Serdülő legénykeként, nyolc-tíz éves korától gazdag és nagy hatalmú sógorának apródja lehetett. Rövidesen részt vett a nagy vadászatokon. De Bors ispán házában a korabeli műveltség elemeivel, a művelődés igényével és az írásbeliség tiszteletével is találkozott a tehetséges ifjú. És - kétségtelenül - mélyen átélt vallásossággal s a dominikánusok iránti nagy becsüléssel. Látva a végrendeletből, hogy a Bors házaspár milyen szoros kapcsolatban állt a domonkos renddel - még bolognai központjukkal is -, nem kell találgatnunk, miért lett Anonymus, azaz az ifjú Torda, rövidesen Petrusként ennek a rendnek a tagja.

Bors ispán 1237 körüli halála után hamarosan döntenie kellett, ő is a világi főurak életmódját választja-e, avagy pap lesz. Szerzetes kívánt lenni. Borsné végrendelete talán azért ajándékozza meg a fehérvári dominikánusokat, mert öccse éppen itt kezdte novíciusi szolgálatát. És az is lehetséges, hogy papi tanulmányait előre tervezetten Bolognában folytatta. De bizonyára nem ott fejezte be, hanem Franciaországban, ahol, úgy látszik, nagy előszeretettel foglalkozott a világi irodalom műveivel is. Jakubovich Emil véleménye óta elfogadott föltevés, hogy Anonymus francia egyetemen tanult. Süpek Ottó a gesztában párizsias nyelvi elemeket talált.

Anonymus a tatárjárás idején tartózkodhatott külföldön. És csak egy-két esztendővel 1250 előtt térhetett vissza, amikorra ausztriai kalandját datáltuk. Abban az időben jöhetett haza, midőn a tatárdúlás után az ország már valamelyest feltápászkodott. Művében semmi nyoma annak a sorscsapásnak, amely az országot érte. Szimbolikus mondanivalói között nincs egyetlen, erre vonatkoztatható fájdalmas megjegyzés sem. S bár rejtezkedésében ilyen kormeghatározó utalást nem is engedhet meg magának, a tatárjárás oly szörnyű élményt jelentett, hogy ha közvetlen tanúja lett volna, nem állhatja meg, hogy erős áttétellel bár, de ne adjon hangot valami döbbenetnek.

S mégis van egy áruló momentum. A honfoglalók várépítései, amelyek IV. Béla várépítési programját a maga kora számára is propagálva nem egyedül csak azt a célt szolgálják, hogy Árpádnak szimbolikus Béla király voltát erősítse velük. Bizonyos, hogy hazatérte után - lehetett vagy huszonhárom éves - olyan feladatot vállalt, amellyel képességei szerint az ország biztonságát a legjobban szolgálhatta. Ez pedig, domonkos rendi szerzetes pap lévén, nyilvánvalóan a frissiben betelepített kunok térítésének missziója volt. Közelebb hozni az ország védelmére behívott vad erkölcsű népet a keresztény magyarsághoz.

1250-ben, az ausztriai kaland kapcsán történhet, hogy IV. Béla fölfigyel a külföldön tanult, írástudó fiatal szerzetes papra, a bátor domonkos rendi térítőre, hűséges hívének, Velek ispánnak a fiára, és udvarába hívja, megteszi egyik nótáriusává. Az okleveleknek nem leírója, hanem megfogalmazója lehetett, vagy a királyi oklevelek stiláris ellenőrzője, s ezért nincs ott a neve egyetlen, e korból ismert okmányon sem. Valószínű, hogy ez a hivatali munka kevésbé volt kedves a szívének, mint térítő fáradozása, s hogy mégis kitartott mellette, annak egyik oka: ott lehetett a nagy király közelében. A másik ok legalább ennyire fontos. Sőt sorsdöntő. Párizsi tanulmányai idején, klasszikus szerző nyomán, mintegy ujjgyakorlatként megírta a trójai háború történetét. Kár, hogy a mű elveszett, talán a távoli hírek alapján a tatárok elleni élethalálharcot próbálta benne elképzelve megjeleníteni. Most pedig a királyi udvarban mint papnak és udvari embernek módja nyílik rá, hogy betekinthessen a tiltott és szigorúan őrzött művekbe, köztük az ősgeszta egyetlen meghagyott példányába. Óriási hatással lehet rá a legendás Nicholaus püspök krónikája, régi mondáival, melyeknek egyikét- másikát az Abák, Velek és Bors ispán lakomáin hallott eredeti regősénekekből is ismerte, s amelyekben többek között említés történik a Szkítiában csatlakozott régi "kunok"-ról, akikről az Abák, Borsok és Miskolcok szájhagyományai szólnak. Lám, e régi krónikában az ő és rokonságának elődei a szereplők. Domonkos rendi ellenzékiségével háborog magában az egyházi tilalom miatt, s gondolkodni kezd azon, hogyan lehetne átmenteni, hozzáférhetővé tenni e sajnálatosan eltitkolt hagyományokat.

Talán ezért is vált meg - valószínűleg IV. Béla halála után -a kitüntető királyi jegyzőségtől, s tért vissza a kunok közötti térítő munkához vagy annak szervezéséhez. Ekkor már ősi rokonokat kezdett látni az új kunokban, és ráébredt, hogy ezek életmódja, szokásai emlékeztetnek a pogány kori magyarokéira. Pogányságukat is megértőbben figyelte, emberibbnek látta, miként az ősi magyarokét is. Szinte mintha ősei közt járna, és az egyenesen Szent Istvántól kapott feladatot igyekezne teljesíteni körükben. A térítő szerzetes szemében - tapasztaljuk majd - az egykori térítő király, "Boldog István" személye is egyre jobban felmagasztosul.

A kunok közötti fáradozásaiban nyilván nagy eredményeket érhetett el, és igen valószínű, hogy az uralmat saját kezébe vevő Kun László püspökké is meg akarta tenni. Bár a milkói kun püspökség már nem létezett, a kun püspöki cím még rendelkezésre állt, és Anonymus e méltóságra jogosultnak is tarthatta magát. A "Torda püspök" kitétel Anonymus művének 19. fejezetében egyrészt rejtezkedés (hogy saját eredeti Torda nevéről elterelje a figyelmet).

Másrészt jogos önértékelés (fáradozásai eredményének, tanultságának és képességeinek tudatában). Harmadszor: öngúny (mivel a pápa Kun László egyházi kinevezéseit rendre elutasítja, s így aligha lehet reménye rá). Negyedszer: célzás pap voltára, s hogy egyházi méltósága is van (legalábbis kanonok lehetett). Végül rejtett utalás az ősgeszta püspök szerzőjére (hogy tudniillik ez az egyházi méltóság kijárna a Gesta Hungarum alkotójának is). Fülöp fermói püspöknek, a pápa legátusának magyarországi kemény föllépése éppen 1279-ben, az, hogy egyházi és országos ügyekben a királyt félretéve kezd intézkedni, végleg elsöpri püspökké megtételének reményét. Az objektív okokon kívül ez lehet személyes oka annak, hogy az egész gesztában egyetlenegyszer kiszól a művéből az "éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból" kitétellel.

Minderre pedig azért gondolhatunk, mert - úgy tetszik -a "Torda püspök"-öt művének igen exponált helyére is belerejti, mégpedig a "P. dictus magister" változataként. Aziránt semmi kétség sem lehet, hogy a "P. dictus magister" elsődlegesen mindenképpen "P(etrus) dictus magister"-t jelent, azaz "mesternek mondott Péter"-t. De a mű szimbolikus rétege, a domonkos rend prédikátori iniciáléjával, sugall egy második variációt is, a "P" hátralévő betűhelyeinek másféle kitöltését. Ezt: "P (ater) dictus magister", "mesternek mondott atya". A "Fater dictus" pedig egy fölösleges t betű kivételével az "episc. Turda", vagyis "Turda püspök" anagrammája. A Turdáé így: pAteRDicTUs -a kiemelt betűket párosával visszafelé olvasva. A latín püspök szó, az "episcopus" episc rövidítéséé pedig így: PatErdICtuS - az I előtt előbb visszafelé olvasva a két kiemelt betűt, majd maga az elvileg középen álló I, és utána is fordítva véve a két kiemelt betűt. A "Fater dictus"-ban az episc Turda együtt így helyezkedik el: PAtERDICTUS. Ezt a változatot az is alátámasztja, hogy a "Petrus dictus magister" esetében nem lett volna föltétlen szükség a "dictus" (- mondott) szó beiktatására, míg a "fater dictus magister"-nél - nemcsak az anagramma miatt - föltétlen szükség van rá. Ehhez azonban tudnunk kell végre, hogy a "mester" cím mire vonatkozik.

E korban "báró" az volt, aki hatalmas földbirtokkal és országos tisztséggel vagy tisztségekkel rendelkezett. A bárók fiai, ameddig nem örökölték a földbirtokokat, és nem volt országos tisztségük, nem voltak bárók. A XIII. század közepén - mint Marczali tudósít róla - lábra kapott az a szokás, hogy (nyugati mintára) a bárók fiai is kitüntető címet viseltek, mégpedig "magister"-nek, "mester"-nek hívták őket. Ez a magister címnek új, eddig nem ismert funkciója volt, s azt jelentette, hogy "bárófi", bárói sarj, főúri származék. Nos, Petrus mesternek, mint a néhai Béla király jegyzőjének, nem kellett udvari tiszte elé odatennie, hogy: dictus, vagyis mesternek "mondott". De amikor egy pap "atyá"-nak jelenti magát, hitéleti megnevezéséhez "mester" címét csak azzal teheti hozzá, hogy e világi rangot is viseli, vagyis hogy ő "mesternek mondott atya". Velek ispán a bárók közé tartozott, és fiát nemcsak Torda korában, hanem szerzetes papként is bizonyára sokan szólították világi rangját megadva neki: "Petrus mester"-nek.

De még csak az sem bizonyos, hogy az "atya" ebben a változatban egyedül Anonymus papi mivoltára, megszólítására utal. Különösnek és magyarázatra szorulónak tűnik az, amit gesztaírónk Aba Sámuel király Aba nevéről mond. Nem beszél arról, amit félig-meddig e nemzetséghez tartozva, neki is büszkeséggel kellene kijelentenie: hogy az Aba, Sámuel király nemzetségének a neve. Ehelyett azt írja, hogy "pietas"-a, vagyis "kegyessége" miatt nevezték így. Teszi ezt bizonyára a krónikára válaszul is, amely Aba Sámuelnek rossz hírét költötte. De elsősorban azért, mert a latin pietas az atya szóra utalva "atyai tekintély"-t, valakinek "atyai voltá"-t jelenti, és Anonymus itt a latin pietast rejtett szójátékkal kapcsolja a türk eredetű "aba" szó apa, atya értelméhez, "atyai jótevő"-t fejezve ki vele.

Péter király elkergetése után Aba Sámuel volt az a király, aki mögé a honfoglaló magyarok előkelőitől származók tömörültek, aki minden bizonnyal a hatalomban újból egyesítette a pogány kori vezető réteget, újra fölvéve oda azokat is, akik István király korában kiestek belőle, váltak "nemtelen"-ekké, "paraszt"-okká, mert csak Sámuel király idejében fogadták el a keresztséggel együtt az ősi javaikat egyharmadára kurtító Szent István-i birtoklási rendet. Bár nem bizonyítható, de az a gyanúm, hogy mint a titkos társaságoknál ősidők óta szokás, a Kun László köré szervezendő szövetség tervezői is adtak titkos közös nevet maguknak. Pontosabban, hogy Aba Sámuelt példaképüknek tekintve, "atyai jótevő" értelemben "abá"-knak mondták magukat, mivel tervükkel a magyarság atyai jótevői kívántak lenni, és mint Aba Sámuel tette, szövetségükkel az ősi magyar vezető réteget kívánták újból egyesíteni. Ez esetben érthető, ha a beavatott Aba Amadé, bármennyire csüggött nemzetsége nevén, szintén elfogadta királyi őse Aba voltának ezt a magyarázatát. A "pater dictus"-ban ez esetben a "pater" a jóra összeesküvő "atyá"-t, a titkos társaság tagját is jelentheti.

Az "atyák társaságá"-nak - így hívták-e magukat vagy sem mindenesetre jelentős szerepe volt abban, hogy Anonymus (bizonyára a többiek biztatására is), hozzáfogott művéhez. Kun László nagykorúnak nyilvánítja magát, kezébe veszi a kormányt, és úgy tetszik, a honfoglalóktól származó bárókat egyesíteni lehet a királyi trón körül; Anonymus szellemi vezérévé válik az országmentőnek vélt akciónak, miáltal cselekvésre indító célt nyer a geszta megírásának évtizedek óta dédelgetett -s nyilván építgetett - terve. Kialakulnak végleges körvonalai, szerzőnk hozzáfog, hogy régóta őrzött és egyre szaporított jegyzeteinek alapján tető alá hozza a művet.

Ekkor veszi észre, hogy a hadjáratok rekonstruálásának "tudományos" megtervezéséhez szakértő segítségre van szüksége. Választása Zemerára esik (ahogy ő a Szemerét írja), aki ez időben afféle hadtudományban jártas férfiú lehet. Talán rokona is neki. (Mint ahogy az északnyugati országrészen birtokló, a Keteltől és Alaptolmától származó másik befolyásos famíliához is rokonság vagy régi keletű barátság fűzheti. Az ő esetükben igaza lehet Györffy Györgynek, hogy családi hagyományaikat dolgozta föl, az ő körükben élhetett tovább a Ketelpatakáról szóló népi monda is.)

Anonymus dolgozik művén, s közben sok-sok napon át együtt görnyed Zemerával a magyar hon földabrosza fölött, a honfoglalási hadjáratok legkézenfekvőbbnek látszó irányait, terepét, stratégiáját vitatják meg. Ezek többnyire olyan területeket érintenek, ahol Anonymus amúgy is otthonos, s ha helyismerete itt-ott mégis kiegészítésre szorul, a leendő geszta szerzője nem röstell nyeregbe szállni, hogy gondosan végigjárja a nem vagy nem eléggé ismert útvonalat.

Az még bizonyára Anonymus saját hadi élménye, amit a 39. fejezetben ír le: "S mialatt a két [ellenséges] sereg egymás közelében éjszakázott, egyik se mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovaikat kézen tartva virrasztottak." Az összecsapás előtti éjszakának ez a hangulata élethű, megélt, bizonyára az ausztriai hadikalandra tekint vissza. Hallani véljük nemcsak az itteni sereg paripáinak izgatott topogását, fel-felnyihogását, hanem a távolabb tartózkodó ellenség lovaiét is, ahogy a szél időnként idehozza a hangokat. Azt pedig, hogy elfoglalt várat lerontanak (14.), vagy hogy árvíz miatt csak negyednapra tudnak átkelni egy folyón (37.), meg hogy várostromkor hajítógépeket használnak, a roham előtt a vár árkait behányják, és hágcsókat igyekeznek támasztani a falakhoz (9., 51.), tudhatta tapasztalatból, öreg vitézek elbeszéléséből és olvasmányaiból is.

A hadjáratok útvonalán kívül a hadicselek vallanak Szerverére. A folyó túlpartján tartózkodó ellenség két tűz közé szorítása, azáltal, hogy a támadó sereg hajnal előtt kettéválik, s az egyik rész kissé fölfelé vonulva kel át a folyón, amikor aztán a lentebb maradtak is a túlsó parton vannak, egyszerre bocsátkoznak elől-hátul harcba (27. és hasonló a 44.-ben).

Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem lehet véletlen, hogy ez a két hadifortély éppen abban a két -a Gyalu és a Glad elleni - "hadjáratban" fordul elő, amelyekről elemzésünk kimutatta, hogy szerzőnknek szimbolikus célú kitalálásai. Ezúttal Szemere szakértelmére azért lehetett szükség, hogy Anonymus kérésére olyan hadicselt eszeljen ki, amely csak papíron elképzelhető, a hadi gyakorlatban megvalósíthatatlan. Anonymus mindkét összecsapásnak éppen fiktív voltát kívánta érzékeltetni ezzel. (E taktikai fogás a folyó - az egyik esetben az Almás, a másikban a Temes - jelenléte miatt nem megoldható. A víz viszi a hangot, seregnyi ló patáinak dobogása, a horkolás, nyihogás áthallatszik; a túlsó parton lévő ellenség rájön, mi készül ellene, és - ami nem nehéz - megakadályozza az átkelést.) Ez a megoldhatatlan hadicsel is jelzés tehát.

Különösen pedig az tanúskodik szakértőről, amikor a Dunántúl elfoglalásánál Árpád három seregre osztja hadait, amelyek legyező alakban rontanak a meghódítandó területre. Ősi magyar haditaktika nyilvánul meg ebben. Már említettem, hogy a kalandozók mindig kisebb seregrészek legyező alakban szétnyíló előnyomulásával rémítették meg az ellenséges földnek hirtelen elöl-hátul őbeléjük ütköző lakóit.

Rendkívül modern haditaktikának tűnik az a módszer, amelyet Mén-Marót katonái ellen alkalmaznak (21.). "Az egyik rész a Szamos folyó mellett haladt, a másik meg a nyíri részeken", s a két sereg végül a meszesi kapu közelében találkozik (22.), mintegy bekerítve, tartalékaitól elvágva a bihari vezér országának egy tekintélyes darabját. A II. világháborúban a tankjaikkal két irányban előrerohanó, majd a "zsák" száját összezáró hadműveleteikkel aprózták föl és bénították meg ellenfeleiket sokszor a németek.

Itt azonban Anonymus haditechnikai modernségének - sőt a "késleltetés" módszerét alkalmazó esztétikai modernségének is -a nyitjára bukkanunk. Hiszen a zsákhadműveletre nem katonai okból, hanem azért van szüksége, hogy már a 20. fejezetben elkezdődjék az a bihari hadjárat, amelyet csupán az 50.-ben kíván befejezni. Esztétikai célúnak látszó késleltetései sem az elbeszélés feszültebbé tételét szolgálják, kényszerűségből alkalmazza őket, azért, hogy bizonyos közléseit meghatározott misztikus számú fejezetekben adhassa elő. De bár a dolgot csupán szerkesztési megfontolás vezérli, szerzőnk mégis modern hangulatú esztétikai (katonai) hasznot húz belőle, és minden bizonnyal rá is ébred, hogy ezek a fogások nem várt hatást kölcsönöznek előadásának. Vagyis hogy - mint annyiszor -a szükségből erény terem.

A kezdet és eredendően az Isten szimbolikus számára, az 1-re visszavezethető 1279-es év elejére már díszes leírásra érett Anonymus sokrétegű, mondanivalókban oly gazdag, félig-meddig rejtett tartalmú alkotásának nagy része. Személyét titokban tartó leírót és kódexfestőt bizonyára nem nehéz találnia azok között, akikkel IV. Béla király jegyzőjeként együtt dolgozott, mélyebb barátságot kötött az udvar leíróműhelyében. De a leírás során lehetett egy kicsi, nagyon kicsi zökkenő is.

Műve 15. fejezetében elmondja, hogy I. Endre Ketel ivadékaitól megszerezte Ketelpatakát, egyrészt vadászóhelynek, másrészt, mert felesége, aki az orosz fejedelem lánya volt, ott közelebb lehetett szülőföldjéhez, "...azonkívül pedig félt a német császár jöttétől is, hogy majd Péter király vérének megbosszulása végett betör Magyarországba -s hangsúlyozottan hozzáteszi: -, amint majd lentebb beszélünk róla". A folytatást azonban az egész műben hiába várjuk. Sokáig azt hittem, megfeledkezett róla, de a geszta tüzetes tanulmányozása után kiderült, ígéretét, bár kissé különös módon, mégis beváltotta. Az utolsó fejezetben ugyanis elmondva, hogy Zolta oroszokat és besenyőket telepített az ország nyugati határára, így fogalmaz: "... hagy valamikor a jövőben rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne pusztíthassák." Értsd Endre király felesége fölöslegesen ijedezett, mert az ország nyugati határát Zolta idejében a távoli jövő számára is biztonságosan megerősítették a németek pusztító dühe ellen. Ez azonban kétségkívül csak rögtönzött megoldás, és a történelem tanúsága szerint nem is felel meg az igazságnak.

Érdemes tehát firtatnunk a dolgot, mivel ezen a szűk résen át bepillanthatunk Anonymus műhelyébe.

Mert mit akarhatott eredetileg mondani? Hát azt, hogy mi történt akkor, amikor a németek csakugyan betörtek, amikor bekövetkezett az, amitől a királyné annyira rettegett. Már beszéltünk is róla. Ekkor esett meg, hogy Magyarország püspökkancellárja a saját levelére cserélte ki az elfogott császári kengyelfutónál talált parancsot, és a németek utánpótlását ezzel hazatérésre késztetve, a császár bosszuló hadjárata összeomlott. Ennek közlésére pedig itt Anonymusnak azért lett volna szüksége, mert ez a püspökkancellár éppen az ősgeszta szerzője, Miklós (Nicholaus) püspök volt. Gesztaírónk eredetileg itt akarhatta "N" barátja kilétét leplezve elárulni. Csakhogy nem lehetett elégedett ezzel a megoldással. A célzás így csak a püspök személyének szólt, távolról sem érintette művét, a legelső krónikát, s így nem is visszhangozhatott eléggé az előbeszédben szereplő "N"-re. Hőstette különben is olvasható volt a krónikában, annak átvétele ellenkezett Anonymus szerkesztési alapelvével is.

A többit már könnyű kitalálni. A kézirat díszes másolásra való átadása előtt a legutolsó pillanatban juthatott arra az elhatározásra szerzőnk, hogy a geszta jelentőségéről szólva az előbeszédben az ősgesztának a Nicholaus nevét is rejtő zárósorait használja föl. Ekkor törölhette ott a bizonyára sokkal szerényebben fogalmazott saját szövegét, s tette annak helyére Miklós püspök rímelő mondatát. Csakhogy ezzel egyszeriben fölöslegessé vált az eredeti elképzeléshez fűződő nem csekély előkészítés. Az amiatt exponált Ketelpataka-mondát és az Ond mellé szintén amiatt adott Ketel személyét nem akarta elhagyni; András király említésétől sem mondhatott le, hiszen mindez már mélyen beágyazódott művébe. Így hát megtartotta az "amint lentebb beszélünk róla" utalást, s a zárófejezetben a nyugati határ megerősítéséről szólva, azt kiegészítette annak a "valamikor a jövőben" betörő németek ellen is védelmet gyújtó voltára célzó félmondattal. Így segített magán. Az 57. fejezetet tehát eredetileg nem adta ki a kezéből a kézirat többi részével együtt.

És bizonyára nem adta ki még jó ideig. Mert nyilván a szeretett királyának címzett, fricskával felérő házassági jóslatot szívesen törölte volna belőle, ha Kun László enged az Edua-kérdésben. De az nem engedett.

Így hát Anonymus az év vége előtt még idejében átadta a zárófejezetet is a leírónak, hogy a kezdet -s mint már mondtuk: eredeti értelmében az Isten - jelképét viselő esztendőben s az e szimbólumot még jobban megerősítő ötvenötödik életévén belül, jó kezdéssel és Istennek ajánlva, végleg elkészülhessen a Gesta Hungarum.

Harmadik réteg


ANONYMUS LEGSZEMÉLYESEBB ÜGYE

Még most sem bogoztuk ki Anonymus valamennyi rejtett mondanivalóját.

Volt egy titka, mindegyiknél régibb, fájdalmasabb és magasztosabb.

Ha Anonymus végigtekintett a hozzá legközelebb állók körén, e fényes családokból valók mindegyike magyar királyi vagy fejedelmi rokonsággal büszkélkedhetett. Bors ispán apja révén rokona volt a királyi családnak. Az Abák őse, Sámuel, mind az ideig az egyetlen nem Árpád-házi királyként uralkodott. A Tomaj nemzetség ősei sorába tartozott az a besenyő hercegnő, aki Taksony felesége, az elsőként kereszténységre tért magyar fejedelemnek, Gézának az anyja lett. Anonymus pedig annak volt tudatában, hogy az ő családja mindegyikükénél szentebb királyi rokonságot tudna felmutatni, ha... Ez a "ha" nehéz keresztje lehetett gesztaírónk famíliájának.

Minden eddiginél jobban rejtegeti szerzőnk ezt a titkot, még a már ellesett, általunk begyakorolt jelzésrendszerével sem lehet azt egykönnyen utolérni. Figyelmeztető jelek szerencsére akadnak. Törvényként mondtam ki, hogy Anonymus, az ősgeszta átmentője, a krónikában is megtalálható ősgeszta részleteket nem kívánja újból följegyezni, hiszen azok úgyis megőrződtek, s az egész ősgeszta átvétele áruló volna; csak akkor nyúl a krónikában megtalálható epizódhoz, ha azt ott torzítottan közvetítették, és ki kell javítania. Most azonban leszögezem: van két roppant jellegzetes és figyelemre méltó kivétel e szigorúan követett gyakorlat alól. Mindkettő Szent István személyével és megítélésével kapcsolatos.

E két esetben Anonymus mindennél jobban becsült forrásával, az ősgesztával élesen szembehelyezkedve, a krónika álláspontját teszi magáévá.

Az egyik meglepő szembehelyezkedés: az ősgesztában még Levente, Endre és Béla a történeti igazságnak megfelelően Vazul fiaiként szerepeltek. Ez azonban - mint már szó volt róla - rossz fényt vetett a dinasztiának Endrével, majd Bélával trónra került ágára, mert István király semmiképp sem akarhatta, hogy halála után Árpád házának e görög rítust követő ága vegye kezébe az ország fölötti hatalmat. Ezért tétette Vazult megvakíttatással alkalmatlanná a trónra, fiait pedig száműzte, s nem Árpád házából valóknak nyilvánította. A megvakíttatás ténye is zavart okozott volna a Kálmán kori egyesített krónikában, mert ha elhallgatták - és a Vazul-ág trónra kerülése miatt el kellett hallgatni -, hogy a szent király a nyugati rítusú, a római pápától kapott koronával megszentelt magyar egyházat és a Nyugat felé forduló országot féltette a bizánci szellemi és hatalmi befolyástól -, akkor ez a tett nem fért össze a kegyes keresztény király alakjával. A Kálmán kori krónika úgy segített ezen, hogy egyrészt Szár Lászlót, Vazul fivérét tette meg (a pogány Leventét is sorrendben hátravetve), úgymond Endre, Béla és Levente apjának. Másrészt a Vazul elleni merényletet a királyné és Orseolo Péter - az utóbbi trónra kerülésének érdekében szőtt - összeesküvésének tüntette föl. Amikor Anonymus I. Endréről az ősgesztával ellentétben Szár László fiaként beszél, azt árulja el, hogy a történteknek csak olyan felfogásában hisz, amely nem vet árnyékot Szent István alakjára.

A másik meglepő szembehelyezkedés az ősgesztával Gyulának megrögzött pogányként való beállítása. Tétény leszármazottja, a "kisebbik" Gyula, Erdély ura nem volt pogány, még nagybátyja, Gyula gyula keresztelkedett meg Bizáncban. Ásatási leletek bizonyítják, hogy Gyula fivére, Zombor -a kisebbik Gyula apja -, szintén görög keresztény hiten élt már. Az ősgeszta szerzője még tudott erről, de csak a sorok között mondhatta ki. Oly módon célzott rá, hogy István király a kisebbik Gyulától való kegyszerekkel látta el a székesfehérvári bazilikát, és azt írta, hogy mivel azokat erőszakkal szerezték meg tőle, a bazilika sokszor lett tűz martaléka. Anonymus ebben a kérdésben is a krónika álláspontját fogadja el, amely szerint Szent István azért fosztotta meg a kisebbik Gyulát erdélyi hatalmától, mert nem volt hajlandó keresztény hitre térni.

Nemcsak az feltűnő, hogy az ősgeszta átmentője e két esetben cserbenhagyja oly nagyra tartott forrását. Még feltűnőbb, hogy Anonymus, aki a 25. fejezetben azt fejezi ki, hogy Tétény volt az őse - és (24.) : a kisebbik Gyula is felmenője neki -, az ősapját védelmező ősgeszta-beállítás ellenében a kisebbik Gyulát súlyosan elítélő krónika álláspontjára helyezkedik, Természetesen ezt is Szent István érdekében teszi, aki nem követhetett el olyan vétket, hogy nagyszerű művét, a székesfehérvári bazilikát az Úr tüzekkel sújtaná miatta.

S még egy feltűnő és figyelemreméltó jelenség. A kisebbik Gyulának, saját ősének állítólagos bűnét Anonymus a 27. fejezetben ugyanazokkal a szavakkal fejezi ki, mint Tanuzabáét az 57. fejezetben: "a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott."

Mivel a 25. fejezetben szerzőnknek önmagára vonatkozó rejtett közléséből csak annyit tudtunk kibogozni, hogy Anonymus Tétény vezértől származik, most valami kézzelfoghatóbbat is várunk erről az eredetről, tudtunkra adásának közvetlenebb okát keressük. Arról nem is beszélve, hogy gesztaírónk Velek (kinek, mint mondtuk, ősi létezését helynevek igazolják) nemzetségéből valónak mondta magát. Ez a régi Velek, Tétény ivadéka lett volna

Meg is kapjuk a válaszokat, de immár nem a 7-re visszavezethető számú fejezetekben.

A megfejtést minden eddiginél jobban nehezíti Anonymus. Bár kezdetben mintha szokott jelrendszerét alkalmazná, most a 6 jelképes számát véve alapul. Ez a szám a Világteremtés hat napjára utalva, a "teremtés" szimbóluma. A 6. fejezetben a Vérszerződést megkötő hét vezér esküjéről és személyéről van szó. A fejezetszám arra utal, hogy a magyar nemzet megteremtése történt meg ezzel. Tétényről pedig azt olvassuk: "A hetedik [vezér] Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és Zomóor, akiktől a Maglód nemzetség származik." A többi vezérnek csupán egy utódát tünteti föl, és csak némelyiknél említi a leszármazó nemzetséget, Téténynél azonban még az unokákat is felsorolja, azonkívül hogy megnevezi a tőlük való nemzetséget is. A Tétény családról tehát eleve különleges hangsúllyal szól.

Ezúttal -s itt kezdődnek számunkra a megfejtési problémák nem minden 6-ra visszavezethető számú fejezet van kapcsolatban Téténnyel és családjával, csak még egy: a 24.-ik. Itt azt írja: "...ugyanis az erdőntúli földet Tétény ivadéka egészen Szent István király idejéig birtokolta: sőt tovább is birtokolta volna, ha a kisebbik Gyula a két fiával, Bolyával és Bonyhával együtt hajlandó lett volna a kereszténységre térni, és nem cselekedett volna mindig a szent király ellenére, mint az majd a következőkben szóba kerül." "Teremtés" az is -a leszármazott szemszögéből -, hogy Tétény kivívt maga és ivadékai erdélyi uralmát. De ez már személyes, szűk körre érvényes, és olyan teremtés, amelynek eleve megszámláltattak a napjai.

Így aztán a szerzőnk által beígért folytatás már nem is "teremtés"-i fejezetben kerül sorra, hanem a 27.-ben. 2+7- 9, amely 3x 3-ra alakítva - mint már tudjuk -a" Szentháromság egységének az egész világra való kivetülését", azaz a keresztény eszme végleges győzelmét szimbolizálja. "Tétény pedig - mondja itt Anonymus onnantól fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet [Erdélyt], ivadéka meg egészen Szent István király idejéig tartotta meg. Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula és Zombor. Gyulának volt két leánya; egyiket Karoldnak, másikat Saroltnak hinták. Sarolt Szent István királynak az anyja volt. Zombornak pedig a fia a kisebbik Gyula, Bolya és Bonyha apja, kinek az idején Szent István uralma alá vetette az erdőntúli földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, és egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, aztán meg sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott." A fejezetszám magasztos jelképe a keresztény eszme győzelmét kivívó királynak életet adó Saroltra és magára Szent Istvánra vonatkozik.

Tudjuk, Tétény erdélyi hódítása* regősénekből származó mondaként benne volt az ősgesztában. Ami a kisebbik Gyulával történt, az ott nem e mondához, hanem István király történetének elbeszéléséhez tartozott, s szerzőnk itt pártolt át a krónikához. Anonymus a mondát és Tétény ivadékainak történetét összekapcsolja, így kerülnek a fent elmondottak a Gyula halálát elmondó 27. fejezetbe.

Íme, most is késleltetve, lépésről lépésre bontakozik ki gesztaírónk tolla alól a dráma. Őseié, a Téténytől származó jeles gyula családé, Erdély uraié, akik még abban a különleges tisztességben is részesültek, hogy fényes nemzetségükből került ki Sarolt, aki a magyarság boldogulására magát Szent Istvánt hozta a világra. S aztán a váratlan, ám megérdemelt zuhanás, mert a kisebbik Gyula és fiai még e családi dicsőséget is semmibe véve, nem akarnak kereszténnyé lenni.

De még mindig nem tudjuk, hogyan kapcsolódik mindez Anonymus személyéhez.

Tétény leszármazottairól a 20. fejezetben is szó esik, azonban itt csak ugyanazt ismétli meg, mint amit már elmondott a 6. fejezetben. És hiába törjük a fejünket, hogy mi lehet a szerepe ennek az ismétlésnek, ha nem térünk vissza a 20. fejezet lényegi tartalmához. Oda, amit már elmondtunk, hogy ennek a fejezetnek a címe: "Hogyan mentek Mén-Marót ellen?", ám még a következő fejezetekben is csak kerülgetik Bihart, és csupán az 50. fejezetben indulnak el csakugyan Mén-Marót és Bihar vára ellen. A 20. fejezet tehát Mén-Marót legyőzése tekintetében a tervet jelenti, a megvalósulást utána a harmincadik szerkezeti egység (fejezet) hozza meg. A terv és megvalósítása közötti fejezetek száma, a 30, a 3-ra, a Szentlélek jelképére vezethető vissza. A harmincadik szerkezeti egység tehát a Szentlélek pártfogásának elérkeztét jelenti, amelynek révén létrejöhet a honfoglalás utolsó győztes csatája, a honfoglalás diadalmas befejezése. Ezek szerint a 20. fejezetben a Tétény családjáról puszta ismétlésként jelentkező szöveg arra való utalás, hogy e témánál is a harmincadik szerkezeti egység fogja meghozni a Szentlélek kegyeimét. Tehát a Tétény családnak a 27. fejezetben kibontakozott drámája az 57. fejezetben nyeri feloldását. Ha ezt a kulcsot Anonymus a 20. fejezetben való ismétléssel nem adná kezünkbe, végképp elakadnánk. Az 57. fejezetben ugyanis látszólag már nincs szó sem Tétényről, sem a kisebbik Gyuláról és Saroltról sem, csupán Tanuzaba megrögzöttségével kapcsolatban találjuk ugyanazt a formulát, amellyel szerzőnk a 27. fejezetben fogalmazta meg a kisebbik Gyulának és fiainak bűnét.

S hogy mi a feloldás ? És mi köze ennek Anonymushoz ? Olvassuk el még egyszer az 57. fejezet végét. Az áll itt: "Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké." Ez a "mindörökké", a latin "perpetuum" szó, a geszta utolsó szava rejti Anonymusnak, Tétény és a kisebbik Gyula leszármazottjának Petrus (vagy Petur) nevét.

Ismét egy távoli analógiával állunk tehát szemben. A 27. fejezet drámájának feloldása az 57. fejezetben ez: a kisebbik Gyulának fiaival együtt bűnhődnie kellett, mert a hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, hogy ne éljen Krisztusban örökké; ám utóduk, Petrus, mint keresztény, Krisztusban él mindörökké. Anonymus elvetve őseinek vétkét, hirdeti a Krisztusban való örök életet, amelynek számára megmentette lelkét.

De hát - töprenghetünk - Anonymus esetében egy évszázadok óta keresztény családról van szó. Költői reveláció ez, vagy reális magyarázata is van? Személyes hitvallását erősíti meg, nyilatkoztatja ki itt, vagy családjának titkos vétkét leplezi le és tagadja meg? Azt, hogy az ő, Szent István anyját adó nemzetsége e származásának tudatában, több mint kétszáz esztendő óta titokban még mindig Szent Istvánt okolja rangjának és hatalmának alászállásáért? Nemzedékről nemzedékre, szájról szájra adva, hogy a kisebbik Gyula és fiai nem voltak pogányok, s így a szent király méltatlan váddal fosztotta meg őket a Tétény által megszerzett Erdély fölötti hatalomtól? Ettől a Szent István elleni bűntől szabadítja meg magát gesztaírónk, és nemcsak e titkos kinyilatkoztatásával, hanem a Gesta Hungarum utolsó szavába rejtve bele nevét: egész istenes művével?

Lehetséges, hogy családjának hosszasan ápolt sérelmi háborgása igaz. Mert Anonymus itt egy némiképp erre utaló történeti kérdést is megold a számunkra. Fennmaradt helynevei (és személynevei) alapján történészeink megállapították: az Anonymus által Tétény leszármazottjaként említett Maglód nemzetségének valóban léteznie kellett, de az elé a rejtély elé kerültek, hogy a gesztán kívül e nemzetség neve nem szerepel egyetlen írott forrásban, oklevélben sem, mintha mégsem létezett volna. Most hát kiderül, hogy a Velek nemzetségből való Anonymus tulajdonképpen Maglód nemzetségének a leszármazottja, vagyis a Maglód nemzetség egy időtől fogva másképp kezdte nevezni magát. Ha csak az történik, hogy a Velek nemzetség a Maglód külön ágaként alakul ki, akkor a régi ág megtartotta volna az eredeti nevet, és a Maglód nemzetség nem tűnik el. Anonymus itt elemzett részlete alapján arra következtethetünk, hogy a Maglódok sokáig nyíltan ágáltak az István király idejében elszenvedett sérelmük miatt, miáltal nemzetségnevük a "megrögzött pogány ősök utóda", "a szent király ellen lázadó" rosszízű értelmet nyerte, s hogy ettől megszabaduljanak, választottak új nevet maguknak. Anonymus tanúsága szerint azonban a névcsere nem meggyőződésből történt, a Téténytől és a kisebbik Gyulától való származásukat ezután ugyan nyíltan nem emlegették, de ivadékaik között továbbterjesztették, hogy Szent István igaztalan ürüggyel fosztotta meg gazdag országrészétől ősüket.

Roppant érdekes összefüggésekre derül fény itt.

Az anonymusi utódlási névsorból látjuk, hogy Gyula, mivel elsőnek nem fia, hanem ikerlányai születtek, kénytelen volt a gyula tisztséget Zombor fivérének, a kisebbik Gyula apjának ágára adni. Ennek az oldalágnak a leszármazottai viselték, majd cserélték Velekre a Maglód nemzetségnevet. Tétény eredeti nemzetségét tehát az egyenes ág, a Gyulától eredő vitte tovább. Ez az ismert, még sokáig virágzó Tétény nemzetség nem kellett hogy megváltoztassa a nevét, mivel tagjai soha nem voltak Erdély urai, sem pedig utódai a kisebbik Gyulának, így nem is volt miért zúgolódniuk Szent István egykori kemény eljárása ellen.

Kiderül hát a mélyen rejtegetett családi titok. Anonymus a hét honfoglaló vezér egyikéig vezeti vissza családfáját. A gyulák oly nagy hatalmú, egykor a nép második fejedelmeit adó törzsökének az ivadékai. E legféltettebb, legrejtegetettebb, legszemélyesebb titkának megismerése új fényt vet a geszta egész világára.

Látjuk, szerzőnket büszkeség és hála tölti el, amiért Szent István anyja az ő nemzetségéből való. Ő sem mentes egészen a családja hajdanvolt, elvesztett erdélyi uralma iránti nosztalgiától, ("sőt tovább is birtokolta volna"). Egyszerre megértjük azt az ellentmondást, hogy a keresztény szerzetes pap oly mohó érdeklődéssel és vonzalommal fordul a pogány hősök és ősök felé, és az ellentmondásnak azt a mélyen Anonymus lelkében rejlő áthidalását, hogy az országot kereszténnyé tevő szent is elődei közé tartozó asszony méhéből fakadt.

Anonymus gesztájának igazi indítéka áll előttünk, művének fő ihletője. A mű eredeti rugója tehát mégsem a geszták műfaji követelményét jelentő politikai célkitűzés, a Kun Lászlót támogató. Hanem az, hogy egyszer végre meg kell vallania - ha rejtetten, ha titokban is - Sarolttal, Szent István anyjával és a Vérszerződést kötő hősök egyikével való rokonságának hitében és világi tudatában egyaránt fölemelő, dicsőséges, felzaklató és megrendítő élményét. Ki kell írnia magából! S talán ez is a nyitja - vagy éppen a legfőbb nyitja -a többi rejtett kitárulkozásának. Hogy azok lépcsőfokain eljuthasson a számára legfontosabb önvallomáshoz, a családja Szent István keresztényi tökéletességét eretnekül tagadó megrögzöttségével való szakításhoz és a mennyországi továbbélés boldog reményéhez.

Úgy is kifejezhetjük: földi síkjáról a gesztát szerzőnk e legszemélyesebb vallomásával az égi szférába emeli föl.


A geszta és szerzője utóélete

Mindaz, amire itt fény derült, bizonyítja: Anonymus a középkori nagyirodalom zseniális hazai művelője volt. Az irodalom és a művészet története tanúsítja, ennyire kiemelkedő mű szerzője ritkán áll magában, ilyen magasságba többnyire számos kisebb, de nem lebecsülhető tehetséget felmutató korszakokban ér fel valaki. Gesztaírónk monumentális műve a XIII. századi korszerű magyar műveltség kolostorok mélyén lappangó, elfeledett, eltűnt irodalmi eredményeinek csúcsteljesítménye. Művészi játék és a legelső krónika hiteles közvetítése, megrovó és lelkesítő szentbeszéd, szerzőjének pedig a mennyei öröklét ígérete. A geszta lendületes és érzékletes elbeszélésmódján kívüli számtalan költői erényéről - mint nem közvetlen tárgyunkhoz tartozókról - hadd idézzek egy szakértő tanút. "Magyar deák, aki Dante Alighieri kortársaként, a francia középkor alkonyának kezdetén, a Rózsa-rege és a Róka-rege idején, a közép-latin ritmikus próza alakzataival: a "cursus planusu"-szal, a "cursus tardus"-szal s a "cursus velox"-szal, e három "cursus"-sal, amelynek alkalmazása Magyarországon a XIII. század derekán kezdődik, valamint a régebbi hagyományt őrző rímekkel és alliterációkkal, asszonáncokkal és szójátékokkal, szóhalmozásokkal és mondatpárhuzamokkal teremtette meg művét." (Süpek Ottó: Az Anonymus-kérdés új megvilágításban)

Itt elsősorban szerkesztési ötletességét csodálhatjuk, az egymásba épülő rétegek bravúrját. S nem csupán a misztikus számokhoz fűződő jelképrendszerének kezelésében. Egy és ugyanannak a dolognak többféle, mégis különválasztható érthetőségével játszik. Művének utolsó, nyomatékos "perpetuum" szavát például háromszorosan is képes saját személyére vonatkozóan felhasználni. Először titkolt nevét árulva el benne, másodszor éreztetve, hogy a rejtett Petrus a szövetséget szervező társaság beavatottjai közé tartozik, harmadszor Örkénd keresztény hitre térésének távoli analógiájaként, önmaga Krisztusban való továbbélésének reményét nyilvánítva ki, büszke boldogsággal. Egy korában modern, világi módon is gondolkodni kész szerzetes áll előttünk. Egy nevezetes ősökkel rendelkező, nem csekély világi javakról lemondott nagyúr.

Látszólagos botlásai is megtervezettek. Ahogy a mottónknak választott mondatban jelzi műve többrétegűségét, a furcsa "Ecilburgu"-val s annak magyarázatában, a tévesen írt "Buduvár"-ral (Budavár?), rejtetten arra céloz, hogy régi időből való szövegre alapoz, hiszen annak letűnt nyelvi sajátosságait a stiláris egység érdekében olykor -s ezt fejezi ki a szándékos ügyetlenséggel - csak utánozza. Csodálkozhatunk, amiért éppen a Velek nevet háromféleképpen: "Velec", "Veluc" és "Veluc" formában írja. Kortársainak jár túl az eszén a rejtezkedés nagymestere ezzel, akik tudják, hogy az ő apját és nemzetségét ugyanígy hívják, higgyék: ha ő volna a szerző, éppen e név írásában nem bizonytalankodnék.

Hihetetlen aprólékossággal és körültekintéssel kidolgozott alkotás ez, jó néhány részletét évtizedeken át érlelhette. Anonymus, az írásművészet zsonglőrje azonban szomorú sorsú zseni volt!

Mert mi történhetett művével elkészülte után?

Erre nézve nem állnak rendelkezésre adatok. Egyetlen dokumentum sem, egészen addig, amíg évszázadok múltán a Gesta Hungarum föl nem bukkan a bécsi udvari könyvtárban. De következtetni lehet rá, ahhoz akadnak fogódzók.

E következtetések közé tartozik, hogy a későbbi krónikák nem merítettek belőle, egyszerűen azért, mert nem ismerhették. A műnek - mint "talált", "régi" krónikának - az udvarban való bemutatása, felolvasása a dogmák szigorát szélsőségesen képviselő pápai legátus jelenléte idején a geszta azonnali elítélését és az ismeretlen szerző utáni hajszás, még a korabeliség gyanúját is fölvető kutatás elindítását jelentette volna. Anonymus ekkor még nyilván jobb és alkalmasabb napokra várt. De már elmondtuk: 1280-ban a szövetség terve összeomlott. Utána Kun László kényszerű esküvések és nyílt esküszegések szövevényeibe bonyolódott, s így minden bizonnyal szerzőnk egyre inkább elvesztette jelképes "testvére" iránti oly lelkes rokonszenvét. A régi "kunok"-tól származó hatalmas főurak - sőt gesztaírónk maga is - hallani sem akarhattak többé a király kunjaival őket ősi rokonságba keverő felfogásról. Mindannyiuknak - szerzőnkkel együtt -a király politikájában és emberi, keresztényi mivoltában egyaránt csalódniuk kellett. Még Kun László udvari papjának, Kézai Simonnak ura "új Attila" kultuszát elvontan szolgáló művében sem mutat semmi arra, hogy ismerte volna a Gesta Hungarumot. Pedig az ő krónikája alig néhány esztendővel később készült el Anonymus gesztájánál. (Kézai csak egy-két adatot szemelget az ősgesztából, s még az ellenősgesztából is, nehezen érhetően.)

A mind kedvezőtlenebb körülmények miatt szerzőnk aligha tehetett mást, mint hogy ugyanolyan mély titokban tartotta alkotását, mint ahogy a gesztán belül titkolt annyi mindent. Életének súlyos keresztjeként viselhette, hogy nagy művével nem szolgálhatja korát. De tudjuk, erősen hitt a feltámadásban, s hogy műve feltámadásában is - hiszen annak a Kun Lászlóhoz kapcsolódókon kívül még rengeteg értékes mondanivalója volt -, bizonyítja: kéziratát minden veszélyessége ellenére sem semmisítette meg. Hogy ez a mű szerzője számára mekkora veszélyt jelentett? Kun László papi híveivel nem bántak éppen kesztyűs kézzel. Gergely esztergomi prépostot, aki elkísérte a királyt a kunok táborába, ott orvul -s nem kunok - meggyilkolták. A szintén vele volt Miklós, választott (de a pápa által elutasított) esztergomi érsek a táborban halálos betegségbe esett; miután pedig a legátus elé vitette magát, s ott bűnbocsánatért esedezve elhunyt, a fermói püspök csak a bélpoklosok temetőjében engedte elföldelni.

Az 1279-es "kun törvény" a kunok teljes és mielőbbi megkeresztelését rendelte el. Ez az eddiginél is nagyobb teret nyithatott Anonymus térítő munkájának, ki pompás készségei birtokában bizonyára jelentős szervező szerepet vállalhatott benne. Mindazonáltal az addiginál magasabb egyházi tisztségre aligha számíthatott, mert ha a gesztáról nem is tudtak, korábbi személyes megnyilatkozásaiból bizonyára ismerték az egyházzal szemben álló király iránti rokonszenvét, s ennek híre azután is sokáig elkísérhette, hogy a szerencsétlen; vakmerő királyt 1290-ben eltették láb alól.

A geszta kézirata Anonymus halálakor szerény szerzetesi hagyatékából kerülhetett elő. De csupán tulajdonosának gondolták, nem megalkotójának. Föltételezhetjük, hogy a műben található magyar nevek régies formája elhitette, ódon írásról van szó, s a mű szimbolikus rétegeiről mit sem tudtak. A régi "kunok" előtérbe állítása ekkor csupán elképedést válthatott ki az egyházi vizsgálókban, de hogy az ősgesztának a krónikában nem szereplő tilalmas részleteit tartalmazza, amit könnyű volt megállapítaniuk, felháborította őket, s mint egykor fő forrását, most az ő gesztáját is tiltott műnek nyilvánították.

Az a gyanúm, ennél többet is tettek. A tárgyak fölött is ítélkező középkori szokásnak megfelelően, az ősgesztát tartva a meglelt "apokrif ' irat "felbujtójá"-nak, azt újfent elítélték, máglyára küldve eddig megtartott egyetlen példányát. Két dolog szól emellett. A XIII. század végén Kézai még ismerte, használta az ősgesztát, a XIV. századi krónika már nem. Egy későbbi krónikaváltozat pedig - mint már említettem - forrásként hivatkozik "a régi krónikaszerkesztésről szóló jelentés"-re, amelyről, ámbár szintén elveszett, egy ismert adata alakján gyanítható, hogy Reginóra támaszkodó munkára vonatkozott. Így az éppen az ősgeszta lehetett. Tehát ekkor történhetett, hogy a mégiscsak becses régi mű megsemmisítése előtt annak legfőbb adatait egy rövid jelentésben összegyűjtötték, megőrizték, bár azt is lakat alatt tartva. Kálti Márk, a Képes Krónika szerzője a XIV. században már csak erre támaszkodhatott, amikor a Magógtól való származás gondolatát felújította.

A Gesta Hungarum tehát maga is a tiltott művek sorsára jutott. A székesfehérvári curia könyveshelyiségének egy számos zárral, pecséttel ellátott nehéz tölgyfa szekrényében őrizhették, lakatokkal zárt ajtó mögött. Itt lappanghatott vagy két és fél évszázadon át. Egy-egy, az udvarhoz közel álló magasabb rangú egyházi ember ha tán beletekintett, egykettőre fejcsóválva letette, és igyekezett az olvasottakat elfelejteni. Sorsában akkor történt változás, amikor 1543-ban a törökök elfoglalták és feldúlták a várost.

A török nyelvű magyar krónika, a Tarih-i Üngürüsz {Magyarország története) szerzője, Mahmud Terdzsüman ott volt Székesfehérvár e súlyos napjaiban; elmondja, hogy ekkor találta és vette magához azt a latinul írt krónikát, amely alapul szolgált későbbi munkájához. Ismerjük a szabadrablásnak kitett városok körülményeit - kapuk, ajzok felszakítva, bútorok, használati tárgyak az utcákra hajigálva -, akárcsak Terdzsüman, mások is hozzájuthattak így féltett kódexekhez. Talán valamely elszánt, magát a törököket kiszolgáló segédhad teherhordójának, kocsisának álcázva menekülni akaró magyar pap vagy zsákmányra éhes, a kéziratok anyagi értékét ismerő tőzsér, találomra felragadhatott egy-kettőt az ebek harmincadjára jutott művek közül, amelyek egyike a Gesta Hungarum lehetett. Ha így történt, Északnyugat-Magyarországra, Ferdinánd király országrészébe vihették, akár azért, hogy visszaszolgáltassák az udvarnak, akár hogy zsákmányként értékesítsék. A mű átvevője vagy hivatalos megvásárlója Bécsbe küldhette, ahol az udvar tartózkodott. Ott témáját, a magyar honfoglalás történetét nem tartván aktuálisnak, a könyvtár érdektelennek ítélt kötetei közé került, és elsüllyedt azok tömegében. Megtalálásáig itt múlt el újabb kétszáz esztendő fölötte.

No de Anonymus írói tehetsége 1279-től ismeretlen időben történt haláláig végleg elnémult volna? Talán alkotott még valamilyen munkát, ami szintén eltűnt az idők sodrában, mint ahogy trójai történetének is csak föltételezett nyomai maradtak.

Az "Árpád-kori és Anjou-kori levelek" kitűnő kötetét forgatva, az az ötletem támadt: ha Anonymus írt leveleket, és akár egy is fennmaradt belőlük, kiváló stiliszta voltát ismerve, bizonyára beleválogatták e gyűjteménybe. Így botlottam bele abba a folyamodványba, amellyel "Párizsinak nevezett Péter kanonok", a gyulafehérvári Szent Mihály arkangyalról elnevezett egyháznak "a káptalan által megválasztott törvényes ügyvédje" fordul 1308-bon Gentilis, akkori pápai követhez. Felpanaszolva, hogy a Péter erdélyi püspök elhalálozása miatt szükségessé vált püspökválasztáskor Kán László erdélyi vajda a káptalan akarata ellenére, erőszakkal saját fiát tette meg püspöknek, s kéri a káptalan választási jogának visszaállítását.

Az egyház nagy súlyt helyezett iratainak stílusára. Párizsi Péter levelének kiváló stílusa azonban inkább költőre vall, mint csupán egyházi személyre, és ugyanez elmondható Anonymusról is, aki a jellegzetes egyházias szófordulatokat általában szintén kerüli. "Minden erőszakos beavatkozás kezdetben erős, később gyöngül - írja Párizsi Péter. - Ez áll arra is, hogy László vajda belevágta sarlóját a püspöki aratásba akkor, amikor Péter püspök a halandó testek közös útjára lépett." Ennek olvastán Anonymus szövege csendül a fülembe: "Zolta vezér... a test börtönéből minden húsnak útjára költözött." (57.)

1308-ban Anonymus 84 éves lett volna. Igen magas életkor, de az időben is akadtak aggastyánok. A "Párizsinak nevezett Péter" szinte összecseng a "mesternek mondott Péter"-rel, s a "P. dictus magister" éppen egy "Párizsinak mondott mester" értelmezést is föltételezhetővé tehet, immár e formula harmadik jelentéseképpen. S ha Anonymust papi körökben, a sok Péter nevű pap közötti megkülönböztetésül csakugyan így nevezték, e harmadik változatú rejtett értelmezés alkalmat adott neki, hogy az önmagáról való rejtett közlései között legfőbb tanulmányi helyére is célzást tehessen. Hogy erről az elnevezéséről csak kortársai tudhattak? Velek bánnak Bors ispánnal való atyafiságáról is csak azok tudtak, s puszta véletlen, hogy dokumentum maradt róla. Az emberek önkéntelenül abban a gondolatvilágban élnek, hogy amit korukban tudnak, az mindig is tudott fog maradni. Pláne a miénknél lényegesen lassúbb tempójú korszakokban.

Csakhogy -s ezt erősen kell hangsúlyoznom - Anonymus Párizsi Péter kanonokkal való azonosításának lehetősége semmiképpen sem jelenti ennek állítását, de még csak föltevéskénti hangoztatását sem. Itt csak egy teljesen nem kizárható eshetőségről van szó, ami valószínűleg örökké kérdőjel marad. Mert arra, hogy Anonymus Párizsban végezte a tanulmányait, ha valószínű is, nincsen közvetlen bizonyíték. Még kevésbé tudhatjuk azt, hogy Párizsi Péter egy Párizsban tanult magyar vagy egy Párizsból Magyarországra származott francia pap, és hogy egyáltalán domonkos rendi volt-e. S bizonyosan még az sem tudható, hogy az elhalálozás drámai kifejezése nem egy, az egyházban ez időben felkapott olyan költői kép-e, amely Anonymusnál és a kanonok levelében csupán sztereotípia. Nincs nagy esélye, sem pro-, sem kontrabizonyítékok előkerülésének. Minden bizonnyal marad a homályos kérdőjel. Bármennyire is jólesnék azt tudnunk, hogy megbecsült kanonokként magas kort ért meg, és élete alkonyán még egy pompás folyamodványával - Gentilis valóban elrendezte a dolgot - egy mohóságában határt nem ismerő oligarcha ellen eredményesen lépett föl nagyszerű gesztaírónk, Anonymus.

Igenis: Anonymus. Mindvégig e néven szóltam róla. Habár ismerjük már igazi nevét, ezután is elsősorban Anonymusként fog élni tudatunkban. És nem csupán amiatt, mert kétszázötven esztendő óta ekképp nevezzük, hanem azért is, mivel műve megismerőinek legszélesebb köre számára önmaga kívánt névtelen, "anonymus" maradni. Legföljebb említésekor most már hozzátehetjük "Anonymus, azaz a Maglód nemzetségből származó Velek fia Torda, egyházi nevén Petrus". Vagy egyszerűbben: "Anonymus (Petur mester, domonkos rendi szerzetes pap) ".


Zárszó

A Gesta Hangarum kétszázötven éven át tengerben úszó jéghegyként csak fölmeredő csúcsát - krónikarétegét - mutatta. S míg kiváló kutatóink e látható meredélyt ostromolták, maga az alkotás hidegen távol tartó és titokzatos maradt. A francia gesztákkal való összehasonlítás és Anonymusnak műve többrétegűségére figyelmeztető saját mondata most fölfedi a mélyben rejtőzködő tömböt. Ezzel az Anonymus-kérdés az én elképzeléseim szerint, avagy másként, de mindenképpen megérett a megoldásra. Nem utolsósorban azzal a tanulsággal, hogy a mű titkainak megfejtésére nem csupán az eddig kompetensnek vélt tudományág az egyedül illetékes.

Magam a szimbolikus rétegek feltárásánál a következtetés eszközével a belső összefüggések és törvényszerűségek kibontására törekedtem, ha úgy tetszik, krimibe illő nyomozás révén. Így tettem már az őskrónikákat vallató köteteimben is. Nem volt szükség másra, mint a tudósaink munkássága nyomán rendelkezésre álló történeti vonatkozások tiszteletére, kritikai készségre, valamelyes logikára, némi képzelőerőre, beleélő és összegező készségre, amelyeknek szükségképpen birtokában van minden többé-kevésbé jártas íróember.

Könyvem műfaja az esszé, a szónak eredeti, "kísérlet" értelmében. Olyan adatokra hivatkozom és olyanokkal vitázom, amelyek a szaktudományban közismertek, s így elkerülhetem a lábjegyzeteket. De számos fejtegetésemben, a FÜGGELÉK magyarázataiban pedig elsősorban, a Ha az ősi krónikák igazat mondanak és Vallanak az ősi krónikák című könyveimben kifejtettekre támaszkodom - néhol a korábbitól is eltérőt mondva -, meg a keleti nyelvészet kérdéseiben alapos fölkészültségű kitűnő költő, Képes Géza néhány megállapítására.

Az említettekről azonban nem mondható el - sőt Süpek professzor e tárgyban elért eredményeiről sem -, hogy specialista szakembereink kellő figyelmet fordítottak volna rájuk. De ez legyen a szakemberek gondja.

Ami eszmefuttatásom révén a víz alatti, immár olvadozó jégtömbön át kitapintható, az a középkori magyar műveltség gránit emlékműve, Anonymus és a mögötte fölsejlő Miklós püspök lenyűgöző bronzalakjával.

Átadom a stafétabotot azoknak, akik e tenger alatti tartományból többet, mélyebbre hatolót, véglegesebbet fognak, tudnak felhozni a napvilágra.

Függelék

ANONYMUS ÉL A MISZTIKUS SZÁMOKKAL

A misztikus, szimbolikus számok érvényesülnek a mű konstrukciójában is. A geszta - állapítja meg dr. Süpek Ottó - azért áll 57 fejezetből, mert az 57-es szám két alkotórészéből származó 12 a hatalom kifejezése. És ezért is kerül sor a mű lényegének, a honfoglalás elkezdésének elbeszélésére éppen a 12. fejezetben.

Íme, Anonymus nem azért írt le a történész szemében valóban nem hitelt érdemlő évszámokat, mintha kitalálni igyekezett volna őket, hanem mert jelképes mondanivalói voltak velük.


A POGÁNYLÁZADÁS

A magyar XI. század közepének, I. Endre és I. Béla uralkodása idejének súlyos gondjai oda vezethetők vissza, hogy István király (csak 1083-tól szent) kiszemelt, az új keresztény királyság megerősítésére minden tekintetben alkalmas utóda, Imre herceg vaddisznóvadászat alkalmával váratlanul meghalt. Ezzel pedig a trónnak a király unokatestvérére, a család görög hitű ágából származó Vazul hercegre kellett volna szállania. A latin rítusú, a Nyugat felé forduló magyar kereszténység létrehozója, a katolicizmus megrendülésétől és az ország Bizánc befolyása alá kerülésétől -a pillanatnyi körülmények között joggal - tartva, ebbe nem nyugodhatott bele. Vazult megvakíttatással az uralkodásra alkalmatlanná tették, fiait pedig (neveiket itt a valóságos születési sorrendbe téve: Leventét, Endrét és Bélát) külországba száműzték. Azt is állították róluk, hogy nem "igaz", vagyis nem keresztényi házasságból születtek, így anyjuk Tátony nemzetségébe tartoznak, nem Árpád házába.

István király halálával Orseolo, velencei dózse idegenben felnőtt Péter nevű fia (anyja István király nénje volt) került uralomra. A magyarok gyűlölték, Vazul tragédiájának okozóját, haszonélvezőjét látták benne, és ő is bizalmatlansággal viseltetett a magyarokkal szemben. Az ország előkelői összefogtak ellene, elkergették trónjáról, és István király másik nénjének fiát, Aba Sámuelt ültették helyére. Legelső dolguk azok kézre kerítése és megölése volt, akik Vazul szemét kitolták. Péter a német császárhoz futott, hűbérül ajánlva föl neki Magyarországot, ha visszahelyezi trónjára. Hazai hívei lázongtak Aba Sámuel ellen, s a német császár udvarába szökdöstek Péterhez. A főemberek egy másik csoportjának azért nem tetszett Sámuel király uralma, mert - mint a krónika panaszukat közvetítve írja- "megvetette az ország nemeseit és mindig parasztokkal, nemtelenekkel volt együtt". Ez utóbbiak azonban nem holmi közemberek voltak, hanem a pogány kori vezetőrétegnek azok a tagjai, akiket István király megfosztott nemességüktől, mert nem voltak hajlandók az új rendnek megfelelően birtokaik és azokon élő népük egyharmadát a várnak, másik harmadát meg a királynak adni, s többségük az új hitet is elutasította. Olyan emberek voltak tehát, mint a "kisebbik Gyula" fiai, Bolya és Bonyha. Azóta mind keresztény hitre tértek, és Sámuel király visszafogadta őket a főemberek közé, volt birtokuk egyharmadát is nyilván visszaadta nekik, néha talán éppen az említett háborgóktól visszavéve azt. A német császár hadaival vívott ménfői ütközetben Sámuel király ellenségei csata közben álltak át a németek oldalára. Így az ütközet elveszett, a menekülő Aba Sámuelt pedig orvul meggyilkolták.

Péter visszatért a trónra, és az országot valóban a német császár hűbérbirtokává nyilvánította. A volt Aba Sámuel-párti előkelők Bolyával és Bonyhával az élükön - összeesküdtek ellene, és amikor árulás folytán Péter király ezért Bolyát és Bonyhát kivégeztette, az összeesküvők a köznépet is fellázították, sőt hogy teljesen megnyerjék, szabad utat engedtek a keresztényellenes, a régi hitet visszaállítani akaró törekvéseknek is. Félretéve azt a gyanút, hogy a száműzött hercegek nem Árpád-háziak, Leventét, Endrét és Bélát hazahívták, felajánlva nekik az uralmat. Az egész országot elborította a papokat, püspököket öldöső, egyházakat, monostorokat feldúló, fölégető, leromboló pogánylázadás.

A hercegek közül a trónra jogosult legidősebb, Levente és a leendő trónörökösnek számító Endre tért haza. Az utóbbinak apósa, az orosz fejedelem egyik seregét is rendelkezésére bocsátotta. Levente a pogánykodók élére állt. Péter királyt menekülés közben elfogták, s mintegy a Vazulon ejtett súlyos sérelmet torolva meg rajta, nem megölték, hanem megvakították. Így is rövidesen meghalt. A nép jelentős rétegei azonban megmaradtak kereszténynek, a pogány korszak viszonyai nem voltak visszaállíthatók, mivel az azok alapját képező nemzetségi társadalom már nem létezett, az Istváni állam intézményei -a megyerendszer, az ispáni várak pedig a zűrzavarban is tartani tudták magukat. Így az Endrével jött sereg a mérleg nyelvét képezhette, s a kereszténységhez hű főurak jó néhánya kíséreteinek segítségével legyőzte a pogánykodókat. Levente kénytelen volt Endre herceg javára lemondani az uralomról, ezt követően pedig ismeretlen körülmények között meghalt. I. Endre az életben maradt három püspökkel megkoronáztatta magát, s miután előzőleg nyilván a görög rítusról a latin hitre tért, visszaállította a keresztény államot, és fejvesztés terhe alatt megparancsolta, mindenki térjen vissza a kereszténységre.

AZ ENDRE KORÁBAN KEZDETT ÉS BÉLA IDEJÉN BEFEJEZETT ŐSGESZTA

Hogy az ősgeszta 1. Endre uralkodása alatt már készült, a királykronológián kívül például a krónikának az a részlete is mutatja, amelyben Endre - mintegy a sokgyermekes Béla herceggel versengve a maga termékenységét igazolandó - nem csupán azt jegyezteti föl, hogy Salamont és Dávidot nemzette, még a Marót falubeli ágyasától született Györgyöt is szükségesnek tartja megemlíteni. Az ősgeszta mégis I. Béla korában jött véglegesen létre. Csak ez időben kerülhettek a krónika szövegébe az Endrét jellemileg (hogy tudniillik Péter királyt alattomos módon akarta tőrbecsalni) és keresztényi hűségében kicsinyíteni igyekvő megjegyzések, az a megismételt súlyos vád, hogy Leventével együtt ő is megengedte a pogánykodást. (Amire az ellenősgeszta válasza az volt, hogy Beneta püspököt Endre mentette ki a pogánykodók kezéből - mint ez a kétarcú krónikában szintén olvasható.) A papok, püspökök, dézsmaszedők ellen a "második pogánylázadás"-kor megnyilvánuló tömeggyűlöletnek nagyon is szókimondó leírásával Béla király nyilvánvalóan az egyház veszélyérzetét kívánta a mű minden felolvasásakor megújuló figyelmeztetésként fenntartani.

A LEGENDÁS MIKLÓS PÜSPÖK

Aki a Tihanyi Alapítólevélben többek között a "feheruuaru rea meneh hodu utu rea" (a Fehérvárra menő hadútra) sort magyarul megfogalmazta - holott tehette volna latinul is -, az az egyház nyelvén írt szövegbe a magyar szó hangzását akarta belelopni.

Miklós püspök legendás hírét 1051-ben szerezte. A német császár támadásakor - akárcsak a hadifurfangot annyira kedvelő ősök - az ellenséggel szemben nem mindennapi fortélyt alkalmazott. Egy elfogott kengyelfutónál talált, a németek utánpótlását hajókon Pozsonyba hozó Gebhard püspöknek szóló császári parancsot maga fogalmazta rendelkezésre cserélt ki, amely oly hitelesnek látszott, hogy Gebhard az élelmiszerekkel és fegyverekkel megrakott hajóhadat elsüllyesztve, gyorsan hazatért. A támadók pedig a magyarok által fölperzselt földön eleség nélkül maradva, kénytelenek voltak eltakarodni. A magyar öntudatú Miklós püspök a hagyományőrző ősgeszta szerzője lehetett, nem a pogány magyarokról "minden becsmérlést átvevő" ellenősgesztáé. Annál is inkább, mert az utóbbit csak fortélyos tette után huszonnégy esztendővel írhatta volna meg, és korántsem bizonyos, hogy ezt az időt egyáltalán megérte.

AZ ELLENŐSGESZTA IGEN RÖVID IDŐ MÚLVA KÖVETTE ELŐDJÉT

Az ellenősgeszta megszületésére 1075 körül azért kerülhetett sor, mert a Géza herceg seregei által az ország nyugati határára szorított Salamon királynak uralkodásra jogosultsága elismertetéséhez nagy szüksége volt legalább az ismét megerősödött magyar egyház megnyerésére. Egyedül sógorához, a pápával éppen élesen szembekerült (a később Canossát járó) IV. Henrik császárhoz fordulhatott segítségért, emiatt viszont elvesztette Róma jóindulatát, mely most Géza felé fordult. Amíg az országon csakugyan uralkodott, Salamon a jogaikat rögzítő ősgesztához ragaszkodó főurak miatt aligha írathatta volna meg ezt az egyház által annyira áhított művet. Most azonban, hogy a főemberek legnagyobb része Géza herceg oldalán állt, még jól is eshetett neki, hogy kedvük ellen tegyen. Nyilván az egyházias szellemű mű létrehozása miatti hálának is szerepe volt abban, hogy a magyar egyház többször is igyekezett közvetíteni a sarokba szorított Salamon érdekében.

A REGŐSÉNEKEK MÁGIKUS KÖTÖTTSÉGEKNEK VOLTAK ALÁVETVE

A "regős" elnevezés a táltos eksztázisban való, nem e világi tartózkodásával, "rejtőzésével" van kapcsolatban. ("Haj, regő rejtem...") A pogány kori regősének tehát a kultusz körébe tartozott. Különösen a nevekben megnyilvánuló varázserővel szemben kellett védekezni. A honfoglalás idei morva uralkodó, Szvatopluk fia, Mojmir neve helyett ezért mondtak a regősök "Marót"-ot, ami az ősi magyar nyelvben "a morva" értelmű volt. Még a baráti, de "túl nagy" varázserővel rendelkező személyiségek nevétől is óvakodni kellett. Így lett az ellenősgesztában felhasznált Csodaszarvas-mondánkban az óbolgár Kovrat kagán helyettesítő neve a bolgárt jelentő "Belár". A különösen nagytekintélyű, "varázserejű" ősök nevét nem helyettesíthették népnévvel, ezért néhány betűjét megfordították, mintha nem ugyanarról a személyről volna szó. Emiatt mondtak "Nemrot" (Nimród} helyett "Menrot"-ot (Ménrót). Az ellenséges morvákat a távolabbi népről, amellyel nem hadakoztak, csehekként emlegették (vagy lengyelnek, ahogy a krónikában Szvatoplukról írják), az ellenséges bolgárokat pedig görögökként. Vereségről nagy ritkán, már csak a pogány korszak vége felé szólva {ami a kultusz gyöngülésére mutat), más formában léptek működésbe a védekezés naiv eszközei. A Lehel kürtje-mondában Henrik bajor herceg helyett "Konrád császár"-ról beszélnek, és a kivégzés baljós helyét nem Regensburgban, hanem az Inn folyónál jelölik meg.

ANONYMUS MŰVE SZERKEZETÉNEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA A KRÓNIKÁÉVAL

Mivel a krónika is és Anonymus is az ősgeszta szerkezetét vette át, ez az összehasonlítás megmutatja, melyik mű állt az ősgeszta szerkezetéhez közelebb. Állítsuk tehát szembe egymással a két mű témáit

Anonymus a magyarok eredete, Szkítia leírása, vezérválasztás, Vérszerződés, a hét vezér, honfoglalás, Zolta, kalandozások, Taksony, beköltöző idegenek, Géza születése

Krónika a magyarok eredete, Szkítia leírása, vezérválasztás, a hét kapitány, beköltöző idegenek, Taksony, kalandozások, Géza

A krónikában nincsen szó a Vérszerződésről, mert ez a mű Álmost éppen csak megemlíti (vezérnévsorául is az Árpáddal kezdődőt választotta). A honfoglalást (Fehérlő-monda) a vezérnévsorba foglalja bele. Azért teszi, hogy a történeti sorrendet fölborítva, a hét kapitány után sorolja fel a beköltöző idegeneket. Elvileg a Géza- István korában bejött keresztény lovagok névsoráról van szó. S amiatt sorolja fel őket a honfoglaló "kapitányokkal" párhuzamosan, hogy hangsúlyozza: a kereszténység fölvétele, annak nyugati segítői révén, a magyarság életében semmivel sem kevésbé jelentős történeti esemény, mint a honfoglalás. A keletről korábban beköltözötteket, máshonnan jöttekkel egybevegyítve, csak a keresztény lovagok után említi, különben zavarták volna az elérni kívánt párhuzamot. Anonymus a Taksony idején keletről érkezetteket veszi át az ősgesztából (kivéve természetesen Etejt, a kortársát}, a nyugatról betelepült keresztény lovagok névsorát pedig nem azért hagyja ki, mert a krónikában úgyis megvan. Már az Anonymus korabeli krónikának is ez a névsora jóval több, a királynék kíséretében beköltözött lovagot sorolt fel, mint Géza és István korit, úgyhogy - ha akarja - itt helyreállíthatta volna az ősgeszta eredeti lajstromát, ő azonban a honfoglalóktól származók előjogát hirdetve, e névsorról nem vesz tudomást.

Anonymusnál a témák természetes időrendje, ellentétben a krónika sorrendjével, világosan mutatja, hogy szerzőnk valóban közvetlenül az ősgesztához nyúlt vissza, onnan merített.

A ROVÁSÍRÁSSAL KŐBE VÉSETT "ORHONI FELIRATOK"

Karakorumtól 60 kilométernyire északra, az Orhon folyó partján áll az a két kőoszlop, amelyekre 731-ben, illetve 734-ben Bilge kagán és Kül tegin tetteit türk rovásírással jegyezték föl, a Tola folyónál pedig Tongukuk tanácsadóéit, 720-ban. Úgy fogalmazták őket, mintha maga a hős mondaná el dicsőséges cselekedeteit mégpedig kötött ritmusú, előrímes versben -, de Bilge kagán a regősénekek szerzőjének nevét is följegyeztette: "Jolig tegin".

(Képes Géza a magyar kiejtés szerint a "Gyalu" névvel azonosítja.) Kőbe vésett eposzok című kötetében Képes e regősénekek kitűnő műfordítását is elkészítette. Hogy az ilyen típusú regősénekek (persze nem kőfeliratokon) nálunk is megvoltak, a krónika és Anonymus erre utaló megjegyzése nyomán nem lehet kétséges. De nem bizonyos, hogy elsősorban az egyház cenzúrája akadályozta meg az ősgesztába való bekerülésüket. A honfoglalás korának magyar előkelői többnyire türk neveket viseltek, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lettek volna magyarok, de bizonyítja a türknek afféle kultúr- vagy divatnyelv szerepét a keleti pusztákon. A magyar főemberek ez időben nemcsak türk neveket használtak, hanem egymás között nyilván ezen a nyelven is beszéltek. A honfoglalás után a türkök kultúrájának befolyása a kazár birodalomtól való messze kerülésünk folytán elhalványult, a kereszténység fölvétele után pedig végleg elenyészett. Föltehető, hogy a hős nevében szóló regősénekek nálunk is türk nyelven hangzottak, és szintén a főemberek közül való regősök költötték őket, mint ahogy az orhoni feliratok regőse is "tegin" (- herceg) címet viselt. A XI. század Magyarországán már alig valaki ismerhette a türk nyelvet, és e regősénekeknek csak annyi emlékük maradt, hogy a hős mintegy saját magát dicsérte bennük, amit az egyház félreértve, a pogány honfoglaló vezérek kicsinyes hiúságának tulajdonított. De magyarul szóló kivétel is akadhatott az efféle énekek között. Egy ilyen szólhatott Szabolcs és Tétény nyírségi hadjáratáról, a meszesi kapu megerősítéséről. Ezt Anonymus dolgozta fel. (Lásd a mű 22. fejezetét.)

FEHÉRLÓ-MONDÁINK A krónika meg Anonymus Fehérlő-mondája közismert. A honfoglalás más frontjainak Fehérlő-mondáira is módunk van következtetni. Az ellenősgeszta által átvett bánhidai honfoglaló monda szintén (ámbár eredeti jellegétől szándékosan és gondosan megfosztva) a regősénekből származó Fehérlő-mondák közé sorolható. Igazolásul: a krónikában -a hun történet végébe beleszőve - azt olvashatjuk, hogy Szvatoplukot "a magyarok Erdőelvéből és az Ung folyó mellől mindenféle ajándékkal hitegették, követek és kémek által kifürkészték, hogy serege gyönge, majd hirtelen támadással elnyomták Szvatoplukot egész seregével Bánhida táján, valami városban Tata mellett. Ennek a városnak a romjai még ma is láthatók... Némelyek azt tartják, hogy a magyarok visszatérésekor (a honfoglaláskor) Pannóniában nem Szvatopluk, hanem Marót uralkodott..."

Kézai, nyilvánvalóan az ellenősgesztából közvetlenül merítve, a helyszínt így tolmácsolja: "... a Rákos folyó közelében, Bánhida mellett egy városban, melynek romjai máig láthatók." Az ellenősgeszta tehát a "hitegető ajándék"-on kívül a folyót is megemlítette, de a Fehérlő-mondák oly áruló motívumát, azt, hogy az ellenséges fejedelem e vízben leli a halálát, már elhallgatta. Ugyanúgy nem részletezte, hogy a hitegető ajándék miből állott, vagyis hogy fölékesített fehér ló volt.

Létezett bihari honfoglaló Fehértó-mondánk is, ezt Anonymusnak az a megjegyzése tanúsítja, amely szerint Árpád "Elküldte neki (Mén-Marótnak) ajándékait is, amint előbb Salán titeli vezérnek" {19. fejezet). Vagyis a 12 fehér lovat és a többit.

VÍZÁLDOZAT

Italáldozáskor néhány kortyot földre csorgatnak az alvilági szellemek kiengesztelésére. (Ennek a népi szokásokban még ma is megvan a nyoma.)

Ha a vízáldozat a felső hatalmaknak szól, annak bemutatója az ivókürtből ujjával fölfelé fröcsköli a vizet, aztán kortyol belőle. A fröcskölések és a kortyolások közeiben szól a pogány istenséghez.

Az "ÁRPÁD"-OT IS HASZNÁLTÁK MÉLTÓSÁGNÉVKÉNT

Árpád nemhiába szerepel a személynévsornak álcázott méltóságlistában. A Biborbanszületett Konsztantinosznál található két ellentmondás csak úgy oldható fel, ha Álmos az "árpád" címet viselte. Bíborbanszületett Konsztantinosz ugyanis: 1. Leventét Árpád fiának mondja, de amikor felsorolja a honfoglaló Árpád négy fiát, Levente nem szerepel köztük, s nem azért, mintha korábban meghalt volna, hiszen a forrás azt is megjegyzi, hogy Árpád fiai közül (1048 körül) egyik sem él már. Egyébként Györffy honfoglalás kori magyar területen Levente nevét helynévben is megtalálta, tehát nem halt meg a bolgárok ellen viselt hadjáratban. 2. Azt is állítja Konsztantinosz, hogy a magyarok Álmos helyett fiát, Árpádot választották fejedelemmé, mert bölcsebb volt apjánál. Ami nemcsak Álmos-hagyományunknak mond ellent, hanem a nemzetségi társadalom mentalitásának is, amelynél az idősebb és az apa tekintélyi elsőbbségének ilyen megsértése eleve elképzelhetetlen. Álmosnak, Árpádnak fejedelmi méltóságneve nem derül ki az írott hagyományból. Téves az az elképzelés is, hogy Árpád a gyula címet viselte volna: a vezérnévsorok vizsgálatából kiderül, hogy a honfoglalás gyulája Huba vezér volt. Árpád nevének oly szerény "árpácska" értelmezése pedig valószínűtlen. Képes Géza szerint az Árpád név első tagja, a türk eredetű "ár", férfit, hőst jelent, második tagja pedig az iráni nyelvből származó "pád" (a különböző nyelvek elemeiből alkotott név keleti népeknél nem ritka e korban) védelmező, állhatatos, szilárd, sőt: trón, hatalom jelentésű. A név értelme "védelmező hős", vagy "a trón őrzője" lehetett. Álmos a magyar nép első teljhatalmú főfejedelme, a Hétmagyar törzsszövetségnek bizonyos tekintetben szakrális, de egyben a világi hatalmat is gyakorló, nagyfejedelme volt. De nem feje a táltosoknak, mert azok irányítása nyilván továbbra is a kende funkciója maradt, ám a Vérszerződés után már ő kötötte meg a helyi szellemekkel a nép jólétét biztosító mágikus szövetséget, s ennyiben vált szakrális fejedelemmé is. Ezt mutatja a krónika által megőrzött "mózesi" halála Erdélyben. A kende a Vérszerződés után főtáltossága mellett a törzsszövetség főhadvezére lett. Amit Kurszánnak a nyugati krónikákban is följegyzett tevékenysége igazol. Az "árpád" méltóságnév Álmos ideje előtt éppúgy nem létezett, mint maga a nagyfejedelmi tiszt sem.

ANONYMUS IS ISMERTE SZOVÁRD NEMZETSÉGÉT

A XIII. század végén még éltek a Szovárd nemzetség ivadékai. "Hülek", Árpád "nagybátyja" leszármazottainak tartották magukat. Hülek az Üllő név változata, és Üllő valóban a Szovárd nemzetség ősének, Tasnak volt az apja, csakhogy nem nagybátyja, hanem második fia Árpádnak. A tévedés onnan adódhatott, hogy szerencsétlen történeti körülmények folytán Üllő ágát még a pogány időkben kizárták a dinasztiából. Üllőről Árpád fiaként többé nem volt szabad említést tenni, ezért a közvetlen utódok a szokott fogással - mintha nem ugyanarról a személyről volna szó - "Hülek" ősüket Árpád nagybátyjaként szerepeltették, aki ennek megfelelően eleve nem tartozott Árpád leszármazottai közé, viszont a fejedelmi családdal való rokonságuk hírét így mégis fenntarthatták. A késői utódok már ezt hitték valóságnak. Kadocsa a nemzetség jóval a honfoglalás után élt névadójának (vagy talán egy még későbbi Szovárdnak) volt a testvére, bizonyára nevezetes vitéz. Anonymus a történetileg létező Szovárdot azonosnak gondolta a helyettesítő nevet viselő, kiköltöző Szovárd vezérrel, elbeszélésében ezért adta melléje Kadocsát. S az ősgeszta másik névsorát is ismerve, vélte nemcsak Tasról, hanem Létről és Bulcsuról is, hogy részt vettek a honfoglalásban.

Efféle adatait a történészek anakronizmusnak fogják fel, s ez is hozzájárul ahhoz, hogy szerzőnket önkényes kitalálónak tartsák.

Holott itt az az oka anakronizmusának, hogy az ősgeszta szerzője "tudós" következtetésének meg a saját kora téves föltételezéseinek megfelelően tájékozódik és tájékoztat minket.

KÉT VEZÉRNÉVSORUNK

A vezérek személynévsora és méltóságnévsora a dolog természeténél fogva volt elkülönült. Mert míg a méltóságokat betöltő személyek mintegy nemzedékenként változtak, a méltóságnévsor hosszú időn, elvileg akár évszázadokon át is, alig módosult. A magyar törzsszövetség tisztségeinek elnevezései - amelyeket az ősgeszta személyek névsorának tüntetett föl - így sorakoznak a krónikában

Árpád, Szabolcs, Gyula, Kende, Lél, Vérbulcsu, Örs

Már említettem, hogy a pogány kori méltóságnévsorban Szabolcs helyett előd, Lél helyett szovárd (még korábban pedig jenő) szerepelt. Az első két méltóságnév sorrendje eredetileg: előd, árpád volt. Az előd nevű méltóság a nomád rangsornak középről számítva harmadik helyén állt. Az előd tisztség, mint törzséé, a sövényt, kerítést jelentő Nyéké is, a törzsszövetség védelmére utalt, vagyis az elővéd vezérét jelentette. Mivel a jobbszárny rangban fölötte állt a balnak, a jobbszárny harmadik helyén az előd igen magas méltóságnak számított.

Bár a jobbszárny második helye, ahol az árpád méltóságnév áll, még tekintélyesebb rangot jelentett, hangsúlyozni kell, hogy a nevek sorrendje, vagyis a nomád rangsor itt a Vérszerződés előtti helyzetet tükrözi, hiszen a Vérszerződést megkötők névsoráról van szó, s nem a honfoglaló vezérekéről. A Vérszerződés után a rangsornak meg kellett változnia, nyilván a főhelyet jelentő negyedik helyre ekkor az "árpád" került. De, mint látjuk, a krónika névsorában a Vérszerződés előtti állapotnak megfelelően a főhelyen még a kende áll. Az ennek a méltóságnévsornak megfelelő személynévsor az ősgeszta eredeti példányában ez lehetett:

Álmos, Előd, Huba, Kend, Tas, Tétény, Ond

De mint még beszélünk róla, az ezt tartalmazó kézirat az egyesített krónika létrejöttekor megsemmisült, és egy másolatát őrizték meg, amelynek sorrendje eltért az eredetitől. Kézai méltóságnévsora és Anonymus személynévsora ezt a másfajta sorrendet követi. (Erről lásd: "A vezérnévsoroknak van még egy titkuk".)

Némelyik ősi méltóságnevünk több változatban is előfordul.

Bulcsu maga mondta Bíborbanszületett Konsztantinosznak, hogy ő karcha, és apja, Kál is az volt. Konsztantinosz szerint a karcba bírói tisztség. Bulcsu nevének "Vérbulcsu" formája ősi magyar nyelven azt jelenti: vérkeverő, és a karcha szó is tartalmazza a türk far - kever, vegyít igét. Nagy fontosságú ügyekben ez a bíró döntötte el (például vérbosszú megelőzésére) a vérszerződés megkötésének szükségességét, és az ő felügyelete alatt történt ennek ünnepélyes véghezvitele is, amelynek lefolyása az volt, hogy a peres felek megvágott karjukból vért csorgattak egy borral teli üstbe, a bíró megkeverte a folyadékot, és az ellenfelek kölcsönösen ittak a vérükkel keveredett borból" bizonyos fogadalmi szöveget is elmondva, amelyet a bíró adott a szájukba. A bulcsú tehát a karcha méltóságnév magyar megfelelője.

A honfoglalás eredeti karchája azonban Tétény volt. Ő a fiának a karcha szó hangátvetéses formáját adta névül, a Harkát (Horka). Majd amikor Huba vezér utód nélkül halt meg, helyébe gyulaként Tétény került, így Tétény unokája már a Gyula nevet kapta. Ugyanekkor vette át Kál a karcha tisztet. (De mint tapasztaltuk, az ő családjában sem a Karcha, sem a Harka nevet nem használták, hanem a Bulcsut.) A tisztség megszerzője új méltóságáról nevezte el fiát vagy unokáját, így jelölve ki a méltóság egyenes ági utódlását, nehogy a szeniorátusi rendnek megfelelően a méltóság a család egy távolabbi tagjához kerüljön. Csakhogy - miközben "hivatalosan" az eredeti méltóságnevet emlegették (láttuk: Bulcsu is karchának mondta magát) -a családi elnevezésnél nem ezt, illetve nem pontosan ezt használták. Kockázatosnak hitték ugyanis az olyan név adását, amelyet más családbeli ember viselt előzőleg. Hiedelmük szerint a név korábbi, más családhoz tartozó tulajdonosának szelleme, "meglopott"-nak érezvén magát, ártó szellemmé válva venné üldözőbe a név új viselőjét. Így aztán a tisztségnek valamiféle változatát, jelképét használták névként a saját családjukban.

Azt mondtam, az utódot nem hagyó Huba halálával lett Tétény gyulává. De Anonymusnál azt olvassuk, hogy Szemere Huba nemzetségéből származott. Ez mégsem ellentmondás. Méltóságot csak fiú elsőszülött örökölhetett. Ha Huba elsőszülötte lány volt, az utána született fiú már nem kaphatta meg apja tisztét, de ha neki lett fiú elsőszülötte, az a nemzetséget továbbra is fenntarthatta, s hivatkozhatott nemzetségének magas tisztséget betöltő elődeire.

A VEZÉRNÉVSOROKNAK VAN MÉG EGY TITKUK

Kézai is méltóságnévsort közöl, de nála nem a kende áll a főhelyen, hanem Őrs. És bizonyára nem véletlenül, mert Anonymusnak a vezérek neveit felsoroló listájában is a Vérszerződés idei őrsnek a nevét, Ondét találjuk.

Magyarázatképpen többféle előzményről kell beszámolnunk. 904-ben a honfoglalás kendéjét, Kurszánt a bajorok orvul meggyilkolják. Tisztségében nem követi senki, holott lett volna utóda. Népes kíséretét széttelepítik az ország határvidékeire. Árpád fejedelem elfoglalja Kurszán volt fejedelmi partvonalát a Duna bal partján, és a magáéhoz csatolja. A kende törzsének szálláshelyét a Nyírségben őrségekkel veszik körül. Mindez azt jelenti, hogy Árpád megszüntette a kende méltóságot. Ond vezér, aki a Duna Tisza közi Fehértó-mondában bizonyos szakrális funkciót tölt be, a mágikus követ szerepét, vagyis törzsfő mivolta mellett kiemelkedő tekintélyű sámán is lehetett, úgy látszik, főtáltosként átveszi a táltosok egybetartásának és irányításának feladatát. Az "őrsúr" cím ennek az új tisztségének lehet a kifejezője. Nyoma van annak (éppen Anonymusnál), hogy jóval későbbi időben Lél és Bulcsu Ondnak Katán nevű őrsúr utódát, valószínűleg unokáját, leverte, talán meg is ölték. Mintegy másfél évtized múltán pedig a főtáltosi őrsúr cím váratlanul ismét megjelenik. A XIII. század végén Ortilo de Lilienfeld régi forrásokra támaszkodó évkönyvében a 955-ös évről az á11, hogy a magyarok "Urzu"-t emelték vezérükké, a 972-es évről pedig az, hogy "Ursu" halálával Gézát tették fejedelmükké. Az "ursu"-ra vonatkozó évszámok és az, hogy Géza az utóda, kétségtelenné teszik, hogy Taksony fejedelemről van szó. Az "őrsúr" írása Anonymus latin szövegében "Ursuur". Ortilónál vagy eredeti forrásában az őrsúr latin megfelelője azért torzult, mert mint a szövegből kiderül, a névnek hitt szót az "ursus", a latin medve értelmével hozták összefüggésbe. Taksony tehát átvette a gazda nélkül maradt őrsúr funkciót, vagyis táltosfejedelemnek nyilvánította magát.

Ez időben történhetett, hogy némely regősök a vezérnévsor negyedik, az ősi szakrális fejedelmet szerepeltető helyén a méltóságnévsorban a kende helyett az őrsöt nevezték meg, a személynévsorban pedig Kend nevét a Vérszerződés megkötésében résztvett őrs nevével, Ondéval váltották fel. E párhuzamos névsorok megjelenésében az ősi hiedelemrendszer válságának lehetünk tanúi. A regősök megpróbálnak a valóság változásai és a társadalom ősi rendjének alapjain kialakult hagyomány között kiegyezést keresni, ami természetesen irreális eredményre vezet. Hiszen a Vérszerződést megkötő vezérek eredeti, valóságos névlistájának rangsora utólag nem változhatott meg azért, mert Taksony fejedelem őrsúrnak nyilvánította magát.

Mindebből az is kiderül, hogy Anonymus és Kézai az ősgesztának ugyanazt a példányát forgatták, míg jóval előbb az egyesített, vagyis a Kálmán kori krónika szerzője egy másikat. Ez azzal magyarázható, hogy míg az ősgeszta eredeti kéziratának szerzője a régi hagyományt követte, művének apokrif írássá nyilvánításakor a mű egy olyan másolatát őrizték meg, amelynek leírója az Ond és őrs központú névsorokat tartván hitelesebbnek, azokat iktatta a műbe. Nyilván azért kellett másolatot megőrizni, mert a Kálmán kori krónikás a két ősforrás összeszerkesztésekor az eredeti kéziratból kivagdosta az átveendő részleteket, miáltal ez a példány megsemmisült. Az ősgeszta másolója egyébként a hagyományokat szintén igen jól ismerő papi ember lehetett: nemcsak ebben az esetben tért el az eredeti kézirat szövegétől, helyesen javította például a Kuszán-Kupán ikerpár nevét "Kurszán-Kupján"-ra. (A Kupán Koppányt jelentene, de a leszármazottak a Kupjánból való Kaplyon később Kaplony - nemzetségnevet viselték.)

Még Géza fejedelem is, időközben történt megkeresztelkedése ellenére, egy ideig őrsúr lehetett (erre vonatkozhatott Theotmar célzása, hogy "két urat szolgált"). A kazár fejedelmek éltek hasonlóképpen, maguk a zsidó hitet követték, de megmaradtak népük szakrális fejedelmének. A latin egyház azonban - és a szomszéd országok keresztény uralkodói - ebbe nyilván nem nyugodhattak bele, s így Géza főtáltosi tisztségét átadta családja egyik tagjának, aki az Anonymusnál említett "Őrsúr nemzetség" alapítója lett. E nemzetség címerében is turulmadár szerepel, de halványabb színben az Árpádokénál, ami arra utalhat, hogy Géza ezt a tisztét egy családjába beházasodott hercegre ruházta. "SZKÍTIA" ÉS A TÖBBI

Európa keleti területét csaknem egy évezreden át a szkíták lakták, a III. századig. Az ókori szerzők e földet Szkítiának hívták, mégpedig azután is, hogy a szkíták régen eltűntek. A tekintélyes auktorok nyomán a középkori írók szintén ezt az elnevezést használták. A XI. századi ősgeszta is itt jelölte meg az ősök helyét.

Anonymus azt állítja, hogy Szkítiát magyarul Dentu-mogyernek hívják. Az ősi magyarban "Den"-nek mondták a Don folyót. A "Dentu" "Donocská"-t jelentene, de a kicsinyítő képzőnek olykor átvitt értelmet jelző jelentése is volt, vagyis a Dentu egy bizonyos doni vidéket jelölt, mégpedig a Don mocsaraiét. Ugyanis az őshazáról szólva, mint Anonymus is, mindig a Don mocsarait emlegették. A Dentu így ugyanazt jelenti ősi magyar nyelven, mint más megközelítésben a Meótisz ingoványai. Tehát nem azonos Szkítiával, annak csak egy darabkája. A magyarok Etelközben valóban éltek a Don mellett, de a Csodaszarvas-monda sokkal régebbi időből, az óbolgár birodalomban tartózkodás korszakát is megelőzően említi a Meótisz ingoványait. Figyelemre méltó, hogy ez a hely a hun szarvasmondában is őshazaként szerepel. így csupán egy, a kelet-európai nomád népek között elterjedt ősi, mitikus őshaza-elképzelés fejeződik ki benne, nem a magyarok valóságos őshazájáé. Hogy a Dentu szerepelt az ősgesztában, bizonyítja a krónika "dentus" szójátéka is.

A "mogyer" szónak a Dentuhoz kapcsolása viszont Anonymus egyéni elképzelése. Ő, tudva arról, hogy Julianus barát megtalálta a keleti magyarokat, úgy vélhette, hogy Dentu az ő korában is magyar föld. Julianus második útjának arról való híréről, hogy a tatárok (mongolok) a volgai Magna Hungariát elsöpörték, vagy nem tudott, mert ekkor már külföldön végezte tanulmányait, vagy nem tekintette véglegesnek, mert Magyarország példája lebegett a szeme előtt, amelyet a mongolok szintén elözönlöttek, feldúltak, de az ország mégis újraéledt.

A Hetumogyer a Hétmagyar szó ómagyar kiejtése. A "Hétmagyar" eredetileg a Vérszerződés megkötése utáni magyar törzsszövetség neve volt, mivel azonban az egyház nem tűrt pogány kori nemzetségi szervezetre utalást, az ősgeszta szerzője ezt a kifejezést olyan értelemben őrizte meg - mentette át -, mintha a honfoglaló hét vezér összefoglaló elnevezése lett volna. Anonymus így találva ott, ilyen értelműnek hitte.

Bíborbanszületett Konsztantinosz említi, hogy a magyarok törzsfői mind "fejedelmek" voltak (amit az "úr" szavunk fejezett ki ekkor). Természetesen így élt ez a magyar hagyományban is, és az ősgeszta nyilvánvalóan fejedelmeknek nevezte a törzsek fejeit. Alig két emberöltővel a pogány korszak után, I. Endre és I. Béla korában, ez még evidenciának számított. Kálmán király idejében a dinasztia már nem kívánta napirenden tartani, hogy Árpád házának elődein kívül voltak a népnek más "fejedelem" című vezérei is, méghozzá egyes korabeli régi családok ősei, ezért az egyesített krónikában az egykori törzsek fejeit seregvezéreknek, "kapitány"oknak nevezték el.

Anonymus a dinasztia érzékenységére tekintettel "vezér"-eknek mondja őket, de hogy az ősgeszta kifejezését mégis átmentse, hozzáteszi, hogy ezek "fejedelmi személyek".

A MAGÓGTÓL SZÁRMAZÁS A KÉPES KRÓNIKÁBAN

Az egyesített krónika nyomán krónikáink egészen a XIV. századig (az ellenősgesztából származóan), Nimródtól eredeztették a magyarokat, és a Kámtól való származás megbélyegző volta ellen kétféle módon védekeztek. Vagy elhallgatták Nimródnak a bibliai nemzedékrendben elfoglalt helyét, vagy teljesen alaptalanul Jafetet tették meg apjául. A Képes Krónika szerzője azonban fölfedezte, hogy a magyaroknak nem lehet Nimród az ősatyjuk, hiszen ő nem Jafetnek volt a fia. Tehát a magyarok Magógtól származnak - jelenti ki -, és őt helyezve be a Csodaszarvas-monda történetébe, azt állítja: Magóg vette el feleségül Enéht, nem Nimród. Ez időben az ősgeszta megtartott másolata sem létezhetett már. A Képes Krónika szerzője, Kálti Márk a régi krónikaszerkesztésről szóló "Jelentés"-ből meríthette Magógnak mint ősatyának a nevét. Ez az azóta szintén elveszett feljegyzés, amelyről azonban tudni, hagy a honfoglalás dátumául a Reginónál található 889-et tartalmazta (mint nyilván a Reginóra támaszkodó ősgeszta is) a legelső krónikai mű utolsó példányának megsemmisítése előtt, úgy látszik, csokorba szedte annak legfontosabb adatait.

A szakirodalomban a Képes Krónika Magógra hivatkozásával és más krónikarészletekkel - például az Emese-mondával - kapcsolatban fölmerült annak föltételezése, hogy Anonymus nyomán kerültek e művekbe. A Képes Krónika azonban Ákos mesternek Anonymus előtti krónikájából átvette a következő sorokat: "Ha Pannóniába ez a hét kapitány jöttbóe, és Magyarország csupán általuk keletkezett: honnan jött hát Ákos, Bor, Aba és a többi nemes magyarság nemzetsége?... Ha tehát családostul csupán heten voltak magyarok... ennyi családdal hogyan foglalhattak országot?" Aki ennek a szövegnek helyt adott, nem ismerhette Anonymust. Hiszen, ha nem is vette volna észre a Bor és az Aba nemzetség őseit a Gesta Hungarumban, azt nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Anonymus művében a "hét vezérrel" együtt több mint húsz vezér vezeti seregeit a honfoglalásnak majdnem az egész gesztát kitöltő hadjárataiban. Ha ismeri Anonymust, legfeljebb ennek alternatívájaként -a szokott "mások szerint viszont..." formulával - szerepeltethette volna Ákos mester megjegyzését.

ÁLMOS A MEGYER TÖRZS ÉLÉRE KERÜLT

Mivel a vezérnévsorok eredeti sorrendjét -a "nomád rangsort"-t - sikerült rekonstruálnom, ez egybevethető törzseink névsorával, és megállapítható, hogy a honfoglalás idején - pontosabban a Vérszerződés megkötésekor - melyik vezér melyik törzsünknek volt a fejedelme, egyben milyen törzsszövetségi méltósággal rendelkezett. Íme:

A törzs neve: Vezére: A vezér méltósága

NYÉK Szabolcs előd
MEGYER Álmos árpád
KÜRT-GYARMAT Huba gyula
TARJÁN Kend kende
JENŐ Csaba jenő
KÉR Tétény karcha
KESZI Ond örs

Álmos tehát valóban a Megyer törzsnek került az élére.


AZ ATTILÁTÓL SZÁRMAZÁS TUDATA ÁRPÁD HÁZÁBAN

A XI. század közepén Salamon király anyja néhai férjének, I. Endrének családi ereklyéi közül egy (ma is meglévő, valójában honfoglalás kori) aranyveretes markolatú és hüvelyű díszes szablyát azzal ajándékozott a fia trónra kerülését támogató Ottó, bajor hercegnek, hogy az "Attila kardja" volt. S bár legenda, hogy a fegyver Attiláé lett volna, ez a történet is mutatja: Árpád házában úgy tartották számon, hogy őseik a szablyát Attilától örökölték. Az Attila-hagyomány meglétét jelző ajándékozás az ősgeszta létrejöttével szinte egy időben történt.

MIÉRT NEVEZIK AZ IDEGEN NÉPEK
A MAGYAROKAT "HUNGARUSOK"-NAK?

Az "onogur-magyar" törzsszövetség fennállása idején a környező népek a magyarokat onoguroknak nevezték, és ezt vette át számos nép ugri, vengri, hungarus, ungar stb. formában. Mivel a kárpátmedencei új hazában a szlávokkal összekeveredett onogur bolgárok szomszédságába kerültünk, az ősgeszta szerzője a latin hungarus szónak ettől eltérő, olyan értelmezést igyekezett adni, mintha ez a szó a honfoglalással kapcsolatos földrajzi névre volna visszavezethető. S ez valóban az ősgeszta szerzőjének törekvése volt, mert Kézai is az Ung nevéből származtatja az ungarus kifejezést. Anonymus (az ő korában az Ungot Hungnak ejtették), talán az etimológiát tökéletesíteni akarva, a "hungarus" szót Hung várának a nevéből eredezteti. De akár azért, mert az így képzett elnevezést végül is mulatságosnak találta, akár mert eleve az volt a szándéka, hogy kifejezze: a bolgárok csúfolják így a magyarokat, végül is elbeszélésének néhány részletében a "hungvarus"-t gúnyos értelemben adja az ellenfél szájába. Egyébként nemegyszer "hungvarus" - "Hungvaria" helyett maga is a "hungarus"-t - "Hungariá"-t használta.

AZ EMESE-MONDA

A szakirodalom Turul-mondaként szokta emlegetni, de ez szakzsargon, mivel sem Anonymusnál, sem a krónikában e mondában nem említik a turult, hanem egy héjaszerű madárról beszélnek (Anonymusnál "astur" áll). Hogy azonban az Emese látomásáról szóló eredeti regősénekben valóban Turulról, az Árpádok mitikus ősének madárszelleméről lehetett szó, az bizonyosnak tekinthető. Az Árpád-háznak a Turul nemzetségből való származását egyébként Kézai mentette át az ősgesztából. Az egyház annak nem tulajdonított jelentőséget, hogy egy nemzetség milyen nevet visel. Emese és a Turul nászánál azonban egy megjelenített pogány szellemről van szó, s így azt csak körülírni lehetett.

Anonymus a krónika mondáját nemcsak torzításaitól fosztja meg, hanem hozzá is fűz valamit Emese születendő fiáról. Vagy az álom

1~4 X75 ról - mondja -, "vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők". Ez sem az ősgesztában, de még az egyesített krónikában sem lehetett benne, mert még Kálmán korában is egyedül István király volt szent, nem úgy, mint Anonymus idején, amikorra már I. László királyt is szentté avatták. De ez ennek a szövegnek csak első értelmezése. Anonymus szimbolikus rétegében a mondának van egy másik jelentése is, és ott szerzőnk nem egyházi szentekre gondol, hanem "szent emberek"-re, mivel az almus szó, amire hivatkozik, áldáshozót jelent. Ott a szimbolizált korabeli királyokra - IV. Bélára, V. Istvánra és IV. Lászlóra- gondol, mint áldást hozó uralkodókra. De ezt majd csak a mű második rétegének tárgyalásakor fogjuk megérteni.

ÖNEDBELIA VEZÉR

Képes Géza kimutatta, hogy régebbi kutatóink a görög forrás Lebedias nevét tévesen vezették vissza a Levedi névformára. A név eredetileg a türk Elbedüa (- Országgyarapító) lehetett. (Képes Géza: Az idő korvonalai, 77-78. o.) Véleményem szerint e türk névalakból a magyarban egy kiejtéskönnyítő a közbeiktatásával előbb Elbendüa lett, majd túl nagy varázserejű ős nevéről lévén szó, megfordítással Enüdbela vagy Ünedbela, s ebből latinosítva az Anonymusnál olvasható "Eunedubelianus". Pais Dezső olvasatában: Önedbelia. A honfoglalás előtt élt legendás kendének, akit megrögződött (de téves) néven Levedinek szoktunk emlegetni, emléke tehát fennmaradt a magyar hagyományban.

VÉRSZERZŐDÉS

Úgynevezett testvérbaráti szerződésről volt szó, amelyet a vérszerződés szertartásával pecsételtek meg, amikor Álmos, a Megyer törzs vezére rokonává fogadta a másik hat törzs vezérét. Ezt Anonymus fogalmazása is kifejezi. Íme: "Ha valaki... egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között (értsd: a fejedelem és a rokonná lett többi törzsi vezér között), a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben." A Vérszerződés pontjainak egy részét valószínűleg Anonymus fogalmazta, de hogy Álmos és utódai lesznek mindenkor a törzsszövetség fejei, és hogy a szerződést kötő törzsi vezérek méltóságait fiaik is öröklik, annak e szerződéskötés természeténél fogva mindenképpen benne kellett lennie esküjükben, így ez az ősgesztában is Anonymus fogalmazása szerint szerepelhetett. Hogy ezután a törzsszövetség új nevet visel, a Hétmagyart, azt a Vérszerződésről szóló eredeti regősének föltétlen tartalmazta, de mint már megokoltam, erről az ősgesztának hallgatnia kellett. Hogy törzsszövetségről volt szó, azt a Szkítiából való kijövetel elbeszélésébe bújtatta el, mondván: "a szövetséges népek" sokaságával indultak el az új hazába.

A BÍBORBANSZÜLETETT KONSZTANTINOSZ EMLÍTETTE KABAROK

Konsztantinosz Porphürogennetosz, bizánci császár (905-959) a fia számára íratott A birodalom kormányzásáról című történeti gyűjteményében megemlíti, hogy Etelköz földjén a magyarokhoz három néptöredékből álló csoport csatlakozott, amely fellázadt a kazár kagán ellen, és ezért a kazárok "lázadók"-nak, "kabarok"-nak nevezték el őket. Ezek Anonymus "kunjai". A magyarok eredetileg a keleti nomádokat emlegették "kunok"-ként. A történeti kun nép ekkor még nem is volt Európában. Mivel nem valószínű, hogy átvettük volna a kazároktól az ellenük való lázadást kifejező kabar nevet, őket is kunoknak nevezhették nálunk. Később más katonai segédnépekkel, újabb "kunok"-nak nevezettekkel gyarapodhattunk. A honfoglalás előtt ősi magyar gyakorlat szerint hét részből álló szervezetet alakítottak belőlük. Anonymusnál meglévő vezérnévsoruk nem ment át keresztényiesítésen, az eredeti nomád rangsort tükrözi. A negyedik helyen álló Böngér - aki a honfoglalás idején már nem élt, neve helynévben nem szerepel - lehetett rangban első vezérük. Fiának és utódának, Borsnak a honfoglalás idei határvédelemben betöltött szerepe és a személyéhez fűződő, magas származásra valló mitikus szarvasmonda valószínűsíti ezt. Hogy mi állt minderről az ősgesztában, és mi az, amit Anonymus a Bors utódok regőseitől hallott róla, aligha lehet eldönteni.

A "RÓMAIAK PÁSZTORAI"

A nyugati világban elterjedt elképzelés, afféle történeti szóbeszéd volt, hogy a magyar honfoglalás előtt Pannóniát a "rómaiak pásztorai" lakták, illetve hogy ez a terület a "rómaiak legelője" volt. Györffy György e hiedelem eredetét Bíborbanszületett Konsztantinosz műve egy megjegyzésének tulajdonítja, amely szerint Diocletianus császár Rómából "románok"-nak nevezett népeket telepített Dalmáciába, egészen a Dunáig, s azok aztán a szomszédos avaroktól barmokat zsákmányoltak.

Nézetem szerint föltehető, hogy az ősgeszta szerzője a "rómaiak pásztorai"-ról nyugati műben olvasva, ezt egy elhomályosult magyar szájhagyományban is megerősítve látta, ezért vette be művébe. A magyar hagyomány arra vonatkozhatott, hogy 895 és 900 között a magát "Római Birodalom"-nak nevező bizánci császárság, amely a régi római provincia jogán igényt tartott Pannóniára, elküldte Gabriel Klérikosz követségét a nemrég érkezett honfoglalókhoz, s arra szólította fel a magyarokat: űzzék el a besenyőket, és térjenek vissza Etelközbe. Ennek az egyébként sikertelennek bizonyult követelésnek igazi célja az volt, hogy a magyarok maradásuk fejében bizonyos alárendeltséget és adót vállaljanak Bizánccal szemben. Gabriel Klérikosz hivatkozhatott arra, ami nem minden esetben volt igaz, hogy csak olyan "pásztornépek" (értsd: longobárdok, avarok és mások) telepedhettek le e földön, amelyek a "római császár" engedélyével szálltak meg itt. Vagyis, hogy a "rómaiak"-nak itt korábban pásztornépeik voltak. E történeti epizódra bizonyára sokáig emlékeztek az elődök. Egy idő múlva azonban a "rómaiak" értelme a bizánciakról a régi rómaiakra tevődhetett át. Annál is inkább, mert a X. század elejétől a magyarok voltak azok, akik Bizáncot kényszerítették "ajándék"-nak nevezett adó fizetésére, és különösnek hatott, hogy az követelhetett volna engedélykérést a magyaroktól. Gabriel Klérikosz követségéről nekünk már csak görög forrásból van tudomásunk.

AZ ERDÉLYI BLAKOK

Az 1235-ben a mongol nagykán udvarában járt Rubruk, francia szerzetes úgy értesült, hogy Baskíriából, a Volga mellől jöttek egykor nyugatra a magyarok, blakok (balakok), bolgárok, vandálok. Rogerius Bacon szintén a XIII. század közepe táján, ugyancsak a Volga menti Bulgária és Magyarország (Magna Hungaria) mellett lévő Blaciából származtatja a blakokat. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik az is, hogy a székelyek föltételezhető ősei, a Volga és a Don között lakó bolgár-török "estekelek", a VIII. században a kazár kagán adófizetői voltak. Tehát úgy látszik, ez időben egymás közelében éltek a magyarok és a két kisebb etnikum, a blakok és eszekelek. Az a három nép, amelyet egy évszázaddal később jóval nyugatabbra ismét egymás közelében találunk. Az estekelek utódait, a székelyeket a Dunai Bolgárország pannóniai határvidékén, a blakokat hagyományunk szerint Erdélyben (szintén Bolgária fennhatósága alatt), a magyarokat pedig Etelköz Al-Dunához közeli területén. A magyarok rövidesen elfoglalják Pannóniát, a székelyek csatlakozott határvédő népünkké válnak, a blakok pedig Erdélyben maradva szövetségesei lesznek a magyaroknak (a honfoglalók erdélyi megpihenésekor), majd magyar fennhatóság alá kerülnek, végül felszívódnak a XI. század végén odatelepített székelységben. (Lásd még: "Gyalu, a blakok vezére")

GLAD BEHÓDOLT A MAGYAROKNAK

Minden valószínűség szerint Glad történetét az ősgeszta nem honfoglalási eseményként adta elő, hanem Szent Istvánnak Ajtony elleni harcával kapcsolatban beszélt Ajtony őséről, Gladról, Anonymus azonban nem tudta elképzelni, hogy egy bolgár vezér a honfoglalás után szerezhette volna meg az ország egy darabját, ezért gondolta Gladot honfoglalás előtti fejedelemnek. S mivel Glad temesközi országocskája a Balkánra vezető útvonalba esett, úgy vélte, a helyettesítő nevet viselő "Szovárd vezér"-nek, akit ő a valóban létező Szovárd nemzetség névadójának gondolt, itt kellett "fivér"-ével, Kadocsával együtt harcolnia, mielőtt elindult a Philippopolisba vezető kalandozásra, ahonnan népével, a "csabamagyarjá"-val nem tért vissza többé.

Gladról az ősgeszta nyomán azt tudjuk Anonymustól, hogy a bolgáriai Vidinből jött, "kunok" és blakok segítségével lett ura a Temesköznek. Valóban, a "kunok" (kabarok) egy részét ezen a területen is letelepítették. Glad tehát valamikor itt csakugyan bolgár vazallus fejedelemséget hozott létre. Mindez az ország történetének abban a válságos időszakában a legvalószínűbb, amikor a 955-ös augsburgi katasztrofális vereség után Taksony hozzákezdett Fajsz rezsimjének felszámolásához. A nyugati és északnyugati határ védelme Bulcsu és Lél seregeinek elvesztése miatt meggyöngült, s az ország számos területén egy ideig senki sem tudta, kit tekintsen urának. Fajsz korszakában a "kunok" parancsolója a szeniorátusi rend szerinti trónörökös, Tas lehetett, aki azonban együtt bukott Fajsszal, így az ország többi kunjaitól legelszigeteltebb temesközi "kunok" vezetés és irányítás nélkül maradtak. E laza, kaotikus helyzet lehet a magyarázata annak, hogy a szomszéd bolgárok megkísérelték a Temesköz megkaparintását, és hogy a "kunok" csatlakoztak a vállalkozó kedvű Glad vezérhez, az itt is jelen lévő blakokról nem is beszélve.

968-ban Bolgárország dunai területe a kijevi fejedelem, majd rövidesen Bizánc fennhatósága alá került. Nyilván Bolgárországnak ezt a megrendülését használta ki az ország állapotát időközben helyreállító, megerősödött Taksony fejedelem - vagy már Géza a Temesköz visszavételére, hiszen Glad nem számíthatott ekkor bolgár segítségre. Anonymus szerint Keve várába beszorítva megadta magát a magyaroknak. Szerzőnk először véres összecsapásról ír, ami bizonyosan túlzás. Szálláshelyeinek tanúsága szerint - amelyeket Györffy kimutatott - Glad magyar főemberként folytatta életét, s unokája vagy dédunokája, Ajtony már kétségtelenül igen nagy úr volt e hazában.

Olyan nagy úr, hogy Árpád-házi herceg volt a serege vezére ! Csanádról - Ajtony későbbi legyőzőjéről - Anonymus csak azt mondja, unokafivére Szent Istvánnak, de a Gellért-legenda (nyilvánvalóan szintén az ősgeszta nyomán) azt is megőrizte, hogy Csanád eredetileg Ajtony "legnagyobb tisztségre állított vitéze" lett, majd elment a királyhoz, és felajánlotta: harcol Ajtony ellen. István király ezt először bizalmatlanul fogadta, de amikor Csanád kész volt a görög rítusról a római hitre térni, rábízta a hadjárat vezetését, amelyet a legteljesebb sikerrel látott el az ifjú.

Az is kiderül tehát, hogy Csanád eredetileg ugyanúgy görög rítusú keresztény volt, mint Ajtony. Aki egyébként ugyanott "keresztelkedett meg", Vidinben, ahonnan elődje, Glad érkezett. (A "megkeresztelkedett" itt nem azt jelenti, hogy keresztény hitre tért volna; a keresztelőjét tartották Vidinben, hiszen a görög rítusú Bolgárországból bejött Glad is már ezt a hitet kellett, hogy kövesse.)

Ajtony tartományúr volt. István király korában az örökletes tisztségű tartományuraknak - akik különben mind rokonságban álltak a királyi családdal -a seregvezére nyilván ugyanúgy a leendő utódjuk volt, mint a királynak előbb Imre herceg, majd Orseolo Péter. Így Csanádot eredetileg Ajtony "trónörökös"-ének tekinthetjük ("a legmagasabb tisztségre állítás" ezt is jelenti), aki éppen ebben a minőségében bizonyította hűségét királyának, amikor az a sószállítás jogtalan vámolása miatt szembekerült Ajtonnyal.

Mindezt figyelembe véve az derül ki, hogy Glad, Ajtony elődje nem egyszerűen megadta magát a magyaroknak, hanem - nyilván különösebb ellenállás nélkül - Keve várában békét kötött velük, és országocskáját felajánlotta Taksony {Géza?) fejedelemnek. Az ilyen szerződést a kor szokása szerint dinasztikus házassággal szokták megpecsételni, s így Glad minden valószínűség szerint fia számára megkérte és megkapta Taksony görög hitre tért Mihály fia (Géza öccse) lányának a kezét. Ezek szerint már Gladból is Temesköz magyar tartományura lett.

A többit így képzelhetjük el: Glad fiának Mihály herceg lányával (Vazul és Szár László nőtestvérével) való házasságából két fiú született: Ajtony és Csanád apja, Doboka. Ezek szerint Ajtony (bár ezt a krónikások később érthetően elhallgatták) éppúgy rokona volt a királynak, mint az ország egységének megteremtése érdekében István által szintén levert erdélyi Gyula. Ajtonynak, úgy látszik, nem volt fia, így Doboka elsőszülötte, Csanád lett az utódjelölt, aki aztán nagybátyjával szembeszállva, kötelességszerűen állt az ország királya mellé.


ZOBOR, A NYITRAI VEZÉR

Az "erdélyi"-nyitrai Fehérlő-monda színhelyet nem említve, mágikus elvontsággal beszél a morvák fejedelmének leveretéséről. Úgy látszik azonban, egy konkrétabban fogalmazott regősének is szólt az ország északnyugati részének elfoglalásáról. Ez nem a honfoglaló szertartásból keletkezett, hanem a megtörtént eseményt adta elő, persze azért a mágikus megkötöttségek figyelembevételével. Ez a regősének -s így a belőle keletkezett monda is -a morvákat, helyettesítő néven cseheknek nevezte. A magyarok nem Mojmirt (Marótot) ölték meg benne, ami csak a Fehértó-monda költői nagyítása, hanem - mint megtörtént - Nyitránál a morvák (itt csehek) tartományurával ütköztek meg, őt verték le. A nyitrai morva vezér helyettesítő neve a Zobor. A szó a hegy tetején volt "konvent", "monostor" szláv elnevezéséből, a "zbor"-ból származik. Melich János kimutatta, hogy a Zbort a rnagyarok, mégpedig személynévként, ruházták a hegyre, ezért lett a szó alakja "Zobor" és nem szlávosan "Zborov". A konvent körül foghatták el a morva vezért, se helyről választotta a regősének a vezér helyettesítő nevét.

Az, hogy felakasztották volna, egyáltalán nem bizonyos. A regősénekekben mágikus okból mindig el kellett pusztulnia az ellenség vezérének.

A SZERI GYŰLÉS

Anonymus az anyagi világ jelképét hordozó 4-re visszavezethető 40. fejezetében írja: a bolgár Salán vezérnek az országból való kiveretése után a honfoglalók a Körtvély-tó melletti mocsárnál, a Gyümölcsény-erdő mellett tartózkodtak 34 napig. {Ez az anyag és szellem együttesét, egyben a megpihenés szimbólumát jelentő 7-re redukálható misztikus számú időtartam.) Itt rendezték el az ország szokástörvényeit, meg "hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek", és hogy hogyan tegyenek igazságot bármilyen elkövetett vétekért. "Azt a helyet - folytatja -, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának." Vagyis Anonymus a hely nevét a "szerét ejteni" kifejezésből magyarázza. A ma is élő népi monda Szert -a helynév más értelmezésével (szerkötés) -a Vérszerződés helyének tartja. A Vérszerződést még Szkítiában, azaz Etelközben kötötték, de nem lehetetlen, hogy a szeri gyűlésen megújították.

Hogy a szeri gyűlés megtörtént, azt színhelyének földrajzi elhelyezkedése is igazolja. Verecke felől, ahonnan Árpád tört be az előhaddal, az út egyenesen a Duna-Tisza közére vezet, tehát az annak középvonalán, a Tisza közelében lévő Szerhez is. Szertől északra és délre csaknem egyforma távolságban volt a Böldi-rév ahol a törzsszövetségnek Erdély felől Biharon át, meg a Maros északi völgyében haladva érkezői - és a Kanizsa-rév - ahol ugyanezen erőknek más csoportjai az Al-Duna felől Temesközön át, majd a Maros déli partján való vonulásuk után érve el a folyót, kelhettek át a Tisza jobb partjára. (Az Al-Dunánál az utat Levente Bolgárország elleni támadása szabadította föl a honfoglalóknak, de csak egy időre.)

A magyarok azoknak a hadjáratoknak a során, amelyeket a korábbi években még Arnulf, frank királlyal szövetségben Szvatopluk ellen vetettek, alaposan kiismerték, földerítették a Kárpát-medence földrajzi viszonyait. S úgy tetszik, már a honfoglalás megindítása előtt kijelölték Szer helyét valamennyi haduk vezéreinek találkozási helyéül. Pais Dezső a magas hangalakú szer és a mély hangalakú sor szó közös nyelvi eredetéből kiindulva, a szer alapjelentését a "sodor", "sodorék" értelemben állapítja meg. Talán nem nagy merészség, ha a "sodorék"-ból átvitt értelemben a szernek egy összefonódás, összefutás, találkozás jelentésére következtetek. Véleményem szerint hadi kifejezésként a különböző irányból érkező seregrészek találkozási helyét mondhatták szernek vagy szerinek. Efféle kifejezésnek annál inkább léteznie kellett, mert például a kalandozóknak az volt a taktikájuk, hogy a megtámadandó terület határának egy helyén legyező alakban szétválva, számos kisebb haddal özönlöttek el a kiszemelt országot, a hadjárat befejezése után pedig e szétvált seregrészek többnyire egy adott helyen ismét egyesültek, és együtt tértek haza.

Szer elhelyezkedése egyben pontot tesz arra a vitára is, vajon az Anonymusnál előadott Verecke felőli és a krónikákból kiolvasható Erdélyen át való beköltözés ugyanarra a honfoglalásra vonatkozik-e. Ha csak az egyik bevonulási irányról lett volna szó, Szer északabbra vagy délebbre is lehetne, és talán nem is a Duna-Tisza közén volna.

Az pedig nyilvánvaló, hogy amikor az egész nép bejutott az új hazába - még ha annak csak kisebb, nem teljes területére is -, a törzsfőknek, vezéreknek gyűlésen kellett a tapasztalataikat megvitatniuk, kidolgozniuk a további stratégiát, és nem utolsósorban az összezsúfolódott nép területi elhelyezéséről is gondoskodniuk.

TANUZABA ÉS FELESÉGE ÉLVE TEMETKEZÉSE

1. Nem tudni az ősi magyaroknál olyan szokásról, hogy élve eltemettetéssel büntettek volna, s pláne nem, hogy feleséggel együtt. Azokat az előkelőket, akik nem vették fel a keresztséget, vagy pogány kiváltságaikról, birtokaik kétharmadáról nem voltak hajlandók lemondani, nem büntették halállal. Elkobozták összes birtokaikat, és megfosztották előkelő mivoltuktól (nemességüktől) őket, miáltal társadalmilag a föld nélküli parasztokkal kerültek egy színvonalra. Tanuzaba és felesége tehát elvesztette javait és méltóságát, viszont megkeresztelkedett fiuk, Örkénd a kétharmados csökkentéssel visszakapta azokat.

2. Az élve temetés vagy temetkezés nem tény, nem történt meg, és Anonymus is aligha ezt akarja mondani.

3. A kegyetlen megtorlásra vonatkozó elképzelés a szerzőnk által használt vivus szó kézenfekvőnek látszó, mégis téves "élve" értelmezéséből eredt. S ennek folytán Tanuzaba és felesége állítólagos élve temettetése annyira meggyökeresedett a magyar köztudatban, hogy Anonymus művének kiváló fordítója, Pais Dezső sem szabadulhatott tőle. (Jókai is ilyen értelemben írt Tanuzabáról egy szép regét, és sokan mások szintén ekképpen tárgyalták ezt a históriát.)

4. Pedig e szövegrészében a Gesta Hungarum kétségtelenül csupán a halálig tartó életfogalom és a keresztségben elnyerhető halálon túli élet fogalmának drámai ellentétéről beszél. E részletnek már indításában is a keresztelő Szent István az életet hirdeti, vagyis a teljesebb életet, a túlvilágit is. Sa továbbiakban nem a kereszténység elutasítása miatti erőszakos vagy önként vállalt világi bűnhődésről van szó, hanem arról, amivel a pogány megrögzöttség az élet jövőjéről való lemondással bünteti önmagát. Arról, hogy a hitetlen ember élete a sírban végződik, míg a hívő elnyeri az öröklétet.

5. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk a szöveget, jelentősége van annak, hogy rímes prózával állunk szemben. Anonymusnak azt kellene mondania - és nyilván azt is mondja -, hogy Tanuzabának és feleségének az élete temetődött el, nem mint a megkeresztelkedett fiuké. De a rím kedvéért, amelyre a "sepultus"-nak visszhangoznia kell, -us végződésű kifejezést kényszerült keresni, s így lemondott az egyértelmű "vita" szóról. A vitatott sor az eredetiben így hangzik: "... Thonusoba... noluit esse Christianus sed cum uxore vivus ad portam Obad est sepultus..." A "vivus" szó "élőt, életben lévőt, elevent" is jelent. A "sepelio" pedig "temet, sírba tesz, megsemmisít, semmivé tesz". Vagyis: a temetéssel az életnek véget vet.

6. Az egész szövegrész magyarul (Pais Dezső fordításán belül a dőlt betűs sor a magam rögtönzése a fentiek alapján) : "...akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott, így hát az élő a feleségével sírban enyészett el az Abád-révben, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké."

Egyszóval Tanuzaba és felesége, amikor a természet rendje szerint sor került rá, külön-külön meghalt, és mindkettőt a maga idejében az Abád-révbe temették, csakhogy a keresztség elutasítása miatt az ő életük ezzel véget ért.

ELSŐSZÜLÖTT IKREK RÍMELŐ NEVE

Három családi névsort ismerünk az írott forrásokból. Árpád utódainak két nemzedékéét Bíborbanszületett Konsztantinosz, a Téténytől származó gyula család öt nemzedékének névsorát pedig Anonymus őrizte meg. A krónikában még ezt a nyúlfarknyi leszármazási listát találjuk: "Kend fiai Kurszán és Kupján". A három névsor egyike sem családfa, utódlási lajstrom valamennyi, az elsőszülött fiúk (pontosabban: a fiú elsőszülöttek) neveit tartalmazza. Az tetszik ki belőlük, hogy a családi méltóságot és vagyont csak az első szüléskor világra jövő fiúk örökölhették. Az ilyen rendszernek azonban az elsőszülöttként napvilágot látó ikrek társadalmi helyzetét is tisztáznia kellett. Kend leszármazottainál együtt találjuk a Kurszán és Kupján testvéreket, a gyula család listáján Bolyát és Bonyhát. Anonymus és a krónika egyaránt számon tartja Edet és Edömént, s ez a két testvér a hét "kun" vezér névsorában két külön "kun" néprész vezéreként szerepel. Ősbő és Őse, Kalán és Kaján szintén összecsengő neveket viseltek. Mindez azt mutatja, hogy az elsőszülött ikrek egyenrangúak voltak, és ennek hangsúlyozására adtak nekik egymáséra rímelő nevet. Így történhetett az, hogy az Abák két testvértől származtatták nemzetségüket. De persze az utódok már csak az egyiktől vagy csak a másiktól eredtek, s nyilván eszerint is tartották számon őket. Az Abáknál az (elvileg) kétféle származás egyébként nem okozott gondot, mert a jelek szerint Etelközből az ikrek közül csak az egyik jött be Pannóniába, ez pedig Ed (Edu) lehetett, kinek helynévi nyoma maradt "Edve" helység elnevezésében. Így tehát mind Ed leszármazottai voltak. Érdekes azonban, hogy a krónika fordítva tudja, úgy, hogy Edömén jött be, és Ed maradt Szkítiában. De ez az állítás a hun történet egyik zavaros részletében fordul elő, és csak annyi érdemel belőle figyelmet, hogy ez a följegyzés is csak az egyik ikertestvér Magyarországra jöttét tartotta fenn.

NEM MAGA ANONYMUS VÁLASZTOTTA KI A BIBLIAI IDÉZETET

A Bibliában ez áll: (Mózes V. Könyve 32,48) "...Szóla az Úr Mózesnek, mondván... (49.) Nézd meg a Kánaán földét, amelyet én Izrael fiainak adok örökségül." (52.) "...de arra a földre... nem mégy be..." (Józsué könyve 1,1) "Mózesnek... a halála után szóla az Úr Józsuénak...mondván: (1,3) Minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek adtam, amiképpen szóltam Mózesnek."

Az Úr Mózesnek tett ígéretét, hogy Kánaánt Izrael fiainak adja, a "minden helyet, amelyet talpatok érint" szavakkal Józsuénak fejezte ki. Tehát nem Mózes próféta zengte így.

AZ ELLENŐSGESZTA AZT ÁLLÍTOTTA, ÁRPÁD UTÁN TAKSONY LETT A FEJEDELEM

Árpád elsőszülött fia Tarhos volt, neki kellett volna a fejedelemségben követnie az apját, de úgy látszik, még annak életében meghalt. A szokásjog szerint az elsőszülött után a legkisebb fiúnak volt bizonyos tekintetben kivételes helyzete, például ő örökölte apja szálláshelyeit. Ezért Árpád Zoltát akarta megtenni utódának. Mielőtt azonban ezt a két idősebb fiával elfogadtathatta volna, maga is elhunyt. Györffy Györgynek a fejedelmi partvonalak birtoklása változásaival kapcsolatos kutatásai Árpád után Szabolcs fejedelemségét látszanak igazolni, de valószínűbb e kutatási adatokból arra következtetni, hogy Szabolcs vezetése alatt álló régenstanácsról volt szó (tagjai még Tétény és Ond lehettek), ami egybevág Anonymus "országbírói" testületének értelmezhetőségével. Ez a régenstanács, Árpád óhaját is némiképp figyelembe véve, bár Zolta helyett, de Zolta nevében kormányozhatott. Egyrészt az Árpád halála utáni zűrzavaros helyzet miatt, másrészt azért lehetett erre a megoldásra szükség, mert nem lévén precedens a legkisebb fiú egyenes ági öröklésére, Zolta bátyjai nem voltak hajlandók öccsük hatalmát elismerni, s a régenstanács megalakulása ezt a kérdést függőben hagyhatta.

Szabolcs halála után Árpád családja úgy döntött, hogy visszatér a hajdanvolt szeniorátusi utódlási rendhez. Így lett Árpád harmadik fiának, Jutasnak elsőszülötte, Fajsz - egyben ekkor a fiak elsőszülöttei közül a legidősebb herceg -a nép fejedelme, se Bíborbanszületett Konsztantinosz művéből ismert szeniorátusi utódlás szerint Árpád második, Üllő nevű fiának fia, Tas pedig Fajsz fejedelem trónörököse. Zoltát ekkor az Árpád halála után meghódított gazdag Erdély fölötti vezérséggel kárpótolták. Erre az ellenősgeszta utalt, hozzátéve, hogy köznyelven "erdőelvi Zoltá"-nak nevezték emiatt. Az ellenősgeszta szerzője, úgy látszik, azt hitte, hogy igen öreg ember lehetett, aki hiába várakozott a trón betöltésére, azért kellett kárpótolni. S mert a kiátkozott Fajszról már ő sem tudott, arra gondolt, hogy a következő ismert fejedelem Taksony, Árpád fia és közvetlen utóda volt. Ezt az állítást tőle a Zágrábi és Váradi Krónika vette át. Az egyesített krónika viszont -a Képes Krónika tanúsága szerint (ebben a forrásban Zolta neve "Zoltán"-ként szerepel) - átteszi "erdőelvi Zoltán"-t Szent István korába, a király még élő dédapjaként. Teheti, mert az ellenősgeszta nem mondta meg, ki kárpótolta Zoltát, és teszi is azért, mert az első keresztény király különböző okoknál fogva, de elsősorban az ország egysége megteremtésének érdekében, keményen járt el egy sor rokonával szemben {Koppány, Gyula, Ajtony, Tanuzaba), és úgy gondolja, bizonyára jóindulatát is tanúsította valamelyik rokona irányában.

ÁRPÁDNAK ZOLTÁN KÍVÜLI FIAIRÓL SEMMIT SEM TUDTAK

Fajszék Árpád házában áttérve a szeniorátusi rendre, megszegték Álmosnak és Árpádnak az egyenes ági utódlásra vonatkozó útmutatását, amely teljes mértékig megfelelt a magyar főemberek között immár hosszú idő óta követett "új" szokásjognak. A bevett utódlási szokás elleni vétség igen nagy bűn volt, miatta a türkök például egy ízben kiirtották annak elkövetője egész családját. Taksony uralomra kerülésekor Fajszot, az e tekintetben főbűnöst, a Vérszerződésben meghatározott "örök átokkal" sújtották: nevének kimondási tilalmával még az emlékét is eltüntették. Jutasnak, Árpád harmadik fiának ágát, amelyből származott, törölték a dinasztiából. Fajsz trónörökösét, Tast, Árpád második fiának, Üllőnek a fiát nem fosztották meg nevétől, de az ő ágát is kitaszították Árpád házából, s Árpád leszármazottjaként nem említhették többé. Tarhosról, Árpád elsőszülött fiáról talán hallott még az ősgeszta szerzője, de nevét nem írhatta le, mert ivadéka, Koppány Szent István anyjával szemben akarta érvényesíteni a "vérfertőző"-nek ítélt ősi sógorházasságot, s bár ő maga már alighanem keresztény volt, a pogánysághoz ragaszkodók nevében lépett föl, méghozzá fegyverrel. Őt és nemzetségét a keresztény egyház excommunikációja folytán törölték Árpád utódai sorából. Így Zolta maradt Árpádnak egyetlen fia, akit a krónikák emlékezete még elért.

A lényeg azonban az, hogy Taksony azért ítélhette Fajszék rezsimjét illegálisnak, mert Zolta Szabolcs régenstanácsa idején, ha névlegesen is, de fejedelemnek számított, így hát ő, mint Zolta fia, jog szerinti egyenes ági utódként léphetett föl, s állíthatta vissza az utódlás törvényesnek tekintett rendjét.


MÉN-MARÓT

Történészeink Anonymus kitalálásának tartják Mén-Marót személyét és bihari országát. Magam ezt nem osztom.

Vegyük sorra az adatokat és a történeti tényeket. Előre kell bocsátanom, hogy az a helyettesítő név, amellyel a regősök a morvák vezérét megszemélyesítették, a "Marót", a hagyományban hol Szvatoplukot, hol fiát, a honfoglalók ellenfelét, Mojmirt, hol pedig a bihari morva vezért jelentette. Nyilván nem egy és ugyanannál a regősnél. De mind a három történeti személy "a morva" volt az ő szemükben.

Anonymus művének i 1., 19., 20., 51. és 52. fejezetében mondja el a Mén-Marót- történet lényegét. A következőket: Mén-Marót Bihar területén lévő országát nagyapja, Marót vezér (ez Szvatopluk) foglalta el. Őt magát a magyarok nevezték el "Mén-Marót"-nak. Földjét kazárok lakták (ez helyettesítő népnév, s a regősök nyelvén egy Pannóniához közelebb szállásoló nép töredékét, talán ruszokét jelenthette). Árpád ugyanazt az ajándékot küldte neki, mint Salánnak. (Vagyis Mén-Marót országának elfoglalása előtt is honfoglaló szertartást, fehérlő-áldozást végeztek, ami a történet regősének eredetét jelzi.) Mén-Marót a görög császárt nevezte urának, aki a regősök szótárában a bolgár kánt jelentette. Ezek szerint Szvatopluk unokája -a mondai nagyítást figyelembe véve: inkább unokaöccse -a honfoglalást megelőzően a bolgárokhoz csatlakozott. Amikor a magyarok megtámadták - mégpedig (s ez fontos ősgeszta-tudósítás), a melléjük álló székelyek segítségével -, katonáit Bihar várának védelmére hagyta, maga feleségével és lányával az Igyfon- erdő bozótosaiban rejtőzött el. Ott megtudva, hogy Bihar védői megadták magukat az ostromló magyaroknak, követet küldött a hódítók Ősbő és Velek nevű vezéreihez, azzal az ajánlattal, hogy egész országát átadja a magyaroknak, lányát pedig feleségül ajánlja fel Zoltának. Árpád elfogadva az ajánlatot, Mén-Marót lányát táborába hozatta, és ott meg is történt a fiatalok esküvője. Két évre rá Mén-Marót meghalt.

És még egy fontos megjegyzés: Anonymus szerint Árpád Ősbő vezért, aki korábban a Dunántúl elfoglalásában kitüntette magát, nem emiatt, hanem Bihar elfoglalásáért jutalmazza a dunántúli Veszprém várával. Ami már azért is figyelemkeltő, mert egyetlen eset a műben, hogy valakit nem az éppen elbeszélt hadjárat területén fekvő birtokkal vagy várral jutalmaznak.

A történet nyilvánvalóan fordított sorrendben adja elő az eseményeket, mert Árpád aligha a már megvert ellenség lányát fogadta feleségül a fiának, inkább arról lehetett szó, hogy amikor még Bihar aránylag erős ellenfélnek látszott, kötött Mén-Maróttal (és nem is ő, inkább Álmos) szövetséget, amelyet e fejedelmi házassággal pecsételtek meg. A háborúra csak ezután kerülhetett sor. Vagyis Mén-Marót egy idő múlva fellázadt a magyarok ellen. Ennek a lázadásnak a leverése volt a hagyományok szerint a honfoglalás utolsó ütközete, ami után Árpád rövidesen meghalt. (Valójában a pozsonyi bajor támadást visszaverő csata idején halt meg.) E lázadás miatt nem ismerjük Mén-Marót igazi nevét, mert ellenséggé válva, helyettesítő nevét őrizték meg. A "mén" (csődör értelemben) paráznát jelentett. Anonymus szerint azért nevezték így, mert több feleséget tartott. De ez csak az ő késői szómagyarázása. Politikailag érthették paráznának, mert lázadásával megcsalta a magyarokat, akikkel előbb szövetséget kötött. Hogy Anonymus változtatta-e meg a történet eredeti sorrendjét, azért, hogy az 50. fejezetben született Zoltának az 52.-ben házasságáról, az 53.-ban pedig tizenhárom éves koráról beszélhessen, vagy már a regősének tette ezt mágikus okból, mert nem kívánt magyarok elleni lázadásról beszélni, azt nehéz lenne véglegesen eldönteni, de az utóbbi a valószínűbb.

Györffy kimutatta, hogy Veszprém környékén vannak "Ősi" helynevek, és ugyanígy találhatók Bihar vidékén is, s ez - szerintem -a Mén-Marót elbeszélés hitelét erősíti, mert Ősbő szerepeltetésének helytállá voltát így aligha lehet kétségbe vonni. De hogy Anonymus éppen Biharral kapcsolatban adatja neki Veszprémet, nyilvánvalóan célzás, amit majd egy Kézai által felhasznált mondatöredék révén érthetünk meg. Mén-Marót lányának Zoltával való fényes esküvője után szerzőnk igazán nem mondhatja el, hogy Mén-Marótot Ősbő őrizetére bízták, aki Veszprémbe vitte, és két év múltán, ott töltött fogságában érte a halál. A Kézai-féle töredék a Veszprém várában tartózkodó "öreg Marót"-ról szól, aki annak hírére hal meg, hogy a magyarok megölték fiát, aki "még csak nemrég uralkodott". Vagyis a szájhagyományban a Veszprémben fogságban lévő Marótról (Mén-Marót) szóló mondatöredék összekeveredett egy olyan mondával, amely tudatosította, hogy a honfoglalók ellenfele nem az "öreg Marót" (azaz Szvatopluk) volt, hanem a fia (tehát Mojmir). A Mén-Marótról szóló eredeti regősének végén arról is szó lehetett, hogy Veszprémben a fogoly egyre utolsó reményének elvesztésén, a "fiatal Marót", azaz Mojmir vereségén kesergett. Egyébként mintha Anonymus tudna is erről a keverék szájhagyományról, mert váratlanul szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy Mén-Marót két év múlva fiú utód nélkül halt meg. Mintha csak arra célozna, hogy Mén-Marót halálának nem lehetett oka saját fiának veresége, mivel nem is volt fia.

És most behelyezve mindezt a történeti eseményekbe, így képzelhetjük el a történteket

Újabban adatok merültek fel arra nézve, hogy uralmának fénykorában Szvatopluk szerette volna egyesíteni az északi Moráviát a Temesköztől a Szerémségig terjedő, úgynevezett "Nagy-Moráviá"-val (értsd: régi morva föld), a déli szláv - ekkor már részben bolgár-szláv - lakosságú területtel. Aventinus bajor történetíró említi is, hogy Szvatopluk hatalma kiterjedt a Tiszántúlra. Ezt a szerzeményt mintegy hídfőállásnak szánhatta a Temesköz elleni felvonuláshoz. Korábban a Garam folyó volt a morvák országának határa. A Garam és a tiszántúli Bihar között a meghódított új tartomány főhelye Pásztó környékén lehetett, melyet akkor szláv szóval "Pastuch"-nak hívtak, ami "pásztor"-t jelentett, de átvitt értelemben - ugyanúgy, mint egykor a magyar "mén" szó - "parázná"-t is. Az új tartomány élére Szvatopluk egyik unokaöccsét állíthatta. Bihar területére pedig, hogy megerősítsék, rusz zsoldosakat telepíthettek. A bajorok azonban a honfoglalás előtti években háborút indítottak Szvatopluk ellen, s a bolgárok a bajorok szövetségesei lettek. Talán éppen a pastuchi tartományfő részéről fenyegető veszély miatt. Azt erősen szorongatni kezdték, s mivel a pastuchi vezér a bajorokkal viaskodó Szvatopluktól nem remélhetett segítséget, behódolt a bolgároknak. Ekkor lett azok vazallusa. Talán e pálfordulása után nevezték el e terület szlávjai a pastuchi vezért "Pastuch - azaz parázna - "vezér"-nek. Amikor Árpád a katonai segédnépek élén Verecke felől érkezve félelmetes rohamot indított a Duna-Tisza közének északi része ellen, a pastuchi vezér a Tisza bal partjára menekült seregével, és bezárkózott a kis "Biharország"-ba. A bolgároktól így elszakítva, most már önálló fejedelmecske lett. A honfoglalók törzsszövetségi erői a Kárpátok szorosain jutottak Erdélybe, ahol a hagyomány szerint megpihentek. Szükségük is volt erre, mivel az öregekkel, asszonynéppel, gyerekekkel és számottevő jószággal érkező törzseknek rendezniük kellett soraikat. De amúgy is megállásra kényszerültek, mert nyugat felé útjukat állta Biharország. Árpád hadai ekkor még a Duna-Tisza közén és a Temesközben a bolgárokkal vívták csatáikat, Álmos Erdélyből - mielőtt még ott megölték volna - diplomáciával vitte keresztül, hogy továbbhaladhassanak: szövetséget kötött Biharral, ennek lett záloga Zoltánok és a bihari vezér lányának házassága. Mintegy öt évig tarthatott a békesség. 900-ban támadták meg a magyarok Mojmir morva országrészét, s minthogy ez időben a honfoglalókat szorongatni igyekvő besenyők sűrűn betörhettek Erdélyen keresztül, a bihari vezér talán ezek egy csoportjával is szövetkezve, de elsősorban saját morva és rusz serege élén, megkockáztatta a lázadást, hátba támadva a Mojmir elleni háborúban lekötött magyarokat. Azonban rajtavesztett, mert a magyarok legyőzték Mojmirt, s azután ellene fordultak. Ekkor nevezhették el a magyar regősök - követve a szlávok szójátékát - az annyiszor köpönyeget fordító morvát: "Mén-Marót"-nak. Igazi neve talán éppen (magyar kiejtés szerint) "Bihar" volt.

A "KUNOK FÖLDJE"

Anonymus szándékát e talányos mondatban a szóhasználat jelzi. Ha azt írná, hogy Zolta a fiának Kunországból hozott feleséget, ebbe Éduát jelképesen sem lehetne beleérteni. Ha meg helyeselné az Éduával való házasságot, akkor úgy fejezné ki magát, hogy Zolta a hunok közül hozott a fiának feleséget. Ám így fogalmaz: "de terra Cumanorum", vagyis: "a kunok földjéről". Ez pedig e kijelentésben szójáték, mert kétféle értelme van. Jelenti a kunok országát (ez vonatkozik Taksony feleségére), és jelent egy olyan földet, ahol kunok élnek (ez utal Éduára).

Csakhogy az utóbbi mégsem kun föld, hanem magyar. A kétértelmű szóhasználat miatt válik a "jóslat" Izabella javára magyarázhatóvá.

GYALU, A BLAKOK VEZÉRE

Anonymus módszereinek mostani megismerése módot ad a Gyalu elbeszélés pontosabb elemzésére.

Itt használja szerzőnk Erdélyre a "terra Ultrasilvana" kifejezést, amelyet az ő korában már felváltott a "terra Transilvana". Tehát latin nyelvű, régi írott műre támaszkodott; nem vitás, hogy az ősgesztára. Forrása pedig honfoglaló szertartásról szóló regősénekből vette át a mondát. De csak a szertartás kezdetéről számolt be, a helyi szellemeknek szóló áldozat bemutatását elhagyta, amiképp az egyház szigorára tekintettel a Fehérlő-mondákban is csak rejtve érzékeltette azt. Emiatt nem találjuk Anonymusnál sem a szertartás folytatását.

Ez esetben a szertartás nem fehér lóval lehetett kapcsolatos. A mitikus követ nevéből - "Apafarkas-Agmánd apa" - kitűnik, hogy ezúttal farkast áldozhattak. Tétény ugyanis a gyula méltóság elnyerésével a Kürt-Gyarmat törzsnek lett a fejedelme, ahol, úgy látszik, az onogurokra jellemző farkastisztelet volt elterjedve. (Maga a Kürt törzsnév is kapcsolatba hozható a türk kurt - farkas szóval.) E szertartás tehát, ellentétben a fehérlő-mondabeliekkel, nem Árpádnak, hanem személy szerint Téténynek kívánja megnyerni a helyi szellemek jóindulatát, tehát a meghódítandó földet is. Apafarkas-Agmánd a törzs táltosaként ("apafarkasa"-ként) látja el a mitikus követ szerepét. (Az Agmánd nemzetség, amelynek címerállata valóban farkas volt, később éppen Erdélyből ismert.)

Megelőlegezve azt, amiről a főszövegben majd csak később szólhatunk, meg kell jegyeznünk: Tétény és a gyula család erdélyi uralma gesztaírónk szimbolikus eszközökkel kifejezett, rejtett mondanivalói közé tartozik, tehát itt bizonyos tekintetben él a megtörténttől való eltérés jogával, ám miként máskor is, jelzi ezt. Az ősgeszta nyilván önkényes, de sikerült tettként emlékezett meg Tétény erdélyi kalandjáról. Anonymus azonban Tétényi Árpád hű vezérének igyekszik beállítani, mentegetésül itt helyezi el a híres (nem erről a történetről szóló) regősének-idézetét: "Ahogy a regőseink mondják... maguknak ők mind helyet szereztek, és hozzá még jó nevet is nyertek." Ami minden bizonnyal egy Pannónia közös megvételéről szóló énekből származhat, de gesztaírónk úgy használja föl, mintha a többi vezér is azt tette volna, amit Tétény, vagyis hogy saját magának szerez egy országrészt. A megtörténttől való eltérést viszont azzal jelzi, hogy hősére és annak mitikus követére szüntelenül hátsó gondolatra utaló jelzőket használ. "Amilyen fortélyos ember volt Tétény...", "Tétény, ez az igen okos ember...", Apafarkas-Agmánd, "ez a furfangos ember..." (24., 25.). S noha már óvatos módon kimondta az igazságot: "ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni" (tehát nem, mint eddig láttuk: Árpád adományaként), a 26. fejezetben valóban Árpádhoz fordul engedélyért, hogy az erdőntúli földre vonulhasson és azt elfoglalja - amihez a hozzájárulást meg is kapja -, ámde e kérésében egyetlen szó sincs arról, hogy az elfoglalt földet meg is akarja tartani magának. Erdély elfoglalása után szerzőnk mégis egyszerűen kijelenti, mégpedig az ősgeszta alapján: "Tétény pedig onnantól fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet" (27.), amíg ivadékától, a "kisebbik Gyulától" Szent István el nem vette.

Az ősgesztában és az eredeti regősénekben Árpádról aligha eshetett szó. Az engedélykérésre Anonymusnak éppen azért van szüksége, hogy jelzésként érzékeltesse: Tétény nem erre kapott engedélyt, tehát önkényesen járt el. Árpád szerepeltetését azért tekintjük kitaláltnak, mert a honfoglalók nem tették rá kezüket Erdélyre, hiszen az ottani megpihenés óta Árpád szövetségben állt a blak fejedelemmel, így Erdély elfoglalására csak e szövetség megszűnése, vagyis Árpád halála után kerülhetett sor.

A valóságtól való más eltéréssel is találkozunk. Roppant feltűnő - mégpedig Anonymus szándékából az -, ahogyan szerzőnk Apafarkas-Agmánd szájába adva a szavakat, a blakokról beszél. Íme "...annak a földnek a lakosai az egész világon a leghitványabb emberek... fegyverük nincsen más, csak íj és nyíl: a vezérük, Gyalu maga is csak kevéssé állja a próbát, de meg nincsenek körülötte jó vitézek sem, akik helyt mernének állani a magyarok merészségével szemben, végül azért is, mivel a kunok és besenyők sokat bántják őket." (25.) Ami azonban a 26. fejezetben áll a blakokról és Gyaluról, éles ellentétben van ezzel. Gyalu, Tétény jövetelét hallva, összeszedi seregét, "nagy sebesen" eléje nyargalva, a meszesi kapuban akarja megállítani, de Tétény gyorsan áthaladva ott, a két sereg az Almás vizének két oldalán kerül egymással szembe. A csatában Tétény hadi furfangot alkalmaz Gyalu vitézei ellen (27.), és szó sincs többé azok harcra alkalmatlanságáról, sőt "Heves küzdelem kerekedett, azonban Gyalu vezér katonái maradtak alul (miután Tétény vitézei elölről és hátulról egyszerre csaptak le rájuk), s közülük sokan elestek, sokan pedig fogságba jutottak. Mikor vezérük, Gyalu látta ezt, hogy életét megmentse, kevesedmagával futásnak eredt", ám Tétény vitézei "merészen futtatva", a nyomába szegődtek és megölték. Vagyis a blakok korántsem hitvány harcosokként vesztettek csatát. Ez a szándékos ellentmondás annak a jelzése, hogy Tétény hősi hadakozásából egyetlen szó sem igaz. Azt Anonymus csupán Tétény Erdélyhez való állítólagos jogának nyomatékosabbá tétele érdekében, szimbolikus célzattal konstruálja. Valójában a blakok vezérükkel együtt harc nélkül behódoltak (ezért nevezte hitvány katonáknak őket), aminek az ősgeszta világos okát adta (Anonymus is belerejti szövegébe), tudniillik, azért hódoltak meg ellenállás nélkül, mert érdekükben állt, hogy a besenyők folytonos támadásai elől a magyarok védőszárnyai alá húzódjanak.

A blakok ellenállásának imitálása után Anonymus is beszél e nép behódolásáról. De hogy ellenállásról egyáltalán nem volt szó, azt az bizonyítja, hogy a regősének ez esetben nem használt helyettesítő neveket, vagyis sem a blakok, sem Gyalu egy pillanatig sem viselkedett ellenségként. (Igazolásul: a krónika írja, hogy a székelyek Erdélyben a türk rovásírást használó "vlahok", tehát blakok közé telepedtek. Gyalu neve nem megszemélyesített népnév, s nem is annak a helynek a neve, ahol meghalt, mint Laborcé és Zoboré. Györffy pedig Gyalu szálláshelyeit is kimutatta. Erdély átadása után tehát úgy élt tovább, mint a magyar főemberek, amiként Glad is.)

Györffy azonban föltételezi, hogy gesztaírónk Gyalut Gyulavár nevéből konstruálta. Idézzük hát a pontos szöveget: "...miközben [Gyalu] a Szamos folyó mellett fekvő vára felé sietve menekült... a Kapus patak mellett megölték." Ha Anonymus Gyulavár neve alapján költené Gyalu alakját, azt mondaná, hogy a vár tövében vagy az általa megemlített, a vár mellett folyó Szamosnál ölték meg, de ehelyett a Kapus patakot jelöli halála helyéül. Azért, mert így tudja az ősgesztából, oda pedig az eredeti regősénekből került. A honfoglaló mondáknak mindig az a csattanójuk, hogy a Föld-, Víz-, Fűszellemekkel történt mágikus szövetségkötés érvényessé válása beigazolódik, az ellenfelet a föld, a fű megtagadja, s amit az ősgeszta egyedül vesz át, mint már tapasztaltuk: a víz pusztítja el. Az eredeti regősénekben és az ősgesztában tehát Gyalu a Kapus patakba fulladt. Hiszen Tétény honfoglaló szertartása folytán a szellemek tőle a magyarokhoz pártoltak, s Gyalunak a mágikus logika szerint az idegenné, ellenségessé vált környezetben el kellett vesznie. A regősök bizonyára azért választották a Szamos folyó helyett a csekélyebb vizű Kapus patakot, hogy érzékeltessék: az olyan vitézt, aki ellenállás nélkül megadja magát ellenfelének, a szellemek csúful, térdig érő vízben veszejtik el.

Különben Gyalu neve (jal - türk "megéget") szintén érv a blakok türk eredetű nép volta mellett.

Fölmerül még az a kérdés, hogy a régi blakokat Anonymus nem azonosította-e tévesen az ő korában már Erdélyben megjelent vlachokkal, a románok őseivel. Erre maga a gesztaírónk ad frappáns választ, ismét megcsillantva humorát. Elmondtuk már, hogy a Dunántúlon (9.) szerzőnk blachij-nak mondja délszláv elnevezésük nyomán a keleti frankokat. (Nyesztornál ezek "voloch"-ok.) Az erdélyi blakokat a 24., 25. és a 26. fejezetében említi, mindegyikben egyszer. A 24. fejezetben egyes szám alanyesetben blac (us) -t ír, ennek többes számú genitivusa a 26. fejezetben (és a temesközi blakokról szólva is) olvasható blaco (rum). S csak a 25. fejezetben fordul elő az oly sokat emlegetett blasij, amely kétségtelenül a "vlach" szó eredeti többes számának, a "vlasszi"-nak felel meg, és a románok őseinek elnevezése (- vlachok}. Az első és a harmadik említésből tehát az következik, hogy Tétény idején Erdélyben Anonymus szerint is a "blakok" laknak, s csupán a második említéskor céloz a románok őseire, akik az ő korának Erdélyében friss jövevényekként már jelen vannak. Lefordíthatatlan szójátékkal egyedül ott utal rájuk, ahol az erdőntúli föld lakóiról mint "a leghitványabb emberek"-ről beszél. A felsorolásból, hogy miért tekinti hitványaknak őket, az imént egy szövegrészt hosszan kipontoztam, hogy ne vonja el a figyelmet, most pedig pótolom: "...a leghitványabb emberek, mégpedig azért, mert blaszok és szlovének (az eredetiben: "blasij et sclavi"), aztán fegyverük sincsen más...", a többit már idéztem. Tehát csakis ebben az összefüggésben céloz Anonymus a maga korabeli vlachokra, hogy tárgyából egy pillanatra kilépve, rejtett humorral kifejezze irántuk való ellenszenvét. Mégpedig nem valamely komolyan visszataszító tulajdonságuk miatt van velük baja - mint ez szó játékából kifejezésre jut, hanem merőben szubjektív indokból, hiszen "hitványságuk" oka az, hogy "blasij et sclavi", azaz régi magyar nyelven (s számunkra már szokatlan szóhasználattal) : mert "olaszok" és szlávok; mai értelemben "szlávos latinfélék" ! Az ékes latin birtokában lévő gesztaírónk bántónak érzi latinos, de szlávval keveredett nyelvüket. Ez az oka a megvetésnek. (Magyarázatul: a vlach szóból származik "oláh" szavunk, a vlach többes számából, a vlaszi-ból pedig az "olasz". A középkor magyarja azonban olaszon latinféle népet, nyelvet értett. Olaszon kívül franciát, vallónt is mondott "olasz"-nak.)

Kétségtelenül kiderül, hogy Anonymus honfoglalás kori erdélyi blakjai nem vlachok. S szerzőnk az általa csak az ősgesztából ismert (mert az ő idejében már a székelységben feloldódott) blakokat nem téveszti össze az alig néhány évtizede itt élő vlach népcsoporttal. (Lásd még "Tétény erdélyi hódítása")

A BAZILIKA SOKSZOR LETT TŰZ MARTALÉKA

A Képes Krónika 66. szakasza az egyesített krónika alapján - de későbbi javítgatások nyomát is viselve - Szent István "Keán" (Bolgárország fejedelme) elleni hadjáratáról beszélve kusza, erősen manipulált szöveget tartalmaz. A bolgárországi hadjáratot emlegeti, ám kiderül, hogy valójában Erdélyről van szó, és zsákmányolt kincsekről. "Ebből a sokféle kincsből Szent István király felettébb meggazdagodott" - írja, s hogy a király az általa alapított székesfehérvári bazilikát gazdagon ellátta kegyszerekkel. A fejezet címe szerint ("Szent István király harmadik háborúja: Keán vezér ellen") azt gondolhatnánk, Bolgárországban zsákmányoltakkal, de az összefüggések a kisebbik Gyula elfogatásával kapcsolatos erdélyi zsákmányra utalnak. Majd minden összefüggés nélkül ezt olvassuk: "És minthogy ez a Gyula gonoszul szerezte a pénzét, az egyház sok tűzvészt szenvedett." A következő mondatban pedig: "Ebben az egyházban kereszteltette meg [Szent István] akarata ellenére nagybátyját (értsd: a kisebbik Gyulát) családjával együtt."

A Thuróczy Krónika - amely számos, ma már ismeretlen régi krónikaváltozatra támaszkodott - teljesen ellentétesen így fogalmaz: "Mivel azonban [Szent István] Gyulának a vagyonát erőszakkal szerezte meg, azért ez az egyház gyakran szenvedett tűzvésztől." Mi lehet tehát az igazság?

1.Történeti bizonyíték van rá, hogy Szent István a bolgár hadjáraton nem tűrte a templomok kifosztását, kegyszerek zsákmányolását.

2. Bolgárországban ugyanúgy görög rítusú egyházak voltak, mint Erdélyben a kisebbik Gyula kegyurasága idején. Tehát a krónikás a görög rítusú templomokból való kegyszereket erdélyi eredetűek helyett Bolgárországból valóknak igyekszik föltüntetni, mert erdélyi eredetük a kisebbik Gyula keresztény mivoltát árulta volna el.

3. A kisebbik Gyula "gonoszsággal szerzett pénzének" emlegetése, kiforgatva a Thuróczy-krónika ősgesztát idéző állítását, a király helyett Gyulára hárítja a bűnt, amely az egyház tüzeit okozza.

4. Az Úr haragjáról szóló - bizonyára nagyon elterjedt legenda forrása tehát az ősgeszta.

5. Az egyesített krónikából és egy későbbi krónikástól származó magyarázat kétszeresen igyekszik szépíteni Szent István szerepét Isten haragjának tüzekben való megnyilvánulásában. Egyrészt azzal - és ez lehet az egyesített krónikából való -, hogy a szent király a kisebbik Gyulát családjával együtt "akarata ellenére" térítette meg. (Valójában arra kényszeríthette, hogy görög kereszténységét a latin rítusra cserélje fel.) Hiszen ez végeredményben bocsánatos, túlbuzgóságból eredő bűnnek számít. Másrészt - így a későbbi javítgató - (mivel nem lehetett bocsánatos bűn az, ami miatt az Úr mégis kifejezi haragját) az ősgesztaszöveg élének megfordításával: Gyula a vétkes a tüzekért, mert gonoszul szerezte a pénzét.

6. Szent István korában még szó sem volt - nem is lehetett szó - Gyula pogányságáról. Ez az egyházi szóbeszéd később keletkezett. Miatta kellett takargatni, hogy a kegyszerek Gyulától származnak, s az ügyetlen takargatás miatt kellett mentegetni a királyt, aki a tüzekben éppoly ártatlan volt, mint Gyula.


TÉTÉNY ERDÉLYI HÓDÍTÁSA

Említettem, hogy Erdély elfoglalására csak Árpád halála után kerülhetett sor. De ez volt az az időszak is, amikor Tétény hatalmának csúcsán állott, ezért kockáztatta meg az önkényes kalandot.

Számomra Györffy Györgynek a fejedelmi partvonalak birtoklását vizsgáló kutatása derített fényt erre. Kurszán kende halála után Árpád saját eredeti, Duna-jobbparti partvonalát kiegészítette a kendéével. Árpád halála után az ő eredeti partvonalát Szabolcs, azt pedig, amelyiket korábban a kende birtokolt, Tétény vette át. Így Tétény is tagja lehetett annak a Zolta nevében kormányzó régenstanácsnak, amelynek Szabolcs volt a feje. Tétény azonban Erdély megtartásához a régenstanács engedélyét sem kérte, mert a következmények azt mutatják, hogy az nem is tűrte el ezt az illegális tettet. Úgy látszik, Tétényt kiparancsolták Erdélyből, és a területet ideiglenesen a karcba kezére bízták. Györffy a szálláshelyek vizsgálata alapján arra következtet, hogy Bogát karcha életének vége felé Erdély ura lehetett. Ezután - mint már tudjuk - Zolta kapta meg kárpótlásul a gazdag tartományt, tőle meg a fia, Taksony örökölte. A gyula család azonban továbbra is igényt tarthatott Erdélyre, s amikor Taksony Géza fiát összeházasította Gyula lányával, Sarolttal, ezért születhetett meg az a kompromisszum, amelynek alapján a gyula család a pannóniai második fejedelmi tisztéről és a Kürt-Gyarmat törzsfőségéről lemondása ellenében valóban megkapta az Erdély fölötti uralmat. Az e közben történt eseményekről azonban az eredeti regősének még nem, az ősgeszta pedig már nem tudhatott. Így Anonymus joggal hitte, hogy Tétény ivadékai Szent István idejéig egyfolytában birtokolták Erdélyt.

Egyébként a gyula család Tétény kalandja után a Duna-jobbparti fejedelmi partvonalát is elvesztette, ami szintén arra mutat, hogy Tétény erdélyi kalandjáért bűnhődniük kellett.
 
 
0 komment , kategória:  Anonymus titkos közlései 2/2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 295
  • e Hét: 861
  • e Hónap: 17903
  • e Év: 283118
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.