Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Jaroslav Seifert
  2011-11-25 17:37:06, péntek
 
  JAROSLAV SEIFERT versei :

.......



...... ..............



.Itt a beírt versek címe van.A versei című lap kommentjeiben elolvashatod a verseket!
Kérlek oda a kommentbe, írd be a verset, amit hoztál!...... .............. Előre is köszönöm!


...... ..............



.....




CÍMEK....FORDÍTÓ NEVE....HÁNYADIK KOMMENTBEN TALÁLOD?......KI GYŰJTÖTTE?

Altató Petikének - Fordította -Végh György ________(#)- Gizella Lapu
A pestisoszlop - Fordította -Tandori Dezső _____(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Az utak peremén - Fordította -Pereszlényi Sándor ________(#)- Gizella Lapu
Dal - Fordította - Nagy László_____(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Dal - Fordította - Végh György_____(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Dal a kicsi lányokról - Fordította - Garai Gábor________(#)- Gizella Lapu
Éjjel a várban - Fordította -Pereszlényi Sándor ________(#)- Gizella Lapu
Ének a csíkos vánkosról - Fordította -Végh György ________(#)- Gizella Lapu
Ének a kenyér illatáról - Fordította -Végh György ________(#)- Gizella Lapu
Ének a lányokról - Fordította -Pereszlényi Sándor ________(#)- Gizella Lapu
Guillaume Apollinaire - Fordította -Végh György ________(#)- Gizella Lapu
Ha azt lehetne mondani a szívnek - Fordította - Garai Gábor_(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Kezek - Fordította - Garai Gábor_____(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Kettesével mentek - Fordította - Tandori Dezső________(#)- Gizella Lapu
Lenin városa - Fordította - Végh György________(#)- Gizella Lapu
Lidicei halottak - Fordította - Végh György________(#)- Gizella Lapu
Ta­va­szi ron­dó - Fordította -Pereszlényi Sándor ________(#)- Gizella Lapu
Üdvözlet a madridi barikádoknak - Fordította - Végh György________(#)- Gizella Lapu






...... ........... ........... ........... ............Csehül

Kdyby se dalo srdci říci - Ha azt lehetne mondani a szívnek_(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Morový sloup - A pestisoszlop_____(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Píseň - Dal_____(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Ruce (Jablko s klína) - Kezek_____(#)- Juhászné Szunyogh Mária




Gyűjtők névsora:

Juhászné Szunyogh Mária
Gizella Lapu - Ausztráliából


 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
x
  2011-11-25 14:21:06, péntek
 
  Seifert, Jaroslav: Ha azt lehetne mondani a szívnek... (Kdyby se dalo srdci říci Magyar nyelven)

Kdyby se dalo srdci říci (Cseh)

Kdyby se dalo srdci říci:
nespěchej!
Kdybych mu mohl přikázati: hoř!
Uľ zhasíná.
Jen jeątě střevíček,
jen jeątě dlaň,
jen jeątě náprstek,
neľ klíč se otočí a otevřou se dveře,
do kterých vcházíme a pláčem
pro tu straąnou krásu,
které se říká ľivot.
Nestyďte se, Pán Jeľíą také plakal.
Včera tak jasně zářily hvězdy.“

Proč má vąak o sobě hovořit jediné
stéblo,
kdyľ je tráva?
Já se vám omlouvám,
prosím jen o pár slov.

Kdyľ jsem se zhroutil bolestmi
a smrt si jiľ naslinila prst,
aby mi zhasila
červený plamínek krve,
přiąla ta, která mi byla nejblíľe,
poklekla vedle mě
a sklonila se níľ,
aby mi dlouhými polibky jako utopenci
nadechla do plic svůj sladký dech.“

A ten, kdo uľ odcházel,
otevřel znovu oči,
aby se rukama zoufale zachytil,
skloněných ramen a vlasů.
Snad je moľno i bez lásky ľít;
vąak umírat bez ní,
to je zoufalství.

Jen jeątě lísteček,
jen jeątě zrníčko,
jen jeątě na ąpičku ąpendlíku!
Abych mohl jeątě se potácet chviličku
ve vlahém přísluní ľenství,
které nás přivádí a odvádí,
hledá a pomíjí,
nutká a zdrľuje,
sráľí i pozvedá,
svazuje i rozvazuje,
laská i zabíjí,
křídlo i kotva,
pouto i paprsek,
růľe i dráb aľ do konce.


Ha azt lehetne mondani a szívnek... (Magyar)

Ha azt lehetne mondani a szívnek:
ne siess!
Ha megparancsolhatnám neki: égj!
De már-már kialszik.
Csak még egy parányit,
csak még egy maréknyit,
csak még egy gyüszünyit,
mielőtt fordul a kulcs és megnyílik az ajtó,
amelyen át belépünk és sírunk
azért az iszonyatos szépségért,
amit életnek neveznek.
Ne szégyenkezzetek, sírt még Jézus Urunk is.
Tegnap olyan tündöklőn égtek a csillagok.

De mit szóljon magáról egyetlen
fűszál,
hiszen csak fű a füvek közt?
Bocsássatok meg nékem,
néhány szót mondanék csupán.

Mikor a kínoktól összerogytam
és a halál ujját nyálazta már,
hogy kioltsa
vérem kis piros lángját,
eljött ő, ki legkedvesebb szivemnek,
mellém térdepelt
és lejjebb hajolt,
hogy hosszú csókokkal, akár egy vízbefúltnak
fújja tüdőmbe édes leheletét.

S ki elmenőben volt már,
fölnyitotta szemét,
és kétségbeesetten kapaszkodott kezével
a fölébe hajló vállba s a hajba.
Lehet talán szerelem nélkül is élni;
de meghalni nélküle
nyomorúság.

Csak még egy sziromnyit,
csak egy szemernyit,
csak még egy gombostűhegynyit !

Hadd imbolyogjak még egy kurta pillanatig
párás napfényében a nőiségnek,
mely elhoz és elvisz minket,
megkeres s elveszít;
buzdít és visszafog,
letaszít s fölemel,
megkötöz és kioldoz,
simogat és megöl,
mely a szárny és a horgony,
bilincs és sugár,
rózsa és tüske mindhalálig.

Garai, Gábor








 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
Jaroslav S
  2011-11-25 10:07:07, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-11-24 09:46:31

Jaroslav Seifert versei
Az utak peremén
A fejre sapkát, rózsát a kabátra,
úgy megy a kapun ki, más rózsát visel,
arra féltékeny, aki vele hál ma,
hervadó illata a szívén hal el.

Az út szélén sok karbantartó munkás
a kavicsrakásnál; áll a fonókerék,
a dal elnémul, arcát egy szép, kockás
kendő takarja, s egy másik a kezét.

Sírjanak a nők a konyha sarkában
keserűn. S a férfi? Mi legyen vele?
Holtan jön már. Már nincs sapkában,
és szívén a rózsa hervadt levele.

Forrón szeretett szerelem virága,
úton a sírhoz, hazafelé menet,
a rózsát bölcsen mint jogart használta,
de mikor meghalt, kezéből kiesett.

Éjjel a várban

Csillagok csúcspontján, éjjel, nyár közepén,
a katedrálisnál megy árnyékom meg én.
Halott költők, szentek az oltárral szemben,
dicsfénytől övezve, nehéz vértezetben,
segítsetek nekem, hogy elénekeljem

a csipkék szépségét, melyet a szobrászok
vésője homokkő szemcséibe vágott
a császár számára, s daloljátok velem
a fájdalmat, melyet soha nem takar el
a hosszú, fekete posztó, sem a selyem.

Mesterem Vrchlický, ha ő most itt lenne,
biztosan szomorú zsoltárt énekelne,
míg én csak lépkedek, sírok. Rejtegettem
- tudom, gyávaság volt - mindmáig szerelmem,
amíg e halottat itt lenn meg nem leltem.

A szó ma nem elég, senkivel meg nem áll,
alighogy kiejted, a távolba száll.
Keserű a kakas kukorékolása,
szögeket vernek már a magas állásba,
ravatalunkon a hajnal hasadása.

Ének a lányokról

A város közepén hosszú folyó, sétány,
összeköti partját hét karcsú híd íve,
a parton ezernyi gyönyörű lány sétál,
mindnek más az arca, a teste, a szíve.

A nagy szerelemnek forró sugarában
szívtől szívig jársz, hogy kezed melegítsék,
a parton gyönyörű álmok ezer lányban,
egyformák egy szálig, nincs köztük különbség.

Fordította Pereszlényi Sándor












 
 
1 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
x
  2011-11-24 09:51:22, csütörtök
 
  Seifert, Jaroslav: A pestisoszlop (Morový sloup Magyar nyelven)

Morový sloup (Cseh)
Do čtyř stran světa se obrací
čtvero demobilizovaných kníľat
vojska nebeského.
A na čtyřech stranách světa
je zamčeno
na čtyři těľké zámky.
Sluneční cestou se potácí
starý stín sloupu
od hodiny Okovů
k hodině Tance.
Od hodiny Lásky
k hodině Dračích drápů.
Od hodiny Úsměvu
k hodině Hněvu.

Pak od hodiny Naděje
k hodině Nikdy,
odkud je uľ jen krůček
k hodině Beznaděje
a k turniketu Smrti.

®ivoty naąe se sunou
jako prsty po skelném papíře,
dny, týdny, roky, staletí.
A bývaly časy, kdy jsme proplakali
dlouhé roky.

Dnes jeątě chodívám kolem sloupu,
kde jsem tak často čekával
a poslouchal, jak zurčí voda
z apokalyptických tlam,
udiven pokaľdé
milostnou koketností vody,
tříątící se na hladině kaąny,
aľ padl stín sloupu na tvou tvář.

Byla to hodina Růľe.

Prosím tě, hochu, vyskoč na kaąnu
a rychle mi přečti,
co píąí čtyři evangelisté
na kamenných stránkách.

Matouą je první.
A kdo z nás ze samé radosti
můľe přidati k délce svého ľivota
jediný loket?

A co píąe druhý, svatý Marek?
Zdali přináąejí hořící svíci,
aby ji dali pod kbelec,
a nikoliv na svícen?

A evangelista Lukáą?
Oko je svíce těla.
Ale kde je mnoho těl,
shromáľdí se i mnoho orlů.

Konečně co svatý Jan,
miláček Páně?
Má knihu na svém klíně zavřenou.
Tedy ji, chlapče, otevři.
Třeba svými zuby.

Byl jsem pokřtěn v morové kapli
svatého Rocha.
Na pokraji Oląan.

Kdyľ býval v Praze dýmějový mor,
ukládali kolem kaple mrtvé.
Jedny přes druhé v několika vrstvách.
Z jejich kostí byly po letech
ąpatně srovnané hranice,
které hořely
ve vápenné vichřici hlíny.

Dlouho jsem chodíval
na tato truchlivá místa,
ale sladkostí ľivota jsem se nezříkal.
Bylo mi dobře v teplém lidském dechu,
a kdyľ jsem chodil mezi lidmi,
lapal jsem po vůních ľenských vlasů.

Na schodech oląanských hospod
poslouchával jsem navečer
nosiče mrtvol a hrobníky,
kdyľ zpívali své neurvalé písně.

Uľ je to tak dávno,
hospody zmlkly
a hrobníci nakonec pohřbívali
jeden druhého.

Někdy jsem postával u dřevěné zvonice.
Zvon zaduněl,
jakmile zvedli v kapli mrtvého.
Uľ oněměla.
A díval jsem se na empírové sousoąí
z Malostranského hřbitova.
Sochy jeątě truchlily pro své mrtvé,
které tam musily opustit.
Odcházejíce, ąly pomalu
s úsměvem své starodávné krásy.

A byly mezi nimi nejen ľeny,
ale i vojáci v přílbách se zbraní,
jestli se nemýlím.
Uľ jsem tam dlouho nebyl.

Jenom si nedejte namluvit,
ľe mor ve městě ustal.
Viděl jsem sám jeątě mnoho rakví
vjíľdět do brány,
která tam nebyla jediná.

Mor dosud zuří a lékaři
dávají nemoci patrně jiná jména,
aby nevznikla panika.
Je to stále táľ stará smrt,
nic jiného,
a je tak nakaľlivá,
ľe jí neunikne nikdo.

Kdykoliv jsem vyhlédl z okna,
vyhublí koně táhli zlověstný vůz
s vyzáblou rakví.
Jen uľ tolik se nezvoní,
nemalují se kříľe na domy
a nevykuřuje se jalovcem.

Na juliánovských lukách
lehávali jsme někdy k večeru,
kdyľ město uľ zapadalo do tmy
a v slepém rameni Svitavy
daly se ľáby do pláče.

Jednou si přisedla mladá cikánka.
Blůzu měla jen zpola zapjatou
a hádala z ruku.
Halasovi řekla:
Nedoľijeą se padesáti let.
Artuąi Četníkovi:
Krátce je přeľijeą.
Nechtěl jsem si dát hádat,
měl jsem strach.

Vzala mi ruku násilím
a rozhněvaně křikla:
Budeą dlouho ľiv!
A znělo to jako hrozba!

Co jsem se napsal rondelů a písní!
Byla válka na vąech stranách světa
a na vąech stranách světa
bylo smutno.
A přece jsem ąeptal náuąnicím s routou
milostné verąe.
Za to se trochu stydím.
Či vlastně ani ne.

Věnec sonetů jsem ti poloľil
na záhyby klína.
Byl krásnějąí neľ vavřínové věnce
vítězům autokrosu.

Náhle jsme se vąak seąli
u schodů kaąny,
kaľdý ąel jinam, jinudy a jindy,
po jiném chodníku.

Dlouho se mi vąak zdávalo,
ľe potkávám tvé nohy,
někdy jsem zaslechl i tvůj smích,
ale tys to nebyla.
A dokonce jsem spatřil i tvé oči.
Ty jen jedenkrát.

Má kůľe třikrát natřená tamponem
smáčeným v jodalkoholu
byla jiľ zlatohnědá.
Takovou barvu má ple» tanečnic
v indických chrámech.
Díval jsem se upřeně ke stropu,
abych je lépe viděl,
a ověnčený průvod
kráčel kolem chrámu.

Jedna z nich, ta uprostřed,
s nejkrásnějąíma očima,
se na mě usmála.
Boľe,
jaké to nesmysly honí se mi v hlavě,
zatímco uľ leľím na operačním stole
s opiátem v krvi.

Uľ také rozsvítili nade mnou lampu,
chirurg nasadil skalpel
a vedl pevně dlouhý řez
na mých zádech,
tam, kde je páteř.
Protoľe jsem se rychle probouzel,
pevně jsem zavřel oči.
Přece jsem vąak jeątě zahlédl
ľenské oči nad sterilní rouąkou
a stačil jsem se usmát.
Dobrý den, krásné oči.

Uľ mi vąak podvazovali cévky
a háčky rozchlípili ránu,
aby chirurg mohl odloučit
paravertebrální svaly
a obnaľit trny s oblouky.
Tiąe jsem zaúpěl.

Leľel jsem na boku,
ruce měl jsem v zápěstí svázané,
ale volnými dlaněmi,
které mi drľela sestra na klíně
aľ u mé hlavy,
sevřel jsem pevně její stehno
a křečovitě jsem je tiskl k sobě
jako potápěč ątíhlou amforu,
kdyľ spěchá k hladině.

V té chvíli vąak počal proudit
do mých cév pentanol
a vąechno ve mně rychle pohasínalo.
Pak byla tma jako při potopě světa
a uľ nevím nic.

Sestřičko, měla prý jste modřiny.
Nehněvejte se na mě.
V duchu si vąak říkám: ©koda,
ľe nemohl jsem vynést z tmy
tu vábivou kořist,
aľ nahoru, aľ na světlo,
aľ před oči.

To nejhorąí mám za sebou,
říkám si, jsem uľ stár.
To nejhorąí mám před sebou,
jeątě ľiji.
Ale kdybyste mermomocí chtěli vědět,
byl jsem ą»asten.
Někdy celý den, někdy celé hodiny
někdy jen pár minut.

Po celý ľivot byl jsem věrný lásce.
A jsou-li ruce ľeny víc neľ křídla,
co jsou její nohy?
Tak rád jsem zkouąel jejich sílu.
Je něľná, kdyľ stisknou.
A» tedy rozdrtí kolena
mou hlavu?

Kdybych zavřel oči v tomto sevření,
nebyla by tak opilá
a nebuąilo by mi tak zběsile
v mých spáncích.
Ale proč bych je zavíral?

S otevřenýma očima
proąel jsem touto zemí.
Je krásná, vľdy» víte.
Byla mi moľná víc
neľ vąechny mé lásky najednou.
A její objetí trvalo celý ľivot.
Kdyľ jsem míval hlad,
ľivil jsem se téměř denně
slovy jejích písní.

Ti, kdoľ odeąli
a rozprchli se kvapem po zemích,
uľ to snad poznali:
svět je hrozný?
Nemilují a nejsou milováni.
My aspoň milujem.

A» tedy rozdrtí její kolena
mou hlavu.

Tu je přesný výčet řízených střel:

(Missile)

Země - vzduch Surface-to-Air
Země - země Surface-to-Surface
Země - moře Surface-to-Sea
Vzduch - vzduch Air-to-Air
Vzduch - země Air-to-Surface
Vzduch - moře Air-to-Sea
Moře - vzduch Sea-to-Air
Moře - moře Sea-to-Sea
Moře - země Sea-to-Surface

Mlč, město, není slyąet jez.
A lidé jdou a ani netuąí,
ľe nad hlavou jim přeletují
ľhavé polibky
posílané rukou z okna do okna.

Ústa - oči Mouth-to-Eyes
Ústa - tvář Mouth-to-Face
Ústa - ústa Mouth-to-Mouth
A tak dál And so on

Dokud ruka nestáhne večer roletu
a nezakryje cíl.

Na malé obloze domova,
mezi koąíčkem na ąití
a slipry s péřovými bambulemi,
rychle dorůstá horká luna
jejího břicha.

Počítá uľ skřivánčí dny,
ačkoliv jeątě vrabci zobou mák
za ledovými květy.

Ale v mateřídouąkovém pelíąku
uľ někdo natahuje péro
malého srdce,
aby ąlo přesně po celý ľivot.

Proč jen se mluví o ąedivých vlasech
a moudrostí?
Kdyľ dohořívá keř ľivota,
zkuąenosti jsou bezcenné.
Ostatně bývají vľdycky.

Po krupobití hrobů
vymrątěn byl sloup do výąky
a čtyři staří básníci
opřeli se o jeho tíhu,
aby psali na stránky knih
svůj bestseller.

Kaąna uľ je prázdná,
válejí se v ní zbytky cigaret
a slunce jen váhavě odkrývá
smutek odstrčeného kamení.
Dalo by se tu i ľebrat.

Ale odhodit ľivot jen tak,
pro nic za nic,
to nechci.



A pestisoszlop (Magyar)
Fordul a négy égtáj felé,
íme, az égi hadak négy leszerelt vezére.
Íme, a négy égtájat
négy nehéz lakat
lakatolja.
Imbolyog a nap útján
az oszlop ódon árnya,
Bilincsek órájától
a Táncnak órájáig,
Szerelem órájától
a Sárkánykarmokéig.
A Mosoly órájától
a Harag órájáig.

Majd a Remény órájától
a Soha órájáig,
onnét parányi lépés már csak
a Reménytelenség órája,
a Halál forgó útkeresztje.
Araszol mindőnk élete,
mint a dörzspapíron az ujjak,
s napok telnek így, hetek, évek, századok.
Volt, hogy hosszú esztendőket
végigsírhattunk.

Járok ma még olykor az oszlop mellett,
ahol oly gyakran várakoztam
s hallgattam apokaliptikus
állatpofákból a víz csobogását,
és mindig ámulatba ejtett,
ahogy a kút tükrén szerelmes kacérsággal
szilánkokká tört minden zuhatag -
míg az oszlop-árnyék el nem födte arcodat.

Ez a Rózsa órája volt.

Fiú, a kútra, kérlek, ugorj fel,
onnét olvasd nekem gyorsan,
a négy evangélista mit ír
könyvlap-köveken.

Máté az első.
Ugyan ki az közülünk, ki örömével
élete hosszát növelheti
egy araszt is akár?

S a másik, szent Márk, ő mit ír?
Azért gyújtunk-e gyertyát,
hogy a véka alá tegyük,
ne a gyertyatartóba?

S Lukács evangélista?
A test lámpása a szem.
De ahol sok test van,
sasból is sok gyűlik össze.

S mit ír végül szent János,
kedvence az Úrnak?
Csukva ölében a könyv.
Nyisd ki tehát, fiú.
Akár a fogaiddal!
Megkereszteltek engem
a Szent Rókus pestiskápolnában.
Oląany mellett.

Hogy bubópestis sujtotta Prágát,
a kápolna köré holttesteket raktak.
Föl egymásra, rétegekben.
Évek múltán a csontok
zilált máglyákká álltak,
melyek elégtek
a föld mészviharában.

Sokáig jártam e bánatos helyekre,
de az élet édes gyönyöreitől sose távol.
Boldog voltam a meleg emberleheletben,
s ha így jártam, kapkodtam
a nők hajának illata után.

Oląany-i kocsmák lépcsein
hallgattam estente egyre
a sírásókat, hullaszállítókat;
durva dalaik dalolták.

Oly rég volt mindez,
elnémultak a kocsmák,
és a sírásók végül
egymást temették el.

Megálltam néha a harangláb fája mellett.
Megkondult a harang,
mikor a kápolnában a halottat fölemelték.
Csöndes már az a hely.
Néztem az empire szoborcsoportot
a Malá Strana temetőjében.

Siratták még a szobrok a holtakat,
akiktől válniok kellett.
Lassan haladtak távozóban,
ódon szépség mosolyával.

S nemcsak nők voltak köztük,
de sisakos katonák is, fegyveresek,
ha nem tévedek.
Oly rég nem voltam már ott.

Csak azt ne hagyjátok bebeszélni magatoknak,
hogy a városban megszűnt a pestis.
Még magam láttam megannyi
koporsót, nem is egyet,
ahogy eltűntek a kapukban.

Tombol a pestis egyre, s az orvosok
nyilván más néven nevezik e kórt,
pánikot elkerülendő.
Egyre a régi halál
járja, mi más,
s oly fertőző,
senki se menekül előle.

Ahányszor kinéztem az ablakon,
vézna gebék csak a vész-szekeret
húzták, a vézna koporsót.
Csak az a harangszó, az kevesebb,
a házakra nem festenek keresztet,
nem füstöltetnek bajűző borókát.

Hevertünk néha este
a juliáni réteken, hogy már
sötétbe konyult a város,
és a Svitava holtágában
rákezdték sirámukat a békák.

Odaült egyszer hozzánk egy cigánylány.
Alig volt begombolva a blúza,
így jósolt tenyerünkből.
Frantisek Halasnak mondta:
Nem éred meg te az ötvenet.
Artuą Černíknek:
Épp hogy túléled.
Mit akartam volna jóslatot;
féltem.

Akkor erőszakkal odavonta kezem,
dühösen kiáltott:
Te majd soká élsz! -
Fenyegető volt!

Mennyi rondellt és dalt megírtam!
Háború járta a nagyvilágban,
szerte, négy égtájon
dúlt közben a bánat.
Suttogtam mégis fülbevalóként megfaragott
szerelmes költeményeket.
Szégyellem magam érte.
Bár tulajdonképpen nem is nagyon.

Öled redőire
szonettkoszorút helyeztem.
Szebb volt, mint a babérkoszorúk,
az autóversenyek győztesekéi.

Ám egyszerre csak összefutottunk
a díszkút lépcsőjénél,
ki-ki másfele ment, és máskor,
és más-más járdán.

Mégis, sokáig álmodtam találkozást
a lábaiddal;
nevetésed hallottam olykor,
de nem te voltál.
Sőt, megpillantottam a szemed.
Igaz, csak egyszer.

Jódos alkoholba mártott tamponnal
kentem be a bőröm,
és aranybarna volt már.
Táncosnők bőre ilyen
indiai templomokban.
Meredtem a mennyezetre,
hadd lássam jobban őket,
s a menet, koszorúsan,
elhaladt a templom mellett.

Egy táncosnő, a középső,
a legszebbik szemű,
odamosolygott rám,
Uramisten,
micsoda őrültségek kergetőztek
fejemben, már a műtőasztalon,
véremben altatókkal.

Kigyúlt fölöttem a lámpa,
a sebész nekem szegezte szikéjét,
és biztos kézzel hosszan fölhasitotta
a hátam,
ott, a gerincnél.
Mert gyorsan éledeztem,
szemem kellett lehúnynom.
Még így is láttam egy női
szempárt a steril maszk fölött,
s volt időm elmosolyodni.
Jó napot, szépséges szemek.
Ám ereim már túláradtak,
s a sebet kampókkal kitárták,
hadd választhassa el a sebész
a paravertebrális izmokat,
hadd fejthesse ki a tüskés gerincívet.
Halkan felnyögtem.

Oldalamon feküdtem,
két csuklóm összekötötték,
de a két tenyerem,
ahogy ott tartotta
ölében a nővér,
görcsösen fogta a combját:
szorítottam magamhoz,
mint a karcsú amforát
a vízből épphogy felbukó búvár.

Ám ekkor áramlani kezdett
ereimbe a pentatol,
s kihúnyt bennem hirtelen minden.
És oly sötét lett, mint egy vízözönben,
és nem tudtam többé semmit.

Nővérke, a kék foltjaiért:
rám ne haragudjon, kérem!
Magamban közben így szólok: De kár,
hogy nem tudtam fölhozni a sötétből
a csábító zsákmányt,
föl, föl egészen a fénybe,
ide, a szemem elé.

Már túl vagyok a legrosszabbján,
mondom magamnak, már öreg vagyok.
Még előttem a legrosszabbja,
mert még élek.
be ha bárki tényleg kíváncsi rá:
én boldog voltam.
Néha egész nap, olykor órákig,
vagy épp csak pár percet.

Mindvégig hű voltam a szerelemhez.
S ha a nők keze is szárnynál különb már,
micsoda akkor a lábuk!
Erejüket szerettem próbára tenni.
Gyöngédek, ha szorítanak.
Hát zúzzák össze a fejem
ily térdek!

Ha lehúnynám közben a szemem,
agyam nem részegülne,
az érverés se lenne oly vad
a halántékomon.
Szemem hányni? Ugyan miért?

Nyitott szemmel haladtam
ezen a földön.
Gyönyörű, ki ne tudná!
Talán több is volt nekem ez az ország,
mint minden szerelem együtt!
S egy életen át tartott ölelése.
Ha megéheztem,
táplált szinte minden nap
dalának szép szavával.

Ők, akik messze mentek,
szétszéledtek világgá,
talán rádöbbentek már:
iszonyú odakünn lenni!
Hol szeretetet nem kémek s nem adnak...
Mi legalább szeretünk.

Akkor hát zúzzák szét, zúzzák
fejemet a térdek.

Íme, az irányítható lövedékek pontos felsorolása:
(Rakéták) (Missiles)

Föld-levegő Surface-to-Air
Föld-föld Surface-to-Surface
Föld-tenger Surface-to-Sea
Levegő-levegő Air-to-Air
Levegő-föld Air-to-Surface
Levegő-tenger Air-to-Sea
Tenger-levegő Sea-to-Air
Tenger-tenger Sea-to-Sea
Tenger-föld Sea-to-Surface

Csönd, város, nem hallani a zsilipet.
És járnak-kelnek az emberek, nem sejtve,
fejük felett hogyan röppennek
izzó csókok,
melyeket egy-egy kéz ablakból ablakba küld.

Száj-szem Mouth-to-Eyes
Száj-arc Mouth-to-Face
Száj-száj Mouth-to-Mouth
És így tovább And so on

Míg este a kéz le nem húzza a redőnyt,
a célpontot eltakarva.

Az otthon kis égboltján,
varrókosárka és bolyhos
pamutpapucsok között,
gyorsan gyarapodik
a has forró holdja.

Számolja már pacsírtanapjait,
holott még verebek csipegetik
a mákot a jégvirágok mögött.

De a kakukkfű vackán
valaki épp felhúzza a kis szív
kicsinyke rugóját,
hadd járjon pontosan egy életen át.

De hát miért is szólok
ősz hajról s bölcsességről?
Ha már kihunyóban az élet égő bokra,
értéktelen minden tapasztalat.
Egyébként többnyire mindig is az.

Sírok jégverése után
magasba vetődött az oszlop,
s négy öreg költő
támasztotta a súlyát,
hadd kerülnének népszerű
műveik ily könyvlapokra.

Már üres a díszkút,
csikkek hevernek benne,
s a nap fénye habozva fedi fel csak
a félretolt kövek szomorúságát.
Lehetne itt koldulni is.

De csak úgy eldobni az életet,
minden ok nélkül,
azt nem akarnám.

Tandori Dezső


 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
x
  2011-11-11 08:48:53, péntek
 
  Seifert, Jaroslav: Dal (Píseň Magyar nyelven)

Píseň (Cseh)
A» uľ to bylo klubko,
pletací drát a míč,
a» uľ to byly housle,
hodiny, lampa, klíč, po jezu voda sklouzla,
a vąechno je to pryč.

A» smích to byl, a» slzy
a hořké slovo k mim,
vľdy ústa maminčina
přimkla se k ústům mým.
Vąechno uľ odplynulo
jak nad střechami dým.

Kdybych se mohl vrátit,
nevím dnes ani kam.
Vidím, jak vítr vzdouvá
záclonku, kterou znám.
Vtom bouchl někdo dveřmi,
a vąechno je totam.


Dal (Magyar)

Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.

Kitárt szárnyakon lebeg a galamb
a légen át, míg hazatér -
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kisér...

Törüld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű:
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

Végh György


 
 
3 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
x
  2011-07-03 10:42:28, vasárnap
 
  Seifert, Jaroslav: Kezek (Ruce (Jablko s klína) Magyar nyelven)

Ruce (Jablko s klína) (Cseh)

Pět půlměsíčků bílých nehtů
líbal jsem zkrouąený,
zatímco hvězdy plné smoly
rudými ľhnuly plameny.

Svět padal s námi do propasti,
já neslyąel jsem hran,
poslední pil jsem kapky vína,
jeľ zbyly jeątě v Kanaán.

Pět prstů ruky mé je lyra
tichá a nesmělá,
chviličku lyra, chvilku hřeben,
vlasy ti spadly do čela.

Do pěti prstů pláčem spolu,
ąeptáme zklamáni,
ale ten vesmír bílých nehtů
jeątě ti svítí na dlani.



Kezek (Magyar)

Öt fehér korom félholdjait
csókoltam csüggeteg,
s szuroktól duzzadt csillag-ezrek
rőt lánggal lepték az eget.

Szurdokba zuhant vélünk minden,
nem hangzott a harang,
ittam a bornak végső cseppjét,
ami Kánaánban maradt.

Kezem öt ujja mint a lant peng
halk bátortalanul,
egy darabig lant, aztán fésü,
hajad a homlokodba hull.

Ötujjú lanttal sírunk együtt,
csalódva suttogok,
ám fehér körmöd mindensége
kezeden egyre ott ragyog.

Garai, Gábor



 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
Jaroslav S
  2011-02-19 07:43:23, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ ... 2011-02-19 06:51:32

Jaroslav Seifert - Ta­va­szi ron­dó
Ar­cod hal­vány, mint a hó­vi­rág,
de ró­zsák il­la­tát ont­ja szád.
A sze­re­lem hang­ja mo­no­ton,
de mit kezd­jek ve­le, ami­kor
vá­la­szod­ra za­var­tan vá­rok,
s gyors lép­tek­kel elé­be vá­gok.
Ar­cod hal­vány, mint a hó­vi­rág,
de ró­zsák il­la­tát ont­ja szád.

Csak vé­gül ne­hogy meg­csalj en­gem,
a fé­le­lem ár­nya sze­med­ben
tűn­jön el, s le­gyen te­kin­te­ted,
mint a hó, amely ta­valy esett.
Ar­cod hal­vány, mint a hó­vi­rág,
de ró­zsák il­la­tát ont­ja szád.

Bor íze bó­dít csók­ja­id­ban,
an­nál éde­sebb, mi­nél több van,
de ez ke­vés: csak ve­led jár­nék,
és kí­sér­né­lek, mint az ár­nyék.

Szúrsz, mint a szá­raz sze­der­in­da,
gon­do­lok re­ád, de csak sír­va.
Bor íze bó­dít csók­ja­id­ban,
an­nál éde­sebb, mi­nél több van.

Bús fe­je­met tedd az öled­be,
pu­ha, lágy, mint a ma­dár pely­he.
Gyor­san el­űz­zük gond­ja­i­dat,
rád ne­he­ze­dő szár­nya­i­kat.

Bor íze bó­dít csók­ja­id­ban,
an­nál éde­sebb, mi­nél több van.
Tu­dom már, hogy mi­ért ér­ke­zett
oly ko­rán a nyug­ta­lan ta­vasz:
ha a bim­bót ke­zed­be ve­szed,
csen­de­sen új vi­rág­gá fa­kad.

Fé­lén­ken, de el­mon­dom ne­ked,
utol­já­ra, ha időm ma­rad:
tu­dom már, hogy mi­ért ér­ke­zett
oly ko­rán a nyug­ta­lan ta­vasz.

Szár­nya­lás volt, nem a lét csu­pán,
ó, if­jú­ság! De tá­vol esett!
Bár vis­­sza­jön­ne a dél­után
az orlojnál, hol le­ül­he­tek.
A nyug­ta­lan ta­vasz oly ko­rán,
tu­dom már, hogy mi­ért ér­ke­zett.

Kér­dez­lek, de te bi­zo­nyá­ra
el­uta­sítsz fe­je­det ráz­va,
amíg a ta­vasz tel­jes dísz­ben
ha­lad fel­fe­lé a Petøínen.

Az ép­pen írott vers­re vár­va,
hogy be­fe­jez­ze vég­re Mácha,
kér­dez­lek, de te bi­zo­nyá­ra
el­uta­sítsz fe­je­det ráz­va.

Bár­sony­ra ír­tam a ver­se­ket,
le­tö­röl­he­ti bár­ki játsz­va,
aki né­hány sort be­lé­le­gez
mint pity­pang­pely­het me­zőt jár­va.
Kér­dez­lek, de te bi­zo­nyá­ra
el­uta­sítsz fe­je­det ráz­va.

Ha ol­vas­hat­nék a sze­med­ben,
úgy mint a könyv­ben, a zsol­tár­ban,
la­poz­nék ben­ne egyet bát­ran,
s nem úsz­na ar­cod fé­le­lem­ben.

Bár­csak biz­tos le­het­nék ben­ne,
hogy sze­me­id­ben égő vágy van,
bár­csak ol­vas­hat­nék a sze­med­ben,
úgy mint a könyv­ben, a zsol­tár­ban.

Ágak kö­zött, fé­szek csend­jé­ben,
me­lyet sze­münk csak ku­tat láz­ban,
ma­dár­fütty szó­lal meg fé­lén­ken;
mi­ért ha­zudsz, ta­vasz, hogy nyár van.
Bár­csak ol­vas­hat­nék a sze­med­ben,
úgy mint a könyv­ben, a zsol­tár­ban.

Uj­jam he­gyé­ről kül­döm csend­ben
csó­ko­mat, mely bá­nat­tól ter­hes,
hogy le­csor­dul­jon a mel­led­hez,
s ol­vad­jon, mint hó a me­leg­ben.

Né­mán tar­tot­tam a ke­zem­ben,
a té­boly, gyö­nyör meg­té­vesz­tett,
uj­jam he­gyé­ről kül­döm csend­ben
csó­ko­mat, amely bá­nat­ból épül.

Pi­rulsz, hogy a bűnt el­kö­vet­tem,
meg­ér­dem­lem, hogy meg­rój vé­gül,
add a ke­zem­be; a sze­mem­ben
kön­­nyek lesz­nek majd bá­nat nél­kül.
Uj­jam he­gyé­ről kül­döm csend­ben
csó­ko­mat, mely bá­nat­ból épül.

Hidd el ne­kem, örö­met okoz,
ha mo­solyt lá­tok sze­me­id­ben,
ami­kor es­te var­ro­ga­tod,
amit el­tép­tem ke­ze­im­mel.

Resz­ke­tő, üres ke­ze­im­mel;
keb­led nél­kül üre­sek vol­tak.
Örö­met szer­zel, hidd el ne­kem,
ha a sze­me­id mo­so­lyog­nak.

Ha al­szol és ki­si­mul ar­cod,
ál­modd a győz­tes ki­rály ál­mát,
aki csa­tát nyert, ádáz har­cot,
s meg­véd­te szik­lán ál­ló vá­rát.
És hidd el, én ün­ne­pet tar­tok,
ha lá­tom sze­med ra­gyo­gá­sát.

Ta­vasz, ne si­ess, itt va­gyok,
ta­lán ma lát­lak utol­já­ra.
Szo­mo­rún né­zek a bar­ká­ra,
amely friss fest­mény­ként ra­gyog.

A ham­va­zószer­da ke­reszt­jét
ken­dőd­del tö­röld le tisz­tá­ra.
Ta­vasz, állj meg egy perc­re még,
ta­lán ma lát­lak utol­já­ra.

De vi­gyázz jól az ibo­lyá­ra,
ne fes­se aj­kad, mely hal­vány még,
hi­szen is­me­red bi­zo­nyá­ra
a ta­va­szi mér­gek ere­jét.
Ne si­ess, ta­vasz, szí­vem tár­va,
ta­lán ma lát­lak utol­já­ra.

Pe­resz­lé­nyi Sán­dor for­dí­tá­sa








 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
Jaroslav S
  2010-02-02 20:40:13, kedd
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-17 17:34:54

Jaroslav Seifert

DAL A KICSI LÁNYOKRÓL

Ugye a kicsi lányoknál
semmi sincs szebb a földön.
Mihelyt megszületnek, már alma-illatuk van,
leöntve tejjel, mézzel.

S akkor vagy három évig picinyek,
majd bőrük arany-színre vált át,
s egy alig fölismerhető árny
rajzolja ki ártatlanságukat.

Mosolyognak, de még nem ravaszkodva;
s a hullám, mely átjárja testüket,
csúcsain végül megtorpan,
és nem is mozdul többé.

Aztán már olykor elpirulnak,
de kisded játékaik közben
babáik velük játszanak még,
s ráveszik őket, húnyják be szemük.

Ám a bőrük akkor már, mint az édes
jávorfa megtört levele,
illatozni kezd. S ha hátranéznek,
megdobban a szívük.

Garai Gábor fordítása

KETTESÉVEL MENTEK...

Kettesével mentek, négyen lányok
cseresznye-virágszirom-ruhában.
Alkalmasint fecskék
varrták azt a fehér habot.
Aztán az utcára kiáramlottak a harangok.

Az egyik lány elébem jön
sziromlevélkével ujjai között.
Ne kérdezd, mi a szerelem.
Azt már tudod.
Inkább azt kérdezd, ami még nincs
és már kicsit van.

Apró gyöngyökből fűzött nyakláncot viselt,
a gyöngyöket a tenger szülte.
Amikor szétnyitotta csatját,
mindig kitépte vele egy hajszálát.
De mindig csak egyet.

És mi a tenger?

A tenger harangzúgás, sötétség és ágyúsortűz
és örvények mint a katedrálisok tornyai
hegyükkel lefelé.
Ha a tenger káromkodik,
az égre köpi
borostyánkő színű haragját.

És mi a szerelem?

A szerelem harangzúgás, sötétség és ágyúsortűz
és minden csillag, amennyi csak van
a mi egünkön,
ha mély az éjszaka.

Meg egy kitépett hajszál.

Zádor András fordítása

VIGASZ

Kislány, mit ráncolja a homlokát,
hogy esős volt magának az egész nap?
Mit szóljon az a kis tiszavirág,
hogy esős volt neki az egész élet?

Tandori Dezső fordítása




 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
Jaroslav S
  2010-01-10 10:55:14, vasárnap
 
  Jaroslav Seifert
Dal

Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.

Kitárt szárnyakon lebeg a galamb,
a légen át, míg hazatér -
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kísér.

Töröld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

fordította: Nagy László
 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
Jaroslav S
  2009-12-20 20:08:38, vasárnap
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-20 07:48:49

Fordította : Végh György

Jaroslav Seifert

GUILLAUME APOLLINAIRE

Nem szívesen idézzük a multat Ne is emlékezzünk
Az utca mélyéből kitekintve az égre meredtem
És Önre gondoltam mégis költőm Guillaume Apollinaire
Amint évekkel ezelőtt elhaladt erre és így szólt mosolyogva: Ó pásztor-lány Eiffel-torony
Ősszel a városon hajók húznak át mint lassan tovaszálló évek
Múzsája hova tűnt mikor ön itthagyta e várost

Az utcákon ezer nő jött szembe velem de egyik sem volt ma olyan szép
Az Étoile a betlehemi csillag azonban úgy ragyog ma is éppen
Úgy tanulok verseket írni ahogy a katona trombitálni tanul
Mikor a kaszárnya ablakban levegővel teli arcát belenyomja az aranyszínű fémbe
És a nehézkes hangok esetlen szárnyukkal verdesnek az utca fölött
Párizs Európa tükre Látom benne az Ön mosolyát
A hangok létráján fölmegyek föl föl a csillagokig
A vas ágak között rózsaszín táncosnő gitározik
Hajában rózsák rájuk fáradt lepke ül le
A nappal azonban nem elég nagy hogy átfogja az egész várost
A Trocadero ablakából kiugrott a hold fintorog öngyilkos arca
Olyan mosolyogni való mert hisz minden minden szép a világon
A Louvre-ban a földszinten szfinxek melleit símogatom
És az Ön kedvesére gondolok éppen egy verseskönyvre borul sírva-zokogva
Az aranysárga rakéta azonban gyorsan elenyészik mint ahogy feltűnt
Bárcsak ne élné túl szépségben egyetlen vers sem e verset
Ó hogy szerette az estét s estéi városa felett ma
Az Ön megsebesített s bekötött feje lebeg egyre előttem
Olyan mosolyogni való Egy kimustrált ágyútalpra dőlök
A sötétség becsukja előttem útikönyvem nem látlak ó Párizs
Az Eiffel-torony eolhárfa Halld csak a jövő s a szépség viharos szele
Messzerepíti a művészet dagadó vitorláit ó halott kapitányunk



LIDICEI HALOTTAK

A galamb nem találta meg ducát:
a rom fölött riadtan repked -
és mint kettétört jogarak, a fák
ma is a földből meredeznek.

Az út alatt roppant örvény kiált.
Lent sorakoztok, zárt sorokkal.
És csak mentek a sötétségen át,
mintha vetnétek, tárt karokkal.

Pacsirta szállt csupán a táj felett,
megértvén - holtak közelében -
amit csak a madarak értenek.
Még hallani tán énekében

a föld dalát, a földét, mely lezárt
szátok fölött szörnyű pecsét lett -
a fejetek őrző kő-dalát,
a rátok hulló csöndességet,

a kétségbeesés dalát, mikor
fiaitokat elrabolták -
a sírás dalát ajkaitokon -
apák, anyák megtébolyodtát,

a szemekbezárt borzalom dalát;
s hogy nők kilincsekbe fogóztak, -
ahogy végső remény egy szalmaszál
az örvényekben fuldoklóknak, -

az iszonyú csend percének dalát,
mikor a végső sóhaj lobban -
a nép szépségének diadalát,
itt lent, a jeltelen sirokban.

Ma a síkság örök, nyugodt dalát
zengi itt, mint rég, a pacsirta.
S betaposták akkor a katonák
az összes rózsát is a sírba...



LENIN VÁROSA

Az admiralitás egykori palotája
empire kagyló: belőle lépett ki Vénusz, haján
tengerész-sapkával.
Kicsit mindenki csodálkozott.
Ez történt csupán.

A kikötő parancsnoka köszönti a kínai kapitányt.
Kezet szorítanak: egybefonódik a sárga és fehér.
A mozdulatlanul horgonyzó hajók rakománya
sok-sok tea, vaj, csokoládé, - meg az éj.

Mert éj van. Mint egy részeg pók, hátán kereszttel:
úgy botorkál a templom szörnye az éj árnyai között.
Az oszlopsor tele van fekete ikonnal;
köztük a forradalom vad lármája dübörög.

A Téli Palotát vörösre színezte a vér.
A márványoszlopok megbűvölték a holdat.
Vér folyt itt. És hull rá a hó. Vörös, fehérrel.
Mitől éjszaka az emberek megborzongnak.

Város a Néván. Költők fővárosa, Te.
Hány kard rótt itt vörös verseket a házak falán!
S a szerelem szép szavai helyett ágyúk dörögtek:
hiszen forradalom volt.
Ez történt csupán.



ÜDVÖZLET A MADRIDI BARIKÁDOKNAK

Hazai földben fekszik, mésszel leöntve
García Lorca, a harcos, a költő
lövészárok-sírjában, összezsugorodva,
és nincs nála se puska, se lant, se lőszer.

Vértócsákból szőtték a napok szőnyegeit -
s rajtuk a mórok járják táncaikat
és íme az Alpok gleccserein, a Pireneusok ormain át
a Hradzsín lépcseiről
szól vele most egy másik költő,
ki ma még él -
és ökölbe szorított kézzel küldi a sírhoz
gyengéd, puha csókját,
költők olykor íly csókkal csókolóznak.

Nem gyilkolni akar,
a béke napjáért zeng
az édesdallamú ének,
meg a csöndes játék, játéka szavaknak, rímeknek, zenéknek,
melyekre kedveseink szíve alatt
s a virágzó lombok árnyain vadásztunk,
hogy verssorokká nőve
mind oly zengzetes legyen, oly gyönyörű,
mint a harang, mint a nép száján a szavak zenéje.

De mikor a toll puskává változott,
ki menekült el?
Szuronyokkal is lehet emberi bőrre írni,
s hogy lángol az írás! mint e vörös levelek
halmaza, melyen e nehéz percekben gázolok, úgy ég.

De azt tudom, én halottam,
hogy Madrid körútjain
újból járnak a munkások majd és éneklik
dalaid, költő,
ha puskáikat, a győzelmet kivívva
felaggatják, hálájuk jeléül, a fákra,
mint eldobott mankóikat a bénák
a messzi Lourdes városában.



ALTATÓ PETIKÉNEK

Ideszökik tüstént a kis juhocska;
nyakában rózsaszín szalag lobog,
ha majd elalszol - szarvacskáját fogva
álmodban néha símogathatod.

Hozzásimul bundácskájához arcod:
a szőre oly puha s olyan finom -
egy-kettő az igazak álmát alszod:
s hipp-hopp, máris túl vagy a kék folyón.

De most, most még nem bízik ám szemedben!
addig kint vár, amíg be nem csukod -
a kulcslukon keresztül engedetlen
fiút látott s bégetve elfutott.

Virágok közt fut, füvecskét harapva,
csak te tudnád őt megállítani.
Felvillannak nyomán egy pillanatra
a kutyatej pici csillagai...



ÉNEK A CSÍKOS VÁNKOSRÓL

A gőgről, hogy van-e, még azt se tudtam,
gyermekszívemben gőg nem égett.
A gazdagoknak fehér vánkosuk van,
s csíkos vánkosa a szegénynek.

S nem tudtam azt se, hogy míly szép a dal, ha
anyácska az, ki énekelget,
mikor csöpp magzatát ölébe tartva
álomba szenderűl a gyermek.

Nem ő altatgatott: az órainga,
dalolt a perc: az óra lelke,
magam tanultam elaludni sírva,
színes párnámat átölelve.

Még álmomban is hősöm járt eszemben,
a kis lombard-fiú - ő járt ott:
azt álmodtam, szent zászlóink közt fekszem,
s a mellemen seb és virágok...



ÉNEK A KENYÉR ILLATÁRÓL

Ó, mennyit leskelődtem én
az ablaknál a mélybe le,
hogy gyúr-dagaszt a péklegény,
hogy száll a liszt, mint hópihe.

A kemencéből estetájt
áradt a zsongító meleg, -
a szívem egyre-egyre fájt,
azért hogy én is pék legyek.

Fehér kötényre vágytam én,
vonzott a sok-sok kis kosár -
a tészta, mely a tűz ölén
kenyérré válni mélybe száll.

Ó, hol van az a kisfiú?
Még annak lenni volna jó!
S a tél, a kenyérillatú?
Befútta sok-sok évi hó.

A hű kemence öle hí,
álmodni vár a langy meleg -
hogy mint egy angyal szárnyai
a szagok dédelgessenek.

... Köménymag kis félholdja volt
csupán mi ínyemen tapadt -
s most tőle fölszakadt a mult:
sok bűvös, régi pillanat...

 
 
0 komment , kategória:  Jaroslav Seifert 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1165
  • e Hét: 1165
  • e Hónap: 16804
  • e Év: 50200
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.