Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Padányi Viktor: Összeomlás IV. rész
  2012-03-01 16:38:48, csütörtök
 
  VII.

A Vadász-szálloda ragyogó ablaksora úgy világított bele a sötét decemberi éjszakába, mint egy hosszú, gyémántból kézült szikrázó téglasor.

Az ablakok mögül tompa cigányzene szűrődött ki, inkább bőgőrummogás, amely egy-egy, pillanatra felhatványozódott, amint a kávéházi ajtón bement, vagy kijött valaki.

December harmincegyedike volt, Szilveszter estéje... és hát bál volt Salgótarjánban, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg minden Szilveszterkor évszázadok múlva is. Hiába volt az összeomlás, hiába volt a forradalom, a vesztett háború, a szegénység, a közeledő megszálló seregek fenyegető árnyéka, és a vérszomjasra izgatott munkástömegek még fenyegetőbb valósága, Szilveszter volt, és a fiatalság, amely egy és ugyanaz marad mindig, mindenkor és mindenütt, Salgótarjánban is, 1918-ban is követelte a magáét és bált rendezett, mert táncolni akart...



A bálba sietők egyre ritkultak az utcán, amint az idő fokozatosan fordult bele az éjszakába, s helyettük másféle népség imbolygó árnyaival kezdett megtelni a szálló környéke.

Előbb csak szórványosan tünedeztek fel az ablakokon kiömlő fényhasábokban, majd tömegük egyre nagyobb és ezzel párhuzamosan egyre ijesztőbb lett. Csakhamar észrevehetővé vált, hogy egy láthatatlan akarat irányítására, előre megbeszélt terv szerint gyülekeznek és hogy valaki bujtogatja őket.

Amint a tömeg sűrűsödött, egyre fenyegetőbb magatartást vett fel. Az ingerült suttogás egyre hangosabb zúgássá növekedett, majd lázító mondatok kezdtek felhangzani innen-onnan a sötétből.

--- Látjátok, az urak mulatnak! Nekik erre is telik! A munkás, a nincstelen, az dögöljön meg éhen!

Ingerült kifakadások, haragos zúgás követte az ilyen mondatokat.

A tömeg közben folyton nőtt.

Csavargók, sátoros cigányok, gyári és bányamunkások abból a züllött fajtából, akiket a szombati bérfizetés után a kocsmákból szoktak hazatámogatni a síró feleségek, voltak azok az elemek, akikből ez az ellenszenves gyülevész összetevődött. Persze a kocsmatöltelékek voltak legjobban felháborodva, ők tekintették legszemélyesebb sértésnek és ők érezték legkiáltóbb igazságtalanságnak, hogy mások is mulatni merészelnek.

Az a munkás, aki talán a legutóbbi bérfizetési napok valamelyikén a vérig sértett egyéni jog és szabadság ,,mi köze magának hozzá"-jával hördült fel, ha valaki jóakaratúlag megkérdezte, hogy miért veri el a fizetését, mikor a családja éhezik, most irtózatosan fel volt háborodva.

A tömegből egyre vérszomjasabb fenyegetőzések hallatszottak ki, majd egyszerre minden zúgást túlharsogva felsüvöltött egy hang:

--- Verjük szét azokat a dőzsölő heréket!

--- Gyerünk! --- üvöltötte a tömeg és egyszerre megrohanta a bejáratot.



Odabent nagyon nyomott volt a hangulat. Már régen tudta mindenki, hogy mi van odakint. Rémült nők, ideges férfiak izgatott csoportokban tanácskoztak a nélkül, hogy valami megoldást találtak volna. Itt maradni nem volt tanácsos, elmenni mégkevésbé.

A verejtékező rendezők mindent elkövettek, hogy egy kis lelket verjenek az ijedt közönségbe, a szintén rémült cigánnyal egyre húzatták, néhány elszánt pár elkényszeredetten táncolt is, a salgótarjáni fiatalság szilveszteri mulatsága azonban minden volt, csak mulatság nem.

A főrendező, a Rima egyik fiatal tisztviselője, sorra járta az izgatott csoportokat, igyekezett megnyugtatni őket, de minden siker nélkül.

--- Az Isten áldja meg, üzent-e a csendőrségre? --- kérdezték mindenütt.

--- Üzentem, csak tessenek nyugodtak lenni!

--- Á --- jegyezte meg egy szkeptikus úr abból a bizonyos kellemetlen fajtából ---, jönnek is azok! Ilyenkor Szilveszterkor széjjel vannak azok a járásukban mindenfelé. Meg amúgy is kevesen vannak, meg aztán... jobb nem is beszélni róluk.

--- Hát a polgárőrségnek üzenjenek akkor --- rimánkodott egy rémült asszonyka.

Az előbbi szkeptikus úr legyintett.

--- Csak nem gondolja tán komolyan, keziccsókolom, hogy Pollacsek elvtárs zsidai idejönnének!

A szkeptikus úrnak ezúttal igaza volt. A polgárőrség csupa zsidóból állott. Parancsnokuk dr. Pollacsek Ármin elvtárs volt, aki egyetlen feladatának azt tekintette, hogy a zsidókat felfegyverezze. Volt pedig Tarjánban egy csomó frontot járt tartalékos tiszt és egyéb fegyveres szolgálatra alkalmas ember, Pollacsek elvtársnak azonban ezek nem kellettek, mert ,,megbízhatatlanok" voltak, ő tudja, milyen szempontból...

Egyéb fegyveres karhatalom Salgótarjánban nem volt. A báli közönség helyzete tehát valóban nem volt irigylésre méltó.

A következő percek egyikében hirtelen felszakították az ajtót és a kinti szörnyű tömeg ordítozva, fenyegetőzve, törve-zúzva benyomult a nagyterembe...



Így kezdődött Salgótarjánban az újesztendő.



Az újévre virradó éjszakán nem sokan aludtak Salgótarjánban. A község különböző részein ropogtak á puskák, meg a revolverek, egyre-másra robbantak a kézigránátok, csak úgy mulatságból, hadd reszkessen a burzsuj. Nem csoda hát, ha az emberek, nemcsak az asszonyok és gyermekek, hanem a családjukat féltő férfiak is tele voltak ideges félelemmel.

A sötétség felelőtlenségében oly vitéz csőcselék a szürkülettel eltűnt s a reggeli világosságnál lassan a megfélemlített lakosság is kimerészkedett házaiból.

Kétségbeesett családapák kezdték ostromolni a tehetetlen elöljáróságot, a közrend biztosítása azonban lehetetlen feladatnak bizonyult.

Pedig a vastagja még csak ezután következett.

Délután munkásgyűlés volt a községházán, ahol a vérszomjas hangulat olyan méreteket öltött, hogy az nagyon borzalmas jövőt ígért a szerencsétlen községnek. A megvadult csőcselék elhatározta, hogy végez a tarjáni ,,burzsujokkal", akiket --- Kun Bélának a Vadász-szállóban mondott szavaival élve --- nem elég egyszerűen agyonütni, hanem ízekre kell tépni, nehogy feltámadjanak. A módozatok megbeszélésére másnapra új gyűlést határoztak el.



A tanácsteremben viharzó munkásgyűléssel egyidőben egy másik tanácskozás is folyt a községházán, a főjegyzői irodában. A főszolgabíró, a főjegyző és néhány vezető ember, volt frontszolgálatos tisztek tanácskoztak afelől, hogy mitévők legyenek. Bizony, nem nagyon lehetett válogatni. Egyetlen lehetőség volt csupán: átszervezni és kézbevenni az ezidőszerint Pollacsek elvtárs kezén lévő polgárőrséget.

Másnap délelőtt felhívatták a községházára Pollacsek elvtársat, aki azonban kereken kijelentette, hogy a polgárőrséget nem hajlandó a kezéből kiadni.

Most már egyetlen és utolsó ütőkártyának a csendőrség maradt.



A sötétség gyorsan leereszkedett. Alig volt öt óra s máris kezdetét vette a téli éjszaka. Nem csoda, január volt.

A községbe vezető dűlőkön, gyalogösvényeken, a környező dombok oldalain fénylő bányászlámpák ragyogó pontjai imbolyogtak egyre sűrűbb csoportokban. A környékbeli falvak bányászmunkásai özönlöttek Salgótarjánba ,,gyűlésre." A fütykösök, feszítővasak, puskák, revolverek s az üzemben ,,megspórolt" dinamit, bizonyára a gyűlésezéshez szükséges kellékek voltak, mert egyetlen bányászt sem lehetett valamilyen öldöklő szerszám nélkül látni.

A gyűlésből nem is lett semmi, ellenben a rablás és fosztogatás szinte azonnal megkezdődött. Csakhamar puskaropogás és robbantások zaja verte fel a januáresti csendet.

A főjegyzői irodában megint lázas tanácskozás folyt. A főszolgabíró, a főjegyző, dr. Lapsánszky János és Bacsó József volt tisztek tanácskoztak arról, hogy mi legyen a teendő.

Abban mindnyájan megegyeztek, hogy a csendőrlegénységet azonnal fel kell riasztani, segítségükkel Pollacsek Ármin embereitől el kell szedni a fegyvereket, megbízható frontharcosoknak kell azokat átadni s ilymódon ki kell szorítani a fosztogatódat a községből.

Telefonáltak is azonnal a tarjáni csendőrszakasz parancsnokának, Pollák tiszthelyettesnek, aki csakhamar megjelent.

--- Micsoda lövöldözés folyik a községben? --- támadt rá a főszolgabíró, rögtön, hogy belépett az irodába.

--- A bányászok lövöldöznek.

--- S maguk tűrik ezt?

A tiszthelyettes vállat vont.

--- Én nem tehetek ellene semmit.

--- Neem? Tessék a legénységet azonnal felriasztani és a legerélyesebb eszközökkel megakadályozni minden rendbontást. Egy járőrt küldjön rögtön ide a községházára, nekünk lesz szükségünk rá.

A tiszthelyettes meg sem mozdult.

--- Én bizony nem küldök senkit sehova.

A főszolgabíró elképedt.

--- Nem?

--- Nem! Én negyven emberrel ellenállni ezrekkel szemben nem tudok. Miért nem kért a főbíró úr karhatalmat? A bányászok ellen különben se vagyok hajlandó menni.

A főszolgabíró felugrott erre az arcátlanságra.

--- Úgy? Szóval megtagadja az engedelmességet!

A tiszthelyettes lecsatolta a kardját és letette a jegyzői iroda asztalára. Aztán felelt.

--- Meg. Én, uram, nem veretem agyon magam senki szép szeméért!

--- Nohát, majd intézkedni fogok --- mondta a főszolgabíró, de bizony abban a pillanatban maga sem tudta szegény feje, hogy hogyan és mit is fog hát intézkedni.

A tiszthelyettes vállat vont és elment s ezzel a salgótarjáni elöljáróságnak az utolsó ütőkártya is kiesett a kezéből.

Lélektelenül meredtek egymásra mindnyájan. A puskaropogás egyre közeledett, már a csőcselék zajongását is hallani lehetett.

--- Karhatalmat kellene kérni valahonnan --- vélte Bacsó.

A főszolgabíró csak legyintett.

--- Kértem már mindenfelől. Nincs. Nem adnak.

Döbbenetes csend következett erre a vallomásra.



Az a hír, hogy a csendőrség megtagadta az engedelmességet egy-kettőre szétfutott nemcsak a községben, hanem rövidesen megtudták az üzemekben, a tárnákban és a környékbeli községekben is. Erre a hírre még olyanok is megindultak Tarján felé, akiket az óvatosság eddig visszatartott.

A lakosságot páni félelem fogta el. Egyesek összekapkodták a legszükségesebb ingóságaikat és a sötétség leple alatt elmenekültek, mások hevenyében eltorlaszolták a kapukat, az ajtókat, az ablakokat és remegve figyelték a munkásság ,,szociális tevékenységnek" hátborzongató kísérő zenéjét.

A ,,tevékenység" pedig folyt. Egymás után törték fel és fosztották ki az üzleteket, pincéket, kocsmákat. Ahol a feszítővas nem bizonyult elégnek, ott munkába állt a dinamit. Egy háznak, hogy a zongorát egyszerűbben lehessen elvinni, a falát bontották ki.

Bár a fosztogatók sehol sem találtak ellenállásra, a vad lövöldözés állandóan tartott. Belövöldöztek a lakások ablakain, lelövöldözték az utcai lámpákat, lövöldöztek a futók után. Egy Králik János nevű 13 éves gyereket agyon is lőttek. Hogy miért, senki sem tudja. Az, aki agyonlőtte, a legkevésbé. Lelőtte. Lelőtte, mert puskája volt és emberre lőni támadt gusztusa. Talán részeg volt, vagy talán azért csupán, mert futott a szerencsétlen gyerek.

A község különben tele volt fegyverekkel. A hazaözönlő katonák mind magukkal hozták a fegyvereiket, de meg azonfelül is, fegyvereket ,,szerezni" könnyű volt akkoriban.

A fosztogatók általában nem féltek. Különösen ma nem, hogy híre járt, hogy a csendőrség is az ő pártjukon van. Kun Béla úgy látszik alaposan kioktatta a főcsahosokat a rendfenntartó szervezetek gyengeségéről.

Éjfélre már alig volt a községben ép ablak és józan proletár. Végig a főutca során feltört üzletajtók, összerombolt kirakatok jelezték a fosztogatók útját. A csőcselék megszállta a községházát, a nagyállomást, és tört-zúzott mindent, ami a keze ügyébe került. Káromkodás, részeg nótaszó és sikoltozás verte fel az éjszakát, meg puskák folyton megújuló ropogása.

A pokol szakadt Salgótarjánra ezen az éjszakán.



Hajnal felé alábbhagyott a rombolás, de csak azért, hogy a reggel beköszöntével újult erővel folytatódjék. A polgári lakosság csapatostól menekült az állomásra, hogy a legközelebbi vonattal elutazzék a szörnyűségek poklából. Sokukat azonban ott rabolták ki, mert hiszen az állomás is tele volt csőcselékkel.

A falkibontások, törések, zúzások, rombolások újból teljes erővel megindultak. Mindenfelé batyukat cipelő csőcseléket lehetett látni. Üvegcserepek, szétesett hordódongák, baltával szétvert zongoraromok hevertek az utcán. Szörnyű képe volt a rombolásnak.

Valaki most azzal a hírrel kereste meg a főszolgabírót, hogy Hatvanba katonaság érkezett. Állítólag egy vasutas látta is őket kirakodni a hatvani állomáson.

--- Talán azoktól lehetne segítséget kérni?... A községháza a csőcselék kezében volt, mint a középületek általában. Az állomás is. Meg kell hát kísérelni a postát. Hátha ott nincsenek?

A főszolgabíró rohant a postára.

A postahivatal tátongott az ürességtől. A hivatalnokok mind szétszaladtak, az egész épületben egyetlen tisztviselő tartózkodott, a telefonközpont kezelője, egy leány, Balázs Mária. Felöltözve kémlelte az ablakon át az utcát, hogy hogyan tudna szépszerével ő is hazamenni. Félt nekiindulni egyedül.

Mikor megértette miről van szó, rögtön a kapcsolóasztálhoz lépett. Hosszú és idegesítő tárcsázás után végre jelentkezett Hatvan.

A főszolgabíró gyorsan átvette a kagylót.

---- Halló, itt Szecsey főszolgabíró, Salgótarján. Igaz-e, hogy katonaság érkezett Hatvanba?

--- Igaz.

--- Hol lehet megtalálni őket?

--- A Grassalkovich-kastélyban szállásolják el őket úgy tudom, egyelőre azonban még most rakodnak ki az állomáson.

--- Kérem, kapcsolja az állomást!

A készülék zúgott, hörgött, fortyogott, kattogás hallatszott, majd megszólalt egy hang.

--- Halló, itt pályaudvar. Hatvan.

--- Itt Szécsey főszolgabíró, Salgótarján. A most odaérkezett katonaság parancsnokával akarnék a legsürgősebben beszélni.

--- Azt, kérem nem tudom hol lehet most megtalálni. Egy hadnagy azonban éppen itt van a forgalmi irodában közülük. Idehívjam?

--- Hívja ide, kérem!

Néhány pillanat múlva idegen hang csendült fel a hallgatóban.

--- Halló, itt Kacsó Lajos hadnagy. Ki beszél?

--- Itt Szecsey főszolgabíró. Kedves hadnagy úr, ki a parancsnokuk?

--- Mamusich István százados.

--- Nem lehetne vele beszélni?

--- Beszélni? Mikor?

--- Azonnal.

--- Azonnal nem. Épp most ment be a városba, vagy faluba, vagy minek tiszteljem ezt a helyiséget. Milyen ügyben óhajt főszolgabíró úr beszélni vele? Sürgős?

--- Nagyon sürgős. Itt Tarjánban a munkásság fellázadt. Este óta rombolnak, lövöldöznek, fosztogatnak. A csendőrség megtagadta az engedelmességet. Katonai karhatalomra volna szükség, de rögtön.

A hadnagy meghökkenve füttyentette el magát.

--- Hű, a teremtésit ez több kettőnél. Azonnal megkeresem a százados urat és jelentem neki a dolgot. Ha vasúti szerelvényt tudunk szerezni, valószínűleg megyünk. Hova jelentsem vissza az eredményt?

A főszolgabíró pár pillanatig habozott, majd odafordult Balázs Máriához.

--- Mondja, kisasszony, itt merne-e maradni, a telefonnál? A kapcsolatot kellene fenntartani az érkező katonasággal. Nekem azonban innen sürgősen el kell mennem intézkedni.

Balázs Mária a fosztogató csőcselékre gondolt, majd ijedten körülnézett az üres helyiségben. Aztán elszántan ránézett a főszolgabíróra.

--- Mi tagadás, főbíró úr, én nagyon félek itt magamban, de ha kell, itt maradok.

--- Maga derék kislány, Balázs Mária! --- A főszolgabíró most újra a készülékhez fordult. --- Kérem, a salgótarjáni postahivatalt tessék felhívni. De az Istenre kérem az urakat, repüljenek!

--- Mindent megteszünk, amit lehet --- hallatszott a drót túlsó végéről, azzal Hatvan letette a kagylót...

A főszolgabíró most újra Balázs Máriához, fordult.

--- Ha elmentem, zárkózzék be és ne engedjen be senkit. Tartson ki, Mária, akkor is, ha a csőcselék be akarna jönni. Pár órán belül itt lesz a katonaság. Ha Hatvan jelentkezik, vagy kérdez valamit, adjon felvilágosítást. Ha rám lenne szükség... mit is kellene csinálnia, ha rám lenne szükség --- tűnődött --- próbáljon valakivel üzenni. A lakásomon megmondják hol vagyok. Hát csak bátran, kislány! Isten vele!

A főszolgabíró már rohant is a jó hírrel lelket önteni a rémült emberekbe.



A géppuskások egyszerre elfelejtették a költözködés fáradtságát, mikor Mamusich százados közölte velük, hogy egy önkéntes jelentkezőkből álló különítményre van szükség a szorongatott Salgótarján megmentésére.

Percek alatt jelentkezett mintegy ötven főnyi legénység és vagy tíz tiszt. Mamusich százados Tarján, Rajnay-Wechter és Kattauer főhadnagyokat bízta meg a vállalkozás vezetésével. Salgótarján leendő állomásparancsnokául Tarján főhadnagyot jelölte ki.

Félóra múlva már indult is a szerelvény Salgótarjánba...



Amint a szerelvény egymásután hagyta el a közbeeső állomásokat, egyre több és több jelét lehetett megfigyelni annak, ami Salgótarjánban folyhat. Az állomásokon egyre több és több menekülővel találkoztak. Pásztón aztán már teljes borzalmasságában bontakozott ki a szerencsétlenség képe. Hevenyészett csomagok között kétségbeesett emberek, főként asszonyok és gyermekek százai szorongtak. Mikor a katonai szerelvény befutott, a férfiak megrohamozták a kocsikat, sírás, jajveszékelés, ordítás kezdte őket pillanatok alatt ostromolni s a pokoli hangzavarból, az őrjöngő, hadonászó emberek egymást túlkiabáló zajából alig lehetett kivenni, hogy mit akarnak hát, hogy mi is a baj.

Kétségbeesett hangon rimánkodtak a katonáknak, hogy menjenek Tarjánba.

Mikor végre megértették, hogy a különítmény éppen odamegy, a panaszkodásnak egész fergetege indult meg. Nevekkel, sérelmekkel, átkozódásokkal telt meg egyszerre a pályaudvar.

--- Tönkretettek, kifosztottak!

--- Belőttek az ablakomon! Puskáik, kézigránátjaik vannak!

--- Még a zongorát is elvitték!

--- Megvertek, hogy az Isten döglessze meg őket!

--- Remélhetőleg, felakasztják a bitangokat!

Különösen a zsidók átkozódtak, jajgattak rettenetesen. Sok zsidó üzletet kifosztottak a lázadók. (S jellemző azokra az őrült időkre, hogy a zsidók négy hónappal később busás kártérítést kaptak Lengyel népbiztos elvtárs jóvoltából a proletárdiktatúrától. Lengyel elvtárs a salgótarjáni Lőwy családdal volt atyafiságban. Az meg viszont a derék izraelitákra jellemző, hogy sokkal több kárt vallottak be, mint amennyi valójában érte őket, mert, amint jóval később kiderült, ősi ösztönüknek megfelelően áruik nagyrészét elrejtették s a kárfelvételnél ezek az áruk is, mint elrabolt mennyiség szerepeltek...)

Végre nagy nehezen kifuthatott a szerelvény a pásztói állomásról.

A különítmény tagjai komor türelmetlenséggel várták az utazás végét. Mindaz amit Pásztón láttak és hallottak olyan megdöbbentő volt, olyan lázító hatással volt rájuk, hogy az nem sok jót ígért azoknak, akik a puskájuk csöve elé kerülnek.

A tisztek géppuskákat telepítettek a teherkocsik ajtajába mind a két oldalra, amelyek befűzött hevederrel várták azt a pillanatot, amikor működésbe léphetnek.

Végre feltűnt Salgótarján. A katonák betöltöttek s azok a csattanások, amelyeket a bevágott zárdugattyúk idéztek elő, igen-igen sötét jóslatot tartalmaztak.

A tisztek elhatározták, hogy a kisállomáson megállnak, s mielőtt befutnának a nagyállomásra, igyekezni fognak tájékozódni a pillanatnyi helyzet felől...



A városban Szecsey főszolgabíró híradása nyomán egy órán belül mindenki tudta, hogy Hatvanból katonai karhatalom érkezik.

Mintha lidércnyomás alól szabadult volna fel mindenki a jó hír hallatára. Akik az előbb még lázasan csomagoltak, most abbahagyták a készülődést, a fejvesztett menekülési láz egyszerre lelohadt, az emberek inkább az ajtókat, ablakokat torlaszolták el és védekezésre készültek. A fosztogatók kezdték tapasztalni, hogy a fenyegető felszólítások, kapurugdosások, ablakbeverések, amelyekre a reszkető emberek eddig engedelmesen nyitották fel az ajtót és szolgáltatták ki önmagukat és mindenüket egyik óráról a másikra hatástalanokká váltak, mert a burzsuj nem reszkető áldozat többé, hanem konokul és makacsul ellenszegül. Sőt horribile dictu még az is előfordult, hogy az egyik mellékutcában, mikor egy proletár a nyomorult burzsuj óráját követelte, egy hatalmas pofont kapott helyette.

A fordulat okát csakhamar megtudták a fosztogatók is: Szecsey főszolgabíró reggel telefonon segítséget kért és Hatvanból katonaság jön.

A gyávábbak és az óvatosabbak egyszerre kijózanodtak a féktelenség mámorából és igyekeztek elsomfordálni, a csahosok, a részegek és az elszántabbak azonban kiadták a jelszót: védeni fogjuk magunkat! Ide ugyan be nem teszi a lábát egy katona se! Elhatározták, hogy a pályaudvart megerősítik, s míg egy fenyegetőző csoport az állomásra indult, egy másik vérszomjas falka elindult ,,megrendszabályozni" a postát a telefonálás miatt. Egykettőre megtudta mindenki, hogy az, aki a telefonálást lehetővé tette, Balázs Mária postatisztviselő volt. A csahosok szidták azokat, akikre az éjszaka a posta őrizetét bízták, pedig hát nem volt igazuk, mert az általános fosztogatásban, szegényeknek, azoknak is jól esett egy kis zsákmány. Sokkal kifizetőbb volt rabolni, mint a postán kuksolni.

A csőcselék percek alatt körülvette a postát, de mindenfelől zárt ajtókra talált. A posta ellen érzett düh erre egyszerre még nagyobbra nőtt.

--- Agyon kell ütni azt a burzsuj-dögöt! --- süvítette a tömegben valaki és egyszerre csörömpölni kezdtek az ablakok és zuhogni kezdtek az ütések az ajtón.

--- Nyisd ki az ajtót, ha kedves az életed!

--- Nyisd, ki az ajtót, mert ha mi nyitjuk ki, darabokra tépünk!

--- Gyújtsuk rá a házat!

Szörnyű trágárságok, káromkodások, fenyegetések özöne zúdult az épületre.

Balázs Mária reszketve várta mi lesz. Az ajtót még ha akarta volna sem nyithatta volna már ki, mert tudta, hogy ha kinyitja, vége. Az őrjöngő csőcselék végez vele. Még az udvar felé talán menekülhetett volna, vagy elrejtőzhetett volna valahol, de nem tudta magát elszánni semmire. A telefont sem akarta elhagyni. Délelőtt Hatvanból is arra kérték, hogy a telefont ne hagyja ott, hogy az érintkezésnek meg legyen a lehetősége, bár most, hogy a posta körül volt véve, ennek nem volt valami nagy jelentősége.

Odakint közben egyre nagyobb lett a zaj. A csőcselék dinamitért ordítozott, a türelmetlenebbek valami karót kerítettek valahonnan és azzal döngették a főkaput, sőt valaki mintha már a szomszédos szobában mászkált volna s a zárt ajtó kilincsét próbálgatta.

Balázs Mária a halálraítéltek eszelős rémületével nézte a néma készüléket.

--- Istenem, megjönnek-e idejében? Hol lehetnek most? Jaj, mindjárt rám törik az ajtót és végem...

Kínlódva nézte, hipnotizálta a makacsul hallgató készüléket s hogy a postaépület belsejében egyre szaporodott a settenkedő lépések zaja, egyszerre kiverte a veríték a nyakát, meg a homlokát.

--- Istenem, ne hagyj elveszni... Istenem vigyázz reám... --- tördelte reszketve... és ebben a pillanatban berregni kezdett a telefon. Reszketve dugta be a dugót és vacogó fogakkal nyögte ki a jelentkezést.

--- Halló, itt kisállomás, katonai különítmény --- hallatszott a drót túlsó végéről --- mi az újság?

--- Baj van! --- szakadt fel belőle sikoltva. --- Ostromolják a postát! Mindjárt rám törik az ajtót és akkor végem van. Siessenek az Isten szerelmére!

Majd hirtelen eszébe jutott, hogy a nagyállomást megerősítették a fosztogatók és azt a katonák nem tudják.

--- A nagyállomást fegyveresek tartják megszállva, vigyázzanak!

Szegény, derék, kötelességtudó kis Balázs Mária ezzel erejének a végére ért. Koppanva esett le a feje a kapcsolószekrényre és görcsös zokogással elkezdett sírni.

Akkor már az épület főkapuja engedni kezdett.



A nagyállomáson javában folyt a fosztogatás.

Egy menekülni akarókkal roskadásig megtelt szerelvény állt a síneken. Az állomás megvédésére kiérkező csőcselék egyszerre megrohanta és kocsiról-kocsira járva szedték el a siránkozó, rimánkodó emberektől hirtelen összekapkodott ingóságokat. A felbatyuzott rablók egymásután szálltak le a jól végzett munka után a vonatról biztonságba helyezni a zsákmányt.

Az iglóiak szerelvénye a rablás kellős közepén futott be a pályaudvarra.

Mikor a menekülők meglátták az érkező katonákat, a kocka egyszerre megfordult. A rablók most már menekülni akartak, de az elkeseredett utasok, mint a tigrisek rohanták meg őket és egyszerre vad verekedés kezdődött a zsúfolt vonaton.

Mikor az iglóiak szerelvénye megállt és a katonák kezdtek kiugrálni, éppen abban a pillanatban dobtak ki a menekülők vonatából az ablakon egy fosztogatót. Az káromkodva akart belőni a vonatba, de már nem maradt ideje rá.

Tarján �--dön önkéntes szakaszvezető karabélya hamarabb dörrent és a fosztogató átlőtt fejjel bukott a sínek közé.

A fosztogatók most már egymást gázolva rohantak a kijárat felé. Az elől rohanó bátyus csirkefogó Plánk főhadnagy revolvergolyójától találva bukott fel, de a többi sem menekülhetett. Az iglóiak már rajtuk is voltak és egyszerre dolgozni kezdett a puskatus.

A nagyállomást percek alatt megtisztították, s a különítmény benyomult a községbe.

Az iglóiak három csoportban kezdték meg az előnyomulást. Az egyik csoportot Tarján főhadnagy vezette Plank főhadnaggyal és Kacsó hadnaggyal, a másik csoport parancsnoka Rajnay-Wechter volt, a harmadik csoport a szerelvényen maradt és a községen keresztül vezető vasúti sínen nyomult a szerelvénnyel együtt a községbe Kattauer főhadnagy parancsnoksága alatt.

A postát ostromló csőcselék egyszerre géppuskatüzet kapott a hátába és rövid tűzharc után fejvesztve rohant, amerre látott. Az iglóiak ide valóban az utolsó pillanatban érkeztek.

Egy másik csoport a katolikus templomot akarta kifosztani. Mikor felugatott a különítmény géppuskája innen is rohant a csőcselék a szélrózsa minden irányába. Egy perc múlva csak a szétdobált csákányok, feszítővasak, puskák mutatták, hogy mi készült ott.

Az első percek rémülete után azonban a fosztogató csőcselék, látva, hogy csupán 50---60 főből álló katonaságról van szó, szervezkedni kezdett. A városból kimenekült fegyveres rablók a város keleti szegélyén emelkedő hegyoldalakon kezdtek gyülekezni, a városban maradtak pedig a nyugati részen tömörültek és ellentámadásba mentek át.

Rajnay-Wechter a hegyoldal felé, a másik csoport pedig a város nyugati fele irányába géppuskákat telepített és most már komolyan kezdtek lőni. Bele a csőcselékbe.

A hatás nem maradt el.

A csőcselék, amely eddig csak puffogtatást hallott, és amelyet a különítmény inkább ijesztgető, emberkímélő lövöldözése úgy látszik félrevezetett, és amely egyáltalán nem volt tisztában hatvan puska és hat géppuska tűzerejével őrjöngő pánikban menekülni kezdett.

Erre az iglóiak rögtön tüzet szüntettek, hanem amit a géppuska megkezdett, azt folytatni kezdte a puskatus, meg a bot.

A legénység puskatussal, a tisztek botokkal, Kacsó hadnagy például az Erzsébet-téren levő Duda cukrászdából kapott bikacsökkel verte, űzte, hajtotta az itt-ott még mindig ellenállást tanúsító lázadókat ki a községből egész a zagyvai rakodóig.

Délután négy órára helyreállt a rend. A község fontosabb pontjait géppuskások őrizték. Az összefogdosott fosztogatókkal rögtön megkezdték a szétdobált ingóságok összeszedését és Tarján főhadnagy azonnal megindította a nyomozást is az ellopott holmik után.

A rendcsinálás a lázadóknak 18 halottjába és temérdek sebesültjébe került. A sebesültek közül orvosi segélyért persze senki nem jelentkezett, sőt a hullaházba kiszállított halottak közül is az éjszaka folyamán tíz hullát elloptak, valószínűleg a rokonság és valószínűleg azért, hogy személyazonosságukat ne lehessen megállapítani. Ezeknek a hulláknak a sorsa mind a mai napig ismeretlen.

A hullaházban hagyott nyolc halott között volt egy 15 éves gyerek is. Az a bizonyos Králik János nevű kifutófiú.

Szegény.

Ő ,,burzsuj" halott volt.



Ha ezek után azt hinné valaki, hogy a salgótarjáni rendbontók tökéletesen meg voltak félemlítve, nagyon tévedne.

A munkásság fel volt háborodva, hogy kedvenc szórakozásukban meg merték őket zavarni és másnap --- sztrájkba léptek.

Még nekik állt feljebb.



A salgótarjáni bányák naponta 380 vagon szenet termeltek, s Magyarországon amúgy is szénhiány volt. Érthető tehát, hogy a sztrájk híre nem kis ijedtséget váltott ki mind a bánya vezetősége, mind pedig a salgótarjáni polgári hatóságok részéről. A salgótarjáni széntermelés szünetelése súlyos zavarokat idézhetett elő az országban.

Ezzel úgy látszik a munkások is tisztában voltak, mert mikor a főszolgabíró munkafelhívását megkapták, ahelyett, hogy a munkát felvették volna, két képviselőjüket küldték be a községházára ,,tárgyalni."

A tárgyalásra kiküldött két munkásvezér egyáltalán nem látszott ijedtnek, sőt egyenesen pökhendien viselkedtek.

Azzal kezdték, hogy addig le sem ülnek tárgyalni, míg ezek az iglói hóhérok ki nem takarodnak a városból.

A tárgyaláson, amelyet Szecsey főszolgabíró vezetett, jelen volt Tarján Lajos főhadnagy is, akinek erre a modorra egyszerre elkezdett viszketni a tenyere.

A szóvivő, valami Barticska nevű raktárnok, igen magas lóról beszélt.

Nagy hangon tiltakozott mindaz ellen, ami történt, és kijelentette, hogy a munkásság ezt a bánásmódot nem hajlandó eltűrni.

--- Szóval elismeri, hogy mindaz, ami történt a munkásság műve volt? --- szegezte neki hirtelen a kérdést a főszolgabíró.

--- Én nem ismerek el semmit --- jelentette ki Barticska --- de azt, ami itt folyt, nem tűrjük.

A főszolgabíró próbálta meggyőzni.

--- A katonaság jelenlétére szükség van. Maga is tudja nagyon jól, mi folyt itt három napon át.

--- Az engem nem érdekel. És a munkásságot sem érdekli.

--- Úgy? Hát az érdekli-e, hogy mi folyt itt az éjszaka?

--- Az sem érdekel.

--- Nem?

--- Nem. Az viszont érdekel bennünket, hogy tizennyolc munkást lemészároltak és vagy hetvenet félholtra vertek. Ezek! --- mutatott rá Tarjánra.

Tarjánban már eddig is forrt a méreg. Most azonban végkép elhagyta a béketűrés.

--- Ezek? Hogy beszél maga?

--- Úgy, ahogy nekem tetszik. Különben is magához semmi közöm. Mindennek maga, meg a bandája az oka.

Barticska elvtárs arcából üvöltött a gyűlölet.

Hát ez már sok volt egy magyar katonatisztnek.

--- Mi vagyok én? Maga? --- s a következő pillanatban egy irtózatos pofont kent le Barticska elvtársnak.

Barticska felüvöltött.

--- Hozzám ne nyúljon, mert...

Nem tudta befejezni, mert Tarján főhadnagy másodszor is ,,hozzányúlt".

--- Beszélj, pimasz, mi vagyok én?

Barticska üvöltött. Feljelentést, panaszt, mit emlegetett. Egész a nyolcadik pofonig. A nyolcadik pofon és a kilencedik kérdés után végre megtört.

--- Beszélsz-e már, pimasz? Mi vagyok én?

--- F... főhadnagy úr...

--- És a katonáim micsodák? Banda?

--- H... honvédek...

--- És hát te nem tárgyalsz, piszok, tolvaj, csőcselék?! --- Tarján valósággal reszketett a dühtől. --- Én nem tárgyalok! A mai napon kihirdetem a statáriumot! És ha akár itt, akár a telepen mukkanni fog valaki, főbe lövetem! A munkát mindenki felveszi! Megértettek? Itt nincs tárgyalás, disznók! Itt parancs van és engedelmesség. És most mars ki!

Barticska elvtársék elkotródtak.

Amikor bezárult mögöttük az ajtó, megszólalt a főszolgabíró.

--- Attól félek, hogy ez nem vitte előbbre az ügyet.

Tarján még mindig fújt a méregtől.

--- De kérem ez a pimaszkodás már tűrhetetlen volt. Rabolnak, fosztogatnak és még nekik áll feljebb. És micsoda pökhendi hangot mernek használni.

--- Ez ma sajnos, így van. De mégis kesztyűs kézzel kell velük bánni.

--- Kesztyűs kézzel? Ezekkel? Ezek nem tisztességes munkások! Ezek csirkefogók! A kesztyűs kéz vezetett a fosztogatásokig. A kesztyűs kéz forgatja fel az országot!

A főszolgabíró fanyar mosollyal nézte a tüzelő katonát.

--- Jó jó, de mi lesz, ha a sztrájk tovább tart? Már pedig ezek után egészen biztos, hogy tovább tart. Elvégre a sztrájkolókat nem lehet legéppuskázni!

Tarján főhadnagy azonban nem hagyta magát.

--- Majd lesz gondom a sztrájkolókra is!



Másnap az üzemek változatlanul álltak. A munkásság csak azért sem állt munkába.

Tarján főhadnagynak azonban csakugyan volt gondja rájuk. Mikor jelentették neki, hogy a munkásságnak esze ágában sincs munkába lépni, azonnal becsukatta az összes élelmiszerraktárakat, becsukatta a konzumot és őrséget állított eléjük.

Ez egyszeribe nagy nyugtalanságot keltett. A munkás nem szokott tárolni, a munkás máról-holnapra él, különben is akkoriban az élelmiszerellátás már nehézségekkel küzdött.

Délután megint küldöttség jött. Tarján fogadta őket.

--- Mit akarnak?

--- Tárgyalni jöttünk.

--- Nem tárgyalok.

--- Kérem az élelmiszer raktárakat bezárták.

--- Mit akarnak vele?

--- Szeretnők tudni, hogy kinek a rendeletére zárták be?

--- Az enyémre!

--- Kérem az nem lehet. Nagyon sok munkáscsaládnak nincs mit ennie.

--- Az az ő bajuk. Miért nem dolgoznak? A biblia azt mondja, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Elmehetnek!

A küldöttség elment, de este újabb jött.

--- A gyerekek éheznek --- kezdték.

--- Dolgozzon az apjuk, s nem fognak éhezni --- volt a kurta felelet.

A következő nap a munkásság fele munkába állt. Aki dolgozott igazolványt kapott és aki igazolványt mutatott fel, kapott élelmiszert.

Január nyolcadikára, amikor Vén Zoltán egy székely századdal felváltotta az iglóiak különítményét a rend teljesen helyre állt. Akkorra a fellelhető ellopott ingóságok visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz, a kinyomozható fosztogatók pedig ültek.

A letartóztatások nem mentek mindenütt simán. Sokan ellenszegültek. Egy Penyacska nevű hírhedt salgótarjáni család, amelyeknek minden tagja már azelőtt is többször összeütközésbe került a törvénnyel, valósággal eltorlaszolta a házát és puskatűzzel fogadta a katonákat. Az iglóiaknak sortüzet kellett a házra adniok s csak miután az ablakok csörömpölve törtek össze s a lakásban sziszegtek a puskagolyók, adták meg magukat.

Lassan az elmenekültek is kezdtek visszaszállingózni. Bizony a lakások nagy része üres volt, a boltokban nem lehetett semmit sem kapni s a város nagy része úgyszólván romokban hevert.

De legalább rend volt.

VIII.

Az eső rendületlenül esett. Úgy esett, mintha rém is január huszonötödiké lett volna, hanem, mondjuk október.

Hó nem volt sehol. Sehol semmi a tél szépítő és mindent megbékítő puha fehérségéből. Sár volt, hideg, nyúlós latyak. Csúnya, borzongató szürkeség mindenfelé, undorító, elkedvetlenítő reggel és kitartó ellenszenves eső, abból a fajtából, amely megutáltatja az emberrel az életet is. Elég volt körülnézni, hogy máris dideregjen az ember.

A Csesztvei-úti házak elmerülni látszottak a hideg latyakban, amelyben az egész kihalt utca hosszában egyetlen ember cuppogott, egy vasutas, aki kis szolgálati táskáját, meg lámpáját lógatva, még álmosan a nemrég otthagyott ágytól, az állomás felé igyekezett.

Az állomás keresztben zárta be a Csesztvei-utat, amelyről éppen az állomásépület tornácára lehetett látni.

A baktató vasutas elérte a Tompa-utca sarkát, mikor felnézett, majd meghökkenve megállt.

--- Hát ez mi? Nem olyan ez az állomás, mint egyébként.

Továbbindult, de folyton az állomás részleteiben egyre inkább kibontakozó képét vizsgálgatta.

Egyszercsak megrándult. Felfedezte azt, ami ,,más" volt, ami nem illett bele az ezerszer látott megszokott képbe.

--- Oh, hogy az Isten döglessze meg őket! Hát ezek az országrabló gazemberek levették és tótra cserélték ki a táblát.

Csakugyan, a ,,Balassagyarmat" feliratú régi állomásnév táblája helyett az épület ormán tót felirat idétlenkedett.

A vasutas szívén nagyot szorított valami.

Letette a táskáját, meg a lámpáját a földre, mert meg kellett törülnie a homlokát, amelyet egyszerre kivert a verejték. Egy pillanatra ugyan halványan átfutott rajta a tudomás, hogy sáros lesz a holmija, de csak legyintett. Mit számít az most! Balassagyarmat névtáblája helyén tót felirat van.

Zavarodottan bámult.

Hogy is van csak?

Még három hónapja sincs, hogy boldogan ordítozták, hogy nem lesznek többé katonák, nem lesz többé háború, vége a harcnak, béke lesz. Aztán jött Károlyi, meg a köztársaság. Jött a vörös szalag, meg a vörös zászló. A szabadság. Aztán elmentek a katonák a balassagyarmati kaszárnyából. Hogy örültek neki! Aztán tíz napja bejöttek ezek a tetves csehek. Ennek már nem örültek, de gondolták majd vége lesz ennek a divatnak is. Új főnök is jött, egy komisz tót, ez már nem tetszett, dehát... volt már komisz más főnök is. Hanem ez... ez a tábla... ez már más!

Most egyszerre felordított. Ott az utca közepén.

--- Teremtő Isten, hisz ezek a tetves csehek elfoglaltak bennünket!

Maga is megijedt a benne hirtelen felvillant tudomástól.

--- Hiszen a csehek elvették Balassagyarmatot! Gyarmatot! Gyar-ma-tot! Hát mi is van itt? Álmodtak eddig? --- Megint végig kellett törülnie a homlokát. --- Hát hol vannak a magyar katonák? --- üvöltötte benne valami. --- Hát miért nem verik ki ezeket innen?

Hipnotizáltan nézte az új táblát, amely ott vigyorgott előtte letagadhatatlan valóságként száz lépésnyire az állomás ormán.

--- Hát még a csehek is, ez a háborúban kezet feltartó utolsó náció is elfoglalhat már, legyőzhet már bennünket? Hát mi történt itt december óta?

Most megint új tudomás lobbant fel előtte, mint a magnézium robbanása. Persze, Károlyi! A béke! A köztársaság! A vörös világ!

--- Hogyne, hisz itt jártak Pestről. Gyűlések voltak! Nem kell hadsereg! Nem kell király! Nem kell nemzet! Nem kell harc!

Megint a táblát nézte.

--- Azoknak kellett a katona. És most ott a tábla.

Pillanatokig dermedten állt, majd gépiesen lehajolt a motyójáért. S hogy lehajolt, meglátta a zubbonyán a vörös szalagot. Amelyet a részeg novemberi napokban olyan boldogan varrt fel.

Odakapott és letépte. Majd lekapta a Vasutas sapkáját a fejéről és onnan is letépte. Dühösen beletaposta a vörös rongyot a sárba és rohanva megindult az állomásra Rózsa András Máv. kalauz, aki most egyszerre felébredt a novemberi kábulatból, és egy tót nyelvű állomásfeliratból hirtelen rájött arra, hogy ő magyar!...



Az állomáson sötét arcai üldögéltek a málházóban a magyar vasutasok.

Mikor Rózsa András belépett, ránéztek, majd rekedten megszólalt az egyik.

--- Láttad?

Rózsa András bólintott. Persze, hogy látta. Hogyne látta volna.

Szótlanul körülnézett. Voltak benn vagy tízen. Mindnek sötét volt az arca, mint az övé.

--- Tudják már a többiek is? --- bökött a fejével arrafelé, amerre a főépület feküdt.

A bentlevők bólintottak.

--- Tudja már mindenki. A városban is tudják.

--- Hát oszt mi lesz? --- kérdezte Rózsa András szinte türelmetlenül.

A többi is ezt szerette volna tudni.

--- Hát Csehország lesz Gyarmat ezentúl? --- ordított most Rózsa András egy nagyot.

Ha lehet még lejjebb hajtották a vasutasok a fejüket.

Rózsa András a sarokba hajította a motyóját és kiállt a középre.

--- Az a kérdés magyarok vagyunk-e hát? --- nézett körül. --- Feleljetek!

Mindenki ránézett. Csodálkozva.

--- Hát persze, hogy azok vagyunk --- morogták össze-vissza.

Rózsa András most felemelte a kezét és kinyújtott, bütykös mutatóujját rászegezte az üldögélőkre. Ítélet volt ebben a mozdulatban és számonkérés. És valami abszolút és tántoríthatatlan biztonságérzet. Szinte diadal.

--- Hát akkor mit keres az a vörös rongy rajtatok?

Mindenki a többieket vizsgálta egyszerre. A vörös szalagokat. Aztán Rózsa Andrásra néztek. Oda, ahol a vörös szalag volt azelőtt, s ahol most tépett cérnaszálak maradványai voltak csupán.

--- Hát vörös szalag való miránk? Hát mi a mi színünk? --- csattant Rózsa András hangja.

--- Hű, azt a kirelejzomát --- hörrent fel Schuch István mozdonyvezető, akin ebben a pillanatban ugyanolyan ragyogó fényességgel futott végig a felismerés, mint Rózsa Andráson egy negyedórával ezelőtt a Csesztvei-út sarában.

Hirtelen beleakasztotta az ujját a vörös szalagjába és egy rántással letépte a zubbonyáról.

Most egyszerre tépni, szaggatni kezdték a vörös szalagokat a többiek is.

A balassagyarmati magyar vasutasok kijózanodtak.

Így kezdődött a csehek kiverése Balassagyarmaton.



Balassagyarmatra is úgy kerültek a csehek, mint általában a Felvidék többi részébe. Besétáltak.

Pedig a bevonuló csehekkel szemben itt, ezen a vonalon még álltak katonai erők, csakhogy ezeknek a katonai erőknek nem azt szabták feladatul, hogy védekezzenek, hanem azt, hogy tiltakozzanak s ha az nem használ, vonuljanak vissza. Még azokra a csapattestekre is, amelyekben még volt valamelyes fegyelem és harci kedv, roppant rombolóan hatott a folytonos visszavonulás. A katonák védekezni szerettek volna, nem tiltakozni. A jogi természetű tiltakozás álláspontjára helyezkedni olyanokkal szemben, akik nem a jog, hanem a hatalom alapján álltak, amúgy is már valósággal bárgyúság volt, egy meghatóan makacs és szörnyűségesen ostoba magyar hit a jog erejében, amelyről az akkori magyar vezetőréteg közvéleménye azt hitte, hogy az mások előtt is éppúgy szentség, mint Magyarországon, és hogy annak az ereje nagyobb a fegyverek erejénél is.

A balassagyarmati helyőrség is, amikor már minden tiltakozás ellenére Ipolyságon is, Losoncon is bent voltak a csehek, kérdést intézett Rákóczy kormánybiztos-főispánhoz, hogy védhetik-e hát a várost? A kormánybiztos azt felelte, hogy fegyvert nem szabad használni, de különben is Balassagyarmat a demarkációs vonalon innen van, ide a csehek nem jöhetnek.

A 16-osok parancsnoka, Giczy őrnagy, aki az utasítást kérte azt kérdezte erre Rákóczy kormánybiztostól:

--- És mit csináljunk, ha a csehek ,,mégis" bejönnének?

--- Fel kell szólítani őket, hogy tegyék le a fegyvert, --- felelt a kormánybiztos.

--- És, ha nem teszik le? --- forszírozta Giczy.

--- Jegyzőkönyvet kell felvenni.

Giczy őrnagy erre sarkon fordult, ment, felriasztotta a helyőrséget, bemálházott és kivonult az állomásra.

Mikor a gyarmatiak és a kormánybiztos megtudták, hogy a katonaság távozni akar, nagy lett az ijedelem. A kormánybiztos kiszaladt az állomásra.

--- Az Istenért, csak nem mentek el?

Giczy őrnagy kissé keserűen felelt.

--- Miért? Mit csináljunk itt?

--- De hát nem maradhat a város védelem nélkül!

--- Védelem? Hát védekezhetünk? --- kérdezte az egyik tiszt mohón.

--- Nem úgy értettem, hanem hogy... --- de a kormánybiztos nem fejezhette be.

--- Mi jegyzőkönyvezni nem fogunk. Jegyzőkönyvezéssel nem lehet országot védeni --- jelentette ki Giczy és a helyőrség még aznap elhagyta a várost.

Másnap, január 15-én Augustin Lauka főhadnagy vezetésével 45 cseh legionista mit sem törődve a kormánybiztosi tiltakozással és a ,,jegyzőkönyvvel" megszállta Balassagyarmatot, anélkül, hogy egy puska eldördült volna.



Ha nehéz volt a megszállás eddigi tíz napja alatt a szolgálat a vasutasoknak, mostantól fogva még nehezebb lett, mert minden pillanatát megkeserítette az, ami valahogyan eddig nem volt olyan tudatos előttük, hogy az ellenségnek segítenek vele.

Bár a vörös szalagot még sokan hordták, az már nem politikai hitvallásuk, hanem makacsságuk kifejezése volt s bár ők maguk egyelőre nem jöttek rá, magatartásuk, keserűségük, szembehelyezkedésük már rég nem proletár megnyilatkozás volt a felsőbbség ellen, hanem a magyar ember magatartása, keserűsége, szembehelyezkedése az elnyomó ellenséges akarattal szemben.

Január huszonötödikén reggeltől kezdve az állomási szolgálat tele volt zökkenővel. Az állomásfőnök dühöngött. Amúgy is durva és goromba volt a magyar vasutasokhoz, de egyelőre nem tehetett semmit, mert nem volt sem tót, sem cseh utánpótlása, amellyel felválthatta volna őket.

Az állomásfőnök egyébként nem tudott magyarul s ez kitűnő alkalmat adott a magyaroknak arra, hogy rendelkezéseit ne értsék meg, vagy éppen félreértsék.

Szolgálati ténykedéseiket szándékosan elhanyagolták, úgyszólván az egész napot a málházóban töltötték, ahol fojtott hangú tanácskozás folyt egész nap munka helyett. Sőt. Másnap már sokan egyszerűen be sem mentek.

S hogy a január 25-én fellobbant nemzeti érzés és ellenállás el ne lanyhuljon, arról balkezes politikájukkal maguk a csehek gondoskodtak.

Ott volt például Hofbauer Gusztáv Máv. távirdafelvigyázó esete.

Ez a Hofbauer Gusztáv egyáltalán nem volt forrófejű ember. Csendes, könnyen kormányozható, mindennel megalkuvó természet volt. Nála nem ment könnyen semmi belső változás, ő novemberben elkötelezte magát a vörös szalagnak s a mellett kitartott most is. A cseheknek vele lett volna a legkevesebb bajuk.

Huszonötödikén délben azonban Augustin Lauka a cseh városparancsnok kiadta neki a rendeletet, hogy a csehek által meg nem szállott Aszód felé a távíró és telefon vezetékeket vágja el.

Eddig ebben nincs semmi különös, Hofbauer valószínűleg el is vágta volna, ha pan Lauka a parancsot nem úgy adja ki, ahogyan kiadta. Pökhendien, borzasztó fenyegetések kíséretében, szóval cseh módra. Hiszen lehet, sőt valószínű, hogy a fenyegetéseket ő nem értette szó szerint, hogy a pökhendi mód keménység akart lenni, hogy csak fegyelmezni és megfélemlíteni akart, de Hofbauer Gusztáv csendes vére megvadult tőle. A csendes és önérzetes ember arca lángolt, mikor kijött az irodából s míg a távírda helyiségbe ért, elhatározta, hogy a vezetékeket most már azért se vágja el. Illetőleg elvágta, de csak a távirdaasztalban, ahol egy perc alatt bármikor össze lehetett kötni, de nem a vonalon. Aztán ment jelenteni, hogy a parancsot végrehajtotta, s mikor az irodából kijött, ahol most a változatosság kedvéért pan Vyslonzil a városparancsnok helyettese ordítozott rá, mint kész összeesküvő ment a többiek közé a málházóba.

Hofbauer esete nem volt egyedülálló. Az új állomásfőnök pökhendi magatartása két nap leforgása alatt egy táborba verte a magyarokat.

A kesergés és panaszkodás céljából itt-ott összeverődött emberek körében lassan egy elhatározás körvonalai kezdtek kibontakozni, s ez az elhatározás a csehek kiverésének gondolata volt.

Így jött el január 27-ike, az elhatározás végrehajtásának kezdőnapja.



Ezen a napon a balassagyarmati tisztviselők gyűlést tartottak a vármegyeházán, és ezen a gyűlésen ott voltak a vasutasok is. A gyűlés vezérszónoka Pongrácz György vármegyei főjegyző volt, aki a jelenlevők tomboló lelkesedése közben bejelentette, hogy Balassagyarmat tisztviselő társadalma nem ismeri el a cseh foglalás jogosságát, a cseh államnak teendő hivatali esküt megtagadja és Bazovszky Lajos losonci renegát ügyvéd. Nógrád vármegyei cseh zsupánná történt kinevezése és január 31-ére bejelentett székfoglalása ellen tiltakozni fog.

A gyűlésen jelenlevő vasutasok ebből egyszerre megtudták, hogy csehgyűlöletükben nincsenek egyedül. Rögtön, még olt a gyűlésen Rózsa András és Schuch István összeverbuválták a többieket és a gyűlés után tartottak egy külön gyűlést, amelyen a tisztviselőgyűlés általánosságain túl, már a csehek kiverésének részleteit tárgyalták meg. Ők már régen érlelték ezt a dolgot, ők már az elhatározáson túl voltak, nem úgy, minta tisztviselő-társadalom, amelynél az eszme éppen csak, hogy megszületett. Ennek következtében a vasutasok a dolgot mindjárt a fogantyújánál markolták meg és ennek megfelelően elhatározták, hogy mindenekelőtt mind Losonc, mind Ipolyság felé elvágják a telefon- és távíróvonalat még az éjszaka folyamán, és hogy másnap reggeltől a vasutasság sztrájkba lép. Elhatározták azt is, hogy a cseheket január 31-én Bazovszkynak, az újdonsült zsupánnak bevonulása napján kiverik és evégből már másnap felveszik az érintkezést a környékbeli katonai erőkkel. Minderről azonnal értesítették Pongrácz Györgyöt, akit a gyűlés óta hallgatólagosan vezérnek ismert el minden balassagyarmati magyar.

Ezzel a csehek kiverésének terve a kivitel stádiumába jutott.

Mindjárt másnap történt azonban egy újabb brutalitás, amely a vasutasok tervét megváltoztatta.

Losoncra kellett volna vonatot vezetni és persze nem volt vasutas. Lauka főhadnagy úr erre szuronyokkal kényszerített két vasutast, hogy Losoncra vonatot vigyenek.

Mikor ezt a vasutasok megtudták, rögtön reggel újra összegyűltek és elhatározták, hogy nem várnak harmincegyedikéig, hanem kiverik a cseheket már másnap. Evégből elhatározták, hogy a katonasággal is hamarabb érintkezésbe lépnek.

Telefonálni nem lehetett, elhatározták hát, hogy küldöttségileg keresik fel a magyar katonai parancsnokságot, amely Magyarnándorban székelt.

Erről az újabb elhatározásukról rögtön értesítették Pongrácz Györgyöt.

A küldönc lógó orral jött vissza.

--- Azt üzeni a főjegyző úr, hogy ne csináljanak semmit harmincegyedikéig. A főispán úr nem egyezik bele.

De a vasutasok már nem visszakoztak.

--- A fene se törődik a főispánnal!

--- Ő csak jegyzőkönyvezzék!

--- Megyünk!

A kilenc vasutas, aki vállalkozott a küldöttségben való részvételre, egyenkint szökdösött ki a városból az aszód-losonci vasútelágazódáshoz, ahonnan hajtányon indultak Magyarnándor felé.



Amikor Vizy Zsigmond százados jelentette a honvédelmi minisztériumban, hogy a balassagyarmati helyőrség elhagyta a várost és oda a csehek bevonultak, végre ott is rádöbbentek, hogy jegyzőkönyvezéssel nem lehet országot védeni. Balassagyarmat elestével Budapest felé szabad lett az út és ez már több volt kettőnél. Most már elkerülhetetlennek látszott, hogy Balassagyarmat és Aszód között katonai erőkkel zárják le az utat, ezért egyrészt elrendelték, hogy Vizy haladéktalanul toborozzon egy főleg tisztekből álló megbízható csapatot, vonuljon be vele Magyarnándorba és onnan figyelje a cseheket addig is, míg erősítést nem kap, másrészt pedig intézkedtek, hogy a fővárosba vezető út védelmére komolyabb erő is álljon rendelkezésre. Vizy, mintegy 45 főnyi különítménnyel 20-án érkezett Magyarnándorba, ahova öt nappal később futott be az erősítés, egy század kecskeméti Mollináry-baka és nyolc jász-kun huszár. Bajatz Rudolf százados parancsnoksága alatt.

Vizy és Bajatz a két különítményparancsnok mindjárt az első közös vacsora után megbízatásukon túlmenően elhatározták, hogy kiverik a cseheket Balassagyarmatról. Az elhatározást mind a tisztikar, mind a legénység ürömmel üdvözölte.

A vállalkozáshoz szükség volt először is arra, hogy az eszmének megnyerjék magukat a balassagyarmatiakat, akik nélkül a vállalkozást nem lehetett volna végrehajtani. Evégből egy megbízható magyarnándori parasztemberrel levelet küldtek Pongrácz Györgynek.

Ez a levél azonban nem a Pongrácz, hanem a jegyzőkönyves főispán, Rákóczy kezébe került, aki erre szörnyen megijedt és rögtön üzent Vizyéknek, hogy a világért semmit addig ne csináljanak, míg másnap délután, mikor ő Magyarnándoron keresztül Pestre utazik, vele nem beszéltek.



Így állt tehát a helyzet, mikor másnap, 28-án délelőtt a gyarmati vasutasok küldöttsége megérkezett Magyarnándorba, megkérni a magyarnándori katonaságot arra amit az, amúgy is meg akart csinálni.



Mikor Vizy századosék a gyarmati vasutasok jelentéseiből kihámozták a balassagyarmatiak hajlandóságát, megtudták, hogy mi történt tegnap délután a vármegyeházán tartott gyűlésen, továbbá megtudták a vasutasság tervét és azt, hogy a balassagyarmati cseh helyőrség összeköttetését a vasutasok az éjszaka folyamán mind Ipolyság, mind Losonc felé elvágták, döntöttek. Elhatározták, hogy a kormánybiztos-főispán által kért találkozón megjelennek ugyan, de a kormánybiztos közlései semmit se fognak tervüket illetően változtatni.

Ennek megfelelően azonnal meg is kezdték az előnyomulást Balassagyarmat irányába és őrségeiket a Magyarnándor és Balassagyarmat fele távolságán levő Szügy magasságáig tolták előre, sőt maguk is Szügybe mentek, hogy a kormánybiztossal már ott találkozzanak.

A kormánybiztos kocsin megérkezett Szügybe, mert a magyar vonatok csak addig jártak, hiszen Balassagyarmat, Losonc, Ipolyság már cseh kézben voltak. Itt találkoztak vele Vizyék. A kormánybiztossal együtt ültek be a vonatba és visszakísérték Magyarnándorig.

A kormánybiztos azt mondta nekik, hogy mielőtt a környék, különösen az országút és a vasút Ipolyság és Losonc felé nincs megszállva, semmiféle vállalkozásra ne is gondoljanak, mert Ipolyságon is, Losoncon is jelentékeny cseh erők vannak s még ha sikerülne is Balassagyarmatról rövid időre kiverni a cseheket, az ipolysági és a losonci cseh erők két oldalról támadva, rövidesen visszavennék a várost. A Salgótarjánban állomásozó 40. hadosztály közreműködése, amely Losoncot vágná el és a Balassagyarmat---Ipolyság vonal közelében fekvő Pálmay-különítmény bekapcsolása nélkül, amely Ipolyság felé fedezne egy ilyen akciót, semmit sem lehet csinálni.

--- Én felmegyek a honvédelmi minisztériumba --- fejezte be a kormánybiztos ---, kieszközlöm a miniszter hozzájárulását ehhez a dologhoz és ha majd onnan parancs megy Pálmayéknak is, meg a 40. hadosztálynak is az együttműködésre, ti pedig erősítést kaptok, akkor megcsinálhatjátok. Addig azonban én nem járulok hozzá.

A vonat ekkorra be is ért Magyarnándorba és a két tiszt anélkül, hogy egy hangot is válaszolt volna a kormánybiztos szavaira, leszállt.

A váróteremben összegyűjtötték a várakozó gyarmati vasutasokat megsértették velük, hogy mindent a legnagyobb titokban fognak tartani, s miután azok ezt megígérték, közölték velük, hogy éjfél után kettőkor megindulnak Balassagyarmat visszafoglalására.



Amint teltek az órák a magyarnándori vasutasküldöttség elindulása után, úgy nőtt az idegesség és az izgalom, az otthon maradt vasutasság körében, sőt ez az izgalom átterjedt Balassagyarmat egész lakosságára. Mindenki érezte, hogy valami lóg a levegőben. Érezték ezt a csehek is, mert aznap Lauka főhadnagy és a tisztjei egy egész arzenált aggattak magukra, mikor délben megjelentek a Sümegh-étteremben.

Az amúgy is egyre növekvő izgalmat csak fokozta, mikor a városiak azt látták, hogy fegyveres cseh katonák feltűzött szuronyok között kísérik ki az állomásra Skribák mozdonyvezetőt, meg egy csomó vasutast.

A vasutassztrájk következtében ugyanis a csehek nem tudtak vonatot indítani. A cseh állomásfőnök toporzékolt és karhatalommal kényszerítette szolgálattételre azokat a vasutasokat, akiket össze tudtak szedni. Ez azért volt sürgős, mert egy szerelvényt akartak indítani Losonc irányába a csehek, akiket egyre jobban idegesített az, hogy se Ipolysággal; se Losonccal nem tudtak érintkezést kapni, mert a vasutasok példájára a postások meg a posta vonalait vagdalták el.

Bár már előzőleg a csehek szuronyok között vitték ki Szigethy Lajos posta-műszaki altisztet, és úgy kényszerítették, hegy a megrongált vonalat hozza rendbe, az összeköttetés megteremtése mégsem sikerült nekik, mert most meg már a telefonkezelő kapcsolt minden hívásra üres vonalat, arra gondolván, hogy Szigethy kénytelen volt a vonalat rendbe hozni. Elég az hozzá, hogy a csehek minden segélykérő kísérlete meddő maradt s így vasúton igyekeztek összeköttetést teremteni, ami erélyes fellépésük következtében úgy látszott sikerülni is fog.

Skribák fogcsikorgatva indította el a szerelvényt, a háta mögött álló szuronyos cseh katona lehetetlenné tett minden ellenállást.

Mikor azonban a szerelvény a második vágányról a harmadikra ment át. Roncsán Mihály váltókezelő, akinek a háta mögé elfelejtettek szuronyos csehet állítani, a mozgó vonat alatt hirtelen átállította a váltót.

Nagy recsegés, csikorgás támadt egyszerre és a szerelvény kisiklott.

Összefutott mindenki, nagy kavarodás, ordítozás kezdődött. Lauka toporzékolt dühében, két vasutast rögtön elfogatott, de azok a zűrzavarban és a lassan leszálló szürkületben egy őrizetlen pillanatban megszöktek.

A csehek egyre idegesebbek lettek. A telefonálás minden erőlködés ellenére sem akart sikerülni sem Ipolyságra, sem Losoncra.

Közben beesteledett

A csehek mindenütt kettőzött őrszemeket állítottak fel, a pályaudvarra géppuskát telepítettek, és visszavonultak a laktanyába.

Onnan még újra és újra kísérleteztek a telefonnal, de a kezelő, Komenda Gizella jóvoltából minden eredmény nélkül.

Közben visszaérkezett a magyarnándori küldöttség a nagy újsággal és rögtön utána megkezdődött a fegyverkezés...

Így szállt le Balassagyarmatra január huszonnyolcadikának estéje...
 
 
0 komment , kategória:  Padányi Viktor: Összeomlás IV.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 486
  • e Hét: 486
  • e Hónap: 18890
  • e Év: 338922
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.