Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Milan R
  2011-11-23 21:04:30, szerda
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-11-24 09:56:38


Milan Rúfus versei
Búcsúzó
A szám tele van a száddal.
A tenyerem a tenyereddel.
Mint a szél a vízmosásban,
úgy susog hangod a fülemben

Már vége. Bocsáss meg nékem.
A szégyen rám éles tőrt szegzett,
hogy keresztem az oly régen
sejtett percben meglátnod kellett,
Álmunkban álnok meleggel
bennünket a remény melegít,
aki azt mondja: felejts el,
a reménynél sokkal igazibb.

Szítja s enyhíti is harcod
a nap, mely veri érzékeid.
Lemossa a szád, az arcod
keserű szavát és könnyeit.



Nagyanyám után

A kőkapuban már nem hallatszik lépte.
Orgona szólal meg, mély az ünnep gyásza.
Gyengén sír a harang meztelen versébe.
Elhunyt a nagyanyám. Nem kattog rokkája.

Csendes már a guzsaly és szürke fonala
mélyen elmerengve a kis orsót tartja.
Imája örvénylő pora, felkavarva,
elnémult szájának ráncait takarja.

Mesék kenyerével már hiába várlak,
nem ülök lábadhoz, feszülten hallgatva.
A csend már lezárta ezüst kutacskánkat,
csokorba bújtatott halál trónol rajta.

Gyermekéveimnek mese volt itala.
Idegen bánatot mesék gyógyítottak.
Mostoha magányban bódító illatán
burgonya és friss tej békésen osztoztak.

Elhunyt a nagyanyám. A kenyér keményebb.
Mint holló a szántást siralom kíséri.
Ruhája imákból; lebben ahogy lépked,
szelíd könnyel mosott sorsát lépte méri,
viszi a trón elé, összezárva kezét.
Leszáll az alkony és a kapu kitárva.
Az üres mennyekben keresi Istenét,
s toronyban a harang rezet öntöz rája.

Amit gyötrelem szőtt szürke fejkötőben,
a keserves létben, hol imádság lebeg,
mint a fáradt madár fenn a levegőben,
hallatlan, parttalan fájdalmaink felett.

Fújdogál a szellő, a temető sötét.
A bozóton őszi, gyér eső permetez.
Háziasszony, jó éjt, háziasszony, jó éjt.
Jó éjt neked mese, és jó éjt gyermekek.

Október

Egyik nap fázósan a másikhoz simul
Az idő csordogál, napjainkat méri.
Puszta rétek hátán az ősz szertegurul.
Meluzin szépsége és sípja kíséri.

A égboltot tornyok hegye tartja lágyan.
Pásztornak a tűznél mesét mond az ajka.
A szelíd föld mint a nő a gyermekágyban,
gazdag emlőjéből utódját szoptatja.

Fűzérként tekereg a fodros barázda,
a bolygónk homlokán béke hangja rezdül.
Béke, élő béke lehel a határra,
csipkerózsán s zúgó cséplőkön keresztül.

Az anya elszunnyadt. Feje felett az ég.
Szántásra ébred fel egyszer mély álmából.
Kezéből a csókák kapkodják kenyerét.
Nem álmodik többé régi nyomoráról.

Nem gondol már többé régi szegénységre.
A sekély vízen az öreg csónak korhad.
Ez a föld nőni fog, virágba öltözve,
kalászok susognak terhes, új magoknak.

Pereszlényi Sándor fordítása







  
 
0 komment , kategória:  Milan Rúfus 1.  
Milan R
  2011-02-19 06:37:31, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ ... (#2) 2011-02-19 06:34:37

Milan Rúfus - A kis hú­ga
Éj­jel, nap­pal zeng bű­vö­lő hang­ja,
akár álom, vagy mun­ka ta­kar­ja.
Amen­­nyi­vel na­gyobb a sze­re­tet,
ki­mon­da­ni an­­nyi­val ne­he­zebb.

A sze­re­tet be­lül a lel­künk­ben
egye­dül van, szé­gyen­kez­ve tör fel.
Csak a dal, a si­mo­ga­tó ének
köl­csö­nöz új va­rázst kön­tö­sé­nek.

A ma­gas­ban, az ég­bolt sar­ká­ban,
a he­gyek or­mán, ahol a szél vá­ra
ma­gas­lik, a kis hú­ga ma­gá­ban,
kín­zó fé­lel­mé­ben resz­ket­ve vár­ja,

hogy em­ber­szag után ku­tat a szél
a kuny­hó­ban, és csám­csog epe­ked­ve,
és majd bán­tal­maz­za, at­tól fél.
De sze­re­te­te na­gyobb mint fé­lel­me.

Nem ma­gát fél­ti, job­ban fél at­tól,
hogy a szél sem tud­ja ter­hét ol­da­ni.
Hol­lók­ká va­rá­zsolt báty­ja­i­ról
nem tud majd ne­ki egy szót sem mon­da­ni.

Mi­té­vő le­gyen, és ho­vá, sze­gény?
Ki mu­tat­ja meg, mer­re vi­gyen út­ja,
ha nem a szél, amely játsz­va el­ér
és el­lát a leg­tá­vo­lab­bik zug­ba,

aho­vá szár­nyán a sors so­dor­ja?
Meg­re­me­gett az aj­tó­csi­kor­gás­ra.
A tek­nő­ben, ho­vá a szél any­ja
búj­tat­ta, vár­va éhe­ző fi­á­ra.
Rög­vest fel­csat­tan hang­ja a szél­nek,
só­vár fin­tor­ba gör­bül szá­ja szé­le:
,,Hé, anyám, én em­ber­sza­got ér­zek!
Hát ide ve­le, hadd lak­jak jól vég­re!"

,,Már hol len­ne ná­lunk élő em­ber?
Hidd el, kis­fi­am, min­dig szót fo­gad­tál.
Csak érin­tett az em­be­ri szel­lem,
míg a vi­lág­ban an­­nyit fúj­do­gál­tál."

És a szél el­állt, ar­ca már vi­dám.
Jó ebéd után a ló­cán meg­pi­hen.
Mit nem tu­dott a Nap, a Hold, ta­lán
a min­de­nütt járt szél tud­ta, ő igen.

,,Kelj fel hát, lá­nyom, a fek­he­lyed­ről.
A fi­am már kinn tölgy­fá­kat dönt, éget.
Hald hát, amit tő­le tu­dok er­ről.
Na­gyon nagy fá­ba vág­tad a fej­szé­det.

Bá­tyá­id éj­jel em­be­ri lé­nyek,
üveg­kas­tély­ban ér­tek el a cé­lig.
Nap­pal hol­lók, szen­ved­nek sze­gé­nyek,
jaj­ve­szé­kel­ve a tes­tü­ket té­pik.

Vidd el utad­ra e sült ma­dár­kát,
de gon­do­san őrizd ap­ró csont­ja­it.
Ké­szíts be­lő­lük egy hos­­szú lét­rát,
amely kön­­nye­dén fel, a ma­gas­ba visz."

Nos, akár­hogy is volt, ez így tör­tént,
és az üveg­kas­tély­ban ta­lál­koz­tak.
,,Ne menj ha­lál­ba ér­tünk, test­vér­kénk,
nem ér­de­mel­jük meg, el­át­ko­zot­tak.

Hét évig, hét hó­na­pig, hét hé­tig,
hét na­pig, hét órá­ig né­mán ül­ve
mint a kő kel­le­ne él­ned vé­gig,
míg ki­sza­ba­dí­ta­nod si­ke­rül­ne.

Úgy jár­nád, hú­gocs­kánk, a vi­lá­got,
akár a hall­ga­tag, né­ma kő­szik­la."
,,Meg­te­szek min­dent, amit kí­ván­tok,
csak anyánk nyer­je a nyu­gal­mát vis­­sza.

Nem tud­ja, lel­ke majd hol pi­hen meg,
mert ha­rag­já­tól vagy­tok át­ko­zot­tak ."
,,Nem anyánk volt az oka minden­nek.
Ez a mi bű­nünk, mi vol­tunk a ros­­szak."

Meg­ígér­te, meg­egyez­tek ben­ne.
Örül­tek ne­ki, de még­is fél­tet­ték.
Hogy a hall­ga­tást job­ban vi­sel­je,
a kis­ hú­gát egy od­vas fá­ba tet­ték.

Az odú­ból né­zett a vi­lág­ra,
hall­gat­va só­ha­ját, ka­ca­ját mé­lán.
A törzs be­fo­gad­ta és vi­gyáz­ta.
És mint a fa­törzs, csak állt csend­ben, né­mán.

Mint fa a vi­har­ban, tü­re­lem­mel
állt szán­dé­ka mel­lett szik­la­szi­lár­dan,
hall­ga­ta­gon, ki­tar­tó­an, csend­ben.
Fe­let­te fény len­gett és halk ma­dár­dal.

Pár év múl­tán egy ki­rály egy­szer­re
meg­lát­ta a törzs­ben gyö­nyö­rű fe­jét,
és pil­la­na­tig sem kés­le­ked­ve,
el­vit­te őt ha­za mint sze­rel­me­sét.

A le­ány­ka csen­de­sen mo­soly­gott,
hall­ga­ta­gon kelt és tért nyu­go­vó­ra.
Ha szó­lí­tot­ta, egy szót sem mon­dott.
Szót­la­nul szállt be hoz­zá a hin­tó­ba.

Báty­ja­i­ra csend­ben em­lé­kez­ve
né­mán es­kü­dött, ahogy tő­le tel­lett,
és fá­tyol­ban, fe­hé­ren, re­meg­ve
mint a nyír­fa állt if­jú fér­je mel­lett.

A fé­nyes ég­bol­tot nemso­ká­ra
fel­hők ta­kar­ták, vál­to­zott a hely­zet.
A ki­rály harc­ban, s amíg ott­hon vár­ta,
a vi­lág­ra jött egy gyö­nyö­rű gyer­mek.

Mi­kor a bo­szor­kány, düh­től ké­ken,
nem fi­út adott, ha­nem ku­tya­köly­köt,
a ki­rály sírt, s ál­má­ban vagy éb­ren,
az as­­szony kön­­nye for­rón, sű­rűn öm­lött.

Má­sod­szor mi­nden ugyan­úgy esett.
Meg­szé­gye­nít­te­tett, meg­aláz­ta­tott.
Csend­ben sír­do­gált a böl­cső fe­lett,
és a báty­jai sor­sán gon­dol­ko­dott.

Har­mad­szor a ki­rály, ha­rag­já­ban,
a hó­hér ke­zé­re ad­ta as­­szo­nyát.
De ő nem szólt, és nagy bá­na­tá­ban
csak báty­jai sor­sán rá­gó­dott to­vább,

ahogy nap­pal fá­jó tes­tét mar­ja
mind­egyik, s éj­jel mos­sák se­be­i­ket.
A sze­re­tet két­fe­lé szag­gat­ja:
,,Sze­re­tett bá­tyá­im, most se­gít­se­tek!

Se­gít­se­tek sor­som job­bá ten­nem,
mert gyöt­rő­döm és bor­zal­mas tűz éget.
Ne vét­kez­zem a sze­rel­mem el­len
hall­ga­tá­som­mal sze­re­te­tem végett."

És száll a hol­ló, s szól: ,,Hóhér, me­gállj!"
Majd egy má­sik, s egy har­ma­dik si­et­ve.
,,Tedd le azt a pal­lost, vagy jót ne várj!
Vess egy pil­lan­tást e szép gyer­me­kek­re!

Ki fi­ai? A ki­rá­lyé ta­lán?
Igen. Ál­dá­sa raj­tuk az egek­nek.
Te, hú­gom, pe­dig me­sélj sza­po­rán!
Időnk be­telt, a se­bek be­he­ged­tek."

És a sze­mük előtt át­vál­toz­tak
su­dár le­gé­nyek­ké. Az as­­szony fel­állt.
A hang­ja mint a cso­bo­gó pa­tak,
s öle­li báty­ja­it, fi­a­it, urát.

Bá­tor­ta­la­nul, csen­de­sen kez­dett,
majd mint a zu­ha­tag öm­lött a sza­va,
meg­aláz­kod­nia mi­ért kel­lett,
mi­ért kel­lett oly mé­lyen hall­gat­nia.

Ku­tyá­kat ne­velt a fi­úk he­lyett.
Áll­ta a pró­bát, bár fér­jét se­bez­te.
Mint test­vér min­dent báty­ja­i­ért tett,
és mint le­ány az any­já­ért tet­te.

A ki­rály áll és fi­a­it lát­va,
ki­ket az öröm kön­­nye­i­vel áz­tat,
as­­szo­nya lel­ki ere­jét cso­dál­va,
el­ámul­va sut­tog­ja ma­gá­nak:

,,Lát­tam már vért, har­cot, se­be­sül­tet,
és gyak­ran úgy tűnt, hogy ne­héz az élet.
Csak egy do­log tart élet­ben min­ket:
a sze­re­tet, ha ben­nünk is fel­éb­red."

Meg­ér­tek még sok szé­pet, örö­met.
Any­juk ná­luk lelt bol­dog ott­ho­ná­ra.
Az as­­szony­nak jár há­la, kö­szö­net:
min­den­ki fe­lett ott volt vé­dő szár­nya.

Sok ne­ved volt éle­tünk ta­va­szán.
Vál­toz­tál is ve­lük, és mi ve­led.
Ma mind­ös­­sze an­­nyit mon­dok: anyám.
E szó­ban van min­den ré­gi ne­ved.

El­ment ta­lán? Ne hidd, ő nem más ma,
csak más­ként néz a tá­vol­ból, les­ben.
A sző­lő a bor út­ját meg­jár­ta,
s nem ve­szett el be­lő­le egy szem sem.

Nem éb­resz­ted fel az ál­mo­dót már,
ha gon­do­san sze­led a ke­nye­ret.
Mit sem vesz­tesz. Hi­szen ez több an­nál.
Több vagy ne­kem, s én több va­gyok ne­ked.

For­dí­tot­ta Pe­resz­lé­nyi Sán­dor





  
 
5 komment , kategória:  Milan Rúfus 1.  
Milan R
  2010-12-15 22:29:07, szerda
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ ... 2011-02-19 09:15:40

Milan Rúfus versei
Tavaszi vers
Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében.
A madarak röpte magasra emeli.
Sugárzás bronzába a szépséget vésem.
A fű zöld sörénye a napfényt keresi.

A föld mint a szőlő a nők ablakára
az ekére hajolt, fogta a kereket.
Szemérmes hűséggel, meztelenül állva,
a csírára várva csendesen remegett.

Május megy a földön sugarak szamarán.
Poharából győztes, langyos eső esik.
Sóvárgunk nők öle és nyugalma után,
és szélesre tárjuk az ölünk szirmait.

Századok sebéből gyanta folyik szépen.
Gyermekkorom zöldjén legelnek a szemek.
Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében,
ne sajnáld tőlünk a termékeny életet.

Május megy a földön, titkon erőt gyűjtünk.
Bánatnak a nyájra nem kellett vigyázni.
Május megy a földön, és mi felkészültünk
tiszta szívvel, sóval, kenyérrel kínálni.


Vers

Töri az életet a tőr éles éle.
Ott van diadala és tragédiája.
Virágok hullnak a szoborra, emlékre.
Siralmas dalt dúdol vézna költők szája.
A fájdalom forró könnyeket szült régen.
Az emberek sápadt, bús arcába vágta.
És mi az igazság? Tündér a mesében,
mely folyton menekül tőlünk a világba.


Asszony

Te, ki nem maradsz ott, hol sebet ejtettél.
Mint egy öreg naptárt, úgy összefestettél.
Bájos ujjaiddal egyre büntetsz engem.
Meztelen bujdosok a szórengetegben.

Végtelen estéken bús dalom vigasztal.
Ha a szív összetört, nem gyógyul szavakkal.
A gonosz gyöngédség ereinkben fekszik.
Kenyerünk keményebb, magányunk növekszik.


Ima kedvesemért

A galagonya milyen csendes.
Hallom a harmat, hogy csepeg.
Az ég ezüstjén madár repdes,
és a kedvesem nagybeteg.

A kedvesem egyedül, árván
fekszik a hold fehér szemén.
Mint a kő a folyó partján,
mint a víz, amely nem beszél.

Gyógyítsd meg őt, fű, virág, ember.
Gyógyítsd meg őt, én Istenem.
Nehéz bánata mint a tenger
százszor átszúrja a szívem.

Ó, te hold, fehér, tiszta kézzel
takard el hát félelmemet!
Gyógyítsd meg és add vissza nékem,
add vissza a kedvesemet.

  
 
0 komment , kategória:  Milan Rúfus 1.  
Milan R
  2010-12-03 17:47:56, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ . 2011-02-19 07:43:01

Milan Rúfus
Fonott kosár
(Prútený kôš)

A fűzfa a megmondhatója, mennyi alázat
kell egy kosárhoz, mennyi hűség
a megsejtetthez.
A vessző simul,
hajlik és kitart. Marasztotta fű s ég,
ő elhagyott partot, vizet, virágot.


Kisusogja a titkot, amit az ember
egykor a füzek gyökeréig kiáltott,
s most sulymok takarnak.

Elmondja a fiaknak.


Ráncok
(Vrásky)


A mosoly is sebet váj
a száj köré. Az álom gyöngéd ujjai,
amikor este lezárják szemhéjunkat,
a szem sarkába árkokat szántnak.
A hegedű vékony húrokat feszít az arcra,
mit várhatunk hát a doboktól?
A vágtázó hadaktól, a felhőszakadástól?


S ki irányítja mindezt? Régi lemezként
ki forgatja az arcot?
Ki helyezi a fáradt
tűt szeretetteljesen
a lemez barázdáiba,
ki hallgatja így hangját urának...?


Téli fa
(Zimný strom)


Meztelen és sértődött,
mintha a vesztőhelyre menne.
Már minden rajta kívül van.
Szél és eső.
Mint víz a libatollról,
peregnek róla a napok.
Hallgatag száműzött
zárt ajtók mögött.

Csak bent, a redőnyökön túl,
a háncs gyertyavilágánál
éli életét, telnek napjai.
S árnyak, a függöny rezdülése sem
árulja el, hogy bent valaki
ül és hallgat.


Senki földjén
(V zemi nikoho)

Fáj a vers, testvérem. Fáj nagyon.
Gályarab-hallgatás búg benne s fájdalom.
S az idő, az idő - tücsök az óra

belsejében. S az üres, istentől elhagyott szóra
bánat hull az égből, csillag a csűrre.

S hátrálsz tovább a senki földjén.
A csönd felé, melyben mozdul, de nem kong
a szó, az ember e üreges szárú mankója.


Úgy gondoltam
(Myslel som si)


Úgy gondoltam: annyival szaporodom emlékben,
amennyivel létemben fogyok,
nem változik hát semmi.
Csak helyet változtatok észrevétlenül.
Mint homok a homokórában,
térből térbe,
de mindig azonos
s mindig egész.

Így gondoltam.
Csakhogy az emlék is fogy.
Nem helyet változtatok hát, hanem visszakozom.
Mintha a fa már koronájával visszakozna,
s nem levelével.

Csak a sors...
A sors marad mindig éber.

Tőzsér Árpád fordításai



  
 
0 komment , kategória:  Milan Rúfus 1.  
Milan R
  2010-08-04 14:10:58, szerda
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ ... 2011-02-18 12:18:23

Milan Rúfus versei
A hűség

Csak a hűség. Ne várjunk többre?
Csak a hűség? És nem kevesebb!

Nem zarándok útja, ígéret földje,
szó, mely elszáll mint a fellegek

Mi teszi az embert tanúvá? A hűség.
Embert tanúvá, s költővé a tanút,
ki érzi az idő néma ketyegését,
az öröklétet, s hogy merre visz az út.

Csak ha hű maradsz a sorshoz,
hidalhatsz át tengert, sorsot.

Kérelem a vershez

Ki téged szolgált, megvénült már.
Te maradj ifjú, míg lehetsz.
És mondd ki bátran, kire mi vár,
hogy mit szeretsz, mit nem szeretsz.

Hiszen te csak azt nem szereted,
ami a Lét útjában áll,
s nem hajlandó vinni a terhet,
ha kéred őt: vidd hát, ne állj!

És nagyon, nagyon nem szereted,
ha fenyegetik a szépet.
Ő már megöregedett, de te
óvd a hangod, frissességed.

Tarts ki. Hiszen a Föld parányi,
a világ átrobog rajta.
Ha tőled sem lenne mit várni,
mondd, nekünk itt mi maradna?

Keretkompzíció

Nem a kép választ keretet.
Azt a képnek a sors adott.
A hited adta Istenedet,
s a fűnek Isten harmatot.

Olyan közel van már az este,
amennyire a reggel messze.

Te alázattal elfogadtad,
hogy képeden az isteni keret.

Hiszen önszántadból te magad
adtad neki a Zsuzsanna nevet.

Keretkompozíció II

Ha fáj, hogy a világ érdes,
ne szidalmazd a keretet,
hiszen a keret a végzet:
mint amikor az apostol
mezítelen lábát nézed.

Hegyek ormán, völgyek mélyén -
az sebzi meg, amin lépked.
De nem a gőg bősz haragja...
Fájdalomtól az alázat
szabadítja őt meg végleg.

Utunk

A zajos nap csendes újra.
Az élet fája nem susog.
Belső hangot hallok súgva:
,,Utunkat magunk alkotjuk,
vagy bennünket az út bújva?"
A szerző szerzője kicsoda?
A műve, avagy ő maga?
Az alázat? Az öntudat?
A törvény nekünk mit mutat?

Nyugtasd meg a belső hangot,
tiszteld az Úr akaratát.
Miért kell elszakítanod,
amit Isten egységbe szánt?

Ő a törvények kovácsa.
Megmondta. Más nem is lehet.
Ne áhítozz tehát másra.
Végezd, ami rád méretett.

Hol megkezdett utad alkot,
büntet, avagy dicsér téged...
Az Isten ikrei vagytok:
Te és az Út - a testvéred.

Megállíthatatlan

Okot az okozat követ,
a törvényszerű megtorlás.
Isteni igazság a neved.
Istenítélet - semmi más.

Késik - nyílik szánk panaszra,
kik megtorlásra éhezünk.
Isten nem az idő rabja.
Több ideje van mint nekünk.

Álnok szóval ne állítsuk,
hogy az Úr művével baj van.
Isten lépte mindig lassúbb.
Lassúbb - s megállíthatatlan.





A remegésről

A remegés kér nagyobb teret.
Az öregség nem kér belőle.

A fellegekre némán mered.
Nem képes kitérni előle.

Csak áll, várja, hogy a duhaj szél
rossz árbocát mikor dönti ki.

Nem az istenítélettől fél.
Remegése csupán emberi.

A költészetről

A vak villanások lidércfénye
arcunk nem tudja megvilágítani.

Ha mondandóm túl réginek tűnne,
tudtok valami újat mondani?

Csak szavak. Szavak. Ennél több kell sokkal.
A szavak a parttól messze zengnek még.

Régi történetekkel, gazdagokkal,
bárcsak megáldaná mindannyit az ég.

Levél Magdához

Mit mondhatok ma, lányom, neked?
Hogy több vagy nekem mint a végzet,
Több mint szeretet: mind a kettő
helytáll, ha ítél a Teremtő.

Rakott ránk nehéz terhet bőven.
A tél már ott lapul az őszben,
s amit cipelünk mint szentséget,
parancsra tesszük - szívünk végett.

Tűzmadár tolla szállt ma körbe,
és lehullott a csendes földre.
Áldjon az Isten, én nem áldlak,
hogy ilyen lettél, csak imádlak.

Sok volt a nyíl és sok a sebem.
Ma, féllábú, emelem kezem,
Istennek az égbe nem köpök.
Az Úrnak hűen rád esküszöm.

Nagyon szeretlek, te is szeretsz.
Ami hozzád hasonló lehet:
sok nyavalyámból a szívemben
boldog betegség - az egyetlen.

Nem kell felírni az égboltnak
kékjére, lányom, hogy a sorsnak
és az Istennek, csendben, mélán
hálálkodom ma érted némán.
Pereszlényi Sándor fordítása








  
 
0 komment , kategória:  Milan Rúfus 1.  
Milan R
  2010-06-18 16:27:10, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-11-24 09:46:31

Milan Rúfus versei
Tavaszi vers
Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében.
A madarak röpte magasra emeli.
Sugárzás bronzába a szépséget vésem.
A fű zöld sörénye a napfényt keresi.

A föld mint a szőlő a nők ablakára
az ekére hajolt, fogta a kereket.
Szemérmes hűséggel, meztelenül állva,
a csírára várva csendesen remegett.

Május megy a földön sugarak szamarán.
Poharából győztes, langyos eső esik.
Sóvárgunk nők öle és nyugalma után,
és szélesre tárjuk az ölünk szirmait.

Századok sebéből gyanta folyik szépen.
Gyermekkorom zöldjén legelnek a szemek.
Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében,
ne sajnáld tőlünk a termékeny életet.

Május megy a földön, titkon erőt gyűjtünk.
Bánatnak a nyájra nem kellett vigyázni.
Május megy a földön, és mi felkészültünk
tiszta szívvel, sóval, kenyérrel kínálni.


Vers

Töri az életet a tőr éles éle.
Ott van diadala és tragédiája.
Virágok hullnak a szoborra, emlékre.
Siralmas dalt dúdol vézna költők szája.
A fájdalom forró könnyeket szült régen.
Az emberek sápadt, bús arcába vágta.
És mi az igazság? Tündér a mesében,
mely folyton menekül tőlünk a világba.


Asszony

Te, ki nem maradsz ott, hol sebet ejtettél.
Mint egy öreg naptárt, úgy összefestettél.
Bájos ujjaiddal egyre büntetsz engem.
Meztelen bujdosok a szórengetegben.

Végtelen estéken bús dalom vigasztal.
Ha a szív összetört, nem gyógyul szavakkal.
A gonosz gyöngédség ereinkben fekszik.
Kenyerünk keményebb, magányunk növekszik.


Ima kedvesemért

A galagonya milyen csendes.
Hallom a harmat, hogy csepeg.
Az ég ezüstjén madár repdes,
és a kedvesem nagybeteg.

A kedvesem egyedül, árván
fekszik a hold fehér szemén.
Mint a kő a folyó partján,
mint a víz, amely nem beszél.

Gyógyítsd meg őt, fű, virág, ember.
Gyógyítsd meg őt, én Istenem.
Nehéz bánata mint a tenger
százszor átszúrja a szívem.

Ó, te hold, fehér, tiszta kézzel
takard el hát félelmemet!
Gyógyítsd meg és add vissza nékem,
add vissza a kedvesemet.

  
 
0 komment , kategória:  Milan Rúfus 1.  
Milan R
  2009-12-04 13:49:24, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ ... 2011-02-19 09:26:31

Milan Rúfus versei
Búcsúzó
A szám tele van a száddal.
A tenyerem a tenyereddel.
Mint a szél a vízmosásban,
úgy susog hangod a fülemben

Már vége. Bocsáss meg nékem.
A szégyen rám éles tőrt szegzett,
hogy keresztem az oly régen
sejtett percben meglátnod kellett,
Álmunkban álnok meleggel
bennünket a remény melegít,
aki azt mondja: felejts el,
a reménynél sokkal igazibb.

Szítja s enyhíti is harcod
a nap, mely veri érzékeid.
Lemossa a szád, az arcod
keserű szavát és könnyeit.



Nagyanyám után

A kőkapuban már nem hallatszik lépte.
Orgona szólal meg, mély az ünnep gyásza.
Gyengén sír a harang meztelen versébe.
Elhunyt a nagyanyám. Nem kattog rokkája.

Csendes már a guzsaly és szürke fonala
mélyen elmerengve a kis orsót tartja.
Imája örvénylő pora, felkavarva,
elnémult szájának ráncait takarja.

Mesék kenyerével már hiába várlak,
nem ülök lábadhoz, feszülten hallgatva.
A csend már lezárta ezüst kutacskánkat,
csokorba bújtatott halál trónol rajta.

Gyermekéveimnek mese volt itala.
Idegen bánatot mesék gyógyítottak.
Mostoha magányban bódító illatán
burgonya és friss tej békésen osztoztak.

Elhunyt a nagyanyám. A kenyér keményebb.
Mint holló a szántást siralom kíséri.
Ruhája imákból; lebben ahogy lépked,
szelíd könnyel mosott sorsát lépte méri,
viszi a trón elé, összezárva kezét.
Leszáll az alkony és a kapu kitárva.
Az üres mennyekben keresi Istenét,
s toronyban a harang rezet öntöz rája.

Amit gyötrelem szőtt szürke fejkötőben,
a keserves létben, hol imádság lebeg,
mint a fáradt madár fenn a levegőben,
hallatlan, parttalan fájdalmaink felett.

Fújdogál a szellő, a temető sötét.
A bozóton őszi, gyér eső permetez.
Háziasszony, jó éjt, háziasszony, jó éjt.
Jó éjt neked mese, és jó éjt gyermekek.

Október

Egyik nap fázósan a másikhoz simul
Az idő csordogál, napjainkat méri.
Puszta rétek hátán az ősz szertegurul.
Meluzin szépsége és sípja kíséri.

A égboltot tornyok hegye tartja lágyan.
Pásztornak a tűznél mesét mond az ajka.
A szelíd föld mint a nő a gyermekágyban,
gazdag emlőjéből utódját szoptatja.

Fűzérként tekereg a fodros barázda,
a bolygónk homlokán béke hangja rezdül.
Béke, élő béke lehel a határra,
csipkerózsán s zúgó cséplőkön keresztül.

Az anya elszunnyadt. Feje felett az ég.
Szántásra ébred fel egyszer mély álmából.
Kezéből a csókák kapkodják kenyerét.
Nem álmodik többé régi nyomoráról.

Nem gondol már többé régi szegénységre.
A sekély vízen az öreg csónak korhad.
Ez a föld nőni fog, virágba öltözve,
kalászok susognak terhes, új magoknak.

Pereszlényi Sándor fordítása






  
 
0 komment , kategória:  Milan Rúfus 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 90
  • e Hét: 1735
  • e Hónap: 17374
  • e Év: 50770
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.