Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
x
  2012-01-09 20:35:35, hétfő
 
  Prospice
szerző: Robert Browning, fordító: Kosztolányi Dezső

Reszketni a végtől? - amig fúl a torkom
s a pára, a köd takar el
és omlik a hó, szél hirdeti folyton,
hogy már közelebb az a hely,
érezni, hogy éjbe, viharba jutottam
és rám les az Ellen, az ős,
s ijesztve sötéten a Félelem ott van,
ám indul az, aki erős:
mert vége az útnak, hull a sorompó,
bár itt csak utóbb jön a bér
és szalagot akkor nyer a szorongó,
majd hogyha a végire ér.
Mindig verekedtem ─ e harcot is állom,
e nagyszerű vég-viadalt!
Szemem be se kösse, kimélvé, halálom,
ne csúszva vegyek diadalt.
Nem! lássak egészen s végül úgy essek,
mint bajnoki, büszke lovag,
víg életemért pazarolva fizessek
egyszerre fagyot, kínokat.
Mert jóra deríti a rosszat a bátor
s a búcsú, a fekete perc,
a vak düh, a bőgő, ördögi gátor
eltűn s te a csöndbe pihensz.
Kibomlik jajból a fény meg a béke,
majd kebled, egy égi sugár,
s te újra karomba vagy, életem éke,
a többi az Úr ügye már!


 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
x
  2011-12-19 08:27:14, hétfő
 
  Browning, Robert: Tébolyda-cella I (I.—Madhouse Cell Magyar nyelven

Madhouse Cell - I. (Angol)
Johannes Agricola in Meditation.



There's heaven above, and night by night

I look right through its gorgeous roof;

No suns and moons though e'er so bright

Avail to stop me; splendour-proof

I keep the broods of stars aloof:

For I intend to get to God,

For 't is to God I speed so fast,

For in God's breast, my own abode,

Those shoals of dazzling glory, passed,

I lay my spirit down at last.

I lie where I have always lain,

God smiles as he has always smiled;

Ere suns and moons could wax and wane,

Ere stars were thundergirt, or piled

The heavens, God thought on me his child;

Ordained a life for me, arrayed

Its circumstances every one

To the minutest; ay, God said

This head this had should rest upon

Thus, ere he fashioned star or sun.

And having thus created me,

Thus rooted me, he bade me grow,

Guiltless for ever, like a tree

That buds and blooms, nor seeks to know

The law by which it prospers so:

But sure that thought and word and deed

All go to swell his love for me,

Me, made because that love had need

Of something irreversibly

Pledged soley its content to be.

Yes, yes, a tree which much ascend,

No poison-gourd foredoomed to stoop!

I have God's warrant, could I blend

All hideous sins, as in a cup,

To drink the mingled venoms up;

Secure my nature will convert

The draught to blossoming gladness fast:

While sweet dews turn to the gourd's hurt,

And bloat, and while they bloat it, blast,

As from the first its lot was cast.

For as I lie, smiled on, full-fed

By unexhausted power to bless,

I gaze below on hell's fierce bed,

And those its waves of flame oppress,

Swarming in ghastly wretchedness;

Whose life on earth aspired to be

One altar-smoke, so pure! -- to win

If not love like God's love for me,

At least to keep his anger in;

And all their striving turned to sin.

Priest, doctor, hermit, monk grown white

With prayer, the broken-hearted nun,

The martyr, the wan acolyte,

The incense-swinging child, -- undone

Before God fashioned star or sun!

God, whom I praise; how could I praise,

If such as I might understand,

Make out and reckon on his ways,

And bargain for his love, and stand,

Paying a price at his right hand?



Tébolyda-cella I (Magyar)
Johannes Agricola meditál



Ott fenn a menny, s éjente én

Pompás héján pillanatok át,

Nap s hold legyen bár büszke fény,

Nekem ragyogásuk se gát,

S kizárom csillagok hadát.

Mert én Istenhez készülök,

Isten felé röpít hevem,

S keblén, mely lakom lesz, örök,

A tünt dicsőség nincs jelen,

És lelkem végre elpihen.

Pihen, hol mindig helye volt,

S Isten, mosolyog, mint most s elébb;

Nem nőtt, fogyott még nap, se hold,

Csillagtól nem nyüzsgött az ég,

S már elgondolt mint gyermekét;

Rendelt számomra életet,

Minden körülményt megszabott,

Bármily csekélyt: szavára lett

E kéz, mit összekulcsolok,

S előbb, mint nap, hold, csillagok.

S így megteremtve és eként

Elplántálva, ártatlanul

Nőnöm parancsolá, faként,

Mely rügyez s virágba borul

Nem kutatva, miért virul;

De eszme, szó, tett szítja mind

Szeretetét lelkem iránt,

Melyet nagy szeretete mint

Örökös zálogot kivánt

Kizárólagos tárgy gyanánt.

Igen, faként, mely égbe tart,

Nem maszlagként, mely meghajol!

Óv Isten: töltsek bár italt

A bűn ocsmányságaiból

S hajtsam fel, elkeverve jól -

Tudom, abból természetem

Rügyet formál s víg szirmokat,

De harmatból mérget terem

A maszlag, puffad, felfakad -

Mit sorsa kezdettől kiszab.

Így fekve, míg a kegyelem

Táplál, mint nem muló erő,

Bősz poklok ágyát látni lenn,

És mindazt, ki eget verő

Tűz-árjában jajongva fő:

Földi éltében áldozat-

Láng akart lenni mind - nem épp

Oly kegybe, mint én, jutni, csak

Elkerülni Isten dühét;

S bűn lett a szándék, bármi szép.

Pap, doktor, remete, barát

S apáca imába kopott,

Ministráns, mártir és apát -

Kárhozott volt, bár még napot

Sem formált Isten s csillagot!

Isten, kit dícsérek; s akit

Én, senki, hogy dicsérhetek,

Ha kiszámítom útjait,

Kegyéért alkuszom, s helyet

Jobbján fizetségért nyerek?

Tótfalusi, Istvan




 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
x
  2011-12-19 08:23:08, hétfő
 
  Browning, Robert: Tébolyda-cella II (II.—Madhouse Cell Magyar nyelven)

Madhouse Cell - II. (Angol)
Porphyria's Lover



The Rain set early in to-night,

The sullen wind was soon awake,

It tore the elm-tops down for spite,

And did its worst to vex the lake,

I listened with heart fit to break;

When glided in Porphyria: straight

She shut the cold out and the storm,

And kneeled and made the cheerless grate

Blaze up, and all the cottage warm;

Which done, she rose, and from her form

Withdrew the dripping cloak and shawl,

And laid her soiled gloves by, untied

Her hat and let the damp hair fall,

And, last, she sate down by my side

And called me. When no voice replied,

She put my arm about her waist,

And made her smooth white shoulder bare,

And all her yellow hair displaced,

And, stooping, made my cheek lie there,

And spread o'er all her yellow hair,

Murmuring how she loved me; she

Too weak, for all her heart's endeavour,

To set its struggling passion free

From pride, and vainer ties dissever,

And give herself to me for ever:

But passion sometimes would prevail,

Nor could to-night's gay feast restrain

A sudden thought of one so pale

For love of her, and all in vain;

So, she was come through wind and rain.

Be sure I looked up at her eyes

Proud, very proud; at last I knew

Porphyria worshipped me; surprise

Made my heart swell, and still it grew

While I debated what to do.

That moment she was mine, mine, fair,

Perfectly pure and good: I found

A thing to do, and all her hair

In one long yellow string I wound

Three times her little throat around,

And strangled her. No pain felt she;

I am quite sure she felt no pain.

As a shut bud that holds a bee

I warily oped her lids; again

Laughed the blue eyes without a stain.

And I untightened next the tress

About her neck; her cheek once more

Blushed bright beneath my burning kiss:

I propped her head up as before,

Only, this time my shoulder bore

Her head, which droops upon it still:

The smiling rosy little head,

So glad it has its utmost will,

That all it scorned at once is fled,

And I, its love, am gained instead!

Porphyria's love: she guessed not how

Her darling one wish would be heard.

And thus we sit together now,

And all night long we have not stirred,

And yet God has not said a word!



Tébolyda-cella II (Magyar)
Porphyria szeretője



Korán jött este az eső,

Hamar szél támadt feketén,

Szil-csúcsot daccal tördelő,

S tajtékot vert a tó szinén,

Alélt szívvel füleltem én;

S Porphyria osont be: lám

Vihar, hideg, szél künnrekedt,

Letérdelt, a rostélyra láng

Fészkelt és a házba meleg;

Felállt, az ázott köpönyeg

Leomlott testéről s a sál;

Mellé sáros kesztyű; lehullt

Fátyla alól a dús haj-ár;

Ágyamra ült, hozzám simult

S szólitott. S mert hasztalanul,

Csipőjére tette karom,

Felfedte válla hó szinét,

Megrázta szép haját mohón,

Míg arcom a fürtökhöz ért

S elborított a szőke ék,

És hogy szeret! suttogta: ő,

Kit bár rég unszol szíve, gyönge,

Hogy gőgjét, rangját sürgető

Vágya útjából félrelökje

És enyém maradjon örökre;

De néha győz a szenvedély,

Lám nem volt víg estély se gát,

Hogy rám gondoljon, kit kevély

Szivéért rég sáppaszt a vágy,

S eljött esőn és szélen át.

Hidd meg, szemébe néztem, és

Büszkén; végre tudtam, szeret

Porphyria; meglepetés

Melengette a szívemet,

Míg fontolgattam, mit tegyek.

Most, most enyém: tökéletes,

Szép, tiszta, jó; csak egy maradt:

Aranyhajából jó feszes

Zsinórt fonni, kigyózva hadd

Fogja körül a csöpp nyakat -

S megfojtottam. Nem szenvedett;

Nem fájt neki, biztos vagyok.

Mikor mint méh-rejtő rügyet,

Szemhéját felnyitottam ott,

A kék szem tisztán kacagott.

Aztán megoldottam nyakán

A fürtöt; még egyszer kigyúlt

Csókomtól arca, mint a láng;

Fejét megtámasztottam úgy,

Hogy most az én vállamra hullt;

S még most is egyre ott pihen,

Rózsás, mosolygó kicsi fő,

Boldog, mert már nincsen jelen

Semmi bántó, kedvet szegő,

Helyettük engem nyert el ő!

Porphyria nem tudta még,

Hogy így betelik óhaja.

És most ketten ülünk eképp,

Nem mozdultunk az éjszaka -

S Istennek nem volt egy szava!

Tótfalusi, Istvan


 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
x
  2011-12-17 09:37:04, szombat
 
  Browning, Robert: Azután (After Magyar nyelven)

After (Angol)
Take the cloak from his face, and at first

Let the corpse do its worst!

How he lies in his rights of a man!

Death has done all death can.

And, absorbed in the new life he leads,

He recks not, he heeds

Nor his wrong nor my vengeance—both strike

On his senses alike,

And are lost in the solemn and strange

Surprise of the change.

Ha, what avails death to erase

His offence, my disgrace?

I would we were boys as of old

In the field, by the fold—

His outrage, God's patience, man's scorn

Were so easily borne!



I stand here now, he lies in his place:

Cover the face!


Azután (Magyar)
Takard föl arcát, és elém borulva

Rémítsen el a hulla.

Mint férfi néz most is reám még!

Megtette a halál már a magáét.

Új életébe süpped, önmagába,

S csöppet se bánja

Se bosszumat, se bűnét - mind a kettő

Számára meddő,

S a változás ünneplő-ijedelmes

Lázában elvesz.

Mit ér, hogy a halál s a vére most a

Sértéseit és szégyenem lemosta?

Bár gyermekek volnánk, mint réges-régen

Künn a cserénynél és a réten -

A vétke s a Sors nem nyomná az elmém,

Könnyen viselném.



Itt állok, ő meg fekszik. Mit akarsz hát?

Takard el arcát.

Kosztolányi Dezső






 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
x
  2011-11-17 12:15:43, csütörtök
 
  Browning, Robert: Azelőtt (Before Magyar nyelven)

Before (Angol)
I.

Let them fight it out, friend! things have gone too far.

God must judge the couple: leave them as they are

—Whichever one's the guiltless, to his glory,

And whichever one the guilt's with, to my story!



II.

Why, you would not bid men, sunk in such a slough,

Strike no arm out further, stick and stink as now,

Leaving right and wrong to settle the embroilment,

Heaven with snaky hell, in torture and entoilment?



III.

Who's the culprit of them? How must he conceive

God—the queen he caps to, laughing in his sleeve,

'Tis but decent to profess oneself beneath her:

Still, one must not be too much in earnest, either!



IV.

Better sin the whole sin, sure that God observes;

Then go live his life out! Life will try his nerves,

When the sky, which noticed all, makes no disclosure,

And the earth keeps up her terrible composure.



V.

Let him pace at pleasure, past the walls of rose,

Pluck their fruits when grape-trees graze him as he goes!

For he 'gins to guess the purpose of the garden,

With the sly mute thing, beside there, for a warden.



VI.

What's the leopard-dog-thing, constant at his side,

A leer and lie in every eye of its obsequious hide?

When will come an end to all the mock obeisance,

And the price appear that pays for the misfeasance?



VII.

So much for the culprit. Who's the martyred man?

Let him bear one stroke more, for be sure he can!

He that strove thus evil's lump with good to leaven,

Let him give his blood at last and get his heaven!



VIII.

All or nothing, stake it! Trust she God or no?

Thus far and no farther? farther? be it so!

Now, enough of your chicane of prudent pauses,

Sage provisos, sub-intents and saving-clauses!



IX.

Ah, “forgive" you bid him? While God's champion lives,

Wrong shall be resisted: dead, why, he forgives.

But you must not end my friend ere you begin him;

Evil stands not crowned on earth, while breath is in him.



X.

Once more—Will the wronger, at this last of all,

Dare to say, “I did wrong," rising in his fall?

No?—Let go then! Both the fighters to their places!

While I count three, step you back as many paces!



Azelőtt (Magyar)
I

Hadd küzdjenek! hagyd csak! elmérgesedett

Ügyüket maga Isten itélje meg.

Ha bűntelen egyik: övé a dicsőség,

S mesém a bűnösben megleli hősét.



II

Kérnéd, ki ily mélyre süllyedt, a mocsárba:

Ne mozdítsa kezét, sár-bűzbe' bevárja,

Míg a Jó meg a Rossz eldönti a pert?

Menny s rút pokol - kín s rabság közepett?



III

Ki a bűnös? Hogy nézi ily bűnös az Istent?

Szinleg: áldja királynénk; s jót nevet ott bent.

"Mert szép, ha ki néki alattvalója,

De hogy komolyan vedd - no, szó se róla!"



IV

Ürítsd fenékig a bűnt! Isten ugyis figyel.

S ha az életet: hát gyötrelmeivel!

Mert mindent látott bár, néma az ég

S megőrzi a föld szörnyű közönyét.



V

Hadd járjon a bűnös rózsák közt egyre,

Majd sebzi kacs-ág, dús fürtöt szedve.

Csak sejtse: e kert mire kell s hogy alul

Néma csőszként álnok szörnye lapul.



VI

S leopárd-kutya-féle: egyre nyomában!

Álnok szolga-vigyor pöttyében-inában;

Sok hazug alázata hol leli vesztét?

Hol késik a perc, bűnért a fizetség?



VII

Ez lenne - a bűnös. S az áldozat? ő ki?

Sujts rá még egyszer; hadd győzze, ha győzi!

Ki jóságával e gonoszt hesegette,

Hadd ontsa vérét, térjen meg a mennyekbe.



VIII

Vagy mindent, vagy semmit! Istenhit emelte?

Csak eddig s...? tovább is? Megérdemelte!

Elég a csűrés-csavarás, a sok

Bölcs fondorlat s mind a mentő paragrafusok.



IX

"Megköveted?" Míg él Isten bajnoka, retteg

A Rossz, ám holtán: kap kegyelmet.

De ne menj még, barátom, mielőtt belefogsz;

Koronázva nem élhet a földi Gonosz!



X

S még egyszer: a bűnös lesüllyed-e végképp?

Vagy - bukva, de dicsőn! - bevallja a vétkét?

Nem? Rajta hát! Mindkettő föl a pástra!

Mig hármat számolok, lépjetek hármat hátra!

Tandori Dezső


 
 
2 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
x
  2011-07-12 07:16:55, kedd
 
  Browning, Robert: Egy év múlva (In a Year Magyar nyelven)

In a Year (Angol)
I.

Never any more,

While I live,

Need I hope to see his face

As before.

Once his love grown chill,

Mine may strive—

Bitterly we re-embrace,

Single still.



II.

Was it something said,

Something done,

Vexed him? was it touch of hand,

Turn of head?

Strange! that very way

Love begun:

I as little understand

Love's decay.



III.

When I sewed or drew,

I recall

How he looked as if I sung,

—Sweetly too.

If I spoke a word,

First of all

Up his cheek the colour sprang,

Then he heard.



IV.

Sitting by my side,

At my feet,

So he breathed but air I breathed,

Satisfied!

I, too, at love's brim

Touched the sweet:

I would die if death bequeathed

Sweet to him.



V.

“Speak, I love thee best!"

He exclaimed:

“Let thy love my own foretell!"

I confessed:

“Clasp my heart on thine

Now unblamed,

Since upon thy soul as well

Hangeth mine!"



VI.

Was it wrong to own,

Being truth?

Why should all the giving prove

His alone?

I had wealth and ease,

Beauty, youth—

Since my lover gave me love,

I gave these.



VII.

That was all I meant,

—To be just,

And the passion I had raised,

To content.

Since he chose to change

Gold for dust,

If I gave him what he praised

Was it strange?



VIII.

Would he loved me yet,

On and on,

While I found some way undreamed

—Paid my debt!

Gave more life and more,

Till, all gone,

He should smile “She never seemed

Mine before.



IX.

“What, she felt the while,

Must I think?

Love's so different with us men!"

He should smile:

“Dying for my sake—

White and pink!

Can't we touch these bubbles then

But they break?"



X.

Dear, the pang is brief,

Do thy part,

Have thy pleasure! How perplext

Grows belief!

Well, this cold clay clod

Was man's heart:

Crumble it—and what comes next?

Is it God?



Egy év múlva (Magyar)
I

Arcát ezután

Sohasem

Láthatom már, ahogyan

Hajdanán.

Én loboghatok,

Ő ha nem -

S együtt is magányosan

Fáj a csók.



II

Vajon mondtam és

Tettem-e

Bántót? S mi volt: kézfogás,

Fővetés?

Lám, a szerelem

Kezdete

Rejtély - s a vége se más

Sohasem.



III

Varrtam, s mintha csak

Csodaszép

Dalt dalolnék, úgy fülelt

Azalatt.

Szavam hallatán

Legelébb

Elpirult s csak úgy felelt

Azután.



IV

Lábamnál ha ült

Csendesen,

Lélegzetem szítta be,

Úgy örült.

S már gerjedezett

A szivem:

Haljak meg, ha így vele

Jót teszek.



V

Kérlelt: "Légy enyém,

S ha leszel,

Szíved szívvel követem!"

S kértem én:

"Vonj szivedre: bűnt

Nem teszel,

Hisz lelkem is lelkeden

Rajta csüng!"



VI

Baj volt igazat

Vallanom? -

Hát mindig csak ő lehet,

Aki ad?

Szépségem, hevem,

Vagyonom:

Adtam - mert úgy szeretett -

Mindenem.



VII

Örömet nekem

Az igért,

Hogy értem-gyúlt vágyait

Hűthetem.

S mivel kincsemért

Port cserélt,

Kár volt odaadni, mit

Kérve kért?



VIII

Ha szeretne még

Mit nekem

Adott: én törleszteném

Bármiképp.

De ha elomolt

Mindenem,

Ő majd nevet: "Nem enyém,

Sose volt!"



IX

Majd nevet: "Mi van

Ott belül

A szivében? - Más van a

Férfiban!

Meghal? Értem épp?

Hül s hevül!?

Érintem csak, s pattan a

Buborék?"



X

Kínom oly rövid!

Tedd, mi köt

S éld világodat! - No lám,

Csalt a hit.

Szív volt ez, de rég

Tompa rög.

Zúzd szét! Mi jön azután?

Tán az ég?

Kosztolányi Dezső


 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
x
  2011-02-06 16:05:05, vasárnap
 
  Browning, Robert: Egy gondolában (In a Gondola Magyar nyelven)

In a Gondola (Angol)

He sings.

I send my heart up to thee, all my heart
In this my singing.
For the stars help me, and the sea bears part;
The very night is clinging
Closer to Venice' streets to leave one space
Above me, whence thy face
May light my joyous heart to thee its dwelling-place.

She speaks.

Say after me, and try to say
My very words, as if each word
Came from you of your own accord,
In your own voice, in your own way:
``This woman's heart and soul and brain
``Are mine as much as this gold chain
``She bids me wear; which'' (say again)
``I choose to make by cherishing
``A precious thing, or choose to fling
``Over the boat-side, ring by ring.''
And yet once more say ... no word more!
Since words are only words. Give o'er!

Unless you call me, all the same,
Familiarly by my pet name,
Which if the Three should hear you call,
And me reply to, would proclaim
At once our secret to them all.
Ask of me, too, command me, blame---
Do, break down the partition-wall
'Twixt us, the daylight world beholds
Curtained in dusk and splendid folds!
What's left but---all of me to take?
I am the Three's: prevent them, slake
Your thirst! 'Tis said, the Arab sage,
In practising with gems, can loose
Their subtle spirit in his cruce
And leave but ashes: so, sweet mage,
Leave them my ashes when thy use
Sucks out my soul, thy heritage!

He sings.

I.

Past we glide, and past, and past!
What's that poor Agnese doing
Where they make the shutters fast?
Grey Zanobi's just a-wooing
To his couch the purchased bride:
Past we glide!

II.

Past we glide, and past, and past!
Why's the Pucci Palace flaring
Like a beacon to the blast?
Guests by hundreds, not one caring
If the dear host's neck were wried:
Past we glide!

She sings.

I.

The moth's kiss, first!
Kiss me as if you made believe
You were not sure, this eve,
How my face, your flower, had pursed
Its petals up; so, here and there
You brush it, till I grow aware
Who wants me, and wide ope I burst.

II.

The bee's kiss, now!
Kiss me as if you entered gay
My heart at some noonday,
A bud that dares not disallow
The claim, so all is rendered up,
And passively its shattered cup
Over your head to sleep I bow.

He sings.

I.

What are we two?
I am a Jew,
And carry thee, farther than friends can pursue,
To a feast of our tribe;
Where they need thee to bribe
The devil that blasts them unless he imbibe
Thy ... Scatter the vision for ever! And now,
As of old, I am I, thou art thou!

II.

Say again, what we are?
The sprite of a star,
I lure thee above where the destinies bar
My plumes their full play
Till a ruddier ray
Than my pale one announce there is withering away
Some ... Scatter the vision for ever! And now,
As of old, I am I, thou art thou!

He muses.

Oh, which were best, to roam or rest?
The land's lap or the water's breast?
To sleep on yellow millet-sheaves,
Or swim in lucid shallows just
Eluding water-lily leaves,
An inch from Death's black fingers, thrust
To lock you, whom release he must;
Which life were best on Summer eves?

He speaks, musing.

Lie back; could thought of mine improve you?
From this shoulder let there spring
A wing; from this, another wing;
Wings, not legs and feet, shall move you!
Snow-white must they spring, to blend
With your flesh, but I intend
They shall deepen to the end,
Broader, into burning gold,
Till both wings crescent-wise enfold
Your perfect self, from 'neath your feet
To o'er your head, where, lo, they meet
As if a million sword-blades hurled
Defiance from you to the world!

Rescue me thou, the only real!
And scare away this mad ideal
That came, nor motions to depart!
Thanks! Now, stay ever as thou art!

Still he muses.

I.

What if the Three should catch at last
Thy serenader? While there's cast
Paul's cloak about my head, and fast
Gian pinions me, himself has past
His stylet thro' my back; I reel;
And ... is it thou I feel?

II.

They trail me, these three godless knaves,
Past every church that saints and saves,
Nor stop till, where the cold sea raves
By Lido's wet accursed graves,
They scoop mine, roll me to its brink,
And ... on thy breast I sink

She replies, musing.

Dip your arm o'er the boat-side, elbow-deep,
As I do: thus: were death so unlike sleep,
Caught this way? Death's to fear from flame or steel,
Or poison doubtless; but from water---feel!

Go find the bottom! Would you stay me? There!
Now pluck a great blade of that ribbon-grass
To plait in where the foolish jewel was,
I flung away: since you have praised my hair,
'Tis proper to be choice in what I wear.

He speaks.

Row home? must we row home? Too surely
Know I where its front's demurely
Over the Giudecca piled;
Window just with window mating,
Door on door exactly waiting,
All's the set face of a child:
But behind it, where's a trace
Of the staidness and reserve,
And formal lines without a curve,
In the same child's playing-face?
No two windows look one way
O'er the small sea-water thread
Below them. Ah, the autumn day
I, passing, saw you overhead!
First, out a cloud of curtain blew,
Then a sweet cry, and last came you---
To catch your lory that must needs
Escape just then, of all times then,
To peck a tall plant's fleecy seeds,
And make me happiest of men.
I scarce could breathe to see you reach
So far back o'er the balcony
To catch him ere he climbed too high
Above you in the Smyrna peach
That quick the round smooth cord of gold,
This coiled hair on your head, unrolled,
Fell down you like a gorgeous snake
The Roman girls were wont, of old,
When Rome there was, for coolness' sake
To let lie curling o'er their bosoms.
Dear lory,*
may his beak retain
Ever its delicate rose stain
As if the wounded lotus-blossoms
Had marked their thief to know again!

Stay longer yet, for others' sake
Than mine! What should your chamber do?
---With all its rarities that ache
In silence while day lasts, but wake
At night-time and their life renew,
Suspended just to pleasure you
Who brought against their will together
These objects, and, while day lasts, weave
Around them such a magic tether
That dumb they look: your harp, believe,
With all the sensitive tight strings
Which dare not speak, now to itself
Breathes slumberously, as if some elf
Went in and out the chords, his wings
Make murmur wheresoe'er they graze,
As an angel may, between the maze
Of midnight palace-pillars, on
And on, to sow God's plagues, have gone
Through guilty glorious Babylon.
And while such murmurs flow, the nymph
Bends o'er the harp-top from her shell
As the dry limpet for the lymph
Come with a tune be knows so well.
And how your statues' hearts must swell!
And how your pictures must descend
To see each other, friend with friend!
Oh, could you take them by surprise,
You'd find Schidone's eager Duke
Doing the quaintest courtesies
To that prim saint by Haste-thee-Luke!
And, deeper into her rock den,
Bold Castelfranco's Magdalen
You'd find retreated from the ken
Of that robed counsel-keeping Ser---
As if the Tizian thinks of her,
And is not, rather, gravely bent
On seeing for himself what toys
Are these, his progeny invent,
What litter now the board employs
Whereon he signed a document
That got him murdered! Each enjoys
Its night so well, you cannot break
The sport up, so, indeed must make
More stay with me, for others' sake.

She speaks.

I.

To-morrow, if a harp-string, say,
Is used to tie the jasmine back
That overfloods my room with sweets,
Contrive your Zorzi somehow meets
My Zanze! If the ribbon's black,
The Three are watching: keep away!

II.

Your gondola---let Zorzi wreathe
A mesh of water-weeds about
its prow, as if he unaware
Had struck some quay or bridge-foot stair!
That I may throw a paper out
As you and he go underneath.

There's Zanze's vigilant taper; safe are we.
Only one minute more to-night with me?
Resume your past self of a month ago!
Be you the bashful gallant, I will be
The lady with the colder breast than snow.
Now bow you, as becomes, nor touch my hand
More than I touch yours when I step to land,
And say, ``All thanks, Siora!''---
Heart to heart
And lips to lips! Yet once more, ere we part,
Clasp me and make me thine, as mine thou art!
[He is surprised, and stabbed.
It was ordained to be so, sweet!---and best
Comes now, beneath thine eyes, upon thy breast.
Still kiss me! Care not for the cowards! Care
Only to put aside thy beauteous hair
My blood will hurt! The Three, I do not scorn
To death, because they never lived: but I
Have lived indeed, and so---(yet one more kiss)---can die!



Egy gondolában (Magyar)
(A nő, a velencei Hármak egyikének neje: a férfi, kalandor idegen)

A férfi énekel.

Felküldöm hozzád szívem, mindenem
ez énekemben.
S részt vesz a víz s az ég segít nekem,
az éjjel nemkülönben
közelb tapad utcáidhoz, Velence
hogy el ne öntse
szép arcod mely szívem otthona s messze kincse.

A nő szól.

Próbáld utánam mondani
saját hanglejtésed szerint
e szavaimat, mintha mind
saját szívedből szállna ki,
«Ez asszony szíve s szelleme
«Enyém, mint lánca száz szeme,
«melyet - mondd! - nékem ád íme:
«ha akarom becézgetem,
«ha akarom, hát elvetem
«Gyűrűnkint, itt a vizeken.»
És mondd tovább... ne mondd tovább:
mert szó csak szó! Egy szót se hát!

Vagy mégis... Szólíts édesem
családias keresztneven
mit ha a Három hallana
e kis szavad s feleletem
minden titkot kivallana.
Szidj, kérdezz, parancsolj nekem,
bontsd az osztály-falat le ma,
melyet köztünk a napvilág
oly gőgösen ragyogva lát.

Mit adjak? - mindenem! neked:
A Hármaké vagyok: de vedd
előbb ki részed! Az arab
bölcs tégelyében sok darab
becses gyöngyből hamu marad:
így szidd ki édes mágusom
a lelkemet az ajkamon -
nekik csak hamvamat hagyom!

A férfi énekel.

I.

Átcsuszunk és át meg át!
Mit csinál a szegény Ágnes
hogy bezárja ablakát?
A m ö g ö t t meg - pénz nagy mágnes -
vén Zanóbi csókolgatja
vásárolt menyasszonyát -
Át meg át!

II.

Átsikamlunk, át meg át!
A Palazzo Puzzi lángol
őrtűzként az éjen át,
benne száz vendég ficánkol
s egy se bánná ha a gazda
kitörné is a nyakát -
Át meg át!

A nő énekel.

I.

Előbb a lepke-csókot!
Csókolj mint aki azt hiszi,
az estelen
még nem nyíltam ki teljesen
és csókol addig míg virágja
szirmát lassan kitárja tágra
s a csókolót észreveszi.

II.

No már a méhe-csókot!
Csókolj, mint aki hirtelen
egy víg delen
bimbó keblébe száll, s midőn
beszállt: az, szűzi türelemmel,
mert néki ellenállni nem mer,
kelyhét rácsukja szenvedőn.

A férfi énekel.

I.

Mi vagyok én?
Zsidólegény
s messze röpítlek a hab szekerén
hol templomom áll:
a rabbi vár
táplálni az ördögöt oszlopinál
a te... Űzd el ez álmokat! Úgy kicsikém:
te megint te vagy, én pedig én!

II.

Megint mi vagyok?
Csillag, de halott:
aki ront egy frisstüzű csillagot:
még égni akar:
szegény fiatal
csillag! tüzet ád neki és belehal!
s te vagy... ±zd el ez álmokat! Úgy kicsikém:
te megint te vagy, én pedig én.

Ábrándozik.
Mi boldogabb? A part? A hab?
Menni? maradni boldogabb?
Aludni sárga, dús köles
közt? Úszni sík nagy áramot
folyton kerülve az öles
hintázó vízi liliomot,
míg a halál jég-ujja les?...
Nyáresteken mi volna jobb?

Megszólal, ábrándozva.
Maradj, ábrándom mit segíthet?
Ez édes vállból nőne bár
egy szárny, és hozzá nőne pár!
téged nem láb, csak szárny röpíthet
Húsodból, mely hófehér,
nőjön szárny hát, hófehér,
s ne maradjon hófehér:
dús aranyba folyjon át,
ragyogó sarlós hold gyanánt
s folyjon fejed fölött haránt
eggyé, mint száz fény-élű kard,
elűzve tőled bármi bajt.

Jer, szabadíts meg, egy-valóság,
hogy tűnjön ez álom-bohóság,
mely oly makacs, és oly irigy -
Úgy! És maradj meg mindig - így!

Még egyre a férfi ábrándozik.

I.
Hátha kezük közé kerül
imádód? Míg fejem körül
Pál kingalléra hengerül,
Gian meg kötözget emberül:
ő nyárssal szúr át, szédülök,
és... és feléd dülök.

II.

Már nem segít se kép, se szent:
nézd a Három istentelent!
A partra von, hol messze lent
Lidó hulláma sírt jelent
Löknek - keresztjelet vetek -
s... kebledre süllyedek.

A nő felel ábrándozva.
Mártsd ujjad le, mint én csinálom - így.
Nem volna halni édes álom így?
Acéltól, lángtól borzad a haló,
Méregtől épen!... A víz puha, jó!

Menj, nézd meg, lenn is ily lágy, kellemes?
Ne még? - Fogj hát egy pálinkás füvet,
hajam mivel dicsérted, érdemes,
hogy új ékszer díszítse és nemes.

A férfi szól.

Haza kell menni? Haza - máris?
Tudom. Giudeccai kanális:
a ház félénken néz fölé.
Ajtók át ajtókra lelnek,
ablak ablaknak felel meg:
rendes arc, mint gyermeké.
De mögötte hol az ép
ép szabályos benyomás,
cifraságtalan vonás,
melytől a gyermek arca szép?
S merre zúg az utcahab,
nincs két ablak egy alak
lenézni. - Ah, a nyári nap,
mikor ott megláttalak!
Előbb a függöny fellege -
egy édes hang - és végre Te -
jöttél, megfogni madarad,
mely, épen akkor, magszemet
keresni az erkély alatt
szállt - s boldoggá tett engemet!
Elállt tüdőm belé, midőn
ott láttalak kihajlani
(elfogni őt, még mielőtt
nagyon távolra szállna ki)
s a bomlott sík tekercsű fürt
a smyrna szőnyegen kidűlt,
mint kígyó milyet római
hölgyek, míg Róma trónon ült
hűséért szoktak hordani,
hordani keblükön kígyózva.
Kedves madárka! tartsa meg
színét, mely csőrén fényeleg,
minthogyha sebzett lótusz rózsa-
szin vére fogta volna meg!

Maradj tovább, bár csak másokér,
s nem értem! Mit csinál szobád?
- hol nappal kedvtelen henyél
de újra él, ha jő az éj
s megébred a sok ritkaság,
mely kedvedért cserélt hazát
és kedve ellen csügg szobádban
s amelyeket, míg tart, a nap
bűvös kötelékekkel átfon,
hogy holt-némáknak látszanak.
Hidd, hárfád érző húrja, zajt
mely nem mert dallal ütni máskor,
most álmos nótát peng magától,
mintha tündérke szállna rajt
s szárnyával izgatná a húrt
(mint angyal hordta sok borult
éjféli pillércsarnokon
át Isten átkát szárnyakon
rád, fényes bűnü Babylon!)
S faragva hárfa lemezén,
hallván az édes hangokat,
mint tikkadt csiga víz neszén,
kinyújt a nimfa hónyakat,
s a szobrok szíve mint dagad!
S a képek lába mint kilép,
s üdvözli egymást mind a kép!
Meg kéne őket lepni most,
Schidone kéjenc hercegét,
amint sok bókot vet, csinost
a formás Luca-szent felé,

Castelframco Magdája meg
félőn húzódik és remeg
hogy szirtje közt ne lássa meg
a Tizian tanácsura, -
pedig hát rá se gondol a:
rátok néz csak figyelmesen,
drága csecsebecsék sora,
mit unokája, kedvesem,
az asztalon fölhamola,
hol az okmányt aláirá
ő, mely halált hozott reá.
Mind kéjre tölti most az éjt:
ne rontsd meg, kérlek, ezt a kéjt:
marad velem - a kedvükért?

A nő szól.

I.

Holnap ha kékkel kötözöm
jázminom az ablakközön
találd módját, hogy mint minap
Zorzid meglelje Zanzimat!
De ha szalagja színe gyász:
résen a Három: jól vigyázz!

II.

És fonjon Zorzi gondolád
orrára zsurlót, borbolyát,
mintha mi partok mentirül
véletlenségbül rákerül:
hogy míg elsiklik idelenn,
közé dobhassam levelem.

Fenn pislog Zanzi éber mécse, jó.
Bizton vagyunk. Egy percre még veled!
Szedd össze, vedd fel régi lényedet:
légy a szerény lovag, a hódoló,
és hölgyed én, hidegebb mint a hó.
Hajolj mint illik, érintsd meg kezem,
segélj a partra illedelmesen
s mondd: "Köszönöm Siora!" -
Szívre szív!
Ajak ajakra! Utoljára szívj!
Tégy magadévá, s légy örökre hív.

Meglepik őket és a férfi
halálos döfést kap.

Így kellett lenni édes! - S íme vár
pillád alatt életnél szebb halál.
Csókolj! a gyáva néppel mit törődsz?
Szép fürtödet simítsd tovább csupán:
véremmel meg ne nedvezd! - Azután -
A Három sosem élt. Csak én magam
éltem s így halhatok - (egy csókot még) - vígan!


Babits Mihály


 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
R Br
  2010-08-15 09:32:11, vasárnap
 
  Browning, Robert: Három nap múlva (In Three Days Magyar nyelven)

In Three Days (Angol)
I.

So, I shall see her in three days

And just one night, but nights are short,

Then two long hours, and that is morn.

See how I come, unchanged, unworn—

Feel, where my life broke off from thine,

How fresh the splinters keep and fine,—

Only a touch and we combine!



II.

Too long, this time of year, the days!

But nights—at least the nights are short.

As night shows where her one moon is,

A hand's-breadth of pure light and bliss,

So life's night gives my lady birth

And my eyes hold her! What is worth

The rest of heaven, the rest of earth?



III.

O loaded curls, release your store

Of warmth and scent, as once before

The tingling hair did, lights and darks

Out-breaking into fairy sparks,

When under curl and curl I pried

After the warmth and scent inside,

Thro' lights and darks how manifold—

The dark inspired, the light controlled!

As early Art embrowned the gold.



IV.

What great fear—should one say, “Three days

That change the world might change as well

Your fortune; and if joy delays,

Be happy that no worse befell!"

What small fear—if another says,

“Three days and one short night beside

May throw no shadow on your ways;

But years must teem with change untried,

With chance not easily defied,

With an end somewhere undescried."

No fear!—or if a fear be born

This minute, it dies out in scorn.

Fear? I shall see her in three days

And one night, now the nights are short,

Then just two hours, and that is morn.







Három nap múlva
szerző: Robert Browning, fordító: Tóth Árpád

I

Így - három nap még, s látom őt,
S egy éj - de hisz az éj rövid,
S két óra ráadás - és itt a perc,
S megint a régi, hű sziven heversz,
Mely szívedről törött le és
Melyen még, ím, friss a törés:
Illesszük össze s egybeforr a rés!

II

Egy év, amíg e pár nap eltipeg!
De legalább az éjek rövidek!
S mint lenge hold az éj egén,
A keskeny, karcsú drága fény:
Kelsz s fénylik éjlő életem
S csak téged látlak és nekem
Te vagy csak földem és egem!

III

Ó, a súlyos, bomló hajak
Illattal s hővel hulljanak,
Mint régen, szőke és setét
Zengéssel szikrát szórva szét;
E hajhoz arcom hányszor ért
A drága hőért s illatért
S mily fénye volt, meg árnya - mert
Barnán büvölt s szőkén levert,
Mint ó művész, ha tust s aranyt kevert...

IV

S ha tán zord szó int: "Pár nap, és
Egy világ is romokba dől,
Hát még a halk reménykedés?
Örülj, ha míg vársz, gyász nem öl!" -
S ha gyáva szó ijeszt: "Kevés
Talán e három nap s egy éj,
Hogy árny törjön rá s szenvedés,
De évek jönnek, meredély
Véletlenekkel és kevély
Balsorssal, hogy rút véget érj!" -
Nem félek: ó, te, drága "mersz!",
Vidíts, ki vaksi bút leversz,
Három nap s újra látom Őt,
S egy éj, de hisz az éj rövid,
S két óra ráadás - és itt a perc!


 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
10.
  2009-10-08 14:58:04, csütörtök
 
  Browning, Robert: James Lee asszonya (James Lee's Wife Magyar nyelven)

James Lee's Wife (Angol)
I.—James Lee's Wife Speaks at the Window



I.

Ah, Love, but a day

And the world has changed!

The sun's away,

And the bird estranged;

The wind has dropped,

And the sky's deranged

Summer has stopped.



II.

Look in my eyes!

Wilt thou change too?

Should I fear surprise?

Shall I find aught new

In the old and dear,

In the good and true,

With the changing year?



III.

Thou art a man,

But I am thy love.

For the lake, its swan;

For the dell, its dove;

And for thee—(oh, haste!)

Me, to bend above,

Me, to hold embraced.



II.—By the Fireside



I.

Is all our fire of shipwreck wood,

Oak and pine?

Oh, for the ills half-understood,

The dim dead woe

Long ago

Befallen this bitter coast of France!

Well, poor sailors took their chance;

I take mine.



II.

A ruddy shaft our fire must shoot

O'er the sea

Do sailors eye the casement-mute,

Drenched and stark,

From their bark—

And envy, gnash their teeth for hate

O' the warm safe house and happy freight

—Thee and me?



III.

God help you, sailors, at your need!

Spare the curse!

For some ships, safe in port indeed,

Rot and rust,

Run to dust,

All through worms i' the wood, which crept,

Gnawed our hearts out while we slept:

That is worse.



IV.

Who lived here before us two?

Old-world pairs.

Did a woman ever—would I knew!—

Watch the man

With whom began

Love's voyage full-sail,—(now, gnash your teeth!)

When planks start, open hell beneath

Unawares?



III.—In the Doorway



I.

The swallow has set her six young on the rail,

And looks sea-ward:

The water's in stripes like a snake, olive-pale

To the leeward,—

On the weather-side, black, spotted white with the wind.

“Good fortune departs, and disaster's behind,"—

Hark, the wind with its wants and its infinite wail!



II.

Our fig-tree, that leaned for the saltness, has furled

Her five fingers,

Each leaf like a hand opened wide to the world

Where there lingers

No glint of the gold, Summer sent for her sake

How the vines writhe in rows, each impaled on its stake!

My heart shrivels up and my spirit shrinks curled.



III.

Yet here are we two; we have love, house enough,

With the field there,

This house of four rooms, that field red and rough,

Though it yield there,

For the rabbit that robs, scarce a blade or a bent;

If a magpie alight now, it seems an event;

And they both will be gone at November's rebuff.



IV.

But why must cold spread? but wherefore bring change

To the spirit,

God meant should mate his with an infinite range,

And inherit

His power to put life in the darkness and cold?

Oh, live and love worthily, bear and be bold!

Whom Summer made friends of, let Winter estrange



IV.—Along the Beach



I.

I will be quiet and talk with you,

And reason why you are wrong.

You wanted my love—is that much true?

And so I did love, so I do:

What has come of it all along?



II.

I took you—how could I otherwise?

For a world to me, and more;

For all, love greatens and glorifies

Till God's a-glow, to the loving eyes,

In what was mere earth before.



III.

Yes, earth—yes, mere ignoble earth!

Now do I mis-state, mistake?

Do I wrong your weakness and call it worth?

Expect all harvest, dread no dearth,

Seal my sense up for your sake?



IV.

Oh, Love, Love, no, Love I not so, indeed!

You were just weak earth, I knew

With much in you waste, with many a weed,

And plenty of passions run to seed,

But a little good grain too.



V.

And such as you were, I took you for mine

Did not you find me yours,

To watch the olive and wait the vine,

And wonder when rivers of oil and wine

Would flow, as the Book assures?



VI.

Well, and if none of these good things came,

What did the failure prove?

The man was my whole world, all the same,

With his flowers to praise or his weeds to blame,

And, either or both, to love.



VII.

Yet this turns now to a fault—there! there!

That I do love, watch too long,

And wait too well, and weary and wear;

And 't is all an old story, and my despair

Fit subject for some new song:



VIII.

“How the light, light love, he has wings to fly

“At suspicion of a bond

“My wisdom has bidden your pleasure good-bye,

“Which will turn up next in a laughing eye,

“And why should you look beyond?"



V.—On the Cliff



I.

I leaned on the turf,

I looked at a rock

Left dry by the surf ;

For the turf, to call it grass were to mock

Dead to the roots, so deep was done

The work of the summer sun.



II.

And the rock lay flat

As an anvil's face

No iron like that!

Baked dry; of a weed, of a shell, no trace;

Sunshine outside, but ice at the core,

Death's altar by the lone shore.



III.

On the turf, sprang gay

With his films of blue,

No cricket, I'll say,

But a warhorse, barded and chanfroned too,

The gift of a quixote-mage to his knight,

Real fairy, with wings all right.



IV.

On the rock, they scorch

Like a drop of fire

From a brandished torch,

Fall two red fans of a butterfly

No turf, no rock: in their ugly stead,

See, wonderful blue and red!



V.

Is it not so

With the minds of men?

The level and low,

The burnt and bare, in themselves; but then

With such a blue and red grace, not theirs,—

Love settling unawares!



VI.—Reading a Book, Under the Cliff



I.

“Still ailing, Wind? Wilt be appeased or no?

“Which needs the other's office, thou or I?

“Dost want to be disburthened of a woe,

“And can, in truth, my voice untie

“Its links, and let it go?



II.

“Art thou a dumb wronged thing that would be righted,

“Entrusting thus thy cause to me? Forbear!

“No tongue can mend such pleadings; faith, requited

“With falsehood,—love, at last aware

“Of scorn,—hopes, early blighted,—



III.

“We have them; but I know not any tone

“So fit as thine to falter forth a sorrow:

“Dost think men would go mad without a moan,

“If they knew any way to borrow

“A pathos like thy own?



IV.

“Which sigh wouldst mock, of all the sighs? The one

“So long escaping from lips starved and blue,

“That lasts while on her pallet-bed the nun

“Stretches her length; her foot comes through

“The straw she shivers on;



V.

“You had not thought she was so tall: and spent,

“Her shrunk lids open, her lean fingers shut

“Close, close, their sharp and livid nails indent

“The clammy palm; then all is mute:

“That way, the spirit went.



VI.

“Or wouldst thou rather that I understand

“Thy will to help me?—like the dog I found

“Once, pacing sad this solitary strand,

“Who would not take my food, poor hound,

“But whined and licked my hand."



VII.

All this, and more, comes from some young man's pride

Of power to see,—in failure and mistake,

Relinquishment, disgrace, on every side,—

Merely examples for his sake,

Helps to his path untried



VIII.

Instances he must—simply recognize?

Oh, more than so!—must, with a learner's zeal,

Make doubly prominent, twice emphasize,

By added touches that reveal

The god in babe's disguise.



IX.

Oh, he knows what defeat means, and the rest!

Himself the undefeated that shall be:

Failure, disgrace, he flings them you to test,—

His triumph, in eternity

Too plainly manifest!



X.

Whence, judge if he learn forthwith what the wind

Means in its moaning—by the happy prompt

Instinctive way of youth, I mean; for kind

Calm years, exacting their accompt

Of pain, mature the mind



XI.

And some midsummer morning, at the lull

Just about daybreak, as he looks across

A sparkling foreign country, wonderful

To the sea's edge for gloom and gloss,

Next minute must annul.—



XII.

Then, when the wind begins among the vines,

So low, so low, what shall it say but this?

“Here is the change beginning, here the lines

“Circumscribe beauty, set to bliss

“The limit time assigns."



XIII.

Nothing can be as it has been before;

Better, so call it, only not the same.

To draw one beauty into our hearts' core,

And keep it changeless! such our claim;

So answered,—Never more!



XIV.

Simple? Why this is the old woe o' the world;

Tune, to whose rise and fall we live and die.

Rise with it, then! Rejoice that man is hurled

From change to change unceasingly,

His soul's wings never furled!



XV.

That's a new question; still replies the fact,

Nothing endures: the wind moans, saying so;

We moan in acquiescence : there's life's pact.

Perhaps probation—do I know?

God does: endure his act!



XVI.

Only, for man, how bitter not to grave

On his soul's hands' palms one fair good wise thing

Just as he grasped it! For himself, death's wave;

While time first washes—ah, the sting!—

O'er all he'd sink to save.



VII.—Among the Rocks



I.

Oh, good gigantic smile o' the brown old earth,

This autumn morning! How he sets his bones

To bask i' the sun, and thrusts out knees and feet

For the ripple to run over in its mirth;

Listening the while, where on the heap of stones

The white breast of the sea-lark twitters sweet.



II.

That is the doctrine, simple, ancient, true;

Such is life's trial, as old earth smiles and knows.

If you loved only what were worth your love,

Love were clear gain, and wholly well for you

Make the low nature better by your throes!

Give earth yourself, go up for gain above.



VIII.—Beside the Drawing Board



I.

“AS like as a Hand to another Hand!"

Whoever said that foolish thing,

Could not have studied to understand

The counsels of God in fashioning,

Out of the infinite love of his heart,

This Hand, whose beauty I praise, apart

From the world of wonder left to praise,

If I tried to learn the other ways

Of love in its skill, or love in its power.

“As like as a Hand to another Hand":

Who said that, never took his stand,

Found and followed, like me, an hour,

The beauty in this,—how free, how fine

To fear, almost,—of the limit-line!

As I looked at this, and learned and drew,

Drew and learned, and looked again,

While fast the happy minutes flew,

Its beauty mounted into my brain,

And a fancy seized me; I was fain

To efface my work, begin anew,

Kiss what before I only drew;

Ay, laying the red chalk 'twixt my lips,

With soul to help if the mere lips failed,

I kissed all right where the drawing ailed,

Kissed fast the grace that somehow slips

Still from one's soulless finger-tips.



II.

'T is a clay cast, the perfect thing,

From Hand live once, dead long ago

Princess-like it wears the ring

To fancy's eye, by which we know

That here at length a master found

His match, a proud lone soul its mate,

As soaring genius sank to ground,

And pencil could not emulate

The beauty in this,—how free, how fine

To fear almost!—of the limit-line.

Long ago the god, like me

The worm, learned, each in our degree

Looked and loved, learned and drew,

Drew and learned and loved again,

While fast the happy minutes flew,

Till beauty mounted into his brain

And on the finger which outvied

His art he placed the ring that's there,

Still by fancy's eye descried,

In token of a marriage rare

For him on earth, his art's despair,

For him in heaven, his soul's fit bride.



III.

Little girl with the poor coarse hand

I turned from to a cold clay cast—

I have my lesson, understand

The worth of flesh and blood at last.

Nothing but beauty in a Hand?

Because he could not change the hue,

Mend the lines and make them true

To this which met his soul's demand,

Would Da Vinci turn from you?

I hear him laugh my woes to scorn—

“The fool forsooth is all forlorn

“Because the beauty, she thinks best,

“Lived long ago or was never born,—

“Because no beauty bears the test

“In this rough peasant Hand! Confessed!

“‘Art is null and study void!'

“So sayest thou? So said not I,

“Who threw the faulty pencil by,

“And years instead of hours employed,

“Learning the veritable use

“Of flesh and bone and nerve beneath

“Lines and hue of the outer sheath,

“If haply I might reproduce

“One motive of the powers profuse,

“Flesh and bone and nerve that make

“The poorest coarsest human hand

“An object worthy to be scanned

“A whole life long for their sole sake.

“Shall earth and the cramped moment-space

“Yield the heavenly crowning grace?

“ Now the parts and then the whole!

“Who art thou, with stinted soul

“And stunted body, thus to cry

“‘I love,—shall that be life's strait dole?

“‘I must live beloved or die!'

“This peasant hand that spins the wool

“And bakes the bread, why lives it on,

“Poor and coarse with beauty gone,—

“What use survives the beauty?" Fool!



Go, little girl with the poor coarse hand!

I have my lesson, shall understand.



IX.—On Deck



I.

There is nothing to remember in me,

Nothing I ever said with a grace,

Nothing I did that you care to see,

Nothing I was that deserves a place

In your mind, now I leave you, set you free.



II.

Conceded! In turn, concede to me,

Such things have been as a mutual flame.

Your soul's locked fast; but, love for a key,

You might let it loose, till I grew the same

In your eyes, as in mine you stand: strange plea!



III.

For then, then, what would it matter to me

That I was the harsh ill-favoured one?

We both should be like as pea and pea;

It was ever so since the world begun

So, let me proceed with my reverie.



IV.

How strange it were if you had all me,

As I have all you in my heart and brain,

You, whose least word brought gloom or glee,

Who never lifted the hand in vain—

Will hold mine yet, from over the sea!

V.

Strange, if a face, when you thought of me,

Rose like your own face present now,

With eyes as dear in their due degree,

Much such a mouth, and as bright a brow,

Till you saw yourself, while you cried “'T is She!"



VI.

Well, you may, you must, set down to me

Love that was life, life that was love;

A tenure of breath at your lips' decree,

A passion to stand as your thoughts approve,

A rapture to fall where your foot might be.



VII.

But did one touch of such love for me

Come in a word or a look of yours,

Whose words and looks will, circling, flee

Round me and round while life endures,—

Could I fancy “As I feel, thus feels he";



VIII.

Why, fade you might to a thing like me,

And your hair grow these coarse hanks of hair,

Your skin, this bark of a gnarled tree—,

You might turn myself!—should I know or care

When I should be dead of joy, James Lee?





James Lee asszonya (Magyar)
I - James Lee asszonya az ablaknál ül s beszél



I

Csak egy nap, Szivem,

S milyen más a világ!

Nap süt - hidegen,

Daltalanok a fák;

Eltünt a szél,

Komor ég dühe vág:

Nyár volt s jön a tél.



II

Nézz rám! Te is e

Forgást követed?

Mondd, bízhatom-e?

Mit rejteget

A drága rév,

Mire vált szived,

Ha fordul az év?



III

Te férfi vagy, és

A szerelmesed én:

Fészken - repesés,

Hattyú - tó tükörén;

S neked - én: (ó, siess!)

Hajolj fölém,

Karodba vehess.



II - A kandallónál



I

Hajók roncsa táplál, tüzünk?

E tölgy s fenyő?

Gond, baj, mit csak félig érthetünk,

Halott-sivár,

Megül ma már,

Keserü francia partvidék!

Hány hajós tette fel életét...!

Mint én, a nő.



II

Vörös fényként loboghat e tűz

A tengeren:

Nézi-e hajós, kit vihar űz,

S ázott-fagyott,

Az ablakot?

Sziszegve irígyli-e, gyűlöli-e,

Hogy egy otthon e fény, hogy jó melege

Neked s nekem?



III

Hajósnép, Isten óvna bár!

Átok, ne fogj!

Hány hajót biztos réve zár,

S már rozsda csak,

Korhadt kacat,

Mig szunnyadt szivünk, a szú belül

Elrágta - két halál közül

Melyik a jobb?



IV

Ki élt itt, mondd, kettőnk előtt?

Sok régi pár.

Lesték-e vajon e hajdani nők

Szerelmesük,

Kit egykor velük

Jó szél röpitett - (no, sziszegjetek!)

Mert - észre se veszed, a deszka recseg

S pokolra tár.



III - A ház előtt



I

A fecske kiülteti kicsinyeit

S a víz fele néz:

Kígyózva, olajosan gyürüzik

A parti rész,

De sötétlik a mélyvíz, villog tarajostól -

"Elhágy a szerencse, marad csak a rossz sors" -

Ha! a szél panaszos jaja egyre süvit!



II

Hogy nyúlt fügefánk! föl, a sós levegőben!

Most - ujjai zárva.

A világ remegett tenyerén-levelében:

Nyár ragyogása.

De arany dele múlt, kifakult azóta,

Hogy fonnyad a szőlő, döfve karókra!

És fonnyad a szívem, lelkem erőtlen.



III

S mégis, itt vagyunk: dús szeretők, te meg én,

Van mindenünk,

Ház: négy szoba; föld: rőt, vad televény,

Terem nekünk;

Hol gazt a falánk nyúl alig talál,

Most az is esemény, ha egy szarka leszáll;

Ködképek, tünve November egén.



IV

Mért terjed a fagy? Milyen útra kél

A szív, melyet

Isten kegye éltet, száz színt cserél

S lehel életet

- Sokasítva magát - hidegbe, sötétbe?

Ó, méltón élj s szeress, tűrő, bátor legyél te!

Mit a Nyár frigye köt, hadd oldja a Tél!



IV - A tengerparton



I

Most szólok veled - ez nem panasz,

Csak vita, érvelés.

Szerelmem akartad - ugye, eddig igaz?

S szerelmem lettél s vagy ma is az;

De mivé lett mind az egész?



II

Nekem Te - másképp, mondd, lehet-e?

A világ voltál - s mi több:

- Mert csal a szerelmes szeme! -

E világ dicsfénye, Istene,

Ki elébb csak puszta rög.



III

Rög, puszta rög, gyarló, igen!

Vagy túlzok, tévedek?

Gyengéid érdemnek hiszem?

S hogy csak bőség van, inség sosem?

Elfojtom itéletemet?



IV

Ó nem, Szerelmem! nem így, ne félj!

Tudtam, mi vagy: gyenge rög,

Ugar, hol dudvát hajt a mély,

Sok felburjánzó szenvedély,

S pár jó mag a gyom között.



V

S így voltál enyém és én a tiéd -

Ugye tudtad - bármi hibád;

Ápolva olajfát s szőlővenyigét,

Várva olaj s bor dús örömét -

Mint az Írásban állt.



VI

S kudarcuk mit bizonyít, no ládd,

Hogy elmaradt mind e jó?

"E férfi nekem így is: egy világ,

Ha gyom, ha virág: egyik legalább,

Nem! mind szeretnivaló!



VII

S lám, mégis: rosszra vált, hogy ilyen

Elnézőn szeretek,

S míg várok, vénülök, azt hiszem;

Mily régi e dal! szomorú esetem

Új dal témája lehet:



VIII

"Hogy e víg szerelem gyors szárnyra kel,

Gyanítva kötelékeket:

Bölcs voltam, s vágyad ez űzte el,

Majd friss, szerető szempárra lel -

Hogy messzebb nézne? Minek?



V - A sziklán



I

A hantra dűlve

Néztem a sziklát -

Az ár kikerülte;

S a fű is alattam: hant röge inkább -

Halott, gyökeréig; nem maradt

Tétlen a nyári nap.



II

A szikla alélt

Üllő-csupaszon;

Nem lelsz ily acélt!

Szárazra kisült; se csigahéj, se gyom.

Szine tűz, de a szive jégben áll:

Szirt-oltárod, Halál!



III

S ami szökdösött,

A hant tetején,

Nem is csöpp tücsök:

De vértes, acélsisakos csatamén!

Mesebeli mágus küld ily lovagot,

Tündér-kék szárnya ragyog.



IV

S a napszítta kövön

- Mintha fáklyából! -

Szikrányi öröm:

Két piros pillangó-szárny lángol.

A hant helyett, rút szikla helyett,

Nézd: kék-piros csoda lett.



V

Nem épp ilyen

Az emberi szív?

Éget - hidegen,

Emészti sivár magánya, amíg

Ily kék-piros édes tűz - nem övé! -

Szerelem libben fölé!



VI - Könyvvel, a sziklák tövében



I

"Jajongsz, szél? Nem nyugszol, békételen?

Ki kell a másikának, te vagy én?

Kínban vergődsz, béklyóba vert elem,

S ha szólítlak, hangom: remény,

Rabságod elűzhetem?



II

Vagy szótlan vergődsz, igazságra várva

S ügyed rámbizod? Vigyázz, azt hiszem,

Nincs szó ily kínra írnak, a hit ára:

Hamisság; balga szerelem:

Hiú remény döbben magára;



III

Ez mind - miénk; de nincs hang, fájdalomra,

Mely a tiednél tépettebb lehetne:

Mert mondd, jajszó nélkül megtébolyodna

Bárki, ha szert tehetne

Kínjához pátoszodra?



IV

Sok sóhajból mit próbálsz? melyiket?

Mely az apáca kék, szederjes ajkát

Lassan felnyitja - lelkeként lebeg

S nyújtózik a test, szétrugva a szalmát,

Amelyen didereg;



V

Milyen sudár volt! - s megtört; hitted-e?

Hervadt ajka szétnyílt, egymásba mélyedt

Tíz ólom-szin köröm: tíz kés hegye;

Nyirkos tenyér. És csönd: a lélek

Búcsúüzenete.



VI

Ó, szél! - vagy inkább - hogy segítsz nekem -

Szándékod úgy értsem? Mint a kutya itt a

Parton, mely egykor szembe jött velem,

A koncot elutasitotta

S csak nyalta nyüszítve kezem?"



VII

Ez - s annyi más - egy ifju büszkesége,

Aki minden hibáján és kudarcán

- Inség, ha jő, szégyen, ha hull fejére -

Példát lát s így okulván

Megy új veszélyre:



VIII

Példát, követni-készet, önmagában?

Ó, többet ennél! kezdőként rajongva,

Kedvét kettőzni kell jel-olvasásban,

Minden kis részletet kibontva:

Az istenit - csirában.



IX

Ő tudja, mit jelent a vereség

S a többi! ő, ki veretlen maradt:

Kudarc, szégyen - csak próbatétel épp,

Ő: dicső - örök fény alatt

Túlfényli szinterét.



X

Hát így itéld meg, mit nyög, érti-e,

Mit nyög a szél - megfejti ifju hév?

Mert gyötrelmek számláját nyujtja be

Sok kedves, szelid év

- Lelkünk próbaköve;



XI

S egy nyári hajnalon, épp kél a nap

Mozdulatlan nyugalomban körülnéz

És lát csodás, idegen partokat -

Te félhomály! te égi tűzvész!

- S kiolt egy pillanat -



XII

S fönn már szél támad a szőlők között,

S mi mást suttogna ily halkan: Ime,

Változás rezdül, hálója örök

- A Szépség félmult ideje -,

Bevégzi örömöd.



XIII

Semmi nem marad ugyanaz: sivár

Vigasz, hogy egyre jobb lesz, hogyha: más.

Bár kincsén, mit szivünk magába zár

Ne fogna többé változás!

De - mindhiába már.



XIV

Csak így, világ? Ó, ez régi keserved!

Dallam: hullámára élünk-halunk.

Sodródj hát, ember; örvendj, hogy emelkedsz,

Hogy új jő, még-nem-unt,

S hogy nem zárul be lelked!



XV

Új a kérdés; s a válasz: semmi nem

Tarthat örökké. Szól s sóhajt a szél. S mi -

Békén - vele: az élet már ilyen;

S hogy - próba-e? értem-e? Isten érti.

Én csak elviselem.



XVI

Mily kár! nincs rá mód, bevésni a lélek

Tenyerébe a szépet s jót, midőn

Miénk. Csak a halál hulláma érhet.

Ó jaj, ha felkorbácsolja időnk!

Hull, s még előbb, mit éltet.



VII - A sziklák között



I

Jó barna, öreg Föld: gigász-mosolyod

Ez az őszi reggel. Vén csontjaidat

Rakod a napra, nyújtózik boka, térd:

Víz vidám fodraival locsolod.

És hallgatod, kő felett, ég alatt

A fehérmellű lile énekét.



II

S mily igaz, mily bölcs; jól teszi e vénség,

Hogy mosolyog éltünk bolond sorára.

Ha csak hozzád méltót szeretni bírnál,

Szived nem győzné tenger nyereségét:

Kínod legyen e bűnös lét kovásza!

Add magad Föld-anyánknak! égi díj vár!



VIII - A rajztábla mellett



I

"Ahogy két kéz hasonlatos..."

Akárki mondta, dőreség,

Nem érti, hiába tudós,

Isten szavát s szeretetét,

Ahogy mintázta e kezet,

Melyet, ím, én dicsérhetek.

Minden dicsérhető csodán

Túl, bár elsajátitanám,

Mi e gyors, jó kézben - szeretet!

"Ahogy két kéz hasonlatos..."

Ki ezt mondta, mit ért ahhoz;

A szív egy percet hogy követ,

Szépségét! - szárnyalóan édes

S szédítő végtelen a véges!

Néztem s rajzoltam e kezet,

S tanultam s rajzoltam megint;

Hány boldog perc ellüktetett!

S lelkemben volt szépsége mind,

S egy látomás, mely arra int:

"Töröld le - s újra kezdheted,

Csókkal átlényegítheted."

S már piros krétám ajkamon -

Lelkem, segíts, ha szám erőtlen! -

Csókom élessze holt mezőben

A Szépséget, mely - fájdalom! -

Elperegne holt ujjakon.



II

Agyagforma, tökéletes;

Egy kéz, mely élt - s már rég halott;

Gyűrűt sejt rá a képzelet,

Hercegnőét, s így tudhatod:

Egy mester lelt itt a vele

Rokon-büszkére: két magányos;

Géniusz hullt itt föld fele,

Ceruza nem fog ily talányos

Szépséget! - szárnyalóan édes,

Széditő végtelen a véges.

Réges-rég ez az isten - mint én,

A féreg -, ki-ki a maga szintjén,

Tanult s vágyott, rajzolt s szeretett,

Rajzolt, tanult s szeretett megint;

Hány boldog perc ellüktetett!

S a Szép - áradt lelkébe mind

S mit elcsukló művészete

Fel nem ért - gyűrűt vont e kézre,

S látja a képzelet szeme -

Mint ritka frígy megszentelése:

Itt - egy kudarc beismerése,

A mennyben - méltó jegyese.



III

Itt: a kislány, durva kezű;

Ott: a hideggé gyúrt agyag -

Megkaptam leckém, egyszerű

Amit hús és vér összead.

Egy kéz - csak szépség? szín s alak?

S ha úgy érezné, hogy sivár

Vagy mindahhoz, mit lelke vár

S meg nem válthat s te sem magadat:

Da Vinci - félrelökne már?

Hallom, nevet, aggályomon:

"Hogy nekibúsult e bolond!

A szépség - így véli e nő -

Rég-, vagy sosem-volt alkalom,

Mert nincs szépség, mely mérhető

- E durva paraszt kézhez. Ez - Ő!

»Művészet s tanulás - hiuság! «

Így szólsz te! De nem én, nem ám!

Eldobtam gyarló ceruzám

S hosszú, türelmes éveken át

Tanulmányoztam: rezdülő

Hús, csont, ideg hogy működik,

Míg drapériái fedik.

S bár művemben e sok erő

Játékából csak egy is elő-

Tűnne, melytől csont, hús, ideg

S a legdurvább emberi kéz

Oly méltó tárgy lesz, oly egész,

Hogy egy életen át figyelheted!

De a világ s szűk perc-tere

Ily kegyelmet megadhat-e?

A rész előbb, s az egész utána!

Ki vagy, fukar lelkű? mi rázza

Satnya tested, hogy így zokog?

»A vágy - sorsom szigoru gyásza;

Vagy szeretnek - vagy meghalok.«

E paraszt kéz, mely nem pihen,

Gyapjút, ha fon, kovászt, ha gyúr,

Nyers, durva kéz, hogy éli túl

Tűnt szépségét?" Én esztelen!



Menj, kislány, vidd durva kezed.

Leckém! örökre értelek.



IX - A fedélzeten



I

Mért emlékeznél rám? Hiszen

Egy szóm nem volt könnyed s kecses,

Mit is kivánnál vissza - velem?

Feledj; nem voltam érdekes.

Elhagylak most. Szabad vagy; legyen.



II

Cserébe valld be te is nekem:

Volt közös lángunk! S bár zárva szived -

Mily kérés! - Egy kulcsért - szerelem! -

Kinyithatnád, mig olyan leszek,

Amilyennek Téged lát szemem.



III

Mert akkor nem számítana, nem

Hogy én voltam a rút; mint két kicsi mák,

Egyformák lennénk teljesen;

S ez így van, mióta a világ -

De add, tovább merengenem.



IV

Úgy élni benned, oly teljesen,

Mint te - bennem! - ma is megremegek!

Szavadra derült-borult szinem,

S kezed, ha moccant. - Tengerek

Túljáról vezeti ma is kezem!



V

Ha rám gondolva - hogy ver szivem! -

Egy arcot látnál, ahogy én

A tied látom, oly fényesen,

S rándulna száj- s szemöldök ivén

Elcsukló szavad: "Egyetlenem!"



VI

Hogy az élet volt a szerelem

S viszont - most valld be, ne tagadd;

Lélegzeted - nyugvóhelyem;

Szenvedély, hogy lessem szavad;

S hogy hulltom lábadhoz legyen.



VII

Ha ily szerelmed sejtenem

Szavad- s nézésedből lehetne!

- Mert így múlik el életem:

Szavadra s nézésedre lesve -

S hihetném: "Lelkünk egy elem..."



VIII

S lennél hát, mint én: fénytelen,

Hajad durva, gyapjas, kopott,

Kezed: göcsört, te: én! - de nem

Bánnám én már, a boldogságba ott

Rég belehalnék, James Lee, igen!

Tandori Dezső



 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
7.
  2009-10-04 09:14:44, vasárnap
 
  Browning, Robert: Szerelem az életben (Love in a Life Magyar nyelven)

Love in a Life (Angol)

I

Room after room,
I hunt the house through
We inhabit together.
Heart, fear nothing, for, heart, thou shalt find her---
Next time, herself!---not the trouble behind her
Left in the curtain, the couch's perfume!
As she brushed it, the cornice-wreath blossomed anew:
Yon looking-glass gleaned at the wave of her feather.

II.

Yet the day wears,
And door succeeds door;
I try the fresh fortune---
Range the wide house from the wing to the centre.
Still the same chance! She goes out as I enter.
Spend my whole day in the quest,---who cares?
But 'tis twilight, you see,---with such suites to explore,
Such closets to search, such alcoves to importune!




Szerelem az életben (Magyar)

I.
Szobára szobát,
fölhajtom mind
utánad a házat!
...Ne félj, szivem, egyszer megleled őt még,
és nemcsak a függönyön lépte szellőjét,
és nemcsak fekhelye illatát,
vagy fodra tükörből vissza ha int
s ujját virággal ekózza a váza!

II
De hervad a nap -
Előre még!
- s ajtóra jön ajtó...
Óh végig ezer benyilót és termet!...
Hiába! kilép, mire én ott termek
s hajszolva - ki bánja? - megy kárba a nap.
Már este van és még hány menedék!
milyen szobasor! hány rejtekes alkóv!

Babits Mihály


 
 
0 komment , kategória:  Robert Browning 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 578
  • e Hét: 8116
  • e Hónap: 23755
  • e Év: 57151
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.