Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Méhely Lajos: A magyar fajkép
  2012-03-11 17:30:57, vasárnap
 
 
Napjainkban megint sok szó esik a magyar fajról.
Társaságokban, nyilvános előadásokon és újságokban is
nagy nekibuzdulással tárgyalják azt a nemzeti szempontból fölötte fontos,
sőt sorsdöntő kérdést: van-e és ha van, akkor milyen a magyar faj?

Mindezek a kérdések fölöslegesek volnának, ha az emberek többet olvasnának, mert én mindezekre már nem is egy, hanem számos dolgozatomban szakszerű és végérvényes feleletet adtam[1], de mivel eddigi fáradozásom meddőnek bizonyult, megkísérlem az újabban felvetődött kérdések most már remélhetőleg végleges tisztázását, ami annyival inkább kívánatos, mert az utóbbi időben nyilvánosságra jutott hozzászólásokat egyenként és összesen a teljes tájékozatlanság jellemzi.

* * *

Valamint a külföldön, úgy hazánkban is sokan vannak, akik azt vallják, hogy ,,magyar fajta nincsen", azonban e negatív álláspont képviselői között lényeges különbség van.

A magyar fajiságot tagadóknak egyik része azok közé tartozik, akikről Baur Ervin, a nagy német öröklésbúvár úgy nyilatkozott, hogy ,,nagyon helytelen, ha történészek és szociálpolitikusok minden biológiai ismeret nélkül szólnak hozzá olyan kérdésekhez, amelyekhez nem értenek".[2]

A másik csoport a szakszerűség tógájában jelenik meg, a dolog természeténél fogva tehát illetékes volna a fajiság kérdéseinek megítélésére, csakhogy itt meg az baj, hogy az általa elfoglalt negatív álláspontot a szakszerűség túlhajtása teszi komolytalanná.

Az illetők ugyanis megfeledkeznek róla, hogy az embertan (anthropologia) művelésének háromféle iránya lehetséges, mert van:

1. tudományos embertan, amelynek egyetlen követelménye, hogy tartalma igaz legyen, --- ámbár e tárgykör igazsága mindig relatív értékű,

2. politikai embertan, melynek az az elve, hogy az általa hirdetett eszmék a népre s az államra nézve hasznosak legyenek,

3. világnézeti embertan, mely nem követeli meg a tartalom szigorú tudományosságát, hanem eszméit a kor szellemi és politikai áramlataiba kapcsolva széleskörű hatásra törekszik.[3]

E két utóbbi irány sokszor egybeesik, azonban mindenképpen fontos, hogy a fajélettani kérdésekkel foglalkozó tisztában legyen a határokkal, amelyek tárgyalásának komolyságát nem veszélyeztetik. Erre pedig különösen azért kell ügyelni, mert az egyes nemzetek embertani anyaga más és más természetű s alább látni fogjuk, hogy a szakértőnek a nemzet érdekében olykor a politikai embertan módszereihez kell folyamodnia, ellenben más esetekben maga a tudományos embertan szolgáltatja a politikai szempontból kívánatos bizonyítékokat.

Ez utóbbi eset forog fenn a magyar fajiság kérdésében, mert nemcsak elfogulatlan kül- és belföldi írók szakszerű nyilatkozatai, hanem a legújabb anthropologiai kutatások eredményei is megcáfolhatatlan bizonyossággal mutatják ki, hogy Magyarország lakosságának nagy többsége fajában is magyar!

A külföldi búvárok közül elsősorban is Luschan Félixre, a berlini egyetem néhai anthropologusára hivatkozom, aki a magyar fajiság kérdésében ekként nyilatkozott: ,,Nem csatlakozhatunk Kolmann-nak ahhoz az állításához, hogy a magyarok közt már nem lehet ázsiai fajelemeket kimutatni, sőt ellenkezőleg megállapíthatjuk, hogy ilyenek az európai típusokkal való évezredes keveredés ellenére is még mindig meglepő gyakorisággal tapasztalhatók, ami az öröklékenység nagy erejére s arra vall, hogy az ősmagyarok, mint nagyon egységes örökítésű tömeg érkeztek mai hazájukba".[4]

Luschan a koponya feltűnő rövidségén kívül főleg arra alapítja fentebbi nézetét, hogy még a mai magyarokon is gyakori a szem mongolredője, az újszülött ágyéktáján mutatkozó mongolfolt s a kettéosztott járomcsont (os zygomaticum bipartitum = os japonicum), mely bélyegek ugyan nem oly gyakoriak, mint Luschan hitte, ez azonban a magyar fajiság megállapítására nézve nem is nagy fontosságú.

Sokkal nyomatékosabb Winkler Henrik boroszlói professzornak az a megállapítása, hogy: ,,A magyaroknak a keleti finnekhez való tartozása ethnologiai és anthropologiai tekintetben még világosabb, mint nyelvészetileg..., de itt csak az ősmagyarokat értem, t. i. azt a népet, mely ezer évvel ezelőtt zárt tömegben telepedett le Magyarországon, valamint ennek közvetlen s csaknem minden keveredés nélkül fennmaradt utódait, az alföldi magyarságnak tiszta, el nem kunosodott törzsökét. Ez az alföldi nép, amennyiben nem vett föl némi csekély kun vért, ma is ugyanaz, mint a bevándorló magyarság volt".[5]

Winkler professzor hosszú éveket töltött Magyarországon s Budapest, Cegléd, Szolnok, Kecskemét, Szeged, Törökszentmiklós, Karcag, Püspökladány, Nyíregyháza, Debrecen, Tokaj s a Hegyalja környékén ezrével vizsgálta a magyarokat, akiket más újabbkori anthropologusokkal (Günther, Kraitschek, Pöch, Hauser, Fischer, Eickstedt, Weinert) együtt --- és pedig mindig e fajta mongoloid jellegének kiemelésével --- a nyugat-európai szakférfiak által keletbaltinak nevezett fajtához számított.

Én ezt a fajtát magyarnyelvű dolgozataimban már régen, de legutóbb egyik németnyelvű értekezésemben is ugor vagyis magyar fajtának neveztem,[6] amit annál több joggal tehettem, mert a külföldi szakférfiak a finn-ugor, illetőleg az ugor néven úgyis a magyarokat értik, lévén az ugrisch egyjelentésű az ungarisch névvel. ,,Der eine Zweig trägt also seinen Namen nach den Finnen, der andere nach den Ungarn (Ugra)", mondja helyesen a finn Sirelius.[7]

A keletbalti fajtát már abból az okból is nevezhetjük ugornak, vagyis magyarnak, mert az összes ugor (finnugor) népek között lélekszám és kulturális színvonal tekintetében is a magyar a legelső.

Winkler az alföldi magyarságnak mintegy kilenctized részét számítja az ugor fajtához, ami a fél- és negyedvérűek betudásával éppenséggel nem sok, ámbár a tisztavérűek száma kétségkívül jóval kevesebb.

E tekintetben még nagyon kevés megbízható adattal rendelkezünk, azonban Jeney,[8] Csörsz[9] és Méhely[10], anthropologiai felvételekkel kapcsolatos vérvizsgálataiból már mégis legalább hozzávetőleges képet alkothatunk magunknak a magyar fajiság állapotáról.
A vizsgálat helye \tNépjelleg \tA megvizsgált egyének száma \tIII.-ik vércsoport %-ban \tVérindex \tÉszlelő
Szeged \tmagyar \t1172 \t27.39 \t1.06 \tJeney
Tépe \tmagyar \t680 \t26.30 \t1.30 \tCsörsz
Noszvaj \tmagyar \t627 \t1818 \t1.96 \tMéhely
Dudar \tmagyar \t473 \t12.60 \t2.90 \tMéhely
Bakonynána \tnémet \t479 \t11.70 \t3.20 \tMéhely

A fentebbi adatokból kitűnik, hogy a Csonka-Magyarország keleti részein élő magyarságnak körülbelül a harmadrésze tisztavérű, vagyis a IlI-ik vércsoportba tartozó magyar, de nyugat felé mindinkább fogy a magyar vér; Szeged vidékén még 27.3%, a biharmegyei Tépén 26.3%, a borsodmegyei Noszvajon már csak 18.18%, a veszprémmegyei Dudaron pedig csak 12.60% magyar vérű lakost találunk.

Ha ez adatokból kikeressük a számtani középarányost, akkor országos átlagban 21%-ot kapunk s ennek alapján mondhatjuk, hogy Magyarország lakosságának több, mint az ötödrésze tisztavérű magyar, azonban, ha ezekhez hozzávesszük az I-ső vércsoportba[11] tartozó, alig egyharmaddal kevesebb félvérű magyarokat, továbbá, ha meggondoljuk, hogy a mai nap már nyugati vérű, vagyis a II. vércsoportba tartozó magyarok heterozygotái (hasadva örökítő egyénei) is foglalnak magukban magyar vért, valamint, hogy hazánk jövevény lakossága is már elég jelentékeny magyar vért vett föl,[12] akkor nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy Magyarország lakosságának túlnyomó többsége magyar vérű s ez alapon magyar fajú is.

Az egyes egyénekben foglalt magyar vér mennyisége tekintetében mindenesetre fokozatok vannak, azonban a magyar faj keretéből a kevertvérűeket sem lehet kirekeszteni, mert hiszen az arany akkor is arany marad, ha több-kevesebb rezet is kevernek hozzá. Ilyen hozzákeveredéstől pedig még a legtisztább fajok sem mentesek, mire nézve nagyon meggyőző példa a mai eszkimó nép, mely 1000-ben Kr. u. jelentékeny normann vért vett fel s ennek hatása a normann bevándorlók kipusztulása után még a mai eszkimókon is észrevehető.[13]

Reánk, magyarokra nézve nagyon megnyugtató, hogy a mi fajképünk teljességgel nem kedvezőtlenebb, sőt hasonlíthatatlanul kedvezőbb, mint pl. a birodalmi németségé.

A német anthropologusok egyértelműen elismerik, hogy ,,német fajta nincs a világon s még a lehetősége sincs meg annak, hogy ilyent létre lehessen hozni", --- mondja H. Günther berlini professzor, ,,mert Németország lakossága sokféle fajtájú, amelyek többé-kevésbé össze vannak egymással keveredve s ebből a keverékből csak állandóan egyirányú és következetes kiválogatással lehetne valamelyik fajtát kitenyészteni",[14] amiben más német anthropologusok is egyetértenek vele.[15]

Azonban a németek ennek ellenére is az északi fajtát, vagyis azt, amelyhez a németségnek a legnagyobb százaléka tartozik, mondják a magukénak s indogermán, vagy újabban árja fajtának nevezik, ámbár jól tudják, hogy ilyen anthropologiai fajta nincs a világon, mert ,,ezek a nevek csak nyelvi és kulturális közösségre vonatkoznak".[16]

Egyébként a németség fajképe ekként van megállapítva:

1. északi fajtájú mintegy 50%, de ebből legfeljebb 6---8% tisztavérű,

2. alpesi fajtájú mintegy 20%,

3. dinári fajtájú mintegy 15%,

4. keletbalti (ugor) fajtájú mintegy 8%,

5. fáliai (dáli) fajtájú mintegy 5%,

6. földközi fajtájú mintegy 2%,

7. szudeti fajtájú mintegy 2%

8. mongol fajú mintegy 2%.

Ezt a kimutatást H. Günther berlini professzor, a német faji öntudat felébresztője állította össze, aki azonban nyomatékosan hangsúlyozza, hogy ez a kép ,,nagyon hozzávetőleges" s tudományos értéke nagyon csekély.[17] Ugyanígy vélekedik H. Weinert kieli professzor is,[18] azonban báró Eickstedt boroszlói professzor már azt állítja, hogy a németségnek 70%-a többé-kevésbé északi fajtájú,[19] Reche lipcsei professzor pedig egyszerűen kijelenti, hogy ,,alapjában véve minden németben a kultúrateremtő északi fajta vére lüktet, mely mindnyájunkat egyesít".[20]

Ez utóbbi álláspont a tiszta tudomány szempontjából föltétlenül helytelen, azonban e nyilatkozatban nem is a szakanthropologus, hanem a német politikus fajszeretete szólal meg, amiről a következő mondatok is tanúskodnak: ,,A mi kultúránk éppen azért felel meg az északi fajta lelkületének, mert mindnyájunknál az északi vér az irányadó", --- továbbá: ,,Nem véletlen tehát, hogy a fajiságra alapított nemzeti szociálista gondolat tökéletesebben egyesítette a nemzetet, mint bármely korábbi világnézet".

Nem kívánom, hogy bekövetkezzék, azonban attól tartok, hogy a mai Németország oly szertelenül túlhajtott ,,északi fajisága" még sok zavarnak és súlyos áldozatoknak lesz okozója, annyival inkább, mert az ,,északi fajta" fogalmi meghatározása is annyira ingatag alapon áll, hogy pl. Saller, a jeles német anthropologus, nem habozott kijelenteni, miként a németek faji megkülönböztetése ,,nem felel meg a valóságnak", mert ,,a felállított kategóriák nem támaszkodnak a vizsgálat anyagából folyó következtetésekre, hanem csak külső benyomásokon alapuló mesterséges konstrukciók".[21]

Ennek igazságát sok más észlelőn (Schlaginhaufen, Poech stb.) kívül Gruhle is megerősíti, aki a megvizsgált heidelbergi németek között egyetlen egyet sem talált, aki az északi fajta ideális típusának megfelelt volna.[22] Ezzel kapcsolatban Saller arra is rámutat, hogy Schleswig-Holstein lakosságának állítólagos északi fajisága épp oly téves, mint ,,az ú. n. északi fajta szellemi felsőbbségéről szóló spekulációk".[23]

Nyilvánvaló tehát, hogy amikor egyes német anthropologusok az egész németséget az ,,északi" fajta részesévé teszik, ebben nem a szigorúan tudományos, hanem a politikai, vagy még inkább a világnézeti anthropologia szempontjai szerint járnak el, ami mint a nemzeti összetartozás és a faji öntudat megerősítését célzó törekvés nem is kifogásolható, mert az ilyen nyilatkozatok nem a szaktudósok, hanem egy magasabb eszme s a hazafias közönség igényeihez igazodnak.

Ennek megfontolásával csak nagy megütközéssel fogadhatjuk, ha egy magyar egyetemi tanár olyan meggondolatlan kijelentéseket tesz, hogy ,,a régi magyar faj nincs többé; a mai magyarság, úgy mint közvetlen elődjei is, fajilag atomizált, meghatározhatatlan egyéniség".[24]

Ilyent, még ha igaz volna is, akkor sem volna szabad szárnyra ereszteni, különösen a mai időben nem, mert az ilyen állítások kimondhatatlan kárt tesznek a magyar lelkekben, amennyiben aláássák a magyarság faji öntudatát, lehangolják és magabizásában megrendítve, cselekvésében is megbénítják a nemzetet.

Az ilyen állításoktól annál inkább óvakodnunk kell, mert minden belső igazság nélkül valók.

Mi magyarok ugyanis abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk a faji együttérzés ápolása kedvéért nem kell a politikai vagy világnézeti embertan szertelenségeihez folyamodnunk, mert a mi fajképünk a maga tiszta adottságában is annyira meggyőző, hogy ha itt-ott ki is kezdte az idő vasfoga, még ma is híven tükrözteti a mi fajtánk őseredeti és igaz vonásait.

Mi a legszigorúbb tudományos követelményeknek megfelelően mondhatjuk, hogy a magyar nép túlnyomó többségében fajilag is magyar, mert ugor fajú, vagyis magyar fajú magyar. Ezen pedig mit sem változtat az a körülmény, hogy a jelenleg Európa és Ázsia északi vidékein szétszóródott ugor népek (finnek, karéliak, vepszek, vótok, észtek, livek, lappok, mordvinok, cseremiszek, votyákok, zürjének és vogulok) is az ugor fajtához tartoznak, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy ők is magyar fajúak.

Magyar fajta tehát kétségkívül van, azonban ennek megállapítása után egy kis bonyodalom támad, mert tudnunk kell, hogy nem minden magyar ember tartozik a magyar fajtához, amennyiben a honfoglaló magyarságnak egy része, még pedig a vezérrétege nem volt magyar, vagyis ugor fajú, hanem turáni török, úgyhogy nekünk a vérbeli magyarság soraiban nem is egy, hanem két fajelemet, vagy fajárnyalatot kell megkülönböztetnünk.

Erre vonatkozó ismereteink egészen újkeletűek, mert a régi írók, sőt még a néprajzzal és az embertannal foglalkozó tudósaink is teljes homályban hagyták ezt a kérdést.

A Budenz-féle iskola ugyan meggyőzően állapította meg a magyar és a többi finnugor nyelv közeli rokonságát, Vámbéry Ármin pedig nagy hévvel védelmezte a magyar-török rokonságot, de faji kapcsolatokra egyik sem gondolt.

Török Aurél, az első hivatásos magyar anthropologus Európa-szerte elismert ,,koponyamérnök" volt, azonban a magyar fajiság kérdéseivel nem foglalkozott s ha foglalkozott volna is, koponya-tani ismereteinek éppen e téren nem sok hasznát vette volna, mert a mongoloid fajták megkülönböztetésére ,,a lágy részek a fontosak, ellenben a csonttani bélyegek, nagyon kevéssé jellemzők."[25]

A magyarság faji jellemzését legelőször Herman Ottó kísérelte meg,[26] aki azonban megfelelő szakismeret hiányában minden jóakarata mellett is teljesen komolytalan munkát végzett, úgyhogy csak a fiatal --- korán elhalt --- Jankó János és a vele karöltve működő Semayr Vilibáld úttörő munkássága[27] indította meg a magyar tudományos anthropologia kiépítését.

Nekik köszönhetjük azt a klasszikus megállapítást, hogy a vérbeli magyarság keretében testi bélyegeikben eltérő ugoros és törökös magyarok különböztethetők meg, akik, mint már előbb --- ámbár minden faji vonatkozás nélkül --- Nagy Géza kifejtette,[28] lelkiség tekintetében is különböznek.

Azóta ez a megállapítás a magyarság anthropologiájának kimozdíthatatlan alaptételévé szilárdult,[29] melynek igazságát régibb s újabb nyelvészeti és történeti kutatások eredményei is hathatósan támogatják.

Mai nap már nem vitás többé, hogy az Árpád vezérsége alatt törzsszövetségbe tömörült honfoglaló magyarok hét törzse közül a lélekszámban legnagyobb Magyar törzs ugor fajú volt, ellenben a többi hat kisebb törzs (Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék) s a nyolcadikul hozzácsatlakozott Kabar törzs az egész vezérséggel együtt a turáni turktatár fajtához tartozott, mely utóbbiak a még ma is élő csuvas nyelvet beszélték s népileg is törökök voltak.[30]

A Kr. u. 996-ban hazát foglalt magyarság tehát két anthropologiai fajtához tartozott, mely azután akként oszlott meg, hogy a turáni török vezérréteg utódaiból alakult ki a magyar birtokos nemesség, ellenben az ugorfajú hadseregből lett idővel a földművelő parasztság és a jobbágyság.

Ez a két egymást szerencsésen kiegészítő fajelem tartotta fenn ezer éven át Magyarországot, mert ,,a törökfajú vezérelem lendülete, szervező ereje, fékezhetetlen szabadságvágya és harckészsége, valamint eszmei célokért hevülő s a nemzeti dicsőségért vakmerően küzdő elszántsága emelte a nemzetet történelmi hivatásának magaslatára, ellenben az ugorfajú elem gondoskodott a polgári munka folytonosságáról s az erkölcsi és anyagi javak megőrzéséről és gyarapításáról".[31]

Ez a két fajta hosszú időn át megőrizte faji tisztaságát s még mai napig sem olvadt össze egymással, azonban a turáni fajelem részint történeti, részint biológiai okokból a pusztulás szélére jutott s a liberálizmus ,,áldásainak" súlya alatt roskadozva utolsó harcát vívja a helyébe telepedett jövevényekkel. De az ugorfajú magyarság ereje még töretlen s éppen azért ebből a rétegből kell kiindulnia a magyar faji megújhodásnak.

Ezek után most már csak az van hátra, hogy az ugor- és a turáni fajú magyarok anthropologiai képét is megrajzoljuk.

Az ugor fajta bélyegei a következők: Termete zömök és alacsony; teste súlyos. A férfi átlagos testmagassága 163 cm., a nőé valamivel alacsonyabb. Koponyája mérsékelten rövid, arca alacsony és széles, álla kevéssé kifejezett. Alsó állkapcsa súlyos, szögletnyújtványainak tájékán szögletesen kiduzzadó, teste és felhágó szára csaknem derékszöget zár be, miért is az arc csaknem négyszögű. Orra rövid, meglehetősen vastag, töve lapos és széles, az orr háta többé-kevésbé homorított (pisze orr) s a vége vaskos. Szeme nem nagy, mert szemrése keskeny; a szeme világos színű, kékesszürke, vagy szürkéskék, sokszor olyan világos, hogy fehérnek látszik. A belső szemzugok távol állnak egymástól. A kissé rézsútos szemrés mongolos kifejezést kölcsönöz a szemnek, de mongolredő soha sincs rajta. Haja keményszálú, világos színű, hamvas- vagy barnásszőke. A férfi szakálla világosabb, mint a haja, bajusza még világosabb, sokszor csaknem szalmaszínű. Bőre szürkésfehér.[32]

Ezt a fajtát a magyar nép nagyon jól ismeri s tudja, hogy az igazi magyarok ehhez tartoznak, melyről a nóta is így szól: ,,Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta".

A turáni fajtát az ugor fajtával szemben valamivel magasabb és kevésbé zömök termet, olajbarna bőr, fekete szem és haj, a férfiakat sűrűnövésű feketeszínű bajusz és szakáll, gyakori sasorr, kissé hátrahúzódott áll, főképpen pedig a rövid, de magas és nyakszirti tájékán többé-kevésbé lecsapott koponya jellemzi. Úgy látszik, hogy a szem mongolredője is kiegészítő jellege e fajtának, mert a kétségkívül török eredetű palócok közt, így pl. a borsodmegyei Noszvajon, gyakrabban találkoztam vele.[33]

Ez a típus némi tekintetben az örményekre emlékeztet, ami legkevésbé sem csodálatos, mert a törökökben, mint miden turáni népben, sok kaukázusi vagyis armenoid vér van, mely okból á turáni fajtájú magyarok a kaukázusi fajtához nagyon közel álló dinári fajtájú rácokhoz is hasonlítanak.[34]

A fentebbi leírásból kitűnik, hogy az ugor és a turáni fajta sok tekintetben különbözik egymástól, de azért mégis vannak megegyező vonásaik, miért is a búvárok mind a két fajtát a sárga, vagyis mongol főfajta egy-egy alcsoportjának tekintik. Így jár el V. Lebzelter is,[35] aki e tekintetben E. Fischer, M. Schmidt és E. Eickstedt nézetét követi, aminek helyességét azonban már Saller kétségbe vonta,[36] legújabban pedig H. Weinert hangsúlyozza,[37] hogy a turáni és az ugor fajta már nem tekinthető igazi mongolnak.

Szerintem ez a két fajta sohasem is volt igazi mongol, mert nélkülözi a legfontosabb mongol bélyegeket, amilyenek: a lapos arcból előugró járomcsontok, a kiduzzadó szem, a rézsútos szemállás s a sárgaszínű, mirigyekben szegény és csaknem szőrtelen bőr. Mindamellett kétségtelen, hogy mind a két fajtának vannak a mongolokra emlékeztető, tehát mongoloid vonásai, amilyenek: az alacsony termet, a hosszú és egyenes törzs, a rövid végtagok, a rövid koponya, a széles arc, a némelykor előforduló mongolredő és mongol folt, a durvaszálú haj és a III. vércsoport gyakorisága.

Azonban ezeket a rokon vonásokat nem kell mongol eredetűeknek, vagy a mongolokkal való keveredésből származottaknak tekintenünk, mert inkább olyképp értelmezhetjük őket, hogy úgy az ugor, mint a turáni fajta a mongol fajtával együtt közös gyökérből származott, tehát egységes irányú örökítő kezdeményeket hozott magával, melyek azonban csak a mongol fajtán teljesedtek ki egészen, ellenben a másik kettőn megakadt a teljes kifejlődés, úgyhogy a mongolságnak csak a közelébe jutott, de mongollá nem válhatott.

Ezek a fejlődéstörténeti megfontolások azonban semmiképp sem befolyásolják azt a tagadhatatlan igazságot, hogy a vérbeli magyarságnak megvan a maga saját anthropologiai fajtája, amelyet nem letagadni, vagy kétségbe vonni, hanem nagyrabecsülni és benső szeretettel ápolni a mi legszentebb kötelességünk.

Ha ennek tudatát beplántáljuk minden magyar ember lelkébe, akkor okvetlenül felvirrad a történelmi Magyarország hajnala, de ha nem teljesítjük faji kötelességeinket, akkor elsöpör bennünket más, fajukra büszke s fajuk erejére támaszkodó népek áradata.

[1] Idevágó dolgozataim közül különösen az alábbiakra utalhatok:

a) A magyar tragédia élettudományi okai. A Cél, 1923. ápr.-dec. sz.

b) Mongolok-e a magyarok? A Nép, 1925, márc. 30. és 31. sz.

c) A magyar fajvédelem irányelvei, A Cél, 1926, május-aug. sz.

d) A magyarság anthropologiája. A Cél, 1929, jan.-febr. sz.

e) A vércsoportok faji jelentősége. A Cél, 1930, jún.-júl. sz.

f) A magyar faj önvédelmi harca. A Cél, 1933, jan.-máj. sz.

[2] Erwin Baur, Der Untergang der Kulturvölker im Lichte der Biologie; Deutschlands Erneuerung, 1922, 257. l.

[3] Egon Frhr. von Eickstedt, Die rassischen Grundlagen des deutschen Volkstums, 1934, 17. l.

[4] Felix v. Luschan, Völker-Rassen-Sprachen, 1922, 165. l.

[5] Heinrich Winkler, Das Finnenthum der Magyaren; Zeitschr. f. Etnol., Berlin, 1901, 171. l.

[6] Méhely Lajos, A magyarság anthropologiája; A Cél, 1929. L. v. Méhely, Blut und Rasse; Eugen Fischer-Festband, Zeitschr. f. Morphol. u. Anthropol. XXXIV, 1934, 251. l.

[7] U. T. Sirelius, Die Herkunft der Finnen, 14.l.

[8] A. v. Jeney, Rassenbiol. Unters. in Ungarn; Deutsche Mediz. Wochenschr. XL. IX. 1923, 546. l.

[9] Csörsz Károly, A debreceni Tisza István-egyetem Tudom, dolgozatai, 1926. 7. l.

[10] Méhely Lajos, A vércsoportok faji jelentősége; A Cél, 1930.

[11] Ez a vércsoport tudvalevőleg ugyanannyi nyugati, mint keleti vért tartalmaz, minek következtében a belőle keletkező leánynemzedék tagjai részben nyugati, részben keleti, a mi esetünkben tehát tiszta magyar vérűek lesznek.

[12] Így pl. a veszprémmegyei Bakonynána német lakossága között 11.7% magyarvérű egyént találtam.

[13] H. Weinert, Die Rassen der Menschheit, 1935. 96. l.

[14] H. Günther, Rassenkunde der deutschen Volkes, 12. kiad., 1932, 239.l.

[15] H. Weinert, Die Rassen der Menschheit, 3. l.

[16] H. Weinert, Id. mű, 3. I.

[17] H. Günther, Rassenkunde, 454. l.

[18] H. Weinert, Id. mű, 134. l.

[19] Egon Frhr. von Eickstedt, Die rassischen Grundlagen des deutschen Volkstums, 1934, 53. l.

[20] O. Reche, Rasse und Kultur; Rassenhyg. f. Jedermann, 1934, 52. l.

[21] K. Saller, Zur Frage dér Rassengliederung Deutschlands; Klinische Wochenschr, 1929, Kül. leny. 5. l.

[22] H. W. Gruhle, Der Körperbau der Normalen; Arch. f. Psychiatrie, 77. K., 1926, 1. füz.

[23] K. Saller, Id. h., 24. l.

[24] Szekfű Gyula, A faji kérdés és a magyarság; Napkelet, 1923, IX, 817. l.

[25] ,,A koponyaindex a faji kapcsolatok megítélésének a lehető legrosszabb eszköze," mert ,,egyforma méretek még korántsem a rokonság jelei, amennyiben a fejlődés külön útján is létrejöhettek" --- mondja Weinert, a kieli egyetem anthropologus professzora, aki pedig mint ,,koponyamérnök" is kiváló (Die Rassen der Menschheit, 1935, 27. és 134. l.).

[26] Herman Ottó, A magyar nép arca és jelleme. A Természettud. Társ. kiadása, 1902.

[27] Semayr Vilibáld, A magyarság anthropologiai typusai; A Magy. Nemz. Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője, 1903.

[28] Nagy Géza, Fajunk jövője; Új Magyar Szemle, 1902.

[29] Méhely Lajos, Mongolok-e a magyarok? A Nép, 1925, márc. 29. és 30. sz. A magyarság anthropologiája; A Cél, 1929, jan.-febr. sz.

[30] Németh Gyula, A honfoglaló magyarság kialakulása, 1930, 274. I.

[31] Méhely Lajos, A magyar faj önvédelmi harca; A Cél, 1933.

[32] Méhely Lajos, A magyar faj önvédelmi harca; A Cél, 1929.

[33] Erről több dolgozatomban fényképfölvételeket is közöltem.

[34] Az egyes búvárok a turáni török-tatár fajtát meglehetősen eltérően írják le, így Bryn szerint a kirgizek és kalmükök szemében nincs mongolredő s orruk pisze (Die Entwicklung der Menschenrassen; Anthropos, 20, 5. és 6. füzet, 1025.) ellenben Hilden éppen az orr laposságát s a mongolredőt emeli ki. (Anthropol. Untersuch. über die Eingeborenen dess russ. Altai, Helsingfors, 1920).

[35] V. Lebzelter, Konstitution und Rasse, 1926.

[36] K. Saller, Konstitution und Rasse beim Menschen; Ergebn. d. Anatomie u. Entwicklungsgesch., 28, 1929., 35. g. l

[37] H. Weinert. Die Rassen der Menscheit, 1935, 89. l.
 
 
0 komment , kategória:  Méhely Lajos: A magyar fajkép  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 515
  • e Hét: 2908
  • e Hónap: 9629
  • e Év: 375119
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.