Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
John Milton
  2011-12-17 12:59:21, szombat
 
  JOHN MILTON versei :

.......



...... ..............



.Itt a beírt versek címe van.A versei című lap kommentjeiben elolvashatod a verseket!
Kérlek oda a kommentbe, írd be a verset, amit hoztál!...... .............. Előre is köszönöm!


...... ..............



.....




CÍMEK....FORDÍTÓ NEVE....HÁNYADIK KOMMENTBEN TALÁLOD?......KI GYŰJTÖTTE?

A csalogányhoz- Fordította - Tóth Árpád_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
A vakságáról- Fordította - Rossner Roberto________#)- Juhászné Szunyogh Máriaakép
A vak szonettje- Fordította - Tóth Árpád_______________(#)- Gizella Lapuakép
Cyriac Skinnerhez- Fordította - Tóth Árpád_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Elveszett Paradicsom - Részlet az I. könyvből- Fordította - Jánosy István_(#)- Jné Szunyogh M
Halott feleségéhez- Fordította - Nemes Nagy Ágnes______(#)- Gizella Lapukép
Il Penseroso -Fordította - Tóth Árpád_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
L'allegro -Fordította - Tóth Árpád_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Lawrence úrhoz -Fordította - Tóth Árpád_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Lycidas -Fordította - Tóth Árpád_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Májusreggeli dal- Fordította - Tellér Gyula______(#)- Gizella Lapukép
Mikor ostrom fenyegette a várost -Fordította - Tóth Árpád_______(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Zenehallgatás közben- Fordította - Tellér Gyula_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária








- Fordította - _______________(#)- Gizella Lapu
- Fordította - _______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária




...... ........... ........... ........... ........... ........Angolul

At a Solemn Music - Zenehallgatás közben_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Elveszett Paradicsom_(#)- Juhászné Szunyogh M
L'Allegro - L'allegro_______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
On His Blindness - A vakságáról_______________(#)- Juhászné Szunyogh Máriaakép
Paradise Lost BOOK 1 (Detail) - - Elveszett Paradicsom_(#)- Juhászné Szunyogh M




Gyűjtők névsora:

Juhászné Szunyogh Mária
Gizella Lapu - Ausztráliából




kép
 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
x
  2011-11-07 04:33:27, hétfő
 
  Milton, John: Zenehallgatás közben (At a Solemn Music in Hungarian)

At a Solemn Music (English)
Blest pair of Sirens, pledges of Heaven's joy,

Sphere-born harmonious sisters, Voice and Verse,

Wed your divine sounds, and mixed pow'r employ,

Dead things with inbreathed sense able to pierce;

And to our high-raised phantasy present

That undisturbed song of pure concent,

Aye sung before the sapphire-coloured throne

To Him that sits thereon,

With saintly shout, and solemn jubilee,

Where the bright Seraphim in burning row

Their loud uplifted angel-trumpets blow,

And the Cherubic host in thousand choirs

Touch their immortal harps of golden wires,

With those just Spirits that wear victorious palms,

Hymns devout and holy psalms

Singing everlastingly:

Thus we on earth with undiscording voice

May rightly answer that melodious noise;

As once we did, till disproportioned sin

Jarred against nature's chime, and with harsh din

Broke the fair music that all creatures made

To their great Lord, whose love their motion swayed

In perfect diapason, whilst they stood

In first obedience, and their state of good.

O may we soon again renew that song,

And keep in tune with Heaven, till God ere long

To His celestial concert us unite,

To live with Him, and sing in endless morn of light.



Zenehallgatás közben (Hungarian)
Szent szirénpác, ég-üdv két záloga

mennyben-szült két nővér: Vers és Zene,

akiknek egyesített hangja a

holt dolgokat szellemmel tölti be,

s elménknek - legyen bár felajzva - ád

hibátlan dalban szép harmóniát,

zengjetek a zafírkék trón körül

Néki, ki rajta ül,

ájtatos szóval, komoly-lelkesen,

hol a szeráfok fényben állanak,

s fújják szent angyal-harsonájukat,

hol ezerenként a kerub-sereg

aranyhúrú hárfán zeng éneket,

s pálmaággal sereglenek a jók,

szóljon zsoltárotok,

zengjetek szűntelen,

hogy a földiek nem-hamis dala

legyen dalotok méltó válasza,

mint rég, mielőtt a torz, szörnyü bűn

megtörte az összhangot s keserűn

szétszórta a teremtmények dalát,

mely Hozzá szólt, ki renddel fogta át

mindnyájukat, s ők engedelmesen

figyeltek rá ártatlan-bűntelen.

Hadd daloljuk hát újra azt a dalt

a mennyel, s vegyen minél hamarabb

vissza az égi kórusba az Úr,

s zengjünk vele a fényben halhatatlanul.

Tellér Gyula


 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
John M
  2011-11-05 18:35:42, szombat
 
  A csalogányhoz
szerző: John Milton, fordító: Tóth Árpád

Oh csalogány! kit bimbós bokor-alja
Rejt, esti néma erdőn nyögdelőt,
S új szívet adsz, reményekkel telőt,
Míg Májust táncra Hórák serge csalja;
Nap-altató, lágy nótád aki hallja
Friss tavaszon, rút kakukszó előtt,
Szerelme győz! ─ Oh, ha ily bűverőt
Láncolt dalodhoz Juppiter hatalma,
Zengj nékem is, míg a zord bú-madár
Nem búg bal-jóslást a közel csalitban;
Ne késs megint, mint annyi éve már,
Mikor szavad, ─ oh, miért? ─ hiába híttam!
Múzsa vagy Ámor, ki nyomodba jár,
Jöjjön már! Várom! Szívem íme itt van!
 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
John M
  2010-07-03 13:58:03, szombat
 
  Il Penseroso
szerző: John Milton, fordító: Tóth Árpád

Hess; Jókedv, csúf csaló!
Te Téboly fattya, kinek atyja sincs!
Kincsed de dőre kincs!
Lomod bölcs elmét tömni nem való!
Csak lessen kába fő,
Míg zagyva vágyán kósza kép pereg:
Töméntelen sereg,
Mint rezge napfény-kévék víg pora,
Vagy álmok híg sora,
Mely Morpheus nyomán kerengve fő...
Ám halld, dalom felzeng utánad,
Kegyes, jó Úrnőnk, bölcs Búbánat!
Kinek tűz-orcád fényiben
Vakká válnék a földi szem,
Hogy hát ne öld el idegét,
Fekete, bölcs szín hidegét
Öltéd s vagy tiszta fekete,
Mint Memnon húga lehete,
Vagy a néger királyi lány,
A csillagszép, kihez silány
Volt, úgy hivé, a sellők teste:
De rangodat feljebb keresd Te!
Fényfürtű Vesta szűle rég
Saturnnak, puszta volt az ég,
S Saturn bár Vesta atyja volt,
Ily nászra még nem szálla folt.
Gyakorta kéjbe forrt a lelkük,
Fénylő berek s völgy volt a telkük,
S erdős Idán, mély lomb megett
Zeüs még nem volt rettegett.
Jőjj, méla Papnő, szűz ború
Komoly bájával szomorú!
Jőjj, vonjon éjbibor ruhád
Uszályt, királyin búst s puhát,
Míg barna kendőd árnya hull
Szende vállad szárnyaul.
Jőjj, mint szokásod: lassú szép
Járással, mely ritmusra lép,
S szemmel, mely andán néz eget
S tükrén hő lelked nézeget.
Szent révületben majd megállj,
Feledkezőn márványra válj,
Míg bús tekinteted süket
Ónsúlya föld felé sülyed.
Kisérjen tiszta Csend s a Béke,
S szikár Bőjt, istenek vendége,
Ki ott űl, míg Zeüs körűl
A múzsa-raj zengőn örűl.
S kisérjen a magánynak kéje,
Kinek kedves a kertek mélye,
De hozd el legfőképen Őt,
Az arany szárnyon lebbenőt,
Ki tűz-trónt kormányozva leng és
Kinek cherúb-neve Merengés!
Igy jőjj s a Csend is felremeg,
Csalogánydal zendűl, remek,
Melytől, óh fájó, ritka kéj,
Enyhűl a zord szemöldü Éj
S szokott tölgyéhez inti a
Sárkányos hintót Cynthia...
Madárkám! te ki futsz a kétes
Zajoktól, oh te búsan édes,
Esti berken andalogva
Hányszor várok halk dalodra
S ha nem szólsz, árván bolygok én
A tarlók nyesett szőnyegén,
Elnézve, fönn a nyarga hold
Mily magasra lovagolt,
Hol, eltévesztve az utat,
A puszta égen szétkutat
S már szinte bús főt billeget,
Gázolva gyapjas felleget...
Gyakorta némely halk halom
Ormán késő harangdalon
Tünődöm, mely tág, messzi part
Felől felém zokogva tart.
Vagy hogyha zord idő bezár,
Magányom rejtett csöndje vár,
Hol rőten izzik a parázs
S a fény is csupa árny-varázs:
E léha zajtól szűz helyen
Csak tücsök zeng a tűzhelyen,
Vagy álmos őr dala vigyáz,
Míg pihen az éji ház.
Éjféli perc szebb van-e még?
Magas tornyomban lámpa ég
S míg fordul a vén Medve fenn,
Jó Trismegistost kedvelem,
Vagy Plátót búvom: mily csodák
Világával lőn nyílni tág
Nagy lelke, elhagyván a rest
Húsbörtönt, mely a földi test.
Idézni néha vágy fon át
A tűz, föld, lég sok démonát,
Akiknek híven szótfogad
Az elem- s planétahad.
Olykor dicső vendégem a
Leples, pálcás Tragédia
S Pelops és Thébae népe vár,
Felzeng a szent, ős Trója-vár
S mi gyér szépséget néhanap
Új színpad kothurnusa kap...
Oh jőjj, bús Szűz! s elémbe keljen
Berkén Musaeus s énekeljen
S trillázzon orpheusi lant,
Melytől, míg lágyan sirt alant,
Plútó arcán vas-könnye folyt
S a Vágy legyőzte a Pokolt.
S keljen a drága töredék
Szerzője, [*] zengni a derék
Cambuscant, Cambellt s Algarsifet,
S Canacét, az arát s a rejtett
Titkú gyürűt s tükört s a vad
Sárgaréz táltos-lovat,
Kin tatár khán lovagolt, -
Oh, sok nagy költőt, aki volt,
Idézz, minden zengő regét,
Tornák, trophéák seregét,
Erdőt, min bús varázslat űl,
Csodát, mit még nem halla fűl.
Így láss gyakorta halvány telkü Éj,
Míg Hajnal jő, de nem kevély
Kacér pompával, mint midőn
Görög vadászt büvölt régtűnt időn,
Nem! szebb, ha felhőt öltve kél,
S nyomán vijjogva reng a szél,
Vagy csöndes záport küld elűl,
Melytől a szél dühe el-űl,
Elhalva zsongó lombneszen
S az apró csöppű ereszen.
Aztán, ha felröpűl a tűz
Nyilú nap, rejts el, égi Szűz,
Hol íves lomb vár, fűszeres,
Hol barna hűst faún keres,
S vén fenyő és büszke cser
Törzsén vad zajt sohse ver
Fejsze s félve nem riad
A szelid tündéri had.
Ily csermelyes sürűn, ahol
Hozzám profán szem nem hatol
S nem ér a nap tüzes szeme,
Oh rejts el s zümmögő zene:
Mézterhes lábu méhe-raj
Zsongasson és patakmoraj,
Míg édes harmatú szelid
Szárnyán a Szender közelit.
Oh közelítsen, várom a
Lágy szárnylegyintést, árama
Sodorjon száz képet, csodást,
Pillámra tarka álmodást.
Majd ébresztőm is dal legyen,
Hadd halljam völgyön és hegyen
Halk nemtők jóbarát faját
S dryádok lomblakó raját.
S légy velem, ha alázatos
Lábam vén klastromot tapos,
S fakó, nagy boltivek alatt
Tömör pillérek közt halad,
Míg sok szines üvegkorong
Szűrt fénye szentekről borong.
Figyeljem: búg az orgona,
Míg lenn sok csengő torkon a
Könyörgő, tiszta himnuszok
Édes szopránja sír s buzog
És lelkem révületben ég:
Elém kinyílva száll az Ég...
Végül, ha jő bús agg-korom,
Vígy egy barlangba akkoron,
Hol várjon hűs moha, puha,
Bozontos remetecsuha,
Könyvtárúl: égi csillagok,
meg harmatos fűillatok,
Melyekből lassan mély tudás
Szálljon rám, prófétás, csudás...
Oh Bánat! vágyaim ezek,
Add meg - s csak a tiéd leszek!

[*] Chaucer- és Spenser- utalások.

 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
John M
  2010-06-29 20:09:21, kedd
 
  Cyriac Skinnerhez
szerző: John Milton, fordító: Tóth Árpád

Cyriac, ma három éve, hogy noha
Külső színén nem lelsz foltot s hibát,
E fényeholt szem immár mit se lát,
Rest öblein nem tükrözik soha
Se nap, se hold, se csillag mosolya,
Se nőé s férfié. Ne érje vád
Mégse az Ég kezét: jottát sem ád
Szivem a hitből. Büszkén megy tova
Tűrő utam. Mi buzdít? ─ kérdezed? ─
Barátom! az, hogy a terhelt szem-él
Fénye Szabadság szent harcán veszett,
S most Európa mind erről beszél.
A lét hiú táncán át vezet,
Boldog vakot ─ s van ennél jobb vezér?

 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
x
  2010-06-29 14:41:48, kedd
 
  Milton, John: Elveszett Paradicsom - Részlet az I. könyvből (Paradise Lost BOOK 1 (Detail) Magyar nyelven)

Paradise Lost BOOK 1 (Detail) (Angol)
Of Mans First Disobedience, and the Fruit

Of that Forbidden Tree, whose mortal tast

Brought Death into the World, and all our woe,

With loss of Eden, till one greater Man

Restore us, and regain the blissful Seat,

Sing Heav'nly Muse,that on the secret top

Of Oreb, or of Sinai, didst inspire

That Shepherd, who first taught the chosen Seed,

In the Beginning how the Heav'ns and Earth

Rose out of Chaos: Or if Sion Hill

Delight thee more, and Siloa's Brook that flow'd

Fast by the Oracle of God; I thence

Invoke thy aid to my adventrous Song,

That with no middle flight intends to soar

Above th' Aonian Mount, while it pursues

Things unattempted yet in Prose or Rhime.

And chiefly Thou O Spirit, that dost prefer

Before all Temples th' upright heart and pure,

Instruct me, for Thou know'st; Thou from the first

Wast present, and with mighty wings outspread

Dove-like satst brooding on the vast Abyss

And mad'st it pregnant: What in me is dark

Illumin, what is low raise and support;

That to the highth of this great Argument

I may assert Eternal Providence,

And justifie the wayes of God to men.



Elveszett Paradicsom - Részlet az I. könyvből (Magyar)
Az ember legelső bűnét, s a tiltott

fa gyümölcséből-kóstolást, amely

halált hozott e földre, kínt reánk,

s kivert az Édenből, míg egy különb

Ember megváltott, s visszahozta üdvünk,

zengd, Múzsa, ki a Hóreb, Sinai

titok-csucsán a Pásztort ihletéd, ki

tanította a Választott Magot,

mint lőn Ég, Föld a Zűrből; vagy ha Síon

hegy bűvöl és az Isten jóshelyénél

csörgedező Siloa habja, onnan

hívlak segélyemül merész dalomhoz,

mert épp nem átlag-szárnyalással indul

Aón-csúcsra, midőn prózába, rímbe

nem kísérlett vállalkozást kisért.

S te, Lélek, főleg Te taníts, ki jobban

becsűlöd minden templomnál a szűz,

igaz szívet, jelen voltál az első

időktől, s izmos szárnyadat kitárva

galambként kotlottál az Űr felett,

s termékenyítetted — világosítsd

elmém ködét, elestemből emelj,

védj, hogy a téma fenségéhez illőn

hirdessem az örök Gondviselést,

s embernek igazoljam Isten útját.

Jánosy István


 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
John M
  2010-06-29 13:49:39, kedd
 
  Mikor ostrom fenyegette a várost
szerző: John Milton, fordító: Tóth Árpád

Óbester, kapitány vagy hadnagy úr,
Kit sorsa védtelen portámra vet,
Ha a tisztes, jó munkát kedveled,
Óvd meg házam s ki benne elvonul:
Majd meghálálja, mert áldott a húr,
Mely hírrel zeng meg ily szép tetteket,
Vizen s szárazon hinti szét neved,
Amerre csak nap tűzkorongja gyúl.
Ez Múzsák berke: rá lándzsát ne rázz,
Nagy Sándor is kegyes volt egykoron
Pindar telkéhez, s ép maradt a ház,
Bár porba hullt minden szentély s orom,
És a költőért, ki Elektra gyász-
Dalát zengte, nem lön Athéne rom.

 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
John M
  2010-01-15 14:07:59, péntek
 
  Milton, John: L'allegro (L'Allegro Magyar nyelven)

L'Allegro (Angol)
Hence, loathed Melancholy,

Of Cerberus and blackest Midnight born,

In Stygian cave forlorn

'Mongst horrid shapes, and shrieks, and sights unholy!

Find out some uncouth cell,

Where brooding Darkness spreads his jealous wings,

And the night raven sings;

There under ebon shades, and low-browed rocks,

As ragged as thy locks,

In dark Cimmerian desert ever dwell.

But come thou Goddess fair and free,

In heav'n ycleped Euphrosyne,

And by Men, heart-easing Mirth,

Whom lovely Venus at a birth

With two sister Graces more

To ivy-crowned Bacchus bore;

Or whether (as some sager sing)

The frolic wind that breathes the spring,

Zephyr, with Aurora playing,

As he met her once a-Maying,

There on beds of violets blue,

And fresh-blown roses washed in dew,

Filled her with thee a daughter fair,

So buxom, blithe, and debonair.

Haste thee, Nymph, and bring with thee

Jest, and youthful Jollity,

Quips, and Cranks, and wanton Wiles,

Nods, and Becks, and wreathed Smiles,

Such as hang on Hebe's cheek,

And love to live in dimple sleek;

Sport that wrinkled Care derides,

And Laughter holding both his sides.

Come, and trip it as you go

On the light fantastic toe;

And in thy right hand lead with thee

The mountain nymph, sweet Liberty;

And if I give thee honour due,

Mirth, admit me of thy crew,

To live with her, and live with thee,

In unreproved pleasures free;

To hear the lark begin his flight,

And singing startle the dull night,

From his watch-tow'r in the skies,

Till the dappled dawn doth rise;

Then to come in spite of sorrow,

And at my window bid good morrow,

Through the sweet-briar, or the vine,

Or the twisted eglantine:

While the cock with lively din

Scatters the rear of darkness thin,

And to the stack, or the barn-door,

Stoutly struts his dames before:

Oft list'ning how the hounds and horn

Cheerly rouse the slumb'ring morn,

From the side of some hoar hill,

Through the high wood echoing shrill:

Sometime walking, not unseen,

By hedge-row elms, on hillocks green,

Right against the eastern gate,

Where the great sun begins his state,

Robed in flames, and amber light,

The clouds in thousand liveries dight;

While the ploughman near at hand

Whistles o'er the furrowed land,

And the milkmaid singeth blithe,

And the mower whets his scythe,

And every shepherd tells his tale

Under the hawthorn in the dale.

Straight mine eye hath caught new pleasures

Whilst the landscape round it measures;

Russet lawns, and fallows grey,

Where the nibbling flocks do stray;

Mountains, on whose barren breast

The lab'ring clouds do often rest;

Meadows trim with daisies pied,

Shallow brooks, and rivers wide.

Towers and battlements it sees

Bosomed high in tufted trees,

Where perhaps some Beauty lies,

The Cynosure of neighb'ring eyes.

Hard by, a cottage chimney smokes,

From betwixt two aged oaks,

Where Corydon and Thyrsis met

Are at their savoury dinner set

Of herbs, and other country messes,

Which the neat-handed Phillis dresses;

And then in haste her bow'r she leaves,

With Thestylis to bind the sheaves;

Or, if the earlier season lead,

To the tanned haycock in the mead;

Sometimes with secure delight

The upland hamlets will invite,

When the merry bells ring round,

And the jocund rebecks sound

To many a youth and many a maid,

Dancing in the chequered shade;

And young and old come forth to play

On a sunshine holiday,

Till the live-long daylight fail;

Then to the spicy nut-brown ale,

With stories told of many a feat,

How Fairy Mab the junkets eat;

She was pinched and pulled she said,

And he by friar's lanthorn led

Tells how the drudging Goblin sweat

To earn his cream-bowl duly set,

When in one night, ere glimpse of morn,

His shadowy flail hath threshed the corn,

That ten day-lab'rers could not end;

Then lies him down the lubber fiend,

And stretched out all the chimney's length,

Basks at the fire his hairy strength,

And crop-full out of doors he flings,

Ere the first cock his matin rings.

Thus done the tales, to bed they creep,

By whispering winds soon lulled asleep.

Towered cities please us then,

And the busy hum of men,

Where throngs of knights and barons bold

In weeds of peace high triumphs hold,

With store of ladies, whose bright eyes

Rain influence, and judge the prize

Of wit or arms, while both contend

To win her grace, whom all commend.

There let Hymen oft appear

In saffron robe, with taper clear,

And pomp, and feast, and revelry,

With mask, and antique pageantry;

Such sights as youthful poets dream

On summer eves by haunted stream.

Then to the well-trod stage anon,

If Jonson's learned sock be on,

Or sweetest Shakespeare, Fancy's child,

Warble his native wood-notes wild.

And ever against eating cares

Lap me in soft Lydian airs

Married to immortal verse

Such as the meeting soul may pierce

In notes, with many a winding bout

Of linked sweetness long drawn out,

With wanton heed, and giddy cunning,

The melting voice through mazes running,

Untwisting all the chains that tie

The hidden soul of harmony;

That Orpheus' self may heave his head

From golden slumber on a bed

Of heaped Elysian flowers, and hear

Such strains as would have won the ear

Of Pluto, to have quite set free

His half-regained Eurydice.

These delights if thou canst give,

Mirth, with thee I mean to live.



L'allegro (Magyar)
Hess, Bánat, rútak rútja!

Szüléd vak Éjfél s ugató Pokol;

hol a Styx bújdokol

s torz nép közt, dúlt jajok közt zajlik útja,

barlangot ott keress,

kotlós Homály tárt, védő szárnya vár,

meg károgó madár

s a mord szemöldű szirtek árnya, vad

bozóttal, mint hajad,

menj, éjsetét bús pusztát ott szeress!

Ám jöjj, egek virága, színe,

égi neven: Euphrosyne

s a földön: szívtáró Öröm,

kit búgva édes gyönyörön

Vénusz szűlt (s még két Gráciát)

s repkényes Bacchus volt atyád.

Vagy — más regés szó mást zenél —

a lenge, víg Tavaszi Szél,

Zephyr, a Hajnalt üldözőn,

megejté a meleg mezőn

és kék ibolya-garmada

volt ágyuk s rózsák harmata

hullt rájuk s lettél drága sarj,

hogy táncot, fényt és dalt akarj.

Nos, jer, Tündér s kísérjen az

Ötlet s a Gúny, a friss kamasz

s Pajzánság s Tréfa a hamis

Bókkal, Csókkal s Mosollyal is,

minőtől Hébe ajka lágy

s melynek az arc kis gödre ágy —

meg Játék, mely bút kerget és

hasát fogja a Nevetés!

Így jőjj, s jöttöd tánc legyen,

lejtve könnyű lábhegyen,

s lengjen veled, jobbodra fűzve

édes Szabadság, ormok szűze;

jőjj s engem is, igaz feled,

segíts, járnom vele s veled,

s merre víg rajod vezet,

várjon tiszta élvezet:

pacsirta adjon drága kéjt,

riasztva a nagy, lomha Éjt,

mely megfut zord őrtornyitúl,

mihelyt a tarka ég pirúl,

friss ,,jó reggelt"-tel bús lakom

köszöntve a gyúlt ablakon,

átintve vadszőlők bogán

s indázó vadrózsák sokán,

mig űzi lenn a még nyakas

homályt a vígtorkú kakas,

mely dombján büszkén lépeget

s jön háreme a csűr megett.

Vagy halljam: kürt szól s eb csahol

az álmos erdőn valahol

s dértől didergő dombokon

visszhang perel a lombokon.

Menjek víg nép közé korán,

zöld halmokon, szilfák során,

hol tág kapút keletre tár

a város és felölti már

borostyán-tűz díszét a Nap

s száz szolga-színt felhője kap.

Kanyargó füttyét szaporázván

paraszt szánt a közel barázdán,

nótás tejeslány hangja zeng,

fenőkövön a kasza peng,

s mesélgetnek hűs völgytorok

dudvás ölén a pásztorok.

Bármerre nézek, új öröm

tárúl elém a tág körön:

barna föld és szürke táj,

eddegél a kósza nyáj,

meddő szirtek vén feje

fáradt felleg menhelye;

sárga szikfűs, tarka mart,

vékony ér s tág, büszke part,

messzi torony fölszökik,

lomb takarja köldökig,

s tán alatta lány pihen

s meglesi a kandi szem...

Né! ott apró tanya áll,

két vén tölgy közt füstje száll,

ott vendégli Thyrsisét,

kínálva jámbor fűvek jóizét

víg Corydon s a tál ürül,

s Phillis, a szép szakács, örül,

majd kisiet, mert sok a dolga,

már várja Thestylis, a szolga,

kévét kötni s évszak szerint

a szőke kazlat rakni kint...

Olykor meg, bércek peremén

a nyájas falvat járom én;

ünnep boldog harangja csöng,

közbe víg citera pöng,

árny-sakkozta táncterem

táncosokból lánc terem,

s kicsi-nagy, míg nap süti,

a vidám labdát üti;

így röpűl a hosszu nap

s este sör vár, barna hab,

s fűszerezni fűszerét,

tündér Mabról víg regét:

- sajt likába mint esett -

gazdasszony mond kedveset,

s hogy a lápon járva férjura

mint lelt egy árny-cséplős, fura

manót, ki csésze tej fejében

egy éj alatt kicséplé szépen,

mint tíz béres se, a magot,

aztán lustán becammogott

s a tűznél elnyúltan melengett,

süttetve, mely lomhán lelengett,

a pelyva-lepte nagy szakállt

s huss! kakasszóra tovaállt...

S tovább nincs... kiki ágyba bú,

s halk altatót szél sípja fú...

Hát a tornyos városok!

Mily nyüzsgőn bazárosok!

Hány úrfi s hős! mind vakmerők!

Békében is csatát nyerők!

S hány büszke hölgy! tűz-ifjakat

rejt szép szemük s dús díjakat

a kard hegye s az elme-él

csak édes bájuktól remél!

Itt Hymen táncát hadd lesem:

fáklyásan, sáfrány-leplesen

jön s dáridó zeng, karnevál,

álarcos, antik fényü bál,

akár egy ifjú költő nyári álma,

ha esti partfokon valóra válna...

Aztán a drága színpad vonzzon:

a tudós kothurnusu Jonson

s édes Shakespeare, Fantázia

őserdő-hangú vad fia!

Majd, hogyha a Gond terhe nyers,

görög bájú dal s tiszta vers,

mit zord idő el nem temet,

hadd védje s járja lelkemet:

mig lassu, lágy lejtése fordúl,

zárt édessége mind kicsordúl

s olvadt kanyarral úgy halad,

hogy a finom, halk út alatt

minden borús bilincs lefejlik

s az Összhang rejtett lelke sejlik;

s Orpheus, hallva e zenét

nyitja arany álmú szemét

a csöndes asphodélos-ágyon

s az esdő dalt tanúlja vágyón:

megnyerni majd Plútó előtt

a félig megnyert drága nőt...

Kívánt gyönyöreim ezek,

Öröm! add meg s tiéd leszek!

Tóth Árpád


 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
John M
  2009-07-07 09:58:40, kedd
 
  Lycidas
szerző: John Milton, fordító: Tóth Árpád

Ebben a gyászénekben a költő tudós barátját, Edward King-et siratja el, aki az ír vizeken, Chesterböl való átkelése közben, 1637-ben, szerencsétlenül a tengerbe fulladt. Egyben felhasználja az alkalmat arra is, hogy az uralma tetőfokán álló, romlott papság vesztét megjósolja.

Még egyszer, óh, ti babérok s ti gyenge
Örök repkények s barna mirtusok,
Nyers, friss bogyótok díszét dúlni bújja
Kezem kegyetlen ujja,
Bár a korán letört lomb jajt susog.
Ám szörnyű kényszer rendel és bús ok
Nyaratok zúznom: mert holtnak viszem:
Lycidas meghalt, Lycidas, a zsenge
Pásztor, és árvák mind a virtusok!
Ő érte ki ne zengene? Hiszen
Ő is tudott dalt, mely szökellve lenge.
Míg hát tört teste mély hab közt kereng le,
S himbálva őt szikkasztó szél suhog,
Illő, ha érte zengő könny zuhog.
Kezdjétek el hát, Nővérek, a szent
Kútnál, mely az Olymp tövén fakad,
Ríkassatok ma hangos húrokat!
El hát, hiú félsz s kétség gyáva gúzsa,
Úgy zeng majd drága Múzsa
Énrólam is, ha vár a hamvveder.
S amint most ő megy el,
Rám is békét leng majd a gyászlepel ─,
Hisz egy dombon nőttünk mi fel, s a táj
Árnyas kútfőin együtt várt a nyáj:
Kettesben, együtt, meg se várva, míg
A bérei rétre szemet nyit a Reggel,
Lestük a szélforgót, dudál-e víg
Időt, s indultunk a gyapjas sereggel:
Itatva velük éj friss harmatát,
Míg fénylőn halt alább
Az égen az este-kelt csillag, nyugati tájra;
Ajkunkon füttyengetett a buja
Víg zabszár-furulya,
S nyers szatir-tánc s faunok hasadt patája
Dongott pajzán kiséretet nekünk,
S vén Damoetas vigyázta énekünk.
De, jaj, bús változás! Már messze mentél,
Elmentél, s nem jössz vissza, drága pásztor,
A kakukfüves erdők és a puszta
Barlangodúk, vad indákkal bekúszva
S a visszhang búja gyászol.
A fűzfák lombja és a zöld, bodor
Sok mogyoróbokor
Dalodhoz nem leng halkan, legyezőn ─;
S mint rút üszög, mely friss rózsát kirág,
Mint kullancs, zsenge nyáj közt, új mezőn,
Mint kora fagy, ha már csupa virág
A galagonyaág,
Veszted, Lycidas, úgy szívünkbe vág.
Nimfák! Hol voltatok, midőn a zordon
Hab átcsapott Lycidastok fején?
Hű táncotok nyomát a lejti parton,
A vén, dalos druidák lakhelyén,
S az ős Mona bozontos tetején,
Se Deva tündér tükrén nem találom.
Jaj, kába álom!
Ha jöttetek is volna!... Mindhiába!.;...
Hisz életet lehelni így akart
A Múzsa is szép Orpheus-fiába,
Kiért egész világ volt csupa könny:
De hajh, a vad hullám a holtba mart,
S véres arcát gyors hebrusi özön
Vitte, és várta lesbiai part.
Oh jaj! mit ér hát gondját és baját
A pásztor szűkös életének élni,
S hálátlan Múzsát híven udvarolni?
Nem volna jobb, mint mások, átkarolni Szép Amaryllist s víg lugast cserélni, Vagy simogatni Ncaera haját? ─
Belénk Dicsőség vágyat mért lopott,
─ Oh, nemes lelkek megmaradt hibája!
Hogy kéjt megvetve, éj-napi robot
Közt küzdjünk? Hisz, ha díjunk égi bája
Már-már kigyúlva vetne dús lobot,
Vak Sors dühös ollója metszi gyenge
Fonálját életünknek! '
─ ,,A földi fény kopott", ─
Zengett most Phoebus reszkető fülembe, ─
,,Igaz Dicsőség nem földi növény,
Sem aranyfüstü fény
Hiú dísze, sem lármás földi szó ─,
De Juppiter, a szent örök biró
Szeméből gyúl rátok remek sugára;
Amit hív tettekért majd ő kiró,
Az lesz Dicsőség, érett égi jó!"
Oh, Arethusa, szent habod neszét,
S halk Mincius, zenés sásod szavát
Fölülmúlta e dús égi beszéd! ─
De hadd mondom tovább:
Mint jött Phoebus nyomán egy új herold,
─ Neptun követje volt ─,
Megróni az álnok vihart s habot:
Dühük a szép pásztorra mért csapott?
Megdorgált minden vad szárnyú szelet,
Mely hosszú csőrű szirtfokon dagad,
De íme mind tagad,
S bölcs Aeolustól ez a felelet:
,,Börtön zárta a vad szelek raját,
Csönd volt a légben, sík habon a nedves
Panopé játszott s véle száz najád;
Csak a hűtlen, rossz bárkát érje torlás:
Mert gyásszal szurkos, átokkal vitorlás
Deszkái vesztén süllyedt el a kedves!"
Most Camus jött, a tisztes, lassú vén,
Nád-süveg fedte és mohás lepel,
Bús rajzzal s rőt virággal szegve fel,
Jajszók jegyével a szirmok tövén:
,,Oh ─ szólt ─ kedvencem ki rabolta el?"
És végsőnek jővén
Ím Galilea szent halásza kél,
Hozván nehéz ércű két kulcsait,
Melyeknek vasa zár, aranya nyit ─,
S mitrás fejét ingatva így beszél:
,,Mért nem óvhatlak, ifjú pásztor, itt? ─
Hisz annyi van, ki csak hasának él,
Ki nyáj közé lopózva, csúszva jár,
S mással törődni már ingyen se vél,
Csak gyapjat nyírva víg tort ülni még
S kitúrni azt, ki hű maradt s derék.
Vak szájak! Rosszak, renyhék fogni már
A bot kampóját, s elfeledve rég:
Mit is jelent a pásztor-hivatal!
Mit bánják! Félre gond! Nincs kételyük!
S ha néha ajkukon még némi dal
Fakad, sípjuk nem tud, csak torz zenét;
Éhes juhaik felszegik fejük,
De gyomruk csak szél tölti s rossz szemét,
Míg rágja bévül rontó mételyük,
S körül vad farkas tompa talpa lép,
Mohón és némán lesve fekhelyük.
Ám az ajtón a Gép két karja vár:
S lesújt még egyszer s többé soha már!"
S most, Alpheus, térj meg, elhangzott a zord szó,
Mely megdermesztett; lengj fel, Déli Múzsa!
Ébreszd a völgyet, színt színekre szorzó
Szirmoknak légyen tarka koszorúsa.
Oh, ti völgyek! melyeknek öblén dús a
Mély árny, és szél zeng s friss ölű patak,
Hol az Ebcsillag hő sugara vak,
Nyissátok mind zománcos szemetek,
Zöld fű között, mézízü záporokban,
Ébredjetek tavaszi bíborokban
Primulát hintve, mely árván remeg,
Sápadt jázmint, bokros kakastaréjt,
Fehér szegfűt, árvácska foltos ékét,
Ibolyák szűziségét,
Pézsmarózsát és ékes lonc-karéjt,
Anda kankalint, fejlehajtva búsat,
S minden virágot, amely gyászt visel
Amaranthust, omlón pompázva dúsat,
És nárciszt, könny terhes kelyheivel!
Lepjék Lycidas lomb-ravatalát,
Mert bár csalás ez, enyhébben zokog
Láttán a bú, s halk zsongásba hal át,
Míg jaj, Te drága! ─ messzi partfokok
Közt lengsz, zajos hab-zúzta gyenge csont,
Tán Hebridáknál, s holt szemednek ott,
Míg úszol a hömpölygő ár alatt,
Látkört a vad föld véghatára bont,
Vagy könnytől el nem érhetőn halad
Tested tovább, hol vén Bellerus altat,
S a védett Csúcs nagy víziója vár,
Merre Namancos és Bayona hallgat...
Nézz vissza, Angyal! s ránk ég kegye jut;
Delfinraj! ringasd a fáradt fiút!
Ne sírjatok tovább, bús pásztorok,
Nem halt meg Lycidas! - hagyjuk a jajt!
Bár mélyre nyelte sodró hab-torok,
Miként a nap, ha hullám-ágyra hajt
Lankadt fejet, felcsillog újra majd,
És érces fényű új tüze csorog
Díszül a Hajnal égi homlokára,
Lycidast is mélyből magasba várja
Az, ki a habon nem süllyedve járt,
S ott, új lomb közt, új partokon ha fent ül,
Szűz nektár mossa szétcsapzott haját,
Felé mondhatlan nászi nóta pendül,
Öröm s szerelem dús honára lel,
A szentek enyhe karja fogja fel,
S az édes körnek boldogan örül,
Mely üdv közt lengve üdvöt énekel,
S szeméről minden könnyet letörül.
Im Lycidas! már nem zokog szemünk,
Te légy ezentúl védő szellemünk;
Ki dús díj t nyertél, védőn nyújts ki kart
Mindenkire, ki járja a vihart!
Együgyű pásztor ekként énekelt
Tölgyek s patak közt, míg szürke-sarúsan
Jött a Reggel: a jámbor nóta telt
Zengéssel folyt a gyenge sípon, dúsan.
Majd a nap minden dombot átölelt,
Majd nyugat öblén eltűnt újra búsan;
S a pásztor, kék köpenyjét megszorítva,
Ment, merre új liget friss rétje hítta
 
 
0 komment , kategória:  John Milton 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 9 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2064
  • e Hét: 5590
  • e Hónap: 21229
  • e Év: 54625
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.