Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
x
  2012-01-10 20:43:34, kedd
 
  Álom
szerző: William Wordsworth, fordító: Kosztolányi Dezső

Juhnyájat, mely csendesen halad,
zúgó esőt, méhet, mely dongva járdal,
tengert, szelet, folyót, tajtékos árral,
szelíd mezőt, vizet, kék ég alatt,

képzeltem én mind s fekszem itt hanyatt
álmatlanul! Már csattog a madárdal
künn a gyümölcsös lombos fáin által
és a kakukkszó fölzúg bágyatag.

Így vártalak két éjen át borongó
lélekkel, Álom! s elhagytál rohanva,
ne nyűj tovább, alélt lelkem szorongó:

mi nélküled a reggelek aranyja,
jöjj hát, napok között áldott sorompó,
friss eszme, vidor épség édesanyja!

 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
Wordsworth
  2011-09-25 14:37:47, vasárnap
 
  WILLIAM WORDSWORTH versei :

.......



...... ..............



.Itt a beírt versek címe van.A versei című lap kommentjeiben elolvashatod a verseket!
Kérlek oda a kommentbe, írd be a verset, amit hoztál!...... .............. Előre is köszönöm!


...... ..............



.....




CÍMEK....FORDÍTÓ NEVE....HÁNYADIK KOMMENTBEN TALÁLOD?......KI GYŰJTÖTTE?


A kakukkhoz - Fordította - Imreh András___________(#)- Juhászné Szunyogh Máriax
A magányos aratólány - Fordította - Kálnoky László___________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Arany nárciszok - Fordította - Kántás Balázs__________(#)- Tóth Enikő x

A szivárvány - Fordította - Kálnoky László___________(#)- Kovács Sándornéx
Az álomhoz - Fordította - Babits Mihály__________(#)- Nagy Miklósné x

Álom - Fordította - Kosztolányi Dezső___________(#)- Gizella Lapux


Egy pillangóhoz - Fordította - Szabó Lőrinc___________(#)- Juhászné Szunyogh Máriax
Két áprilisi reggel - Fordította - Kiss Zsuzsa___________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Lucy - Fordította - Kálnoky László___________(#)- Gizella Lapux

Márciusban___________(#)- Gizella Lapux
Nárciszok - Fordította - Rossner Roberto___________(#)- Gizella Lapux
Óda: A halhatatlanság sejtelme A korai gyermekkor emlékeiből - Ford.-Ferencz Győző___(#)- Jné

Sorok a tinterni apátság fölött - Fordította - Szabó Lőrinc___(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Szonett - Fordította - Kosztolányi Dezső___________(#)- Gizella Lapu

Táncoló tűzliliomok - Fordította - Szabó Lőrinc___________(#)- Juhászné Szunyogh Máriax
Tünemény - Fordította - Babits Mihály___________(#)- Gizella Lapux


...... ........... ........... .........Link -




ANGOL NYELVEN

Lines composed a few miles above Tintern Abbey- Sorok a tinterni apátság fölött__(#)- Jné
The Daffodils - Arany nárciszok - Nárciszok___________(#)- Gizella Lapux





Gyűjtők névsora :

Juhászné Szunyogh Mária
Kovács Sándorné
Gizella Lapu - Ausztráliából
Nagy Miklósné
Tóth Enikő


 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
Wo
  2011-09-25 12:16:25, vasárnap
 
  William Wordsworth

Lines composed a few miles above Tintern Abbey (Angol)
Five years have past; five summers, with the length

Of five long winters! and again I hear

These waters, rolling from their mountain-springs

With a soft inland murmur. Once again

Do I behold these steep and lofty cliffs,

That on a wild secluded scene impress

Thoughts of more deep seclusion; and connect

The landscape with the quiet of the sky.

The day is come when I again repose

Here, under this dark sycamore, and view

These plots of cottage ground, these orchard tufts,

Which at this season, with their unripe fruits,

Are clad in one green hue, and lose themselves

'Mid groves and copses. Once again I see

These hedgerows, hardly hedgerows, little lines

Of sportive wood run wild; these pastoral farms,

Green to the very door; and wreaths of smoke

Sent up, in silence, from among the trees!

With some uncertain notice, as might seem

Of vagrant dwellers in the houseless woods,

Or of some Hermit's cave, where by his fire

The Hermit sits alone.



These beauteous forms,

Through a long absence, have not been to me

As is a landscape to a blind man's eye;

But oft, in lonely rooms, and 'mid the din

Of towns and cities, I have owed to them,

In hours of weariness, sensations sweet,

Felt in the blood, and felt along the heart;

And passing even into my purer mind,

With tranquil restoration: -feelings too

Of unremembered pleasure; such, perhaps,

As have no slight or trivial influence

On that best portion of a good man's life,

His little, nameless, unremembered, acts

Of kindness and of love. Nor less, I trust,

To them I may have owed another gift,

Of aspect more sublime; that blessed mood,

In which the burthen of the mystery,

In which the heavy and the weary weight

Of all this unintelligible world,

Is lightened: -that serene and blessed mood,

In which the affections gently lead us on -

Until, the breath of this corporeal frame

And even the motion of our human blood

Almost suspended, we are laid asleep

In body, and become a living soul;

While with an eye made quiet by the power

Of harmony, and the deep power of joy,

We see into the life of things.



If this

Be but a vain belief, yet, oh! how oft -

In darkness and amid the many shapes

Of joyless daylight; when the fretful stir

Unprofitable, and the fever of the world,

Have hung upon the beatings of my heart -

How oft, in spirit, have I turned to thee,

O sylvan Wye! thou wanderer through the woods,

How often has my spirit turned to thee!



And now, with gleams of half-extinguished though

With many recognitions dim and faint,

And somewhat of a sad perplexity,

The picture of the mind revives again:

While here I stand, not only with the sense

Of present pleasure, but with pleasing thoughts

That in this moment there is life and food

For future years. And so I dare to hope,

Though changed, no doubt, from what I was when first

I came among these hills; when like a roe

I bounded o'er the mountains, by the sides

Of the deep rivers, and the lonely streams,

Wherever nature led -more like a man

Flying from something that he dreads than one

Who sought the thing he loved. For nature then

(The coarser pleasures of my boyish days,

And their glad animal movements all gone by)

To me was all in all. -I cannot paint

What then I was. The sounding cataract

Haunted me like a passion; the tall rock,

The mountain, and the deep and gloomy wood,

Their colours and their forms, were then to me

An appetite; a feeling and a love,

That had no need of a remoter charm,

By thought supplied, nor any interest

Unborrowed from the eye. -That time is past,

And all its aching joys are now no more,

And all its dizzy raptures. Not for this

Faint I, nor mourn nor murmur; other gifts

Have followed; for such loss, I would believe,

Abundant recompense. For I have learned

To look on nature, not as in the hour

Of thoughtless youth; but hearing oftentimes

The still, sad music of humanity,

Nor harsh nor grating, though of ample power

To chasten and subdue. And I have felt

A presence that disturbs me with the joy

Of elevated thoughts; a sense sublime

Of something far more deeply interfused,

Whose dwelling is the light of setting suns,

And the round ocean and the living air,

And the blue sky, and in the mind of man:

A motion and a spirit, that impels

All thinking things, all objects of all thought,

And rolls through all things. Therefore am I still

A lover of the meadows and the woods,

And mountains; and of all that we behold

From this green earth; of all the mighty world

Of eye, and ear -both what they half create,

And what perceive; well pleased to recognise

In nature and the language of the sense

The anchor of my purest thoughts, the nurse,

The guide, the guardian of my heart, and soul

Of all my moral being.



Nor perchance,

If I were not thus taught, should I the more

Suffer my genial spirits to decay:

For thou art with me here upon the banks

Of this fair river; thou my dearest Friend,

My dear, dear Friend; and in thy voice I catch

The language of my former heart, and read

My former pleasures in the shooting lights

Of thy wild eyes. Oh! yet a little while

May I behold in thee what I was once,

My dear, dear Sister! and this prayer I make,

Knowing that Nature never did betray

The heart that loved her; 'tis her privilege,

Through all the years of this our life, to lead

From joy to joy: for she can so inform

The mind that is within us, so impress

With quietness and beauty, and so feed

With lofty thoughts, that neither evil tongues,

Rash judgments, nor the sneers of selfish men,

Nor greetings where no kindness is, nor all

The dreary intercourse of daily life,

Shall e'er prevail against us, or disturb

Our cheerful faith, that all which we behold

Is full of blessings. Therefore let the moon

Shine on thee in thy solitary walk;

And let the misty mountain winds be free

To blow against thee; and, in after years,

When these wild ecstasies shall be matured

Into a sober pleasure; when thy mind

Shall be a mansion for all lovely forms,

Thy memory be as a dwelling place

For all sweet sounds and harmonies; oh! then,

If solitude, or fear, or pain, or grief,

Should be thy portion, with what healing thoughts

Of tender joy wilt thou remember me,

And these my exhortations! Nor, perchance -

If I should be where I no more can hear

Thy voice, nor catch from thy wild eyes these gleams

Of past existence -wilt thou then forget

That on the banks of this delightful stream

We stood together; and that I, so long

A worshipper of Nature, hither came

Unwearied in that service; rather say

With warmer love -oh! with far deeper zeal

Of holier love. Nor wilt thou then forget,

That after many wanderings, many years

Of absence, these steep woods and lofty cliffs,

And this green pastoral landscape, were to me

More dear, both for themselves and for thy sake!



Sorok a tinterni apátság fölött (Magyar)


Öt év mull el; öt nyár, oly hosszu, mint

öt hosszú tél! és megint hallom e

vizeket, hegyi forrásuk után

halk, belföldi morajukat. — Megint

látom e zord, meredek ormokat:

színterük vad magánya még nagyobb

magányba ringat s a tájat az ég

zavartalan magányába köti.

Úgy van, megint itt pihenhetek e

sötét szikomór alatt s látom a

kertes házakat s borzas fáikat

(gyümölcsük még éretlen): mind olyan

egyszínű zöld, s csalitba és berekbe

vész valamennyi. Megint látom a

cserjesorokat; a pásztortanyákat:

ajtajukig fut a zöld; s füstgomoly

csavarog föl, csendben, a fák közűl! -

minthogyha kóbor lakókat jelezne

a lakatlan erdőkben, vagy talán

remetebarlangot, hol tüze mellett,

egymaga ül a remete.



E sok

szépség a hosszú távollét alatt

nem az volt, mit vaknak mesél a táj:

csöndes szobákban és városi zajban

gyakran éreztem édességüket,

itt, véremben, s itt, a szívem körűl;

sőt lelkem mélyéig hatoltak és

úgy üdítettek: felejtett gyönyört is

éreztettek - némelyikük talán

nem kis, nem köznapi hatást tesz egy

jó ember legjobb életére, kis,

nem-fontos, de kedves, szivbőlfakadt

tetteire. S hiszem, tőlük ered

az a másik adományom is, az

a magasabb, az a boldog derű,

melyben a ránknehezedő titok,

melyben e nagy, érthetetlen világ

terhe mind úgy megkönnyűl s föllazúl:

az a szent, tiszta kedélyállapot,

melyben érzésünk ringat és sodor -

földi alkatunk lélegzése is

szinte szűnik, testünk elalszik és

magunk élő lélekké változunk,

mig szemünk, melyet összhang ereje

nyugtat s mélységes, hatalmas öröm,

a dolgok leglelkébe lát.



S ha mindez

hiú hit is, óh, hányszor volt - (sötétben

s örömtelen napvilág annyi sok

képe láttán, mikor az élet undok

és meddő zsivaja és lázai

csak nehezítették szívem verését) -

hányszor volt, hogy feléd fordúlt a lelkem,

óh, erdős Wye, bozót vándora, te,

hányszor fordúlt feléd a szellemem!



S most húnyó eszmék csillámaival,

sok sötét s gyönge emlékkel ugyan

s kissé valami szomorú zavarban,

de ujra feltámad a lelki kép:

ahogy itt álltam, nemcsak a jelen

gyönyörével, de a boldog reményben,

hogy ez a perc jövendő éveket

éltet s táplál majd. S így hinni merek,

bár persze nem az vagyok, aki akkor

először jöttem ide; nem, aki

őzként szökelltem hegyen, patakok

s magányos folyók mély partja fölött,

bárhova csalt a táj; most, férfi, inkább

az vagyok, ki a félelme elől fut,

semmint örömét keresi. Hisz akkor

(hagyván a gyermek boldog-állati

mozdulatait s nyersebb üdveit)

mindenem a Természet volt. - S magam mi?

Nem, nem tudom. A zengő vízesés

szenvedélyként zúgott át: a hegy, a

nagy szikla, a mély és sötét vadon

s színeik s formáik mind szinte étvágy

voltak nekem; mind érző szeretet volt,

mely nem kívánt távolabbi varázst,

gondolatot; se izgalmat, hacsaknem

amit a szem nyújt. — Elmúlt az a kor,

el vele minden fájdalmas gyönyör,

el minden szédült elragadtatása.

Nem is vonz; gyászom nincs sóhajnyi se;

jött más öröm: akkora veszteségért,

hiszem, bő kárpótlás! Mert megtanultam

másképp nézni a Természetre, mint a

gondtalan ifjú; s kihallom belőle

az emberiség csöndes, bús zenéjét:

nem durva, sértő, de van ereje,

hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet

láttam meg benne, nagy eszmék vidám

izgatóját; valami áthatóbb,

fenséges értelmet, melynek lakása

a naplementék tündöklése és

az élő szél s a kerek óceán

és a kék ég; s az ember lelke mélyén

mozgást és szellemet: az ösztökéli

mindazt, ami gondol s a gondolat

minden tárgyát s átcsap mindeneken.

Ezért vagyok ma is mezők, hegyek

s hangulatok barátja; s mindené, mit

e zöld földről látunk; szemek s fülek

nagy világáé — mindazé, amit

felfognak s félig ők teremtenek;

s örömöm látni az érzék s a föld

szavában tiszta gondolataim

horgonyát, szívem dajkáját, vezérét

s erkölcsi voltom lelkét.



De, nem kaptam

volna ily leckét, tán akkor se fájna

jobban, hogy kedélyem sötétedik:

hisz itt vagy velem, itt, e szép folyó

partjain, te, te, legdrágább Barátom,

drága, drága Barát, s hangodban a

saját régi szívem szól, vad szemed

villanásából saját gyönyöröm

régi szövege zeng. Óh, egy kicsit hadd

nézzem még benned egykori magam,

drága, drága Hugom! s ez lesz imám,

hisz a Természet nem csal meg szívet,

amely szereti; előjoga, hogy, míg

csak tart életünk, örömről örömre

vezessen: úgy át tudja hatni a

lelket bennünk, úgy betölti nyugodt

szépséggel, úgy táplálja nagy, nemes

gondolatokkal, hogy semmi gonosz nyelv,

hetyke itélet, önzés vigyora,

szívtelen köszöntés s a napi élet

semmi nyűge meg nem tör sohasem

és sose fogja megzavarni boldog

hitünket, hogy mind, amit a szemünk lát,

áldással teljes. Ragyogjon körül hát

magányos sétádon a ragyogó hold,

csapjon feléd szabadon a hegyek

szálló köde, s későbbi éveidben,

mikor higgadt gyönyörré érik ez

a vad ujjongás, mikor lelked a

szépségnek mintegy udvarháza lett:

emlékezeted legyen lakhelye

e sok édes hangnak s harmóniának;

s óh, akkor, ha magány, gyász s félelem

jutna osztályrészedűl, mily öröm,

mily gyógyulás lesz rám gondolnod és

biztató szavaimra! S ha talán már

ott lennék, hol többé nem ér utól

a hangod s vad szemeidből a tűnt

lét ragyogása, akkor se felejtsd,

hogy együtt álltunk e gyönyörü víz

partján, és hogy én, régi hódolója

a Természetnek, most is lankadatlan

rajongtam érte: nem, nem, tüzesebben,

mint valaha - óh, szentebb szerelem

mélyebb hevével! És azt se felejtsd,

hogy annyi év és kóborlás után

e sok karcsú szirt és meredek erdő

s e pásztori, zöld táj, nekem, magáért

és temiattad, ma még kedvesebb volt!

Szabó Lőrinc




 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
Wo
  2011-09-25 12:02:22, vasárnap
 
  William Wordsworth

KÉT ÁPRILISI REGGEL
Mentünk Matthew-val; odafenn
vörösen kelt a nap;
ő nézte, megállt, s "Úgy legyen!",
e sóhajra fakadt.

A falu tanítója volt,
ezüstös-ősz fejű,
mint tavaszi ünnepnapok,
oly víg és egyszerű,

s aznap harmatos réteken
és párolgó vizek
mentén kezdtük jókedvüen
járni a hegyeket.

"Jól indultunk neki, igaz?"
szóltam. "De mondd, mi bánt
e kék ég alatt? Mondd, mi az,
mi úgy sziven talált?"

S Matthew megint megállt, Kelet
felé kémlelve még,
csak nézte, nézte a hegyet,
s hozzám fordult, eképp:

"A bíbor felhőt nézd csak ott,
az égen hogyan áll,
eszembe juttat egy napot,
- van harminc éve már.
És amott az ég színei
- minden olyan nekem,
mint azon az áprilisi
szép iker-reggelen.

Horgászni mentem, s az utam
a temetőbe vitt:
ott, hol a lányom sírja van,
megálltam egy kicsit.

A környék büszkesége volt,
s kilenc éves se lett:
ó, az én Emmám már tudott
pacsirta-éneket.

Ha fedte is hat lábnyi föld,
éreztem, szeretem
még jobban: ahogy azelőtt
nem szerettem sosem.

S amint kifelé indulok,
egy viruló leány
jön velem szembe; ott ragyog
a harmatcsepp haján.

Teli kosarat vitt sima,
hó homloka felett -
öröm bárkinek látnia
ilyen szép gyermeket.

Oly könnyen szökkent, ó, talán
forrás sem oly szabad;
üde és boldog volt, akár
a tengeren a hab.

Sóhajra bírt fájdalmam ott,
nehéz volt rejtenem:
nem, nem kívántam mégse, hogy
ő a lányom legyen."

Matthew már régesrég halott;
de látom őt magát:
áll, mint akkor, s kezében ott
a vadalmafaág.

KISS ZSUZSA



 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
Wo
  2011-09-25 12:01:12, vasárnap
 
  William Wordsworth
ÓDA: A HALHATATLANSÁG SEJTELME
A KORA GYERMEKKOR EMLÉKEIBŐL
A férfi apja a gyerek;
hadd fűzze hát napjaimat
egymáshoz a természet-áhitat.
(Kálnoky László fordítása)

I

Valaha forrásokon, berkeken,
a földön, s mit csak láthatok,
úgy tűnt nekem,
hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -
forduljak bárhova,
sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.

II

Kél s enyész a szivárvány,
s olyan gyönyörű látvány
a rózsa, hogy a hold
csak rá néz, ha derült az ég;
és a víztükör, ahogy
csillámlik: csodaszép;
a nap újjászületve tör föl;
de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.

III

Míg a madarak dalolnak vígan ott,
s mintha dob szólna távol,
sok kis bárányka táncol,
csak engem űz egy fájó gondolat;
de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,
s megint erős vagyok;
meredélyen zuhatag zúgva bömböl;
bánatom nem sérti az évszakot;
hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,
szelek fújnak felém alvó mezőkről,
földön és föld körül
és tengeren
minden ünnepel lelkesen,
minden állat örül,
május van szívében belül; -
te víg dalú,
boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,
Pásztorfiú!

IV

Áldott lények, hallottam, mily zenével
hívtátok egymást, s hogy nevet
az ég vigasságtokban veletek;
szívemben az öröm vezérel,
homlokomon füzérrel
érzem, boldogságotok telje ér el.
Ha borús volnék, szörnyü nap!
mikor a föld ily ékes,
s e májusi édes
reggelen nagy csapat
gyerek szalad
mindenfelé, és tűz a nap,
s virágot szednek völgyek alján,
s a csecsemő felül az anyja karján; -
hallom, hallom, hallom örömmel!
- De ott, a többi közt a fa
s a rét, amelyet láttam valaha,
azt jelzik, valami végleg oda;
az árvácska a földön
is megismétli rögtön:
a kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?

V

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messziről ered, és
véget nem mivelünk ér:
nem teljesen emléktelen,
és nem egészen védtelen
jövünk az Istenből, ki otthonunk,
de fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!
Már kezdik eltakarni börtön-árnyak
a növekvő Fiút,
de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad,
s ennek örülni tud;
az Ifjú a Természet papja, bár
kelettől már mindmessze jár,
az ábránd tündökölve
mindig ott megy előtte;
végre a Férfi látja: elenyész,
s a hétköznapok világába vész.

VI

A föld öle is kínál örömet;
megvannak természetes vágyai;
sőt, gondos, jó anya módján, ami
célnak sem ostoba,
a dajka szeretné elérni,
hogy nevelt fia, a majdani Férfi
feledje a fényköröket,
hogy honnan jött s hol a fény-palota.

VII

Nézd a Gyermeket újult örömével,
mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!
Nézd, az ő keze munkája, ahogy
anyja csiklandja csókok özönével,
míg apja szeme fénye ráragyog!
Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
menyegző vagy a nász,
temetés vagy a gyász,
ez tölti be szívét, még
ily keretbe fogja a dalt:
szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
de hosszan ez se tart,
mert félredobja, s új,
más szerepet tanul,
mely várja boldog s büszke kis szinészét;
"szeszélyes színpada" benépesül,
míg Aggok nem jönnek erőtlenül,
az Élet ezt adja kíséretül;
mintha nem volna tán más
dolga, mint az utánzás.

VIII

Te, ki elrejted külső képeden,
hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: -
nagy jós! próféta, áldott!
az igazat te látod,
miért ember éltében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;
te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,
ég-adta tökélyedben diadalmas:
boldogságod ellen küzdve vakon
mért sürgeted, kívánod oly nagyon -
úgyis jármukba fognak majd az évek!
Lelkeden hamar földi teher ül meg,
és a szokások is rádnehezülnek,
a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!

IX

Ó, öröm! amitől mi
élesztjük parazsunk:
hogy a természet őrzi,
mi bennünk úgy kihúnyt!
Nekem a múltak emlékezete
a végtelen üdvöt jelenti, de
nem épp azért, miért áldani kell -
a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite,
boldogság és szabadság, e kebel
reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: -
háladalt nem ennek
dicséretére zengek:
csak mit a világ s érzetünk
kérdezni sose szűnt,
s mely lehullt, tovatűnt;
s mi megsejti a Lényt, amely
oly világban jár, amit én nem értek,
s az ösztönnek, mitől e porhüvely
úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek;
az első érzelemnek
tört emlékezetemnek,
mely legyen úgy, ahogy:
napunkon ez a fény-forrás ragyog,
látóvá ez a vezér-fény nevel,
ez ápol s véd minket, s a zajos évek
az örök Csöndben úgy suhannak el,
mint kurta perc: az igazság felébred,
s most már ittmarad:
sem fásultság, sem őrült akarat,
férfi s gyerek,
az öröm ellensége, gyűlölet
sem rombolja már szét, nem öli meg!
S bár bel-földön vagyunk, s a part
oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
mely idehajt,
s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.

X

Madarak, vígan, vígan zengjetek!
S mintha dob szólna távol,
te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
ki fújod, ki forgatod,
ki szívedbe fogadod
ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
nem szomorkodunk: az ad
erőt, ami megmarad;
az örök részvét, amely
mindig volt s nem múlik el;
s az enyhítő gondolat,
mely kínjainkból fakad,
s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

XI

Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,
szerelmünknek véget ne vessetek!
Szívem nagyon érzi hatalmatok,
lám, minden örömet odahagyok,
hogy ismertebb világotokban éljek.
Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,
most jobban örülök gyors fodru érnek;
s oly szép, ha az újszülött nap felébred
a szűzi fényben;
az alkonyég felhőinek a rajza
letompult, így szinezi az a szem,
mely túllát a halandó emberen;
már másik verseny ez, más diadalt aratva.
Hála a szívnek, hogy így zakatol,
hála minden félelemnek, örömnek,
nekem egy kis virág is adhat oly
gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.

FERENCZ GYŐZŐ

 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
Wo
  2011-09-25 11:59:34, vasárnap
 
  WORDSWORTH, William




A MAGÁNYOS ARATÓLÁNY
Nézd őt, a hegyvidéki lányt,
a szántóföldön egyedül!
Arat s dalolgat: állj meg itt,
vagy lépj nesztelenül!
Kaszál, kévét köt egymaga,
s oly mélabúsan zeng dala:
ó, hallgasd! a völgy mély öle
hangjával van telistele.

Szebbnek a csalogány dalát
nem hallják fáradt vándorok,
ha olykor árnyékos tanyát
nyújt az arab homok:
nem ily üdítő hang, midőn
kakukk kiált tavaszidőn,
és megtöri a víz örök
csendjét a Hebridák között.

Miről dalol? Ki mondja meg?
Tán a kesergő dallamár
tárgya régi baljós eset
s harc, mely feledve már:
vagy szerényebb a téma itt,
számunkra meghittebb, maibb?
Köznapi bánat s fájdalom,
mely elmúlt, s újul egy napon?

Mindegy, hogy mit - dalolt a lány,
s nem volt dalának vége-hossza;
néztem, míg dal közt dolgozott,
sarlózott hajladozva; -
figyeltem mozdulatlan őt,
s hogy elértem a dombtetőt,
a dalt muzsikálta szivem,
mely rég elhalt már, messzi, lenn.

KÁLNOKY LÁSZLÓ



 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
x
  2010-06-27 11:21:53, vasárnap
 
  Szonett
szerző: William Wordsworth, fordító: Kosztolányi Dezső

Apácának nem fáj soha a zárda,
cellákba boldogok a remeték,
bús zugjaikba diák-csemeték,
takács s leány a rokkánál nem árva,

az is vidám, a méh a napsugárba,
mely tar hegyeknél röpködött elébb,
egy gyűszűvirág szűk kelyhébe lép:
ó, aki önmagát börtönbe zárta,

az nincs börtönben: én is úgy szerettem,
ha megkötött keményen a szonettem,
tartózkodásra és szabályra intvén,

és boldog lennék, ha akadna Szellem,
ki föllázadt a nagy Szabadság ellen.
A versemnek épp úgy örülne, mint én.


 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
Wi W
  2010-05-13 06:56:14, csütörtök
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-05-24 13:00:41


William Wordsworth
Szonett

Apácának nem fáj soha a zárda,
cellákba boldogok a remeték,
bús zugjaikba diák-csemeték, ,
takács s leány a rokkánál nem árva,

az is vidám, a méh a napsugárba,
mely tar hegyeknél röpködött elébb,
egy gyűszűvirág szűk kelyhébe lép:
ó, aki önmagát börtönbe zárta,

az nincs börtönben: én is úgy szerettem,
ha megkötött keményen a szonettem,
tartózkodásra és szabályra intvén,

és boldog lennék, ha akadna Szellem,
ki föllázadt a nagy Szabadság ellen.
A versemnek épp úgy örülne, mint én.

Kosztolányi Dezső fordítása





 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
x
  2010-01-04 16:14:30, hétfő
 
  Dudog Istvánné Franciska küldte az IWIW-en...... ........... ......... #6563 .2012 . június 13. 21:19

William Wordsworth- Táncoló tűzliliomok
.
.
Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet,.
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem,- néztem,- nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
Mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Szabó Lőrinc fordítása

 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 704
  • e Hét: 9581
  • e Hónap: 25220
  • e Év: 58616
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.