Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 66 
Joszif B
  2011-11-02 16:21:29, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-11-02 14:50:19

Joszif Brodszkij

HÚSZ SZONETT STUART MÁRIÁHOZ

I
A skótok, Mary, mégiscsak vadak.
A kockás klánok melyik ága látta
előre: mozivászonról leszállva
ma szoborként a kertek dísze vagy?
A Luxembourg-é, többek közt. Minap
ebéd után épp, arra vitt a lábam,
s akár a borjú, tátott szájjal álltam,
bámulva új kaput s a tavakat.
S megláttam Önt. S e nagy találkozással
úgy eltelék, s mivel "kihűlt szivemben
a múlt feléledt", csőre töltve menten
vén fegyverem a klasszikus kartáccsal,
maradék orosz szavaim mi másra
szórhatnám, mint e tompa fényü vállra.

II
Már véget ért a háború, a nagy,
mely vérre ment, de zsírunk is megette,
mikor Sarah Leandert láttam - mint te:
top-top, a vesztőhely felé haladt.
A bárd egy szintre helyezi a mennyet
a földdel, bár te így nem mondanád
(ld. vízmélyből felszálló napvilág).
Elhagytam a befülledt mozitermet,
de valami azonnal visszaránt
a "Szpartakusz"-ba, melynek plüss ölében
jobb lenni, mint Európában éjjel.
A bekeretezett filmcsillagok
alatt sor áll, két filmet adnak éppen.
S minden jegy elfogyott.

III
A Luxembourg-kert mélyire jutottam
az emberélet útjának felén,
gondolkodó és tollnok sok van ottan,
s mind ősz, mivel mind kőből van szegény;
hölgyek, urak vonulnak hosszu sorban,
kéklő zsaru a lomb zöld hátterén,
gyerekzsivaj, szökőkútlárma, s én
itt nem mondhatom senkinek, hogy "menj a...".
S te, Mary, lankadatlan állsz a kő-
virágfüzérben, sok királyi nő,
e kő-barátnők közt merengve, szótlan.
Veréb tollászkodik a fejeden.
Olyan e kert, akár a Panthéon s a
"Reggeli a szabadban" elegye.

IV
A lány, kit én oly lángolón szerettem,
miként te Bothwellt, rád hasonlitott,
külsőleg, persze (ha eszembe jut,
azt mormolom magamban: "Uramisten!",
önkéntelen, ma is). Igaz, mi szintén
nem voltunk egymással túl boldogok.
Elment valahová esőköpenyben.
Én pedig átszeltem a horizont
vonalát, hogy ne szeljen át a végzet,
habár a késpengénél élesebb
a láthatár. Fölötte van fejed,
s ózon gyanánt a nitrogént belégzed,
mely gégefődben zuborog - köszönd
a sorsnak... ezt a tiszta... gázözönt.

V
A szeretőid száma, Mary, nagy,
három se volt elég, hogy abbahagyd,
sőt, tíz, de húsz se, huszonöt - talán.
Bár árnyékot vetett a koronádra,
hogy minden éj más karjában talált.
(Ezért törékeny a királyi pálca,
a köztársaság biztosabban áll,
vaskos dór oszlopként megtartja lába.)
E tájon bárki bármit is csinál,
meg nem mozdítja Skóciát, hiába.
Báróid annyit láttak csak: te már
a trónt is elcseréled tán az ágyra.
Fehér holló, saját korodban árva,
lekurvázott a mocskos férfiszáj.

VI
Szerettem Önt. A szerelem (avagy tán
csak fájdalom) furkálja még agyam.
Pokolra szállt le minden, oda van.
Agyonlőttem volna magam, de gond ám
pisztolyt szerezni. Másfelől: hogyan,
melyik halántékba? Ki erre kész volt
már, az megérti, ez mégsem olyan...
Szerettem Önt, oly reménytelen és oly
erősen, adja Isten, más is - ó,
nem adja ám! Habár mindenható,
nem hozza vissza már e lázt a vérben,
se porcaim vad roppanásait,
hogy szomjamtól megolvadt fogtömésem,
érintve "kebl..." - bocsánat: ajkait.

VII
Párizs nem változott. A place des Vosges
négyszögletű, hidd el nekem, mint régen.
A Szajna békén hömpölyög medrében.
A boulevard Raspail éppoly otthonos.
Mi új? Az ingyenkoncertek s az égen
fénylő torony - azt hinnéd, eltapos.
Vannak sokan, akikkel lenni éden,
de előre köszönni ildomos.
Párizsi reastaurant - micsoda sikk
kiejteni, az orrgaratnak ünnep.
S betéved eine kleine Nachtmuzsik,
rücskös pofájú, oldalgombos ingben.
Café. Boulevard. Karodban kedvesed.
A hold: paralitikus genszeked.[5]

VIII
Éltemnek alkonyán, az Újvilágban
(az Ön korában leltek rá, lehet),
a kályha és a rozzant kerevet
közt botladozva nyűtt ikonosztázzal,
azt gondolom, ha téged, engemet
a forgandó szerencse összezárna,
nem kéne sok szó, hívhatnál Ivánnak,
mire: alas[6] - felelnék én neked.
Skócia ágyunk volna, süppeteg.
Mutatnálak büszkén a többi szlávnak,
s Glasgow-ba hozna hajókaravánja,
háncsbocskort, mézesbábot, selymeket.
S ha üt halálos órám - csak veled.
És fából volna éle is a bárdnak.

IX
Sík. Trombiták. Bejő két zord alak.
Kardcsörgés. "Mondd, ki vagy!"
- "Előbb te, pajtás!"
"Hogy én?" - "Bizony, te."
- "Nem titok: protestáns."
"Én meg katolikus." - "Úgy? Akkor
védd magad!"
Aztán hevernek szerteszét a hullák.
Prédán civódik éjszín varjuhad.
Majd - hó pillézi cifra szánok útját;
sálpróba: "Hát Damaszkusz? hol van az?"
"Hol szebb a páva-hím a páva-tyúknál."
"No persze, attól még barom-, nem úrfi"
(enyelgenek, majd dámát játszanak).
Az éji kastély: díszlet, hollywoodi.
Megint a sík. Éjfél. Két férfi jő be.
És összecsapnak farkasként üvöltve.

X
Szép őszi este. Ülök Camenával.
De, ó, jaj, arcát rám nem emeli.
Már nem először. Most örömteli
az is, ha harsog a vöröskozák-kar.
A ma, amely kicsit már tegnapi,
nem fárasztja magát változtatással:
a toll, papír, a tintalé, a sánta
hamburgi kádár ócskaságai
ugyanazok. Az elhasznált, kopott,
bemaszatolt tárgyak iránt erősebb
vonzódása, bizalma az időnek,
ingerli őt a talmi új dolog.
Belép szobámba a halál, molyette,
bolhapiaci, jampecos zsakettben.

XI
Hideglelés az ollócsattogástól.
A sorsnak új s új bunda kéne még,
a menyegzői, királyi fejék
így hull gyakorta. Kobakunk is máskor.
Isten hozzátok, szép ifjak, derék
atyák, ti, esküvések, szakitások.
Az agy hidegszik, mint az égbe mártott
toronyház, melyben senki szót nem ért.
Sziámi ikrek isznak így - eszét
veszíti egy a másik mámorától.
Segítségedre senki sem futott.
S te nem tudtad - "én egymagam vagyok" -
ékes latinsággal kimondani,
ó, Mary - "ám föveny homokja ti."

XII
Történelem? - A testektől ragad.
Művészet? - test az is, habár fejetlen.
Vegyük csak Schillert: a Történelemmel
elbánt keményen. Mary, tán magad
se vártad volna, hogy tollat ragad,
rég elavult ügyed felemlegetve:
végül is mit érdekelte, hogy te
hajdan kinek kínáltad ágyadat?
Ám, meglehet, akár a többi sváb,
félt Friedrichünk: lesújt reá a bárd.
De ugyanakkor meghajtom a térdem
a Művészet előtt, mivel mi más
adhatja vissza, mért vagy oly csodás.
Erzsébeté a történelmi érdem.

XIII
A kos megrázva bundáját (mi nem más:
az aranygyapjú), friss füvet szagol.
Vérszagra gyűl a Glencorn és a Douglas.
S a vérpadnál ekképpen hablatyol:
"Levágták a fejét. Be szörnyű volt!"
"Képzelheti a franciák haragját."
"A franciák? Hogy a porba gurult
egy fej? Talán ha sokkal lejjebb nyúlnánk..."
"Hisz nem volt férfi. Az a neglizse!"
"No, ez tán mégsem képezi alapját..."
"A szemérmetlen. Átlátszott a se...!"
"Gebedjek meg, ha mind elnyűtte rongyát."
"Oroszt ragozni könnyebb; Ivanov, ládd:
annak menyecskés minden esete."

XIV
Gyengébb talán, de tartósabb a távol-
lét, mint a szerelem. Bár ékesebb
a kő, az arc s az omló test helyett
torz tréfa csak. Se illat, hang, se mámor.
Bár lábaid te szét már nem teszed:
azért van kőből (kín ez a javából!),
a szenvedély - hatkarú Síva - lángol,
de gránitszoknya őrzi rejteked.
Nem annak, hogy már annyi elfolyott
víz, vér (és nemcsak olyan, ami kéklik),
de vágyadnak kigombolkozni, én
üveget emelnék, nem gránitot,
a good-bye emlékműve lenne, Mary,
a lélekig ható tekintetedé.

XV
Hidd el nekem, nem az okozta veszted,
hogy gyávák voltak vőlegényeid,
s zord ácsokat csatába nem vezettek;
s nem, hogy a "you" egyszerre "Ön", "te", "ti":
és nem a toll, mely szorgosan jelentett;
nem az, hogy - titkát hét pecsét fedi -
Erzsébet Angliát jobban szerette,
mint ahogyan te Skóciát (ez így
igaz, ha akkor másképp vélted is te);
nem börtönödben költött dalaid,
miket daloltál búsan estelente.
Az hozta rád a poklok kínjait,
s legvégül bárd alá az juttatott,
hogy szép voltál, de csúf volt századod.

XVI
A szögletekből jókorát harap
az éj. Megeshet, körré lesz a négyzet.
A fák a bíbor alkonyatban égnek,
s kérgükkel hallgatják a darvakat:
még hallhatók, de már nem látszanak;
szetter csahol, dühíti a levélzet
csörgése; őszi dombokon vetések
zizegnek éber csillagok alatt.
Abból, mi könnyet csalt a szembe, nem
sok éli túl az elmúlást, humusszá
rohad. S a toll se őrzi, bár örök,
mindazt, miben gyönyörködött a szem,
csak nézhetjük, hogy száll az ősz, tél, tavasz, nyár.
S dalolhatjuk a "Borongós időt".

XVII
Az, amitől az angol száj riadt
sikolyra nyílt, s enyém is ádáz
szitkokat szórna, bár a dámás
rúzsok bolondja, és ami miatt
Fülöp király, ikonokat
feledve, felszerelte az Armádát,
az - befejezni e tirádát
nem tudom - a vendéghajad,
mely a lehullt fejről lepottyant
(ostoba végtelen), csak az,
az volt a kérelmed; igaz,
a nézőket nem hívta nyomban
tusázni érted - ehelyett
indult a külhoni sereg.

XVIII
A szájnak, amely "Isten véled"-et
mondott tenéked s nem valaki másnak,
már egyre megy, mit ízlel még utánad,
miféle híg és sótlan étkeket.
Te fel nem ültél bármi cincogásnak.
S ha mégis, nézd el, hogyha tévedek:
patkány a nyelv, szemétben kotorászgat,
s véletlenül talál csak kincseket.
Bocsáss meg, ó, elbűvölő szobor!
A válás szája - meggyőződhetsz újra -
nem ostoba (hogy lyuk csupán - hamis):
köztünk öröklét, tenger habja forr.
Egyébként, szó szerint. Orosz cenzúra.
Mi boldogulnánk pallos nélkül is.

XIX
Van Skóciában, Mary, sok juhnyáj
(oly tiszta, glancos mind, akár az ünnep).
Hat órakor az élet itt megáll,
bár tengermélybe még a nap se süllyed.
A tavakban - számuk ma is határ-
talan - tanyáznak ősvilági szörnyek.
S több skót olaj jut a palackba már,
mint whisky, melytől híre ment e földnek.
Mint látod, boldogul szép Skócia.
És Anglia, hiszem, hogy nemkülönben.
S te, állva a Luxembourg-kerti zöldben,
imádottamra nem hasonlitasz.
S a hölgyikék, bár nálad szebbek is tán,
egyik se te, se az a régi kislány.

XX
Nem zabolátlan, jámbor volt a tollam,
mellyel megírtam, hogy láttam meg őt,
negyvennyolc mozivászonán a nőt,
kitől a szép érzelmeket tanultam.
Önöktől várok hát ítéletet:
a) mily igyekvő tanítványa voltam,
b) hogy hatott reám az új közeg,
c) végződésekkel hogy boldogultam.
Katmandu, ó, Nepál, a székhelyed!
A véletlen, ha már belébotoltam,
munkáimnak hasznára is lehet.
Azért, ahogy ma élem életem,
a hószín, hajdani, összetekert
papír lapjaié köszönetem.

Baka István

 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 13:13:27, szerda
 
  Joszif Brodszkij

GYERTYASZENTELŐ

Midőn a gyermeket először vitte
templomba, azok termettek előtte,
akiknek ez a hely jelentett életet:
Anna prófétanő és Simeon, a Szent.

S az agg átvette Mária kezéből
a kisdedet; s a három ember végül
úgy fogta őt körül, mint hullámzó keret,
azon a reggelen, mely homályba veszett.

A templom rengeteg, alig dereng föl,
a földi s mennyei tekintetektől
rejtette a sötét falak közé bezárt
Annát, az aggot és fiával Máriát.

És csak a kisded fejbúbjára pergett
egy fénysugár; de ő még mit se sejtett
arról, mi várja, csak szipogva álmosan
szendergett Simeon erős karjaiban.

De rég tudtára adatott az aggnak,
hogy addig a napig nem lel nyugalmat,
míg szemével nem látja Istennek Fiát.
Beteljesült. S az agg így szólott: "Ma tehát,

egykor kimondott szavadat betartva,
elengedsz engem, Uram, az utamra,
hogy végre-valahára megláthattam én
e gyermeket: ki folytatásod és a fény

forrása a bálványimádó népnek
s Izrael dicsősége benne." - Ekkor végleg
elnémult Simeon. És rájuk szállt a csend.
Csak e szavak visszhangja, ott lebegve fent,

keringett egyre, aztán nemsokára
fejük fölé ereszkedett, akárha
fáradt madár, a templomi boltozatok
alatt felszállni sem, leszállni sem tudott.

S oly furcsa volt nekik. A csend se furcsább,
mint a beszéd. Zavartan hallgatott hát
Mária, csodálva a furcsa szavakat...
S így szólott Máriához fordulva az agg:

"E most karodban alvó egyeseknek
emelkedést, másoknak bukást jelenthet,
szóváltás tárgya és viszályok ürügye.
S ugyanazon fegyverrel, Mária, mely e

testet szaggatni fogja, a te lelked
is sebzetik majd. Ez a seb tekintet:
láttatja véled, hogy mi rejlik mélyiben
az emberek szívének, lát majd, mint a szem.

Bevégezte s elindult kifelé, a
nyomába Anna, a görnyedt próféta,
s Mária nézett, és mindkettő hallgatott.
A tekintélye s a teste megfogyott

e két asszony előtt az oszlop-árnyban.
Hajtotta szinte őt szemük sugára,
A templom-űrön át szó nélkül ballagott,
amíg a napsütött kijárathoz jutott.

S járása öreges-határozott volt.
Csak amikor a háttérből felhangzott
az ismerős hang, lett a lépte lassudabb,
de ott nem őt hívták már, hanem az Urat

dicsérte a prófétanő dalával.
S már itt az ajtó. Homloka s ruhája
immár a szélben, s fülébe a makacson
zsivajgó élet tört be túl a falakon.

Meghalni ment. S nem az utcák zajába
lépett, az ajtót szélesen kitárva,
de süketnéma tájra várta a halál.
Csak ment, a biztos földtől rég megfosztva már,

hallván, az idő hangját veszítette.
S a kisded arcát, dicsfénnyel övezve
a fejebúbján, vitte-vitte Simeon
szentséges lelke a halálos utakon,

mint mécsest, ama árnyaknak honába,
ahol idáig másoknak a lámpa
világa szűkös ösvényen homályba fúlt.
A mécses égett, s szélesebbre nyílt az út.

1972. március
Fordította - Baka István


 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 13:12:20, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-11-02 14:50:19


Joszif Brodszkij

ODÜSSZEUSZ TÉLEMAKHOSZNAK

Télemakhoszom,
Trója ostroma
már véget ért. Nem emlékszem, ki győzött.
Talán a görögök, hisz ennyi hullát
mi, görögök, hagyunk csak idegenben...
És mégis, a hazafelé vivő út
túl hosszú lett számomra, mintha csak
Poszeidón, míg ott vesztegettük az
időt, a távot megnyújtotta volna.
Így hát nem is tudom, hová vetődtem,
milyen vidék ez. Egy koszos sziget,
viskók, bozótok, disznóröfögés,
egy elvadult kert, valami királyné,
fű és kövek... Kedves Télemakhosz,
egyik sziget olyan, akár a másik,
ha túl soká bolyongsz már, és agyad
hullámszámlálgatástól kótyagos lett,
a szennyes láthatártól könnyezik
szemed, s a víz füled bedugaszolja.
Nem emlékszem, hogy végződött az ostrom,
és nem tudom már, hány éves lehetsz.

Nőj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
az istenek tudják, találkozunk-e.
Már nem vagy az a kisded, ki előtt
igavonókat fékeztem meg egykoron.
Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
De tán igaza volt, mert nélkülem
az oidipuszi vágyak elkerültek,
és álmaid se bűnösek, fiam.

1972
Fordította - Baka István


 
 
1 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 12:52:01, szerda
 
  Joszif Brodszkij

LITVÁN NOKTÜRN

`Tomas Venclovának`

I

A szél a tengert fölveri,
s úgy zúdul a fagy államára, mint feltépett szájról
szitokszók hordaléka,
egy szabályszerű dó-re-mi-
fá-szó-lá-ti-dót csalva ki a kémény-trombitákból.
Sok nem-cárnő-se-béka
lapul a földre lenn,
pislog egy csillag tízkopekes ónja,
s valami arcszerű
folyik szét a fekete üvegen,
mint a zápor pofonja.

II

Szevasz, Tomas. Az én
kísértetem, testemet egy tengerentúli szállodában hagyva,
északi fellegek
rajával szemközt evickél hazafelé,
az Új Világtól elszakadva,
riasztva tégedet.

III

Későre jár Litvániában.
A templomokból hazamennek, gyertyák vesszeit a tenyerek
zárójelébe zárva. A megdermedt udvarokban a
murvában tyúkok kaparásznak.
Zemaitija síkja felett
hó pilinkél, mint az égilakók pora.
És halszag árad
nyitott ajtók mögül. Egy félpucér gyerek
s egy kendős vénasszony a tehenet pajtába hajtja már.
Kései zsidó vágtat
a kisvároson át; dübörögnek a kerekek
a macskaköveken;
s ő gyeplőt tépve, hetykén felrikolt: "Gerai!"

IV

Hogy rád törtem, bocsásd meg!
Tekintsd e megnyilvánulásomat
idézet visszatételének ama Kiáltvány soraiba:
csöppet tán raccsolóbb,
csöppet a messzi vándorlásoktól magasztosabb.
Ezért - ne vess keresztet,
ne tördeld kezedben a sapkád:
eltűnök, mire felharsannak virradatkor a
kakas-vezényszavak.
Hogy kéretlen jöttem, bocsásd meg!
Ne félj, ne hőkölj, nincs okod, lám:
az elmúlás a határőrsök kontójára szélesíti ki rádiuszát.
Bosszulón, mint a kő a kútban, sárgyűrűt kavarva,
a balti hullámok felett
én zümmögök, akár az a monoplán -
mint Darius és Girenas,
csak épp nem vérbe fagyva.

V

Későre jár a nagy Birodalomban,
a koldustartományban.
A Nyemanon át-
gázoló fenyők serege, pikáit
emelve a sötétben elfoglalja Kovno városát.
Bíborszínűre válik
a falak mesze, s villódznak az utcakövek, mint a partra rántott
halak.
A helyi színház függönyét magasra vonják.
És három részre osztják, ami a legfontosabb,
nincs is vitaalap.
Huzat borzolgatja a tüll-
függöny rojtjait. Ragyogóbban ég a csillaga
is a vidéknek: mint a kártyalap, mibe beletrafáltak.
És sötétbe merül,
az üvegen dobolva, ujjaid torkolata.
Más torkolat se várhat.

VI

Éjfélkor a vakok
biztonságával szólnak a szavak.
A "haza" szó tapintásra olyan, akár lady Godiva.
A sarkok pókhálóiban
titkosszolgálati mikrofonok rögzítik a
matrac nyikorgását az énekes lakásán, s hogy sikít a
közös dal szótalan.
A szégyenlősség uralkodik itt. A lomb, kívánva
választani a színe és a visszája között, felháborítja
a kandelábert. Itt, hangtölcsért eldobva
adnak hírt a világnak önmagáról, hangyahátra
taposva akaratlanul, a pulzus érthetetlen-ritka
morzéjával, csikorgó tollal.

VII

Hát innen származik a te
lisztes orcád, a semmibe fúródó szembogaraid,
selypítésed és a hajad homályos
és híg teaszíne.
Hát innen egész életed, lágy és becsületes mondataid,
mind veszővel határos.
Hát innen van az én
- üvegeidben tükröződő, mint léted folytatása -
leplemnek elmosódottsága, mint a lázadó koldus-füzes
satöbbi, rajzolat a tengerek színén,
az oldalak kifordulása, mely biztos pontot keres,
a sorsra, horizontra vágyva.

VIII

Az irkafirkáink, Tomas! az én lapszélre
futó állítmányom! a te alanyod elkomorult-néma
otthonülése! csipke és monogram véd- és
dacszövetsége,
a latin s cirill írás elegye: az eszközé a céllal:
a Bajszanagy rendelte így még.
Különnyomataink! a nyirkos, gyűrött lepedőkön
a közös agy laza tekervényeiben! -
kedveseink puha agyagjában, a nélkülünk felnövő gyerekekben.
Mert ez csak a kamasz tekintetétől
keletkezett kék véraláfutás a kozmosz-pofalemezen,
a próbálkozástól, hogy szemmel
becsüljük fel a távolságot ama litván kocsma és e
távoli arc között, mely sok-sok szemmel néz a vakvilágba,
akár kancsal tatár a földpalánk mögé,
hogy szánkba dugjuk ujjunk - ebbe a Tamás sebébe -
s nyelvünket kitapintva, módján egy szeráfnak
kiigazítsuk az igét.

IX

Hasonlítok
reád, Tomas, te lényegében egy vagy énvelem,
te belülről kormozod be az üveget, mit én kívülről bámulok.
Egymásnak én s te
egy felvillanni képtelen
amalgámtócsa megdupláztatott
feneke lettünk végleg.
Ha fintorogsz, én gúnyosan mosolygok,
ha ásítasz, a számat szétszakító némaságig eljutsz,
én a föléd kitett
százwattos könnytől három csermelyt ontok.
Foglyom vagy s én a foglyod,
a Castorban megmutatkozó Pollux,
a köznyelvben - egy-egy,
patt, fürge sziluett,
amely a fáklyafényben ide-oda leng, száll,
visszhang és visszajáró kopekek.
Minél elrontottabb a lét, bennünket annál
kevésbé láthat meg
az üres szempár.

X

Mit eszik a kísértet? Álmok szemetét,
határok korpáját, a számok héját:
vezeti a való címnyilvántartó füzetét.
Az utca homlokzatait, mint íny a fogait, összeszorítja még,
a kapualjak sárgáját, mint mamlasz holló sajtkaréját,
felfalja a sötét
rókája. Bosszút áll időn a hely
saját állandóságáért - lakóival, a benne
levő élettel, és kinyitja mind a zárat -,
majd - korszak telik el -
meglellek téged a rengetegeknek,
síkoknak ujj-zsírozta államok fölötti államában,
mely őrzi jól a gondolatokat, vonásokat
és leginkább a pózt: vizes
sokversztás kenderingben, csendülő acélhajcsavarokban
Litvánia-anyácska szunnyad a folyó
felett, és te magad
hozzátapadsz fedetlen, üveges, félliteres
kebléhez nyomban.

XI

Vannak helyek, hol
semmise változik soha. Ezek
az emlékezet pótlói, a fixáló triumfusa.
Ott a sorompó meredeken magasba hatol.
Ott fiatalosak
az őrszemek. A múlt a köpenyes kamasz
tekintetével néz maga elé komor-szigorúan,
s a sors határsértőként hátrál vissza az
igazi öregségbe - köpésekkel a falon,
nyilalásokkal, panelformák végtelen, ravasz
lépcsőivel. Az éj azon-
ban valóban határ is, hol, akár tatárhadak,
a leélt élet területeit lerohanással
fenyegeti meg a valóság, s ez fordítva is igaz,
ahol fa lesz a tűzifából, amit újra felaprítanak,
ahol, mit szemhéj nem takar,
zsákmányként ragadja magával
a való nomádcsapata.

XII

Éjfél. Rikolt a szajkó,
s emberi hangon vádolja meg a természetet
a hőmérő nulla fok elleni vétkeiért.
Vytautas, eldobva a kardot és a pajzsot,
svédek felé gázlót keresve, merül a hideg
Baltikumba. Egyébként véget ér
a föld itt egy mólóval, mely utánavetette magát
- mint síkos fokokon, hullámokon szaladva -
a menekülő szabadságnak. Könny jut bérül
a hódnak erőfeszítéseiért: nem épülhet meg a gát;
egy könnycsepp, elszakadva
ezüstlő csermelyétől.

XIII

Éjfél az erdős tájon,
köpenyszínű kormányzóságban.
Ékírás tornyokból. Szövetmaradék képiben
felhő leng - küldte a szomszédos állam.
Odalenn
szántások, kazlak állnak,
cserép, vas, tégla, oszlopsor dereng,
plusz még az állam embere
szurkosvászon csizmában.
Az éji oxigént
betöltik a légköri zavarok, az imák, az idő-
járásjelentés, híradó,
a bátor Koscsej
fölkerekített számokkal, himnuszok, foxtrott, boleró
s betiltások, miket imént
rendeltek ott el.

XIV

Kísértet járja Kaunast. A székesegyházban terem,
s mindjárt ki is fut. Átkullog a Laisves-aleján,
betér a Tulpéba. Asztalhoz ül.
A pincér bámul mereven,
s csak szalvétákat lát s a fűszer-tüzeket talán,
egy taxit, mely ködbe merül
a havas utcán. Én lefogadom,
irigykedsz. Mert előbb-utóbb a láthatatlanság divatba jön,
mint engedmény, mit a léleknek tesz a test,
mint célzás a jövőre, vagy mint a Paradicsom
álruhája, a mínusz a köbön.
Mindennek nyeresége lesz
a hiányból meg a
testetlenségből: hegyek és folyók,
az órához olyannyira hozzászokott rézingalap,
Isten, ki mindezt fentről nézi csak,
a tükrök, folyosók,
s a megfigyelő mind te vagy magad.

XV

Kísértet bolyong Kaunasban. Ő a te
kiegészítésed a rólam gondolt gondolat
levegőjéhez, tér a négyzeten,
de nem
egy jobb kor látnoki ígérete.
Ne irigyelj! Soroljad a
káprázatot a levegő
sajátosságai közé - akár a kisbetűs szedést,
mely raccsolásként szóródik szét a homályban,
mint a légyzümmögés,
s mely alkalmatlan bár egy új Klió
étvágyát csillapítani, de tán a
lemeztelenített Uránia
fülébe súgni jó.
Csak ő,
a térbeli pont és az elvesztett körvonalak
Múzsája képes értékelni, mint
fösvény a pénzét, az állandóságot,
mint az azért való elszámolásnak
formáját, hogy mozognak lelkeink.

XVI

Ezért ragaszkodik hát,
Tomas, a betűkhöz a vastoll?
Nem ezzel
magyarázhatjuk a nehézkedést is?
Rekedten
hurrázva, elszakítva magam a hazai mocsaraktól,
még tőled is - mit rejtsem? -,
betűktől, oldalaktól,
a - mondjam-e? - hangnak az értelem s a
testetlenség, a tömeg és szabadság
iránti szerelmétől - megbocsásd,
s ne vágj pofát! -,
attól, hogy húshoz köt a rabság,
a testhez, csonthoz,
így szárnyalok a tintaszínű égi lakba,
az ablakfülkék mellett, ahol álmuk
a helyi angyalok alusszák:
náluk
s a denevéreknél is magasabbra.

XVII

Térbeli pont múzsája! Csak teleszkóppal észlelhető
dolgoké, maradéktalan
kivonásé! Zéró múzsája, te!
Te, ki a toroknak írod elő,
ne siránkozzék untalan,
s nem kell a "lá" túlszárnyalása se,
mértékletességet tanácsolsz! Múzsa, halld meg, ím,
ez áriát, amit az okozat dalol az ok fülébe,
azaz a hasonmáshoz szóló éneket,
s fogadd el őt és dó-re-mi-
jét, ritka rangodban, az égben
odafent
a levegő szempontjai szerint.
A levegő az epilógusa
recehártyánknak - amennyiben nincsen lakosa.
Ő hát a mi haza-
takarodó "haza" szavunk.
Kopoltyúval bármennyit habzsolunk
belőle, csak befoltozza a végén
az egymással vetélkedő sötét s fény.

XVIII

Határa van mindennek:
szembogárnak a horizont, fájdalomnak az emlékezet, a növésnek
a szélesedő vállak.
Csupán a hang hagyhatja el a testet,
Tomas, mint egy kísértet:
a szó a hangod árvasága.
A lámpaernyőt félrelökve,
magad elé meredsz most, nézve
a levegőt:
benne forognak
szemed előtt,
kik előttünk beszédre
ajkat nyitottak.

XIX

A levegő-birodalomban! Az oxigénkorty s a szótag
egyenlőségében! Áttetsző és felhőkké összeálló
kilégzéseinkben! Ama világban,
melyben, miként az álmok a plafonra,
a mennyekre tapadnak "ó"-ink, csillag csillámlik a szájtól
diktált arculatával.
Így lélegzik a mindenség. Ekképp
kukorodik a kakasok szava,
megelőzve a gégefő aszályát.
A nyelv tárgya a lég.
Az ég
magán- és mássalhangzó molekulák kórusa,
a köznyelvben - a lelkeké.

XX

Épp attól olyan tiszta.
Nincs a világon nála tisztesebb
(tán a halált kivéve),
ami papírlapot fehéríthetne vissza.
Minél fehérebb, annál embertelenebb.
Múzsám, nehetek végre
haza? Ama vidékre,
hol a dühöngő Boreus tiporja le a szájak
trófeáit. Központozástalan
grammatikába. Édenébe
az ábécének, tracheának.
"Likbez"-edbe, mely arctalan.

XXI

A litván dombvidék fölé
könyörgés száll fel az egész
világért a sötétben: tompán zúgva, komoran
úszik a hang a falvak felett a Kursi turzás felé.
Szent Kazimieras és
a Csodatevő Nikola
múlatja idejét,
a téli pirkadatra várva.
A hit határain túl,
saját sztratoszférádból,
ó, Múzsa, velük együtt nézz reá a
síkságok dalnokára, emberkézzel alkotott homályba
merült mezők,
a jámbor tájképek énekesére!
Őrizd meg őt,
vigyázz házára és szívére!

1974


`BOJTÁR ENDRE JEGYZETEI A VERSHEZ:`

I. versszak: "nem-cárnő-se-béka": orosz népmesemotívum.

III.: "Zemaitija": Litvánia északnyugati része; "Gerai" : jól van!
(litvánul).

IV.: "Kiáltvány": a Kommunista Kiáltvány. Első mondatának hazajáró
kísértete ezúttal maga a barátját képzeletben meglátogató
költő. Ezzel a viccel Brodszkij a továbbiakban is
eljátszogat. "Darius és Girenas": litván származású amerikai
pilóták, akik 1933-ban az első litván óceánátrepülés során
Németország felett lezuhantak. Monoplánjuk, a Lithuanica
roncsait a kaunasi történelmi múzeumban őrzik.

V.: "A Nyemanon átgázoló fenyők... Kovno városát": utalás
Napóleon hadseregére, amely 1812 júniusában a Nemunason
átkelve elfoglalta Kovno (litvánul Kaunas) városát; "ami
legfontosabb, ott három részre osztják": az üveg vodkáról
van szó, amit gyakran hárman vesznek meg és isznak meg.

VI.: "titkosszolgálati mikrofonok": a címzett vilniusi lakása,
ahol gyakran megfordult Brodszkij is, egy gyanús postahivatal
(lehallgatóközpont) fölött volt, amin a két barát gyakran
tréfálkozott.

VIII.: "Bajszanagy": az eredetiben "Makrousz", Marx és a bajuszos
Sztálin egyszemélyben; "litván kocsma": egy valóságos
litván kocsma kapcsolódik össze itt "a litván határon lévő
kocsmával" Puskin `Borisz Godunov`jából; " módján egy
szeráfnak kiigazítsuk az igét": idézet Puskin `Próféta`
című verséből, ugyanúgy ironikus kontextusba helyezve,
mint a "Tamás sebébe", ami a címzett Tomas druszájára,
Tamás apostolra utal.

IX.: "Hasolítok reád, Tomas": a Tomas név jelentése "hasonmás,
iker", s ez a motívum többször is előjön a továbbiakban;
"százwattos könnytől három csermelyt ontok": a
villanykörtétől könnyezem.

XI.: "Ott a sorompó": a versszak a szigorúan őrzött szovjet
határ és az emlékezés határnélküliségének az ellentétére
épül.

XII.: "Vytautas": 15. századi, kiemelkedő litván uralkodó;
"Egyébként véget ér a föld itt": valószínűleg Palangáról
van szó, a tengeri üdülőhelyről, ahol a móló Svédország
felé mutat; "Könny jut bérül a hódnak": a hód sírása
gyakori szólás- és közmondásmotívum.

XIII.: "a bátor Koscsej felkerekített számokkal": a szovjet
statisztikai adatok kapcsolódnak az orosz mesék gonosz,
elpusztíthatatlan varázslójának az alakjához.

XIV.: "Laisves-aleja": Kaunas főutcája, ahol a Tulpe (Tulipán)
értelmiségi kávéház található; "mínusz a köbön": a hiány,
az űr motívuma.

XV-XVII.: E versszakok a már említett kísértet, valamint az idő
(a történelem múzsája, Klió) és a tér (a csillagászat
múzsája, Uránia) szembeállításának a motívumára épülnek,
összekapcsolva a hasonmás témájával.

XIX.: "a gégefő aszályát": a régi barométereken az "aszály" felirat
volt a "vihar" ellentéte. A versszakban összekapcsolódik az
"ég" mint a túlvilági létezés színtere és a "nyelv", amelyben
a költő léte tart.

XX.: "Likbez": a "likvidacija bezgramatnosztyi", "az írástudatlanság
felszámolása" elnevezésű szovjet mozgalom rövidítése.

XXI.: "Szent Kazimieras és a Csodatevő Nikola": Litvánia, illetve
Oroszország védszentjei.

Fordította - Baka István
 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 12:50:43, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-11-02 14:50:19


Joszif Brodszkij

EGY ZSARNOKRA

E kávéházba járt: itt görnyedett;
civilben még - kopott posztókabátban.
Később a jámbor törzsvendégeket
lecsukta mind, a világkultúrával
így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám,
csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze,
unatkozott, s a huszonegyezésben
játékot veszített egymás után.

Nem élte túl a bosszú az Időt.
Most zene harsog, tréfákon derülnek
az emberek nyüzsögve. Ám előbb
körülsandítanak, mikor leülnek.
Körül matt műanyag, nikkel vakít;
brómnátriumszagú a sütemény is.
Záróra tájt, színházból jőve, mégis
- inkognitóban bár - őt látjuk itt.

Felpattan mind, amikor ő belép.
Ki kötelességből, ki az örömtől.
De ő egy csuklómozdulattal rögtön
leinti őket: ennyi épp elég.
Kávéját issza - jobb, mint hajdanán,
elterpeszkedve perecet ropogtat,
oly finomat, hogy dicsérnék talán
ők is, ha feltámadnának a holtak.

1972. január
Fordította - Baka István

 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 12:45:06, szerda
 
  Joszif Brodszkij
`A faluban az Isten...`

A faluban az Isten nem bújik
minden sarokba, ám mindenhol ott van.
Tetőket szentel, nők fazekait,
s az ajtót tisztesen felére osztja.
Jól él a falun. Minden szombaton,
vaslábasában fortyogtatva lencsét,
táncol a tűzben, és álmatagon,
mint szemtanúra, rád kacsint a szentség.
Sövényt kerít, vadóc erdészhez ád
hamvas szüzet, s csupán tréfából óva
intézi el, hogy soha vadkacsát
el ne trafáljon a vadász golyója.
Hogy mindez látható s figyelhető,
fülelve őszi sípok füttyszavára,
az egyetlen kegy, melyet kaphat ő:
a falu egyetlen ateistája.

1964
Fordította - Baka István




 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 12:44:08, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-11-02 14:50:19


Joszif Brodszkij
SZONETT

Be kár, hogy azt, amit jelent nekem
a létezésed, néked az enyém nem
jelentheti talán már sohasem.
... Ki tudja, hányadszor dobom be most
a drót-kozmoszba én, e grundon állva
a rézgarast, a címer-koszorúst,
s próbálkozom kétségbeesve-árván,
hogy véled összekössenek... De jaj,
annak, ki egy egész világ helyét
nem tölti be magával, nem marad más,
mint forgatni a számtárcsát, miként
az asztalt egy spiritiszta szeánszon,
míg visszhangot nem kelt a másvilágon
a hördülő, elaggott készülék.

1967
Fordította - Baka István



 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 12:43:09, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-11-02 14:50:19


Joszif Brodszkij
KÉPESLAP K. VÁROSÁBÓL

`Tomas Venclovának`

E romok az idő s az oxigén
győzelme. Egy újmódi Arkhimédész
kiegészíthetné a régi törvényt
egy új cikkellyel, hogy a térbe mártott
testet a tér szorítja ki.
A víz
borús tükrében tördeli a Kurfürst
kastélya romjait; ma biztosan
jobban figyel a folyó jóslatára,
mint ama dölyfös években, midőn
a Kurfürst lakta.
Kószál valaki
falai közt, és turkál az avarban.
A szél az, aki tékozló fiúként
megtért az ősi házba, és az összes
levél egyszerre hullt elébe.

1967

Fordította - Baka István


 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 12:42:04, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-11-02 14:50:19


Joszif Brodszkij
ANNO DOMINI

A tartomány karácsonyt ünnepel.
A palotát fagyönggyel koszorúzzák,
előtte fáklyák száza füstölög.
Koszos, víg férfiak özönlik el
lármásan, egymást lökdösve az utcát
a helytartói palota mögött.

A Helytartó beteg. A fekhelyen,
sállal takarva, mit még Alcazárban
vásárolt néhány éve, asszonyá-
ra s titkárára gondol; odalenn
ők üdvözlik a vendégek hadát ma.
Aligha féltékenykedik. Ma már

sokkalta fontosabb megbújnia
a betegségek, álmok, a Hazába
visszavezénylés halasztásai
héjában. És mert tudja, hogy soha
nem kell a csőcseléknek szabadság a
jó hangulathoz, élte párja is

megcsalhatja kedve szerint. Mire
gondolna, ha a betegség, a bánat
nem emésztené? Ha szeretne még?
A gondokat ijedten messzire
kergeti, fázósan megvonva vállát.
... A fülledtség a vigalom hevét

alig mérsékli. Jócskán ittasak
a törzsfők, bámulják a messzeséget
üveges szemmel - ellenség sehol.
Zárt fogsorukon vibrál a harag;
mint a kerék, mit fognak még a fékek,
mosolyba dermed mind, míg körbehord

nagy tálakat a szolga. Dallamok
foszlányai. Egy távoli kiáltás.
Kisurrant már a vendégek közül
a titkár és az úrnő. A falon
a császári sas, mely kitépte máját
a Helytartónak, denevérszerű.

És én, az író, ki sokfele járt,
az ekvátort is átszeltem szamárral,
nézem a táj szendergő halmait,
s összehasonlítom kettőnk baját:
őt nem akarja látni már a Császár,
engem fiam és Cynthia. Mi itt,

itt rothadunk el. Ám e keserű
közös sorsunk nem alapja a gőgnek,
hogy megtagadjunk Istent és hitet.
A sírban úgyis egyenlők leszünk.
Éltünkben hadd legyünk különbözőek!
A palotából elfutnod minek -

hazád felett ítélni nincs jogod.
Kicsorbul az ítélet szégyenedben:
másé hatalmad és örökösöd...
Beh jó, hogy már nem érkeznek hajók!
Beh jó, hogy végre befagyott a tenger!
Beh jó az is, hogy fellegek között

a madarak se bírnak ily tehert!
Nem is lehet tán a szemükre hányni.
De testünk súlyával arányban áll
gyöngécske testük hangja, meglehet.
Hadd szálljanak helyettünk ők hazáig!
A hangjuk ott helyettünk is kiált.

A Haza... Cynthiánál idegen
urak, akárha új Háromkirályok,
hajolnak éppen a bölcső fölé.
A kisded alszik. Csillagfény dereng,
mint keresztelőmedence alá hullt
parázs. De elcserélik ők e fényt

hazug dicsfényre, a szeplőtelen
fogantatást pletykálkodásra, apját
elhallgatni találnak így okot...
A palota kihalt. Már fénytelen.
Az utolsó fáklyákat is kioltják.
Végül csupán két ablakszem ragyog:

az enyém, aki hátat fordítok
fáklyámnak, nézve, hogy süllyed korongja
a holdnak, s látom - hóban - Cynthiát;
s a Helytartóé, aki ott forog
a fekhelyén, birkózva még a kórral,
s fényt gyújt, hogy lássa támadó baját.

A támadó meghátrál. Pirkadat
híg fénye földünk hátsóudvarából
ágaskodik, benéz kíváncsian
az ablakon; de maradékokat
lel csak a tegnap esti lakomából,
ingadozik. Aztán továbbsuhan.

Palanga, 1968. január
Fordította - Baka István



 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
b
  2011-11-02 12:41:00, szerda
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-11-02 14:50:19


Joszif Brodszkij
MAJDNEM ELÉGIA

Hajdan a Tőzsde-oszlopsor alá
futottam, az eső végét kivárni.
S azt hittem, hogy isteni adomány.
S talán nem tévedtem nagyot. Akármi
ért akkor, boldog voltam. Angyalok
szolgája, vámpírokkal hadakoztam.
A szép leányt, ki kecsesen futott
a lépcsőn, úgy lestem, oly izgatottan,
mint Jákob.
Ám ez többé tán soha
nem térhet vissza. Elrejtőzött. Mégis
kérdőjel nélkül írom fel: "hova",
az ablakon kinézegetve én is.
Most szeptember van. Előttem a kert.
A távolban a mennybolt dübörög még.
A sűrű lomb közt éretten a körték,
mint férfiú-jelképek függenek.
És szendergő elmémbe, mint sivár
konyhájába a kapzsi rokonoknak,
csupán a zápor hangja lopakodhat:
nem zene még, de nem is lárma már.

1968
Fordította - Baka István



 
 
0 komment , kategória:  Joszif Brodszkij 1.  
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 66 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 886
  • e Hét: 8424
  • e Hónap: 24063
  • e Év: 57459
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.