Belépés
lilagondolatok.blog.xfree.hu
Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s... Papp Györgyné
1944.11.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
Vesztergom Andrea : Vannak, akik még emlékeznek rá...
  2019-01-08 11:45:18, kedd
 
 





Vannak, akik még emlékeznek rá...
A nyári estéken, alkonyattájt, csak úgy tűnik, hogy elnyugszik az élet faluhelyen.
Éppen ellenkezőleg: akkor indul csak el igazán. Amikor a vénasszonyok kiülnek a kapu melletti kispadokra, dolguk végeztével, karba tett kezekkel, ám éles fülekkel, ide-oda figyelő szemekkel.
Az állatokat már az ólakba zárták, a disznókat megetették, s egy utolsó pillantást vetnek arra messze, amerre a téesz felé vezet az út... Ilyenkor felidéződnek a régmúlt hajnalok, amikor még fiatalok voltak, s pirkadatkor csapatostól indultak a téeszbe, munkába, amely ellátta az egész falut élelemmel, az állatokat takarmánnyal, az embereket munkával.
Ők még emlékeznek a régmúlt időkre. Mert a falvak olyanok, hogy ott semmi nem felejtődik el, nem múlik nyomtalanul, a történések átöröklődnek, apáról fiúra, megannyi anekdotaként. S hogy aztán ezeknek mekkora része igaz, azt csak a nagyon öregek tudják, akik csak legyintenek, titokzatos, elfojtott mosollyal, amikor hallanak róla.
De a gyerekek újra és újra hallani akarják ezeket a mesévé alakított, kerekített történeteket.
- Meséld el, nagyanyó! Meséld el... Meséld a Csurit!
Nagyanyó sóhajtott, tekintete elfelhősödött. A Csurit... Pont a Csurit... Miért éppen azt? Hát nem elég a magunk baja, mért kell mindig a másokéval foglalkozni...
De a gyerekek odakucorodtak Nagyanyó mellé, és várakozón néztek rá.
Mindannyian ismerték a falu legszélén lakó, fekete ruhás, morcos öregembert. Maguk között úgy hívták: "a Csuris Bence".
Csuris Bence soha nem köszönt senkinek, nem nézett az emberek szemébe, s a gyerekek féltek tőle. Ha meglátták, riadtan ugrottak az udvarba, bár ez ritkán történt, hiszen Csuris Bence nemigen járt be a faluba, csak akkor, ha elkerülhetetlen volt, ha néha-néha sürgönye érkezett, hiszen rokona se volt.
A történet, amely őróla szólt, a gyerekek számára a lehető legrémesebb mese volt. Pedig ő soha nem mesélte el senkinek, mi történt valójában...
Nagyanyó persze tudta, hiszen ő mindenkiről mindent tudott. Csuris Bence esetét is a beavatottak részletes ismeretével mesélte unokáinak.
Sóhajtva kezdett bele hát.
Egyszer, régen, amikor ti még apátok kósza gondolatában se léteztetek, Bence akkor született. Soványka, keszeg kisfiú volt, fekete hajjal, hatalmas, szép szemekkel. Nem ugrált állandóan, nem játszott katonásdit, nem úsztatott tutajt a patakban, mint más falubeli gyerekek, hanem olvasott helyette. Az anyja azt mondta, szinte ette a könyveket. Szégyellte, hogy ilyen gyereke van, mert vajon mi lesz belőle, nem tud szántani, nem művel földet, azt se tudja, hogyan kell megfogni a kapát... De az apja ráhagyta: - Meglásd, ebből a gyerekből orvos lesz, vagy tanító! Sose bánd, asszony, ez a fiú biza okos! - jelentette ki büszkén, még a mellét is kidüllesztette hozzá.
Az asszony pedig bánta, s titokban alig várta, hogy megszülessen már a másik, aki majd' szétvetette a pocakját, annyira feszítette. Minden órán várós, így mondták errefelé, mert bármelyik percben megszülethet a gyerek. Minden bizodalma ebben a várva várt gyerekben élt tovább. Mert úgyis fiú lesz, látja ő, hiszen hegyes, púpos a hasa, a bába is megmondta, fiút vár. Majd ebből lesz életrevaló, nem olyan kis nyüzige, semmirekellő, mint a Bence...
Meg is született, hamarosan.
Tényleg fiú lett. Az asszony büszkén ölelte izzadt testéhez az újszülöttet...
Amikor Bence először meglátta az öccsét, csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
- Valahogy... olyan érdekes feje van...
Az apja is, furcsállva nézegette a kisfiút, de nem szólt. A bába ijedten kapta a szája elé a kezét, de igyekezett megnyugtatni a mamát:
- Talán nincs olyan nagy baj... kicsit nagy a feje, na. Mással is megesett már. Több ész fér majd bele. Meglássa, akár a Bence gyereknél is okosabb lesz! - nevetéssel próbálta tréfára venni a dolgot, de az anyát nem nyugtatta meg.
Most már ő is látta. Az arca olyan kicsi, magához a fejéhez képest, és ijesztően állnak a szemei is... Olyan, mint egy kopasz csurimadár! - súgta Bence az apjának.
Így ragadt a kisfiún a Csuri név.
Ahogy nőtt, úgy lehettek biztosak benne, hogy Csuri soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Beszélni nem tudott, csak nyögött, erős, mély hangon, és lógatta azt a nagy fejét, himbálta magát előre-hátra, semmiben nem lehetett a hasznát venni.
Az anya nagyon el volt keseredve, nem is mert több gyereket szülni. Sokat sírt amiatt, hogy neki nem adatott meg az, ami más falubeli asszonyoknak olyan természetes: a jóravaló, egészséges, dolgos fiúgyermek.
Bence pedig utálta az öccsét, mert állandóan rajta csimpaszkodott. Befeküdt a szobájának a padlójára, ott hengergőzött, bőgetett, mint egy borjú, és nem hagyta olvasni. Ráadásul állandóan rátestálták. Neki kellett levegőre vinni, hogy az egész falu őt nevesse:
- Hová viszed a borjadat, Bence? Hová viszed Csurit, legelni?
S ő lehajtott fejjel, könnyezve ment tovább, rettenetesen szégyellte magát, hogy kiteszik őt a világ csúfjára.
Legszívesebben megütötte volna Csurit, vagy belerúg egyet, s hagyja ott elfeküdni valamelyik árokparton... De nem tehette, mert tudta, hogy nagyon nagy bajt csinálna, és megbüntetnék érte.
Mert az anyja, hiába volt Csuri félkegyelmű, mégis szerette. Dédelgette, kisbabámnak szólította ezt a rémséget, az ölében ringatta, és énekelt neki. Máskor pedig sírva átkozta az eget, hogy miért mérte rá a sors ezt a csapást...
Csuri két dolgot szeretett igazán a szűk kis életében: a bátyját és az evést. Rajongva hörgött, amikor Bencét meglátta, rövid karjait nyújtogatta, s amikor hozzáért, az se zavarta, hogy Bence undorodva fejti le magáról Csuri karjait. Amikor pedig megterítettek neki a kisasztalon, mert a családi nagy asztalnál nem ehetett, mohón vetette rá magát a zsíros ételekre, két kézzel, evőeszköz nélkül falt, tömte magába az ennivalót.
Az orvos többször figyelmeztette a szülőket:
- Ne etessék ennyit. Aki ilyen szívbajjal született, annak megárt a kövérség, bele is halhat!
"Bele is halhat..."
Bence agyában ez a mondattöredék motoszkált, amióta meghallotta az orvos szavait. S fejében lassan alakot öltött a gonosz szándék.
Titokban elkezdte etetni Csurit. Még a saját adagjáról is lemondott, azt hazudta a szülőknek, hogy a szobájában vacsorázik, közben félretette az ételt, s amikor már mindenki nyugovóra tért, beosont Csurihoz, fölkeltette, és elétette a szalonnát, oldalast, vastag karéj kenyeret. Csuri pedig boldogan falt, lihegve tömte magába a második vacsorát, közben még nagyobb rajongással pislogott Bencére.
Bence undorodva nézte, ahogyan Csurinak a dunyhára folyik a nyála, s majdnem elhányta magát.
De kibírom, gondolta, bármit kibírok, csak vigye el a szíve végre...
Az orvos meg csak csóválta a fejét minden alkalommal, amikor Csurit meglátogatta.
- Mondom én, hogy nem tesz jót ennek a gyereknek a sok evés, akármilyen is... Nem fogja bírni, Elzsírosodik a szíve, még meglássák, megmondtam én...
Csuri pedig csak nőtt, nagy hájfeje akkora volt, hogy alig fért el a párnán, a teste pedig egyre szétfolyóbb lett. Már mozogni is alig tudott, pedig az anyja állandóan hajtotta volna az udvarra, legalábbis a pitvarra, hogy mozogjon, sétáljon, levegőzzön szegény.
Bence titokban örült, hiszen egyre kevesebbet kellett sétálni vinnie a faluba, a világ csúfjára, hogy az összes suhanc őrajta mulasson.
Egyszer aztán mégis rájuk szólt az anyjuk, hogy menjenek ki Bencével az erdőszélre, most elkelne egy kis tüzelőfa, amíg nem jön meg a rakás az udvarba, hidegre lett az ősz eleje.
Bence könnyezve fogta kézen Csurit. Alighogy kiléptek a kapun, elengedte a kezét. Csuri torkából örömteli bőgések törtek fel, ahogyan a roppant testét vonszolta, s igyekezett Bencébe kapaszkodni.
Bence rázkódva fejtette le magáról öccse kezét.
- Tágulj innen, te... te... idióta!
Még maga is megijedt ettől a szótól, de az ijedséget felváltotta a beléje ivódott gyűlölet, amit Csuri iránt érzett, az állandó megaláztatások miatt. Idióta, igen. Utálatos idióta!
Lassan sötétedni kezdett. Bence nógatta Csurit, pedig legszívesebben az erdőben hagyta volna, hogy soha ne találjon haza.
- Gyere már, mert itt veszejtelek, no! - S elindult.
Aztán egy pillanatra megállt. Üvöltést hallott, de nem Csuriét, távolabbról jött. A szíve hevesen vert. Farkasok, gondolta. Ilyen közel soha nem jöttek még a faluhoz...
Nem tudta, mit csináljon. Visszaszaladt Csuriért, aki ott állt, bambán vigyorogva. Elkezdte húzni Csurit.
- Gyere már, te! Gyere, no! Jönnek a farkasok!
Bence most már nagyon félt. A hangok ijesztően közelről hallatszottak.
Csuri hirtelen lecövekelt, és előrenyújtotta a nyakát. Felnyögött. Ekkor Bence is meglátta, villant a farkasok szeme. Reszketve megállt, szinte sokkot kapott, egy hang se jött ki a torkán.
Az egyik farkas rárontott. Bence hanyatt esett, és úgy érezte, itt a vég. Lepergett előtte az élete, mint megannyi filmkocka, és éles fájdalmat érzett a karjában, amint a farkas teste ránehezedett.
Lehunyta a szemeit, és ordított a fájdalomtól.
Egyszer csak érezte, hogy a szorítás enged.
Nagy nehezen felült, majd meglepetten érezte, hogy Csuri visszalöki a földre, és eltakarja a testével.
Csuri üvöltött, amint a farkas széjjelszakította a tagjait. Bencét szinte teljesen ellepte az öccse vére, a fejére, szájába folyt.
Elájult. Arra riadt, hogy egy embercsapat keltegeti. Férfiak paskolták az arcát, vízzel öntözgették a fejét. Pillanatok kellettek ahhoz, hogy felidéződjön előtte, mi történt...
Óvatosan megpróbált felülni.
Mindenütt vér... csak ennyit látott. S meghallotta, amint az apja felzokog.
- Édesapám... Hol van Csuri? - kérdezte rekedten.
Az apja nem felelt.
Bence körülnézett, és meglátott egy zsákkal letakart halmot. Embertetem volt. Egy roppant test teteme.
Bence megértette, felfogta egy pillanat alatt.
- Megmentette az életemet... - suttogta döbbenten. - Csuri megmentette az életemet...
Az apja zokogva bólintott. - Meg, fiam. Megmentette...

Csurinak nagyon szép temetése volt. Az egész falu eljött, Bencét, a testvérét kivéve. Bence innentől fogva nem mozdult ki a házból, évekig, egyáltalán nem tartott kapcsolatot senkivel, nem járt iskolába, templomba, ott élt a házban, a szüleivel, s miután a szülei meghaltak, magányosan.
A ház küszöbét nem léphette át senki, a kerítésen se lehetett belátni az udvarra, befedte a sövény.

Idáig tartott Nagyanyó meséje. A Csuris Bencéről.
Hogy aztán mennyi volt igaz belőle... Ki tudja...

Vesztergom Andrea
 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea : Közeledett az ősz.
  2019-01-08 11:10:11, kedd
 
 





Közeledett az ősz.
Esténként, szürkület után olyan hűvös lett, hogy bizony elkelt a lajbi.
A falu gyermekei kedvetlenül kacsáztak a patakban, s egymást riogatták:
- Meglásd, jövő héten már nem lesz ilyen jó sorod, ha elkezdődik az iskola!
Nagyanyó nevette őket:
- Tán féltek, hogy fájni fog az a tudomány? Én bezzeg örültem volna, ha járhatok iskolába, amikor kislyány voltam, de nekem el kellett mennem szolgálni, rögtön az elemi után. Meg aztán, ilyen kedves tanító nénik se voltak akkor a faluban.
Nagyanyó tekintete a távolba révedt.
A gyerekek elcsendesedtek. Tudták, hogy ilyenkor Nagyanyó emlékezik, visszahoz nekik valamit a múltból, egy történetet, amelyet úgy, ahogyan ő, senki nem tudna elmesélni.
A falu különben is zsongásban élt egy ideje.
Nyár elején furcsa dolog történt: a szőlők mögött az öreg, elhagyott mészégető telke mellett egyik napról a másikra építkezésbe fogtak. Legények dolgoztak, téglát hoztak, malteroztak, szinte pillanatok alatt felhúzták a falakat, rá a tetőt, s csakhamar egy nagyon takaros, fehér kis ház kerekedett az elhanyagolt, megüresedett telken.
Mindenki csodálkozott, hogy nem bontja le senki a mészégető kunyhóját, amelynek már a falai se álltak, csak kidőlt gerendák emlékeztették az arra járót, hogy ott valaha emberek lakhattak. Nem takarították el a romokat. Éppen ellenkezőleg: kis léckerítéssel körbevették, mintha óvni akarnák.
S néha láttak egy fiatal nőt is kijönni, amint az építkezést szemléli: hosszú, sötétvörös haja kócosan lobogott, mintha nem tűrte volna meg a kontyot, a pántlikát, s őzike-szerű lábaival ide-oda szökkent, mint aki minden sarkot látni akar. Vidám nevetése messzire elhallatszott.
Egy napon az egyik falubeli férfi odamerészkedett, egészen közel, és megkérdezte:
- Kisnagysád, azt az öreg gunyhót, a mészégetőét, miért nem bontják el? Nagyobb helye lenne a kertnek, lehetne veteményezni, szép, nagy telek volna belőle.
De a nő csak rázta a fejét és mosolygott.
- Énnekem tetszik az így. Majd helyrehozatom. Emlékszem, hogyan nézett ki annak idején.
Nagy sustorgás kezdődött odalent a faluban. Az öregek, akik sok-sok éve itt éltek, egymás között mondogatták jelentőségteljesen összenézve, hogy ,,lám csak, visszajött..."
Nagyanyó is tudhatott a dologról, de hiába faggatták az unokák, meg nem szólalt volna.
Csendbe burkolózott még akkor is, amikor bejelentették, hogy a tanító nyugságba vonul, nem bírja a szíve a munkát tovább, helyette egy fiatal tanítónőt kap a falu.
De ma, mintha Nagyanyóba hajlandóság költözött volna arra, hogy elmeséljen valamit az unokáknak ebből a réges-régi történetből. Talán így akarta megkönnyíteni a kölykök utolsó szünidei napjait, s elvenni a félelmüket és a nemakarózásukat az iskolától.
Nagyon régen történt, hogy a mészégető fiatalon meghalt, elvitte a tüdőbaj szegényt, s az özvegye, Zsofka ott maradt egy suhanc fiúval egyedül. Neki kellett eltartania, amíg a legény dolgozni nem kezdett. Béresnek ment, de még így is szűkösen éltek, alig-alig volt betevőre elegendő. Zsofka mama mosást és varrást vállalt a faluban, máshoz nemigen értett, s ezekért kapott egy-egy tyúkot vagy egy garaboly tojást fizetségül.
A fiú is felcseperedett, nősülni nem akarózott, bánkódott is Zsofka mama ezért eleget, volt úgy, hogy el is sírta magát:
- Hát, hogyan lesz ez így, nekem egy csípet unoka se fog jutni? Ki marad velem vénségemre akkor?
Addig-addig siránkozott, míg végül a fiú elment asszonyt keresni. Nem volt egyszerű dolga, mert abba a szegénységbe nem szívesen költözött senki, hiába volt Zsofka mamának nagyon jó szíve, ha nincs miből gazdálkodni...
Hozott is egy asszonyt. Egy gíbercs, beteges, aszott arcú, sovány lányt. Zsofka mama a fejét csóválta, de azért örült, mert így legalább reménye akadt arra, hogy végre születik egy csípet unokája.
Már a viselősséget is nehezen bírta az új asszony, lábra se tudott állni, úgy kellett a szájába tolni az ételt, már ha volt ereje kitátani.
A bábaasszony elkeseredetten küzdött, amikor a szüléshez hívták, de hiába: az anyuka belehalt a kislány születésébe.
Zsofka mama a szájába gyűrte az öklét, hogy ne jajveszékeljen, és imádkozott is, hogy legalább a felsírást meghallja, hogy az újszülöttnek elég erős legyen a tüdeje ahhoz, hogy életben maradjon. De az Isten megsegítette, mert csakhamar a halálos csendbe belevisított egy egészséges, tág tüdőből felszakadt sírás...
Amikor az újszülöttet a kezébe vette, alig látta a könnyeitől. A baba senkire nem hasonlított: savószínű szeme volt, és egy-két rőt hajszál a feje tetején.
- Sebaj! - legyintett Zsofka mama, miután nagy nehezen önmagának is elismerte, hogy csípet unokája bizony nagyon távol áll attól, hogy szépnek lehessen látni.
Az újdonsült édesapa semmit nem törődött a kislányával, annak minden gondját Zsofka mamára bízta, tulajdonképpen talán nem is bánta, hogy ígyen alakult. Élte a legények szabad életét tovább, alig járt haza, ha néha mégis, akkor is csak azért, mert nem csíjadt a gyomra éhe, és nem kapott máshol falatot.
Zsofka mama pedig nevelgette a gyermeket. Szaladós, nevetős, élénk eszű kislánnyá cseperedett a kicsi. Mindenki szerette a faluban, mert megnevettette az embereket. Igaz, szépülni nem sikerült neki semmit.
Az apja pedig elköltözött egy másik faluba, ahol könnyebben kapott munkát, s nem is emlékeztette semmi a félresikerült házassági kísérletére.
Zsofka mama és a kis Zsizsa pedig nagyon szépen megvoltak együtt.
- Csak ne beszélnél ennyit - sóhajtozott néha az asszony fáradtan. - Alighogy mondani készülök valamit, rögtön közbeszólsz, és már ki is lamatolod a fejemből a gondolatot.
Amíg a nappali fény engedte, mosott, varrt, pedig egyre rosszabbul látott. Zsizsa pedig ott ült a szoknyája mellett és bájos kedvességével bearanyozta a napjait.
Ha megunta az ücsörészést, futott ki az udvarra és mindenféle csínyt eszelt ki. Becsalogatta a kóbor macskákat és felöltöztette őket, kis kendőkből tekert rájuk kisasszonyos ruhákat. Persze, összevissza karmolták az apró karját, esténként a lavórban alig lehetett lesikálni róla a vért. Máskor pedig, amikor elhallotta, hogy Zsofka mama levágni készül valamelyik tyúkot, kiosont, és az összes tyúkot szabadjára engedte a kerítésen kívül, nehogy még bajuk essék, a tyúkok pedig szabadon kószáltak odakünn, valamelyik arra járó, szőlőt művelő falubeli hozta vissza Zsofka mamának őket.
Ilyenkor Zsizsa szigorúan meg lett feddve:

- Ha még egyszer ezt megteszed, bezárlak a kotárkába, a kukoricákhoz! - mondta Zsofka mama erélyesen, Zsizsa pedig csak ült, és a könnyei a frissen illatozó, aranysárga tyúklevesbe potyogtak.
Hamar megtanult olvasni és a faluból hordta össze a könyveket magának. Rendre elolvasta mindet, majd visszavitte és újakat kapott. Nem tagadott meg tőle senki semmit, Zsizsa pedig szívesen viszonozta a könyveket apró segítséggel: összeszedte a tojást az ültetőből, esténként beterelte az állatokat az öregeknél, akiknek nem volt segítségük.
Zsofka mama titokban nagyon büszke volt rá, még ha megannyit szidta is, hogy Zsizsa milyen hóbortos teremtés.
- Ahelyett, hogy a könyveket ennéd, megtanulhatnál szépen mosni, varrni! Amikor látlak, csak ugrabugrálsz, vagy olvasol, kis kotyél leány, még majd azt mondják, ugyanolyan dila vagy, mint az apád.
De Zsizsa kacagva ölelte át a nagyanyját:
- Drága Zsofka mama, énbelőlem úgyis tanító lesz, meglásd! Lesz szép házunk a kunyhó helyett, építek én neked kis palotát, és te leszel benne a nagyasszony, még szolgálót is hozatok a városból, hogy ne kelljen csinálnod semmit, nekem pedig piros pántlika lesz a hajamban és olyan szép leszek, mint az úrhölgyek.
Zsofka mama ilyenkor nevette:
- Pántlikát? Hiszen ebbe a szálszélka hajadba nem is lehet pántlikát kötni, leveti magáról egy perc alatt, sosem leszel szép, csillagom, de nekem jó vagy így is, és talán egyszer másnak is jó leszel, mert helyén van a szíved.
Így éltek szépecskén évekig, amikor Zsofka mama érezte, hogy valami nincsen rendben vele. Reggelente alig bírt felkelni, fájt mindene, szúrt a szíve táján, a derekát alig bírta hajlítani s bizony, a szemeivel is egyre rosszabbul látott.
Titokban elhívatta az orvost, amikor Zsizsa nem volt otthon. Hogy milyen beszéd zajlott le kettejük között, azt senki nem hallotta, a kislány se sejtett semmit. Ám azt megérezte, hogy valami nagyon nagy baj van készülőben. Faggatta Zsofka mamát, de az nem mondott semmit.
Egyszer még a városba is bement - de titkosan -, nem árulta el miért, és falfehér arccal jött vissza onnan. Egész este Zsizsát ölelgette, csókolgatta, s a kislány ijedten ölelte vissza a nagyanyját.
Mígnem egy napon, amikor Zsofka mama már egyáltalán nem tudott felkelni, egy ismeretlen férfi lépett be a kiskapun.
Zsizsa ment elébe.
- Mosásért jött? Zsofka mama most nem tud mosni, én pedig még kicsi vagyok a mosáshoz - nézett rá szomorúan.
A férfi a fejét csóválta.
- Nem mosás miatt jöttem. Azért vagyok itt, mert magammal viszlek téged.
Zsizsa megijedt, és visítva rohant be a kunyhóba.
- Zsofka mama, Zsofka mama, el akar vinni engem valaki, jaaaahhaaaaahhhaaaaaj, el akarnak rabolni tőled! - jajveszékelt a kislány.
Zsofka mama felnézett.
- Ő az édesapád. - suttogta, amennyire az erejéből kitelt. - S vele kell menned, csillagom.
Zsizsa zavarodottan nézett rá:
- Nekem? De hiszen én nem akarok elmenni! Én veled akarok maradni. Én még soha senkivel nem voltam, csak veled!
A férfi felkapta Zsizsát az ölébe:
- Most velem jössz. Lesz másik otthonod, lesz anyukád.
De Zsizsa jajveszékelve kalamálta le magát az öléből:
- Zsofka mama, UGYE, hogy nem kell elmennem sehova?
Zsofka mama lehunyta a szemeit, nem nézett a kislányra. Alig bírta kipréselni a szavakat az ajkai közül:
- De igen...el kell menned vele. Én már nem szeretlek téged.
Zsizsa minden tagja reszketett, ahogy Zsofka mama szavait meghallotta.

Szó nélkül összepakolta a pútyérkáját. Még egyetlenegyszer visszanézett, de Zsofka mama a fal felé fordulva feküdt.
Szótlanul búcorgott a számára ismeretlen férfi mellett, a kis szívét feszítette a sírás, de nem engedett utat a könnyeinek.
Az új helyet nem bírta megszokni. Az apja új felesége kedves asszony volt, próbálta kényeztetni őt, öltöztette, igyekezett masnit kötni a hajába, elvitte az apátfalvi búcsúba, ott csattogós lepkét vett neki, de Zsizsa semminek nem tudott örülni. Éjszakánként, amikor egyedül maradt a frissen meszelt tisztaszobában, gondolatai Zsofka mamához repítették vissza, a szegénységbe, a vályogviskóba, a mosószappan-illatú kezek cirógatása közé.
,,Én már nem szeretlek téged..."
Ez visszhangzott a fejében egyfolytában. Fájt neki, rettenetesen, de a szíve mélyén nem hitte el. Addig-addig kínozta magát, amíg elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, visszaszökik Zsofka mamához és megkérdezi, miért nem szereti többé.
Másnap, amikor mindenki nyugovóra tért, ő úgy tett, mintha aludna. Kivárta, amíg a ház elcsendesedik. Felöltözött, óvatosan kiment az ajtón, átmászott a kapun és elindult a határnak.
Vaksötét volt, nagyon félt, de ment, ment arra, amerre Zsofka mamát gondolta.
A kutyák megugatták, rókák szaladtak mellette el a mezőn, el-elsírta magát a rettegéstől, de nem állt meg.
Hajnalodott, amikor a falu határához ért.
Itt már ismerősen baktatott a poros úton, a mészégető felé.
Semmi nem változott, csak kihaltabb lett, szomorúbb.
Kinyitotta a nyikorgó kertkaput és belépett a házba.
Az ágyon ott feküdt Zsofka mama, csontsoványan, félig öntudatlanul.
Zsizsa hozzábújt. Zsofka mama felriadt.
- Ki jár itt? Van itt valaki?
- Zsofka mama... ne haragudj rám, nem leszek rossz, megígérem! Nem engedem ki többé a tyúkokat sem! - zokogta Zsizsa.
Zsofka mama minden utolsó erejét összeszedve megpróbálta kinyitni a szemeit:
- Zsizsám, csípet kisunokám, hogyan jöttél vissza?
- Szeretlek, Zsofka mama! Veled akarok maradni! - sírta a kislány.
Nagyanyja halkan kérdezte:
- Hát nincsen jó sorod apádéknál?
- De igen, jó sorom van, de én itt akarok maradni veled! Majd megnövök, mosok helyetted, varrok, és utána tanító leszek, szép házat építek neked, olyan részed lesz, mint az uraknak.
És Zsizsa beszélt, beszélt, s közben értette meg a nagyanyja hazugságát. Azt, hogy miért mondta neki, hogy nem szereti: azért, hogy könnyebben elhagyja őt, ne lássa meghalni a nagybeteg asszonyt. Beszélt, beszélt, egy szép jövőről, boldogságról. Még akkor is beszélt, amikor Zsofka mama teste már kihűlve pihent a kislány karjaiban.
Reggel jött érte az apja. Nem szóltak semmit, csak fájdalmasan néztek egymásra. Zsizsa most szó nélkül megfogta az apja kezét és ment vele, haza, az új otthonába, immáron megbékélve a sorsával.

Nagyanyó abbahagyta a mesét. A gyerekek szomorúan hallgattak, s látták, hogy még nagyanyó szeme is elhomályosodott a történet végére.
- Nos hát, ilyen tanító nénitek lesz nektek. Zsizsa visszajött a faluba, oda, ahol ő is gyerek volt egyszer. Visszajött oda, ahol lakott, ahol a karjaiban halt meg Zsofka mama. Ő építette azt az új, fehér kis házat a mészégető mellett, hogy majd az ő gyerekei is ott nőhessenek fel. S majd meglátjátok, hogy megszépült! A szálszélka haja dúsabb lett, már a pántlikát is elbírná, ha akarná. A kis Zsófia nagyon takaros menyecskévé cseperedett.

A falubeliek még sokáig beszéltek erről a történetről, főleg az öregek, egymás között.

Zsizsa pedig mindig mosolyogva nézett mindenkire, pontosan úgy, mint annak idején, amikor kisgyermek volt.

Vesztergom Andrea
 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea : Életünkben akkor éreztünk először...
  2019-01-07 10:54:20, hétfő
 
 





Életünkben akkor éreztünk először igazi fájdalmat, úgy emlékszem.
Addig is fájtak dolgok, nagyon sok mesét és történetet hallottunk, amelyektől nehéz lett a szívünk, de azok nem érintettek minket közvetlenül.
Nagyanyó haldoklása viszont igen.
Fokozatosan fogyott el, a szemünk láttára. Napról napra kisebb lett, ráncosabb, elgyötörtebb. Már nem mesélt, csak néhanap, s akkor is kizárólag rövid meséket mondott.
Mindannyian éreztük, Nagyanyó már nem a régi.
Feküdt a konyhai heverőn, mert már annyitól elfáradt, hogy feltett egy kondér krumplit a sparheltre főni, vagy összeseperte a linót utánunk, ha összesaraztuk.
Ilyenkor odakuporodtunk mellé. Körbeültük, és néztük az arcát. Egyikünk se mert szólni. Vártunk arra, hogy ő beszéljen.
Már nehezére esett a beszéd is. Szaggatottan törtek elő belőle a szavak, néha érteni is alig lehetett.
- Sokat meséltem nektek, ugye? - kérdezte egyszer.
Bólintottunk, hogy sokat.
- Annyi történet esett meg itt a faluban, hogy naphosszakat mesélhettem volna, akkor se érek a végére. Tudjátok, mindenkinek, akit anya szült, megvan a maga története. Ki lehet cifránkodni mindent, lehet hozzátoldozgatni, meg lehet mázolgatni és írókázni, de mindenki saját maga érzi, hogy mekkora nyomás lesz tőle a szíve táján. Van, akinek sosem csíjjad a bánata, mert benne keremórál az agyában mindig, akármit csinál is.
Szótlanul hallgattuk, mert tudtuk, hogy most egy új történet formálódik. Azt még nem, hogy mitől különleges, de éreztük, hogy ez másfajta mese lesz, mint az összes eddigi. Mert Nagyanyó szeme most kivételes módon csillogott.

Élt egyszer a faluban két lánytestvér, Dorottya és Viola. Viola volt a fiatalabb, a takarosabb, rajta akadt meg a szeme minden legénynek. Hosszú, dús haja a sovánka darázsderekát csapánkodta, olyan keccsel forgaskodott és térült, mint egy szép lúdvérc, akit a lápokon kapnak rajta éjjelente a leselkedők, ha melléjük szegődik a szerencse.
Dorottya másfajta darab volt. Nem született szépnek, inkább csak olyan dolgos volt, de az anyjuk mégis úgyan tartotta, hogy elkel majd, mert tisztességes, és jólelkű. Majd csak megkell ő is valami férfiembernek, akinek nem csak azon jár az esze tája, hogy a kedvét lelje a fiatal lányok szépségében, hanem jóravaló, becsületes menyecskét keres. A szépség úgyis múlósra válik, ahogy az ember lánya öregszik, mert megfonnyadozik az a hamvas bőre, megvastagodik a dereka tája.
Viola szerette a bálokat, kellette magát a férfinép előtt, gyönyörű szeme csak úgy csilladozott a boldogságtól, amikor táncba repítette valamelyik fess falubeli legény. Örökké mórikálta magát, kacagott, ide-oda röpködött, mint egy tarkalepke, szárnyaival meglegyintett szinte minden szívet. Tudta, hogy bármelyiküket megkaphatja, bármikor.
A két testvér nemigen értett egymás szavából. Dorottyát nem érdekelték a színes pántlikák, a selyemsuhogó szoknyák, a hajbodorintás. Annál inkább szeretett varrni, hímezni, meg hát, társaság híján, inkább olvasott, ha szabadideje akadt, a langyos nyári estéken.
Történt egyszer, hogy a szomszédos telket, amely üresen állt már évek óta, megvette egy fiatalember. Az egész falu megbolydul ilyenkor, szerét ejtik, hogy valahogyan megtekintgessék az újonnan érkezőt. Ki csak beköszön, mások visznek ajándékul egy kotár háztájit, vagy saját érlelésű jóbort, az asszonyok megkínálják forró, illatozó rétessel, hogy aztán hazafelé szaladva mindenkinek eldicsekedhessenek azzal, ők már látták az új portát.
Violát nem érdekelte különösebben, mert a legény nem volt éppen csinos, nem volt fess, ráadásul az udvarláshoz sem értett. Nem pirult el nyakig, ha a lány megszólította, láthatóan hidegen hagyták a frissen bodorított loknik, az elővillanó, tejfehér boka sejtelmes látványa.
Dorottya csak udvariasan ráköszönt, ahogy jó szomszédhoz illik, miközben elnyűtt háziruhájában a tyúkok elé szórta a magvakat és a zöldfélét.
Viola még kacagott is rajta, az új szomszédon, mulatságosnak gondolta, azt tartotta felőle, hogy aki ilyen kuka, meg se érdemli, hogy szóra vagy mosolyra méltassák.
Egyik este, amikor Dorottya a pitvarban ücsörögve gondolkodott, egy halk köszönés riasztotta:
- Adjon Isten áldott, békés estét, szomszéd kisasszony!
Dorottya ijedten rezzent össze, de aztán megismerte az érkezőt.
- Magának is, Miklós gazda, jaj, de megriasztott!
Miklós szabadkozva kért bocsánatot.
- Eszem ágában se volt megijeszteni, ne nehezteljen rám. Nem is jöttem volna, hiszen nem szívesen járok senkihez... De most meg vagyok szorulva.
Dorottya arrább húzódott egy kicsinyég a padon, hadd üljön le amaz, ám Miklós nem akart leülni.
- Arról volna szó, hogy édesanyám beteg. Kellene egy asszony, vagy kisasszony, aki segít betegápolni. Holnap idehozatom a tanyáról. Nem szeretném az ispotályba vinni, jobb lenne magam mellett tudnom... De én nem tudok ápolni. Azt szeretném kérdezni, hogy a szomszéd kisasszony tudna-e nekem ajánlani valakit. Persze megfizetem, nem is kicsinyt. Csak nem tudom, merre keressem.
Dorottya gondolkodott, és hirtelen megsajnálta Miklóst. Rítt róla, hogy komolyan elkeserintette a dolog, az édesanyja betegsége. Hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta:
- Én tudok betegápolni, sok mindenhez értek. Lemosdatni, megetetni, ágyat vetni. Ha gondolja, fogadjon fel engem. Nem kell messze mennie, ha megszorul a segítségre, akár éjszaka is.
Miklós gazda, ha csodálkozott is, nem mutatta. Inkább köszönte a megajánlást, és megbeszélték, hány pengőt fizet a lánynak a betegápolásért hetente.
Este Dorottya elbeszélte a szüleinek az esetet. Az édesanyja komolyan nézte, és azt mondta:
- Jóravaló gyerek vagy, lyányom. Énnekem nincsen kifogásom ellene, ha segítesz a rászorulón. Meg azok a pengők is elkelnek itthon, rossz termés várható ez évben...
Viola csak csóválta a fejét. Arra gondolt, a nővére itt fog elsavanyodni, mint egy uborka, a szürkeségben, az unalomban. Ő dehogyis állt volna betegágy mellé, ahelyett, hogy bálba és mulatságokba járhasson.
Eszébe jutottak a kérői. Meg se bírta számolni őket az ujjain, de dönteni mégsem tudott. Azt gondolta, még vár, majd csak kialakul, melyik bizonyul a legjobb választásnak. Legyen módos, fess, tudjon udvarolni, ne igyon sokat, és hordozza őt a tenyerén.
Másnap megérkezett Miklós idős és beteg édesanyja. Dorottya szakavatottan vetett neki ágyat, borogatást készített, tápláló levessel etette. Miklós hálásan nézte és köszönte a lánynak.
Este, amikor az idős hölgy elaludt, hideg, friss vizet húzott a kútról, és megkérte Dorottyát, hogy pár percet maradjon még. Valahogy megnyílt ez a zárkózott ember, és úgy érezte, megbízhat a lányban. Hosszabbra nyúlott a beszélgetés, mint amennyit Dorottya eddig megszokott az ismeretlenekkel, de otthon, éjjel, titkon bevallotta magának, hogy egyáltalán nem bánja.
A dolgát jól végezte, Miklós édesanyja, amikor tiszta percei voltak, hálásan tekintett a lányra, még a kezét is megszorongatta. Miklós pedig maradéktalanul elégedett volt. Nem győzte köszönni Dorottyának, amiért így a segítségére van.
Csakhamar már mindent tudtak egymás életéből. Egyiküknek se volt sok elbeszélnivalója, nem sok különös és rendhagyó dolog történt ővelük, mindegyik csak éldegélt csendesen.
Annál inkább a gondolataik, nagyon is közel álltak egymáshoz. Szerény, ámde értelmes emberek voltak, tiszta erkölcsűek, félték Istent, de tartottak az emberektől valamiért.
Egyik este, amikor Dorottya készült hazamenni, Miklós félénken megfogta a kezét.
- Olyan jó lány maga... Olyan igazi feleségnek való. Biztosan édesanyának is a legjobb lenne...
Dorottya elpirult. Érezte, hogy Miklós nem véletlenül mondja mindezt. Kimondatlanul ott reszketett a levegő közöttük, amióta beavatták a másikat a legféltettebb gondolataikba, titkaikba, amióta igazi barátokká váltak. Csak nézett Miklósra, szelíd szemekkel, és viszonozta a kezének a szorítását.
Otthon pedig elmesélte mindezt. Nem szokott hozzá, hogy titkai legyenek, nem bírta azt az érzést, hogy feszítse valami kimondatlan, a szerettei, a családja előtt.
A szülei szótlanul hallgatták, édesanyja és édesapja összenéztek, az apja bólintott.
Viola összeráncolt szemöldökkel hallgatta nővérét, és mérhetetlen féltékenységet érzett.
Azért, mert Miklós őt egyetlen szóra se méltatja, épphogy visszaköszön neki, de hiába vetett be eddig mindenféle trükköt, Miklósra nem volt hatással. Ez a kis penészvirág pedig, lám, valahogy mégis meglágyítja ennek a kőből való embernek a szívét?
Másnap, már kora hajnalban, amikor Dorottya átment ápolni az idős hölgyet, Viola kihívta az udvarra Miklóst.
- Kérem - lebegtette a szempilláit Viola -, legyen a partnerem a falubálon. Ezt már régen szerettem volna kérni magától. Még sohasem jött el a bálba, neheztelnek magára az emberek. Azt tartják, hogy nem felel meg magának az ő társaságuk, hogy fennhéjázik. Azt tanácsolom, ne szerezzen ellenségeket, se haragosokat. Én mindenkit ismerek, kérem, engedje, hogy segítsek beilleszkedni. Majd bemutatom az embereknek. Mellettem mindenki kedvelni fogja, elhiheti.
Miklós igyekezett elhárítani a számára olyan idegenül hangzó ajánlatot. - Kérem, szép kisasszony, én most sem szándékozom elmenni semmiféle bálba. Az édesanyám itt fekszik betegen, nem szívesen hagynám magára.
Viola legyintett: - Hiszen itt van Dorottya, ő szívesen marad, akár éjjelre is. Megbeszéltem vele, neki is az a véleménye, hogy ne haragítsa magára a falut ezzel a visszahúzódásával. Ő is jó ötletnek tartja, ha velem jön el. Csak ő ezt nem meri mondani, tudja, milyen félénk. S kérem, ne is beszéljen vele erről, mert megbántanánk vele, ha kiderülne, hogy elmondtam.
Miklós elgondolkodott. Dorottyának valóban ez a véleménye? Annak a tündéri, jóravaló lánynak márpedig ő elhinne mindent. Az eszébe se jutott, hogy Dorottya vajon miért nem jár bálba soha.
- Akkor hát - mondta megadón Miklós -, köszönöm. Szívesen elkísérem a bálba.
Viola bájosan mosolygott, és egy lépéssel közelebb húzódott Miklóshoz, épphogy csak nem törleszkedett hozzá.
- Nagyszerű. Akkor holnap este jöjjön át értem - mondta, és kacéran ringatózó csípővel lépegetett ki a kapun.
Miklós hosszan nézett utána. Gyönyörű, az szentigaz. Neki eleddig nemigen volt dolga nőkkel, egyszer-kétszer, elvétve, de hiszen azt sem tudta, hogyan kell udvarolni. S nem is a szépség volt az, ami őt meghatotta, hanem a jóság. Az a fajta jóság, amely Dorottyából sugárzik.
Másnap, amikor Dorottya hazaszaladt ebédelni, látta, hogy a húga lázasan készülődik. A szokásosnál többet szépít az amúgy is gyönyörű bőrén, a pislogást gyakorolja a tükör előtt, tágra nyílt, kerek szemekkel. A ruhája már kivasalva lógott a fogason, a pántlikák szépen simítva várták, hogy a hajába biggyessze őket.
- Nocsak - mosolygott kedvesen Dorottya. - Csak nem valami komoly udvarló?
Viola sejtelmesen nézett. - De... Azt hiszem, igen.
- Ó, és elárulod, ki az? Ismerem? - kérdezte a nővére.
- Igen, ismered - fordult felé Viola, hirtelen mozdulattal. - Miklóssal megyek a bálba.
Dorottya elsápadt.
- Miklóssal?
- Bizony, Miklóssal. Tegnap megkért, hogy hadd kísérjen el. Nem is tudom... Olyan kis jelentéktelennek tartottam eddig, de valahogy megváltozott róla a véleményem. Olyan kedves, előzékeny, csendes és szerény. Azt mondta, szeretné végre megismerni a falu nagyját, mindenkit, aki számít, mert hiszen már itt lakik, és lassan a nősülésre is gondolnia kell, és ekkor megkért, hogy legyek a partnere a ma esti bálon.
Viola a tükörből nézte a nővére arcszínének sápadását, a megdöbbenést rajta, a mérhetetlen szomorúságot, és elégtételt érzett. Igen, mert tudta, hogy győzött. Dorottya nem száll harcba ellene. Egyrészt, mert nem tudja, hogy ő most hazudott, másrészt pedig azért nem, mert sohasem lenne képes arra, hogy tönkretegye a húga boldogságát.
Nagyon nagy erő kellett ahhoz, hogy Dorottya Miklósra tudjon nézni aznap délután. Látta, amint a férfi is készülődik, néha mintha kelletlenül morgolódott volna, de a lány csak azt vette észre, hogy Miklós a szokásosnál is csinosabb. Mert ő igenis csinosnak tartotta eddig is.
A férfi, mielőtt elindult volna, hosszan a szemébe nézett. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán csak megszorította a kezét. Dorottya megígérte, hogy addig a férfi édesanyjával marad, amíg az haza nem érkezik, hogy az idős asszony ne maradjon felügyelet nélkül.
Miklós anyja nemigen szólt már, a gyengeségtől alig-alig tudott beszélni, ha néha mégis, akkor csak nyöszörgött, szinte érteni sem lehetett, amit mondani akar. Most viszont, amikor Dorottya odaült az ágya szélére, hogy imádkozzon vele, meglepően tisztán azt suttogta:
- Ne engedje annak a másiknak! Ez a maga helye...
A lány nem válaszolt, csak némán legördült egy könnycsepp a párnára.
Miklós hajnalban ért haza. Ziláltan, részegen, fütyörészős jókedvvel. Dorottya még sohasem látta ilyennek. A férfit mintha kicserélték volna. Megköszönte a lánynak a segítséget, s valósággal hazaküldte Dorottyát.
Viola még ébren volt. Kócos, kibomlott tincseivel olyannak tűnt, mint egy pajkos tündér. A ruhája egy helyen elszakadt, sáros földnyomok piszkították, cipőjére szalmaszálak ragadtak. Nyakán, karjain vörös foltok.
- Mit tettél? - kérdezte döbbenten Dorottya.
Viola ábrándos szemekkel, hetykén válaszolt:
- Semmi olyat, amit te tudhatnál, nővérem. Csak azt tettem, ami elbolondít egy férfit... És Miklós igazi férfi. Igazi!
Dorottya végigzokogta az éjszakát, fojtottan, fájdalmasan. Másnap reggel, karikás szemekkel, kialvatlanul ment át Miklósékhoz. A férfi kerülte a tekintetét, és őt magát is. Innentől megszűntek az esti, meghitt beszélgetések, a kezek szorítása, a bizalmas összenézések. Miklóst mintha kicserélték volna. Naphosszat az udvaron foglalatoskodott, s lesegetett át a kerítésen, hogy egy pillanatra megláthassa Violát.
Viola pedig virult.
Dorottya többször látta őket összesimulni a kertben, a körtefa alatt, s ilyenkor úgy érezte, menten megszakad a szíve.
Az ifjú párt senki nem nézte jó szemmel. A lányok szülei rosszalló megjegyzésekkel illették a kisebbik gyermeküket. Az édesapjuk pedig kereken ki is mondta azt, amit mindenki tudott:
- Ez az ember nem hozzád való, Viol. Miklós inkább Dorottyához hasonlatos. Miért kellett neked pont ez, amikor bárkit választhatnál?
Ilyenkor Viola büszkén feltartott fejjel válaszolt.
- Mert neki én kellek. Engem szeret - mondta, a "szeret" szót külön hangsúlyozva.
Mit volt mit tenni, a kézfogót meg kellett ejteni, mert bizony Viola dereka egyre vastagabb lett. Miklós kényeztette a lányt, ölelgette, csókolgatta, és végtelenül boldog volt vele.
A kézfogó után az apjuk így szólt:
- Innentől kezdve Dorottya nem járhat át ápolni Miklós édesanyját. Ez most már a te dolgod lesz, lányom - nézett Violára.
A két lány döbbenten figyelt.
- De hát... Én szeretem a nénit - suttogta Dorottya -, megszerettem, azt hiszem, ő is engem.
- Méghogy én ápoljam? - meresztett nagy szemeket Viola. - Viselősen? Ugyan, édesapa, hiszen Dorottya szívesen teszi, Miklós pedig megfizeti.
Ám az atyai szó szent volt. Dorottya többé nem mehetett át Miklóshoz. A férfi édesanyja nem szerette Violát, az ételt sem fogadta el tőle, mert Viola türelmetlenül állt a betegágy mellett, alig várta, hogy kimenekülhessen a szobából.
Három év alatt három gyermeket szült Miklósnak.
A gyermekek idegesítették, a sírást nehezen viselte, sokat veszekedett és kiabált velük. Miklós egyetlen dologban hajthatatlan volt. Nem engedte Violának, hogy a gyermekek mellé cselédet fogadjon. A házimunkában mindig volt segítség, de úgy tartotta, hogy a gyermekek ellátása csakis az anya dolga, nem pedig idegené.
Viola pedig unatkozott, és nem érezte jól magát. Régi, csillogó lányságát már régen elvesztette, bár a tekintetében még mindig benne élt az a kacérság, amellyel vasárnaponként a templomban fürkészte a férfiakat.
Titokban már nagyon sokszor megbánta, amiért hozzáment Miklóshoz. Unalmas élete volt, hiányzott az izgalom, a hódítás boldogsága. Helyette a pelenkák, az örökös gyereksírás, ráadásul még egy haldokló anyós is az ő nyakába varrva.
Miklós dolgozott a földeken, egész nap, szorgalmasan, és majdnem teljesen elégedett volt az életével.
Aztán egyszer csak Viola megváltozott. Ábrándos szeművé vált, és elkezdte újra csinosítani magát.
Miklós tréfásan meg is jegyezte neki, mire a felesége így felelt: - Ugyan, Miklós, semmi nincsen. Szeretnék neked mindig tetszeni.
A férfi ölbe kapta, szerelmesen megcsókolgatta, majd boldogan ment dolgozni. Ám az agyába belefészkelte magát valami nyugtalanító gondolat.
Így ment ez, hetekig, amikor már pletykát is lehetett hallani a faluban.
Amikor Miklós rákérdezett, Viola kikacagta.
- Ugyan, van is nekem időm mórikálni magam, ennyi éhes száj, és visító kölyök mellett - azzal a férje ölébe kucorodott és megcsókolta.
Miklós pedig áhítattal bámult rá, az ő gyönyörű, tejfehér bőrű, ragyogó mosolyú feleségére.
Ám csak nem hagyta nyugodni az ő baljós megérzése.
Egyik nap, úgy délidőben, már a feje is belefájdult a rettegésbe, hogy esetleg igazak azok, amiket a falubeliek mondanak, és Violához tényleg jár valaki.
Nem ment a szántás, percenként megállt a munkában, képtelen volt folytatni. Elhatározta, hogy hazamegy. Elindult, gyorsan szedte a lépteket, eltökélten, lesz, ami lesz, mert meg kell tudnia, hogy történik-e valami a háta megett. Addig nem nyugszik, ha addig él is...
Amint hazaért, hangos gyereksírást hallott az egyik szobából. Ki akarta nyitni az ajtót, de csodálkozva tapasztalta, hogy kulcsra zárták. Kikulcsolta. A három kisgyerek könnytől maszatos arccal visított, a két nagyobbik a szőnyegen, a csecsemő pedig a bölcsőben. Megnyugtatta őket, majd újabb hangra lett figyelmes, amely az édesanyja szobájából hallatszott.
Kétségbeesett nyöszörgést hallott.
Benyitott az anyjához, és látta, hogy a szerencsétlen asszony a saját piszkában fekszik, koszosan, a szája lepedékes a szárazságtól. Gyorsan megitatta, ügyetlenül kimosdatta az édesanyját, és elindult megkeresni a feleségét.
Violát sehol nem találta. Végigjárta a szobákat, a konyhát, benyitott a kamrába, de az asszony nem volt a házban.
Kiment a kertbe. A csűr felől hangos kacagás.
Miklós válla megroskadt a fájdalomtól. Visszament a házba, és a kamrából leakasztotta a vadászpuskát.
Amikor a csűrhöz ért, berúgta a reteszelt ajtót.
Azok ott ketten, a felesége és a korcsmáros Józsi, a hirtelen fénytől káprázó szemmel sikkantottak fel.
- Takarodj a házamból! - ütötte meg Violát. Az asszony a puskát látva, villámgyorsan felkelt.
- Miklós,ne... Kérlek, ne tedd... Ne ölj meg!
Miklós megvetőn nézett rá.
- A gyermekeim anyját nem ölöm meg. Azt mondtam, takarodj a házamból. Soha többet meg ne lássalak, te szégyentelen, te mocskos! Ezek a gyermekek többé nem a tieid, és ez a ház sem, és innen semmi sem.
Viola kirohant a csűrből, nem hitt Miklósnak, féltette az életét.
Már csak a lövést hallotta az udvar végéből.
Dorottya zokogva nézte az ablakból, amint Miklóst bilincsben vezetik el a csendőrök. A három kisgyerekre, és Miklós édesanyjára nézett, akik a szobában feküdtek. Senkinek nem volt egyetlen hangja sem, csak Dorottya szaggatott zokogása hallatszott.
Violát évekig nem látták. Elment egy messzi városba, újra férjhez ment, de több gyermeket nem szült. A sajátjaihoz csak nagyon ritkán látogatott haza, és akkor sem érzett semmi olyat, ami az anyasághoz lett volna hasonlatos. A gyermekek sem húzódtak hozzá, idegenkedtek a cicomás, idegen illatú nénitől.
Dorottya a sajátjaiként szerette őket. Becsülettel gondozta mindet, és minden percében értük élt. Miklós édesanyját is eltemette, aki nem sokkal az eset után halt meg. Nem bírta elviselni ezt a fájdalmat.
A gyerekek már nagyobbacskák voltak, amikor egyik hajnalban a legidősebb befutott az udvarról.
- Anyánk! Egy ismeretlen bácsi áll a ház előtt, csak néz, és nem mozdul innen!
Dorottya kiment az udvarra.
Azonnal megismerte Miklóst. A börtönévek megtörték, lefogyott, megöregedett, és mérhetetlen bánat ült a szemében.
Álltak egymással szemben. Egyikük se szólalt. Majd Dorottya kinyitotta a kertkaput.
Miklós szótlanul lépkedett. A házban leülni se mert, amíg Dorottya nem tessékelte.
A gyermekek kíváncsian fürkészték.
- Megjött az édesapátok. Hosszú vándorúton volt, de most visszajött.
A legkisebb gyermek kíváncsian kérdezte Miklóst.
- És most már itt fogsz lakni?
Miklós nem felelt, helyette Dorottya szólalt.
- Természetesen. Hiszen itt az otthona. Majd megbarátkoztok, meglásd.
Miklós a kezébe temette az arcát. A gyerekek körülállták, Dorottya melléjük lépett, és Miklós vállára tette a kezét.
- Sok minden történt ám. De majd mindent, szépen, sorjában...

Nagyanyó egyre nehezebben vette a levegőt. A mese itt megszakadt. Döbbenten ültünk.
- Szaladjon valamelyik el a papért - mondta halkan, de határozottan.
Szaladtam, ahogyan csak bírtam, s közben emésztettem a hallottakat.
Még emlékszem Miklós nagypapára. Emlékszem a tetoválásokra a karján, emlékszem a dohányfüstös Miklóspapa-illatra, s arra, hogy mekkora tisztelettel és szeretettel vette körül Nagyanyót. Egy hangos szava nem volt hozzá soha. Az erős Nagyanyó pedig összetartott mindenkit.
S megtanított bennünket szeretni, ahogyan ő maga tette, mindenkivel, egész életében.

Vesztergom Andrea
 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea: Egyik reggelre gyászba borult a falu.
  2019-01-07 10:50:35, hétfő
 
 





Egyik reggelre gyászba borult a falu.
Arra ébredtek az emberek, hogy odakünn szokatlan sürgés-forgás, s azok, akik a tyúkokkal együtt keltek, már mind az utcán állnak, az esetet beszélve.
Nagyanyó is felöltözött, gyorsan néhány hasáb tüzelőt dobott a sparheltbe, és sietve magára öltötte a bundás bekecset. Az unokák ablakhoz ragadt orral várták a visszatértét.

Nagyanyó komótosan a szögre akasztotta a bekecset, amit a néma kacsák megtöméséhez menvén szokott magára ölteni, majd szó nélkül bement a szobájába, és magára zárta az ajtót, csak azt lehetett hallani, hogy odabenn matat valamin. Ebédre került csak elő. Alig evett, csak tolingálta a falatot a tányérján, nemigen kívánt a szája íze semmit.

A néma csendet törte meg a fáradt hang:
- Éjszaka a lelkészt magához hívta a Teremtő.
A lelkész urat nagyon nagy tisztelet övezte. Szerették az emberek, szerették a gyerekek, gazdagok, szegények, egyformán. Hatalmas szíve volt, és nem lehetett úgy meglátogatni, hogy az onnan eljövő ne cipeljen hazáig legalább egy szakajtónyi ebédre valót. Még kilencven évesen is megesett, hogy végiglátogatta a szegényeket, cammogósan járt, egy egész napig tartott, amíg megtért a parókiára, szürkületre. De ez nem volt mindig így... Isten jót cselekedett vele, és egész életében ezt szolgálta talán vissza - mondogatta nagyanyó annyiszor, de ennél soha nem lehetett hallani tőle többet.

A lelkész úr halálhírére viszont megeredt a nyelve, együtt a könnyeivel.
Még az édesapjától hallotta a történetet, hiszen amikor a lelkész született, még őt se hozták erre a világra. S ahányszor a lelkész úr valami jót tett, ez a történet mindannyiszor eszébe jutott...

Régen, még az öregek idejében, nagyon nagy szegénységben élt a falu. Volt egy-két tehetősebb család, akiknek az óljaiban több állat nevelkedett, s akik télire el tudtak spájzolni sonkát, szalonnát, elvermeltek krumplit, így nagyobb bőséggel jutott betevő. De a falu nagyja igencsak szűkösködött, okosan kellett gazdálkodni, hogy a következő termésig ne csak az éhkoppot nyeljék a harangszóra. A falu szélén, a viskósoron pedig sorra fagytak meg és haltak éhínséget az emberek. Minden télnek esett áldozatául néhány gyermek.

Itt laktak az öreg Kóborlóék, hárman. Még viskójuk se igen volt, nem is viskó volt az, hanem a föld mélyébe belevájt kis odú. Az erdőről loptak tüzelőt, az odú közepén gyújtottak tüzet, teljesen befüstölték magukat, annak a tüzénél melegedtek és sütötték a csapdába ejtett verébnek a húsát. Ha néha mégis akadt valami a családnak, az öreg Kóborló azonnal a kocsmába vitte. A felesége, Púpos Böske, nagyon sokat jajveszékelt emiatt. Ő maga nem értett semmihez, nem tudott szolgálni, nem konyított a varráshoz, a sütéshez, de nem is fogadta volna szolgálatába senki, olyan koszos és csúnya volt szegény.
Azt beszélték, Púpos Böske egykoron nagyon szép menyecske volt, még versengés is történt a kezéért, de ő butamód pont a Kóborlót, ezt a semmirekellőt választotta. S csak ezután púposodott meg, még a fél szeme világát is elveszítette, amely most fehéren világított ki a ráncos, aszott, öreg arcából.

Kóborló majdnem minden nap megverte, messzire hangzott a fájdalmas jajgatás, még az se tartotta vissza, hogy szerencsétlen asszony hamar megnyomorodott a verésektől.
Valahogyan mégis született egy vézna gyerekük, a Fióka. Még neve se volt annak, mert Púpos Böskének nem jutott eszébe semmiféle név, amit adhatna a gyereknek, hiszen akkor már annyira dila volt, hogy talán a saját nevére se emlékezett, még a régi időkről. Fióka pedig nőtt, nődögélt ebben a nyomorban. Nemigen tudott beszélni az istenadta, mert elvétve hallott beszédet,
ha pedig mégis, az nem gyermeki fülnek volt való.

Bejárt a faluba reggelente, úgyse figyelt rá senki. Kóborló hajnalban elment lopni, Púpos Böske pedig a földön kalamálva jajveszékelte a sorsát, Fiókával senki nem törődött. Az apja rendre elküldte kódiskodni, meghagyta neki, merre induljon. Nagyon éles füle volt az öregnek, még pirkadat előtt meghallotta, hol fognak aznap disznótort ülni délben. S valóban, mire Fióka odaért, már az utca elején hallotta a disznó visítását.
Mindig csurrantottak neki belőle valamit, mert sajnálták a falubeliek. Sosem hívták be a házakba, mert tartottak attól, hogy a tolvaj Kóborló kifigyelteti vele a konyhát, csak a kerítésen keresztül dugták ki a bőrt, a farkat, amit nem nagyon szerettek. Néha fagyott krumplit is kapott, boldogan szaladt vele haza, hogy este, a befüstölésnél megsüsse, és odaadhassa az anyjának, Púpos Böskének, mielőtt az apja hazaér.
Ha Kóborló ezen kapta őket, istentelenül megverte mindkettőt, és maga elé vette a krumplit, befalta szempillantás alatt, mint a kiéhezett farkas, nem törődött Fióka lecsorgó nyálával.
- Te már úgyis jóllaktál a faluban, ahonnan ez jött! - intézte el egy odavetett kézlegyintéssel a gyereket. - Anyád meg dögöljön meg végre, mert csak ordítani tud ez a mihaszna szájtáti...
Egyedül a lelkészlakban lelt jó szót a gyerek. A lelkészék mindig behívták magukhoz. Ott elámulva nézett körül, ekkora pompát látván, pedig a parókia is szegényes volt, de nagyon tiszta és takaros. A lelkésznét is gyönyörűnek látta, s még a nevét is áhítattal gondolta magában. Nem ismerte a tündérmeséket, de ha valaha hallott volna róluk, biztosan ilyennek képzeli el a tündéreket, mint Gyöngyvér asszonyt, ilyen szép szemű, mosolygónak.
A lelkészéknek nem volt gyermekük, de nem keseregtek ez miatt, elfogadták, mint Isten akaratát, hogy valamiért ezt küldte rájuk, ne születhessen utódja a lelkésznek. A lelkészné néha meg is ölelgette Fiókát, aki riadtan húzódott hátra minden mozdulattól. Megszokta, hogy annak csakis verés lehet a vége.
Itt felöltöztették, kapott kapcát is, cipőt, abból a hordóból, amit a lelkészéknek küldtek más országokból, hogy ossza szét a szegény hívek között.
Egyszer még egy kiskabátot is kapott, de nem sokáig örülhetett neki, mert mire felébredt, Kóborló már az álmában lefejtette róla, hogy elcserélhesse pálinkára.

A lelkész megpróbálta meglátogatni őket, de Fióka rettenetesen megriadt, amikor a lelkész szálfa alakja feltűnt a viskósoron, arra feléjük. Tudta, hogy az apjának nem mond a lelkész neve semmit, ha olyanja van, ugyanúgy eltöri rajta a favesszőt, mint Púpos Böskén vagy őrajta, és ijedten toszigálta vissza a lelkészt az útra.

Mikorra Fióka nagyobb lett, egyre többen szerették a faluban. Beszélni még ekkor sem tudott, de nagy szemeivel olyan kedvesen tudott nézni az emberekre, hogy még a legmorcosabb véneknek is meglágyította a szívét. Nem volt benne soha rossz szándék, nem kevesellt semmit, minden odahullajtott falatért hálás volt. Írni, olvasni nem tudott, de ugyan ki törődött volna azzal, hogy betűvetésnek ültessen egy ilyen kis néma fiúcskát.

Senki nem tudta, mennyire békélt meg a sorsával, vagy egyáltalán gondolt-e valaha arra, hogy más gyerekeknek milyen élet jutott, de soha nem volt benne rossz szándék, még csak egy fűszálat se csent el senki portájáról az életben.

Egyik este, amikor Kóborló hazaért, megint látta, amint Fióka az anyja szájába akar dugni egy megfüstölt falat krumplit. Ordítva rárontott az asszonyra. Fióka a sarokba kushadt, mint annyiszor, és erősen összeszorította a szemeit, betapasztotta a füleit is.
Ám a jajveszékelés nem maradt abba. Óvatosan kikandikált a pillái mögül, s majdnem az ereibe fagyott a vére. Az anyja a földön gurnyasztott, fölötte kétrét állt az apja, és egy késsel szurkálta, ahol érte. Fióka odaugrott, hogy megvédje a kés elől Púpos Böskét, de az apja akkor már se nem látott, se nem hallott, csak szurkálta az asszonyt, amíg amaz lehelni tudott.

Mikor végzett, megindult Fióka felé, aki reszketve hátrált előle. Kóborló a levegőt hasogatta a késsel, vagdalkozott mindenfelé, hogy eltalálja a gyereket. Fióka úgy érezte, elérkezett a vég. Kétségbeesésében egy kis hasábot rúgott az apja felé. Kóborló elbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a földre. Nem szólalt többet.
Fióka dermedezve állt, és várta, mi lesz a dologból. Aztán meglátta, hogy az apja hasa alól szétfolyik a vér a mocskos földön...
Ott ült két napig a sarokban, nyitott szemekkel, bámulta a semmit, amíg valakinek fel nem tűnt, hogy nem hallanak mozgást az odúból. Embereket hívtak, és Fiókát bevitték a faluba.

A lelkészék vették magukhoz. Úgy nevelték, mintha sajátjuk lett volna. Megtanították a szép, míves beszédre, beleoltották a fejébe a testámentomokat, úgy olvasott, írt, számolt, mintha világéletében ezt csinálta volna. Mire felserdült, ő lett a legokosabb legény az egész faluban.

A jósága az egyetlen, ami megmaradt belőle a régi életéből. Amikor csak tehette, segített a szegényeken, iskolát csinált a kódis gyerekeknek, Isten igéire tanította őket.
Amikor a lelkész már olyan öreg volt, hogy nem tudott prédikálni az istentiszteleteken, ő vette át a helyét a prédikálószéken. Ő keresztelte és konfirmálta a falubeli gyerekeket, és idővel mindenki elfogadta, hogy belőle válik a lelkész utódja.
Szép családja lett, jóravaló lányt vett el, született hat gyerekük, és az egész életét a szegények megsegítésének szentelte.

Így élt kilencven éves koráig, amíg végül ezen az éjszakán a jobbik létre szenderült...
Nagyanyó a zsebkendő csücskével törölgette a szeme sarkát, amikor befejezte a mesét.
- Mondjunk el egy imát az üdvéért - kérte halkan.
Az unokák szótlanul térdepeltek mellé.

Vesztergom Andrea
 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea: Elérkezett a Szentestének a délutánja.
  2019-01-07 10:47:39, hétfő
 
 





Vesztergom Andrea
2018. szeptember 10.



Elérkezett a Szentestének a délutánja.
Nagyanyó kivette az utolsó sütés szaloncukrot, s az almárium tetejére tette kihűlni. Az unokák a hűlt cukrokat csomagolták színes, csillogó sztaniolba.

Nem bírtak megülni a helyükben, valamelyik mindig kiesett a padból, lökdösődtek, izgágáskodtak, csúszkáltak a konyhakövön, a legkisebb pedig sírva toporgott Nagyanyó szoknyája mellett.
- Te gyerek, ne keremaringózzál folyton körülem, mert még megforrázlak, aztán elcsúful az a pufóka angyalarcod! - emelte fel a babát, és visszatette a padba.
A sezlonyon csomagok sorakoztak. Nagyanyó szép díszes hímzésekkel terítette be őket, és meghagyta, hogy senki hozzá ne merjen nyúlakodni, mert szól az angyalnak, aki majd haragjában visszaviszi az összeset a kéváncsiskodóktól. A legnagyobb csomagban mindenki tudta, hogy mi lapul: nagyanyó egész évben, minden ráérős percében kötött, horgolt, hímzett: téli estéken, a tűz mellett, mesélés közben ugyanúgy csattogtak a kötőtűk, mint ahogyan az égető, poros nyári délutánokon, a ház előtti kispadon.
Mindenki tudta, kinek köti az apró rékliket, a pulóvereket, szoknyácskákat, meleg zoknikat: Gigi árváinak, akik egyre sokasodtak, egyre több ruhát nyűttek el, s minden leszakadt róluk, mert Gigi, nagyanyó szerint nem elég nagy fegyelemmel nevelte őket.
" A mi Gigink..." - így szokta emlegetni nagyanyó, s ilyenkor, karácsony táján, minden évben elmeséli Gigi történetét. Az unokák sokszor hallották már, de ezt a mesét soha nem unta meg senki, áhítattal figyeltek minden szenteste. S nagyanyó mindig elmesélte azt a régi-régi esztendőt, amikor az annyira vágyott lovas szán helyett egy angyalt ajándékozott a családjának...

Egy távolabbi faluban történt, sok évvel ezelőtt az az eset, amely Gigit hozzájuk segítette.
Fehérre meszelt, padlásos házban élt az a másik család, közepesen jómódban, s féltett kincsként vigyázták egyetlen leánykájukat, a tündérien szép Hannát. Hannára még csak rá se volt szabad nézni a férfinépnek, mintha az apja a pillantásoktól is óvta volna a lyányt. Nem engedte el a bálokba, nem mehetett barátnőkhöz teázni, otthon kellett ülnie, s arra várnia, kinek szánja majd az apja menyasszonyul. Hanna mintha beletörődött volna a sorsába, nem is volt őneki semmi baja a világgal, elüldögélt otthon az anyjával és más fehérnéppel, hallgatta a beszédjüket, s közben gondolkodott mindenfélén.
Mígnem egyszer katonák érkeztek a faluba. Ott marasztották őket, befogadták mindőjüket kosztosnak és alvónak, tettek arról, hogy ne szenvedjenek hiányt, amíg a faluban szállásolnak.
Hannáék nem fogadtak be egyetlen katonát sem, pedig lett volna hova, ha csak a lócára is, de Hanna apja megijedt, hátha a lányára szemet vet valaki, és ő pedig nem ilyen holmi kiskatonáknak szánta az agyondédelgetett kisasszonykáját...
De visszájára fordult a dolog, mert esténként, amikor csend telepedett a falura, Hanna kihajolt az ablakon, és kiolvasta a csillagokból, hogy vajon másnap eljön-é érte a vőlegénye.
Amint a csillagokat figyelte, halk hang szólította meg:
- Osztán mit les a szép tündér ilyen holdas éjszakán, kiskegyed?
Hanna összerezzent a hangra, s amikor meglátta a szomszéd portáján a ház mellett üldögélő kiskatonát, elmosolyodott.
- A csillagokat lesem, mert jövőt mondanak nekem. - felelte.
- Jöjjön le és lessük együtt! - csalintotta a lányt a kiskatona.
Hanna csak egy egészen keveset gondolkodott, sietve felöltözött, és ügyetlenül kimászott az ablakon. A földre bizony pottyanva érkezett volna, ha a kiskatona ölbe nem kapja... innentől fogva minden este együtt nézték a csillagokat, néha a csűrök mögé bújva, néha a kazlakban csináltak vackot, egymáshoz ölelkezve.
Amikor a katonák szedték a cókmókjukat, s odébbállósra fogták a csapatot, Hanna naphosszakat sírt. Az apja nem tudta mire vélni, csak figyelte a lányt, és rettentő haragra gerjedt, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy Hannának vastagodni kezd a dereka.
Először irgalmatlanul megverte a lányt, és mindenki remélte, hogy talán Isten így elveszi Hannától a viselősségét, de nem így történt. Hanna egyre gyarapodott, szép gömbölyded csípője lett, vastag, fehér karjai híztak a karcsúsága helyett.
Az apja olyan nagyon dühös lett, hogy Hanna így szégyenbe hozza a falu szeme láttára, hogy a lányt bezárta egy elfalazott szobába, ahova csak az udvarról lehetett bejárást találni. Lelakatolta a bejáratot, s oda vetette be Hannát, hogy senki ember meg ne láthassa a rajtuk esett csúfságot. Az ajtón egy éppen akkora kis tolitu maradt, amekkorán be lehetett adni egy tálacska ennivalót és egy pohár vizet.
Az anyja egyre zokogott, de az apának kőből maradt a szíve, mert nem engedte, hogy bemenjen a lányhoz. Így csak titokban adta be neki a tolitun keresztül a gyümölcsöt, friss kútvizet, hogy ne szenvedjen az éhínségtől a leány.
Amikor pedig Hanna vajúdni kezdett, az éjszaka csendessége alatt elvitte a háztól, kitette az erdőben, hogy vajúdja ki a fattyát, és meg ne lássa soha többé, se fattyal, se anélkül.
Hanna nagy kínok között szülte meg a kislányát, magányosan, az erdő fái alatt. Nem volt kelengyéje, így hát levetette a saját véres ruháit, és abba bugyolálta az aprónak született, fekete hajú leánycsecsemőt. Szinte nem is látta az arcát, olyan nagy sötétség volt, de amikor a gyermek felsírt, a Hold fényénél meglátta, hogy a leányka szájában egy apró fogacska bújik meg.
"Fogacskával született... szerencsét jelent, boldog élete lesz!"- gondolta.
Reggel a favágók találták meg a halott, elvérzett lányt és a félholtra fagyott csecsemőjét.
A gyermeket a lelencbe vitték, a többi árva közé. Szépen fejlődött, de mindig sovánka maradt, bármennyit is evett. Jól érezte magát a lelencben a többivel, úgy, mintha amazok a testvérei volnának. Kicsi volt, mint egy gida, ezért maradt rajta a Gigi név.
Ebben az időben szokás volt, hogy a falusi családok kivittek magukhoz a lelencből egy-két gyereket, részint az asszonyok segítségnek, meg aztán néhány pengőt fizettek is utánuk minden hónapban, hogy az ellátásukat segítsék.
Ekkor volt, hogy nagyanyó egyre csak gyűjtögetett. Egy régi álmát akarta valóra váltani: hiába éltek elég szegényesen, ő megfogadta, hogy bizony lovas szánt vesz a gyerekeinek, szegénység ide vagy oda, ezt a csudálatot meg akarta adni nekik és saját magának. Minden éjjel azzal a gondolattal aludt el, hogy látta a gyerekeit és önmagát a havas téli estéken, csengettyűzve, boldogan, amint szállnak a lovas szánnal. Ezt az álmát dédelgette, és hosszú évek óta gyűjtögette gondosan a pengőket a szánra. Semmi felesleges kiadást nem engedett magának, szigorúan arra adta a pengőt, aminek muszáj volt a neve. Megragadott mindent, ami pengőhöz juttathatta.
A gyerekeket pedig amúgy is szerette, s ahol öt van, megfér hatodiknak egy árva, ez a gondolat motoszkált benne, amíg elment a lelencbe.
Így került hozzájuk Gigi. Hasznát ugyan nem lehetett venni, kicsi is volt, vézna is volt, nem értette, milyen lakni egy családnál, de senki nem bánta, mert kacagni úgy tudott, hogy avval mindenkinek felmelegítette a szívét.
- Olyan, mint egy kacagó gerle, ez a lyány. Soha nem nyafog, akkor sem, ha a haját tépik a nagyok! - mondogatta büszkén nagyanyó.
Gigi hamar beleszokott a gyerekek közé, észre se lehetett venni, hogy nem abból az alomból való. Ott aludt közöttük, ugyanolyan szutykosra játszotta magát a porban estére, mint bármelyik más gyerek. Nagyanyó talán ugyanúgy szerette őt is, mint a sajátjait.
- Bárcsak ne kellene tőle megválnom - sóhajtozta gyakran. Ilyenkor Gigi rémülten ugrott az ölébe, és ott sírdogált a gondolatra, hogy neki egyszer el kell válnia nagyanyótól és a kedvestestvéreitől, nagyanyó pedig a hosszú, fekete, loboncosra kócolt haját simogatta, hogy megnyugodjon a kis lelke.
A pengők pedig csak gyűltek-gyűltek nagyanyó titkos ládikójában, és Gigi ugyanúgy ismerte a lovas szánról való álmodozást, mint mindegyikük.
Így éltek, nagyon szépecskén, amikor egyszer beállított egy fekete ruhás asszony a házhoz.
- A kislyányért jöttem, a kis Hannáért. - mondta nagyon komolyan.
De nagyanyó nem adta egykönnyen. Gigi visongott a szomorúságtól, a testvérek pedig elbújtatták a kamrába, hogy ne lelje fel az ismeretlen, fekete némber.
Aztán csak ki kellett adni. - Itt az írás róla - mutatta a nő nagyanyónak. - Ha nem adja, a csendőrök fogják elvinni magától. Jobban teszi, ha nem várja meg.
Nagyanyó csak próbált vele pörölni: - És ugyan minek magának pont ez a gyerek? Amikor itt olyan jó dóga van, szeretjük, és úgy lakik itten, mint az otthonában!
- Nekem is szükségem van a pengőre - felelte amaz - eladósodtunk, valahogyan ki kell váltani, ami a miénk. Minden pénzre szükségünk van. Meg aztán ez a kislyány olyanforma, mint az enyém volt, amikor gyerek volt. Hátha pont ő az, akit keresek...
Nagyanyó kénytelen volt elengedni Gigit. Mindannyian sírtak egymás után: nagyanyó, a testvérek, és a távolban Gigi. Senkinek nem volt jó ez a dolog így.
Pár napig ilyen gyászos volt a hangulat, s ahogy közeledett a karácsony, Gigi nélkül senkinek nem volt vágya még ünnepelni sem. Egyszer aztán Nagyanyó felöltözött. Magához vette a nagy táskáját. Senki nem tudta, mi van benne, hiába faggatták, nem árulta el.
Elindult a lelencbe. Addig sírt, amíg elmondták neki, hová vitték a kislányt. Járt még éjjel is, nem számított, hogy hideg és sötét van.
A másik faluban talált az asszonyra, aki egy valaha szebb napot látott, romos házban lakott.
- Hát maga mit akar itt? - kérdezte a fekete ruhás.
- Gigit szeretném visszavinni. De nem csak úgy ám, a semmiért. Cserét ajánlok magának. - felelte határozottan nagyanyó, azzal kiborította a táskájából a ládikót. Felnyitotta, s könnyezve leszámolta a pengőket, mind egy szálig, az összeset, amit olyan sok évig gyűjtögetett a lovas szánra.
Az asszony habozva nézett a rengeteg pénzre. - De az ilyet... nem szabad...
Nagyanyó legyintett: - mért, ki tudná meg? Magunk között vagyunk. Ha maga nem mondja, én kinek mondanám...
Ekkor ténfergett be Gigi. Ahogy meglátta nagyanyót, sikongatva összevissza csókolgatta, csak úgy ömlöttek a könnyei a boldogságtól.
Az asszony egy darabig nézte őket, aztán bólintott. - legyen meg az akaratjuk... vigye.
Mielőtt még az asszony meggondolta volna magát, nagyanyó gyorsan felállt és kézen fogta a kisleányt. - Gyere, bogaram, jössz velem haza!
Amikor az udvaron mentek keresztül, Gigi még egyszer hátrapillantott egy olyan szomorúan málladozó falra, ahol a lelakatolt ajtón csak egy rozsdás tolitu volt...

Nos, hát így lett Gigi a család végleges gyereke. Nagyanyó a papírokat is elintézte, hogy soha többé ne vihesse el senki a lyányt. S még az unokák is emlegetik, hogy azon a karácsonyon lovas szán helyett Gigit hozta nekik az angyal...
Gigi pedig, ha lehet, még kedvesebb és jóravalóbb teremtéssé lett, mint annakelőtt.
Később, amikor már elbírta a kapát is, rengeteget segített nagyanyónak a kertben, a háztájit is ellátta, de még a konyhában is szeretett tüsténkedni.
Nagyon szemrevaló teremtés lett belőle, amikor menyecske-korba ért. Mosolygós, kecses teremtés, szerette az egész falu, s ő is kedves volt minden emberrel.
Nagyanyó pedig mindent megérzett: azt is, ha valami bánat érte valamelyik gyerekét, úgy, mint azt, ha feszítette valami a szívüket. Addig-addig unszolászta Gigit, amíg kiszedte belőle a titkát.
- Szeretnék egy árvaházat csinálni. - mondta komolyan Gigi.
Nagyanyó nem tudta, sírjon avagy kacagjon. - Te, kislyányom? Te? Aztán mit kezdenél te az árvákkal?
- Valahogyan csak meglennénk, ahogyan a többi lelences. Sok mindenhez értek, tudok kertet művelni, varrni, mosni, főzni, állatot tartani, mert te mindenre megtanítottál. Szeretném, ha lenne egy árvaházam.
Nagyanyó csak csóválta a fejét, hitte is, nem is, mindenesetre elvitte Gigit olyan emberekhez, akik a faluból jobban értenek az ilyesmihez.
Gigi addig-addig macskáskodott és könyörgött a falu elöljáróinál, hogy megengedték neki: az ispotály egyik felét leválasztják, legyen belőle árvaház, úgysincs annyi beteg, hogy akkora hely kelljen nekik.
Nagyon boldog volt. Kacagva és dalolva meszelte a falakat, készítette elő az ágyakat az árváinak. Az a hír járta róla, hogy néha még csodákat is tett a kacagásával, az ispotály falain belül, a nevetést meghallva felültek olyan betegek, akikhez már a papot készültek elhívni...
Sorra jöttek az árvák. Nagyon nagy szeretettel nevelte és gondozta őket, türelmesen, úgy, mint egy édesanya. Ha időnként előfordult, hogy valaki elvitt egy-egy árvát tőle, hogy családhoz kerüljön, először jól megnézte magának azt az embert, s még utána hetekig sírt a gyerek után, titokban. Kevés segítsége akadt, nemigen értek rá a falubeliek, Gigi rengeteget dolgozott, de nagyon boldogan tette, s vasárnaponként, amikor nagyanyóhoz ment ebédre, akkor bízta csak a gyerekeket a falu új tanítónőjére, Zsizsára, akivel nagyon jó barátságba keveredtek az ősz óta.
- Egysütetűek - mondta rájuk mosolyogva nagyanyó - ugyanolyan kotyél mindkettő, és még a cifra nyomoron is tudnak nevetni...

Mígnem egyszer, egy nyári reggelen, egy férfi érkezett az árvaházba.
Gigi nézte a szomorú szemű embert, és magában találgatta, mitől olyan bánatos.
- Szeretnék egy kisfiút vinni magammal. - forgatta a kalapját az idegen pironkodva.
Gigi apróra kikérdezte, s megtudta, hogy a férfi igen jómódú: nagy birtoka van, kőháza, állatai, csak egy valamit veszített el az életében: a feleségét. Viselős volt, amikor megkapta a tüdőbajt. Meghalt, a benne növekvő élettel együtt.
A lány nagyon sajnálta. Jóravaló embernek látta, és ott marasztalta, lássa csak az árvákat, hogy szíve szerint ki tudja választani, akit majd magával visz.
Az idegennek másnap se akarózott hazamenni, Gigit figyelte, ahogyan az árvákra mos, eteti őket, játszik és kacag velük.
Harmadnap már azt is felajánlotta, hogy segít a kertben. Megcsinált mindenféle javításokat, nagy hasznát vették.
Aztán csak Gigi elé állt.
Nem mert a lányra nézni, amikor mondta: - Már bizony nem megyek én innen sehova. Eladom a birtokomat, és feljavítjuk az árvaházat, kiszépítjük, megnagyobbítjuk a pénzből, amit a birtokért kapok. Maga pedig itt lesz velem, feleségnek.
Gigiben egy minutára megszorult a levegő, majd akkorát kacagott, amekkorát még senki nem hallott tőle, pedig ő bizony tudott nevetni...
A férfi fájdalmasan nézte és hirtelen megfordult, hogy elmegy. Még a könnyei is kicsordultak.
- Nono! - szaladt utána Gigi, és azzal a pajkos szemével ránézett. - Én nem mondtam ám nemet... csak ilyen mókás lánykérésről még soha nem hallottam...

Nagyon boldogok lettek. Nagyanyó is meghatva nézte őket, s minden unokának ünnepszámba ment, amikor Gigiék eljöttek hozzájuk. Még amikor játékosan civódtak, vagy incselkedtek egymással, akkor is tele volt a tekintetük a nagy boldogsággal egymásért...

A Gigi történetéről szóló karácsony esti tündérmesét halk csengettyűszó zavarta meg. Odakintről jött a hang, és egyre közeledett.
Az unokák kíváncsian löködték az ablaktól egymást, annyira akarták látni, hogy vajon már az angyal közeledik-e...
Nagyanyó is az ablakhoz lépett. Először ő látta meg. Könnyek gyülekeztek a szeme sarkában, amint felismerte magában, hogy mit lát.
Mindannyian a kapuhoz futottak, és ámulva nézték a csengettyűs lovas szánt, amelyről Gigi és az ura kacagva integetett.
- A tiéd, nagyanyó. - ugrott le Gigi, és hosszan átkarolta az asszonyt.
Nagyanyó Gigi szemébe nézett, és újra meglátta benne az angyalt...

Vesztergom Andrea

 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea : Reggeli kórkép
  2019-01-06 10:04:32, vasárnap
 
 





Vesztergom Andrea
Reggeli kórkép



...a reggel ásított a villamosra,
mintha egy nagy, kinyíló pilla mosna
éles, tiszta látássá, bár az ablak
homályos volt. Akik ma áthaladtak

az ébredező Dunára ívelő
hídon, valami vak képet hív elő
a pirkadat, mintha rosszul fókuszált
felvételek bizarr hókuszpókuszát

néznénk...a gondosan fésült és festett
arcok alatt az összegörnyedt testet
tapossa minden szenvtelen tekintet
és új reggel hoz szemtelen megintet,

egy hét kezdődött, ez is változatlan
lesz tehát. Az elrejtett változatban
se bont meglepőt a visszazökkenés:
holott, mi most van, az összegyűrt. Kevés.



 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea : Cinketalpakon
  2019-01-06 09:17:35, vasárnap
 
 





Vesztergom Andrea : Cinketalpakon



-- a hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.
Alszik ablakunk alatt a fészek,
már tavasz, de csintalan, de részeg,
oltson olvadást a tengerekre,
bárcsak egy napot se szenderegne.
Fákra szórt kidolgozatlan ábra:
feldobálva hófagyöngy az ágra,
venne bár a válla tiszta inget:
cinketalpakon tavasz tekinget.


 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea : Hófagyöngy
  2019-01-06 08:49:41, vasárnap
 
 





Vesztergom Andrea : Hófagyöngy



Őrizetlen földutat
elhozott a távol,
illatával fölkutat
régi nyomdokából:

barna földek, nyári por,
zöld zamatnak íze,
érlelem most, mint a bor,
összekedvesítve.

Szalma színét hordozom
kócoló szelekkel,
szálaimból kiskorom
fésülöm ki reggel,

szúrt a tarló sarkamon:
serkenőn a vérem
mint a fáradt fájdalom
tért meg este vélem.

Téli éjjel átlopom
álmomul vidéked,
hófagyönggyé hűlt korom,
ezt mesélem néked:

Földszagú tűlevél
zsong a csendje bennem,
vad havas, bár legyél
mindig ily kietlen.

Városok, vashidak
megkövült az éden,
kis piros pónimat
elfaragta régen.

Búza leng, szélkalász,
mind amerre nőttem,
múltat ott nem találsz,
minden úgy időtlen.

Gyöngy a fán, száll a szán,
visszatér a lélek,
várromok kőfokán
álmaimba lépek.


 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
Vesztergom Andrea : Csöndrögök
  2018-10-31 07:31:44, szerda
 
 





Vesztergom Andrea : Csöndrögök



Felhőkbe bújva elszaladt,
ma már az ősz harap,
hideg szorít a kő alatt:
nyarat vetélt a nap.

Becsapva napra kergetett
anyányi kis sugár,
hisz' őszt fakaszt a hegy felett
a csalfa, tarka nyár.

A vers a csöndrögök között
kiszökve résnyire
feszül reám. Ma költözött
örökre és ide.

A régi hang de megkopott...
maradj csak, ülj velem,
amíg a béke megszokott
magánya megterem,

az arcod íve éltelen,
de véred átitat,
felejthetem, de adj nekem
helyette másikat,

a szürke sziklapart alatt
siratlak újra most,
a csended is, mely itt maradt
s örök hiányt hozott,

szobádba lépve megtekint:
talál, ahogy kiment,
de bár, ha ujja messze int:
ne mondanál igent...


 
 
0 komment , kategória:  Vesztergom Andrea  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2019.04 2019. Május 2019.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 3 db bejegyzés
e hónap: 39 db bejegyzés
e év: 525 db bejegyzés
Összes: 8935 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 465
  • e Hét: 465
  • e Hónap: 14153
  • e Év: 130841
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.